A valláskárosultnak tényleg mindent szabad? Egy valós probléma kínos következménye

Az ún. ekkleziogén neurózis (vallási neurózis, tágabb értelemben valláskárosultság) valós jelenség, kár lenne tagadni, hogy sokan szenvednek tőle. A probléma az, hogy ma egyre többen állítják magukról, hogy valláskárosultak, valamilyen gyülekezeti „bántalmazás” elszenvedői, és ez alapján jogot formálnak arra, hogy egyéni teológiát kotyvasszanak maguknak, amiből kimaradnak azok az elemek, amelyek számukra rémisztőek, antipatikusak – leginkább azért, mert saját, korábbi gyülekezeteikben összeszedett negatív élményeikre emlékeztetik őket. Azaz, szanálják azokat a teológiai témákat, amelyekkel – szól a fáma –, „sakkban tartották” őket, amelyekre hivatkozva egy erőszakos, spirituálisan bántalmazó lelkész, vagy a gyülekezet vezetősége leuralta és érzelmileg kizsigerelte őket.

Újra hangsúlyozzuk: a jelenség valós, valóban történnek ilyen esetek, ami rendkívül szégyenletes, és amin – ha ez valakinek a tudomására jut, – rögvest változtatni kell. Nyilván nagyon nehéz, hiszen egy ilyen „bántalmazó kapcsolat” pont azért detektálható nehezen, mivel a bántalmazó személy teljesen felőröli a bántalmazott autonómiáját, függetlenségét, teljes ráutaltságot és függőséget építve ki benne. Egy ilyen helyzetben a bántalmazott (legalábbis az elején) fel sem ismeri, hogy milyen helyzetben van, és mivel nem ismeri fel, nem is akar abból szabadulni. Sőt, egy ideig kifejezetten elutasító azokkal szemben, akik átlátják a helyzetet, és fel akarják nyitni a szemét, és ki akarják őt szabadítani a rabságból. Ilyen mérgező viszonyrendszerek természetesen nem csak a keresztyénségben, hanem minden más vallásban, sőt, mindenféle, nem vallásos közösségben is felütik a fejüket. Mindenhol jelen lehet, ahol emberek vannak alá és fölérendelt szerepben (gyermektáborokban, sportszövetségekben, színházi társulatokban, egészségügyi intézményekben stb.), és mindenhol lehet hozzá találni – ha nem is vallást – valami ideológiát, elvet, szabályzatot, ami egy idő után internalizálódva a célszemélyeket belülről fogja kényszeríti a bántalmazó kapcsolatban való bennmaradásra.

Szűkebb értelemben az ún. ekkleziogén neurózis (ami aztán ahhoz az állapothoz vezethet, amit úgy nevezünk, „valláskárosult”) úgy alakul ki, hogy a lelkész, presbiter/presbitérium, dicsőítés vezető – bármilyen „vezető beosztású” személy egy adott közösségben – visszaél a pozíciójával, mégpedig úgy, hogy egy rosszul súlypontozott, legtöbbször büntető, haragvó, fenyítő istenképpel igazolja saját leuraló, despotikus vezetői stílusát. A spirituális vezető tehát nem konkrétan, önmaga tekintélyére hivatkozva vindikálja magának a jogot arra, hogy megkérdőjelezhetetlen szavát, utasításait és parancsait elfogadják és végrehajtsák, hanem Istenre hivatkozva. Mivel olyan „istent” hirdet, amilyen ő maga, ezért egy idő után a spirituális vezető személye teljes mértékben összemosódik, sőt, összeolvad a vezetettek fejében Isten személyével. A „teológiáját” arra használja, hogy saját tevékenységét igazolja, ha úgy tetszik, spirituálisan aládúcolja. A lelkész már annyira hasonlít Istenre, hogy ha mond valamit, azt maga Isten mondja, és fordítva: Isten csak úgy, és csak azt mondhatja, amit a lelkész mond. És persze, ha a lelkész szava Isten szava, akkor, ha valaki a lelkésznek engedelmeskedik, magának Istennek engedelmeskedik. Ha valaki megkérdőjelezi a lelkész szavát, nem követi az utasításait, az magával Istennel szemben engedetlen. Sőt, már akkor is rettentő kényelmetlenül érezhetik egyesek magukat, ha kétségeik merülnek fel – akkor is, ha nem is teszik szóvá –, hiszen végső soron Istenben, és az Ő szavában merészeltek kételkedni.

Egy ilyen kreált istenkép általi „sakkbantartás” kezdeményezője kívülről, a „felszínen” nem feltétlenül agresszív, úrhatnám, parancsolgató személy, tehát nem feltétlenül transzparens folyamatról van itt szó: lehet ezt a „rendszert” szofisztikáltan, szintre észrevétlenül is működtetni. Vannak kedves manipulátorok is.

Muszáj azt is megjegyezni, hogy ilyen viszonyrendszerekbe kifejezetten könnyen kormányozzák magukat önbizalom- és önértékelés-hiányos személyek, amelyekből, valljuk be, hazai környezetben nincs hiány. A bizonytalan embernek szüksége van egy „vezérre”, aki megmondja, hogy mi merre hány óra – aki az élet minden kérdésében eligazít. Aki nem csak alternatívákat tár elém, hanem a helyes irányt is kijelöli számomra, sőt, ha lehet, helyettem hozza meg a döntéseket is. Ráadásul erre a típusú gurusodásra a „magyar néplélek” igencsak fogékony. Vagy mondhatnánk úgy is, hogy a keresztyénség intézményes formában ugyan több mint 1000 éve jelen van hazánkban, titkon még mindig sámánokat keresünk spirituális vezetőnek.

A guru tulajdonképpen egy spirituális tanítómester, a magasabb tudás birtokosa, aki arra hivatott, hogy ezt a tudást átadja a tanítványainak. Bizonyos értelemben a guru maga Isten személyes megtestesülése, akinek a feladata a tanítványok vezetése. A guru egységben létezik Istennel, ezért Isten kegyelme, szeretete (de intő szava és fegyelmezése is) rajra keresztül jut el a tanítványokhoz. Ahhoz, hogy valaki Istenhez közelebb kerüljön, a guruhoz kell közel kerülni, vele kell jóban lenni, vele kell közeli barátságot ápolni – az ő kegyeltjének kell lenni (ez a „jóban lenni a lelkésszel, jóban lenni Istennel” attitűd nem csak a valláskárosultakra jellemző egyébként, általános jelenség). Az ilyen vezető ilyen értelemben sámán is, hiszen általa válik a hívek számára értelmezhetővé a transzcendens, a túlvilág. Ő közvetíti és értelmezi számára a túlvilágról érkező üzeneteket, és szavatolja a közösség biztonságát. Rituális szerepkörökkel bír, gyógyító, sőt, társadalmi és politikai téren is vezető – azaz nem csak hitéleti kérdésekben irányadó a szava, hanem gyakorlatilag mindenben, az élet minden területén. Ő tudja (vagy ő tudja a legjobban), hogy a híveknek mit szabad olvasniuk, mire szabad költeniük a pénzüket, kikkel (és kikkel nem) szabad házasodniuk, vagy hogy melyik politikai pártra kell szavazniuk stb., és itt bőven nem csak arról van már szó, hogy egy igeismerő személy a szentírási elvek mentén terelget az életben.

Tény és való, hogy az ilyen mérgező, bántalmazó, megnyomorító viszonyrendszereknek számtalan kárvallottja van hazánkban is. Különösen a negyven, illetve ötven év felettiek körében felülreprezentáltak az ekkleziogén neurózisban szenvedő személyek, illetve a valláskárosultak. Majdhogynem minden keresztyén közösség, felekezet érintett a kérdésben, de vannak tipikus példák, ahol nem csak elvétve fordultak elő ilyen esetek, hanem tömegek – mondhatni teljes generációk – rajzottak ki és lélegeztek fel később. Keresztyén közösségek és „felekezetek” jöttek létre a korábbi közösségeikből elmenekült hívekből. Külön kötetek, Youtube csatornák és Facebook-csoportok születtek az ilyen keserves élmények feldolgozására. Eleve már az is sokatmondó (és sajnos tragikus), hogy létezik ilyen kórisme, mint vallási neurózis.

És igen, ha valós problémáról van szó – márpedig arról van szó –, akkor kezelni is tudni kell. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hiba félvállról venni. Nem szabad bagatellizálni. A cél a torz istenkép biblikus istenképpel való felcserélése.

Fontos, hogy ez a helyreállás nem úgy megy végbe – nem mehet úgy végbe –, hogy az egyik irányba kilengő, kiegyensúlyozatlan istenkép helyébe egy, a másik irányba kilengő, hasonlóképp kiegyensúlyozatlan istenképet állítunk. Nem lehet megoldás – pedig sajnos a legtöbb esetben ez történik, – hogy egy torz, haragvó, rapszodikus, önkényes, félelmetes „nagytestvér–isten” helyébe, akinek más dolga sincs, minthogy hibáinkat és tévedéseinket árgus szemmel figyelje, ugrásra készen, hogy mikor sújtson le ránk égi villámaival, egy olyan istent állítsunk, aki erőtlen, tétlen, akinek a kegyelme olcsó, akinek a szeretete nem kerül semmibe, aki nem hív életváltozásra, aki közönyösen csak legyint a bűnre, akinek a személye nem indít istenfélelemre, aki szerint mindent szabad, akinek a hívására nem kötelességünk válaszolni, sőt, akiben – anélkül, hogy lenne következménye, – „jogunk van” nem hinni. Ha mindezt a kegyesség felől szeretnénk megragadni, nem lehet megoldás egy érzelmileg felőrlő függő viszony, egy pszichikai értelemben megbetegítő szubordináció helyébe egy olyan „istenkapcsolatot” állítása, amit a nemzetközi evangéliumi irodalomban leginkább „terapeutisztikus”, vagy „terápiás deizmus” néven emlegetnek. (Teljes nevén: moralista terapeutisztikus deizmus. A következő 5 pont jellemzi ezt a fajta hitfelfogást: 1. Létezik egy isten, aki megteremtette és elrendezte a világot, és vigyáz az emberi életre a földön. 2. Isten azt akarja, hogy az emberek jók, kedvesek és igazságosak legyenek egymással, ahogyan azt a Biblia és a legtöbb világvallás is tanítja. 3. Az élet központi célja, hogy boldogok legyünk és jól érezzük magunkat a bőrünkben. 4. Istennek nem kell különösebben részt vennie az ember életében, kivéve, ha szükség van rá egy probléma megoldásához. 5. A jó emberek a halál után mennybe jutnak.)

A gyógyuláshoz vezető út tehát nem az, amit egyesek képviselnek és propagálnak, hogy a „bilincsbe záró” hitből kitörve az „ereszd el a hajam” hitben tobzódjunk. Az egyháznak szeretettel és odafigyeléssel kell a valláskárosultak felé fordulni. Személyes szinten abban kell őket segíteni, hogy felismerjék a problémájukat, majd pedig a biblikus istenkép segítségével – Isten Szentlelkének segítségül hívásával – meg kell erősödniük a Krisztusban elnyert identitásukban (ők az Atya fiai és lányai, Isten családjába tartoznak, hit által, Krisztus érdeméért igazak Isten előtt stb.), hogy újra az élő Istenbe tudják vetni bizalmukat. Nyilvánvaló, hogy ez sokszor hosszadalmas folyamat, a gyógyulás nem történik meg egyik napról a másikra, hiszen zsigeri szintű beidegződéseket kell kigyomlálni és megváltoztatni.

Csakhogy, azt látjuk, hogy egyes valláskárosultak hajlamosak átesni a ló túloldalára (sőt, az „áldozati kultúra” egyházban való elterjedésével fű, fa, virág ellenőrizhetetlen módon, valódi ok nélkül kezd el magára valláskárosultként tekinteni).

Miről is van szó: hajlamosak egyes valláskárosultak úgy viselkedni az egyházi közösségekben, mint a futballmérkőzéseken a bírók: zsebükben piroslappal járkálnak – egyik gyülekezetből a másikba –, és nem haboznak felmutatni a piroslapot, ha valami nem tetszik nekik, vagy ha bármilyen kritika éri őket. Olyanok, mint a parlementi választások során a nemzetközi megfigyelők. Teszik mindezt úgy, mintha pusztán a korábbi egyházi közösségeikben kapott „sérüléseik” miatt,  nekik ehhez „joguk lenne”. Mintha ők nem is volnának a „játék” résztvevői, csak kívülről, a partvonalról osztogatnák a jótanácsaikat és a megjegyzéseiket.

Az emögötti „logika” az, hogy ők már annyit szenvedtek a bántalmazó lelkészektől (és egyéb tekintélyszemélyektől), és az ezek szolgálatában álló gyülekezeti tagoktól, hogy rájuk már nem vonatkoznak bizonyos, a Bibliában az újszövetségi gyülekezethez szorosan kapcsolódó kritériumok és elvárások: például nekik nem kell hűségesnek lenniük egy adott közösséghez, őket nem lehet gyülekezeti intésben részesíteni (pl. egy adott erkölcsi vétség esetén), ők szabadon válogathatnak a keresztyén hitigazságok között, aszerint, hogy „sérült múltjukkal” épp melyik összeegyeztethető.

Sokan, sok helyen értekeztek már az ún. áldozati kultúráról, amely a keresztyén közösségekben is futótűzként terjed és szedi „áldozatait.” Azért veszélyes ez a típusú ideológia, mert megváltoztatja az önmagunkkal szembeni elvárásokat. Egy ideig hasznos lehet, hiszen így ki lehet kényszeríteni, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek nekünk, többet törődjenek velünk. Nos, az áldozatiság nyílt felvállalása helyes és üdvözlendő dolog, és segíthet a múlt feldolgozásában – sőt, ha az egyház ezt a transzparenciát támogatja (nem csak a valláskárosultakra, hanem a konkrét abúzusokra is gondolhatunk), megakadályozhatja az igazságtalanságok, mérgező viszonyrendszerek, sőt, adott esetben bűncselekmények megismétlődését is. Ugyanakkor az áldozatiság túlhangsúlyozása – ez a negatív oldal – erősítheti a szektás csoportidentitást, a morális felelősség és a bűntudat alóli felmentést. Azaz különösen kényelmes lehet áldozatszerepben tetszelegni, hiszen így kevesebb felelősség terhel minket a saját szavainkért és tetteinkért. Nem tartozunk elszámolással semmiért. Ha egy mondattal kellene összefoglalni ezt a hozzáállást, így hangozna: „mivel sok ütést kaptam, sok sérülést szedtem össze, nekem többet, illetve mindent szabad.”

Rémisztő, hogy egykori vélt vagy valós „sérülésekre” hivatkozva hívők milyen izgága, állhatatlan, követelőző, sok esetben erőszakos, cinikus és az általuk vallott hitet illetően heterodox mentalitást tudnak felvenni. Ez nem csak egyes személyeket jellemez, hanem egész közösségeket is. Eleve bizonyos keresztyén közösségek ilyen alapon jönnek létre. Menekülnek egy szorongató, megbetegítő közegből, kiszakadva testületileg egy már meglévő keresztyén közösségből. Ez persze érthető, az már kevésbé, amikor egy ilyen kiszakadó közösség olyan különálló, sajátos, egyénieskedő teológiai koktélt kotyvaszt magának, ami kompatibilis a hosszú évek alatt összegyűjtött sérüléseivel.

Ide tartozik egy másik jelenség is: vannak olyanok, akik szinte már sportot űznek abból, hogy bizonyos gyülekezetek, egyházi közösségek szennyeseit kiteregetik. Magukat és tevékenységüket persze azzal mentik fel és igazolják, hogy ők csak „ülnek, és mesélnek” (á la Vitray), puszta altruizmus vezeti őket – a saját példájukon keresztül szeretnék az embereket óvni, figyelmeztetni, ösztönözni arra, hogy elkerüljék az ilyen veszélyes, mérgező viszonyrendszereket, amelyekben hosszú évekig sínylődtek, és amelyekből csodával határos módon kiszabadultak. A közönségük viszonylag nagy, de kétlem, hogy emögött csak az lenne, hogy ilyen sokan ismerik fel a történetekben a saját helyzetüket vagy történetüket. A bulvárra fogékony, „hívő” tömegek ugyanúgy ki vannak éhezve a szaftos történetekre, mint agnosztikus felebarátaik. Órákon, heteken, hónapokon, éveken keresztül lehet borzongatni, ledöbbenteni, ijesztgetni – lényegében szórakoztatni – a hívő népet mindenféle egyházi/gyülekezeti rémtörténettel, pletykával, újra és újra felöklendezve egykori, százszor elismételt, odakozmált történeteket (persze a másik fél ilyenkor véletlenül sem „hallgattatik meg”), folyamatosan visszakérődzve azokat, hogy még véletlenül se azon legyen a hangsúly, hogy mi van most: milyen most az istenkapcsolatom, melyik gyülekezethez tartozom, szolgálok-e ott, hol tartok a megszentelődés útján, miben haladtam előre, és miben nem, milyen hiányosságaim vannak, az életemnek mely területén hív Isten változásra? Az ilyeneknek a hitéletük lassan elszürkül, az istenkapcsolatuk elhalványul, annak helyét pedig elfoglalja a gyülekezeti, egyházi botrányok után való kutakodás és az azokon való szüntelen csámcsogás.

Szögezzük le: nincs bibliai-újszövetségi alapja annak, hogy egyes személyekre, közösségekre más szabályok vonatkoznának, mintha egyeseknek az Úr Jézus engedményeket tenne a gyülekezethez való csatlakozás, az amelletti elköteleződés, a hit, és a hitből fakadó élet tekintetében. Nincsenek különálló klikkek, csoportok, gyülekezetek és egyházak, amelyek felmentést kapnának a hit szabályához (regula fidei) való ragaszkodás alól. Például nincs olyan, hogy a „sérültekből” álló gyülekezetekben jobban kellene hangsúlyozni (mármint más, alap keresztyén tanítások kárára) a kegyelemről szóló tanítást, mint más keresztyén közösségekben. Nem létezik olyan sem, hogy egyes gyülekezetekben kevésbé, vagy egyáltalán nem kellene hangsúlyozni Krisztus helyettes bűnhődését, engesztelését, az Isten bűnök feletti haragját, Krisztus ítéletre való második eljövetelét, pusztán azért, mert egy adott közösség hívői korábban egy mérgező, megbetegítő gyülekezeti vezető vezénylete alatt szocializálódtak. Nem létezik olyan, hogy egyeseknek az evangéliumot hirdetik (amelynek része az engesztelés, az ezáltal biztosított kegyelem, a kegyelmi idő, a bűnbánatra-megtérésre való hívás és az utolsó ítélet is), másoknak meg a „kegyelem evangéliumát”, amiben többé nincs bűn és ítélet, csak – mintegy a levegőben lógva – a kegyelem, hogy aztán már bűnről és személyes felelősségről ne is lehessen beszélni, mondván, az „spirituális bántalmazás.”

Ez a mentalitás borítékolhatóan anarchiához vezet, sőt, nem csak a gyülekezeti keretekkel, és bármiféle gyülekezeti tekintéllyel szembeni negatív attitűdhöz, hanem magával Istennel szembeni lázadáshoz is.

Ne feledjük, mindenkinek van valamilyen sérülése. Egy bűnnel terhelt világban ez magától értetődő. Csakhogy mindannyian személyesen és tevőlegesen is bűnösök vagyunk. Épp arról szól a megtérés, hogy nem hárítok tovább, hanem felismerem önnön bűnösségemet – azt, hogy Isten ítéletére és kárhozatra méltó vagyok, beismerem, hogy Istennel szemben lázadok –, és felismerem, hogy Jézus Krisztusban ott van előttem a bűnbocsánat, elfogadom és magamra nézve igaznak tartom az áldozatát, felszabadul a lelkiismeretem, és hálából odaszánom az életemet az Ő követésére. Nem lehet minden hiányosságunkat a felmenőinkre, az elhibázott nevelésünkre, a velünk való visszaélésekre, a minket ért sértésekre visszavezetni. Pedig a keresztyén közösségekben futótűzként terjedő áldozati kultúra pont ezt segíti elő. Mindenki hibás, csak én nem. Mindenki más tartozik nekem, csak én nem tartozom senkinek. Tovább horgolva ezt a terítőt, egy idő után Isten is sorra kerül, hiszen ő „engedte”, „hagyta” – az ő „gondviselése” tehet róla –, hogy velem ez és ez megtörtént, tehát Isten tartozik nekem. „Van neki is felelőssége.”  Ez a hozzáállás egy idő után teljesen átszabja a teológia szövetét, és az egyes hívők Istenhez való viszonyát is. Természetesen a bűnről való tanítás relativizálódik, a bűnbánatra való hívás elhalványul. Mivel a bűn radikalitása elhomályosul, a megváltás meghökkentő volta – a „kereszt botránya” – is kisimul. Ebben az új rendszerben Krisztus nem azért hal meg, hogy helyettesítsen a kereszten a szenvedéseiben és halálában, nem az én bűneimet hordozza el helyettem Isten bűneim feletti haragjának kitéve magát, hanem csak „értem” hal meg, mert én annyira értékes vagyok, illetve „csak” megszabadít a Sátán hatalmából, ahová nem önhatalmúlag kerültem, hanem véletlenül. Az áldozati kultúra evangéliuma eltörli a megváltás helyettesítő oldalát, és leválasztja azt a megváltás „értem történt” szegmenséről. Az egészből nem Isten „jön ki jól”, hogy vállalta mindezt a szégyent, szenvedést és halált értem, a bűnös, kárhozatra méltó emberért, nem az Ő dicsősége ragyog fel még teljesebben, hanem én, a saját személyem. Isten szenvedett értem, az már senkit sem érdekel, hogy miért. Az egyenlet világos. Az egyik oldalán az engesztelés és a megváltás van, a másikon, az egyenlőségjel másik oldalán egyetlen egy szó: „én”.

Egyes közösségek brandépítése direkt ezen alapul. Azon, hogy valláskárosultak számára kínáljanak egy nem túl megterhelő, alacsony szénhidráttartalmú „evangéliumi” menüt. Ezt mondják: „mi a kegyelem evangéliumát hirdetjük.” Hadd kérdezzem meg, mások – más keresztyén közösségek – mit hirdetnek? Másrészt, tessék mondani: milyen evangélium létezik még ezen kívül? A „törvény evangéliuma”? Az „ítélet evangéliuma”? A „kárhozat evangéliuma”? A „bűn evangéliuma”? Egyáltalán, miért kell az evangélium elé bármilyen jelző, vagy birtoklást kifejező szó? Hol olvasunk „evangéliumokról” a Szentírásban, azon túl, hogy létezik az evangélium és a vele szemben álló „más evangélium”? (lásd Gal 1) Miért kell az evangélium elé bármi? Az evangélium, mint fogalom, önmagában már nem elég kifejező?

Nyilván egy ilyen mondat, „mi a kegyelem evangéliumát hirdetjük”, implicite arra utal, hogy máshol mást hirdetnek. Olykor-olykor egészen világosan el szokott az is hangozni, hogy „mi azért hirdetjük a kegyelem evangéliumát, mert a mi gyülekezeti tagjainknak, akik nagyobb részt valláskárosultak, erre van szükségük”. Tényleg? Hadd kérdezzem meg: másoknak mire van szüksége? Egyes keresztyéneknek a kegyelemre van szüksége, más keresztyéneknek a törvényre? Egyes keresztyéneknek a bűnről és ítéletről kell prédikálni, másoknak a krisztusi megbocsátásról? És ki dönti el, hogy kinek mit kell prédikálni? Vannak bizonyos típusú emberek, akiknek erre, másoknak arra van szüksége, és ettől függ, hogy kinek, mikor és mit kell hirdetni? Tehát, ha jól értem, az evangélium közösségekként eltérő kell, hogy legyen?

Enyhén szólva is furcsa ez a gondolkodásmód, hiszen az evangélium egy komplex, több oszlopon álló üzenet, ahol – elvileg – minden mindennel összefügg: bűn, törvény, megváltás, kereszt, bűnbocsánat, kegyelem, ítélet, üdvösség, kárhozat stb. Vagy ez úgy működik, hogy az egyik vasárnap az egyik, másik vasárnap pedig a másik evangéliumot hirdetem, hogy meglegyen az egyensúly? Vagy a hazai egyházak közül az egyik ilyen, a másik olyan evangéliumot hirdet, és ha valaki figyelemmel kíséri és összegyúrja ezeket, megkapja az „arany középút evangéliumát”, tehát egy abszolút kiegyensúlyozott üzenetet? Innen egy kis „kék evangélium”, onnan egy kis „sárga”, és megkapjuk a „zöld evangéliumot”? Ha ez így működik, akkor egy Boccherini menüettet is le lehet játszani úgy, hogy kiszámoljuk, hogy a hegedű egyes húrjaihoz hányszor kell a vonóval hozzáérni, majd pedig különböző időpontban, más-más alkalommal elég a kiszámolt mennyiségben a G-t, a D-t majd az É-t stb. megszólaltatni, és végül a darab csak úgy „összeáll”? Eddig úgy tudtuk, hogy egy evangélium van, és azt kell hirdetni a maga komplexitásában minden keresztyénnek, minden istentiszteleti alkalmon. Az összhang lenne a lényeg, nem?

De említhetnék más, ha lehet még az előzőeknél is rombolóbb következményeket, amelyek inkább személyes szinten érvényesülnek: a probléma az, hogy ha egyszer „elszakad a gépszíj”, akkor megtörténhet, hogy egy ilyen, sérülésekkel teli, egykori gyülekezete, felekezete iránt sértettséget, netán haragot érző hívő arra teszi fel az egész életét, hogy egyfajta „bosszúhadjárat” keretében „leszámoljon” azzal a típusú kegyességgel, ami őt megnyomorította, továbbá mindazzal és mindazokkal, akiket ezzel a típusú kegyességgel azonosít vagy rokonít (karizmatikusokkal, neo-protestánsokkal, evangelikálokkal, fundamentalistákkal, bárkivel): az ilyen aztán sörétes puskával lő a nádszálra is, ha arra a fára emlékezteti, aminek egyszer nekitolta a biciklijét, vagdalkozik, és még véletlenül sem azzal tölti az idejét, hogy a múltat feldolgozva, Istent segítségül hívva magát rendbe tegye, majd csatlakozzon egy olyan keresztyén közösséghez, ahol jól érzi magát és amelyben otthonra lel, hogy odaszánja az idejét és szolgálatot vállaljon építve Isten országát; nem, ehelyett sehová nem épül be (emlékezzünk: neki joga van innentől kezdve nem elköteleződni), nem tart igazából sehová, de azért folyamatosan „hátrafelé nyilaz”. Röviden: nem épít, hanem rombol. Ha az illető ráadásul teológus, a pusztítás mértéke csak hatványozódik. Az ilyen ember célkeresztje sajnos egyre inkább kiszélesedik, mígnem a tekintély fogalma válik a főellenséggé – először a tekintélyszemélyek, aztán bármiféle hierarchiát tartalmazó gyülekezeti struktúra, végül maga Isten és az Ő szava.

Az ilyenek ráadásul hajlamosak önigazult módon a maguk hitét, meggyőződését kifinomultabbnak, komplexebbnek tartani más keresztyének hiténél és hitgyakorlatánál. Szájuk sarkán megjelenő, halvány, lesajnáló mosollyal tekintenek azokra az „egyszerű” és „egysíkú”, „fundamentalista” hívekre, akiknek még mindig fontosak a történelmi keresztyén hit tantételei, valamint a helyi gyülekezet, egy konkrét keresztyén közösség iránti elköteleződés, a gyülekezeti hierarchiába való betagozódás, a tekintélyszemélyek – gyülekezeti vezetők –, és Isten igéje iránti tisztelet.

Biztos vagyok benne, hogy a valláskárosultak, vallási neurotikusok elhívása nem az, hogy szétfröcsköljék az egyházban saját frusztrációjukat; nem az, hogy átesve a túlsó oldalára bibliátlan istenképet propagáljanak; hogy az Úrnak a gyülekezetre, a gyülekezet struktúrájára és működésére vonatkozó utasításait megtagadják, és hogy szabados életre sarkalljanak, illetve hogy a személyes istenkapcsolatot puszta deizmussá degradálják; nem is az, hogy unos-untalan az egyházat (akár korábbi közösségüket) kritizálják és cinikus módon leszóljanak mindent, ami az „egyszerű” hívőket és azok „egyszerű hitét” jellemzi. Hagyjanak fel az ezirányú missziójukkal, és tegyék azt, amit az Úr Jézus rájuk bízott. Az sokkal szebb feladat, és jóval nagyobb kihívás is.

Ne felperzselni akarják az egyházat, hanem megjobbítani, és ne kívülről, hanem belülről.