Újabb határátlépés: Ferenc pápa hamis különbségtétele a lelkipásztori szolgálat és az egyház tanítása között

Hatalmas változások mennek végbe jelenleg a katolikus egyházban, és ez mindannyiunkat érint. Sajnos mind a magyar katolikus, mind a magyar protestáns körök érzéketlennek mutatkoznak ezekre a változásokra, pedig az utóbbi egy évben, de legfőképp az elmúlt pár hónapban ezek a destruktív folyamatok elképesztő mértékben felgyorsultak. Elég csak a pápával, a pápai megnyilatkozásokkal kapcsolatos nemzetközi szalagcímeket megnézni.

A magyar nyelvű katolikus portálok legfeljebb csak érzelemmentes beszámolókat nyújtanak a pápa legújabb akcióiról (ezekről is csak kénytelen-kelletlen, nagy ritkán), a protestáns lapokat, újságokat, internetes oldalakat pedig egyszerűen nem foglalkoztatja Ferenc – nevezzük így – ámokfutása. Két kivételt azért megemlíthetünk: az egyik Szilvay Gergely római katolikus publicista reakciója (legutóbb Szilvay arról tudósított, hogy úgy tűnik, mintha a Vatikán most éppen „rálépett volna a fékre”), a másik pedig egy, a Válasz Online „hasábjain” megjelent hosszabb lélegzetvételű írás. Mindkét cikk próbál a jelenség mélyére ásni, több oldalról megvilágítani a katolikus egyházon belüli jelenlegi folyamatokat, és a lehetséges kifutásukat is felvázolja – érdemes elolvasni őket.

Sajnos az evangéliumi protestánsok egy része értetlenül áll minden, a katolikus egyházat érintő beszámolóval szemben, naivan azt kérdezve, „mi közünk a katolikusokhoz?”, de ez az attitűd figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a különféle keresztyén frakciókban zajló események sem nemzetközi szinten, sem hazánkban nem különíthetők el hermetikusan egymástól – ideológiailag, szellemtörténetileg, teológiailag és kulturálisan. Aki azt hiszi, hogy igen, az vagy nincs tisztában a keresztyénség 20. századi történetével, tehát tájékozatlan, vagy egyszerűen csak naiv.

Többször utaltunk már ifj. Albert Mohlernek, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium jelenlegi elnökének a bölcs észrevételére (a jelen cikkben is az ő gondolatait fogjuk tömören összefoglalni), miszerint amikor a római katolikus egyház elkezd meghatározó erkölcsi kérdésekben az eddigi ágendájától eltérő jelzéseket küldeni, annak borítékolhatóan hatalmas hatása lesz az egész kultúrára (lásd: itt és itt). Ha másra nem is, de a kultúra terepén lehetőséget ad a progresszív erőknek arra, hogy azt mondhassák: „Nézzétek meg, a katolikusok is ezt képviselik. Mi a helyzet a többiekkel?”

Mindez különösen a katolikus egyház közelmúltbeli történelmének kontextusában érdekes. A 20. század utolsó harminc évében és a 21. században a két konzervatív pápa – II. János Pál és XVI. Benedek – egy sor nagyon világos nyilatkozatot tett közzé a szexualitásról, a házasságról, az igazság fogalmáról, valamint az élet méltóságáról, és ezek nagy hatást gyakoroltak a kultúrára. Legalább ezekben az erkölcsi kérdésekben a konzervatív protestánsok és a tradicionalista római katolikusok képesek voltak közösen kijelenteni: „Ha megnézzük a keresztyén tanhagyományt, akkor azt látjuk, hogy az egyöntetűen azt mondja, hogy az emberi méltóság megköveteli, hogy a meg nem születettek életét meg kell védeni, az emberi élet szentségét tiszteletben kell tartani; hogy a házasság csak egy férfi és egy nő szövetsége lehet, és semmi más; hogy az emberi szexualitásnak csak a házasság kötelékén és határain belül van helye; és hogy a gyermekáldás üdvözlendő dolog egy házaspár számára.”

Ezek mind olyan igazságok voltak, amelyekről a „Tiberis mindkét oldalán” világos egyetértés uralkodott. És ha megnézzük, az, hogy a Vatikán nagyon világos útmutatást adott ezekben az erkölcsi kérdésekben, hatással volt a kultúrára. A probléma az, hogy most épp ezekben a kérdésekben történik hatalmas változás.

A legújabb hír például az, hogy a Vatikán támogatja a transzneműek keresztségét. Itt a legfőbb kérdés a transzneműek identitásának az elismerése. Az, hogy transznemű emberek is megkeresztelhetők – és keresztszülők lehetnek –, újabb jele annak, hogy – a sajtó interpretációjának megfelelően – „Ferenc pápa alatt az egyház nyitottabbá vált az LMBTQ-emberek irányában”. További hír, hogy a Vatikán közölte, melegpárok gyermekei is – beleértve azokat, akiket örökbe fogadtak, vagy béranyától születtek – megkeresztelhetők, és az ilyen párok keresztszülők lehetnek.

A BBC és más nyugat-európai orgánumok épp egy hónappal korábban számoltak be arról, hogy Ferenc pápa javaslata szerint az egyház áldását adhatja az azonos nemű párokra. Természetesen ez egy torzítóan túlzó híradás volt – a liberális média szereti a maga szája íze szerint felnagyítani Ferenc és a Vatikán megnyilatkozásait –, a liberális média mégis jobban rátapint a lényegre, mint a katolikusok többsége. Erről árulkodik Ferencnek egy úgynevezett dubiára – tehát egy hivatalos kérdésre – adott válasza. A kérdést több befolyásos püspök fogalmazta meg – és ami nagyon fontos, hogy ezek a püspökök konzervatívok, nem progresszívek. A kérdés maga pedig az azonosneműek kapcsolatának megáldására vonatkozott.

A konzervatív egyházi vezetők aggódnak az LMBTQ-kérdésekben való kompromisszum, a hivatalos katolikus tanítások kárára történő megalkuvás, sőt azok radikális felforgatása miatt. Ezek a bizonyos vezetők – ahogy említettük – dubiával fordultak a pápához, választ kérve tőle. Nos, a pápa válasza minden volt, csak egyértelmű nem – ez egyébként Ferenc megnyilatkozásainak állandó jellemzője, mármint a kétértelműség és a zavarosság. Ami most fontos, az az, hogy Ferenc válasza szembemegy a két előző pápa, II. János Pál és XVI. Benedek megnyilatkozásaival. Ők ketten rendkívül világosan fogalmaztak a témában. Mindketten megértették, milyen nagy a felelősségük az igazság felragyogtatásának, a házasság integritásának, az emberi élet szentségének és az emberi szexualitás keresztyén értelmezésének a fenntartásában. Amikor azonban Ferenc pápáról van szó, enyhén szólva sem ez a helyzet.

Azt kell megértenünk, hogy a liberális ágenda átütésének különféle módjai léteznek. Az egyik a forradalmi megközelítés: el kell felejteni az eddigi tanításokat, meg kell tagadnunk minden hagyományt, előre kell menni, akár nyíltan szembemenve a Szentírással is, követelvén az új erkölcsnek, a házasságnak és egyáltalán az egész, minket körülvevő valóságnak az újfajta értelmezését. A másik módszer sokkal finomabb és talán egy kicsit lassabb is, ugyanakkor alattomosan hatékony. A következő felvetés jól mintázza ezt. Lehetséges-e, hogy áldásban részesítsük az azonos nemű párokat? Az nyilvánvalóan nem lenne házasság, hiszen a római katolikus egyház tanítása szerint a házasság csakis egy férfi és egy nő között lehetséges. A házasság felbonthatatlan szövetség – ezt a katolikus egyház katekézise és a hagyományai is világosan leszögezik.

A házasság meghatározását illetően a reformátorok teljes mértékben egyetértettek a katolikus tanítóhivatallal és a pápával. De mit mond a pápa? Elismeri, hogy egy ilyen kapcsolat nem nevezhető házasságnak, tehát egyrészt helyben hagyja a normatív katolikus tanítást, másrészt azt sugallja, hogy ha a normatív tanítás – idővel – megváltozhat, akkor miért is ne változna meg? Nehéz „tetten érni” a pápát, mivel nem áll ki azzal, hogy „a konzervatív tanítást liberális tanítással fogjuk felváltani” – a legtöbb esetben csak célozgat, sugalmaz, felvetéseket fogalmaz meg, azaz nem kommunikál tisztán és egyértelműen.

Voltak esetek még Ferenc pontifikátusa alatt is, amikor egyértelmű megerősítések hangoztak arról, hogy a hatályos katekizmus nem fog megváltozni. Ugyanakkor ha azt a kérdést feszegetjük, hogy örökké kőbe vannak-e vésve a katolikus tanítások, akkor olyan sugalmazásokkal találkozunk, amelyek arra engednek következtetni, hogy nem: talán nem is annyira megváltoztathatatlanok – igazából csak idő kérdése.

Emlékszünk még talán, hogy Ferenc pápa a szexualitással kapcsolatban a következőket válaszolta egy neki szegezett kérdésre: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?” Ez a mondat magában sűríti Ferenc egész habitusát és pápai tevékenységét. Nincs még egy olyan kijelentés vagy kérdés, amely találóbban összefoglalná Ferenc pápa „életművét” és egyházfői tevékenységét. Holott még egy evangéliumi protestáns számára is magától értetődő lenne, hogy ha valaki a katolikus egyházban megítélni hivatott, hogy mi helyes és mi helytelen tanításbeli és erkölcsi kérdésekben, az maga a pápa. Bár a pápista rendszert elvetjük, de amíg ez a rendszer él, ki másnak lenne arra vonatkozó felhatalmazása és felelőssége, hogy ilyen jellegű kérdésekre válaszoljon, mint a mindenkori pápának?

De tulajdonképpen mi az értelme a pápa kérdésének? Nos, a pápa idézett kérdése – igazából bújtatott kijelentése – tengernyi változásnak lett az előfutára. E változásoknak három aspektusát is megemlíthetjük. Először is, hogy mit jelentenek a római katolikus egyház jövőjére nézve; másodszor, hogy mit jelentenek a kultúrára nézve; harmadszor pedig, hogy mit tanulhatnak belőlük az evangéliumi keresztyének, és mire érdemes figyelniük a jövőben.

Az egyik dolog, amelyet érdemes Ferenc személyével kapcsolatosan kiemelni: hogy gyakran maga jelezte a változás lehetőségét – igaz, bújtatott módon. Néha furcsa kérdésekkel („Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?”), máskor az arra történő utalással, hogy a lelkipásztori szeretet másfajta megközelítést tesz lehetővé, mint amilyen a katekézis doktrinális megfogalmazásaiból következne. Azaz a pápa a személyes viszonyulás olyan módját hangsúlyozza, amellyel – szuggesztív módon – módosítja a hivatalos tanítást, valamint egyes személyek számára – akik a katolikus tanítással ellentétes életmódot folytatnak – engedményeket tesz.

A pápa olyan nyelven beszél, amely elődei nyelvezetéhez képest kifejezetten kétértelmű. Nehéz kihámozni, hogy pontosan mit állít, és mit nem. Mond is valamit, vagy csak próbál úgy tenni, mintha mondana? A pápa például a dubiában megfogalmazott kérdésre így válaszolt: „A lelkipásztori bölcsességnek ezért kellőképpen meg kell vizsgálnia, vannak-e olyan, egy vagy több személy által kért áldási formák, amelyek nem közvetítenek téves felfogást a házasságról.” Érdekes módon ebben a mondatban van valami, ami elsőre nem tűnik fel, és a liberális-progresszív katolikus sajtó figyelmét is elkerülte. A pápa ebben a nyilatkozatában valójában csak bizonyos esetekről beszél: előfordulhat olyan eset, amikor egy vagy több személy az áldás valamely formáját kéri.

Nos, alkalmazzuk ezt a kijelentést az azonosneműek kapcsolatának megáldása kérdésében. Két esetről lehet szó: amikor egy személy és amikor két személy igényel valamiféle áldást. Mit mond a pápa? Ahogy arra több konzervatív katolikus is rámutatott, úgy tűnik, semmilyen módon nem garantálja, hogy lehetséges megáldani az azonosneműek kapcsolatát. Akkor miről is szól ez az egész? Az történik, hogy a katolikus püspökök bizonyos helyeken – például Németországban – túllépnek az egyház hivatalos tanításán, sőt nyíltan az egyház hivatalos tanításával szemben cselekednek, amikor megáldják az azonos nemű párokat (részben olyan személyeket, akik a hatályos németországi törvények szerint valóban „házasok”).

A pápa válasza tehát végső soron kitérő manőver. Ha úgy tetszik, retorikai fordulat. Máshol ezt mondta: „A döntéseknek, amelyek bizonyos körülmények között a lelkipásztori bölcsesség részét képezhetik, nem feltétlenül kell szabállyá válniuk.” Más szóval az adott cselekvés lehet jó ötlet, de lehet rossz ötlet is. Ez azonban rés a pajzson, ugyanis az LMBTQ-mozgalom nem fog megelégedni a hivatalos katolikus tanítás alóli ritka kivételekkel – a hivatalos, normatív tanítás megváltoztatását követeli.

Ugyanez a zavaros retorika figyelhető meg egy másik esetben is, az Izraelt ért brutális terrortámadás kapcsán. A pápa válasza ekkor sem volt egyértelmű, és ez – nem véletlenül – mélységesen nyugtalanította Izrael államot, amely a második világháború óta a zsidó nép ellen elkövetett legsúlyosabb iszlamista népirtástól volt hangos. A pápa azonban most úgy beszélt, mintha egyenlő felekről, egyenlő mértékű felelősséget viselő népek közötti konfliktusról lenne szó. A The Wall Street Journal október 4-én lehozta William McGurnnek, a lap egyik rovatvezetőjének a cikkét ezzel az árulkodó címmel: Ferenc pápa következetlensége (The Incoherence of Pope Francis). Fején találta a szöget: Ferenc pápa következetlen.

Visszatérve az eredeti dilemmához: amire az evangéliumi protestánsoknak fokozottan figyelniük kell, az az, hogy nehogy a köreikben is elterjedjen a tanítás és a lelkipásztori gyakorlat közötti illegitim különbségtétel (ez valójában mindannyiszor megtörténik, amikor helyben hagyják a doktrinális és etikai határok feszegetését az úgynevezett „lelkigondozói szempontra” való hivatkozással). Ezt nem lenne szabad bátorítani, sem megengedni. A lelkipásztori gyakorlatnak mindig összhangban kell lennie a tanítással. Az egyház szolgája nem mehet szembe egyháza tanításával, azzal a legteljesebb összhangban kell cselekednie és eljárnia. Az istenfélő lelkipásztoroknak épp az lenne a dolguk, hogy tanácsot adjanak, tanítsanak és prédikáljanak ezekben a bizonyos lelkipásztori helyzetekben – az egyház tanítása szerint. De Ferenc pápa épp az ellenkezője mellett érvel, amikor azt állítja, hogy a lelkipásztoroknak képesnek kell lenniük arra, hogy olyan módon alkalmazzák a katolikus egyház tanítását, amely ellentmond a hivatalos tanításnak.

Ebben az a különösen szomorú, hogy egy időben – az átmenet időszakában – a liberális protestánsok érveltek így, míg el nem jutottak a kendőzetlen őszinteségig, mikor is egyértelműen kijelentették, hogy nem értenek egyet a klasszikus bibliai keresztyén tanítással ebben a kérdésben, mivel az „elnyomó”. Jól látszik, hogy ez egy egyirányú folyamat, és mint ilyen kiszámítható. Persze a pápa még nem tart ott, ahová a liberálisok már eljutottak a katolikus egyházon belül.

Ezen túlmenően egyértelműen felismerhető egy másik mintázat is. Minden alkalommal, amikor Ferenc pápa ilyen kijelentést tesz, azt az LMTQ-pártiak nagy áttörésként ünneplik. Ugyan nem elégedettek vele teljesen – többet szeretnének –, de mégiscsak nagy előrelépés számukra. Mindenképp nagy lépés II. János Pál vagy XVI. Benedek álláspontjához képest, és ilyen értelemben kijelöli azt az irányt, amely felé a katolikus egyház rohamléptekben halad. Sokan úgy vannak vele, hogy Ferenc pontifikátusának hátralévő ideje a sugalmazások, sejtetések és utalgatások évei lesznek, előkészítve az utat annak, aki már kevésbé vonakodik megváltoztatni a katolikus egyház tanítását ezekben a kérdésekben.