Gondolatok az ún. lelkigondozói szempontról

Az utóbbi időben egyre többször találkozhatunk a „lelkigondozói szempont” kifejezéssel. Bár a szókapcsolat sokat sejtető, így, önmagában állva nem árul el túl sokat a jelentéséről. Beszélhetünk általánosan lelkigondozói szempontról, mondjuk, egy igehirdetés kapcsán is. Mostanság azonban sokkal inkább a bűnnel kapcsolatosan kerül elő, mintegy megoldásul szolgálva rá.

Ha azt értjük lelkigondozói szempont alatt, hogy megértéssel, szeretettel és empátiával kell fordulnunk azok felé, akik valamilyen bűnnel küzdenek, és hozzánk fordulnak segítségért, akkor teljes mértékben támogatandónak tartom ezt a törekvést. Noha nem vagyok híve annak, hogy túlságosan beengedjük a pszichológiát a teológiába, és elvegyítsük vele, kétségtelen, hogy egyre mélyebben sikerül megérteni, feltérképezni az emberi lelket, és ezáltal bizonyos bűnök, lelki problémák motivációit, hátterét is a korábbiaknál sokkal közelebbről tudjuk ma már vizsgálni. Sokkal részletesebb ismeretekkel rendelkezünk például a depresszióról vagy a különböző személyiségzavarokról, mint száz évvel ezelőtt. Ezt a tudást lehet, sőt kell is alkalmaznunk a lelkigondozásban, hiszen remek eszköz arra, hogy segítséget nyújtsunk bizonyos esetekben. Ez adott esetben igaz lehet akkor is, amikor egy konkrét bűnről beszélünk, hiszen ha jobban értjük az adott jelenség, viselkedés lélektani hátterét, úgy könnyebben tudunk segíteni a bűnnel küzdőnek, hogy Isten felé vezessük őt. Minél jobban értjük, annál jobban tudunk segíteni az Istenhez vezető úton. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy nem támogatom a teológia „elpszichologizálását”, de amennyiben ez a fajta tudás hasznos lehet az Isten és embertársak felé végzett szolgálatban, úgy lehetőség szerint élhetünk vele.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Ha például egy abortuszon átesett nő lelkigondozást kér, nem helyes azzal indítani a beszélgetést, és a későbbiekben is el kell kerülni, hogy „gyilkosnak” bélyegezzük őt. Megértéssel, empátiával kell az illető felé fordulnunk, hiszen az abortusz hatalmas lelki terhet és sérülést jelent egy nő számára. Az is elmondható általánosan, hogy aki abortuszon esik át, az egyáltalán nem jókedvéből választja ezt a megoldást – a depresszió, a trauma már azt megelőzően erőteljesen jelen lehet az életében, mielőtt egyáltalán a konkrét eset megtörténne. Ilyen lelki terhet cipelve pedig egyáltalán nem támogatandó, sőt egyenesen bibliátlan hozzáállás, ha a lelkész vagy a lelkigondozó, de akár egy keresztyén barát súlyos ítéletet hozva, mintegy megbocsáthatatlan bűnösként könyveli el az illetőt. Ha a statisztikákat és bizonyos pszichológiai megállapításokat nézünk, ma már az abortusz motivációira és hátterére is sokkal pontosabb rálátásunk van. Nem lehet elégszer hangsúlyozni az empátia szerepét ebben az esetben. Megbélyegzés és előítéletek helyett fontos, hogy úgy tekintsünk a másikra, mint aki ugyan bűnbe esett – és bűne súlyos következményekkel járt –, de van bocsánat a bűnére Jézus Krisztus által. Hallgassuk meg, imádkozzunk vele, vezessük Istenhez.

A Bibliában ez az alapelv jól kirajzolódik Sámuel második könyvének 12. fejezetében. Dávid súlyos bűnt követett el azzal, hogy paráználkodott Betsabéval, majd megölette a nő férjét. Nátán példázatán keresztül Dávid objektíven szembesülhetett azzal, hogy bűnt követett el, noha először nem látta meg, hogy a példázat róla szól. Nátán szembesítette őt a bűnével, rámutatva, hogy Dávid megvetette az Urat, és tettének súlyos következményei lesznek. A próféta Dáviddal mondatta ki, hogy aki ilyet tesz, az bűnt követ el, rávilágítva, hogy ő volt, aki pontosan ezt követte el. Dávid belátta bűnét, és bűnbánatot gyakorolt. Nátán nem toldozta-foltozta a dolgokat, hanem egyenesen megmondta, hogy amit Dávid tett, az gyilkosság. Van rá bocsánat az Úrnál, ha megbánja a bűnét, de attól még nem mehetünk el a tény mellett, hogy amit tett, az bűn, ráadásul nagyon súlyos bűn. Nátán teljesen őszinte volt Dáviddal, kendőzetlenül beszélt. Lehet, hogy ezt Dávid magától is sejtette, de azt nem, hogy – figyelembe véve a teljes kontextust – ténylegesen mennyire súlyos, mennyire aljas cselekedet volt, amit elkövetett.

Ez az a pont, ahol a mai „lelkigondozói szempont” félresiklik. Mint mondtam, fontos, hogy empátiát tanúsítsunk azok irányában, akik valamilyen bűnnel küszködnek, de ez sosem jelentheti azt, hogy a bűnt nem tartjuk bűnnek. A mai „lelkigondozói szempont” – pontosabban az, ahogyan manapság ezt a szókapcsolatot emlegetik – ott siklik félre, hogy valójában szó sincs lelkigondozásról. Sokkal inkább arról, hogy hogyan lehet eltörölni bizonyos bűnöket abban az értelemben, hogy többé már ne tekintsük bűnnek, amiről a Szentírás bizonyosan állítja, hogy bűn. Hiányzik az a fajta őszinteség, amelyet – a bibliai példa tükrében – Nátán tanúsított Dávid irányában. Emiatt gyakorlatilag hazudunk annak, aki bűnt követett el, és ezzel magunkat is becsapjuk. Megfosztjuk a bűnben élőt attól, hogy ráébredjen bűnére, és azt az Úr előtt megbánva bűnbocsánatot nyerjen Istentől. Itt pedig nagyon erőteljesen jelen van a pszichologizáló faktor: pusztán amiatt, mert a bűn súlyos lelki terhekkel jár, inkább ne is tekintsük bűnnek, hiszen akkor az egyén sokkal boldogabb lesz a bűnében járva. Jó példa erre a különféle szexuális bűnök esete, amelyek kapcsán a lelkigondozás lényegében nem több, mint bibliai fogalomhasználattal történő pszichologizálás: megpróbálják feljavítani az egyén kedélyállapotát azáltal, hogy a bűnt erénynek állítják be.

Külön érdekes mozzanata ennek a jelenségnek, hogy csak bizonyos esetekben hivatkoznak a lelkigondozói szempontokra. Miért van az, hogy például egy tolvaj esetében senki nem kiált lelkigondozói megértésért? Pedig biztosan sokan lopnak amiatt, mert szükségük van élelemre. Akkor ebben az esetben őket is mentsük fel a lopás bűne alól, és kezdjük el „bűnteleníteni” a lopást? Hol a mérce, amely alapján eldönthető, hogy melyik bűn esetében szükséges a lelkigondozói szempont, és melyik esetében nem? Érteni vélem, hogy bizonyos esetekben nehéz felismerni a bűn bűn voltát. Ha valakit meglopnak, főleg, ha minket, akkor azonnal megértjük, hogy bűncselekmény áldozatai lettünk. Egy szexuális értelemben vett bűn esetében azonban lehetséges, hogy nem is tudunk megnevezni „károsultat”. Az egyén éli az életét, sorra követi el az ilyen jellegű bűnöket, amelyekkel végül is – legalábbis látszólag – nem árt embertársainak (valójában árt, még ha a másik nem is tiltakozik, és a következményei érzékelhetők lesznek). Ettől azonban a cselekedete még nem lesz kevésbé bűn, és semmi sem indokolja, hogy megpróbáljuk pszichológiai érvekkel, a lelki háttér megvilágításával felmenteni őt. Hiányzik az őszinteség: megpróbáljuk a szeretet leplével elpalástolni, ami valójában haragot szül. Kedves érzések felkeltésével próbálunk erkölcsösen cselekedni, pedig az isteni erkölcsnek nem a kedves érzések a mércéje. Azok a keresztyének, akik ilyenkor a megértéssel és a lelkigondozói szempontok érvényesítésével le is zárják a kérdést, becsapják embertársaikat, ha szándékosan nem közlik, hogy az illető cselekedete bűn. Bűnben élő embertársaikat végső soron a bűnbocsánat lehetőségétől fosztják meg. Bár lehet, hogy az egyén sejti, hogy amit tesz, az bűn, ha azonban mindenhonnan azt hallja, hogy a tette valójában teljesen természetes dolog, úgy megmarad a bűnében, és nem fogja megbánni. Lelke mélyén pedig lehet, hogy érzi, hogy nincs rendben Istennel, csak mégsem voltak vele őszinték annyira, hogy ezt ki is mondják – így pedig éppen a sokat emlegetett lelkigondozás lehetősége vész el.

Az ilyen felfogás szembemegy Isten akaratával, amelyet a Szentírásban nyilatkoztatott ki számunkra, emiatt semmiképpen sem nevezhető „lelkigondozói szempontnak”, hiszen nem jó értelemben véve gondozza, ápolja a másik ember lelkét, hanem pont ellenkezőleg, egyenes úton vezeti minél távolabb Istentől. Ez nem bibliai lelkigondozás, hanem a korszellemmel együtt munkálkodó, pszichologizáló mismásolás a bűnökre nézve, amelyeket Isten határozottan bűnnek nevez. A mi feladatunk nem az, hogy magunkat Isten fölé helyezve pusztán érzelmi-lelki alapon eldöntsük, hogy mi bűn és mi nem bűn. Ha így teszünk, akkor hűtlen szolgák vagyunk. A mi feladatunk az, hogy empátiával viszonyuljunk a bűnös ember felé, megértve őt, segítve a bűnnel szemben folytatott harcában.

Végezetül pedig elmondanám, hogy nem azért került a szexualitás fókuszba, mert az nekem valamiféle „vesszőparipám” lenne, vagy esetleg más teológusoknak, akik a témában írnak. Minden kornak megvannak az adott kérdései, témái, amelyek foglalkoztatják a világot, hívőket és nem hívőket egyaránt. Jelenleg, a 21. században a házasság, a család és a szexualitás kérdése a legnagyobb harctér. Ha a világ egy olyan álláspontot fogalmaz meg egy adott kérdésben, amelyről a Biblia nyíltan és világosan beszél, úgy nekünk, hívőknek is határozottan kell képviselnünk a Biblia álláspontját. Nem akkor leszünk jézusi lelkületűek, ha Isten szavával szembemenve helyesnek mondjuk, amit az Úr helytelennek tart. Nem ez a krisztusi szeretet és nem ez a bibliai lelkület. Kedves érzésekre apellálva nem lehet senkit sem felmenteni a bűnei alól. Nehéz kereszt a homoszexualitás is, ez tény, és újra hangsúlyozom: empátiával és megértéssel kell fordulnunk az ilyen vágyakkal küszködők irányába is. De semmiképpen ne kereszteljük meg a bűnt, és ne menjünk szembe azzal, amit Isten kijelentett. Amennyiben így teszünk, úgy igaz lesz ránk Jeremiás próféta szava: „Népem romlását azzal gyógyítanák, hogy könnyelműen mondogatják: Békesség, békesség! – pedig nincs békesség!” (Jer 6,14)