A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből – a protestáns ortodoxia érvei, V. rész

Teológiai fókuszú egyesületként többek között a protestáns teológiai irodalom egy elfeledett korának és e kor elfeledett szerzőinek a megismertetését tűztük ki célul magunk elé. Ez a kor a protestáns ortodoxia (vagy másképpen mondva, a protestáns skolasztika), és ennek az egyik legnevesebb képviselője a Kálvin János által alapított Genfi Akadémia egykori vezetője, a svájci François Turrettini (1623–1687). A protestáns ortodoxia kifejezés egyrészt a teológia módszerére, tartalmára és formájára utal, másrészt pedig az egyháztörténet azon korszakára, amelyben a teológiai gondolkodásnak ez a precíz, rendszerező formája kialakult. Korszakként a reformáció utáni időszakot foglalja magában a pietizmusig és a felvilágosodásig. Alább Turrettini monumentális művének, az Institutio Theologicae Elencticae címet viselő rendszeres teológiájának (Institutes of Elenctic Theology; P&R Publishing, 2022) a miseáldozattal kapcsolatos passzusait (19. téma, sákramentumok: XXIX. fejezet, a miseáldozat) fogjuk összefoglalni és az egyes részleteit kifejteni.

– A sorozat korábbi részei: I. rész, II. rész, III. rész, IV. rész –

A miseáldozat téves és illegitim voltát bizonyítja magának az engesztelő áldozatnak a természete. Az engesztelő áldozat mint olyan megköveteli a vér kiontását és az áldozat halálát. Ezért vér nélküli engesztelő áldozatról beszélni azt jelenti, hogy az áldozat valójában nem is áldozat, hiszen hiányzik a helyettes leöldöklése. Az apostol szavai épp erre utalnak, amikor ezt mondja: „…vérontás kiontása nélkül nincs bűnbocsánat.” (Zsid 9,22) Ezután épp e céltól vezérelve megerősíti, hogy Krisztus feláldoztatott, és szenvedett: „Nem is azért ment be, hogy sokszor áldozza fel önmagát, ahogyan a főpap megy be évenként a szentélybe más vérével, mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ kezdete óta.” (Zsid 9,25–26) Ez a kijelentés két feltevésen alapszik. a) Krisztus nem lehetett volna áldozat szenvedés nélkül; ezért, ha a misében valóban feláldozzák őt, akkor ott is szenvednie kell, és meg is kell halnia. b) A Krisztus eljövetelét megelőző korszakoknak ugyanolyanoknak kellene lenniük ebből a szempontból, mint a Krisztus eljövetele utáni időszakoknak. Tehát ha őt a mennybemenetelétől fogva a világ végezetéig gyakran fel kellene ajánlani, akkor a világ alapításától fogva ugyanúgy gyakran kellett volna szenvednie. Mivel Krisztus több ezer éven keresztül sem véres, sem vér nélküli áldozattal nem áldozta fel magát, ezért nem is kell őt a végső időkig újra és újra felajánlani. Leegyszerűsítve a kérdést: hogyan mondhatta volna mindazt az apostol, amit a Zsidókhoz írt levél idézett szakaszaiban mond, ha ismert volna egy olyan vér nélküli áldozatot, amelyet naponta muszáj felajánlani?

A miseáldozat téves és illegitim voltát bizonyítja a keresztáldozat tökéletes volta. Ami abszolút tökéletes és beteljesedett, azt nem lehet és nem is szabad megismételni, mert az ismétlés a tökéletlenség bizonyítéka, amint arra az apostol világosan utal a lévitai áldozatok kapcsán (Zsid 10,2–3). A lévitai áldozatokat azért kellett megismételni, mert nem voltak képesek tökéletessé tenni az oda érkezőket – nem voltak képesek egyszer és mindenkorra elvenni a bűnt. Ezzel szemben Krisztus „egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket” (Zsid 10,14). Ezért miután elvégezte az áldozatot, nem maradt a földön, mint a lévitai papok, hanem örökre odaült az Atya jobbjára (11–12. vers), és innentől kezdve csak arra vár, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek a lába alá (13–14. vers). Ezért kiált fel Krisztus a kereszten így: „Elvégeztetett!” (tetelestai – Jn 19,30), tudniillik, hogy megtanítsa: a megváltás műve – amelyet önmaga felajánlásával kellett véghez vinnie – ott és akkor beteljesedett. Mivel ennek az áldozatnak a tökéletes volta biztosítva lett, a miseáldozat szükségessége megszűnt. Adódik a kérdés: mi értelme lenne még egyszer felajánlani Krisztust engesztelésképpen a bűnökért, ha azt egyszer már önmaga feláldozása révén elérte? Ebből következik, hogy vagy ahhoz kell ragaszkodni, hogy a keresztáldozat elégtelen, vagy ahhoz, hogy a miseáldozat hamis és illegitim. Másképpen mondva: nem lehet a kettőt – a keresztáldozat tökéletes és a miseáldozat szükséges voltát – párhuzamosan fenntartani, mert az egyik szükségszerűen kioltja a másikat. Hiába mondják a római egyház képviselői, hogy a mise nem sérti a legtökéletesebb áldozatot, mert mindazt, amit azt követően végeznek (maga a mise), nem más célból vezették be, mint hogy annak emlékét ünnepeljék, és mindazt, amit az elért, alkalmazzák. Ez – látva a mise lényegét – abszurd állítás vagy pedig önfeladás Róma részéről, hiszen az áldozat alkalmazása és emlékezete nem áldozat (amint azt már bizonyítottuk). Az sem tartható érv, hogy ahogyan a lévitai áldozatok is kiábrázolták Krisztus eljövendő tökéletes áldozatát, úgy azt a mise is kiábrázolhatja visszamenőleg. Egy még meg nem történt áldozatot jogosan lehet előképekkel – előremutató áldozatokkal – illusztrálni az ősök (az ószövetségi szentek) hitének megerősítéseként, de egy egyszer már végbement áldozatnak nincs szüksége valódi kiábrázolásra (sem ismétlésre), hanem csak „misztikus” és szentségi megemlékezésre. Ugyan az Ószövetség különféle áldozatai (állatáldozatok) megjelenítettek valamit a mennyei áldozatból, a miseáldozatban azonban a már bemutatott tökéletes áldozatot szándékoznak bemutatni, ami – lévén önmaga megjelenítése és alkalmazása – abszurd.

A miseáldozat téves és illegitim voltát bizonyítja magának az igazi áldozatnak a természete. Az igazi, valódi áldozat természetéből fakad, hogy az áldozatként felajánlott dolgot meg kell semmisíteni (amint azt egyébként Bellarmin bíboros is elismeri De Missa című művében). A misében azonban nem megy végbe a „feláldozandó” megsemmisítése. Hiszen mi az, ami megsemmisül? Netán a kenyér? De hiszen tagadják, hogy a kenyér lényege megmarad a kimondott, liturgikus szavakat követően. Annak ellenére sem lehet a kenyeret valódi engesztelő áldozatnak tekinteni, hogy az átváltoztatás során eltűnik a szubsztanciája, merthogy szükséges lenne, hogy maga az anyag is elfogyjon. De Krisztus sem semmisül meg, akiről azt mondják, hogy a kenyér (ostya) és a bor színe alatt van, mert attól kezdve, hogy egyszer meghalt, nem hal meg többé, és emiatt szenvedésre is képtelen. Krisztus a szentségben épp azt az égi eledelt jelenti számunkra, amely nem vész el, hanem táplál az örök életre.

A miseáldozat téves és illegitim voltát bizonyítja, hogy ebben az áldozatban nincs semmi, amiben az áldozat lényege kifejezésre juthatna. A szentmise ünneplésében nincs semmi, ami kifejezné az áldozat lényegét és formális okát. A kenyér/ostya megtörésének aktusa nem ilyen, mert Krisztus jelenlegi teste érzéketlen, nem képes szenvedni vagy meghalni – ezzel egyébként a római egyház képviselői is egyetértenek. (Bellarmin bíboros eleve tagadja, hogy a megtörés az áldozat lényegéhez tartozik, ugyanis a misét néha megtörés nélkül celebrálják.) Krisztus az utolsó vacsorán kimondott szavaival („…ez az én testem…”) semmit sem ajánlott fel az Atya Istennek, inkább saját halála szimbólumaiként nyújtja át az apostoloknak a kenyeret és a bort. Továbbá a misében semmit sem áldoznak fel, ami megszentelt: a kenyeret nyilván nem, mert megszűnik a szubsztanciája; a kenyér megmaradt külső tulajdonságait – akcidenciáit – sem (lásd: amitől továbbra is kenyérnek néz ki és kenyér íze van), mert azok nem tekinthetők áldozatnak. Krisztus testét sem, mert azt nem lehet ember által megszentelni, hiszen Krisztus az, aki minket, embereket megszentel. A miseáldozat elfogyasztása sem „áldozat”, mert az evés aktusa nem Istennek való felajánlás, hanem tőle való elfogadás.

A miseáldozat téves és illegitim voltát bizonyítja, hogy Krisztus az úrvacsora alkalmával nem ajánlotta fel a saját testét. Ha Krisztus az úrvacsorán saját testét mint áldozatot ajánlotta fel az Atya Istennek a kenyér és a bor színe alatt, akkor ez vagy a kimondott szavai (a szereztetési ige) előtt történt (de ezt nem mondhatjuk, hiszen Róma szerint teste és vére még nem volt a kenyér és a bor színe alatt), vagy a szavak kiejtése során ment végbe (lásd „…ez az én testem…”). De ez sem valószínű, hiszen szavai nem az áldozatbemutatás szavai. A „test” valóban az áldozata anyagára utal, de a létige („van”) nem jelenthet áldozatot vagy felajánlást. Vagy a felajánlás azután történt, miután kiejtette e szavakat, és odaadta a tanítványoknak a kenyeret és a bort, esetleg miközben azt mondta: „Vegyétek…” Ugyanakkor azt sem olvassuk, hogy ezután visszavette volna a tanítványoktól az úrvacsorai jegyeket, hogy azokat áldozatul ajánlja fel Istennek.

A miseáldozat téves és illegitim voltát bizonyítják a belőle fakadó abszurditások és ellentmondások. Számtalan, részben már említett abszurditás és ellentmondás következik a miseáldozatból: a) elvileg külső és látható áldozat, az áldozat maga mégsem látható; b) minden áldozat esetében szükséges a vérontás, de itt nincs vérontás, hiszen azt tanítják, hogy ez vér nélküli áldozat; c) azt mondják, Krisztus igazi teste van felajánlva az Atyának, de ez a „test” mégsem valódi, mivel láthatatlan, körülírhatatlan, nincs kiterjedése, és nem lehet megtapintani; d) azt állítják, hogy megegyezik a keresztáldozattal, pedig sem a keresztnél felajánlott áldozat, sem az ott végrehajtott cselekedet, sem az ott megtapasztalt szenvedés nem realizálható; e) a felajánlott dolog elvileg megsemmisül, ugyanakkor mégsem semmisül meg, csak a kenyér színe alatt; f) Krisztus egyszer áldoztatott fel, ugyanakkor ismételten feláldozzák; g) Krisztus áldozata végtelen értékű áldozat, amely mégis csak akkor bír értékkel, ha újra és újra – ezerszer, tízezerszer – megismétlődik; h) Krisztus felajánlja magát másokért, hogy elvegye bűneiket, mégis felajánlják, hogy elvegye a már elvett és megbocsátott bűnöket.

Nem feledkezhetünk meg az egyik legabszurdabb dologról sem, nevezetesen, hogy ezt az „áldozatot” jóllehet nem a szenteknek ajánlják fel, „ámbár a szentek tiszteletére és emlékére az évszázadok alatt az Egyház szokása volt számtalan mise bemutatása…” (22. ülésszak, 3. fejezet), amint azt a trienti zsinat kifejezetten tanítja. Mindez nem elég, hanem még anatémával, egyházi átokkal is sújtja azokat, akik mást tanítanak: „Ha valaki azt állítaná, hogy csalás a szentek tiszteletére misét bemutatni, és hogy elnyerjük közbenjárásukat Istennél, amint az Egyház szándékában áll: legyen kiközösítve.” (5. kánon) Természetesen ez a különbségtétel a valakinek való felajánlás és a valaki tiszteletére történő felajánlás között művi és hamis, emiatt el kell utasítanunk. Igazából e kettő a józan ész és a mindennapi gyakorlat szerint egy és ugyanaz. Templomot emelni Istennek vagy valamely teremtménynek és templomot emelni Isten vagy valamely teremtmény tiszteletére ugyanazt jelenti. Továbbá mindenki egyetért abban, hogy az, akinek az áldozatot felajánlják, messze az áldozat és a pap fölött van rangban és dicsőségben. Még a mise szokványos rendje szerint is Krisztus emberi természete az áldozat, amelyet a pap – aki ugyancsak Krisztus reprezentánsa vagy megjelenítője – felajánl a legfőbb Istennek, illetve az ő tiszteletére. De itt, a szentek tiszteletére bemutatott mise esetében épp fordítva történik: itt az áldozat végtelenül értékesebb, mint a pap, és – ez még megdöbbentőbb – annál is, akinek a tiszteletére az áldozatot bemutatják. És mivel úgy tartják, hogy Krisztus naponta felajánlja magát a papok keze által, ebből az következik, hogy Krisztus is felajánlja magát a szentek tiszteletére. Továbbá a pap minden áldozatban a közbenjáró hivatalát tölti be, aki valamilyen kegyelmet kér, és irgalmat akar kieszközölni. Logikus, hogy annak tiszteletére ajánlja fel az áldozatot, akitől irgalmat vár. A zsinat megfogalmazásából ezek szerint az következik, hogy Krisztus, az Isten Fia és az örökké áldott Isten a szentekért könyörög, és saját testét ajánlja fel önmagának a szentek tiszteletére, hogy elnyerje az adott szent közbenjárását és védelmét a földi hívekért. Ennél abszurdabb dolgot nehezen lehet kitalálni.