A valláskárosultnak tényleg mindent szabad? Egy valós probléma kínos következménye
Az ún. ekkleziogén neurózis (vallási neurózis, tágabb értelemben valláskárosultság) valós jelenség, kár lenne tagadni, hogy sokan szenvednek tőle. A probléma az, hogy ma egyre többen állítják magukról, hogy valláskárosultak, valamilyen gyülekezeti „bántalmazás” elszenvedői, és ez alapján jogot formálnak arra, hogy egyéni teológiát kotyvasszanak maguknak, amiből kimaradnak azok az elemek, amelyek számukra rémisztőek, antipatikusak – leginkább azért, mert saját, korábbi gyülekezeteikben összeszedett negatív élményeikre emlékeztetik őket. Azaz, szanálják azokat a teológiai témákat, amelyekkel – szól a fáma –, „sakkban tartották” őket, amelyekre hivatkozva egy erőszakos, spirituálisan bántalmazó lelkész, vagy a gyülekezet vezetősége leuralta és érzelmileg kizsigerelte őket.
Újra hangsúlyozzuk: a jelenség valós, valóban történnek ilyen esetek, ami rendkívül szégyenletes, és amin – ha ez valakinek a tudomására jut, – rögvest változtatni kell. Nyilván nagyon nehéz, hiszen egy ilyen „bántalmazó kapcsolat” pont azért detektálható nehezen, mivel a bántalmazó személy teljesen felőröli a bántalmazott autonómiáját, függetlenségét, teljes ráutaltságot és függőséget építve ki benne. Egy ilyen helyzetben a bántalmazott (legalábbis az elején) fel sem ismeri, hogy milyen helyzetben van, és mivel nem ismeri fel, nem is akar abból szabadulni. Sőt, egy ideig kifejezetten elutasító azokkal szemben, akik átlátják a helyzetet, és fel akarják nyitni a szemét, és ki akarják őt szabadítani a rabságból. Ilyen mérgező viszonyrendszerek természetesen nem csak a keresztyénségben, hanem minden más vallásban, sőt, mindenféle, nem vallásos közösségben is felütik a fejüket. Mindenhol jelen lehet, ahol emberek vannak alá és fölérendelt szerepben (gyermektáborokban, sportszövetségekben, színházi társulatokban, egészségügyi intézményekben stb.), és mindenhol lehet hozzá találni – ha nem is vallást – valami ideológiát, elvet, szabályzatot, ami egy idő után internalizálódva a célszemélyeket belülről fogja kényszeríti a bántalmazó kapcsolatban való bennmaradásra.
Szűkebb értelemben az ún. ekkleziogén neurózis (ami aztán ahhoz az állapothoz vezethet, amit úgy nevezünk, „valláskárosult”) úgy alakul ki, hogy a lelkész, presbiter/presbitérium, dicsőítés vezető – bármilyen „vezető beosztású” személy egy adott közösségben – visszaél a pozíciójával, mégpedig úgy, hogy egy rosszul súlypontozott, legtöbbször büntető, haragvó, fenyítő istenképpel igazolja saját leuraló, despotikus vezetői stílusát. A spirituális vezető tehát nem konkrétan, önmaga tekintélyére hivatkozva vindikálja magának a jogot arra, hogy megkérdőjelezhetetlen szavát, utasításait és parancsait elfogadják és végrehajtsák, hanem Istenre hivatkozva. Mivel olyan „istent” hirdet, amilyen ő maga, ezért egy idő után a spirituális vezető személye teljes mértékben összemosódik, sőt, összeolvad a vezetettek fejében Isten személyével. A „teológiáját” arra használja, hogy saját tevékenységét igazolja, ha úgy tetszik, spirituálisan aládúcolja. A lelkész már annyira hasonlít Istenre, hogy ha mond valamit, azt maga Isten mondja, és fordítva: Isten csak úgy, és csak azt mondhatja, amit a lelkész mond. És persze, ha a lelkész szava Isten szava, akkor, ha valaki a lelkésznek engedelmeskedik, magának Istennek engedelmeskedik. Ha valaki megkérdőjelezi a lelkész szavát, nem követi az utasításait, az magával Istennel szemben engedetlen. Sőt, már akkor is rettentő kényelmetlenül érezhetik egyesek magukat, ha kétségeik merülnek fel – akkor is, ha nem is teszik szóvá –, hiszen végső soron Istenben, és az Ő szavában merészeltek kételkedni.
Egy ilyen kreált istenkép általi „sakkbantartás” kezdeményezője kívülről, a „felszínen” nem feltétlenül agresszív, úrhatnám, parancsolgató személy, tehát nem feltétlenül transzparens folyamatról van itt szó: lehet ezt a „rendszert” szofisztikáltan, szintre észrevétlenül is működtetni. Vannak kedves manipulátorok is.
Muszáj azt is megjegyezni, hogy ilyen viszonyrendszerekbe kifejezetten könnyen kormányozzák magukat önbizalom- és önértékelés-hiányos személyek, amelyekből, valljuk be, hazai környezetben nincs hiány. A bizonytalan embernek szüksége van egy „vezérre”, aki megmondja, hogy mi merre hány óra – aki az élet minden kérdésében eligazít. Aki nem csak alternatívákat tár elém, hanem a helyes irányt is kijelöli számomra, sőt, ha lehet, helyettem hozza meg a döntéseket is. Ráadásul erre a típusú gurusodásra a „magyar néplélek” igencsak fogékony. Vagy mondhatnánk úgy is, hogy a keresztyénség intézményes formában ugyan több mint 1000 éve jelen van hazánkban, titkon még mindig sámánokat keresünk spirituális vezetőnek.
A guru tulajdonképpen egy spirituális tanítómester, a magasabb tudás birtokosa, aki arra hivatott, hogy ezt a tudást átadja a tanítványainak. Bizonyos értelemben a guru maga Isten személyes megtestesülése, akinek a feladata a tanítványok vezetése. A guru egységben létezik Istennel, ezért Isten kegyelme, szeretete (de intő szava és fegyelmezése is) rajra keresztül jut el a tanítványokhoz. Ahhoz, hogy valaki Istenhez közelebb kerüljön, a guruhoz kell közel kerülni, vele kell jóban lenni, vele kell közeli barátságot ápolni – az ő kegyeltjének kell lenni (ez a „jóban lenni a lelkésszel, jóban lenni Istennel” attitűd nem csak a valláskárosultakra jellemző egyébként, általános jelenség). Az ilyen vezető ilyen értelemben sámán is, hiszen általa válik a hívek számára értelmezhetővé a transzcendens, a túlvilág. Ő közvetíti és értelmezi számára a túlvilágról érkező üzeneteket, és szavatolja a közösség biztonságát. Rituális szerepkörökkel bír, gyógyító, sőt, társadalmi és politikai téren is vezető – azaz nem csak hitéleti kérdésekben irányadó a szava, hanem gyakorlatilag mindenben, az élet minden területén. Ő tudja (vagy ő tudja a legjobban), hogy a híveknek mit szabad olvasniuk, mire szabad költeniük a pénzüket, kikkel (és kikkel nem) szabad házasodniuk, vagy hogy melyik politikai pártra kell szavazniuk stb., és itt bőven nem csak arról van már szó, hogy egy igeismerő személy a szentírási elvek mentén terelget az életben.
Tény és való, hogy az ilyen mérgező, bántalmazó, megnyomorító viszonyrendszereknek számtalan kárvallottja van hazánkban is. Különösen a negyven, illetve ötven év felettiek körében felülreprezentáltak az ekkleziogén neurózisban szenvedő személyek, illetve a valláskárosultak. Majdhogynem minden keresztyén közösség, felekezet érintett a kérdésben, de vannak tipikus példák, ahol nem csak elvétve fordultak elő ilyen esetek, hanem tömegek – mondhatni teljes generációk – rajzottak ki és lélegeztek fel később. Keresztyén közösségek és „felekezetek” jöttek létre a korábbi közösségeikből elmenekült hívekből. Külön kötetek, Youtube csatornák és Facebook-csoportok születtek az ilyen keserves élmények feldolgozására. Eleve már az is sokatmondó (és sajnos tragikus), hogy létezik ilyen kórisme, mint vallási neurózis.
És igen, ha valós problémáról van szó – márpedig arról van szó –, akkor kezelni is tudni kell. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hiba félvállról venni. Nem szabad bagatellizálni. A cél a torz istenkép biblikus istenképpel való felcserélése.
Fontos, hogy ez a helyreállás nem úgy megy végbe – nem mehet úgy végbe –, hogy az egyik irányba kilengő, kiegyensúlyozatlan istenkép helyébe egy, a másik irányba kilengő, hasonlóképp kiegyensúlyozatlan istenképet állítunk. Nem lehet megoldás – pedig sajnos a legtöbb esetben ez történik, – hogy egy torz, haragvó, rapszodikus, önkényes, félelmetes „nagytestvér–isten” helyébe, akinek más dolga sincs, minthogy hibáinkat és tévedéseinket árgus szemmel figyelje, ugrásra készen, hogy mikor sújtson le ránk égi villámaival, egy olyan istent állítsunk, aki erőtlen, tétlen, akinek a kegyelme olcsó, akinek a szeretete nem kerül semmibe, aki nem hív életváltozásra, aki közönyösen csak legyint a bűnre, akinek a személye nem indít istenfélelemre, aki szerint mindent szabad, akinek a hívására nem kötelességünk válaszolni, sőt, akiben – anélkül, hogy lenne következménye, – „jogunk van” nem hinni. Ha mindezt a kegyesség felől szeretnénk megragadni, nem lehet megoldás egy érzelmileg felőrlő függő viszony, egy pszichikai értelemben megbetegítő szubordináció helyébe egy olyan „istenkapcsolatot” állítása, amit a nemzetközi evangéliumi irodalomban leginkább „terapeutisztikus”, vagy „terápiás deizmus” néven emlegetnek. (Teljes nevén: moralista terapeutisztikus deizmus. A következő 5 pont jellemzi ezt a fajta hitfelfogást: 1. Létezik egy isten, aki megteremtette és elrendezte a világot, és vigyáz az emberi életre a földön. 2. Isten azt akarja, hogy az emberek jók, kedvesek és igazságosak legyenek egymással, ahogyan azt a Biblia és a legtöbb világvallás is tanítja. 3. Az élet központi célja, hogy boldogok legyünk és jól érezzük magunkat a bőrünkben. 4. Istennek nem kell különösebben részt vennie az ember életében, kivéve, ha szükség van rá egy probléma megoldásához. 5. A jó emberek a halál után mennybe jutnak.)
A gyógyuláshoz vezető út tehát nem az, amit egyesek képviselnek és propagálnak, hogy a „bilincsbe záró” hitből kitörve az „ereszd el a hajam” hitben tobzódjunk. Az egyháznak szeretettel és odafigyeléssel kell a valláskárosultak felé fordulni. Személyes szinten abban kell őket segíteni, hogy felismerjék a problémájukat, majd pedig a biblikus istenkép segítségével – Isten Szentlelkének segítségül hívásával – meg kell erősödniük a Krisztusban elnyert identitásukban (ők az Atya fiai és lányai, Isten családjába tartoznak, hit által, Krisztus érdeméért igazak Isten előtt stb.), hogy újra az élő Istenbe tudják vetni bizalmukat. Nyilvánvaló, hogy ez sokszor hosszadalmas folyamat, a gyógyulás nem történik meg egyik napról a másikra, hiszen zsigeri szintű beidegződéseket kell kigyomlálni és megváltoztatni.
Csakhogy, azt látjuk, hogy egyes valláskárosultak hajlamosak átesni a ló túloldalára (sőt, az „áldozati kultúra” egyházban való elterjedésével fű, fa, virág ellenőrizhetetlen módon, valódi ok nélkül kezd el magára valláskárosultként tekinteni).
Miről is van szó: hajlamosak egyes valláskárosultak úgy viselkedni az egyházi közösségekben, mint a futballmérkőzéseken a bírók: zsebükben piroslappal járkálnak – egyik gyülekezetből a másikba –, és nem haboznak felmutatni a piroslapot, ha valami nem tetszik nekik, vagy ha bármilyen kritika éri őket. Olyanok, mint a parlementi választások során a nemzetközi megfigyelők. Teszik mindezt úgy, mintha pusztán a korábbi egyházi közösségeikben kapott „sérüléseik” miatt, nekik ehhez „joguk lenne”. Mintha ők nem is volnának a „játék” résztvevői, csak kívülről, a partvonalról osztogatnák a jótanácsaikat és a megjegyzéseiket.
Az emögötti „logika” az, hogy ők már annyit szenvedtek a bántalmazó lelkészektől (és egyéb tekintélyszemélyektől), és az ezek szolgálatában álló gyülekezeti tagoktól, hogy rájuk már nem vonatkoznak bizonyos, a Bibliában az újszövetségi gyülekezethez szorosan kapcsolódó kritériumok és elvárások: például nekik nem kell hűségesnek lenniük egy adott közösséghez, őket nem lehet gyülekezeti intésben részesíteni (pl. egy adott erkölcsi vétség esetén), ők szabadon válogathatnak a keresztyén hitigazságok között, aszerint, hogy „sérült múltjukkal” épp melyik összeegyeztethető.
Sokan, sok helyen értekeztek már az ún. áldozati kultúráról, amely a keresztyén közösségekben is futótűzként terjed és szedi „áldozatait.” Azért veszélyes ez a típusú ideológia, mert megváltoztatja az önmagunkkal szembeni elvárásokat. Egy ideig hasznos lehet, hiszen így ki lehet kényszeríteni, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek nekünk, többet törődjenek velünk. Nos, az áldozatiság nyílt felvállalása helyes és üdvözlendő dolog, és segíthet a múlt feldolgozásában – sőt, ha az egyház ezt a transzparenciát támogatja (nem csak a valláskárosultakra, hanem a konkrét abúzusokra is gondolhatunk), megakadályozhatja az igazságtalanságok, mérgező viszonyrendszerek, sőt, adott esetben bűncselekmények megismétlődését is. Ugyanakkor az áldozatiság túlhangsúlyozása – ez a negatív oldal – erősítheti a szektás csoportidentitást, a morális felelősség és a bűntudat alóli felmentést. Azaz különösen kényelmes lehet áldozatszerepben tetszelegni, hiszen így kevesebb felelősség terhel minket a saját szavainkért és tetteinkért. Nem tartozunk elszámolással semmiért. Ha egy mondattal kellene összefoglalni ezt a hozzáállást, így hangozna: „mivel sok ütést kaptam, sok sérülést szedtem össze, nekem többet, illetve mindent szabad.”
Rémisztő, hogy egykori vélt vagy valós „sérülésekre” hivatkozva hívők milyen izgága, állhatatlan, követelőző, sok esetben erőszakos, cinikus és az általuk vallott hitet illetően heterodox mentalitást tudnak felvenni. Ez nem csak egyes személyeket jellemez, hanem egész közösségeket is. Eleve bizonyos keresztyén közösségek ilyen alapon jönnek létre. Menekülnek egy szorongató, megbetegítő közegből, kiszakadva testületileg egy már meglévő keresztyén közösségből. Ez persze érthető, az már kevésbé, amikor egy ilyen kiszakadó közösség olyan különálló, sajátos, egyénieskedő teológiai koktélt kotyvaszt magának, ami kompatibilis a hosszú évek alatt összegyűjtött sérüléseivel.
Ide tartozik egy másik jelenség is: vannak olyanok, akik szinte már sportot űznek abból, hogy bizonyos gyülekezetek, egyházi közösségek szennyeseit kiteregetik. Magukat és tevékenységüket persze azzal mentik fel és igazolják, hogy ők csak „ülnek, és mesélnek” (á la Vitray), puszta altruizmus vezeti őket – a saját példájukon keresztül szeretnék az embereket óvni, figyelmeztetni, ösztönözni arra, hogy elkerüljék az ilyen veszélyes, mérgező viszonyrendszereket, amelyekben hosszú évekig sínylődtek, és amelyekből csodával határos módon kiszabadultak. A közönségük viszonylag nagy, de kétlem, hogy emögött csak az lenne, hogy ilyen sokan ismerik fel a történetekben a saját helyzetüket vagy történetüket. A bulvárra fogékony, „hívő” tömegek ugyanúgy ki vannak éhezve a szaftos történetekre, mint agnosztikus felebarátaik. Órákon, heteken, hónapokon, éveken keresztül lehet borzongatni, ledöbbenteni, ijesztgetni – lényegében szórakoztatni – a hívő népet mindenféle egyházi/gyülekezeti rémtörténettel, pletykával, újra és újra felöklendezve egykori, százszor elismételt, odakozmált történeteket (persze a másik fél ilyenkor véletlenül sem „hallgattatik meg”), folyamatosan visszakérődzve azokat, hogy még véletlenül se azon legyen a hangsúly, hogy mi van most: milyen most az istenkapcsolatom, melyik gyülekezethez tartozom, szolgálok-e ott, hol tartok a megszentelődés útján, miben haladtam előre, és miben nem, milyen hiányosságaim vannak, az életemnek mely területén hív Isten változásra? Az ilyeneknek a hitéletük lassan elszürkül, az istenkapcsolatuk elhalványul, annak helyét pedig elfoglalja a gyülekezeti, egyházi botrányok után való kutakodás és az azokon való szüntelen csámcsogás.
Szögezzük le: nincs bibliai-újszövetségi alapja annak, hogy egyes személyekre, közösségekre más szabályok vonatkoznának, mintha egyeseknek az Úr Jézus engedményeket tenne a gyülekezethez való csatlakozás, az amelletti elköteleződés, a hit, és a hitből fakadó élet tekintetében. Nincsenek különálló klikkek, csoportok, gyülekezetek és egyházak, amelyek felmentést kapnának a hit szabályához (regula fidei) való ragaszkodás alól. Például nincs olyan, hogy a „sérültekből” álló gyülekezetekben jobban kellene hangsúlyozni (mármint más, alap keresztyén tanítások kárára) a kegyelemről szóló tanítást, mint más keresztyén közösségekben. Nem létezik olyan sem, hogy egyes gyülekezetekben kevésbé, vagy egyáltalán nem kellene hangsúlyozni Krisztus helyettes bűnhődését, engesztelését, az Isten bűnök feletti haragját, Krisztus ítéletre való második eljövetelét, pusztán azért, mert egy adott közösség hívői korábban egy mérgező, megbetegítő gyülekezeti vezető vezénylete alatt szocializálódtak. Nem létezik olyan, hogy egyeseknek az evangéliumot hirdetik (amelynek része az engesztelés, az ezáltal biztosított kegyelem, a kegyelmi idő, a bűnbánatra-megtérésre való hívás és az utolsó ítélet is), másoknak meg a „kegyelem evangéliumát”, amiben többé nincs bűn és ítélet, csak – mintegy a levegőben lógva – a kegyelem, hogy aztán már bűnről és személyes felelősségről ne is lehessen beszélni, mondván, az „spirituális bántalmazás.”
Ez a mentalitás borítékolhatóan anarchiához vezet, sőt, nem csak a gyülekezeti keretekkel, és bármiféle gyülekezeti tekintéllyel szembeni negatív attitűdhöz, hanem magával Istennel szembeni lázadáshoz is.
Ne feledjük, mindenkinek van valamilyen sérülése. Egy bűnnel terhelt világban ez magától értetődő. Csakhogy mindannyian személyesen és tevőlegesen is bűnösök vagyunk. Épp arról szól a megtérés, hogy nem hárítok tovább, hanem felismerem önnön bűnösségemet – azt, hogy Isten ítéletére és kárhozatra méltó vagyok, beismerem, hogy Istennel szemben lázadok –, és felismerem, hogy Jézus Krisztusban ott van előttem a bűnbocsánat, elfogadom és magamra nézve igaznak tartom az áldozatát, felszabadul a lelkiismeretem, és hálából odaszánom az életemet az Ő követésére. Nem lehet minden hiányosságunkat a felmenőinkre, az elhibázott nevelésünkre, a velünk való visszaélésekre, a minket ért sértésekre visszavezetni. Pedig a keresztyén közösségekben futótűzként terjedő áldozati kultúra pont ezt segíti elő. Mindenki hibás, csak én nem. Mindenki más tartozik nekem, csak én nem tartozom senkinek. Tovább horgolva ezt a terítőt, egy idő után Isten is sorra kerül, hiszen ő „engedte”, „hagyta” – az ő „gondviselése” tehet róla –, hogy velem ez és ez megtörtént, tehát Isten tartozik nekem. „Van neki is felelőssége.” Ez a hozzáállás egy idő után teljesen átszabja a teológia szövetét, és az egyes hívők Istenhez való viszonyát is. Természetesen a bűnről való tanítás relativizálódik, a bűnbánatra való hívás elhalványul. Mivel a bűn radikalitása elhomályosul, a megváltás meghökkentő volta – a „kereszt botránya” – is kisimul. Ebben az új rendszerben Krisztus nem azért hal meg, hogy helyettesítsen a kereszten a szenvedéseiben és halálában, nem az én bűneimet hordozza el helyettem Isten bűneim feletti haragjának kitéve magát, hanem csak „értem” hal meg, mert én annyira értékes vagyok, illetve „csak” megszabadít a Sátán hatalmából, ahová nem önhatalmúlag kerültem, hanem véletlenül. Az áldozati kultúra evangéliuma eltörli a megváltás helyettesítő oldalát, és leválasztja azt a megváltás „értem történt” szegmenséről. Az egészből nem Isten „jön ki jól”, hogy vállalta mindezt a szégyent, szenvedést és halált értem, a bűnös, kárhozatra méltó emberért, nem az Ő dicsősége ragyog fel még teljesebben, hanem én, a saját személyem. Isten szenvedett értem, az már senkit sem érdekel, hogy miért. Az egyenlet világos. Az egyik oldalán az engesztelés és a megváltás van, a másikon, az egyenlőségjel másik oldalán egyetlen egy szó: „én”.
Egyes közösségek brandépítése direkt ezen alapul. Azon, hogy valláskárosultak számára kínáljanak egy nem túl megterhelő, alacsony szénhidráttartalmú „evangéliumi” menüt. Ezt mondják: „mi a kegyelem evangéliumát hirdetjük.” Hadd kérdezzem meg, mások – más keresztyén közösségek – mit hirdetnek? Másrészt, tessék mondani: milyen evangélium létezik még ezen kívül? A „törvény evangéliuma”? Az „ítélet evangéliuma”? A „kárhozat evangéliuma”? A „bűn evangéliuma”? Egyáltalán, miért kell az evangélium elé bármilyen jelző, vagy birtoklást kifejező szó? Hol olvasunk „evangéliumokról” a Szentírásban, azon túl, hogy létezik az evangélium és a vele szemben álló „más evangélium”? (lásd Gal 1) Miért kell az evangélium elé bármi? Az evangélium, mint fogalom, önmagában már nem elég kifejező?
Nyilván egy ilyen mondat, „mi a kegyelem evangéliumát hirdetjük”, implicite arra utal, hogy máshol mást hirdetnek. Olykor-olykor egészen világosan el szokott az is hangozni, hogy „mi azért hirdetjük a kegyelem evangéliumát, mert a mi gyülekezeti tagjainknak, akik nagyobb részt valláskárosultak, erre van szükségük”. Tényleg? Hadd kérdezzem meg: másoknak mire van szüksége? Egyes keresztyéneknek a kegyelemre van szüksége, más keresztyéneknek a törvényre? Egyes keresztyéneknek a bűnről és ítéletről kell prédikálni, másoknak a krisztusi megbocsátásról? És ki dönti el, hogy kinek mit kell prédikálni? Vannak bizonyos típusú emberek, akiknek erre, másoknak arra van szüksége, és ettől függ, hogy kinek, mikor és mit kell hirdetni? Tehát, ha jól értem, az evangélium közösségekként eltérő kell, hogy legyen?
Enyhén szólva is furcsa ez a gondolkodásmód, hiszen az evangélium egy komplex, több oszlopon álló üzenet, ahol – elvileg – minden mindennel összefügg: bűn, törvény, megváltás, kereszt, bűnbocsánat, kegyelem, ítélet, üdvösség, kárhozat stb. Vagy ez úgy működik, hogy az egyik vasárnap az egyik, másik vasárnap pedig a másik evangéliumot hirdetem, hogy meglegyen az egyensúly? Vagy a hazai egyházak közül az egyik ilyen, a másik olyan evangéliumot hirdet, és ha valaki figyelemmel kíséri és összegyúrja ezeket, megkapja az „arany középút evangéliumát”, tehát egy abszolút kiegyensúlyozott üzenetet? Innen egy kis „kék evangélium”, onnan egy kis „sárga”, és megkapjuk a „zöld evangéliumot”? Ha ez így működik, akkor egy Boccherini menüettet is le lehet játszani úgy, hogy kiszámoljuk, hogy a hegedű egyes húrjaihoz hányszor kell a vonóval hozzáérni, majd pedig különböző időpontban, más-más alkalommal elég a kiszámolt mennyiségben a G-t, a D-t majd az É-t stb. megszólaltatni, és végül a darab csak úgy „összeáll”? Eddig úgy tudtuk, hogy egy evangélium van, és azt kell hirdetni a maga komplexitásában minden keresztyénnek, minden istentiszteleti alkalmon. Az összhang lenne a lényeg, nem?
De említhetnék más, ha lehet még az előzőeknél is rombolóbb következményeket, amelyek inkább személyes szinten érvényesülnek: a probléma az, hogy ha egyszer „elszakad a gépszíj”, akkor megtörténhet, hogy egy ilyen, sérülésekkel teli, egykori gyülekezete, felekezete iránt sértettséget, netán haragot érző hívő arra teszi fel az egész életét, hogy egyfajta „bosszúhadjárat” keretében „leszámoljon” azzal a típusú kegyességgel, ami őt megnyomorította, továbbá mindazzal és mindazokkal, akiket ezzel a típusú kegyességgel azonosít vagy rokonít (karizmatikusokkal, neo-protestánsokkal, evangelikálokkal, fundamentalistákkal, bárkivel): az ilyen aztán sörétes puskával lő a nádszálra is, ha arra a fára emlékezteti, aminek egyszer nekitolta a biciklijét, vagdalkozik, és még véletlenül sem azzal tölti az idejét, hogy a múltat feldolgozva, Istent segítségül hívva magát rendbe tegye, majd csatlakozzon egy olyan keresztyén közösséghez, ahol jól érzi magát és amelyben otthonra lel, hogy odaszánja az idejét és szolgálatot vállaljon építve Isten országát; nem, ehelyett sehová nem épül be (emlékezzünk: neki joga van innentől kezdve nem elköteleződni), nem tart igazából sehová, de azért folyamatosan „hátrafelé nyilaz”. Röviden: nem épít, hanem rombol. Ha az illető ráadásul teológus, a pusztítás mértéke csak hatványozódik. Az ilyen ember célkeresztje sajnos egyre inkább kiszélesedik, mígnem a tekintély fogalma válik a főellenséggé – először a tekintélyszemélyek, aztán bármiféle hierarchiát tartalmazó gyülekezeti struktúra, végül maga Isten és az Ő szava.
Az ilyenek ráadásul hajlamosak önigazult módon a maguk hitét, meggyőződését kifinomultabbnak, komplexebbnek tartani más keresztyének hiténél és hitgyakorlatánál. Szájuk sarkán megjelenő, halvány, lesajnáló mosollyal tekintenek azokra az „egyszerű” és „egysíkú”, „fundamentalista” hívekre, akiknek még mindig fontosak a történelmi keresztyén hit tantételei, valamint a helyi gyülekezet, egy konkrét keresztyén közösség iránti elköteleződés, a gyülekezeti hierarchiába való betagozódás, a tekintélyszemélyek – gyülekezeti vezetők –, és Isten igéje iránti tisztelet.
Biztos vagyok benne, hogy a valláskárosultak, vallási neurotikusok elhívása nem az, hogy szétfröcsköljék az egyházban saját frusztrációjukat; nem az, hogy átesve a túlsó oldalára bibliátlan istenképet propagáljanak; hogy az Úrnak a gyülekezetre, a gyülekezet struktúrájára és működésére vonatkozó utasításait megtagadják, és hogy szabados életre sarkalljanak, illetve hogy a személyes istenkapcsolatot puszta deizmussá degradálják; nem is az, hogy unos-untalan az egyházat (akár korábbi közösségüket) kritizálják és cinikus módon leszóljanak mindent, ami az „egyszerű” hívőket és azok „egyszerű hitét” jellemzi. Hagyjanak fel az ezirányú missziójukkal, és tegyék azt, amit az Úr Jézus rájuk bízott. Az sokkal szebb feladat, és jóval nagyobb kihívás is.
Ne felperzselni akarják az egyházat, hanem megjobbítani, és ne kívülről, hanem belülről.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), a Niagara Biblia Konferencia által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Kedves Tamás!
Köszönöm az írásodat, hogy református lelkészként, (akitől nagyon távoli, hogy gonosz pásztorként viselkedjen) foglalkozol ezzel a közel sem egyszerű problémával, és megpróbálod tárgyilagosan, objektíven megvizsgálni ezt az eklézsia testén tátongó nyílt sebet.
Ez egy igazi 3az1 ben írás. Mert három szorosan összekapcsolódó témát hozol ugyan ide egy cikken belül, de a következtetéseidben itt-ott összekevered azok egymásra gyakorolt hatásait. 1. Gonosz pásztorok.2. Valláskárosultak herezisei.3. „Piros lappal rohangáló” valláskárosultak gyülekezeten belüli magatartási problémái.( ez egy nagyon jó hasonlat) És ha ez nem lenne elég, még hozzáveszed a poszt szovjet utódállamok lelki problémáit is. Ami már-már vallás szociológiai kérdés.
A cikk olvasva közben két dolog tűnt fel.
1. Nem hozol fel igéket a Bibliából arra, hogy bizonyítsd állításaidat, kivéve a Gal.1 et. Pedig a Biblia számtalan helyen foglalkozik azokkal a gonosz pásztorokkal akik magukat legelteti, ahelyett, hogy a nyájjal foglalkoznának.
2. Nekem úgy tűnik, mintha nem lenne személyes érintettséged ebben a témában. Ami persze nem baj, de emiatt kissé felületesen közelítesz a témához, és ezért hajlamos vagy belecsúszni az általánosításokba, és az áldozatok hibázatásába is.
Idézet tőled a cikkből:
(Példa az általánosításra)
„Ne feledjük, mindenkinek van valamilyen sérülése. Egy bűnnel terhelt világban ez magától értetődő. Csakhogy mindannyian személyesen és tevőlegesen is bűnösök vagyunk.”
(Példa az áldozat hibáztatására. Ebből talán több van!)
„De említhetnék más, ha lehet még az előzőeknél is rombolóbb következményeket, amelyek inkább személyes szinten érvényesülnek: a probléma az, hogy ha egyszer „elszakad a gépszíj”, akkor megtörténhet, hogy egy ilyen, sérülésekkel teli, egykori gyülekezete, felekezete iránt sértettséget, netán haragot érző hívő arra teszi fel az egész életét, hogy egyfajta „bosszúhadjárat” keretében „leszámoljon” azzal a típusú kegyességgel, ami őt megnyomorította, „
„Az ilyenek (valláskárosultak) ráadásul hajlamosak önigazult módon a maguk hitét, meggyőződését kifinomultabbnak, komplexebbnek tartani más keresztyének hiténél és hitgyakorlatánál.”
Furcsállom, hogy az ide vonatkozó bibliai igékről nem teszel említést. Mintha Istennek nem lenne szava, véleménye az olyan pásztorokról, akik „uralkodnak”a nyájon ,vagy szándékosan becsapják a rábízottakat a haszonlesés bűne miatt. Kezdettől fogva csak a haszonlesés vezérli őket. Mert én ezt tartom gyökér problémának. A többi ebből következik.
Ezért engedtessék meg, hogy néhány igét idézzek. És mindenkire rábízzam a szabad, kritikus gondolkozást.
Ézsaiás 56,11 „haszonlesés vezérli őket”
Jeremiás 10,21 „egész nyájuk szétszóródott”
Jeremiás 23,2. „ti szélesztettétek el, az én juhaimat, és űztétek el őket”
Jeremiás 50,6 „pásztorai félrevezették”
Ezékiel 34,7-10 „ prédává lett a nyájam””Véget vetek annak, hogy ők legeltessék a nyájat”
Malakiás 2,5-9
„Szövetségem volt vele életre és békességre, és félelmül adtam azt néki és félt engemet, és megalázta magát az én nevem előtt.
Igazság törvénye volt az ő szájában, és nem találtatott álnokság az ő ajkaiban; békességben és egyenességgel járt velem, és sokakat megtérített a bűnből.
Mert a papnak ajkai őrzik a tudományt, és az ő szájából törvényt várnak, mivel a Seregek Urának követe ő.
De ti elhajlottatok ez útról, sokakat megbotránkoztattatok a törvénnyel, felbontottátok Lévi szövetségét, azt mondja a Seregeknek Ura.
Azért én is szidalmasakká tettelek titeket és útálatosakká az egész nép előtt, a miatt, hogy meg nem őriztétek az én útamat, hanem személyválogatók voltatok a törvénnyel.”
És egy gyöngyszem a végére:
2.Péter 2,3 „Szép szavakkal fognak kifosztani kapzsiságukban”
A cikked végén ezt írod:
„Ne felperzselni akarják az egyházat, hanem megjobbítani, és ne kívülről, hanem belülről.”
Akkor Jézus ezen szavairól, hogyan vélekedsz?
„Azért jöttem, hogy tüzet hozzak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon! Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Annyira szorongok, míg be nem teljesedik. Azt hiszitek, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Nem azt, hanem – mondom nektek – meghasonlást.”
Nekem kicsit úgy tűnik, hogy véded a védhetetlent. De lelked rajta.
Szeretettel: Barnabás
Róma 12:17a
„Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért.”
Kedves Tamás családom tudja mi a válás károsult mi is áldozatai vagyunk
Kedves Tamás, ismét nagyszerűt írtál, köszönjük. Egyetlen hiányérzetem, melyet kidolgozhatnál még hasonlóképp, a következő:
Tapasztalataim és történelmi tudásom fényében ez a jelenség az egész egyház- (és zsidó) történelemben megfigyelhető, és az Evangéliumok azért tartalmaznak annyi történetet a farizeusokról örökre megörökítve, mert Isten előre látta, hogy ennek tanulságaira nemcsak a zsidó hívőknek lesz szükségük, hanem az nem zsidó egyháztörténelemben is mindvégig mindenkinek. Véleményem szerint a farizeizmus jelensége minden létező hívő közösségben megjelenik kisebb-nagyobb mértékben, és ez valószínűleg szükségszerű, ezért vagyunk erről bőven ellátva tanítással az Újszövetségben.
Viszont nem foglalkozol azzal a – sajnos szintén mindenütt kitapintható – ténnyel, hogy bántalmazás az egyházakban nemcsak egyes személyeken keresztül történik, hanem RENDSZERSZERŰ (hol nagyon, hol kevésbé), ugyanis az egyes felekezetek, csoportok szervezeti és tanításbeli sajátosságai a legtöbb esetben magukba kódolták az egyéni hibákat az évszázadok (vagy csak évtizedek) alatt, sőt ezt folytatják és erősítik ezen rendszerek haszonélvezői. Sajnos az ilyen anomáliákat nem lehet hatékonyan megoldani sem a neurotizáltak egyéni kezelésével, sem a bántalmazók egyéni eltávolításával, ugyanis a rendszer folytonosan újratermeli a jelenséget, így a gyógyulni vágyó újra meg újra re-traumatizálódik, mihelyt újra látogatást tesz közösségében (pszichológusok ilyenkopr tanácsolják is, hogy gyógyulásáig (vagy végleg) ne látogassa a betegítő környezetként működő közösséget). A rendszer gyökeres megváltoztatására törekvők azonban sok esetben ugyanolyan gyilkos ellenállást tapasztalnak a rendszer és érdekeltjei részéről, mint Jézus a farizeusok és szadduceusok részéről. Ettől a rendszer még jobban bekeményedik, a sérülések száma pedig jelentősen tovább emelkedik.
E rendszerszerűen megjelenő, konzekvens bántalmazás gyökerét pedig én a farizeizmusban látom, melynek lényege – mint ezt a történelmi/bibliai zsidó farizeizmus esetében a Biblia is kimondja -, hogy Isten Igéje mellé rendelik, azonos tekintéllyel képviselve, a felekezet vagy saját tanításaikat. A képmutatás csak későbbi gyümölcse ennek: amikor e rendszer résztvevői, sőt fenntartói maguk sem tudják már saját emberi rendeléseiket megtartani (mivel azok életszerűtlenek, szemben az Igével).
Bár tudom, hogy a szellem (rúách, nesámá, pneuma, spiritus) és a lélek (nefes, pszükhé, anima) különbségét te nem vallod annyira élesen, mint én (mi :-)), hadd jelezzem, hogy az ekkleziogén neurózisok és pszichózisok nem pusztán lelki sérülések, hanem szellemi mélységűek, ugyanis a lelkiismeret működését zavarják meg bensőleg, ami a szellemünk legalapvetőbb jelzőrendszere. A lelkiismeret erőtlensége, megbélyegzettsége (billogozás, forró vassal 1Tim 4), tisztátalansága, megfertőzöttsége (Tit 1) és végül esetleg elszakadása Istentől (Júd), nem lelki, hanem spirituális mélységű sérülések, így kezelésük puszta terápiával nem lehetséges, csak az igazságosság érvényesítésével. Ezt a sérülést az okozza, hogy az emberi tanítások, vélekedések Isten Igéjével azonos tekintéllyel épülnek be a hívők megtért lelkiismeretébe, amikor a Bibliát még nem ismerik annyira, hogy ezeket a rafinált és rejtett technikákat felismerjék és elhárítsák. A felelős pásztorok erkölcsi kötelessége mindent megtenni a rendszerszintű okok felszámolásáért is, ez azonban konfliktusba sodorja őket a rendszer érdekeltjeivel, akik egyúttal a hatalmat is képviselik.
Egy születésétől fogva az egyházban nevelkedő fiatalembernek a keresztény iskola alsó tagozatában a hittantanára azt találta mondani Ézsau története kapcsán, hogy a szőrös emberek démoniozáltabban a szőrteleneknél (nem tudom, tanárnő volt-e vagy férfi, mindenesetre személyes ízlését igei alátámasztással látta el), amit ezek a kisgyermekek csont nélkül elfogadtak és interiorizáltak, hiszen a tanár(nő), pláne hittanból, alsóban hatalmas tekintély, és a gyerekek nem tudják ellenőrizni még, igei-e valóban, amit mondott. Elképzelhető, hogy amikor később némelyik fiú szőrösödni kezdett, milyen lelki vívódásokon, károsodásokon mehetett keresztül. De ami a legérdekesebb és legfájóbb, az az a – hozzám pásztorlásokban tömegesen befutó – információ, hogy felnőttként, amikor már rálátással bír a dologra, és tudja, hogy ez egy hülyeség, a hozzá kapcsolódó szorongásokat, lelkiismeret-furdalásokat érzelmileg akkor sem tudják kikapcsolni, amikor a világos látás már megvan, és rettenetes gyötrelmeket élnek át belül még hosszú évtizedeken át, illetve esetenként maradandó és nagyon erősen sorsromboló hatások maradnak (pl. szexuális problémák a házasságban a túl prűd nevelés eredményeként – vannak esetek, amelyeket 30 év távlatából látok, és még mindig nem érkezett el a teljes szabadulás, jóllehet a világosság már megvan hozzá).
Szóval szerinted mit tehetünk egyházainkban, gyülekezeteinkben (egyet sem látok, ahol ez a jelenség többé-kevésbé ne lenne meg) e probléma rendszerszintű és állandóan visszatérő (eddig minden esetben az ettől való megtisztulás jegyében induló törekvések megjelenése maga is később farizeusképző hatással bírt) jelensége ellen.
Ha talán kimondanánk, hogy egyedül a Szentírás kötelező isteni tekintéllyel mindenkire, és semmi más (beleértve a Szentírásból nem szükségszerűen következő minden „ötletszerű” tanítást is: „mivel Jézabel kifestette a szemét, ergo sminkelni tilos” és hasonlók). Hogy semmi nem tilos, amit a Szentírás nem tilt (beleértve persze, hogy az egyházra eleve nem is vonatkoznak pl. a Törvény rituális és államigazgatási parancsai, csak az erkölcsiek), és semmi nem kötelező, amit a Szentírás nem parancsol meg. A keresztény hívő nem tartozik engedelmességgel semmilyen emberi rendelkezésnek (az 1Pt-ben olvasható „engedelmeskedjetek minden emberi rendelésnek az Úrért” az államhatalomra vonatkozik – „királyoknak és helytartóknak” -, nem pedig az egyházi tekintélyre), kizárólag a Szentírásnak és a Szentléleknek. (külön nagyon nagy probléma sajnos, hogy az egyházi tradíciók a fordításokat is erősen befolyásolják, így a fordításban olvasott Biblia – erre példák ezreit tudnám felhozni – már maga is közvetít nem biblikus – és esetenként életveszélyes – elemeket, ami nehezen tudatosul, mert hát „a Bibliában van”. Csakhogy nem, hanem a fordításában.
Szóval szerintem van még mit tisztulnunk mindannyiunknak világszerte, és azt hiszem, egyelőre nem is látjuk, milyen csodálatos hely lenne az egyház, ha teljesen biblikusan működne.
Van egy világi barátom, akit azért nem tudok rávenni a megtérésre, mert néhány utcára lakik a pasaréti templomtól, és azt mondja, már a saját utcájában meg tudja állapítani, kik tartanak oda (szürke, jellegtelen öltözködés, no smink, szigorú arckifejezés, fennhordott orr), meg is mutatta, és tényleg. Én nem hiszem, hogy az egyháztagoknak feltétlenül így kell kinéznie, és amikor ő azt mondja, nem szeretne ilyen emberré válni, sajnos igazat kell adnom neki. Tudom, hogy ez kis dolog, de hát nem kellene mindenkinek mindenné lennünk, hogy minden módon megtartsunk némelyeket? Mi szükség ezekre az elidegenítő elemekre, amelyek mind valamilyen, a saját rendszerébe beszűkült lelkész/lelkészek/egyházi elvárások miatt váltak közösségi jellemzőkké, amik miatt a normális világiak sikítva menekülnek – nem, nem Jézus elől, hanem a papok, lelkészek, egyházak elől? Miért mi vagyunk azok, akik megakadályozzuk az embereket abban, hogy Isten országába bemenjenek? Miért van, hogy a vallásos filmek, művek, zenék stb. igen-igen nagy része egyszerűen nagyon rossz, igénytelen és színvonaltalan manapság, de főleg erőtlen? (Tisztelet a kivételeknek.) Én teológus vagyok, de bocsánat, hogy az utóbbi időben egyszerűen nem vagyok képes végignézni az öltönyös, nyakkendős, szemüveges, sápadtarcú világszínvonalú teológusok többórás vitáit, ahol az első félóra azzal az alázatoskodással telik el, hogy ötszázszor elmondják, hogy ők mennyire testvérek és szeretik egymást, és nem azért vitatkoznak, mert nem? Miért kell erről ennyit beszélni, nem evidens ez? Ilyet látok, hallok, el sem bírok jutni az érdemi vitáig, egyszerűen elvesztem az érdeklődésemet ezeken a műmájerkedéseken, nem hiteles számomra utána már semmi, amit mondanak, emberileg, nem teológiailag. Nem létezik, hogy egy érdeklődő világi ne idegenedne el teljesen, mire eljutna a tartalmi részig. Mi szükség akadályokat építeni az evangélium elé?
Álmom egy olyan egyház, ahol semmi ilyesmi nem létezik, s ahol semmi mást nem vár el senki a másiktól, mint a Bibliát és a Szellem vezetését. Az emberi lelkiismeretbe be van írva Isten Törvénye (Róm 2), ezért a lelkiismeret csont nélkül be tudja fogadni a Bibliát (legalábbis az eredeti szövegeket, a fordításokra ez sajnos már nem tökéletesen igaz) és a Szentlélek vezetését, ezektől nem lehet neurotizálódni, csak meggyógyulni. Csak az emberi rendelések, tanok, vélemények, tradíciók stb. Isten Igéjeként történő interiorizálása betegíti meg (erőtleníti, megbélyegzi forró vassal, megfertőzteti és elszakítja) a lelkiismeretet, azaz a szellemet. A prédikátorok kötelessége pedig az lenne, hogy az Igét KIBONTSÁK a Szentlélek által, nem pedig az, hogy saját vélekedéseiket, ötleteiket, tradícióikat, elméleteiket BELEVETÍTSÉK az Igébe, annak tekintélyével betonozva be saját gondolataikat a különbséget tenni még nem tudó testvéreik életébe, megcsonkolva azt, és saját beszűkült világukba zárva őket is.
Tisztelet és áldás mindenkinek, aki ezt a munkát teljes felelősséggel így végzi. Egy kereszténynek semmi másban nem kell/szabad különböznie a világiaktól, csak hitében és bűnt kerülő életében. Úgy látom, hogy ez valóban jó bizonyság a világiak előtt, és nagyon hálásak, ha egy hívő ezt felmutatja előttük, miközben normális, kommunikációképes, vidám, őszinte és szabad ember marad.
Végezetül emlékezzünk meg azokról is, akik a legnagyobb békével tűrik valláskárosultságukat, mivel észre sem vették azt, lelki gyötrelmeikért mondvacsinált bűnbakokat gyártanak („a gonosz világiak miatt van minden”), és engedelmes kispolgárként eléldegélnek szerzetesi cella méretűre zsugorított, szűk, sivár, fantáziátlan, kreativitásmentes életterükben élethossziglan, és csak a Krisztus előtt állva fogják megérteni, hogy teljes tévedés volt szinte az egész, amivel a Sátán maga tette hatástalanná őket.
Mert ne feledjük, hogy a farizeizmus maga a viperaivadékok mérge, a kígyó magvának hátulról támadása az Asszony Magva ellen, aki bennünk él. Nem véletlen, hogy Jézus sokkal hevesebb konfliktusban állt e vallási bűnözőkkel, mint az egyszerű, világi bűnösökkel, nem véletlenül kapta meg, hogy „részeges és dobzódó ember, bűnösök és paráznák barátja”. Az a maga nemében őszintébb, egyszerűbb, normálisabb állapot. Isten nevének hiábavaló felvétele (ide tartozik minden olyan tan, amit Isten nevével emelek tekintélybe, holott a saját gondolatom) halálos bűn, nem kisebb, mint a gyilkosság, házasságtörés, paráznaság stb. Ezt is világosan tudatosítanunk kellene, teljes felelősségérzettel.
Üdv mindenkinek!
Kedves Tibor!
A kommented (ami már inkább önálló írás, meg is lehetne jelentetni! :)) legnagyobb részével egyetértek. Egy dolog van tulajdonképpen, amit más oldalról szemlélek – egy jó ideje. Írod a pasaréti templomos példát, hogy szürke ruhában, sajátos megjelenéssel mennek az emberek a templomba, és ez kvázi elijeszti a barátodat Istentől, az evangéliumtól. Én ezt nagyon sokszor hallottam már, vice-versa. Nem tudjuk kikerülni, hogy egyes felekezetek ne váljanak – legalábbis valamennyire – egyedi szubkultúrává. Ez ellen pedig jó küzdeni, ez igaz, de ez nem lehet elégséges indok arra, hogy ne keresd Istent, ne csatlakozz egy gyülekezethez. Hiszen különféle típusú emberek vagyunk. Sokakat (decens nem hívőket) épp egy 5 órás, modern dicsis, nagyon színes gyülekezeti istentiszteleti alkalom rémiszt meg, míg egy református, vagy presbiteriánus, sokkal visszafogottabb, időkorlátot szigorúbban tartó, klasszikus ébredései énekeket és zsoltárokat éneklő istentisztelet vonz. Sőt, sokszor egyetlen ember különböző életszakaszaiban is változhatnak a preferenciák. A szabker hangulat a maga formátlanságával, esetlegességével, határ és korlátnélküliségével, egyházfegyelem-nélküliségével és lazaságával egyszerűen túl gejl lesz sokak számára (évek múltán). Az ilyenek aztán átmennek a hitvalló evangélikusokhoz vagy reformátusokhoz. Nos, szerintem ez természetes, és valószínűleg a keresztyénségnek – mindaddig, amíg vissza nem tér az Úr – ezek a szubkulturális különbségei megmaradnak. Ez szerintem nem baj. Az igaz – ebben teljesen egyetértek veled –, hogy ezeket magukban a gyülekezetekben is helyükön kell kezelni, és folyamatosan reflektálni kell arra, hogy mindez nem feltétlenül az evangélium maga, vagy annak szíve, hanem inkább egyéni preferenciák, vérmérséklet és stílus kérdése. Abban is egyetértek veled, hogy a sajátos teológia inherens módon, túltolva, tehát túlhangsúlyozva neurózishoz vezethet. De egyébként itt sem feltétlenül az adott teológia az ok, hanem annak agyatlan, szélsőséges hangsúlyozása és helytelen alkalmazása az életre. Például a predestinációt (amit leginkább a kálvinizmushoz kötnek) lehet helyesen és helytelenül is hangsúlyozni (tehát nem vezethet arra, hogy ne evangelizáljunk, mert Isten úgyis mindenkit előre kiválasztott). Én azt gondolom, hogy – nyilván bizonyos keretek között – a meglévő teológiai különbségek megmaradnak, és ez nem baj, ha tudjuk, mi a közös. Mindez csak egy apró kiegészítés volt. Alapvetően egyetértünk.
Kedves Ruff Tibor!
Azt írod, hogy:
„Van egy világi barátom, akit azért nem tudok rávenni a megtérésre, mert néhány utcára lakik a pasaréti templomtól, és azt mondja, már a saját utcájában meg tudja állapítani, kik tartanak oda (szürke, jellegtelen öltözködés, no smink, szigorú arckifejezés, fennhordott orr), meg is mutatta, és tényleg.”
Én világi barátodnak azt tanácsolnám, hogy ne az emberekre nézzen, hanem az Úr Jézus Krisztusra.
Áldott Húsvéti Ünnepeket!
Kedves Zoli, igen, elismerem, ez sértő volt, nem kellett volna beírnom a konkrét helyet, hiszen a példám sajnos ezer másikra is igaz, bocsánatot kérek. Régen erre én is pontosan ugyanezt válaszoltam mindig. Viszont a keresztény az azt jelenti, khrisztianosz, krisztusi, fontos tehát, hogy aki ránk néz, ne kelljen elfordulnia vagy mögénk kukucskálnia, ha Krisztust is látni-hallani akarja, hanem esetleg kicsit éppen általunk is… nem? Az Ő teste vagyunk, tagjai rész szerint. De egyébként kicsit sarkítottan beszélünk a problémáról, mint oly sokszor, nem szabad milliónyi nagyon szeretetreméltó és nagyszerű testvérünkről elfeledkeznünk, akik a legjobb szívvel szolgálják az Urat. Köszi Tamás (nem a Pajor :-), hogy ennek itt inspirációt és teret adtál!
Kedves Tamás!
Tiborhoz csatlakozva, én is nagyra értékelem, hogy a valláskárosodás témáját ezen írásoddal is segítesz beemelni a hitélet diskurzusába. Ez önmagában érték, hiszen túl sokakat érint, ahhoz képest, amilyen arányban szó van róla. Jóllehet írásod eredője már inkább arra tart, hogy korrigálja azokat, akiket traumájuk helytelen viselkedésre vezet, mégsem felejted el hangsúlyozni, hogy ezt a kérdéskört és az érintettek fájdalmát nem szabad bagatellizálni. Viszont érzésem szerint a szövegben végülis jóval nagyobb hangsúlyt kap a lelki-szellemi sérültek helyreigazításának szándéka, ahogyan ezt már a címadás is sugallja.
El kell ismerni azt a nyilvánvaló tényt, hogy némelyek rossz válaszreakciói – sajnos nem is keveseké – messze túllőnek a célon, egyes esetekben nemcsak a bibliai értékekből, ha nem már-már az emberségből is kiiratkoznak.
Előrebocsájtom, nem okoskodó kívülállóként tekintek üzenetedre, hanem igyekszem a benne foglalt, nekem szóló részt megragadni és tanulni belőle, hiszen egyikünk sem kívülálló. Ugyanakkor én is azzal a szándékkal írok, hogy mind, te mind pedig a kedves további olvasók is elgondolkodjanak az általam felvetett nézőponton.
A fő gondom elmélkedéseddel kapcsolatban az, hogy szerintem igen gyorsan túllendülsz, az egyébként általad is súlyosnak ítélt problémán. Értem, hogy egy ilyen írás terjedelmi keretei, a benne foglalt szándékkal összhangban,
ennyi kifejtést tesznek lehetővé. Viszont én akkor megragadom az alkalmat, hogy ezen keresztül nagyobb figyelmet irányítsak az ekkléziógén neurózis és pszichózis témájára, illetve az ezzel összefüggő, kiterjedt traumatizációra. Ezen keresztül talán empatikusabban tudunk viszonyulni azok aránytévesztéseihez is, akiknek negatív magatartásában ez a fő kiváltóok. Elfogadhatatlan tetteket egyáltalán nem szeretnék védelmezni, de úgy hiszem van rálátásom e kérdéskör mozgatórugóira. Ha komolyan gondolod, hogy ezt ne bagatellizáljuk, akkor álljunk meg egy szóra, de ne csak egy szóra.
A spirituális abúzus egy hosszú lefolyású belső holokauszt. A túlélőknek pedig nem illik azt mondani, hogy: „…jó, jó megértelek, és igazad is van, de most már lépjünk túl a problémán és viselkedjünk rendesen!”. Vagy, ahogy a Monty Phyton Gyalog Galoppból tudjuk: „…most ne foglalkozzunk azzal, hogy ki ölt meg kit, menjünk, igyunk valamit…”
Megkerülve a szellem-lélek-test hármas antropológiai tagoltság témájával kapcsolatos esetleges nézeteltérést, abban biztosan egyetértünk, hogy az emberi személyiség legnagyobb súlyú kapunyitója az isteni valóság. Már önmagában a nem hívő tömegek félelme, akik ódzkodnak magukat megnyitni a Teremtő előtt, jócskán betudható egyfajta történelmi léptékű hittanmérgezésnek.
A globális bizalomvesztés beszűkült, rezisztens süketszobává változtatta sok jószándékú és igazságkereső ember bensejét. Csak e kifelé tüskés világról vélik, hogy garantálja a személyiség védelmét, az Istenre oly sokszor hivatkozó rendszerszerű visszaélésekkel szemben.
Mi hívők azonban valamilyen sorshelyzetből adódóan – vagy felülről nézve, elhívásunk okán – megnyitottuk magunkat a lehető legmélyebben, a Legnagyobb előtt.
Ebben a végtelen kitettségben viszont, minden ehhez társuló megtévesztés, visszaélés ezerszeresen felhatványozódik.
A károkozás itt még a pszichiátria számára is alig kezelhető mélységbe hatol, hiszen egyszerre spirituális és lélektani jellegű, függetlenül attól, hogy ezen visszaélések mennyire tudatosak, vagy sem, az elkövetők előtt.
Ha már a probléma pszichés oldalának szakszerű kezelése egyáltalán felkerül a hívő térképére. Ugyanis sajnos nem kevés esetben a szószék veszélyes riválist lát a filozófiában, a tudományban, a pszichológiában és a művészetben, nem is véletlenül. Hiszen az elsődleges kinyilatkoztatás mégiscsak a természet, és noha ezt is az írott Igéből tudjuk, de teremtett világ objektíve már akkor is létezett, amikor a kinyilatkoztatás még nem jött el hozzánk, mert még nem is voltunk és ezért nem is tudtuk róla. A természet racionális és irracionális
feldolgozói, gondolkodói, hívők és nem hívők, de legtöbször nem teológusok, gyakran jutnak olyan igazságspórákhoz, amelyek a Bibliában ugyan teljességgel megvannak, de az interpretáció csonkítása levágja a „teljesség végeit”. Talán ezért is van, hogy a magvak szétszóródtak a konkurencia felségterületén.
Hála Istennek! Ezért érezzük, hogy sok belterjes, pontokba szedett, valójában senki által igazán meg nem élt tanításnál, többet mond egy-egy verssor, aforizma, filozófiai szentencia, vagy akár egy pszichológiai traumafeltárás.
Talán maga a Teremtő gondoskodott így mindegyikünk számára arról, hogy az egyetemes emberi vitalitás ereje egy szemtelen, de egészséges felebaráti saller formájában korrigálja a magára záródó egyházias belvilágot. Istent nemcsak nem szabad, de legfőképpen lehetetlen kicsúfolni. Mi azonban gyakran tettük magunkat karikatúra tárgyává.
Aztán olykor mémmé váló univerzumunk barikádjairól szórjuk a fenyegető villámokat a bűnös világiakra, miközben egyre jobban elveszítjük a beszélőviszonyt, amely az igazi evangélium hirdetésének alapfeltétele lenne.
Tibor a tőle megszokott éleselméjűséggel választja szét a Biblia által előírt állampolgári engedelmességet a gyülekezeti elöljárókhoz való viszonytól. Az egyik dedikáltan külső kényszer – az én olvasatomban, a bűn egyetemes kiterjedtsége miatti szükséges legkisebb rossz – a másik teljességgel önkéntesen, szabadon választott és megélt, bizalmi alapú viszonyrendszer. Vagy legalábbis ennek kellene lennie.
Az állami típusú engedelmesség, Péter levelében említett változata, nem véletlenszerűen lopózott az egyházi viselkedéskultúrába.
A testvéri kötőszövet időarányos higulása és az ezzel épp ellenkező irányú formalizálódás, szervezetiesedés, intézményesülés láncolatában végülis majd hogy nem kihagyhatatlan az államhatalommal való kollaboráció. Ennek egyik következménye pedig a cél szentesíti az eszközt elvének megjelenése az egyházon belül. Rossz szándékot egyetlen nagy alakítóról sem feltételezek, de amikor az egyházban ez az akaratfilozófia jut érvényre, akkor már nem az a kérdés, hogy egy döntéshozó, morálisan hogyan vezeti le magában az adott döntést. Nyilván legtöbször úgy, hogy „a közösség érdekében be kell áldozni ezt, vagy azt, el kell követni egy kis csúnyaságot, ez sosem volt másképp”. Csakhogy a valóság inkább azt mutatja, hogy a cél sosem szentesíti az eszközt, azonban az eszköz szentségteleníti a célt.
Ennek könyvtárnyi irodalma van, úgyhogy több mint elég csak megemlítenem.
Viszont az állam és egyház szétválasztása után évszázadokkal is megmaradt az engedelmességi rendszer állami típusú mintázata az egyházon belül is.
Ahogyan Tibor kiválóan feltárja, nemcsak az szimpla egyháztagok internalizálták az idegen szellemű parancsszavakat, vezetőiktől, hanem már ők is így kapták azokat saját mestereiktől.
A hagyománysor vége talán a júdeai farizeusoknál távolabbra vezet, de vastagon felöleli az egyháztörténelem javarészét.
Az államszerű berendezkedés viszont nem várhat el bizalmat, mert már nem testvériségre épül, ha pedig nincs bizalom, akkor minden alapvető érték megkérdőjeleződik.
A bizalomhiányos légkörben mit jelent a megtérés, a hit, mit jelentenek eredeti tartalmuk szerint legszentebb szavaink?
A sajnos a romlás nem áll meg a szavak puszta jelentésvesztésénél, bár önmagában ez is rettenetes baj. A helyzet azért rosszabb, mert a legsúlyosabb jelentésű szavaink napi szintű koptatása, devalválása annak eredeti magasztossága, szentsége miatt fordul épp a visszájára. Akit a
Bibliából származtatott elvárások rendszerével hajtottak önkényes igák alá, az mást él át, amikor az Úr nevét hallja, vagy akár épp maga mondja. Mást jelent neki az ima, az Ige, az üdvösség, a kárhozat, és már szinte minden. Nem merjük bevallani, de gyakran ezek a szavak nemhogy mást, hanem néha eredeti tartalmuk ellentétét jelentik a mélyrétegekben. Ez rettenetes és minden bizonnyal ezért beszélt Jézus ilyen keményen a farizeusokhoz, ahogy Tibi is hangsúlyozta ezt. Ebben az állapotban nemhogy a korrekcióra, a nevelésre, nem nyitott az ilyen károsult, de jó, ha egyáltalán normális emberként túléli.
A karizmatikus-evangéliumi közeg, a hagyományos protestantizmus és katolicizmus merev, írott dogmarendszeréhez képest új vívmányt szabadalmaztatott: a szituatív dogmatizmust.
Hivatkozása, kb, hogy „mi úttörők vagyunk, reformerek, kutatjuk a progresszíven feltáruló igazságot”, de valóságban, a – többnyire nem alaptalanul – nagytekintélyű vezetők észrevétlen önkénye ide-oda teszegeti „elvárásország” határait.
A szabályt szabályra, parancsot parancsra halmozó farizeizmus ítéletét már 2600 éve kimondta Ésaiás próféta, de a jelenség egyik legfarizeusibb vonása épp az, hogy mindig az előző kor farizeusait érjük tetten, önmagunk helyett. Eközben persze az emlékművet sem mulasztjuk el felállítani és a korábbi mártíroknak, természetesen jelenkori önmagunkat nagyvonalúan velük azonosítva. Mindez magyarul, a historical big picture-t tekintve úgy fest, hogy a reneszánsz, illetve a felvilágosodáskori ember óta a nyugati civilizáció ledobta magáról az egyházi igát, sokan sajnos a jó (!) Istent is elutasítva.
Úgy hiszem ezért van mai világunknak egy nemcsak klasszikusan pogány-barbár-lázadó, hanem kifejezetten antikrisztiánus jellege.
Ha egyszer Isten kegyelméből sikerül ezt a félrehallást, félresiklást, tévutat kiiktatnunk és újra bizalmi hidakat építenünk embertársaink felé, akkor közelebb juthatunk a Nagy küldetéshez. Mindannyian ezt szeretnénk, tudom.
Addig is találjunk megfelelő nyelvet a mi vallási sebesültjeink megkésett dackorszakának emberséges kezelésére, és az abból mindannyiunkhoz üvöltő üzenet megértésére.
Szeretettel búcsúzom egy erről szóló versemmel:
Tagadtuk…
Tagadtuk, pedig tudtuk, hogy igaz,
helyeseltünk, mikor éreztük, hamis
Töröltük ezerszer,
de a felejtés pimasz, felidéz mindent,
döng bennünk ma is
Mondatoktól sebes mellkason
Most ki-be jár
az emlékezet
Az idő sok fontosat elmosott
Ami utólag úgy tűnik, nem létezett
Annyit ártottunk,
hogy nem tudjuk, ártatlanok
lehetünk e végre
Utunkban álló
hegyeket tolunk,
Amiknek rég ugraniuk kéne
A szavak nem jelentik, mit egykor
Mert túl sokszor mondtuk ki, ami nincs
Ránk zárja az ajtót,
ami megvolt
Dörömbölünk, pedig ott kilincs
Magunkat féltjük áldozni másért
Világok köztünk,
a kapun retesz
Mindent adnánk az elfogadásért
Azután megyünk,
aki félretesz
De a fájdalom
eltörpülő óriás
Évek múltával
forgács a vizen
A két part közt,
mit a folyó kiás
Egyszer híd épül még,
én hiszem.
Kedves Tamás, hát én meg válaszod minden szavával egyetértek, nem is hinnéd, mennyire, de 1) ha a nézőpontot nem a hívők, hanem a világiak/érdeklődők felől veszem fel, akkor tudatosítani kell, hogy egy érdeklődő világi nem biztos, hogy tud vagy akar ilyen kisebb nagyobb akadályokat átugrani, miközben a Krisztushoz szeretne közelebb kerülni. Tapasztalataim – és emlékeim – szerint egy világi, amikor egy gyülekezetbe jön, nem elvi alapokon áll, mint a hívő („akkor is jövök, ha kellemetlen ezek között az emberek között, mert a Krisztusért meghozom ezt az áldozatot”), hanem sokkal inkább intuitív/érzelmi alapon, ezért ha „a Krisztus jó illatán” kívül egy másfajta, „büdös” aromát is észlel a közösség hangulatában, az az üzenet cáfolatát, és a közösséghez való vonzódást egyaránt semlegesítheti. Ráadásul ebben igaza is lesz, mert miért épüljön be valaki bárhová is, ahol az emberek furcsa viselkedése miatt nem érzi jól magát? Én úgy képzelem, hogy az ideális hangulata (=szelleme) egy keresztény közösségnek a Szentlélek gyümölcsei és tulajdonságai által uralt és meghatározott (=szeretet, vidámság, béke, türelem, jóság, hűség, szelídség, szívesség, önuralom, bölcsesség, értelem, tanács, (hősies) erő (=g’vurá), az Úr személyes ismerete és félelme, szabadság, igazságosság, együttérzés stb.), tele élettel, ezek pedig, ha nem műmájer utánzatai (arcra fagyott műmosoly, csillogósra állított tekintet, alázatos felfelé pislogás a másikra, megértő bólogatással vagy épp az erkölcsi felsőbbrendűség tudatában a másiknak komoly és szigorú arccal osztogatott tutimegmondások stb.), hanem igaziak, őszinték és belülről fakadóak, az mindenki számára vonzó. A keresztény közösségek és egyének azonban igen gyakran a felsoroltak mindegyikében alatta maradnak sok világi közösségnek, baráti társaságnak, mert hosszabb-rövidebb tartózkodás után a fejlettebb EQ-val rendelkezők leveszik, hogy a külső máz alatt ezek ellentétei masszívan jelen vannak (rendre: szeretetlenség/megosztottság/meg-nem-bocsátás, depresszió/önsajnálat/siránkozás, békétlenség/stressz/idegbaj, türelmetlenség mások iránt, önzés/rosszindulat stb. stb., de főleg a szabadság, az erő, az őszinte vidámság, az igazságosság konfliktusokon át is felvállalása stb. rémisztően kevesebb e közösségek legtöbbjének légkörében (=rúách), mint a világiakban, ez pedig taszító, negatív bizonyság, és az egészséges intuícióval bíró emberek – nagyon helyesen – elmenekülnek az ilyen helyekről. Mindez független az istentiszteleti formáktól, a szellemi tartalomról/valóságról beszélek. Egy érettebb hívőtől persze elvárható (???), hogy hittel lépjen túl ezeken az élményein, bár nekem ez is csak akkor hiteles, ha e szolgáló szívű döntése e realitás valódi tudomásulvételén alapul, nem pedig álságos, műmájer elfedésén. Az Univerzum Uralkodójának gyermekei vagyunk, azaz az Univerzum hercegei, ennek megfelelően erőben, szabadságban, örömben, az igazságosság hősies felvállalásában kellene ragyognunk, nem pedig a vallástól legyengítve, összetörve, megszomorodva, mint Áttentő Redáz Lázár Ervinnél, aki ha levette a kalapját, sötétség borította be a szobát. Nem az a baj, ha szubkultúrákat üzemeltetetünk (illetve lásd később), hanem az, ha közben a kisugárzásunk kellemetlen, „büdös”, megjátszott, őszintétlen, gyenge, szomorú, álságos, szabadsághiányos. 2) Nemcsak a felszíni, szubkulturális jellemzőkre akartam rámutatni, hanem ennél sokkal mélyebb szellemi problémára, ti. arra, hogy aki bármit is hozzátesz vagy elvesz az evangéliumhoz/-ból, meg általában az Igéhez/-ből, az a páli anathema (Gal 1) alá esik, és ennek a bűze csapja orrba és készteti menekülésre az intuitíve érzékenyebb (azaz Isten számára elvileg jól használható) embereket, míg megmaradnak a könnyen alákényszeríthető, neurotizálható, szolgalelkűségre és meghunyászkodásra hajlamos, alacsony EQ-júak, akikből az egyházak engedelmes kispolgárokat nevelnek jelentősen beszűkített életformában (rengeteg nem biblikus elvárásnak kell megfelelniük), miközben Jézus szerintem hősöket, az igazságosság és irgalom bajnokait szeretne belőlünk nevelni, s ez a két tendencia szembemegy, néha egész odáig, hogy aki krisztusi szeretne maradni, azt végül mindenhonnan kiutálhatják. (Persze ezzel nem a keserűség gyökereit önmagukban nevelgető antiszociális vándorokra utalok most, akiket pontosan leírtál, hanem éppen a vidám, szabad, erős, önálló, igazságszerető stb. keresztényekre. És lásd: Kierkegaard: A keresztény hit iskolája.) 3) A szubkultúrák létrehozása – ami tehát nem a legnagyobb gond – és főleg bemerevedése csak akkor válik a gyülekezetek sajátjaivá, amikor az evangelizációjuk egy olyan szint alá csökken, hogy a neofiták állandó, nagy számú integrációja már nem állandó élmény (ez önmagában is súlyos hibákra mutat rá), ugyanis ha egy gyülekezetbe folyamatosan áramlanak a megtérők, akkor a szubkultúra nem tud megmerevedni, mert állandóan friss élet és kihívások jönnek, és mivel „a hitben erőtlent fogadjátok be NEM ÍTÉLGETVÉN VÉLEKEDÉSEIT/NEM BOCSÁTKOZVA EGYÉNI MEGGYŐZŐDÉSEKRŐL VITÁKBA”, a gyülekezet annyira sokszínűvé és folyamatosan változóvá alakul emiatt (mert mindenki megmaradhat minden meggyőződésében és szokásában, ami nem ütközik kifejezetten az Ige erkölcsi útmutatásaival). A gyülekezetek besavanyodásának, holtággá válásának („holtágai só helyei lesznek” – Ezékiel) az intenzív, tömeges evangelizáció (az összes hívő folyamatos egyéni bizonyságtevései által) elhagyása a fő oka. Innentől a gyülekezet a hívők terápiás közösségévé alakul, ahol egymás és saját sebeinket nyalogatjuk, és azt hisszük, hogy az egyház a gyenge, neurotikus és sérült emberek gyengélkedője, a szolgálatok egymás (túl)pásztorlásában nyilvánulnak meg, ettől lesz „büdös” az egész. 4) A kórházak előtt kötelező akadálymentesített feljárókat is csinálni azoknak, akik a lépcsőt nem tudják használni. Vagyis: minden akadály, legyen csak bár 2 cm magas, amit szubkultúráinkkal, emberi rendelkezéseinkkel és hagyományainkkal a gyülekezetek kapuiban a megtérők előtt meghagyunk, megakadályozhatja a halálos kimerültséggel és sérülésekkel érkezők némelyikét a belépésben (és hát ennél a helyzet sokkal súlyosabb, mert 5 méteres akadályokat is odateszünk néha).
Mindez szerintem hozzátartozik az egyház(ak) teljes megtéréséhez mind közösségi, mind egyéni szinten. Amúgy sem képes tartósan vidám alaphangulattal rendelkezni egy hívő, aki nem tesz rendszeresen és jó szívvel/szellemmel (tehát nem farizeus erkölcscsőszként csupán, elidegenítve hallgatóját, hanem sokkal inkább hamis sáfárként megnyerve őt!!! :-)) bizonyságot, legalább olyan prioritással, mint ahogy imádkozik vagy Igét olvas. Mert ez is olyan egy kereszténynek, mint a lélegzés.
Szóval kicsit azért mélyebbnek és erősebbnek látom a problémát Nálad, és ha annyira ostorozzuk a világot egyébként tényleg rettenetes eltévelyedéseiért, akkor koncentráljunk arra is, amiből nekünk kell még megtérnünk, s ami bizonyos értelemben kacifántosabb és hátulról jövőbb bűn (mert a vallási bűn mindig az igazság látszatában lép fel, amit a világi bűnösök – legalábbis gyakran – nem játszanak el: az ő bűnük egyszerűbb, a miénkben sokkal nagyobb az öncsalás veszélye, ezért duplán bűn, és a felelősségünk is eleve nagyobb).
Üdv, áldás, béke!
Kedves Hozzászólók! Tamás és Tibor nagyszerű írásai kapcsán talán csak annyit vetnék még fel, hogy a bizonyságtevésre való hajlandóság talán nem önmagában való hiányosság, hanem olyan módon is összefügghet az első három pontban felvázoltakkal, hogy az ember szívesen ajánlja-e a közösségét másoknak (akár egy konkrét közösségről, akár az egész egyházról van szó)? Vajon nem kell-e a rettegés változatos stációit átütnie magában annak a hívőnek, aki egy magas EQ-val rendelkező barátot/munkatársat, vagy csak bárkit Jézus elé vezetne, ha az egész történet jó eséllyel a Pajor Tamás által szenvedélyesen körberajzolt, emberi rendelkezések szegélyezte labirintusban fog lezajlani? Mert az alapján, amit eddig írtatok meglehet, hogy az üdvösség ígéretével (és valóságában) a világból kiszabadítottak sokaságát egy másik rendszer fogságába hurcoljuk. Gyakran az ember ezek miatt úgy szeretné az örömhírt megosztani, hogy a következő mozdulattal rögtön számos figyelmeztető táblát is kihelyezhessen, vagy lehetőleg a jézusi mintát követve csak ennyit mondjon: „menj, és többé ne élj bűnben”. Ahhoz, hogy az ember örömmel, ahogy egy szülinapon szokás, és nagy kedvvel hívjon újabb vendégeket, a családiasság légkörére lenne szükség, ahol a mindenféle korosztályú testvérek egyszerre vannak a tábortűznél, amolyan körtánc szerűen: se eleje, se vége. Úgy is mondhatnám, hogy az elcsigázott proletárok rabigáját szorongva vonszoló örömhírterjesztők munkadalától zenghetnek ugyan a Kárpátok, de mégis miféle öröm volna abban? Persze ez nem jelenti, hogy kerülném a bizonyságtevést és tudom, hogy különbség van az Igéről való beszéd és egy közösségbe való beszervezés szándéka között, ezeket mégis fontosnak éreztem felvetni az őszinteség nevében. Barátsággal: Máté
Kedves Mindenki!
Sok új dolgot nehéz is lenne, és szükségtelen is leírni. Az alap felvetés Tamás részéről és a hasonlóan színvonalas hozzászólások azt gondolom a maga minőségében hiánypótlóak ma Magyarországon, és egy olyan súlyos témát érintenek, amire pl az USA-ban már külön intézetek vannak, akik a valláskárosult lelkükben és szellemükben is átformált, „megerőszakolt” emberekből próbálnak újra embert „csinálni” és visszahozni őket a való életbe.
G. Máté meg is előzött azzal, ami bennünk is hosszú ideje megfogalmazódott. „Eredj el és többé ne vétkezz” – mert az általatok megfogalmazott büdös aroma, szabályra szabály…sokszor életidegen rendszerbe integrálni nem csak, hogy belső ösztönző erőt nem érez az ember, hanem egyenesen a felelősség terhe miatt (amiről szintén írtok) nem is mer, nehogy a „ti nem mentek be, akik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be.” helyzetbe tereljünk be másokat.
Bár az alap írásban van egy fajta útmutatás arra, mi lenne a helyes viselkedés a valláskárosultak részéről, de ez ahogy Ruff Tibor és Pajor Tamás is árnyalta, nem ennyire egyszerű és óriási belső disszonanciát eredményez. Valóban van olyan, amikor a belülről történő megjobbítás a leírt farizeusi stb magatartás miatt már olyan felőrlő erővel bír az egyén személyiségére és belső valójára nézve, hogy az életvédelem (önvédelem) már felülírja azt a fontossági sorrendet, hogy belülről próbálj megjobbítani egy közösséget, mert elsőként a valláskárosult a saját életét kell, hogy visszahozza oda, ahonnan talán még tud segíteni, megjobbítani.
Tehát ez lényegében egy kérdés is, hogy mi lehet azok számára megoldás, akik nem akarnak a túlsó végletbe átcsapni? (ami a valláskárosultaknak mindent szabad kategória, amiről lényegében írt Márkus Tamás). – Aki nem igehirdető és még akár lehetősége is van szószék mögül ellenhatásként szolgálni, hanem egy egyszerű hívő/szolgáló. Az ilyen mit tehet? — „hogyan tovább”?
A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a szeretetteljes belülről szándékozó megjobbításra zsigeri, farizeusi módon az igét fejhez vágó elutasítás a válasz.
Köszönöm előre is a válaszotokat!
Üdvözlettel: Richárd
A vallási tekintéllyel való visszaélés sérültjeinek szóló intelem teljesen helyénvaló volt és üdvözlendő Márkus Tamás részéről. Nem az áldozatokat hibáztatja, és nem tol túl semmit. Írása nem árulkodik az empátia hiányáról, inkább hosszú távon keresi a megoldást, a biblikus egyensúly irányába mutatva a kezdeti tüneteken túl, mikor még a károsult úgy reagál az abúzus okozta fájdalomra, mintha nyílt idegvégződésre tapintanának nála, amihez nem lehet olyan finoman hozzányúlni, hogy ne felszisszenés vagy üvöltés legyen a reakció, félreértés esetén akár még rosszabb. És sajnos a pszichés sérülések sokkal lassabban gyógyulhatnak a fizikaiaknál, tehát minden empátia megilleti a szenvedőt, de a gennyet a lélekből is ki kell nyomni a fertőtlenítés és a bekötözés előtt. A feleségem az egészségügyben dolgozik, ő mesélt valakiről, akit a motorbalesete után csak begipszeltek aztán nagyjából el is hanyagolták, míg a végén a büdösség miatt felnyitott gipsz alatt már férgeket találtak, és amputálni kellett a végtagot.
A rendszerszintű vonatkozások elemzését sem hiányoltam, mert abban a pillanatban, ahogy a rendszerszintű abúzus fenntartóit szembesítik tettük természetével, az már egyéni felelősségük is. (Ehhez persze a Nabukodonozorok környezetében Sidrákokra, Misákokra, Abednégókra és Dánielekre van szükség, az Asák körül börtönben végző Hanánikra, a Joások körül a szembesítést túl sem élő Zakariásokra…)
Bizony darázsfészek ez a téma, bár szövetségeseink lennének a darazsai! El is gondolkodtatott vele kapcsolatban Akhitófel és Júdás árulásának két elrettentő példája, melyekről az itt hozzászólók közül többen a tegnapi ünnepi istentiszteletünkön hallhattunk. Bár végül mindkét áruló felakasztotta magát, azért látni különbséget a két eset között. Utóbbit a pénz szeretete sodorta árulásba, előbbit meg egy nagyon súlyos tekintélyi visszaélés Dávid részéről, már ha Betsabé apja (2Sám 11:3) és a gilóbeli Akhitófel fia (23:34) ugyanaz az Eliám volt (így lehetett, mert több ilyen nevű embert nem említ a Biblia). Ha igen, akkor elsősorban Dávid volt az, aki a főtanácsadóját is elárulta, amikor magáévá tette az unokáját, majd a férjétől is elszakította gyilkossággal (aki nem mellesleg vitéz hőseként élete árán szolgálta Dávidot a felszarvazása órájában is, és azt mondani már tényleg cinizmus lenne, vigasztalja Uriást, hogy így élete szerelme üdvtörténeti szereplő lett, a Messiás ősanyja…).
Csakhogy Dávid megtért (hála legyen Nátánért), és Isten nemcsak megkegyelmezett neki, hanem a tekintélyi pozíciójában is meghagyta és abban meg is akarta őrizni. Akhitófel ezt nem vette figyelembe, vesztére. Tekintély ellen és végső soron Isten akarata ellen lázadó ember lett, és ha számunkra extrém eset is az övé, ez az, amitől Tamás óva int, pedig csak elvi általánosságban és nem olyan helyzetről szólva teszi, amikor pont a súlyos sérülést okozók tekintélyét lenne a legfontosabb tovább tisztelni.
Pozitív gondolattal zárnám: az istenfélő sérültek számára a Seregek Ura a szárnyai alatt gyógyulást garantál (Mal 4). Ott kell maradni, ez a legjobb terápia.
Békés húsvétot mindenkinek!
Szia Tibi, az egészségügyes példádról azért nekem az a vicc is nagyon ideillik a másik oldalról – allegorikusan szólva -, amikor a csata után az orvos és a szanitéc végigvonul a sebesültek között az ellőtt végtagokat amputálni gyorsan. Jobb láb! – mondja az orvos. Sutty, sújt le a bárddal a szanitéc. Következő beteg. Bal kéz! Sutty. Következő. Bal láb! Sutty. Mondom, bal!! Sutty. Mondom, láb!!!!
Egy orvost nem engednek beteghez nyúlni, míg fejből nem fújja az anatómiát, biokémiát stb. Egy építész sem tervezhet hidat, házat, míg fejből nem fújja az anyagismeretet, geometriát, fizikát, erőket, vektorokat stb. Egy jogász sem avatkozhat emberi sorsokba ügyvédként, ügyészként, bíróként, tanácsosként, amíg nem fújja fejből a BTK-t, PTK-t. Az egyházban, melyet édestestvéreim halmazának látok és ezért nagyon szeretek, nem is merném nem szeretni, hiszen Jézus menyasszonya („a szerelem vak” :-)) és én is a tagjának tudom magam – és itt a teljes világegyházra gondolok, félreértés ne essék, minden felekezetével és irányzatával együtt – túlnyomó többségében nem látom ezt a komoly felelősségérzetet, amikor az emberi lelkek és szellemek orvoslásáról, építéséről és megítéléséről van szó. Boldog-boldogtalan (literálisan is értve) tanácsokat ad, beleavatkozik mások életébe, elvárja személyes erkölcsi ízlését az Igén túlmenően ezer kérdésben stb. stb., és mintha nem érvényesülne olyan felelősségteljes fegyelmezés, mint a világi államban, ahol az ilyesmit emberéletek súlyán véve, drasztikusan bűncselekménynek nyilvánítják az amatőr sarlatánságokat, és elzárják a lehetőséget előlük. De még a legnagyobb szakmai tudású orvosok, építészek és jogászok is hibázhatnak, ezért létezik a rendszerbe beépített szakmai kontroll, ellenőrzés, fellebbezés stb. Pedig itt csak fizikai testekről van szó, nálunk pedig sokkal fontosabbról és érzékenyebbről: lélekről és szellemről, lelkiismeretről. Mégis úgy bolyongunk tömegesen ilyen útvesztőkben a valójában nyílegyenes ösvény helyett, mint az óvódások, pedig nem ebben kellene gyermekinek lennünk.
Saját tapasztalat: szolgálatom során sokkal nagyobb arányban (kb. 70:30 %) fordulnak hozzám hibás pásztorlások, tanácsadások miatti problémákkal, mint természetes eredetűekkel. Ennek nem kellene így lennie. Múltkor egy testvérnek már pszichiátert kellett keresnem, segítséget kértem az ország egyik vezető pszichiáterétől, megjegyezve, hogy „jót ajánljon, mert sok rossz pszichológus van”, mire ironikusan visszavágott, „mint ahogy sok rossz lelkész is”. Kénytelen vagyok igazat adni neki.
Természetesen nem valamiféle emberi szinten központosított fegyelmezést hiányolok, hiszen éppen ezek a kísérletek vezettek mindig a legrosszabb eredményre az elmúlt 2000 évben. Szerintem az Ige megadja a védelmet – természetesen a már károsultaknak a gyógyulást is, de az a konkrét tapasztalat szerint az eddigi hozzászólásokban tárgyaltak miatt sokszor rendkívül körülményes, hosszú és nehéz, éppen azért, mert a lelkiismeretben már összekeveredett az Ige és az emberi tanítások, ezek pontos szétszálazásához pedig sok erő és türelem kell. (Önismereti teszt. „Válassza ki az alábbiak közül a halálos, a nem halálos és az egyáltalán nem bűnöket az Ige, a Szentlélek és lelkiismerete alapján: karácsonyfaállítás, nagypénteken húsevés, kocsmában sörözés, discóba járás, Mozart Varázsfuvolájának meghallgatása, Odüsszeia olvasása/idézése, Mahábhárata olvasása/idézése, geocentrikus világkép, evolúció elfogadása, orvosi altatás elfogadása, szervátültetés, vérátömlesztés, marihuána legalizációja, emberklónozás, klasszikus balett, önkielégítés, dohányzás, füvezés, többnejűség, judo, karate, LSD, boncolás, hamvasztásos temetés, Konfuciusz olvasása, házasság előtti szex, istentisztelet hiányos/ritka látogatása, hatalmas magánvagyon felhalmozása, jóga, kannibalizmus, véreshurkaevés, Bach H-moll miséjének meghallgatása, Trónok harca végignézése, véres akciófilmek megtekintése, krimiolvasás, breakdance, pogo, lagziban táncolás mérsékelt/közepes borfogyasztással, flörtölés (egyedülállók között), miniszoknya, spagettipántos póló, antijudaizmus, antiszemitizmus, biciklizés, válás a másik parázna viselkedése miatt, ha nem történt konkrét házasságtörés, heavy metal hallgatása, kvéker jellegű istentisztelet (ú.m. istentiszteleti/liturgikus struktúra teljes hiánya), „Jézusom!”/”Úr Isten!” indulatfelkiáltás, bálványimádó vagy ateista költő/író idézése igehirdetésben, saját vélemény igei tekintéllyel való közlése stb. stb. stb. stb. [„A teszt nem használ szemmit.”])
Akinek a lelkiismerete már beszennyeződött az által, hogy az Ige mellett emberi értelmezéseket is befogadott (melyikünk nem?), az bűntudatot érez akkor is, amikor nem kellene, és nem érez, amikor kellene, ebből a szellemi fertőzésből igen nehéz felépülni, egyetlen gyógyszere és egyben megelőzője szerintem a teljes Írott Igének (a legapróbb részletekig) KIZÁRÓLAG Szent Szellem és a lelkiismeret szűrőjén keresztüli befogadása, egész életen át és nagy mennyiségben.
E tekintetben nekem kijelentésértékű a történet a Béthelben Jeroboám oltára ellen prófétáló júdai Isten emberének sorsa: nem azt tépi szét az oroszlán, aki becsapta őt hasonló próféta (=keresztény testvér) létére, hanem azt, aki próféta (Szellemmel betöltött ember) létére hagyta magát becsapni, mert nem figyelt a szellemére. (Kenneth Hagin: „Aki nem figyel a szellemére, a szellemi roncstelepen fog kikötni.” Igaz!) Vagyis önmagunkat és minden testvérünket arra kell figyelmeztetni, hogy „minden féltett dolognál jobban őrizd a szívedet, mert abból indul ki minden élet”. Konkrétan: semmit ne fogadj be, amiben nincs teljes békességed és őszinte örömöd, vagyis amit nem kísér a Szellem 9 gyümölcse közül legalább néhány. Magyarul: a valláskárosultaknak először – kárhoztatás nélkül! – fel kell ismerniük, hogy maguk is felelősek azért, mégpedig mint az önmaguk iránti kötelező 🙂 szeretetből fakadó szellemi önvédelem elhagyásáért, hogy – akár tudatlanságból, akár félig tudatos elfojtásból – befogadták az emberi beszédeket a lelkiismeretükbe; és hogy sorsuk ebből fakadó tönkremeneteléért ők is éppannyira felelősek, mint a velük komplementer egységet alkotó megkárosítóik. Ez a belátás és a gyakorlati megtérés az megalázkodó, önsorsontó, teljesítmény- és megfeleléskényszeres, alacsony önértékelésből az egyetlen kivezető út; és ez a belátás és megtérés egyúttal megakadályozza a keserűség gyökerének felnövekedését (még ha az mások szentséget nem követő magatartásából is fakadt, vö. Zsidó levél), amely szerint „békességem lesz nekem akkor is, ha a saját szívem útjában járok is” (5Móz, ez a keserű, mérges gyökér). Innen jön aztán az árulás, rágalmazás, az önmagamnak-mindent-megengedés-mert-engem-annyira-tönkretettek-mások.
Hasonlóképp nem hangsúlyozzunk a szószékről túl gyakran, hogy „a prófétálást (=igehirdetést [??]) meg ne vessétek, de mindent vizsgáljatok meg, ami jó, azt tartsátok meg, ami gonosznak látszik, attól őrizkedjetek”. A szószéken szolgálók gyakran keltik annak látszatát, hogy amit ők ott mondanak, pontosabban mi ott mondunk, az mindenestől Isten Szava – de ha nem keltik is, akkor is igen sok helyen a közösség alapállása is ez, márpedig az, hogy az igehirdetők pl. felhívják a hallgatóik figyelmét arra, hogy ezt az igehirdetésüket is vizsgálják meg, és mindegyiket, és csak úgy fogadják be, ritkább, mint a fehér holló.
Itt viszont bejön a külvilág hatása is: élményeim szerint a nagyvárosi gyülekezetekbe a nagyvárosi modern ember elidegenedett létformája óhatatlanul beszűrődik, és erre nem figyelünk eléggé. Az elidegenedett ember nem úgy tartozik a közösségéhez, mint egy családban, nagycsaládban, faluban (természetes közösségben), hanem atomizált individuumként, magába és magánéletébe záródva, individualista, sőt manapság egyre nárcisztikusabb módon. Ezért a modern, elidegenedett ember lelkiismerete/szelleme egyedül önmagára hagyatkozik, ez a természetes közösségekben 6000 évig élő ember számára ismeretlen állapot volt: az egyéni lelkiismeret egy perszonalista értelemben dialektikus egyensúlyban együttműködött a közösség közös lelkiismeretével, de nem kikényszerített, hanem teljesen természetes, reflektálatlan és magától értetődő módon. „Az antik individuum szabad mozgott a közösségben, de mindig családban, államban, nemzetben, sorsban nyugodott meg” – írja tökéletes pontossággal Kierkegaard, míg az elidegenedett ember egész sorsáért egyedül önmagát teszi felelőssé (tévesen), mert saját sorsa teljhatalmú kovácsaként képzeli el magát, mint valami magányos istenség, létet tulajdonít magának és boldogságot keres minden közösségtől függetlenül, egyedül és önmaga szívére hagyatkozva, és megsértődik, ha ebbe bárki beleszól. Amikor aztán megtér, és Istent megismeri, öntudatlanul is ugyanebben a mátrixban helyezi el őt is, mint „személyes megváltóját”, ahol azonban a „személyes” gyakran annyira túlhangsúlyozódik, mintha egyedül az ő megváltója lenne. Ez pedig két okból mély probléma: 1) miközben Isten kontrollját már feltétel nélkül elfogadja, lelkileg nem képes egyensúlyban maradni a saját és a közössége közötti dinamikában, mivel nem tanulta meg, milyen egy természetes közösségben az egyén és a közösség közötti kiegyensúlyozott dinamika (ahol az egyén védi is önmagát megfelelően, konfliktusok vállalásával, meg együtt is működik közben a közösséggel, ld. egy természetes és jól működő nagycsalád belső dinamikáit). Ezért vagy ultramód feltétel nélkül alárendeli magát a közösségének is, mint Istennek, és akkor válik lázadóvá, amikor emiatt megkárosodik, vagy fordítva. A 2) probléma: ez a betegség nem orvosolható pusztán az elméleti-teológiai-ekkleziológiai instrukciókkal, mert itt egy készség hiányáról van szó, nem csak tudatlanságról. Magyarán: az ilyen emberek gyógyulása csak egészségesen és természetesen (család, nagycsalád mintájához hasonlóan) működő közösségben lehetséges, ahol ÉLVEZETTEL sajátíthatják el egy igazi közösséghez tartozás efféle skilljeit: őszinteség, konfliktusok felvállalása és rendezési képessége, a teljes egyetértés hiánya mellett is feltétlen, segítőkész hűség a másikhoz, lehetőség az őszinte szembemenésre a közösség egészével is akár bizonyos kérdésekben (ne vallj a sokasággal tartva peres ügyben), kisebbségi nézet felvállalásának lehetősége a kiközösítés veszélye nélkül, annak tudatossága, hogy „az ember a rokonait nem válogathatja meg” (vagyishogy közösségünk tagjait nem mi választjuk ki magunknak – ami egy elidegenedett embernek eretnekségként hangzik, mert ő mindenben szabad, úgymond), tehát hogy létezik olyan hűség, amely nem szabad választásunk következménye, hanem sorsszerű és mégis bensőleg kötelező stb. És hangsúlyozom: BENSŐLEG, nem külsőleg, nem kikényszerítve, hanem belső, lelkiismereti parancsként. Abnert, aki Saul házához hűséges maradt Dávid királlyá választása után is, Dávid igazabbnak mondja Joábnál, aki – elvileg – őmellette állt. Ezeket azonban csak az tudja harmonikusan megélni, aki szocializációja során a közösségben lét valamennyi pozitív oldalát is megélte/megéli, képekkel szólva: a tárbortűz körüli fennmaradva beszélgetés, éneklés, a humor, együtt nevetés, az évődés, a szelíd/vicces/nem bántó kritikák, amivel egymást pályán tartjuk, a „Ferikém, ne dumálj, majd ha nem emelsz többé kezet az asszonyra, akkor szólalj meg!”, a „Ne szórakozzál már velem, tesó, hát hol élsz te!” mondatok elhangzása lehetőségének őszinte és szórakoztató légkörében, a társasjátékokkal, beszélgetésekkel időt töltő társaságok vidámságában, vagy az együtt aratás, gyümölcsszedés, istállómeszelés (közös munka!!!!!) izzadságában, utána nagy közös ebéddel stb. A fegyelmezés teljesen más egy elidegenedett, széttört nagyvárosi modern családban – „tedd már le azt a telefont!”, „írd meg a leckédet” -, mint mondjuk egy nyári hajnalon, amikor a parasztfiú nem akar felkelni és aratni menni az apjával meg a falubeliekkel, és az apja azt válaszolja „és akkor mit fogunk enni télen? Na indulás!”, mert ez utóbbi esetben a fegyelmezés természetes, míg a másikban elidegenedett, utóbbi esetben ezért bensőleg is igazolt a fiú lelkiismeretében, míg a másikban csak külső kényszerként jelenik meg, mert nem egyensúlyozza ki az a hangulat, hogy tegnap is mennyit nevettünk közben a kévekötő lányokkal, bár a Julcsi sajnos nem belém szerelmes, hanem a Jancsiba, de szerencsére a Jancsi meg a Sáriba, aki meg belém. A természetesség elvesztése a modern életformában a természetes közösségek szétesését munkálja, pl. régen a család létfenntartó szükség is volt, ezt a funkcióját mára Nyugaton elvesztette, ma szinglinek lenni a legkönnyebb, régen az meghalt volna, kis túlzással.
Mindezt végtelenül tovább súlyosbítja a social media megjelenése, egyelőre beláthatatlan, milyen következményei lesznek ennek (is) az egyházak közösségi életére. De nélkülözhetetlenül fontos lenne az egyházakban a természetes közösségek mintájának a helyreállítása is, egyszerűen csak azért, hogy élvezet legyen az egyházban lenni, őszintén és „szabadon mozogva, de közösségben, sorsban nyugodva meg”.
Végezetül úgy remélem – vajha talán nem péteri elbizakodottsággal -, az árulás itt, most mindannyiunktól távol áll. De ahol az igaz tanúságtételt nem tudják megkülönböztetni a rágalmaktól, pletykáktól, hazugságoktól, és azt sem tudják, mi a különbség a bibliai értelemben vett tanúságtétel (láttam, hallottam, ott voltam, vállalom nevemmel) és a névtelen feljelentő között, ahol nemhogy egyetlen tanú, hanem egyetlen névtelen rágalmazó szavára ítéletet hoznak magukban a testvérek egymás felett, vezetőik felett (holott 2-3 egybehangzó szemtanúság és ennek nyomán jogszerű eljárás tehetné csak ezt meg), az a közösség halálra van ítélve, ha immunrendszere nem tud időben egészséges választ adni erre a fertőzésre. Ezt a betegséget pedig a social media (az elidegenedettek ál-közösségi tere, ahol a narcisztikus individualizáció exhibicionizmusának a lájkok számával történő sűrű kielégítése adja az összetartozás virtuális pótlékát, miközben senki sem ismeri valóban a másikat – „amikor az elidegenedett individuum önmagát akarja érvényre juttatni, akkor minden időben és korban komikussá válik” [Kierkegaard]) jelentősen fel is erősíti. „A Sechiná/Jelenlét a rágalmazás miatt hagyta el Izraelt, és akkor fog visszatérni, ha nem lesznek köztük rágalmazók.” (Ez a talmudi mondat Jézusra vonatkoztatva is igazolódik.) Ez igazságosság és jogszerűség kérdése. „Igazságosság és jogszerűség a Te királyi trónod erőssége/stabilitása, kegyelem és hűség jár arcod előtt.” Isten országának (királyi uralmának) most és a jövőben is az igazságosság és a jogszerűség az alapja, stabilitása, ereje. Ahol a hívők nem az igazságosság és jogszerűség alapján állnak közösségi életükben, ahol nem tudják elhárítani a dezinformációt, ott nincs védelem és stabilitás a közösség számára.
Elemi szükség, hogy a gyülekezetek a szó legmélyebb értelmében igazi és élvezhető közösségek legyenek, és mindent ami ezt rendszerszinten akadályozza, kötelességünk felszámolni. Szerintem. (Vizsgáljátok meg 🙂 Szomorú lenne, ha kiderülne, hogy a Krisztus szemében egészségesebb közösség egy pesti söröző rendszeres esti közönsége, mint a gyülekezetek. Múltkor valahol valaki azt tanácsolta, „tartsunk valami laza szeretetvendégséget”, mire némi gondolkodási szünet után valaki azt a gyönyörű mondatot találta mondani, hogy „én és feleségem nem ellenezzük, hogy ilyen típusú rendezvényeken is rész vegyünk”. Na erre jönne egy egészséges közösségben nevetve az a mondat, hogy „Ferikém, ne szórakozz már velünk, tanulj meg először emberi nyelven beszélni, ha emberek lelkéhez akarsz nyúkáni!” És nem lenne harag. Feri pironkodna, aztán megtanulna. Bensőleg vezérelten.
Az elidegenedett ember mindig ilyen magas absztrakciókban és kompakt racionalizációkban mozog sem Istent (teológiát), sem embert nem kímélve, ahelyett, hogy odafigyelne kicsit a másikra.
Na bocs, hogy megint ilyen bő beszéddel… alapvetően asszem mind egyetértünk, de a részletek alapos megvitatása – mert itt gyakran az ördög is, meg Isten is a részletekben bújuk meg – nekem legalábbis nagyon hasznos és tanulságos, köszönöm.
Kedves Tibor!
Látom, hogy sokan olvassák ezt a cikket, de ez a cikk nem mostani. Hogyan akadtál/akadtatok rá, ha megkérdezhetem? Kitették valamilyen csoportban? Vagy véletlenül futottál bele?
Üdv
Csak egy rövid replika Szöllős Tibor reakciójára:
A probléma az, hogy az egyházi vezetők tévtanításai-téveszméi azért történelmi léptékűek.
Klasszikus példám erre az első világháború, ahol a német katonák „Gott mit uns” feliratú sisakokban és felkiáltással vonultak a háborúba, kiszabni „Isten bűntetését” a „gonosz” és „istentelenné vált” angolszászokra és franciákra. (Ahogyan a német egyház erre buzdította híveit.)
Sajnos, ez nagyon áthallásos a most az orosz-ukrán háború vonatkozásában történtekkel (lásd: Putyint támogató orosz egyházak) és még megannyi történelmi esettel.
Dávid példája azért hibás, mert az Újszövetségben mindnyájan királyok és papok vagyunk. Ezért arra hivatkozni, hogy ő az Isten által elhívott, ezért ha hibázik, akkor benne van, hogy másik 50 ezer ember bánja majd, teljesen szembenáll az újszövetségi elhívásunk reménységével.
Az a küzdelem, ami arra irányul, hogy a vezetők (akár világiak, akár egyháziak) az általuk hirdetett és vállalt küldetést hitelesen és felelőséggel (vagyis: felelőségrevonhatóan) vigyék végbe, teljesen legitim és nemes.
És még egy dolog:
Pál Apostol azt is kijelenti, hogy az elhívásukat Isten csodákkal és jelekkel támasztotta alá.
Ergo egyetlen jelenkori egyházi vezetőt sem szabad Pál apostolékkal egy szinten kezelni, akit ilyen – placebo szintet egyértelműen meghaladó – csodák és jelek nem igazolnak, nem támasztanak alá.
És ennek a kommunikációja nem helyettesíti azokat (tehát csodákról való kommunikáció nem egyenlő a csodákkal).
Ez márpedig a valláskárosultak gyógyulásában is kulcsmomentum, mert mi tudna gyógyulást adni, ha nem a károkat helyreállitani képes isteno csoda.
A hazug, félrevezető, felelőtlen, átgondolatlan, érdekvezérelt, embereket eszközként felhasználó tanításokra, és azzal az elvesztett fiatalkorra, évekre, betegségekre, anyagi károkra, elvesztett lehetőségekre gyógyírt sosem csak valami állitólagos lelki helyreállás (szerintem inkább csak afféle beletörődés) jelent, hanem a tényleges és materiális szinten is jeletkező csoda, az „új esély”.
„Istenem, Te tudod, milyen balga voltam, vétkeim nincsenek elrejtve előtted.
Ne szégyenkezzenek miattam, akik Benned reménykednek, Uram, Seregeknek Ura!
Ne érje gyalázat miattam azokat, akik Hozzád folyamodnak, Izráel Istene!”
Zsoltárok 69′:6-7
Kedves Tamás!
Köszönöm ezt az írást, mert eddig valóban senki nem foglalkozik a valláskárosult oldal magatartásával. Mindenki a károsító oldalt szapulja hol joggal, hol alaptalanul. Talán egy terminológiai korrekciót megengedsz: az ekkleziogén neurózis nem vallási neurózis, mivel a neurotikus állapot nem vallási jelenségekből ered. Ha valaki egy vallásos témájú képet, ikont szemlél, valószínűleg lényegesen kisebb eséllyel válik sérültté, szorongásossá. A jelenséget jelölő szerkezetből inkább a „gyülekezet/egyház v. gyülekezeti/egyházi tagok által okozott szorongásos jelenség” kifejezés többet jelentene, mivel a szorongásos állapotot alapvetően személyek okozzák személyeknek. Hosszabb, de talán érthetőbb.
Kedves Rózsahegyi Barnabás!
A helyzet az, hogy nem az tesz hitelessé egy a (protestáns) kereszténységen belüli jelenségről, témáról való írást, hogy tele van tűzdelve bibliai idézetekkel. Ezen az alapon bizony kirúghatnánk a kora-keresztény apologétákat is, mert náluk sokszor nincs egyetlen bibliai idézet sem. Sőt, – horribile dictu! – filozófiai alapokon érvelnek.
Kedves Tibor!
Nagyon tetszik az írásod és valóban érdemes lehetne ezt még összeszedettebben kifejtened egy cikkben. A hozzászólásodat mégis azért tartom problémásnak, mert Tamás a vélt vagy valós valláskárosultak attitűdjeiről és magatartásáról oldaláról írt. A fogalomhasználatodban is látok némi problémát. Az első, amivel nem értek egyet, hogy a „farizeizmus” túl tágra sikeredett. Azt gondolom, hogy neked, mint filozófusnak és teológusnak nem kell magyaráznom, hogy minden -izmus elsősorban emberi ideológiai képződmény. Ennek alapján a Jézus korabeli farizeizmust inkább szűkebben, mint egy (!) a tórai előírások felhasználásával a korai rabbinikus magyarázatok alapján kialakított és Atyák hagyományaként számon tartott zsidó teológia és kegyességi/lelkiségi irányzatként (herezis) kellene felfognunk. Tehát érdemes lenne a „farizeizmus” kifejezést ezzel a tartalommal megőrizni annál is inkább, mert bizonyos szakirodalmak is így használják. A korabeli semmilyen irányzathoz nem tartozó hétköznapi dolgozó zsidó embereknek a farizeusi viselkedésből fakadó valláskárosultsága már inkább következménynek tekintendő, amit inkább lehetne farizeusi képmutatásból eredő megterhelődésnek, pszichózisnak nevezni. Ez utóbbit viszont nem sorolnám be – még látens módon sem – a farizeizmus alá. Ráadásul ugyanez a jelenség jelenik meg a a constantinusi fordulat után, még inkább a középkorban. A katolikus egyházat pedig elég nehéz farizeizmussal vádolni. A jelenség ugyanaz, de más az eredete.
-*-*-*-*-*-*-*-
Az ekkleziogén neurózist okozó jelenségekről, viselkedésmódokról jómagam is írta néhány évvel ezelőtt egy bejegyzést (https://szolgalogyulekezet.wordpress.com/2017/06/04/mobbing-a-kereszteny-gyulekezetekben/). Ennek alapján úgy vélem, hogy az ekkleziogén neurózis csakis úgy alakul ki az egyik oldalon, hogy egy fajta vallási jellegű/témájú mobbing huzamosabb ideig (állandóan) van jelen a „hatalmasok” oldalán. Az nem mobbing, hogy a szószékről az igehirdető szeretetteljesen (!) rendszeresen vagy viszonylagos rendszerességgel beszél arról, hogy Isten igéje szerint az ember önmagában nem elégséges az üdvösséghez.
Azt viszont valóban tematizálni és tudatosítani kell, hogy a világon mintegy 50-70 éve megjelent, pontosabban felerősödött egy alapmagatartás, amelyre jellemző az, hogy a pszichésen sérült személy (hacsak az illető nem szorul pszichiátriai kezelésre) mindenféle korlátozás nélkül bármit megtehet környezetében, mert „jaj, ne bántsuk szegényt, van elég baja”. A hópihe magatartásra pedig kifejezetten jellemző a Tamás által leírt viselkedés, melyben az illető sérült vagy nem sérült személy jobbra-balra lengetheti a piros lapot, sokszor minden alapot nélkülözően. Meg merném kockáztatni, hogy az sem kizárható, hogy némelyek csak valláskárosultnak nevezik ki magukat, mert személyes hatalmi igényük hajtja őket ebbe az irányba. Ha pedig az ilyen személy megjelenik egy gyülekezetben, akkor nem biztos, hogy ellenőrizhetők az előtörténetére vonatkozóan általa megosztott információk. Ugyanakkor ezek alapján jogot képez arra, hogy ítéletet mondjon a lelkész, a tanítás, a vezetők, a gyülekezet felett. Ahogy fentebb említettem, ez egyébként abból az általános jelenségből fakad, hogy bizonyos üldözött közösségek diszkiminációt a múltban vagy jelenben elszenvedő tagjai a diszkrimináció/üldözés megszűntével erőre kapnak és – ne szépítsük a dolgot – visszavágnak, bosszút állnak a korábbi vélt vagy valós üldözőkön. Ez volt a helyzet a kereszténységben Kr.u. 313 után is, csak ezt mi keresztények már nem szoktuk emleget, nem szeretünk vele szembenézni.
Az is bizony emberi, mondhatni „szarkikus” jellemzője az embernek, hogy ha valamilyen módon szert tehet némi vagy nagyobb dominanciára, akkor azt nagy többség meg is teszi. És ez sajnos jellemző a mai kereszténységre is. Nincs önmérséklet, nincs önkorlátozás. A fentiekhez járul még a konzumerizmusnak a keresztény gondolkodásra való hatása is. Többeknél láttam azt a jelenséget is, hogy egy keresztény ember az élet valamely területén kudarcot vall, valamely bűnben elesik elkezd másokat vádolni, és így válik „valláskárosulttá”. Szégyenében elmegy a gyülekezetéből (főleg, ha kitudódik a malőr) – tulajdonképpen elbujdosik – és más gyülekezetben előadja, hogy őt ott hogy megsértették és a lelkész abajgatta.
Szóval ezen a területen is érvényesül a gondolatok „diverzifikálósásának” a jelensége.
Kedves Halász Zsolt! Ezt írod:”A helyzet az, hogy nem az tesz hitelessé egy a (protestáns) kereszténységen belüli jelenségről, témáról való írást, hogy tele van tűzdelve bibliai idézetekkel.” Akkor szerinted mi teszi a mi gondolatainkat , látásunkat, véleményünket hitelessé szerinted? Ha nem az igével, és Jézus Krisztus szavaival való egybecsengése? Az a baj, hogy megy a csűrés, csavarás. Megy az emberi okoskodás sokszor.Én nem akartam” tele tűzdelni” bibliai igékkel a hozzászólásomat, mert ez nem egy főzőműsor! Hanem egy teológiai kérdéseket megvitató fórum! Ha úgy tetszik szakmai fórum! Olyan mintha jogászok úgy vitatkoznának a jogról, és annak kérdéseiről, hogy közben nem is érdekli őket a PTK, vagy BTK! Furcsa lenne ugye? Szerintem az! És célt tévesztéshez vezethet!
Kedves Tamás, valóban érzékeny és fontos témához nyúlt, de a méltatást itt be is kell fejeznem. Nem akarom megbántani, de írásáról mindennél többet elmond, hogy Ruff Tibor és Pajor Tamás Önnél sokkal érzékenyebben és nagyobb empátiával szólaltak meg, akik pedig egy olyan közösség tagjai, sőt lelkészei, amely jelentős számban termelt ki sérült – ahogy Ön mondja: „valláskárosult” – embereket, éppen a tekintéllyel való visszaélés nyomán. Igazán érzékenyen ők nyúltak ehhez a témához, akik maguk is átéltek súlyos élményeket, s tudják, miről beszélnek. Ennek kapcsán kell megemlítenem, hogy írásában megfeledkezett azokról a bántalmazottakról, akik nem hagyták el (még) a gyülekezetüket, de az életüket sok tekintetben megkeserítette. Jó volt olvasni őket, az őszinteségüket, nemes és szép dolog, ahogy erről őszintén beszélnek, ők hitelesek, s az Ön írásától eltérően érző szívvel írtak. Az Ön írásából ezt hiányolom, az empátiát, az együttérzést, a megértést, az emberi szívet. Ruff Tibor és Pajor Tamás írása Isten szívére emlékeztet, az Öné nem. Mindketten kifejtették, hogy a lelki, sőt a szellemi sérülés, az Isten tekintélyével való visszaélés milyen súlyos sérüléseket okoz embereknek. Ennél súlyosabb sérülések nem léteznek, mert az ember legmélyebb rétegeit, lényének középpontját, személyiségének lényegét érintik, méghozzá a legfontosabb, legintimebb kapcsolat, az Istennel való közösség kapcsán. Ön azért nem tud erről empátiával írni, mert nem élt át ilyet. Nem véletlen, hogy Jézusról azt írja a Zsidó levél, hogy „nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt”. Az Ön írásából ez a megtapasztalás hiányzik, ezért nem tud megindulni a „valláskárosultak” gyarlóságain. Nem is járulnék Önhöz a fenti írása után bizodalommal soha. Nem akarom megbántani, de aki nem ment át maga is olyan dolgokon, amelyeken azok az emberek, akikről beszél, az ne írjon róluk, mert nem képes megérteni, nem tud azonosulni, képtelen együttérző lenni. Ruff Tibi és Pajor Tamás sokkal mélyebben értik ezt a problémát, és nagyon emberségesen, mély empátiával és igaz módon közelítenek hozzá. Az Ön írása Jób barátaira emlékeztet engem. Istennek azonban az nem tetszett. Szerény véleményem szerint már az írás címe elárulja a voltaképpeni célt: helyretenni a sok valláskárosultat, akik azt képzelik, hogy nekik mindent szabad. Már a „valláskárosult” kifejezés is negatív felhangot kap, olyan, mint amikor a fogyatékkal élőt nyomoréknak nevezik. Ezek az emberek „károsultak”, nem épek. Az Ön írása egészen pontos leírását adja a gyülekezetekben és egyházakban létező bántalmazásnak, az okokkal együtt. De csupán mintegy zárójelben, mellékesen, inkább lekicsinylőn, hogy aztán elmondhassa, hogy mindez nem jogosítja fel a „károsultakat” sok mindenre, vagy semmire. Tipikus áldozathibáztatás is szerepel benne, hogy a károsultak maguk is nyitottak arra, hogy valami vezért vagy sámánt keressenek a lelkészben, s ezzel magukat hozzák olyan helyzetbe, hogy károsultakká váljanak. Nem fecsérel túl sok szót arra, hogy a Biblia a gonosz pásztorokról, akik verik a szolgatársaikat, nem ilyen elnéző. Nem beszél a hatalmukkal, a hamis tekintélyükkel visszaélő ragadozó farkasokról, akik Isten bárányait felfalják. Azt mondja, hogy van ilyen, de lépjünk túl rajta, és tegyük aztán helyükre ezeket az embereket, akik még arra is vetemednek, hogy az általuk megtapasztalt élményeiket, a súlyos visszaéléseket elmondják, kibeszéljék, leírják. Talán azért, mert ez is a gyógyulási folyamat része, s azért is, mert semmi nem változott, az ott maradt testvéreikkel ugyanaz esik meg naponta, évtizedek óta. Még a Biblia is szól arról, hogy ennek ellene kell állni, és a bántalmazottak mellé kell állni. Aztán végül az egész írás arra fut ki, hogy a „kegyelem evangéliumát”, ami maga az evangélium, ezeknek a sérült, nem ép, hanem károsult emberek túlkapásának, érzelmi szükségletének tulajdonítsa, és annak veszélyére figyelmeztessen, hogy ez egy másik hamis istenképhez vezet. A szerető, ahogy Pajor tamás írta, a „jó” Isten képéhez. Ez veszélyes azoknak, akik kontrollálni akarják az embereket és az egyház szerepét ebben látják. Azokhoz hasonlóan, akik a kegyelem mellé teszik mindig a törvényt is, tagadva ezzel Jézus Krisztus egyseri tökéletes áldozatának lényegét és valóságát, a kifizetett árat, az örök üdvösséget, a hitből, a törvény cselekedetei nélküli megigazulást. Azt állítja, hogy a sérültek „olcsó kegyelmet” hirdetnek, meg szabados életre ösztönöznek. Ebből egyetlen szó nem igaz, a kegyelem nem „olcsó”, hanem drága árat fizettek érte, a legdrágábbat, és éppen ezt az árat kicsinyíti le az, aki azt gondolja, hogy az embernek hozzá kell tenni ehhez bármit. Ahogy nem éri azt sem, hogy a törvény nemcsak haragot nemz, hanem a bűn ereje a törvényben van, a kegyelem az, ami felszabadít a bűn uralma alól. A bűn nem uralkodik rajtatok, mert nem vagytok a törvény alatt, hanem kegyelem alatt. A kegyelem és a törvény kizárja egymást. Ön azonban egymás mellé teszi a kettőt, hogy meglegyen úgymond az egyensúly. Ez eretnekség, abszolút bibliaellenes. A kegyelem és az ingyen, hit által való megigazulás az, ami nemcsak üdvösséget szerez, hanem megszentel, megtisztít. A törvény számonkérése, és a törvény cselekedete nem. Magától terem a föld, maga sem tudja miképpen. Elváltozunk, ha szemléljük a Krisztus dicsőségét, ami a kereszt és a kegyelem által dicsőséges, a szeretet által, ami a tökéletes megváltásban nyilvánul meg. Ez szenteli meg belülről az embert, nem pedig az Ön intése, a törvényre és a bűnre való emlékeztetése. Ne haragudjon, de azt külön is sérelmezem, hogy ennek az eretnekségnek az előadásához a „valláskárosultakat” használja fel, mert ehhez nem kell „károsultnak” lenni, hogy az ember szívét elérje a kegyelemmel az Isten szeretete, mert ez az evangélium, amely mindenki számára adatott. Nem vitatom, hogy vannak olyan emberek, akik a viselkedésükkel megbotránkoztatnak. De azokhoz lehet együttérzően, megértően és szeretettel viszonyulni, figyelembe véve, hogy farkasok harapdálták meg őket. De ezt az együttérzést Önben nem érzem, míg talán több empátiát tanúsít azokkal szemben, akik ezeket a sérüléseket okozzák. S előadva a törvénnyel kevert kegyelem hamis evangéliumát, tulajdonképpen megerősíti a bántalmazó lelkészek gyakorlatát, akik részben Isten tekintélyét veszik magukra, másrészt a törvénnyel, a bűnnel és a bűntudattal manipulálva tapossák azokat az embereket, akiket Isten megváltott, akikért Jézus Krisztus meghalt és feltámadott. Az Ön írásához képest Ruff Tibor és Pajor Tamás igaz együttérző keresztényként, emberként szólaltak meg, mint akik maguk is tudják, mit jelent egy bántalmazó közösségben élni. Mondhatnám: kettős életet élni, ami őszinte együttérzésre indít engem. Azon vagyok meglepőde, hogy ezt itt le merik írni, talán mert a mi közös bántalmazónk nem olvas ilyen fórumokat, vagy az öregedő Kádár szindrómája miatt tehetik meg, a diktatúra végéhez közeledve. Ehhez képest igen tanulságos Szöllősi Tibor hozzászólása, aki viszont a hivatalos vonalat képviseli, védelmezi a gonoszt és a rosszat. Ezzel zárom, mert ez annyira vicces és humoros. Ezzel fejezi be Szöllősi Tibor: „Pozitív gondolattal zárnám: az istenfélő sérültek számára a Seregek Ura a szárnyai alatt gyógyulást garantál (Mal 4). Ott kell maradni, ez a legjobb terápia.” A sérülteket majd Isten meggyógyítja, ne nyavalyogjanak. Ott kell maradni, ahol bántalmazzák, verik őket, mert ez a legjobb terápia. Ez maga az abszurditás, ami ezeket a vallási diktatúrákat jelemzi, és az ilyen agymosott janicsárokat, akik még mindig nem tudnak túllépni ezen. Megérkezett ezzel körünkbe egy bántalmazó hivatásos védelmezője is. Ruff Tiborról és Pajor Tamásról jobb reménységem van, mert ők nem hazudnak. Különösen azután jó olvasni, amit Ruff Tibor ír a hamis tekintélyről, hogy annak egyik legfőbb védelmezője és tanítója ő maga volt a Szent Pál Akadémián. Mindenkinek át kell menni egy megvilágosodáson, kinek előbb, kinek később. Az viszont jó lenne, ha olyan emberek, akik ezen nem mentek át, akik ezt nem értik, nem szólnának bele, és nem növelnék azok sérelmeit, akik Isten nevére hivatkozva elszenvedik azokat. Különösen jó lenne, ha az eretnek tanításaikhoz nem a farkasok által felfalt bárányokat használná fel, hogy lejárassa és meghamisítsa a kegyelem evangéliumát, magát az evangéliumot. Remélem, hogy megjelenhet itt egy bíráló vélemény is.
Ennyi, kérem.
Galambos Zsolt
Reply
Kedves Tamás és Tibor!
Köszönöm szépen az ebben a nehéz és fájdalmas témában írt őszinte és empatikus írásaitokat amit nagy és örömmel olvastam.
Szívből kívánom hogy a vallás károsultak sebei gyógyuljak be
Életetekre,munkátokra Isten gazdag áldását kívánom!
Üdv: A Vidám Szakács
Kedves Tamás (Márkus), remek cikkedet egy testvérünk küldte át nekem mostanság, ez indított beszélgetésre. Viszont most olyasmi történt velem, mint amikor Esterházy Péter azt írta a kádárizmusban, hogy a magyar írók úgy kívánnak egymásnak rosszat: „dicsérjen meg téged a Szerdahelyi a Népszabadságban!” Én sem örülök itt (sem) minden dicséretnek, van akitől ez rosszul esik, úgyhogy az legyen tökéletesen világos itt minden résztvevő számára, hogy én szívesen beszélgetek őszintén a problémákról „családon belül”, ahol biztosak lehetünk mindenki felől, hogy ez nem vezet destruktivizmushoz; vagyis miközben problémákat feltárunk, megbeszélünk és kezelünk, én azért halálig hűséges szeretnék maradni a testvéreimhez, baj- és harcostársaimhoz, munkatársaimhoz, barátaimhoz, segítőimhez, és elő nem fordulhat, hogy bárki ezek őszinte vagy eleve álságos, szélsőséges továbbvitelével éket verhessen közém és testi, illetve szellemi családtagjaim közé (a fentiek szellemében attól teljesen függetlenül, hogy mindenben egyetértünk-e, vagy csak részben), akár dicséretével, akár szidalmával. Elő nem fordulhat, hogy tökéletlenségeik miatt valaha is bántalmazzam, eláruljam, kiadjam azokat, akiket szeretek. Aztán ha ez valakinek nem tetszik… de legalább arról ismernek meg bennünket, hogy egymást tényleg szeretjük (egyet nem értéseinkkel együtt), nem elméletben, hanem abszolúte gyakorlatiasan. Másképp szólva: továbbra is egyetértek Veled, Tamás és mindazokkal, akik azt a végkövetkeztetést vonják le, hogy nemcsak az egyéneket kell védenünk a közösség túlkapásaitól, hanem a közösséget is az egyénekétől. Ezt neveztem perszonalista (azaz sem nem individualista, sem nem kollektivista) dialektikus egyensúlynak fentebb.
Ami a közösségi élet nem elméleti-dogmatikai, hanem a legegyszerűbben természetes megélését illeti, amit állandóan reklámozok, az a legtermészetesebb és -őszintébb magatartást célozza, ez jelen esetben részemről az, hogy mivel az itt frissen megjelent beszélgetőtársak némelyike iránt már korábban minden bizalmamat elvesztettem, és egyelőre nem nyertem vissza, ezennel levonulok a terepről, mint egy olyan társaságból is, ahová olyanok érkeznek, akikkel nem tudok jó érzésekkel beszélgetni. Jelen lőállásomat bemérte a mindent figyelő radar, úgyhogy legközelebb a fák tetejéről érkezem váratlanul, számban öt dobócsillaggal, teljesen máshol 🙂 🙂 🙂 (biztos nindzsás filmet néztem, ki lehet írni a Facebookra mint bűnt, köszi).
Az is teljesen más egyébként, ha valaki valóban az emberi rendelkezések kikényszerítése miatt károsodott (szívem velük), meg az is, ha magában az Igében botránkozik meg valaki (ahogy Péter szerint némelyek „erre vannak rendelve” – szívem ebben nincs velük). Ez két teljesen különböző valláskárosodás, amelyeket nem szabad egybemosni. Itt most ez is elkezdődött megint.
A másik: én hangsúlyozottan RENDSZERSZINTŰ problémáról beszéltem, amelyet tapasztalataim szerint az egész egyházban világméretekben láthatunk, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, és amit mindannyian előző nemzedékek hosszú sorától örököltünk meg, 50, 100, 500, 1000, 1800 évre visszamenőleg. Küzdelmemet nem test és vér ellen, azaz egyes emberek ellen folytatom, hanem RENDSZERHIBÁK, ha tetszik, szellemek, okoskodások, magaslatok, rossz beidegződések és szokások ellen, bizonyára feltűnt, hogy senkit egyénileg felelőssé nem tettem, mindenkinek a maga dolga, hogy magára nézve szabadon értékelje saját felelősségét, én senki embernek végső bírája nem vagyok, ez Krisztus dolga lesz, és konkolyszaggatással egyáltalán nem foglalkozom, mert ez angyalok dolga a megfelelő időben, nem embereké, nem akarok búzaszálakat is kitépni, nem lévén a szívek és vesék vizsgálója, sem ítélő bírája. Véleményem szerint az egyház megtérése és tisztulása az utolsó pillanatig tartani fog, nem válok neurotikussá attól, hogy ez még nem érkezett el, türelemmel várom Isten türelmének a végét, és örülök, hogy hosszantűrő, mert ez engem is kímél és megment. Amire világosságot kapunk, azért tartozunk teljes felelősséggel, a tudatlanság idejét elnézi az Úr. Én meghallottam Jézus irgalmas viszonyulását a farizeusokhoz is, a „farizeusok evangéliumát”, ami a tékozló fiú példázatában az Atya szájából az – egyértelműen – a farizeusokat jelképező idősebb bátynak szól: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd…” Szomorú persze valahol, hogy még ennek az apának is e két fia csak a két póluson bírt elhelyezkedni, nem értve a közepet, és ha volt egy normális gyereke is, az egyedül az volt, aki ezt a példázatot nekünk elmondta, ahonnan megtudjuk, hogy az Atya vallásos és bűnös fiáért, mindkettőért egyaránt (!) „kijött a házból” (és most mi is kimegyünk az Atyával értük ebbe a „külső térbe”). Maga Isten mozdult ki saját legfensőbb szentségének teréből, házából (egyházából?), hogy kapcsolatot találjon bolondos gyermekeivel, mindkettővel, és egységbe hozza őket. Ez a kimozdulás szent, de ha bármelyik gyermeke otthon szétverte volna a berendezést és megölte volna a szolgálószemélyzetet vagy a másik gyereket traumatizált haragjában, a példázat máshogy szólna. De itt a gyermekeiről van szó, nem azokról, akik „fejszékkel és pörölyökkel” látogatnak el Isten sátrába, hogy faragványait és ékességeit széjjelverjék. Javító szándékkal persze kizárólag.
Végezetül tartozom még válaszolni Halász Zsoltnak: úgy tűnik, a farizeizmust valóban másképp értelmezzük, vagy más szakirodalomból indulunk ki. Én úgy tudom – de ezt most itt már ne vitassuk meg, mert csak érintőlegesen tartozik a topichoz -, hogy a „párús”-ok (jelentése nagyon szignifikáns: „elkülönülők”) -izmusának alapideológiáját az „Építsetek védőkerítést a Tórához!” szlogen képezte, miszerint a Tóra parancsait olyan további parancsokkal kell körülvenni a Szanhedrin 5Móz 17-ben megfogalmazott hatalmával, amelyek megakadályozzák az embereket abban, hogy akár csak közel is kerüljenek a tórai parancsok megszegéséhez (ú. m. „tilos a paráznaság, tehát legyen tilos a spagettipántos póló és a strandra járás is”). Ez a jóindulatú (emberi jóindulat, nem isteni) törekvés azonban hamarosan az életet élhetetlenné tevő rendeletek és tanok tömegét eredményezte, s ez ellen lépett fel Jézus Ézsaiás szavaival: „hiába tisztelnek engem, ha olyan tanításokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai” (tehát ez hiábavalóvá teszi az istentiszteletet). A Rási még a középkor derekán is úgy definiálja a farizeus fogalmát: „aki étkezés előtt [rituálisan] kezet mos”. A Talmud csont nélkül elismeri, hogy vannak rabbinikus rendelkezések, amelyeknek semmi bibliai (tórai, tanachi) alapjuk nincsen, ki is listázza ezeket pontosan (kézmosás, éruv, hanukka stb.), mégis isteni parancsként tartják meg őket, a Szanhedrin által szerkesztett kísérő áldásban azt mondva: „Áldott légy Ö-való, aki megparancsoltad nekünk a kézmosást” – holott nem Ő parancsolta meg, hanem a Szanhedrin (és egyébként az is csak ajánló jelleggel). Itt tettenérhető a farizeus törekvés: a Szanhedrin tekintélyének megerősítése végett az imákban a határozatait isteni parancsként említik. Ha a Rási ezer évvel később még ugyanerről definiálja a farizeusokat (a zsidóságon belül), az egyben azt is jelenti, hogy ez az ő idejében is egy irányzat volt csak a többi zsidók között. Érdekes tudni, hogy a rabbinikus hagyomány (Talmud, Midrás stb.) egyáltalán nem csak pozitívan beszél a farizeusokról: hatféle farizeust különböztet meg, amikből csak egyet („szeretetből való farizeus”) tekint pozitívnak, a többi ötöt nevetséges katasztrófának (pl. „a farizeus, aki vért hagy a falon”-típus: ez az, aki nekiment a falnak, mert elfordította fejét egy szép nő miatt). „Jósua rabbi szokta mondani: Az okos gonosz, a buta jámbor, a farizeus nő és a farizeusok csapásai – e négy dolog hoz pusztulást az egész világra.” (Misna, Pirké Avot) A farizeusokat ugyanilyen okokból a qumráni tekercsek Csúfolóknak becézik Ézsaiást idézve: „csúfoló férfiak, akik uralkodtok e népen Jeruzsálemben…” A képmutatás csak következmény: miután annyi rendelkezést hoztak, amennyit már ők maguk sem bírtak megtartani (életellenes voltuk miatt), természetesen képmutatókká váltak egymás között, és mindenki irányában. Ez csak gyümölcse a lényegnek, ami jogi nyelven megfogalmazva az volt, hogy a Nagy Szanhedrin ajánló jellegű határozatait (de-rábánán) is kötelezőkként (de-órájtá) tanították, s ennek alátámasztásául isteni parancsként adták elő őket a népnek. Ez éppoly súlyos vagy még súlyosabb emberélet-károsításhoz vezetett, mint napjainkban közöttünk, hiszen a bírák nagy része farizeus hátterű volt, így kötelezővé váló ítéleteikkel csonkolták az egyszerű emberek életét, és Jézus ez ellen lépett fel. Jóllehet a 2,5 milliós népességből csak 6000 farizeus volt, a bírói státuszokban felülreprezentáltak voltak, s ez valódi, politikai elnyomáshoz is vezetett, amely Júdeában nagyon nyomasztóan lefedte az egész társadalmat (Galileában kevésbé, messzebb volt). Ismereteim szerint a mértékadó szakirodalom nagyjából egységes ebben az alapvető kérdésben. Hogy az evangéliumok erről ennyire sokat beszélnek, az arra utal, hogy nemcsak a zsidóság egyik mulandó irányzatáról van szó, hanem az egyházban is megjelenő szellemi lényege ellen ad gyógyszert minden időre az Ige, tudván, hogy nem lesz olyan hívő nemzedék, amely ezzel a jelenséggel így vagy úgy ne érintkezne. Tekintve, hogy a katolikus egyház is emberi rendelkezések Isten Igéje tekintélyébe emelésével vált azzá, ami, szerintem bizony kőkemény farizeizmussal állunk szemben ott is (a nagypénteki húsevés pl. halálos bűn, megy a gyehennába egyenest, aki megteszi – szerintük). Sőt, újra mondom, a jelenség többé kevésbé, újra meg újra mindenütt felüti fejét az egész egyházban, és immunrendszerünk egyelőre nem elég erős és kifinomult ennek állandó és azonnali semlegesítésére. Miközben ez ellen itt sebészi pontossággal dolgozunk, a magam részéről az öntudatlanul megörökölt hagyománytömeg hatásának tulajdonítom elsősorban, amelyekből még egyikünk sem tisztult ki teljesen, ez tehát közös munka, és nem arra való, hogy embereket kárhoztassunk, vádoljunk miatta (dettó ugyanazzal harcolva, ami ellen harcolunk), hanem hogy a saját háza előtt ki-ki magában elsöprögessen. Természetesen a bennünk még meglévő ó-természet esetenként ügyesen és észrevétlenül ragadja meg ma is a farizeizmusban, emberi rendelésekben meglévő fegyvert önmaga érvényesítésére a többiek felett, aki magán észleli ezt, térjen meg belőle, ő dolga és java ez elsősorban, de ez közös bajunk, nem véletlenül vállalom a többes szám, első személyt, ahelyett, hogy csak „róluk” beszélnénk. („Nem én voltam! – hanem mi…” 🙂 )
Szóval nem tudok azzal azonosulni, ha valaki úgy tér meg a farizeizmusból, hogy helyette szikárius zelóta, bicskás fanatikus lesz, és gondolkodás és elfogulatlan bírósági ítélet nélkül leszúrja testvérét, mert az leült egy szobor árnyékába hűsölni (vagy mert azt mondta, hogy nem szabad szobor árnyékában hűsölni). A „terápiás haragról” pedig annyit: tudom és elfogadom, hogy a pszichoterápiában a hosszan elfojtott, és emiatt megbetegítő haragot először föl kell szabadítani ahhoz, hogy az illető meg tudjon teljesen gyógyulni, és hogy a jövőre nézve is azt tanácsolják, inkább fejezze ki azonnal a haragját, semmint hogy elfojtsa azt, mert akkor nem fordul önagresszióba, depresszióba, megzavarodásba, ezt mind osztom (adom és vágom), ahogy szintén örökké szeretett Nagy József bajtársam és testvérem szokta mondani: „először haragudnod kell ahhoz, hogy aztán meg tudj bocsátani” – csakhogy azért a Biblia is érvényben marad, amely szerint „ám haragudjatok, de ne vétkezzetek, nap le ne menjen a haragotokon”, és „bocsássatok meg, akkor nektek is megbocsáttatik” – vagyis a terápiás haragot a felszabadítása után továbbkezelni is kell, hogy az ne szabadítson pusztító tűzözönt a sérült környezetében boldog-boldogtalanra (és ezt minden feldicsért empátiám dacára Márkus és a többi Tamással együtt egységben fenntartom). Nem megengedhető és igazolható semmilyen módon, hogy aki pl. apjától, anyjától szenvedett el traumát, mondjuk lemészárolja őket, és utána még őt sajnáljuk mint traumatizáltat, éppenséggel ez a felfogás teszi végül a gyilkost áldozattá. (Popper Péter pszichológus: „Megölte apját és anyját, ledarálta húspogácsának és kisütve árusítja az Oktogonon, a pszichológus pedig megértően megkérdezi tőle: Mi jut erről önnek eszébe?”) Használom és alkalmazom a lelkigondozásban szükség esetén a harag terápiás felszabadítását a gyógyulás érdekében, de a Biblia nagyobb a modern pszichológiánál, és annak hasznos vívmányai nem arra valók, hogy minden erkölcsi korlátot félretegyünk. Meglehetősen individualista és nárcisztikus az a hozzáállás, amely úgy gondolkodik: „Nekem szabad kifejeznem a teljes haragomat, gyűlöletemet, keserűségemet, ahogy csak akarom, hogy ne maradjon bennem a betegítő feszültség és stressz, ezt mondta a terepautóm” – mert ez elfeledkezik arról, hogy így viszont a többiek fognak szenvedni, amikor a traumatizált beléjük vezeti ki stresszét (általában a hosszú elfojtással önmagában rohasztása után persze aránytalanul pusztító erővel), és senkinek nincs joga ahhoz, hogy saját gyógyulása érdekében másokat megbetegítsen, mert „szeresd embertársadat ÚGYANÚGY, mint önmagadat” (illetve ve-áhávtá réáhú kámóchá = szereted a másikat, olyan mint te; szóval jobb abból kiindulnunk, hogy mindannyian egyformák vagyunk ebből a szempontból, egyikünk sem jobb a Deákné vásznánál). Az én gyógyulásom ára nem lehet egy másik megbetegítése, akkor inkább legyen kicsit lassabb, kibírom. Tudni kell béketűréssel szenvedni – aki mindig jól akarja magát érezni, gonosz lesz és meghal. Azt pedig, hogy valaki keserűségétől vezéreltetve minden erkölcstelenséget megenged magának (árulás, rágalmazás, pletykálás, igazságtalan és jogszerűtlen ítélethozatal, bomlasztás, megosztás, gyűlölet, emberek démonizálása stb. stb.), a keserűség gyökere felnövekedésének tartom (vö. 5Móz üröm- és méregtermő gyökér: „mindent megtehetek”), amely ugyan mások szentségtelen viselkedése miatt is felnőhet, de ez nem változtat azon, hogy Simon mágusokat produkál („látom, hogy te keserűség gyökerében és álnokság kötelében vagy”). A terápiás haragra is igaz, hogy „emberi harag Isten igazságosságát nem munkálja”, és hogy a teljes gyógyulás a terápiás harag elmúltával következik csak be. A bipolaritás (a közép tartására való képtelenség, a szélsőségekbe csapódás mindkét oldalon) maga is pszichés betegség, ebben a kérdésben is használhatatlan, és én nem vállalok ezzel közösséget.
Most persze gondolom jól megkapom majd a magamét megint jóért, rosszért, amit mondtam, de nem zavar, megszoktam, sőt büszkén viselem többi meggyalázott, megrágalmazott szolgatársammal együtt, viszont részt nem veszek benne, úgyhogy ezt a beszélgetést máshol majd folytatom, talán nem az internet Nagy Testvéreinek rosszindulatú szeme előtt. Az ilyesminek az a hatása rám, hogy még jobban összezárok az enyéimmel 🙂 namely pl.: Márkus Tamással, Szöllősi Tiborral, Pajor Tamással, Németh Sándorral és mindazokkal, akik szolgálatuk és hitük (még ha ebben fejlődnünk is kell tökéletlenségeik miatt – és előbb gyümölcsöt termünk, aztán jön a tisztítás, nem fordítva) miatt féktelenül szidalmaznak és kárhoztatnak, és mindazokkal, akik az örömhírt hirdetik alapvetően vidám és irgalmas szívvel, nem pedig egyes emberek iránti gyűlöletüket izzó keserűségben. Nem érdemes nálam ilyen ékek beverésével fáradozni, kontraproduktív, ha akarnám, sem lennék képes a testvéreim iránti szeretetet, hűséget, hitet, reményt összetartást feladni ilyen béna operatív akciók miatt. Ez bennem nem okoz kettősséget, hanem egy egység két oldala, integráns módon tudom vállalni, lelkiismeretemben képes vagyok közvetíteni a pólusokat egymással békességgel, sőt örömmel – de nyilván egy bipolarizált kettőslátással az egység is mindig kettőnek tűnik, pedig attól, hogy van bal és jobb kezem, még egy ember maradtam. A tartós gyűlölködést semmiféle terápiás folyamat nem igazolja, az ember akkor szabadul meg a személyfüggőségtől, amikor a személy iránt érzett haragja is elmúlik: amíg haragszik valaki, ez annak bizonyítéka, hogy még éppúgy függőségben van, mint előtte, csak a bipolaritása másik oldalára csapódott át, ez még nem gyógyulás, sem nem szabadság, csak tünetváltás. Amikor pedig valaki saját emberi haragját Isten haragjával is automatikusan azonosítja, s ezzel saját mennyországa trónjára emeli, hamis prófétai szerepbe lép, mert „a saját szelleméből szól”, „saját szíve látását szólja, nem Isten szájából valót”. Aki bátorkodik végső ítéletet hozni testvérei fölött, az a Krisztus főbírói pozíciójába lépett – én ezt nem veszem be. Nincs akkora valláskárosodás, amely ezt a hübriszt igazolhatná.
Szóval itt már nem reagálok a további válaszokra, elnézést, remélem megértitek. Üdv azoknak, akik korrektül a kegyelmet kegyelemért veszik, a megbocsátást megbocsátásért – és dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen. 🙂 🙂 🙂 Béke (a terápiás harag elmúlása) azokra, akik eszerint járnak. Isten szerintem mindenkit meg akar menteni, aki hagyja, mivel még tényleg tart a kegyelem ideje, de nemcsak szóval mondogatva, hanem a kegyelem (és nem a törvényt tagadó és kegyelemre hivatkozó törvénykezés és kárhoztatás ekként már duplán pszeudó triplacsavara) cselekedeteit cselekedve az egyház valóságában, mely legyen áldott, mi pedig „tegyük meg, ami a kezünk ügyébe esik, és Isten velünk lesz” – ami nem esik a kezünk ügyébe, azt Krisztusra hagyhatjuk, aki él és dolgozik szeretettel, békével és jó szívvel irántunk, nem vagyunk magunkra hagyva, és nincs szükségünk arra, hogy valaki az Ő helyébe lépjen igaz bíránkként és szabadítónkként.
réáchá, bocs
Egyetértek Tiborral.
A fent általam írtak ellenére nagyon tisztelem mindazokat, akik életüket áldozták az egyházépítésre, s a Biblia igazságainak hirdetésére.
Köszönjük a cikket utólag is!
Ruff Tibor ezzel a hosszú hozzászólásával (amelyben a legkisebb bűn, amit elkövet, az írás hosszúsága), rákényszerít arra, hogy még egyszer megszólaljak. Még szerncse, hogy Ruff Tibor írt a farizeusokról, sajnálatos módon azonban nem ismerve fel önmagát, a képmutatót. Ruff Tibor azzal fejezi ki harag és gyűlöletmentes keresztény szeretetét, hogy még le sem írja a nevemet, miközben rólam értekezik, nyugodtan mondhatom: hazudozik, ezzel is kifejezve a megbocsátó szeretetét. Akkor döntöttem el, hogy reagálok erre a nagyképű, okoskodó, lekezelő és hazug irományára, amikor „operatív akciónak” nevezte azt, hogy én őszintén megdicsértem az empátiát, amit Pajor Tamással együtt az áldozatokkal szemben tanúsítottak. Az „operatív” kifejezés nyilvánvaló célzás arra a hamis ügynökvádra, amit Németh Sándor terjesztett el rólam, természetesen a krisztusi szeretet és nem a szűnni nem akaró feneketlen gyűlölet és bosszú szellemében, amiért már számos pert elveszített, s amiért a magát „kereszténynek” nevező egyházi vezető bírósági ítélet ellenére sem hajlandó bocsánatot kérni. Arra hivatkozik, hogy a rágalmat, a hazugságot, a hamis ügynökvádat, amelynek célja a másik ember befeketítése, lejáratása és dehumanizálása volt, nem bánta meg. Ruff erre a hazugságra tesz utalást, megismételve a hamis ügynökvádat, miközben a szeretetről papol, s másokat megítél és hamisan vádol. Nos, ha van farizeizmus, a farizeusoknak kovásza, akkor ez az. Ruff képmutatása azonban nemcsak ebben merül ki, hanem abban is, hogy miközben az áldozatokat és a sérelmeiket (most kiderült, csak bizonyos határig) megérti, ő maga ezeknek a sérelmeknek egyik legfőbb okozója a „tekintélyről” szóló hamis tanításaival, amelynek lényege éppen az, amit Márkus Tamás is leírt a cikkéban, hogy a vezető lelkész Isten tekintélyét használja. Ruff pontosan ezt tanítja, hogy aki nem engedelmeskedik a vezető lelkésznek, az Istennek nem engedelmeskedik. Márkus Tamás általa feldicsért cikkében ez a bántalmazások egyik legfőbb kiindulópontja. Ruff Tibor évtizedek óta mérgezi ezekkel a hamis tanításaival a hívők ezreit, saját tanítványait is, odalökve őket ezzel egy bántalmazó ember lábai (krokodilbőr csizmája) alá, ahol ő maga is van. Ezért Ruff ne legyen itt tanító egy olyan vitában, ami az általa képviselt hamis tanítások áldozatairól szól, hanem szégyellje magát azért, hogy részese és működtetője egy ilyen rendszernek, majd e rendszer áldozatait oktatja a helyes áldozati magatartásra. Ruff egyik működtetője annak a rendszernek, amely évtizedek óta tesz tönkre embereket, ezrével termeli az áldozatokat. Azt állítja, hogy a hite miatt bírálja Németh Sándort, aki bírálja, miközben a hitetlensége miatt kritizálja, aki teszi, mert ha hinne, ilyen dolgokat nem tenne. Ruff ne beszéljen hazugságokról és gyűlöletről, amikor Németh Sándor gyűlöletéből fakadó hazugságai miatt perek tucatját veszítette el. Nem a hite miatt kritizálja, aki felemlegeti, hogy a liberális párt alapításától, az állam és egyház szétválasztásától eljutott az állam és az egyház összefonódásának hirdetéséig, Semjén tarthat előadást a Szent Pál Akadémián, és a szélsőjobboldal támogatója lett. Nem a hite miatt kritizálja, aki felveti az ATV ellopását, amely a Hit Gyülekezete 100 százalékos tulajdona volt, most pedig a többségi tulajdont a saját nevére írta. Ez nem hit, hanem köztörvényes bűncselekmények sorozata, amit Ruff teológiai hazugságokkal védelmez. Az a pszichikai terror, amit Németh a szerető Isten nevébn és helyett előad, s amivel embereket károsít, nem beszélve az egész életen át tartó átkozásokról, amiket nem csupán ellenem, hanem Tallér János és mások ellen tesz, nem a Biblia követése, nem Isten szolgálata. Én megírtam az első könyvemet arról, amit láttam, amit megtapasztaltam, ez kötelességem volt. Utána mindig a saját nevemen írtam cikkeket, mint újságíró Németh Sándor és a Hit Gyülekezete közéleti szerepléseiről, és a nyilvánosságra tartozó jelenségekről, miután a közéletet befolyásoló közszereplő, a tevékenysége pedig nem csupán botrányos, hanem végtelenül káros. Ezzel szemben ő egész életemben átkozott és átkoztatott, mindenféle támadást folytatott ellenem, rágalmakat talált ki rólam, ellopatta a személyes irataimat, azokkal névtelenül súlyosan visszaélt, a Hit Rádióban gyűlölet kétórákat tart, ha megjelenek Magyarországon, az meberei követnek. Miközben én nem foglalkozom vele, csak akkor, amikor erre okot ad, és nem érdekel, hogy létezik vagy nem. Ruff Tibor csak képzeli, hogy én nem tudok elszakadni Németh Sándortól, s ez a tévhit abból fakad, hogy nekik húsz éve a személyem körül forog az életük, mert Németh képtelen megbocsátani az általa ellenem elkövetett galádságokat. Hogy bennem nem létezik az a gyűlölet, amiről ő beszél, annak egyértelmű jele az itteni őszinte hozzászólásom, amelyben nagyra értékeltem a tisztánlátásukat és az emberségüket, noha tudom, hogy Ruff Tibort milyen súlyos felelősség terheli a teológiai tévtanításai és Németh Sándor hamis isteni tekintélyének építése miatt. Kevesebb teológiai lózung, több igazság jót tenne. Mert aki nem képes különbséget tenni egy esendő ember és egy báránybőrbe bújt farkas között, aki nem kedvez a nyájnak, akinek a Biblia szerint ellene kellene állni, az ne legyen tanítója a tudatlanoknak. Ám ennél is rosszabb a helyzet, mert Ruff itt pontosan leírta, hogy tisztában van azzal, ami zajlik a bántalmazó gyülekezetekben, amelyek közül a legnagyobb és a legdurvább a Hit Gyülekezete, amely a legtöbb áldozatot termeli, aztán visszamegy és működteti azt a rendszert, amit itt képmutató módon, elvont szinten megítél. Miközben saját magáról, az általa sámánná tett vezető lelkészről, és a vele közösen működtetett bántalmazó és súlyos lelki sérüléseket okozó rendszerről beszél, csak ezt nem veszi észre. Ezért Ruff Tibor vegyen vissza a nagyképűségből és a lekezelő kinyilatkozásokból, mert ő e pillanatban egy embertelen, istentelen, sötét szekta ideológusa és egy tolvaj, rágalmazó, átkozódó szektavezér vazallusa és pribékje. Az ő megvető hangneme meglehetősen disszonáns ebben a helyzetben, mondhatnám visszataszító. Ez a száraz igazság, és remélem, hogy miután Ruff itt a legsunyibb módon hazudozott és rágalmazott névtelenül engem és másokat, akik az ő áldozataik, joggal várhatom el, hogy ez a reakcióm is megjelenhet. Az történt, hogy Márkus Tamás cikke alatt találkoztak az elnyomók és az áldozatok. Nem lehet, hogy a bántalmazó szólhasson, az áldozat pedig ne válaszolhasson.
A továbbiakban, ha nem szólítanak meg, nem kívánok a témához hozászólni. Erre is csak azért volt szükség, mert őszintén megdicsértem a vitában két hites lelkész tisztánlátó és emberséges hozzászólását, amire megkaptam, hogy egy operatív akciókat végrehajtó bipoláris gyűlölködő vagyok, szemben Németh Sándorral, aki azzal hozta saját fejére a Fesz lesz című könyvet, hogy egész életemben nyomoztatott utánam, követtek, üldöztek, megrongálták a tulajdonomat, behatoltak a magyarországi lakcímemre, elrabolták a személyes irataimat, s abból egy névtelen hazug rágalomáradatot állítottak elő. Ha ezt nem teszi, soha nem derült volna ki, hogy nemcsak pszicikai terrort alkalmaz, hanem egy tolvaj is. Most már mindenki tudja, a fékezhetetlen gyűlöletének és bosszúvágyának köszönheti. Ha ezt nem teszi, soha nem írtam volna egy második könyvet róla. Ahogy most sem foglalkozom vele, miközben több ezer károsultja számos Facebook csoportban naponta foglalkozik vele. Hihetetlen az a pusztítás, amit ez a sarlatán végzett, akinek Ruff az egyik fő ideológusa, és teológiai verőembere, aki bármikor átírja a Bibliát oda és vissza Németh napi igényei szerint. Ruff szerint azonban Némethet csak a hite miatt támadják, és ő kitart a végsőkig. Ismerjük a szellemi elődeit, nem az egyházból. Egyszer még nagyon kellene szégyellnie mindezt, de előre mondom, nem fogja. Meglesz a magyarázata ennek is. Természetesen teológiai. Hála Istennek, hogy egyszer eljutunk majd oda, ahol ez a sok farizeus hazugság és képmutatás semmivé lesz.
Nem gondoltam volna 4 évtizede, negyed évszázada, de négy éve sem, hogy a Szentíráshoz és saját belső iránytűmhöz való oda-visszatalálási törekvéseim következményeként oda kerülök, ahová, és olyan embereknek kell igazat adnom olyanok ellenében, amilyeneknek.
A Bartus Laci ügynökvoltáról szóló legendát az általunk akkor és még évtizedekig bálványozott Ruff Tibortól hallottuk a Szent Pál Akadémia lépcsőházában. Mint mindent, bármit és akármit, ezt is elhittük tőle, úgy, mintha egyenesen a Felkent, „Azérttettükbonyolulttá” Sándor szájából hallottuk volna.
Ki kell mondani: a nemrég az érdeklődő közönség számára is hozzáférhetővé vált korabeli dokumentumok tanúsága szerint pontosan Németh Sándor volt az, aki pontosan úgy kavart a 80-as évek poltikai-egyházpolitikai mocsarában, mint egy – ügynök.
Elárult, hátbaszúrt, egymás ellen kijátszott bárkit, ha úgy látta jónak: Tallér Jánost, Ungvári Sándort, John Palmert, Iványi Gábort, Derek Prince-t, és ezek csak a legnyilvánvalóbbak.
Be kéne végre látni, hogy az ellenség keze ugyan tényleg betette a lábát, de a Sátán ügynöke nem a disznóságokat LELEPLEZŐ újságíró, hanem a Krisztus helyébe lépő, magát Isten gyanánt mutogató zalai Cipolla, aki az istentelen ószövetségi királyok cinizmusával (karakter)gyilkoltatja le az őt megintőket.
Nem volt túlzás darázsfészeknek titulálni a témát, különösen miután Te, kedves Laci, becsobbantál közénk.
Úgy gondolom, Márkus Tamás nem vitairatnak szánta a cikkét, bár ezt ő tudja, hanem egyfelől kendőzetlenül rámutat a tekintélyi visszaélések gonosz természetére, másfelől rámutat egy trendre is — a cikk most erre kívánta felhívni a figyelmet, ezért tűnhet hangsúlyosabbnak –, amelyben a mégoly jogos sérelem is, ha nem találnak rá gyógyírt, a megkeseredett szívű áldozatot alkalmatlanná fogja tenni arra, hogy egy közösségnek pozitív, építő tagja legyen, lásd Tamás záró sorait (egyébként az én megszólalásom végén meg félreértelmezted az „ott kell maradni” szavakat, mondattanilag az Úr szárnyai alatti ottmaradást jelentik és nem azon egyházközösségben valót, ahol Téged (is) sérelem ért, bár szerintem az Úr szárnyai alatt a Hit Gyülekezetében is meggyógyulhat aki akar, vagy úriemberként is távozhat), sőt, egy ponton túl a sértettség manipulációs eszközzé is válhat, ami viszont ugyanúgy gonoszság, mint a tekintéllyel való visszaélés, főleg, ha bármelyik oldalon már tudatosan művelik.
Mivel mindannyian tekintélyt gyakorlunk és tekintély alatt vagyunk valahol, mindkét veszély mindannyiunkat fenyegethet akár egyszerre is, bár lelki alkatától függően kinél ez a nagyobb csapda, kinél az. És bukott természetünk révén általában tudat alatt, „ártatlanul” kezdjük művelni akár ezt, akár azt, de tudatossá, sőt ördögivé nőheti ki magát mindkét attitűd, mert Jakabtól tudjuk, az alulról való bölcsesség először természetes, aztán már pszichológiai eset, végül démonizálódik, ha az elsúlyosodó gondolkodási mintát nem számolják fel időben.
Azt mondja a próféta (Ézs 64:5), hogy „minden mi igazságaink” — nem a bűneink, hanem MINDEN jogos vagy vélt önigazságunk — olyan Isten szemében, mint a menstruációs vérrel szennyezett ruha. Mármost normális esetben a menses elmúlik, hogy aztán jelentkezzen megint, ez rendben is van, sőt kell is a termékenységhez, de akinek soha nem múlik el, az beteg. Annak be kell vonulnia Jézus szárnyai alá, akár úgy is, ahogy a vérfolyásos asszony tette, aki nem is kérhetett gyógyító szolgálatot Jézustól, hanem ő maga nyomult oda hozzá megérinteni Őt „illegálisan” is.
Azt hiszem, Isten üzletet ajánl: ha megválunk az önigazságainktól (nekem is sokszor jaj de nehéz…), Ő Jézus igazságába öltöztet minket. Elég pragmatikus ajánlat, nem? Érdemes elfogadni), mert véres rongyokban csak nem állhatunk a Vőlegény elé a saját menyegzőnkön. És ez nemcsak rád vonatkozik, Laci, a Te háborúidről szólva, hanem minden keresztényre (keresztyénre), mert csak azzal lehet élethosszig tartó állóháborút folytatni, aki mindig visszalő, és valakinek abba kéne már hagyni, mert hidd el, mi is sokan unjuk már évtizedek óta a golyók süvítését hallgatni. Az orosz-ukrán háborúnál is tragikusabb ez, pedig ott is testvérek ölik egymást. Érted azt, hogy ezzel nem az áldozatot fosztom meg az igazától, és nem az agresszor felelősségét tagadom, most bárki legyen bármelyik? Persze, mint Pajor Tamás utalt rá, foglalkozzunk azzal, hogy „ki ölt meg kit”, mielőtt lerészegedünk Szent Szellemmel, de vajon szuperszellemi esztelenség vagy empátia-deficit lenne részemről bátortalanul Pálra hivatkozni, akinek a véleményét itt mindannyian igen nagyra értékeljük, hogy mi az ő sérelemtételeinek kis töredékébe is belehalnánk (az utolsóba ő is belehalt), mégis ezeket máshol pillanatnyi könnyű szenvedéseknek nevezi, melyek igen nagy örök dicsőséget szereznek számára? Vajon az észak-koreai hívőkre és sok más üldözöttre, akiknek a sorsába lehetetlen is lenne beleéreznünk, akiknek nincs más lehetőségük, mint Jézus első századi tanítványainak a hitét követni, ezért talán nem is akarják brutális sérelmeikért keresztülverni a történelmi elégtételt a földön, úgy kell gondolnunk, mint a föld legszerencsétlenebbjeire? Nos, a mennyben biztos nem így fogunk. Igazságtalanságok felett joggal felháborodva is nem szemlélhetnénk azért néha egy kicsit az örökkévalóság távlatában is a dolgokat, ha már a Biblia az abban hívőket erre noszogatja? Vagy mégsem lenne Isten az égben, aki mindenkinek megfizet a cselekedetei szerint? Vagy ezzel most tétlenségre és passzív beletörődésre intettem mindenkit minden igazságtalansággal kapcsolatban?
Végül úgy gondolom, az tenne legjobbat az érzékeny téma iránti témaérzékenységünknek, ha tisztességes odafigyeléssel és főleg jóindulattal olvasnánk egymás sorait, mert ha indulatoktól elragadva azt is beleértelmezzük, amire a szerzők nem is gondoltak (nekem volt ilyen élményem, és talán másnak is), mi lesz velünk, ha ez rossz szokásunkká válik és Isten Igéjével tesszük ugyanezt?
Nagyon sok értékes gondolat szerepel a cikkben és a kommentekben egyaránt, ugyanakkor azt érzem, hogy a probléma gyökerét nem sikerül eltalálni, és egybemosások történnek. A hatalommal való visszaélés, a leuralás ugyanis abból következik, hogy egyetlen ember egyre növekvő, majd pedig kontrollálhatatlan, megkérdőjelezhetetlen hatalmat és befolyást szerez a közösség tagjai között. A hozzászólók mind a tradicionális egyházi felfogásból indulnak ki: pásztor („Isten embere”), szószék, prédikációk, szintekkel lejjebb arctalan hallgatóság, a kettő között vezetők, akik leginkább egy operett presbitérium bólogató tagjai, a nagy ember hűbéresei és hű béresei.
Holott az evangéliumokban és az Apostolok cselekedeteiben nemcsak hogy nem találunk erre mintát, hanem kifejezetten ellentétes ezek üzenete. Ahol Timóteus feladata érett vezetők, vének kiválasztása volt, ahol Péter presbitertársnak nevezi magát, ahol csak a presbiteri és diakónusi követelményekről olvasunk, pásztoriról nem, ahol egyetlen Pásztor jelenik meg, aki Jézus, és ahol az elsőségre törekvő Diotrefész ellen komoly figyelmeztetés szerepel – nos, sehol nem szerepel egyszemélyű hatalom.
A szolgálatra adott ajándékok között szerepel a pásztori talentum (Ef 4:11), de ez nem intézmény, nem állás, nem is kizárólagos egyszemélyi feladat és küldetés, hanem ugyanolyan istenadta képesség, mint a tanító vagy az evangélista. Ez utóbbiakat mégsem intézményesítettük, nem tettük emberi kinevezés tárgyává (majd pedig rápecsételjük, hogy „nincsen hatalom, csak istentől) és nem adtuk egyetlen kiválasztott ember kezébe.
Péter „legeltesd a juhaimat” megbízásából levezetni a pásztori hivatalt ugyanakkora tévedés, mint a „kősziklából” megalapítani a pápaságot.
Az összemosás pedig az, hogy nem a közösség abuzál embereket – hiszen a morálért éppen a vezetők felelősek. Egy szolgálatvezető sem lehet bántalmazó, hiszen nemcsak isteni, hanem emberi „hatalom alá is vettetett”, tehát azonnal korrigálják vagy leváltják.
Egyetlen helyet sem találunk az Újszövetségben, ahol egyszemélyű hatalom pozitív példaként szerepelne. Éppen fordítva: „A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.”
A fenti gondolatmenet egyáltalán nem vezetőellenes, hiszen szükség van „gyámolokra és kormányokra”. De számonkérhetetlen, korrigálhatatlan, spirituális homályban, elérhetetlen magasságban, elefánttoronyban létező übermensch vezetőre semmilyen utalást nem találunk. Éppen az egészséges, polgári életükben is kívül- és belülvalóktól egyaránt jó bizonysággal rendelkező, érett vezetők testülete teremti meg azt a helyzetet, hogy a vitás kérdésekben csakis Isten igéje legyen a döntő, és ne az „azt mondta nekem az Úr”, „úgy vezet a Szellem”, „mert én, a felsőbbrendű azt mondtam”, „ha nem engedelmeskedsz, lázadó vagy” típusú érvek.
Testületi vezetés légkörében senki nem fog túlhatalomra szert tenni, érett keresztények ugyanakkor felismerik a különböző elhívásokat és az arra adott ajándékokat – ahogy Pált és Barnabást is elválasztották a missziós feladatra.
Hogy ez ne fulladjon káoszba, improduktivitásba, frusztrációkba, azt bízzuk Istenre. Éppen az igei alapú vezetés fogja „kitermelni” a tűzben megedzett, kipróbált vezetőket.
Magyarországon a tekintélyelvű vezetésnek valóban sokkal mélyebb gyökerei vannak, a vitakultúránk pedig a béka alatt leledzik. De ez nem lehet kifogás arra, hogy felülírjuk a Biblia iránymutatását és Jézus szavait.
Már az elején borítékolható volt, hogy hova fut ki a cikk, amikor a szerző idézőjelbe tette a bántalmazás szót. Ezzel együtt egy viszonylag korrekt leírást sikerült összeollóznia arról a jelenségegyüttesről és csoportdinamikai mintáról, amelynek eredményeképpen rengeteg ember lesz ténylegesen sérült – mások pedig hatalmaskodó, dölyfös, magukat magabiztosnak és áldottnak mutató, vastag pénztárcájú vallási gengszterekké.
A viszonylag korrekt leíráshalom aztán annyira csábítóra sikerült, hogy muszáj volt felmászni rá, odaguggolni, és rátojni az egész tetejére. Ez a rész a klasszikus áldozathibáztatás összes fontos kellékét felvonultatja, tehát akár az állatorvosi egyetemen, a patásokkal foglalkozó tanszéken is használhatnák. (Meg a teológián, ahol egy másik patással, vagy akár a pszichológia karokon, ahol a pszichopatásokkal foglalkoznak.)
Kár, hogy a szerző nem a bántalmazás és a bántalmazottak, valamint az áldozathibáztató bántalmazók és kibicek lélektanába ásta bele magát. Egy olyan társadalomban, amelyben olyan sok bántalmazó és bántalmazott van, mint itt (ahogy ezt írja is szerzőként), legalább olyan hasznos írást tudna összeállítani, mint ennek a cikknek az eleje, és talán legközelebb nem követné el azt a hibát, ami itt most az írása második felében jól látható.
Igény esetén szívesen írok tételesen is arról, ami a cikkben kifejezetten bántó, és vélhetően kifejezetten téves, bár már önmagában az lakmuszpapírként jelzi az írás kémhatását, hogy egy jól ismert bántalmazó vallási gengsztercsoport jeles képviselői milyen lelkesedéssel reagáltak rá.
Kedves Viktor, kérlek ne vitasd el, hogy másnak más tapasztalatai vannak. Túl könnyű, túl megúszós az „áldozathibáztatás” erkölcsi töltetű címkéjével stemplizgetve rövidre zárni a kérdést. Halász Zsolt egy korábbi, itt szereplő hozzászólásában tudott rezonálni az írás üzenetére: „Azt viszont valóban tematizálni és tudatosítani kell, hogy a világon mintegy 50-70 éve megjelent, pontosabban felerősödött egy alapmagatartás, amelyre jellemző az, hogy a pszichésen sérült személy (hacsak az illető nem szorul pszichiátriai kezelésre) mindenféle korlátozás nélkül bármit megtehet környezetében, mert “jaj, ne bántsuk szegényt, van elég baja”. A hópihe magatartásra pedig kifejezetten jellemző a Tamás által leírt viselkedés, melyben az illető sérült vagy nem sérült személy jobbra-balra lengetheti a piros lapot, sokszor minden alapot nélkülözően. Meg merném kockáztatni, hogy az sem kizárható, hogy némelyek csak valláskárosultnak nevezik ki magukat, mert személyes hatalmi igényük hajtja őket ebbe az irányba. Ha pedig az ilyen személy megjelenik egy gyülekezetben, akkor nem biztos, hogy ellenőrizhetők az előtörténetére vonatkozóan általa megosztott információk. Ugyanakkor ezek alapján jogot képez arra, hogy ítéletet mondjon a lelkész, a tanítás, a vezetők, a gyülekezet felett. Ahogy fentebb említettem, ez egyébként abból az általános jelenségből fakad, hogy bizonyos üldözött közösségek diszkiminációt a múltban vagy jelenben elszenvedő tagjai a diszkrimináció/üldözés megszűntével erőre kapnak és – ne szépítsük a dolgot – visszavágnak, bosszút állnak a korábbi vélt vagy valós üldözőkön.”
Attól, hogy megismétled itt azt, amit eredetileg írtál, nem válik valósággá. Az írásod tartalma és megközelítése, az általánosításra lehetőséget adó fogalmazás teljességgel feleslegessé teszi, hogy személyes élményekről vagy tapasztalatokról beszéljünk. Arról nem is beszélve, hogy milyen súlyos – „ne szépítsük a dolgot” – nagyon súlyos, a köztörvényes bűncselekményeket elkövető, valódi istenhitre képtelen „egyházvezetők” és bértanító szolgáik viselt dolgait nyilvánosan tárgyalókat visszavágással vádolni. Egyrészt a háztetőkről kiabálás nem visszavágás, másrészt egyetlen esetről sem tudok, amire „a diszkrimináció/üldözés megszűnte” igaz lenne. A diszkrimináció/üldözés nem szokott megszűnni, hanem jellemzően a kártékony, istentelen, patológiás vezetők meghalnak.
Úgy egyébként pedig a bántalmazás, a hatalommal visszaélés, a manipuláció nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. Az nem úgy van, hogy ha valaki csak 3 emberrel teszi meg, az még rendben van, de, ha valaki ezrekkel, akkor az már nem. Vagy pláne nem lehet helyes megközelítés az, hogy van, aki csak magára veszi a másokat ért sérelmeket, TEHÁT akkor a bántalmazás nem is igaz. Az egész megközelítésedből árad a relativizáló és bagatellizáló szemlélet, miközben Jeshua egyértelműen megmondta, hogy az ilyen „fene nagy keresztények”, amit a legkisebbel is tesznek, azt személyesen vele teszik meg. Eggyel is akár. Mert ez nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. Arról nem is beszélve, hogy itt személyiségtípusok, erős belső drive-ok munkálkodnak, és nincs olyan, hogy valaki egyetlen embert bántalmaz. Aki egyetlen embert is bántalmaz elöljáróként, az egész közösséget bántalmazza, hiszen a bántalmazás tanúi is bántalmazottak, és azok is, akik nem is tudják, hogy, amit láttak bántalmazás. Ez alapszabály a pszichológiában. Aztán meg pontosan tudható, akár a szakirodalom, akár a személyes tapasztalatok alapján is, hogy aki bántalmazó, az zsinórban bántalmazó. Nem lokalizálhatóak az esetek, mert a bántalmazónak a teljes személyiségét átjárja és meghatározza az, hogy ő bántalmazó, így a bántalmazás olyan napi, elemi tevékenysége, mint a levegővétel.
Egyszerűen indifferens, hogy vannak-e „piros lapot mutogatók”, mert nem ez a kérdés. Ha nem lennének bántalmazók, nem is lenne miről beszélni. A baj nem a piros lapot mutogatókkal van, hanem a botránkozást okozókkal. Az ő bántalmazó, pénzhajhász, hatalommániás tevékenységük közvetlen és közvetett eredménye, ha felbukkan egy-egy – de akár egy tucat – piros lapot mutogató is. De ismét kérdem: és akkor mi van, ha felbukkan? Ha valakinek büdös a szája, nem lehet koronatanú egy ügyben? Vagy, ha valakinek büdös a szája, akkor minden tanúnak büdös? Teljes hibás és kifejezettek kártékony megközelítés az megkérdőjelezed, hogy van-e valakinek joga véleményt mondani, vagy, hogy korlátoznád, hogy kinek van joga. MINDENKINEK JOGA VAN. Tényleg arra hivatkozással mentenéd fel vagy terelnéd el a figyelmet a rendszer szinten bántalmazó felekezetekről és azok vezetőiről, hogy el tudod képzelni, hogy ‘meg mered kockáztatni’ – hű, de bátor vagy! -, hogy van, aki azért teszi, amit tesz, ‘mert személyes hatalmi igénye hajtja’? OK, más meg el tudja képzelni, hogy te azért írsz ilyeneket, mert valaki ezért fizetett neked, ha elég bátor. Vagy, mert a gülüszemű marslakók befolyása alá kerültél. Na és?! Nem az-e a lényeg, hogy az adott vezetők akár csak egyetlen emberrel megcselekedtek-e aljas dolgokat vagy sem? Nem akarom ide citálni az összes ügyet, de valakiről azt állítani bizonyíték nélkül, hogy ügynök volt, nem bűn? Majd a nyilvánvaló hazugság igazolására hamis papírt vásárolni nem bűn? Tizedet szedni intézményes keretek között, ószövetségi mintákra hivatkozni nem bűn? Abból milliárdos magánvagyont építeni nem bűn? Ne szórakozzunk már azzal, hogy mindezeket negálná vagy legalizálná az, hogy te el tudod képzelni, hogy valaki ezeket azért szellőzteti meg, mert hatalmat akar magának. Hát nem az a fő probléma, hogy van mit megszellőztetni? Nem az a probléma, hogy egy ilyen vezető évek óta futkos a bíróságra, hogy megtépázott hírnevét fehérre mossa, és a világ bíróság is rendre azzal küldi haza, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján, amit róla állítanak, az igaz. Hát hol számít itt az, hogy 1000 meg 10000 meg 100000 becsapott emberből tudsz-e vizionálni néhány olyat, aki szívesen működtetné ezt a remek piramisrendszert?
Kedves Viktor! Teljesen félreviszed a témát… Én nem erről írok. Szó sincs arról, hogy az áldozatoknak ne lenne „joga” a sérelmeikről beszélni, kitenni az asztalra, napvilágra hozni, tehát mindent megtenni azért, hogy egy bántalmazó személy vagy rendszer ne tudja folytatni másokat gúzsba kötő tevékenységét. Ezt én világosan leírtam. Nem tudok mit kezdeni az ez irányú kritikával, mert egyszerűen nem igaz. Sőt, nem csak „megteheti” ezt, „meg is kell tennie”, mégpedig a többiek, mások érdekében.
Én arról írok, hogy 1.) bárkiről is legyen szó, ha keresztyénről – tehát Krisztust élete Urának és Megváltójának elismerő személyről – van szó, akkor őt ezek a korábbi élmények nem mentesítik az újszövetségi, gyülekezeti, apostoli rendelkezések alól: hogy keressen egy gyülekezetet (egy idő után mindenképp), tehát egy konkrét keresztyén közösséget, ahhoz csatlakozzon, ott – ha és amennyiben megbizonyosodott arról, hogy a bibliai elvek szerint működő közösségről van szó – teljes értékű tag legyen, éljen az úrvacsorával, lehetőséges szerint vállaljon valami szolgálatot, és rendeződjön be – ennek a normálisan működő – gyülekezetnek az autoritása alá (értsd: gyülekezeti vezetés/presbitérium). 2.) nem arról írok, nem is ezt akartam sugallani, hogy „egyszerűen lépjen túl, nézzen előre és kész”, hanem arról, hogy még a jogos sérelmei miatt sem merülhet ki abban az ő keresztyén élete, hogy folyamatosan „hátrafelé nyilaz.” Tehát hogy a gyógyulás olyan irányba mutasson, hogy ismét épülni tudjon és ő maga is Krisztus testét tudja építeni. 3.) Arról is írok, hogy igenis van teológiai vetülete ennek a kérdésnek, mégpedig az, amiről legutóbb az evangéliumi teológus, Szabados Ádám írt: https://divinity.szabadosadam.hu/?p=33435. Magyarul, hogy egyes személyek direkt a valláskárosultakra való hivatkozással egyéni, különutas teológiát kotyvasztanak maguknak és másoknak, es ez nem arról szól, hogy Isten szeretetét és kegyelmét jobban hangsúlyozzák pusztán, vagy különösen szeretetteljesen és gyengéden közelítenek az emberekhez, hanem arról, hogy átszabják az evangéliumi teológia szövetét, és a Szentháromság Istent Coca Cola Mikulássá degradálják, megrabolva az emberektől az üdvösséget és antinomizmusba hajtva őket. Ehhez nincs joguk! És igen, mint teológus és lelkész tapasztalom (hazánkban és a nemzetközi ker. világban is), hogy ez a tendencia valós.
Kedves Márkus Tamás!
A szellemi abúzus, és sérültjeinek nem megfelelő magatartása két különböző probléma, viszont ok-okozati összefüggés köti össze őket. A szálka gerendás tanítás szerint nem legitim a szálkás sérültek problémájával addig foglalkozni, míg a gyülekezetek vezetői szeméből(látásmódjából), illetve a gyülekezetek életéből ki nem kerülnek azok a gerendák, és gerendarendszerek, amelyek e súlyos problémának biztosítanak alátámasztást, hiszen az ezekből leváló szálka okozza azt a problémát, amely a gyülekezetek vezetőinek, és tanítóinak nemtetszését kiváltja.
Jézus egyenesen képmutatásnak minősíti a szálkák eltávolítására tett kísérleteket, amíg a gerendák a „megjobbító szándékúak” szemében vannak.
Idézlek: „teológiáját arra használja, hogy saját tevékenységét igazolja, ha úgy tetszik, spirituálisan aládúcolja. „
A hogy kifejtitek, a szellemi abúzus rendszerprobléma, nem köthető csak egy- egy vezetőhöz, hanem a gyülekezetek működési alapelveivé válva, évszázados tradíciók mentén működik. A gerenda eltávolítása ebben az esetben tehát azoknak a teológiáknak, igemagyarázatoknak, és ezekre épülő tradícióknak és ezek szimbiózisainak összességét jelenti, amelyek eltávolítása az első feladat, amennyiben nem szeretnénk képmutatók lenni.
Ahogy Pajor Tamás, és Ruff Tibor is kifejti, a Biblia által előírt állampolgári engedelmesség módja különbözik a gyülekezeti elöljárókhoz való viszonytól.
Az egyik külső fenyegetésen alapuló kényszer, a másik teljességgel önkéntesen, szabadon választott és megélt, bizalmi alapú viszonyrendszer. Vagy legalábbis ennek kellene lennie.
Szöllősi Tibor, és a többiek is evidenciaként tekintenek a vallási hierarchiára, és az egyházi tekintély intézményére, amibe minden hívőnek be kell tagozódni. De egyúttal erről a hierarchiáról alkotott hibás szemlélet az, ami az abúzus intézményesülését megalapozta, ahogy valaki egyszer megfogalmazta, van piramisrendszer a gyülekezeti hierarchiában, de az fordíva, a csúcsán támaszkodik.
Ha egyszer világos, hogy a gyülekezeti elöljárókhoz való viszony nem olyan, mint az állami tekintélyekhez való, akkor már csak azt kell megnézni, miben áll a különbség, mert a tekintélyek felhatalmazási jogkörének félreértelmezése, és a tekintélyekhez való rossz viszony az a teológiai, strukturális mestergerenda, amire az abuzív rendszerek vázának súlya támaszkodik.
Az egész probléma nagyon régi múltra tekint vissza, amibe már Jézus tanítványai is belefutottak, a „ki a nagyobb?” kérdés felvetésével.
A világ vezetési gyakorlatában a nagyobb, az erősebb diktál, parancsol, a gyengébb engedelmeskedik. Tehát a világ szerint gondolkodó tanítványok kérdése azt jelentette: ki parancsol kinek?…
A politikai vezetők akaratuk átviteléhez az erőszak alkalmazásának jogával, és azzal való fenyegetéssel élnek, a gazdasági szektor nagyjai pedig a gazdasági túlerejüket használják érdekérvényesítésre.
A világi tekintélyek ezért rengeteg sérülést, igazságtalanságot, kárt tudnak okozni, így hatalmuk megtartásához jótevő imidzs szükséges, amit propaganda, marketing, és klientúrarendszer kiépítésével igyekeznek megvalósítani Jézus leírása szerint.
Az embertársakhoz való viszony tekintetében a világ vezetőit uralkodóként jellemzi, viszont kijelenti, hogy köztünk, tanítványai között ez nem lehet így, nem uralkodhatunk egymáson.
Jézus nem veti meg a tekintély iránti igényt, de az elnyerés módját konkrétan a szolgai, és rabszolgai mentalitáshoz, és az azokból fakadó cselekedetekhez köti, kizárva ebből az uralkodó mentalitást, hozzáállást.
Mi a különbség tehát a világi mintájú, és gyülekezeti tekintély között?
Az erőszak, és az erőszakra épülő parancsolás, kényszerítés alkalmazásának joga.
Jézus a tanítványok közti tekintélyeket szolgai, rabszolgai mentalítású személyekként írja le. A szolgák, de különösen a rabszolgák tevékenységéhez semmilyen erőszak, hatalom, fenyegetés nem kapcsolódik, az önérvényesítés nem tartozik a pozíciójukhoz.
Az Úrként viselkedő erőszakos, zaklató, parancsolgató rabszolga képe paradoxon.
A két mentalitás, és gyakorlat közt kibékíthetetlen ellentét van.
Az Urak és a szolgák, rabszolgák tevékenysége különbözik. Amíg az urak számára legitim erőszak áll rendelkezésre a kormányzáshoz, addig a szolgák, és a rabszolgák semmi ilyennel nem bírnak. Az urak saját elképzeléseik szerint uralkodnak, Jézus viszont soha nem mondott le az egyház vezetéséről, így a szolgái soha sem a saját fejük szerint cselekszenek, a rabszolgái pedig pláne.
A szolgai, rabszolgai példaadás, alkalmas egyedül arra, hogy az emberek eltanulják, leutánozzák Jézus természetét. Ha ezek az emberek segítő szándékkal fordulnak testvéreikhez, példát adva Krisztusnak való engedelmességből, krisztus természetéből fakadó gyümölcsökből, akkor az emberek önként fogják őket keresni, önként veszik át az ajándékot, amit kapnak. Ha pedig nem is értenek egyet esetleg valamivel, a szolgáló alázata, Krisztus centrikus segítő magatartása meggyőzheti őket arról, hogy érdemes úgy követni az Urat, ahogy ezek az emberek teszik.
A követő tanulás pedig mindenképpen meg fog valósulni. Ha az elöljárók Jézus nevében való szellemi kényszerítés elvén alapuló mintát adnak, akkor a többiek ezt fogják leutánozni, és ez az emberek mindenféle viszonyaiba bele fogja enni magát, ahogy sajnos láthatjuk is.
A lényeg, hogy Jézus a szolgai, rabszolgai, nem pedig az uralkodói szemléletű példaadást mondja egyedüli alternatívának, mert akik naggyá válnak, pont azért lesz teintélyük, amiért, és ahogyan a többiek felé szolgálnak, rabszolgaként(ha nem is javadalmazzák őket ezért) teljesítik nem az emberek, hanem az Úr rendeléseit az emberek jóléte érdekében.
Egyházi vezetőkről beszélni nem túl szerencsés, nem véletlenül nem használja ezt a Biblia sem, hanem inkább az elöljáró, vén, és a többi rokon értelmű kifejezést használja a szerző.
Az elöljáró mindabban jár elől, amit a többieknél is szeretne az Úr megvalósulva látni, és ebben a példaadás, tanítás, buzdítás, intés széles spektrumú árnyalatainak használata is bele tartozik, de a Jézus nevében alkalmazott hamis teológiák, igemagyarázatok, uralkodói elentmondást nem tűrésen alapuló, fenyegető, erőszakos vezetői gyakorlatok, és ezek által igazgatott rendszerek nem.
Ha ezek az ajándénak mondott személyek valójában Jézus nevében abuzálnak, akkor az egész egy nagy csalás, varázslás, képmutatás, Jézus nevének beszennyezése.
Jézus nevében fellépve elválasztani Istentől az igazat, és büntetni azt, akit Ő nem akart bántani, ellenben trónra emelni az istentelen káromlást cselekvőket igazán nagy gonoszság
Ha valakit kiszorítanak a testvéri közösségből, miután megtanították neki, hogy oda járni nélkülözhetetlen az Úrban járáshoz, akkor egyszerű, hitben erőtlen emberek a végső menedéküket is elveszthetik, hiszen úgy tudják, Isten közössége, és felkentjei tették velük mindezt.
Csoda-e, hogy az ilyen emberek esetleg „istentagadásba”, vagy bosszúhadjáratba kezdenek?
Nekik hiába mondják a rendszerből kiszólva azok, akik kilökték őket, hogy nem viselkedtek szépen, az Úrhoz méltóan!
Nem tudják artikulálni tényszerűen esetleg többségében, csak érzelmileg, indulatilag, mivel becsapták őket, kihasználva jóhiszeműségüket, hiszékenységüket. És itt nem a bibliai, reális hitről van szó.
Az abúzuson átesettek messziről felismerik az olyan rendszereket, amelyekben a guruként viselkedő tekintélyeknek való feltétlen engedelmesség gyakorlata működik, és eszük ágában sincsen ilyen gyülekezetbe bemenni, teljesen érthető okokból, hiába is kérik ezt rajtuk számon, és hiába kárhoztatják ezért őket. Saját tapasztalatom is ezt mutaja, hiszen miaután kikerültem a régi közösségemből, egy másik gyülekezet szolgálója azt mondta, hogy a legfontosabb, hogy most alárendeljem magam egy tekintélynek…hát nem osztottam a véleményét, és ma sem osztom.
E nagy hatalmú guruk lépnek fel Jézus nevében erőszakkal, működtetve jól jövedelmező rendszereiket, mert ennek a rossznak a gyökere is a pénz szerelméből táplálkozik.
Ezékielnél az Úr első észrevétele az álatala megbízott pásztorok felé, hogy önmagukat legeltetik, a nyáj javát saját hasznukra, jólétükre fordítják, a beteggel, gyengével, elkóborolttal, elveszettel nem törődnek, a kövéret pedig leölik. Zakariásnál még az is látszik, hogy a juhokat adás-vétel tárgyának tekinteik, azaz elárulják őket, a képződött gazagságukkal pedig Istentől jövő áldásként, büszkén dicsekednek.
Ők maguk teszik a körmök kitépésével, összetörésével járásképtelenné a juhokat, talán épp azért, hogy ne tudjanek elmenekülni, ahogy Ezékiel leírásban is láthatjuk. Ezek a pásztorok nem szolgálják a juhokat, hanem keményen, és kegyetlenül uralkodnak rajtuk.
Világos, hogy Isten az abuzáló pásztori rendszerekkel nem vállal közösséget, hanem megszünteti az ilyen pásztorok felhatalmazását, feladatukat pedig maga veszi át az elmenekültek megkeresésével, meggyógyításával, ellátásával megnyugtatásával, védelmével.
Roppant kényes kérdés, hogy tekinthetőek-e a szellemi erőszakot rendszerszinten alkalmazó gyülekezetek Isten munkájának, az abuzív vezetők pedig tekinthetők-e Isten szolgáinak, vagy pusztán Isten nevében fellépő guruk varázsló rendszerének?
A rendelkezésre álló igék alapján egyáltalán nem, hiszen az Isten munkája -a kijelentések szerint- maga az ő juhai.
Nem lehet Isten munkájának hívni az olyan tevékenységet, ami nem a juhok érdekében történik, a kemény, kegyetlen uralkodás, és a többi leírt „nyalánkság” pedig nem tartozik ide.
Jézus nem sokat vár el a juhaitól, de azt igen, hogy ismerjék a hangját, kövessék, az idegen hangtól pedig fussanak el. Azt olvasom, hogy a juhok menkülésében az Úr keze is benne van, hiszen pont Ő húzza ki a farkasfogat növesztett pásztorok szájából őket.
Ahogy Szöllősi tanár úr mondja, az ilyen vezetőket, rendszereket leleplező, szembesítő személyeknek Sidrák, Misákok, Abednégók vagy Dánielek karakterére, halálra szántságára van szükségük, ami remekül megvilágítja ezen vezetők, és rendszerek gyilkos természetét. Azt, hogy itt nem egy ártatlan dologról van szó a válaszreakciók természete leplezi le.
De akinek nem Dánieli karakter jutott, annak marad az idegen hangtól való elfutás, mert vagy szembesítesz, vagy menekülsz…esetleg a sorrend változhat… A passzív, vagy érdekvezérelt tűrés nem szerepel a juhok cselekvési palettáján.
Egy elöljáró, és egy rendszer addig követhető és élhető, amíg abban Jézus Krisztus vezetése érvényesül, nem pedig farkasok uralma.
Az abuzív egyházi rendszerek jövedelmet biztosítanak az alkalmazkodóknak, úgyhogy a gerendától való megszabadulásban jelentős korlát az egzisztenciális függés is, de az Isten jóságába vetett hit ebben is segíthet annak, aki él vele.
Az Úr alig várja, hogy juhai emberként legyenek kezelve, emberszámba legyenek véve, Ő pedig Istenünk lehessen végre.
„Ti pedig az én juhaim, legelőm nyája vagytok, emberek vagytok, én pedig Istenetek, ezt mondja az Úr Isten”
Csak a gerendarendszerek eltávolítása után van esélye annak, hogy az emberek felismerjék, kik nagyok valójában Krisztusban, kik viselkednek szolgaként, rabszolgaként, tanítványként, kiket érdemes valóban követni, ha nem farkasságban és képmutatásban, hanem Krisztusban akarnak növekedni.
Mehetnek a gerendák, és aztán a szálkák!
Kedves Tamás (druszám), köszönöm a hozzászólást!
Most csak röviden tudok reagálni. Ezt írod: „Szöllősi Tibor, és a többiek is evidenciaként tekintenek a vallási hierarchiára, és az egyházi tekintély intézményére, amibe minden hívőnek be kell tagozódni. De egyúttal erről a hierarchiáról alkotott hibás szemlélet az, ami az abúzus intézményesülését megalapozta, ahogy valaki egyszer megfogalmazta, van piramisrendszer a gyülekezeti hierarchiában, de az fordíva, a csúcsán támaszkodik.”
Ezt értem, de Krisztus egyházában – mondjuk így, az egyetemes egyházban – igenis van hierarchia, mégpedig az apostolok által felállított hierarchia. Nyilván nem a római, pápista rendszerre gondolok, hanem egy, a biblikus modellnek megfelelő vezetőtestület (pásztor, presbiterek stb.) által irányított, felügyelt újszövetségi gyülekezetre. Én nem gondolom – végig ezt próbálom hangsúlyozni, amiért persze megkapom, hogy ilyen meg olyan begyöpösödött „klerikus” vagyok –, hogy a sérülések felmentenének bárkit is az alól, hogy keressen egy adott gyülekezetet és annak teljes-értékű tagja legyen, aminek része az is, hogy elszámoltatható előttük (a gyülekezet közössége előtt). Eleve hol „gyógyulhatna”, ha nem egy normálisan működő keresztyén közösségben? Erre neki is szüksége van a megszentelődésben való előrehaladásában. Miért kell ebből rögtön azt a következtetést levonni, hogy a népegyházi klerikus rögtön visszapasszírozná őket egy elnyomó rendszer alá? Én nem határoztam meg, hogy melyik közösséghez csatlakozzanak, csak azt mondtam, hogy valamilyen közösséghez igenis csatlakozniuk kell (előtte keresni kell) egy idő után, éspedig azért, mert az Úr az Ő szellemi, de valós, „élő kövekből felépülő”, ebben a tér-időben létező testeként egy ilyen formában, struktúrában létező közösséget hozott létre. Ez az apostolai által kinyilvánított akarata.
(Azt természetesen értem, amit írtál, hogy ennek módja nagyon nem egyszerű, de erről majd még később írok.)
Üdvözlettel,
Tamás
Elég érdekes érvelés az, hogy én félreviszem a témát, amikor annyit teszek, hogy téged idézlek és arra reagálok. Egyrészt.
Másrészt a vitakultúra egyik fontos eleme, hogy tiszteletben tartod a másik asszociációs szabadságát. Az nem szabad és kulturált vita, ha te akarod megszabni, hogy a másik miről beszélhet.
Harmadrészt és negyedrészt, valamint ötödrészt a mostani három pontoddal kapcsolatban:
1. Nem látok olyan rendelést, amely szerint a kereszténységnek – amely jelentését tekintve annyit tesz: krisztusi, Krisztusra hasonlítani akaró – olyan módon kellene gyülekezetbe járnia, mint, ahogy írod. Jeshua se járt ilyen gyülekezetbe. A tanítványaival sokkal inkább azt a modellt valósították meg, amit a jeruzsálemi gyülekezet kapcsán viszont ténylegesen olvasunk: házanként gyűltek össze, hol itt, hol ott néhányan, és fel se merült, hogy intézményesített formában, „egyházszakadással”, „új felekezet alapításával” foglalatoskodjanak. Jeshua és a tanítványai, ahogy a jeruzsálemi gyülekezet tagjai is törvénytisztelő zsidók voltak, és ennek megfelelően élték az életüket. Ha csak nem voltak időutazók, az apostolok nem nagyon vizionálhattak olyasféle gyülekezeti működést, amit te itt most előírnál.
2. Beteg, sérült emberek, akik rossz mintákat kapnak, nem feltétlenül alkalmasak arra, hogy a) önmagukat gyógyítsák, és b) hogy mások számára közvetlenül áldások legyenek. Aki élt együtt depressziós emberrel, az tudja, hogy a depressziónál csak egy nehezebb van, az azzal együttélés. Az abuzált emberek esetében a „foglalkozz mással” sem igazán segít, mert eleve a legnagyobb baj az, hogy az esetek legnagyobb részében elássák a sérelmeiket, tehát eleve nem beszélnek azokról. Ez alapvető énvédelmi mechanizmus. Ergo a gyógyuláshoz épp arra kéne bátorítani őket, hogy minél többet ventiláljanak, osszák meg másokkal, hogy mi történt velük, hogy találjanak sorstársakat, és a megnyílással, a ventilálással tegyék le a terheiket, hogy ne hordozzák tovább azokat. Én értem, hogy neked sokkal kényelmesebb lenne, ha a bántalmazottak úgy csinálnának, mintha mi se történt volna, de a rögvalóság az, hogy a bántalmazottaknak minél több olyan fórumot kéne létrehozni, ahol szabadon kibeszélhetik, ami érte őket, és, ahol megélhetik, hogy nincsenek egyedül, hogy nem hülyék (mert a gaslighting a hülyének nézés egy alapvető, rendszerbántalmazás szintű eleme ezeknek a felekezeti működéseknek), és másokkal is ugyanaz vagy hasonló történt, mint velük.
3. Hogy vannak, akik különutas teológiákat gyártanak, az meg aztán pláne nem világos, hogy miért baj. Ab ovo a teljes „evangelical” mozgalom arról szól, hogy a korabeli mainstreamhez képest bizonyos személyek létrehoztak egy különutas teológiát. De tételezzük föl és engedjük meg, hogy ez valami veszélyes dolog: azért, mert évente 3 embert megölnek konyhakéssel, tiltsuk be a konyhakést? Átmegyünk a pápizmusba – aminek egyébként máris rengeteg jele van, lásd ruff tibi FSZA-tanításrendszerét! -, és azt mondjuk, hogy most már aztán senki semmit nem változtathat azon, amit a kereszténységről gondol? Vagy mást mondok: azért, mert vannak korrupt vezetők az OCÖ élén, és vannak, akik a leváltásukra törekedők között, akik hasonlóan korrupt célokkal teszik, amit tesznek, tiltsuk be a romák számára a szegénységet és a társadalmi értelemben leszakadott létet? (És higgyük azt, hogy erre el is tűnik a nyomor és a szegregáció?) Jeshuának jól mentek ezek az analógiák, remélem, te is érted, mire gondolok: pusztán azért, mert van NÉHÁNY olyan ember, aki visszaél a sérült emberek tragédiáival, nem kéne az összes tragédiát szőnyeg alá söpörni, de már csak azt a hibát se kéne elkövetni, hogy egy olyan harmadlagos problémát állítunk a fókuszba, ami több más, tragikus hiba és bűn EREDMÉNYE:
Az utolsó hozzáfűzésem így, a fentiek alapján, pedig az, az egész gondolatmenetedhez, hogy alapvetően szálka-gerenda diskurzusban vagyunk. Brutális gerendákkal a szemükben rohangászik MOST IS az országban egy jó adag pszichopata vallási szélhámos, istentelen, pénzéhes csaló, és akkor írsz egy cikket arról, hogy milyen szálkák vannak a kínjukban a hajópadlón fentergők szemében, valamint, hogy egyesek ezekre a szálkákra hivatkozva arról kezdenek tanítani, hogy a fapadló helyett legyen mindenhol PVC melegpadló? Viszonylag egyszerű a kauzalitási lánc: ha aggódsz a melegpadló térnyerése miatt, akkor menj vissza a láncolat elejére, és harcolj a gerendás gonosztevők ellen!
Kedves Viktor! Ebben a mostani hozzászólásodban már részben reagálsz arra, amit eddig is próbáltam hangsúlyozni, de sajnos számomra épp azt bizonyítod, hogy legitim az általam írt cikkben található állítások egy része. Először is kezdjük azzal, hogy épp most látjuk, hogy egy szabadegyházi, independens gyülekezet hogyan gyárt mindenféle fura, kusza, bibliaellenes gondolatból egyéni teológiát (lényegében egy herezis-csokrot), és bizony bőszen hivatkoznak arra, hogy ők például azért nem tudják Krisztus helyettes bűnhődésének a tantételét elfogadni, mert az egy büntető, abuzáló atyaképet sugall, és nekik – visszagondolva a korábbi gyülekezeti élményeikre – köszönik szépen ebből egy életre elég. Hiába minden érv, hogy ők a helyettes bűnhődést szándékosan kikarikírozzák, csak hogy elvessék, vagy hogy a helyettes engesztelés esetében alapvetően egy, a Szentháromság személyei közötti „tranzakcióról” van szó (a Fiú és az Atya legteljesebb összhangjában ment végbe), ők ragaszkodnak a révtanításukhoz, és közben a kiégett evangéliumi hívők lelkiismeretére apellálnak. Ne én erről (is) beszéltem!
Tehát de, épp az történik, amit leírtam, hogy ilyen-olyan rossz élményekre hivatkozva feljogosítva érzik egyesek magukat arra, hogy átszabják a teológiájukat olyanra, ami a jelenlegi igényeiket meg a világi trendeket kielégíti. Ez nonszensz, az apostoli-reformátori keresztyénség – még az abban meglévő minden felekezeti-teológiai diverzitás ellenére sem – szabható át ilyen önkényes módon. Egyébként ez a konkrét közösség sem megy el odáig, hogy a pásztori-presbiteri tekintélyt kihajítanák az ablakon, amire te utalgatsz (ha jól értem).
Ez utóbbi kérdésben biztos nem fogunk egyetérteni, és nem tudom, mennyire lehet eredményes az e témát illető közöttünk lévő párbeszéd. Azt írod, hogy nem látsz olyan rendelést, ami arra engedne következtetni, hogy úgy kellene gyülekezetbe járni, ahogy én azt elvárom. Miről beszéltem én? Arról, hogy egy Krisztust élete Urának és Megváltójának tartó hívő keresztyén az apostoli rendelkezéseknek megfelelően az eklézsia tagja, és annak egy látható kifejeződéséhez, egy adott, konkrét, helyi gyülekezethez (szabadon megválaszthatja, melyikhez), csatlakoznia kell, annak lehetőségei szerint szolgáló tagjává kell válnia, és igen, ennek része az is, hogy pásztori-presbiteri tekintélyt elfogadja. Világos, hogy ezzel sokan visszaélnek, és hogy ezeket a visszaéléseket le kell leplezni és fel kell számolni, de ettől még az Úr rendelése az Úr rendelése, és nem szabad azt, ami eredendően jó, csak azért, mert egyesek torzítják, kihajítani az ablakon.
Nézd, én elfogadom, hogy te nem látsz erre vonatkozó iránymutatást, de én meg igen, illetve ezt egy olyan trivialitásnak és magától értetődő bibliai igazságnak tartom, aminek az apostoli levelek felületes átolvasása után is a napnál világosabbnak kellene lennie (olvasd el a pásztori leveleket, tehát az első és második timóteusi levelet!). A kérdés az persze, hogy a kanonikus Szentírás 66 könyvét mennyire tartjuk Isten tévedhetetlen és igaz, írott igéjeként magunkra nézve normatívnak, és a hit és az élet dolgában legfőbb zsinórmértéknek. Ha te nem (nem tudom), akkor nyilván sokkal szabadabban fogod ezt a kérdést értelmezni. Ezt írod: „Jeshua és a tanítványai, ahogy a jeruzsálemi gyülekezet tagjai is törvénytisztelő zsidók voltak, és ennek megfelelően élték az életüket. Ha csak nem voltak időutazók, az apostolok nem nagyon vizionálhattak olyasféle gyülekezeti működést, amit te itt most előírnál.” Ha Vermes Géza műveire építeném fel a „teológiámat”, akkor juthatok ilyen következtetésre, ha Saulra/Pálra, Péter és János apostolra, semmiképp sem. Ugyanakkor én úgy gondolom, hogy ha például te egy olyan közösségben való létet/létezést is megtapasztaltál volna, ahol ugyan van struktúra, tekintély stb., de az emberek odafigyelnek egymásra és nem élnek vissza a vezetők a tekintélyükkel, te sem lennél ennyire szkeptikus azzal a formátummal, amire itt próbálom felhívni a figyelmet, és nem egy ilyen hippi keresztyénséget proponálnál.
By the way, azt sem akarom elhallgatni, hogy számos dologban egyetértünk. Egyetértek azzal, hogy kellenek olyan fórumok, ahol az emberek szabadon és őszintén kibeszélhetik a sérüléseiket, szenvedéseiket. Idézlek: „Beteg, sérült emberek, akik rossz mintákat kapnak, nem feltétlenül alkalmasak arra, hogy a) önmagukat gyógyítsák, és b) hogy mások számára közvetlenül áldások legyenek. Aki élt együtt depressziós emberrel, az tudja, hogy a depressziónál csak egy nehezebb van, az azzal együttélés. Az abuzált emberek esetében a “foglalkozz mással” sem igazán segít, mert eleve a legnagyobb baj az, hogy az esetek legnagyobb részében elássák a sérelmeiket, tehát eleve nem beszélnek azokról. Ez alapvető énvédelmi mechanizmus. Ergo a gyógyuláshoz épp arra kéne bátorítani őket, hogy minél többet ventiláljanak, osszák meg másokkal, hogy mi történt velük, hogy találjanak sorstársakat, és a megnyílással, a ventilálással tegyék le a terheiket, hogy ne hordozzák tovább azokat. Én értem, hogy neked sokkal kényelmesebb lenne, ha a bántalmazottak úgy csinálnának, mintha mi se történt volna, de a rögvalóság az, hogy a bántalmazottaknak minél több olyan fórumot kéne létrehozni, ahol szabadon kibeszélhetik, ami érte őket, és, ahol megélhetik, hogy nincsenek egyedül, hogy nem hülyék.” Ámen! Egy dologban szerintem tévedsz, mégpedig a motivációmat illetően. Mintha nekem a sérültek önmegnyilatkozásaival már tele lenne a tököm, és azt mondanám, hogy „jó-jó, oké, értem, de nem kell a sok duma, irány berendeződni egy gyülekezet tekintélye alá, rendszeres úrvacsorázás, istentiszteletek látogatása, aztán kuss.” De hát én nem ezt gondolom, hanem azt, hogy maguknak a bántalmazottaknak is ÉRDEKE, hogy megtalálják Krisztus testén belül a maguk közösségét, családját, ahol épülni, gyógyulni, majd pedig szolgálni tudnak. Ez miért lenne ördögtől való?
És még egy: hozzászólásod utolsó részét nyilván mindannak fényében, mint amiket itt előbb, illetve korábban leírtam, kissé másként értelmezem, de el tudom fogadni, hogy egy egészen más élmény- és háttéranyaggal ilyennek tűnik egyesek szemében az írásom. Ez építő kritika.
Kedves Márkus Tamás,
az írását igen hasznosnak tartom, a hozzászólások már több lényeges összefüggést föltártak, ezért csupán néhány kiegészítő megjegyzést tennék:
1. a cikk elolvasásakor elsőként megfogalmazódott gondolatom, hogy annak második felében körülírt jelenségek lényeges részét a rendszerszintű egyházi abúzusokból keletkezett sérülések nem okozzák, legfeljebb katalizálják azokat. Itt nem az egyházi szervezethez tartozásra vonatkozóan megfogalmazott elvárásokra (ezekről lentebb), hanem az evangélium felhígítására, az evangélium jelzőkkel való ellátására, az ehhez kapcsolódó új-elitizmusra, a megszentelődés ignorálásának a kegyelemre történő, visszaélésszerű hivatkozással űzött gyakorlatára gondolok. Ez a legtöbb esetben sokkal inkább következik abból, hogy az érintett nem azt az evangéliumot hallotta, tette magáévá már a kezdetektől, amely egy éles helyzetben, arra tanítaná a birtoklóját, hogy az tagadja meg a bizalmatlanságot és a világi kívánságokat, és önuralommal igazul és szent módon éljen. A cikk szerint, ha „a bűn radikalitása elhomályosul, a megváltás meghökkentő volta – a ’kereszt botránya’ – is kisimul. Ebben az új rendszerben Krisztus nem azért hal meg, hogy helyettesítsen a kereszten a szenvedéseiben és halálában, nem az én bűneimet hordozza el helyettem Isten bűneim feletti haragjának kitéve magát, hanem csak ‘értem’ hal meg, mert én annyira értékes vagyok, illetve ’csak’ megszabadít a Sátán hatalmából, ahová nem önhatalmúlag kerültem, hanem véletlenül.” Ez az állapot csak egy hamis evangélium hirdetése-befogadása után tud létrejönni. És ennek az elterjedése nem tegnap kezdődött és nem is néhány évvel ezelőtt és nem azért mert az „ekkleiziológiai neurózis” olyan gyakorivá vált.
2. A „moralista terapeisztikus deizmus” és a valójában újjászületett, de az egyházi szervezetekben bántalmazást átélt keresztények egyházi szervezetektől való idegenkedése, tartózkodása sem egymást okozó valóságok, illetve ezek sok hívő esetében soha nem is találkoznak. Újjászületett keresztényekről beszélek, akik okkal húzzák föl a szemöldöküket, ha egy éppen felismert bántalmazó jellegű viszonyból igyekeznek menekülni – s mivel történetesen ezt a bántalmazást éppen az egyházi szervezetek kritikus működési módjai miatt élték át, ezektől a struktúráktól elhúzódnak egy időre – majd azt olvassák, mintegy intésként, hogy
– „nekik nem kell hűségesnek lenniük egy adott közösséghez, őket nem lehet gyülekezeti intésben részesíteni”,
– „milyen most az istenkapcsolatom, melyik gyülekezethez tartozom, szolgálok-e ott”;
– „mintha egyeseknek az Úr Jézus engedményeket tenne a gyülekezethez való csatlakozás, az amelletti elköteleződés … tekintetében”;
– „Istent segítségül hívva magát rendbe tegye, majd csatlakozzon egy olyan keresztyén közösséghez, ahol jól érzi magát és amelyben otthonra lel, hogy odaszánja az idejét és szolgálatot vállaljon építve Isten országát”;
– „neki joga van innentől kezdve nem elköteleződni”;
– „mígnem a tekintély fogalma válik a főellenséggé – először a tekintélyszemélyek, aztán bármiféle hierarchiát tartalmazó gyülekezeti struktúra, végül maga Isten és az Ő szava”;
– „még mindig fontosak a történelmi keresztyén hit tantételei, valamint a helyi gyülekezet, egy konkrét keresztyén közösség iránti elköteleződés, a gyülekezeti hierarchiába való betagozódás, a tekintélyszemélyek – gyülekezeti vezetők –, és Isten igéje iránti tisztelet”;
– „(a valláskárosultak vallási neurotikusok elhívása nem az, hogy) az Úrnak a gyülekezetre, a gyülekezet struktúrájára és működésére vonatkozó utasításait megtagadják”;
– „a korábbi élmények nem mentesítik az újszövetségi, gyülekezeti, apostoli rendelkezések alól: hogy keressen egy gyülekezetet (egy idő után mindenképp), tehát egy konkrét keresztyén közösséget, ahhoz csatlakozzon, ott … teljes értékű tag legyen, … lehetősége szerint vállaljon valami szolgálatot, és rendeződjön be – ennek a normálisan működő – gyülekezetnek az autoritása alá (értsd: gyülekezeti vezetés/presbitérium)”.
Megérne egy misét (elnézést ez mégis egy protestáns oldal), hogy „az Úrnak a gyülekezetre, a gyülekezet struktúrájára és működésére vonatkozó utasításai” alatt a szerző és a hozzászólók gyülekezeteiben, felekezeteiben elfogadott teológiák szerint pontosan mit kell érteni, s ezek mennyiben térnek el egymástól – akár egy felekezet tanítói esetében is. Ezt is több hozzászólás taglalta: mi van akkor, ha a struktúra maga hozza létre, vagy termeli ki a bántalmazó viszonyokat? Felismerten beteg működésű közösségektől elhúzódó (újjászületett) hívők életében törvényszerű-e, hogy utóbb „maga Isten és az Ő szava” főellenséggé válik? Meggyőződésem: nem, még azt is felteszem – ami persze egy kálvinista lelkész cikke alatt nem nagy kockázatvállalás –, hogy nem csak nem törvényszerű, hanem elő sem fordulhat.
3. Van még egy zavaró körülmény: az nem pálya, hogy az egyház elvárja a lojális, támogató, odaszánt és lelkes támogatását a tagjaitól, miközben neurotizálja őket és nem is akar felhagyni ezzel a tevékenységgel. Pajor Tamás írta, hogy az egyházzal való kapcsolat alapvetően bizalmi jellegű. Nem várhatja el az egyház egyetlen képviselője sem, hogy egy újjászületett hívő úgy szavazzon bizalmat az egyházának (közösségének), hogy eközben azok vezetői a bibliaellenes sérelmeket okozó magatartásukat nem ítélik meg – abban a körben, amelyben a sérelmet okozták (Borbély Viktor: aki egyetlen embert is bántalmaz elöljáróként, az egész közösséget bántalmazza; 1 Kor 12,26) –, és nem határolódnak el azoktól. Az egyéni felelősség példázatait az hirdetheti hitelesen, aki maga nem hagy meg elviselhetetlen terhet pl. azzal a hívők vállán, hogy bár tehetné, de nem beszél a felekezete vezetői által – vagy általa korábban – hirdetett ezzel ellenkező tanítások hamis voltáról (pl. az ehhez hasonlókéról: „A lelkész már annyira hasonlít Istenre, hogy ha mond valamit, azt maga Isten mondja, és fordítva: Isten csak úgy, és csak azt mondhatja, amit a lelkész mond. És persze, ha a lelkész szava Isten szava, akkor, ha valaki a lelkésznek engedelmeskedik, magának Istennek engedelmeskedik. Ha valaki megkérdőjelezi a lelkész szavát, nem követi az utasításait, az magával Istennel szemben engedetlen”). Egy hamis teológiát írástudóként, pásztorként stb. évtizedeken át képviselni, azt érvekkel, Igékkel, tanításokkal megtámasztani, majd egy már-már önteltnek látszó, kis híján kedves mozdulattal, sajnálkozva beívelni, hogy mennyire szűklátókörű az az atyafi, aki nem éli meg az egyébként elérhető szabadságban a hívő életét – nos, ez mondjuk így udvariasan: nem, de legalábbis nem teljesen fair. Ebből elmozdulni úgy lehet, ha az egyház képviselője nyilvánosan nevén nevezi a negatív jelenséget, kimutatja a felekezete ezzel kapcsolatos tanításainak és gyakorlatainak hamis voltát, azokért bocsánatot kér, és elhagyja azokat. Megjegyzem: nem arra a technikára gondolok, amikor a prédikáló évek múltával úgy kezd el homlokegyenest a korábbitól eltérő tanításokat hirdetni, hogy az elébb általa vetett, ellentétes tartalmú „magról” elegánsan megfeledkezik, rosszabb esetben szektássággal esetleg eretnekséggel vádolva a régebben éppen általa is hirdetett tanítás elfogadóit, vö: „szituatív dogmatizmus”[© Pajor Tamás]. És nem is arról, amikor a tanító a saját, többek által is fölismerhető módon folytatott rossz gyakorlatát, idő múltával többes szám második személyben ráolvassa a hallgatóságára (ld.: Róma 2,1 skk).
Megértem (nagyon is), hogy az egyenes és nyílt beszéd az egyházi képviselő számára egy ponton túl nehézséget okoz, ezer oka lehet annak, hogy valaki – némi képzavarral ideemelt, a múlt századba mutató könnyűzenei hasonlattal élve – a sárga rózsáról énekel, nem pedig a fegyveres sofőrről, aki egy országot is elvezet, és még azt is tiszteletben kell tartani, ha valaki marad a pol-beat mellett. Az ember érti ezt, de az egyház képviselői nem kell meglepődjenek, ha így a bizalmi szint a hívők részéről alacsonyabb marad. „Mindenkinek a maga dolga, hogy magára nézve szabadon értékelje saját felelősségét” – amint írta Ruff Tibor fennebb, teljesen egyetértek. Tegye ezt meg a pozícióban levő, és megteszi az is, aki nem visel tisztséget az Egyházban.
Köszönjük az eddigi hozzászólásokat! Nyilvánvalóan akut problémáról van szó, érthető, hogy érzelmileg felkavaró. Ugyanakkor kérünk mindenkit, hogy a cikkben kifejtett gondolatok maradjanak a fókuszban, és ne menjünk át egymás csépelésébe! Egy-két hozzászólást azóta ki kellett sajnos moderálni, mert a jó érzés határait átlépte az adott szerző (vagy elvitte a beszélgetés fókuszát más irányba). Mi azt szeretnénk, hogy itt értelmes párbeszéd legyen, és ne régi sérelmek és név szerint említett személyek vélt vagy vagy valós bűneinek a felemlegetése.
Szöllősi Tibor megszólított, ezért illendő, hogy neki válaszoljak, annak reményében, hogy az megjelenhet. Honnan feltételezed Tibor, hogy én nem maradtam az Úr szárnyai alatt, esetleg Németh Sándor szárnyai alól nem éppen az Úr szárnyai alá kerültem? Miből gondolod, hogy ha valaki Németh Sándor vadállati természetétől sérült meg, akkor ott kell keresnie a gyógyulást is? Nem inkább ezt a hatást kell megszüntetni? Emellett, itt nem csupán egy rossz természetről van szó, hanem szándékos koncepcióról: Németh be akarja törni azokat, akiket használni akar. Nálam ezt orvosok úgy diagnoszizálták, hogy valaki össze akarta zúzni a személyiségemet, átment rajtam egy bulldózer. Pontosan erről van szó. Vagy megengeded ezt, és egész életedben szorongsz, vagy elmenekülsz, vagy meghalsz. Mindegyikre van példa.
Mit tudsz rólam, Tibor, azon kívül, amit Németh Sándor hamis interpretációjából hallottál? Az, hogy a báránybőrbe bújt farkast lelepleztem, ez egy bibliai cselekedet. A többi megtaposott, összevert testvéremért is tettem. Németh Sándor szárnyai alatt, az ő utasítására ennél sokkal durvább dolgokat kellett megtennem, nagyon sokszor hívő ártatlan emberekkel szemben is. Ez egy borzalmasa sötét gépezet, amiből Te nem sokat láttál. Egyebek mellett ebből lett elegem, ő pedig be akart törni ebbe, mert szüksége volt rám. Az életemet mentve menekültem el.
A vérfolyásos asszonyhoz hasonlítod azt, amikor valaki nem tud megbékélni, nem tud megbocsátani, a sérüléseiből képtelen kigyógyulni. Tibor, én Németh Sándornak rég megbocsátottam. Amikor rettegett, hogy egy második könyvet akarok írni és rám küldött valakit, hogy ezt akadályozza meg, én kerestem meg, hogy ne zsarolhassák, én mondtam neki, hogy ne csak letegyük, hanem ássuk el a csatabárdot. Boldog volt, mert nagyon félt, hogy valami kiderül róla. De én megnyugtattam, hogy nem tudom, mitől fél, nem is érdekel, nincs szándékomban foglalkozni vele. Évekig nem is foglalkoztam vele, csak hallottam, hogy azért napi szinten megátkoznak az ő utasítására, és állandóan nyomoz utánam. Ha Magyarországra dolgoztam, utánam nyúlt, megpróbált lejáratni, hogy sehol ne dolgozhassak, de ez már így volt akkor is, amikor otthon éltem.
De én nem foglalkoztam vele, engem nem érdekelt, kibékültem vele, nem akartam hallani sem róla. Ezután jött a semmiből a hamis ügynökvád. Tíz évi küzdelem volt, mert a pénzével minden aljasságot megtett, amit lehetett, hogy elhúzza az ítéletet, ne derüljön ki, hogy hazudott. Emiatt pert is nyertem a strasbourgi bíróságon a magyar állam ellen. De ugyancsak ő az, aki egy életen át átkozta és átkoztatta Tallér Jánost, aki nem írt róla könyvet, ahogy te mondod „úriemberként” távozott, és soha nem ártott neki. De ő üldözte, átkozta, megpróbálta még Angliában is befeketíteni, ott ártott neki, ahol tudott, és erre soha nem sajnálta se a pénzt, se az energiát. A bíróságon saját bevallása szerint Jeruzsálemig utazott, hogy megvásároljon a politikai alvilágból egy rólam szóló hamis 6-os kartont, ami annyira primitív hamisítvány volt, hogy a bíróságon nem merte bemutatni, hanem azt hazudta, hogy elégette. Minden hamis volt rajta, még a nevek is nem létező emberek nevei voltak. De ő elégette az állítólagos „bizonyítékot”, az eredetit. Ezt Te elhiszed? Nekem nem adatott meg az, hogy „úriemberként” távozzak, mert még semmit nem tettem, már rám uszította az embereit, rongálták az autómat, fenyegettek, követtek, valami mocsok cikket íratott rólam, hogy „fejvadász” vagyok, stb.. Ő az, aki még „úriember” módjára nem engedett el senkit.
Lelkész létére úgy hazudott a bíróság előtt is, mint a vízfolyás, amitől ledöbbentem. Még mindig voltak illúzióim. Most éppen azért fordult legutóbb a Kúriához, hogy a hamis ügynökvád miatt, aminek következtében a fejem levágásával, a feleségem és a kislányom megerőszakolásával fenyegettek meg, nem akar bocsánatot kérni a bíróság ítéletére sem (a keresztény lelkész), mert ő nem bánta meg, amit tett. Mindezt nem azért mondom, mert fel akarom idézni a „sérelmeimet”, amelyek javarészére nem is emlékszem, annyi aljasság volt az elmúlt húsz évben, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha van itt közöttünk „vérfolyásos” asszony, akkor az nem én vagyok, hanem az általad mélyen tisztelt, Isten emberének hitt Németh Sándor, akitől még úgy jöttem el, hogy magam is ezt hittem, csak az életemet mentettem tőle, de ma már egy varázsló sarlatánnak és istelen embernek látom, mindazok alapján, amiket tesz. Megintetted-e már valaha? Vagy csak engem? Vagy te is átkoztál-e engem az elmúlt húsz évben, vagy Téged, mint nem megbízható, mindeg lenézett, lekezelt és megalázott embert ezekből a műveletekből kihagytak?
Felhívom kedves figyelmedet arra, hogy én azután kezdtem újra cikkeket írni Németh Sándorról, amikor a Hit Gyülekezetetét elkezdte a szélsőjobboldal mellé állítani, az ATV-t az Orbánnal kötött paktum alapján és a pénzért a hatalom szolgálatába állítani, miközben a nézőinek azt hazudta, hogy ez egy ellenzéki televízió. Mint közéleti újságíró hívtam fel a figyelmet az első pillanattól kezdve erre, mert ez a munkám, ez a kötelességem, de ma már ezt mindenki tudja. Ő azonban ezt a legitim és törvényes kritikát, ami a nyilvánosság kontrollja egy demokráciában, mindig a személye, a gyülekezet, sőt „Isten munkája” iránti támadásnak tekintette, és saját bejáratú teológiája alapján úgy értelmezte, hogy ezért bármit megtehet ellenem. Meg is tett. Ezért ezeket a közéleti cikkeimet, illetve az ő támadásai, ügynökvádja elleni védekezéseimet ne értelmezd „vérfolyásként”.
Tibor, Te egy ártatlan, jó ember vagy, akit a Németh soha nem értékelt, nem becsült, legfeljebb, ha szükség volt rá, felhasznált. Ez az igazság, láttam. Ezért soha nem bántanálak meg, és nem hazudok neked. Nekem nem régi sérelmeim vannak, amelyek nem gyógyultak be, hanem soha nem is ért véget a Németh ellenem indított háborúja. Én soha nem foglalkoztam a magánéletével, a családjával, az apjával, az anyjával, pedig megtehettem volna. Mindig a saját nevemen, nyilvánosan, a közt érintő és a közre tartozó dolgokat írtam meg róla, amiért mindig vállaltam a felelősséget. Csak nyilvános forrásokat használtam, mint újságíró. Ezzel szemben ő beküldte az embereit a magyarországi lakcímemre, átnézték az összes személyes papíromat, ellopták az örökbefogadásommal kapcsolatos iratokat, leveleket, érzékeny személyes adatokat tartalmazó dokumentumokat, az örökbefogadó anyukám leveleit, a számláimat, az adóbevallásaimat, stb., és névtelenül megírtak a Szlazsánszkyval egy „ügynökéletrajzot” rólam (miután már régen kiderült, hogy nem voltam ügynök, tlán már bírósági ítélet is volt róla), felhasználva és kiforgatva a személyes papírokat, amiket ellopott tőlem, gyalázva a vér szerinti anyámat, az örökbe fogadó szüleim kegyeletét sértve, mindenemet kikutatott, kiforgatott, meghamisított, egy ember legmélyebb érzéseit, identitását érintő részeket taposott meg, gyakorlatilag egy totális szellemi, lelki, morális kivégzést, teljes dehumanizálást követett el. Ezt a Karikával és a többi verőlegénnyel elküldte a sajtónak, a pártoknak, mindenkinek, tele szórták vele az internetet. Ha nem lennék hívő, és nem tudnám, hogy Isten szeret, ebbe belehaltam volna. Ez is volt a cél. Ahogy a szemétségeibe sokan bele is haltak. Ekkor írtam meg a második könyvet róla, aminek a célja az volt, amit le is írtam benne, hogy megállítsam őt, mert ezután a következő lépés a fizikai gyilkosság. Nincs más lépés, ami ennél aljasabb és mocskosabb lehetne. Nyilvánosságra kellett hoznom, amit tett, mert az véd meg engem. Ekkor derült ki, hogy milliárdokat lopott el a gyülekezettől. Mint Júdás, aki elcsent a közös pénzből. Mindez nem húsz éve történt, kedves Tibor, hanem néhány éve. Ennél az embernél gonoszabb embert még életemben nem láttam. De ez nemcsak velem történt meg, nézz utána, hogy presbiter gyerekekkel mi történt, eltussolt megerőszakolástól kezdve minden volt, most azt állítja egy megbízható ember, hogy elvették a születése után az egyik volt presbiter gyerekének az újszülöttjét, hogy ne derüljön ki a Bornemissza ideje alatti szülés, amibe szinte beleőrült az anya. Márkus Tamás nem tudja, miről beszél. Fogalma nincs a Sátán mélységeiről.
Nehogy elhidd, Tibor, hogy én ezzel az emberrel fekszem és kelek, és hogy egy kicsit is érdekel. Nézd meg, több ezer fős volt hites Facebook csoportok működnek, nem veszek részt ezekben. Megmaradtam újságírónak, de ezeket az embereket sajnálom. Csak az aljasságait, a soha nem szűnő támadásait kell kivédenem. Szerinted, ki a „vérfolyásos”, Tallér János, akit Németh irigységből és féltékenységből elüldözött az országból is, akitől ellopta a házát, a gyülekezetet, mindent, majd a mai napig, napi szinten szisztematikusan megátkoztatja, vagy az, aki ezt teszi? Súlyos pszichopata ez az ember, aki ezrek életét tette tönkre, ti pedig az Ige nyilvánvaló ismerete és intése ellenére támogattok egy embert, aki báránybőrbe bújt farkasként falja fel a juhokat, veri a szolgatársait, hatalmaskodik felettük. Működtettek egy gonosz rendszert, védelmeztek egy embert, akiről tudhatjátok, hogy kicsoda, ha másból nem, akkor abból, hogy meglopott benneteket, ellopta a gyülekezet vagyonát, hogy bíróság előtt, de még a pulpitusról is, két ige között szemrebbenés nélkül hazudott, rágalmazott. Ez lenne Isten képmása? Akkor milyen az ördög?
Mindezt csak azért írtam le, hogy ne ítélj könnyen Tibor, és ne légy részrehajló. Emellett azért, hogy Márkus Tamás megértse, nem tudja, mibe nyúlt bele, és ha vannak emberek, akik éktelenül viselkednek, úgymond, vagy bármivel visszaélnek, akkor azokkal rendezze, intézze, és ne általánosítsa az áldozatokkal, ne keverje össze velünk, mert ahhoz nekünk semmi közünk. Nem szeretnék visszaélni a blog moderátorainak türelmével, ezért nem akarom ezt a vitát tovább folytatni. Csak annyit szeretnék kérni, hogy egyes embereket, akik ettől függetlenül is bajkeverők, ne azonosítsák gonosz, báránybőrbe bújt farkasok áldozataival, és a végén nehogy az jöjjön ki belőle, hogy az áldozatok az elkövetők. Ha valakivel probléma van, akkor azt azzal a konkrét emberrel rendezzék. Nekünk ehhez semmi közünk, ezt mondhatom a többi üldözött áldozat nevében is.
Köszönöm a megértésedet.
Kedves Laci, említetted a nevemet az első írásodban, csak ezért szólítottalak meg. Most megint olyat vetítesz az általam írtakba, amit nem tartalmaznak. Mindenkinek szabad döntése, hogy hol és hogyan keresi a gyógyulást, ha erre van szüksége, és ezt mindenki másnak illik tiszteletben tartani. Ha mégsem tartanák tiszteletben, akkor a terápiájának azt is céloznia kell, hogy ez se okozzon nála kóros pszichés elváltozást, vagy ha már okozott, szabaddá váljon ettől is.
Csak egy kérdésedre tudok most válaszolni, aztán asszem én is levonulok a terepről. Tehát onnan sejtem, hogy Te nem vonultál be mennyei terápiára Jézus szárnyai alá, hogy még mindig dől belőled a vádlás. Ez rossz szolgálat. Ruff Tibi utalt itt Kenneth Haginre, akiről mifelénk sokan úgy tartjuk, Isten nagy embere volt. Mikor arról kérdezték, hogyan érinti őt mindaz, amikkel oly sokan vádolják, azt nyilatkozta, hogy nem ér rá ezekkel foglalkozni, mert neki a jó hírt kell hirdetni és betegekért imádkozni. Na ez meg jó szolgálat, ez lenne a mi dolgunk is.
De a legjobb példa Jézus, végül is az Ő szárnyai alatt válhatnak hozzá hasonlóvá, akiket el is rendelt erre. Márpedig Ő szidalmaztatván nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. És ezt személyválogatás nélkül kell mondanom, mert mindenki maga ad számot magáról az igaz Bírónak, ott nem lesz ujjal mutogatás. Ha Németh Sándorral találkoztam volna itt és ő kérdezett volna, attól sem íródott volna át a Biblia. De hát veled akadtam össze és Te kérdeztél, ne beszéljünk másokról a hátuk mögött, ha mi sem szeretnénk, hogy mások tegyék velünk.
Kedves Tibor, tényleg fejezzük be, de erre azért még muszáj válaszolnom. Azt mondod, hogy onnan sejted, hogy „nem vonultam be mennyei terápiára Jézus szárnyai alá, hogy még mindig dől belőlem a vádlás”. Ez maga is egy vádlás. A mennyei terápiára való vonulás a ti szótáratokban azt jelenti, hogy elnémulsz és behódolsz Németh Sándornak. Mert Ti összekeveritek a mennyet vele. De én nem vádolok, hanem tényeket írok. Ha valami vádol itt bárkit, azok legfeljebb az ellenőrizhető tények. Jézus, Pál, és mások a Bibliában, soha nem hallgattak el, nem tagadtak le és nem hamisítottak meg tényeket. Olyan tényeket írtam le, hogy Ruff azt tanította a Szent Pál Akadémián, hogy nem lehet Jézus Kristushoz tartozni „szolgálati ajándék” nélkül. Ezek szerint van közvetítő, aki nélkül nem mehetsz hozzá. Ez még a Szent Pál Akadémián használt jegyzetében is benne volt, saját szememmel láttam a fénymásolatot. Ez nem vádlás, ez tény. Ahogy az is, hogy ez eretnekség, alapja minden visszaélésnek. Hasonló tévtanítása, hogy a „szolgálati ajándék” minden szava Istentől van, ezért aki a „szolgálati ajándéknak” ellenáll, az Istennek áll ellen. Ezzel kötözitek meg és betegítitek meg az embereket. Ruff elég sok embert tanított, akik ezt tudják igazolni. Németh Sándor ügynökvádja tény. Az is tény, hogy hazudott, rágalmazott. Bírósági ítélet van róla. Az is tény, hogy ellopta a Hit Gyülekezete vagyonát, az ATV és az ATV székház többségi tulajdonát, több milliárd forintot, amit egy offshore cég közbeiktatásával a nevére iratott. A gyülekezet vagyona az ő magánvagyona lett, és erről is bírósági ítélet van, nem is egy, hogy ez az állítás igaz. Ezek tények, ez nem vádlás. És sorolhatnám, amit leírtam, az mind tény. A Biblia nem hallgatja el, hogy Júdás is egy tolvaj volt. Ez nem vádlás, hanem tény. Az átkozódó imakommandók működése tény. Nem sorolom tovább, én csak tényeket írok. Hány embert átkozott meg a Hit Gyülekezete? Engem például hányszor? Ez bibliai? Zsidó rabbik elhülnek attól, hogy Dávid zsoltárait ez az ember mások megátkozására használja. Elképesztő istentelenség. Tudod, hogy hites és volt hites retteg ettől? Nem győznek jönni hozzám a távozó emberek, hogy bocsánatot kérjenek, amiért Németh és „lelkészei” utasítására éveken át megátkoztak naponta, De nemcsak engem. Fejből fújom még mindig az „imalistát”. Ez nem vádlás. Ezek tények. Amikor pedig ezt tagdjátok, azok hazugságok.
Ruff Kenneth Hagint idézte, mert Németh Sándort nem tudta idézni azzal kapcsolatban, hogy ő nem foglalkozik a vádakkal. Mert Németh Sándor mást sem tesz, csak másokat vádol, rágalmaz és másokkal foglalkozik, még istentiszteleten is, amit mások sándortiszteletnek és pénztiszteletnek neveznek. Ez is egy tipikus magatartás, stratégia, hogy Ti azonnal vádolni kezditek a vitapartnert, például a vádlással, de Németh Sándornál csak egy nagyobb vádló létezik, aki az ő ura, maga az ördög. A hamis ügynökvád után őt hányszor intetted meg a vádlás miatt, Tibi? Nem kell válasozlni, egyszer sem. Mellette dolgoztam, mással sem foglalkozott, csak mások vádlásával, és a vele szembeni jogos kritika elleni harccal, visszavágással és bosszúval. Miről beszélsz?
Kedves Tibi, hatalmas csúsztatás, amikor Jézust hozod példának, amikor a megváltás előtt hamisan vádolták, és nem válaszolt nekik. Azt elfelejted, hogy azt megelőzően megfelelt minden vádra, szellemesen forgatta vissza a farizeusok vádjait, mérges kígyó fajzatainak nevezte őket, és nem maradt szótlan. Az is egy nagy csúsztatás, hogy a szidalmazásra nem válaszolt, mert én nem szidalmazom Némethet, én ellenőrizhető tényeket mondok róla, miközben ő engem mindennek elmondott, elmebetegnek, Te is ügyesen bcsempészted ide az egyik szokásos rágalmazását, szidalmazását, a „kórós pszichés elváltozást”, mintha csak ő diktálta volna, felismerem. De ennél sokkal gorombább szidalmakat és rágalmakat is szokott Németh mondani rám. Az pedig egyáltalán nem jellemző rá, hogy nem nyitja meg az ő száját. Ez az ember a ti főnökötök, akit „Isten emberének” mondotok, és azzal vádolsz engem, amit ő követ el. De róla nincs egy szavad sem, mint mondod, azért, mert nincs itt. Ezt a hivatkozást még egy farizeus is megirigyelné. Amikor ott van a helyszínen a szemed előtt, az elmúlt 30 évben hányszor szegezted neki ezeket, amiket most nekem? Egyszer se Tibi. Egyszer se. Miért? Mert rettegsz tőle. Tőlem nem kell rettegned, ezt tudod, de tőle igen. Személyválogató vagy, nem mérsz azonos mércével, és nem is igazság szerint. Azt mondod, hogy ha Németh Sándorral találkoztál volna itt, és nem velem, attól sem íródott volna át a Biblia, dehát velem találkoztál, és nem vele. Pech. Csak ezért nem inted meg őt, mert nincs itt. Akkor megkérdezem, Tibi, hányszor találkoztál vele az elmúlt 30-40 évben, amikor nem kérdeztél meg tőle semmit? Hányszor íródott át a Biblia, amikor ott állt előtted ez az ember, és te hallgattál, lapultál, nem kérdezted meg, nem intetted meg, amikor nem szembesítetted az Igével nyilvánosságra került tények, mint az ő hamis rágalmai, vagy csak az átokkomandós tanításai és gyakorlata miatt? Tudom a választ, ne hosszabbítsuk vele ezt a vitát: azért nem szembesítetted semmivel, mert nem volt mivel. Ettől kezdve fullad röhögésbe a dolog.
Egy életen át hazudoztok emiatt az ember miatt, ahogy én is tettem, mert muszáj volt, amíg ott voltam. De én befejeztem. Ti meg nem. Féltek, rettegtek, de nem ártalmatlan, amit csináltok, mert legitimáltok egy súlyos emberi jogi visszaélést, egy bibliaellenes gyakorlatot, fenntartotok egy maffiacsaládot, amely villákat, kastélyokat épített a pénzetekből, az anyagi érdekeitek szerint hol az SZDSZ, hol az MSZP, hol az MDF és hol a Fidesz mellé állított benneteket. Méghozzá a Bibliára hivakozva. S nektek az is igaz volt, amikor liberális volt, és az is, amikor az ellenkezője. Gyávaságból hitelesítetek egy sarlatánt, egy báránybőrbe bújt farkast, mert elhiszitek magatok is a tekintélyről és a szolgálati ajándékról szóló hamis tanításokat, és azt hiszitek, hogy Istennel kerültök szembe, ha neki ellenálltok.
Mert mi más lehetne az, aki veri a szolgatársait, módszeresen megalázza és szándékosan összetöri a személyiségüket, ez is tény, diagnózisom van róla. Átkozza az embereket, meglopja a gyülekezetét, aki a pulpitusról hazudik és rágalmaz két Pál apostol és egy Ésaiás próféta között, amiről bírósági ítélet van, hogy nem igaz, és amikor számot kell adnia róla a bíróságon, akkor nem tud elszámolni vele. Ezek megint nem vádlások, hanem szikár, száraz tények, amit ti nem vesztek tudomásul. Én nem a háta mögött beszélek erről az emberről, hanem nyíltan, előtte és szembe vele, könyvekben és cikkekben. Most sem a háta mögött beszélünk, Tibi, mert az itt zajló vitát már régen jelentették neki, nyomon követi, és instrukciókat ad, miközben az imakommandó dolgozik, az oldal adminisztrátorait pedig a háttérben már nyilván elkezdték gyötörni, zaklatni, fenyegetni, puhítani, hogy távolítsanak el mindent, főleg azok bejegyzését, amit az ő áldozatai írtak. Ez a Hit Gyülekezete gyakorlata, attól kezdve, hogy létezik és Németh eltakarított mindenkit az útjából és kisajátította (az emberekkel együtt) magának. Nem kell válaszolni, tényleg fejezzük be.
A némethizmus
A Hit Gyülekezetében az országos méretekben átvett, lappangó némethista magatartás egyik lényege a bűntudat előli szökési és hárítási kísérlet. Az otthonos némethista lágerlakók mindig tudják, miről van szó. Önmaguk és saját belső lényük elől titkolják el a tényeket, és a lágerük minderre lehetőséget ad, mert annyira szent, felvirágozott, fertőtlenített és dicsőséges a vörös, babiloni színű köveivel együtt.
De ez a felejtés tragikus. Ez a magukba fojtott valóság nemcsak a jelenüket teszi agresszívvé, de mérgezni fogja a gyerekeik életét is mindaddig, amíg ki nem beszéli magából mindenki a viszonyát Németh Sándorhoz, pontosabban a némethizmushoz. Még pontosabban a szolgasághoz, egymás megalázásának és önnön megalázottságuknak az élményéhez. Minden ortodox hitesnek ki kell egyszer beszélnie, miért fogadta el az elfogadhatatlant – ha fölébred egyáltalán.
Abban a pillanatban, amikor a Hit Gyülekezetében bekövetkezik a rendszerváltás – mert be fog következni – a Németh Sándorért rajongók ezrei fognak egyik pillanatról a másikra elfordulni addigi bálványuktól és odafordulni a felemelkedő új hőshöz vagy hősökhöz, miközben percek alatt elfelejtik az elődhöz fűződő viszonyukat, minden velejárójával együtt, és hallelujáznak, mintha mise’ történt volna..
Úgy lesz Németh Sándor is elfelejtve, ahogy ő meg a követői ma is elfelejtik és elfelejtetik azokat, akik nemkívánatossá váltak számukra. Úgy csinálnak, mintha az illető nem létezett volna, és úgy tesznek, mintha az, ami jót a felejtésre ítélt ember tett, soha nem történt volna meg. Ez a cinkosok erkölcse, amitől meg kell szabadulni ahhoz, hogy a hit szabadsága ebben az országban kiteljesedjen, mert a Hit Gyülekezete példakép. Csak sajnos mára a rossz fajtából való lett belőle.
Nem kívánom senkinek, hogy sok év után arra ébredjen, hogy elszaladt az élet, már minden el lett rontva, és nincs menekvés. Pedig hogy vigyázott! Mert sejtette, keményen fogta, nem eresztette, de a titok végül mégiscsak kisiklott a keze közül, és ismét napvilágra jött. A csontváz kizuhant a szekrényből, és hiába a reformok bejelentése, már késő, a hullák bűze elfedi az enyhe virágillatot.
Mi a némethizmus?
A némethizmus azt jelenti, hogy bármi, ami hivatalosan történik, egyfelől Istent dicsérve végignézendő, másfelől nem mindig komolyan veendő. Végig kell ülni az istentiszteletet, és nem kell holmi különcködéssel feltűnést kelteni. Alkalmazkodni kell a többség magatartásához. Ha mindenki elesik, én is. Ha mindenki tapsol, én is. Ha mindenki örül, én is. A sor folytatható.
Megeszi a feltálalt prédikációt, nézi az ATV-t, és kuss van. Olyan egyformaság, ami úgy kölcsönöz több arcot egy embernek, hogy tartogat egyet a gyülekezetnek, egyet a barátoknak, és egy még bizalmasabbat a család számára. Ez egy multifunkcionálisan hazug arc.
A némethizmus a kicsinyes álmok uralma. A bővölködésteológia fensőbbségének hirdetése, miközben felébredve a bilibe lóg a kezünk. A némethizmus a tudás hiányának magabiztos elégedettsége, az igavonó ökör uralma az Ember fölött, a közös foglalatosságok örömének győzelme a magányosan is eredményes küzdelmek fölött. A némethizmus olyan cinizmus, ami mindent áthat, a parlamenti képviselő beszédétől kezdve a vitafórumokon szereplő apologéták szókincséig.
A némethizmus azt jelenti, hogy határozottan érezzük a ketrec-jelleget: ha elhagyjuk a hágyét, veszélybe kerül az üdvösségünk. Ám ennek ellenére úgy kell tennünk, és mindenki vidáman úgy is tesz, mintha szabadon élhetne. Mintha egy kis Nyugat lenne Keleten a hatvanas években. Sőt, talán még jobb is, mert itt nem kell annyit dolgozni a boldogulásért, mert a Vezető megadja a helyes útmutatást. Ez a legszörnyűbb öncsalás.
1998-ban a hívek úgy elfelejtették a korábbi évtizedekben éhezve-fázva, a megalázottságban osztozó vezetőiket és testvéreiket, mintha nem is léteztek volna, csak mert a Vezetőnek ez volt az útmutatása.
A némethizmus jelenti azt a magatartást, ami az áttételes, finom hazugságok folyamatos tudomásulvétele és informális, vagyis nem hivatalosan érvényes, éppen ezért abszolút hatékony legitimációja. Ez a jelenség áthatja a hithű hitesek életének minden területét. A barna az szürke, a bűzlő meg persze, hogy szagos. Csak jó szögből kell nézni, nem ellenségesen, összehasonlítva például a szomszéd szennyesével. És büszkének kell lenni rá. A mi gatyánkon nem látszanak meg a foltok, a kínzókamra-gyülekezetekben lévőkéhöz képest, mint pl. a BAGY (Budapesti Autonóm Gyülekezet).
A némethizmusban tanultuk meg, hogyan kell a teológiai nagykapuk mellett olyan kiskapukat találni, ahol úgy bemehetünk, hogy nem Isten, hanem a mi érdekeink érvényesülhetnek. „Ha Dávid hazudott, mi is hazudhatunk”. Megtanultuk, hogy akinek van esze, és közel van a tűzhöz, az gátlástalanul csal, de nemcsak az ÁFÁ-val, hanem a kereszténységgel is, vagyis megcsalja a saját újjászületett élete alapelveit. A gyerek a világi iskolában egészen más nézeteket vall, mint otthon a (keresztény?) családban. A keresztény iskolában pedig a vezetők gyerekei cégéres bűnök ellenére is bent maradnak, miközben a közhívők gyerekeit kivágják egy ellopott rágógumiért. Vagy a férje házasságtörése miatt elválni nem akaró asszonyt az állásából való felmondásra kényszerítik. Nem beszélve a tizedekről és adományokról, melyeket javarészt világi célokra (pl. az ATV finanszírozása) használnak föl.
Ahhoz, hogy a hágyések tényleg szabadok lehessenek, először mindenkinek egyénileg kellene szembenéznie saját magával. Megérteni, hogy eredeti személyiségükben milyen kárt tettek azáltal, hogy kénytelen-kelletlen, vagy olykor önként és örömmel, de elfogadták a némethizmus jellemgyilkos játékszabályait ahelyett, hogy a pulpitusról hallottakat összevetették volna a Szentírással.
Ilyen játékszabály például az, hogy a hágyések kapásból elutasítják a tőlük akár csak kissé is eltérő véleményeket, és az ezeket hangoztatók „ügynök”, „eretnek”, „katolikus”, stb. jelzőket kapnak. Azok a külső szemlélők pedig, akik a tett és a szó egységét kérik számon a hágyén, a legnagyobb ellenségnek számítanak, mert a Felkent Szolgálati Ajándék szolgálatát, és a Szent Szellem általi isteni vezetettségét merészelik megkérdőjelezni.
A némethizmus egyik legjellemzőbb példája az a tipikusan hágyés technika, hogy aki nemkívánatos személlyé válik, hamar ügynöknek kiáltatik ki. Katolikus, III/III-as, vagy bármi, a lényeg, hogy az illetőre azért nem lehetett a nyílt bomlasztó tevékenységet rábizonyítani, mert jólképzett titkosügynök volt, és már évekkel korábban beépült a gyülekezetbe, hogy a megfelelő időben megkezdhesse az aknamunkáját. Mindez azért szükséges, mert az anatémával sújtott egyednek semmilyen erkölcsi, vagy gazdasági bűn nem róható fel, tehát egyértelmű vádakkal és azok bizonyításával nem száműzhető, ám nemkívánatos lévén diszkreditálható és diszkriminálandó, s így a rá nehezedő lelki presszió hatására előbb-utóbb „önként” távozik. Persze távozását bizonyítékként tekintik bűnösségére.
Végső soron nem Németh Sándor a fontos ebben a szomorú és máig nyugtalanítóan lezáratlan történetben, hanem a hívők, a folyamatosan, már régóta megerőszakolt gondolkodású emberek. Ők azok, akik hagyják magukat dicsérni, merthogy ez a legjobb Gyülekezet és a legjobb Vezető, cserébe viszont megbecstelenítik őket azáltal, hogy elveszik az önálló gondolkodásra való képességüket. No, nem mindenben, csak azokban a dolgokban, amelyek a hágyé működéséhez szükséges lojalitást kérdőjeleznék meg. Mindenki egy tégla a Gyömrői úti csarnok vörös, babiloni falában. A börtönfalban. Nem a maguk jószántából, hanem mert itt nem lehet másképpen élni. És még az járt jól, aki nem hagyta magát elragadtatni a vezetők által szidalmazni sugallt emberek pocskondiázásától. Nekik még van esélyük.
Az időről időre jelentkező hisztérikus vádaskodások, a találomra leleplezni vélt spiclik utálata helyett ideje lenne a hiteseknek megismerkedniük önnön bepiszkolódott gyülekezeti énjükkel. A némethista arccal. Ami az övék akkor is, ha utóbb álarcnak tekintik, és egyik napról a másikra levetik. Mert azt nem lehet levetni csak úgy.
Meg kell térni belőle.
Semmivel nem lett kevésbé pontos, fontos vagy időszerű, mint amikor először leírtad.
Kedves Dávid, 2015-ben tettem közzé először, de már 2010-ben megírtam és sok ismerősömnek továbbítottam.
Üdvöt Neked: EI
FIGYELJÜK AZ ÍRÁS DÁTUMÁT!
Charisma – német kiadás, 28. évfolyam, 122. szám, 2002.
Szellemi visszaélés: vallásos divatszó, vagy aggasztó valóság?
Szellemi visszaélés? Van ilyen? Tanok és irányzatok az Egyházban, melyektől a hívők szellemi károkat szenvednek? Ilyen létezik közöttünk? Közöttünk, akik Jézus követőinek tekintjük magunkat? Valóban előfordulhat ilyesmi, vagy ez csak egy vallásos divatszó, mely az elmúlt évtizedekben sok fölösleges vitát szült és inkább problémákat gerjesztett, minthogy azokat megoldotta volna?
Tény, hogy világszerte sok baj és probléma kerül napvilágra, ha a különböző gyülekezetek, lelkigondozással foglalkozó keresztény szervezetek, vagy tanácsadók szembesülnek a kérdéssel, és kellő nyitottsággal és őszinteséggel próbálják azt megközelíteni. Egyre nagyobb lesz azoknak a száma, akik veszik a bátorságot, és segítséget keresnek a keresztény szervezetekben őket ért méltánytalanságok miatt. Az érintettek olyan dolgokkal és ügyekkel kerültek, vagy kerülnek ma is szembe, melyek részben hihetetlennek tűnnek – legalábbis túlságosan hihetetlennek ahhoz, hogy egy bibliai gyülekezetben előfordulhassanak. Az ilyen módon csalódott személyek ezután rendkívül nehezen tudnak bizalommal fordulni más keresztény gyülekezetekhez, hiszen az a hely, ami menedéket és védelmet nyújtott nekik, pont az ellenkezőjére fordult számukra.
Én magam is kilenc évig voltam egy gyülekezet tagja, melynek vezetősége sok odaadással, istenszeretettel és az embereket az Úrhoz való vezetni akarással kezdte a szolgálatát. Sokszor tapasztaltam meg személyesen is szabadulást és gyógyulást. Nagyon hálás voltam, hogy találtam egy olyan gyülekezetet, mely az Evangéliumot ennyire világosan hirdette, és ahol az adományaimat is biztos helyen tudhattam. Érezhető volt, hogy Isten jelen van közöttünk. De ez a gyülekezet apránként egy olyan szervezetté alakult át, melyben az emberekkel történő szellemi visszaélés mindennapos gyakorlattá vált (és maradt), amit nagyon sokféle, szelleminek tűnő érvrendszerbe csomagoltak be. Egyre jobban elcsodálkoztam a változásokon, de időközben magam is a rendszer része lettem, ugyanis bekerültem a vezetőségbe, miközben amennyire lehetett, igyekeztem olyanokért kiállni, akiket ilyen visszaélések értek. Mivel emellett lojális maradtam a vezetőséghez, magam is sok ember félrevezetéséhez járultam hozzá, amit máig is mélységesen bánok.
Azért írtam meg ezt a cikket, mert felkértek rá, de semmiképpen sem abból a szándékból, hogy bárkit is vádoljak. Abban szeretnék ilyen módon is segíteni, hogy azok, akiket ilyen szellemi visszaélések értek, képessé váljanak az általuk megtapasztaltakat megfogalmazni és kimondani. Bátorítani kívánom őket arra, hogy kilépjenek az állapotukból, és szeretném elmondani, hogy van belőle gyógyulás, Isten mellettük áll, hogy a zavarodottságot és a sérüléseket meggyógyítsa. Nem Isten áll az olyan erők mögött, amelyek az embereket megsebzik és beteggé teszik – még ha ez az Úr nevében is történik. Emellett azt is szeretném, hogy az Egyház felelős vezetői elkezdjék komolyan venni ezt a problémát, hiszen óriási áttörés következhetne be, ha minden vezető a maga területén elkezdené széttörni a rabság igáját az emberek fölött.
Mi a szellemi visszaélés?
A kifejezés mögött álló kérdéskör nem újdonság. Valójában egy nagyon régóta meglévő problémaforrásról van szó, mely évszázadok óta jelen van az egyháztörténelemben és az idők során különböző alakokat vett fel. Mivel sok meghatározásnál fennáll annak veszélye, hogy rosszul alkalmazzák, szeretném pontosítani a kérdéskört, de előtte utalnék még egy fontos dologra: a szellemi visszaélésnek bárki, tehát vezetők is lehetnek az áldozatai, amennyiben hatalomra törő emberek alkalmazzák azt velük szemben.
A szellemi visszaélés a legkülönfélébb összefüggésekben fordulhat elő, például vallásos (hívő) közösségekben, de családban, lelkigondozás, vagy terápiás kezelés során is. Kérem, ezeket a tényeket tartsák emlékezetben, még akkor is, ha a későbbiekben főleg a keresztény gyülekezetekben vezetői pozíciókban lévő, hatalomra törő emberekről lesz szó. Most pedig határozzuk meg a visszaélés fogalmát:
„A visszaélés (általában) akkor következik be, ha az egyik ember egy másik embert arra használ fel, hogy a saját szükségleteit elégítse ki anélkül, hogy a másik ennek tudatában lenne, vagy szabad akaratából ehhez hozzájárulna. A visszaélő hatalmi pozícióját használja fel célja elérésére, és figyelmen kívül hagyja a pozícióhoz kapcsolódó felelősségét a másik féllel szemben. (dr. Rolf Senst pszichiáter- és pszichológus szakorvos, De’Ignis-klinika)
A szellemi visszaélés eddig általam vizsgált esetei a szellemi vezetői pozícióban megvalósuló, hatalommal történő visszaélés (másnéven hamis tekintély használata), illetve olyan visszaélési helyzetek körül forognak, amelyektől emberek szellemi károsodást szenvednek olyan következményekkel, ami az Istenhez fűződő kapcsolatukat súlyosan megzavarja, vagy azt lerombolja.
A fogalomkört a következőképpen szeretném bővíteni: Akkor van szó szellemi visszaélésről, ha Isten nevében olyan határokat lépnek át, melyeket maga az Úr állított fel az ember számára, s ezek átlépése az érintett beleegyezése nélkül történik, vagy a szelleminek álcázott kontroll, manipuláció, vagy gondolati befolyásolás következtében maga az érintett egyezik bele. E határokat olyan emberek lépik át, akiknek hatalmuk van az érintett életébe való beleszólásra, úgy, hogy a befolyásoló a saját, nemritkán tudat alatti szükségleteit elégítse ki. Eközben kihasználják a segítségre való rászorultságot, vagy az önátadásra való készséget. Ezek következményei szellemi sérülések lesznek.
Ken Blue, a Vineyard-mozgalom egyik pásztora rámutatott, hogy a szellemi visszaélést „…ritkán gyakorolják a megsebzés szándékával. Azok az emberek, akik szellemi pozíciójukkal visszaélnek, érdekes módon rendkívül naivan viszonyulnak a tevékenységük következményeihez. Áldozataikat valójában ritkán akarják megsebezni. Általában olyan mértékben narcisztikusak, vagy arra álltak rá, hogy Istennek valamilyen nagy dologgal szolgáljanak, hogy legtöbbször észre sem veszik, mekkora fájdalmat okoznak az áldozataiknak.”
A szellemi visszaélés jelensége a keresztény közegben változó intenzitással fordul elő, és széles skálán mozog: a kevés kárt okozó időnkénti visszaéléstől kezdve, egészen a folyamatos és módszeres visszaélésig. A fogalmakra gondosan oda kell figyelni, hogy a „visszaélés” szót csak tényleges előfordulása esetén alkalmazzuk. Ha ugyanis a szellemi pozícióban lévő személy minden egyes helytelen cselekedetére ráhúzzuk, és összefüggésbe hozzuk minden tekintéllyel kapcsolatos konfliktussal, még ha azok valóságosak is, akkor a tényleges problémákról elterelődik a figyelem. Emellett súlyos károkat is okozhatunk annak a személynek, akit alaptalanul vádolunk meg visszaéléssel.
Mérgezett hit, avagy a hit, mint zsákbamacska
Sok, szellemi visszaélés áldozatául esett ember tud beszámolni olyan időszakokról, amikor a gyülekezetében csak pozitív élményekben részesült, és hívő életében áttöréseket, változásokat, és hatalmas „aha-élményeket” tapasztalt meg. Kapcsolatba került olyan emberekkel, akiknek meggyőződött a hiteles keresztényi mivoltáról, akik a gyakorlatban is azt élték meg, amire ő maga is vágyott.
De ezek mellett előbb-utóbb, gyakran nagyon finoman, más erők is kezdtek érvényesülni. Bibliai tárgyú prédikációk a kontroll eszközeivé kezdtek válni, ahol olyan témák kerültek előtérbe, melyek az egyes hívőket a vezetőknek való engedelmességre nevelték. Az engedelmességről, alávetésről, lojalitásról, vagy elkötelezettségről elhangzó egyoldalú üzenetek például kiválóan alkalmasak erre a célra. Ilyenkor az emberek többsége, még ha meg is értik, miről van szó, a legritkább esetben vonják le a szükséges konzekvenciát, hanem valahogy így magyarázzák a helyzetet: „…hát igen, minden gyülekezetnek megvannak a maga hibái. Nekem kellene megbocsátóbbnak lennem.” Ők valójában félreértik a megbocsátás üzenetét, s ezáltal kiteszik magukat a folyamatos manipulációnak és szellemi visszaélések sorozatának. Eközben kiderül, hogy az, ami eredetileg nagyon pozitívan nézett ki, valójában egy csalást rejtő zsákbamacska.
A szellemi visszaélés jellemző vonásai
A szellemi visszaélések központjában mindig a hatalom olyan alkalmazása áll, amire az ember nem jogosult, mert azt a pozíciót foglalja el, amire egyedül Isten méltó. Íme néhány példa a különböző visszaélési formákra:
1. Magatartás-központúság
A „helyes magatartás” fontosabb, mint maga az ember, és ami benne végbemegy. A szeretetet, az elfogadást, vagy a fontosság-érzést csak bizonyos dolgok megcselekvése, illetve meg nem cselekvése által lehet kiérdemelni. A személyt a gyülekezeti mércék alapján ítélik meg, és sorolják be „szelleminek”, vagy „nem szelleminek”.
2. Bibliai fogalmak átértelmezése
A szellemi visszaélést gyakorló szervezetekben sok bibliai fogalom szinte észrevétlenül új értelmezést nyer. Az „alárendelődés”-ből tartalmilag „alávetettség” lesz, vagyis annak gondolkodás nélküli végrehajtása, amit a „szellemibb” emberek mondanak, sokszor olyan területeken, ahol az alárendelődő maga is képes véleményt alkotni. A vezetők pozícióját és utasításait a helyükről kiragadott bibliai idézetekkel és magyarázatokkal alapozzák meg.
3. Elitista gondolkodásmód
Ebben az esetben mindig kiemelik a gyülekezet, vagy annak vezetőjének különleges, Isten által kijelölt, egyedi küldetését. A bizonyítékok látszólag alátámasztják az állítást: jelek és csodák, bizonyos szellemi sikerek, stb. Ehhez az elhíváshoz a „külső világ” még csak közel sem érhet. Egy ilyen közösség elhagyása automatikusan magával vonja az Isten akaratából és áldásaiból való kiesést is.
4. Egyes személyek magánéletébe történő illetéktelen beavatkozás
Ha a vezetők véleménye, tanácsai és „szellemi benyomásai” akkora fontosságot nyernek, hogy magánéleti döntések alapját képezik, (pl. idő- és pénzbeosztás, társválasztás, család, karrier, egészség, stb.) akkor nagyon oda kell figyelni. Ez gyakran az alárendelődési kötelezettség és alárendelődni akarás álcája alatt jelenik meg, miközben a hívők elfelejtik, hogy az Úr minden egyes követőjét nagykorúságra és a Tőle való személyes függésre hívta el.
5. A vezetőség kritikájának tiltása
Az önálló és kritikus gondolkodás nemkívánatos jelenség. Az olyan ügyekről való eszmecserét, melyek a gyülekezeti tagokban kérdéseket vetnek fel, automatikusan negatív beszédnek és pletykálkodásnak minősítik. Emellett én sem értek egyet a vezetőkkel szembeni kritikus és örökös jobbantudás attitűdjével. Természetesen nem sorolandó ide a kevéssé konstruktív, mások háta mögötti, tényleges javító szándék nélküli beszéd. Valójában a vélemények és aggodalmak szabad kifejezési lehetőségének korlátozása az, ami veszélybe kerül. Egy szellemi visszaélést gyakorló rendszerben, ahol néhányan egymásban bíznak és a felelősségtudatuk vezeti őket arra, hogy a kérdéses ügyeket megbeszéljék, a következő szankciókat foganatosíthatják ellenük:
– Megszégyenítés és elértéktelenítés
– Megfélemlítés és megalázás
– Rágalmazás és hamis vádak
– Meghatározatlan, de heves vádaskodások, pl. illojálisként, „szellemietlenként”, árulóként, lázadóként, Jézabelként, vagy Absolomként való megbélyegzés.
– Bizalom és hatáskör megvonása
– Esetleges átok-szavak és átok-imák kimondása az illető(k)re.
Ilyen módon azokat az embereket, akik a problémákat feszegetik, magukat is problémásként állítják be.
A szellemi visszaélés következményei
Csak vázlatosan lehet említeni azt a sokféle sebet, amit olyan embereknek lehet okozni, akik hosszabb időn át voltak kitéve a gondolati befolyásolásnak, vagy szélsőséges esetben lélektani terrornak. Sokan zavartan támolyognak a kapott csapásoktól, és alig képesek megfogalmazni, hogy mi történt velük. Az így megsérültek keresik a tájékozódási pontokat. Az elmúlt években sok ilyen módon szenvedő embert volt lehetőségem látni. A szellemi, lelki és fizikai tünetek nagyon sokfélék. Súlyosabb esetekben hasonlóak azokéhoz, akik egy szektából való megszabadulást tudhatnak maguk mögött. Kimutatható, hogy valójában nem az számít, hogy az adott közösségben a tanítások bibliaiak, vagy téveszmék, ugyanis a szellemi kihasználás által felszabaduló erők ezektől függetlenül, mindkét esetben egyformán hatnak.
Van lehetőség a gyógyulásra!
Azt, hogy mit jelent a „szellemi kihasználás”, csak és kizárólag az a személy tudja átérezni, aki maga is szenvedő alanya volt annak. A gyógyulás útja többrétegű és egyebek mellett egy tényleges megbocsátási folyamatot is jelentenie kell, de ezt az igazságot gyakran félreértik. A megbocsátást ugyanis csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha pontosan tudjuk, mit kell megbocsátani, és mit vétkeztek ellenünk.
Miért kellett Ádámnak a Paradicsomban minden állatnak nevet adnia? Mert csak azokon tudott uralkodni, aminek a nevét is tudta. Ez az elv itt is érvényes: Csak ott és akkor fogunk tudni megbocsátani és elengedni, ha a velünk történteket pontosan meg tudjuk nevezni. Akkor is erre van szükség, ha nekünk van szükségünk megbocsátásra. Ehhez viszont az érintetteknek idő és hely kell, vagyis olyan lehetőség és annyi idő, ahol és amikor megnyílhatnak. Barátok, avatott lelkigondozók, vagy terápia – kinek-kinek az, ami a legmegfelelőbb. Gyakran olyan rendezvények is segíthetnek, melyek a belső gyógyulással foglalkoznak. A gyógyulást keresőknek mindenekelőtt meg kell tanulniuk, hogy ne tartózkodjanak a jó dolgoktól.
Hogyan kel szolgálni a gyógyulást keresők felé?
A megértő légkör, az odafigyelés, és a megértés szándékával történő hallgatás, anélkül, hogy kommentálnánk a hallottakat, vagy egyből tanácsokat adnánk, sokat segít. Az együttérzés, ahogy Jézus is tette, amikor felháborodott azon, ahogy a farizeusok gyakorolták a szellemi visszaélést a nép fölött, a szolgálót közelhozza a szenvedőhöz. Fontos, hogy a sérült személy őszintén ki tudja önteni a szívét és le tudja tenni a terheket.
Sok ilyen embertől nem szabad azt elvárnunk, hogy azonnal csatlakozzon egy másik gyülekezethez, mert elsősorban szeretetre, elfogadásra és barátságra van szüksége. Az olyan mondatok, mint „szükséged van egy gyülekezet védelmére” cinizmusnak tűnnek számára, hiszen a tapasztalatai pont az ellenkezőjét mutatják. Megváltozhat egy ilyen állapot? Én azt gondolom, hogy igen, de idő kell hozzá. Ha az érintettek lehetőleg egyértelműen dolgozzák fel a velük történteket, és ha Krisztus Teste minél hamarabb képes lesz megfelelően kezelni ezt a bajt, annál könnyebben lesznek képesek a károsultak csatlakozni egy gyülekezethez.
Hogyan ne váljunk magunk is a szellemi visszaélés elkövetőivé?
Előfordulhat, hogy azok, akik gyakorolják a szellemi visszaélést, korábban maguk is az áldozatai voltak. Az is lehet, hogy olyan élményekben részesültek, melyek a személyiségüket károsították. A következmény: kisebbrendűségi érzések, bizonytalanság, narcisztikus vonások, és egyéb személyiségzavarok. Az így károsodott emberek problémáikat gyakran a hatalom helytelen gyakorlásával kompenzálják. Cselekedeteiket pedig azzal magyarázzák, hogy azokkal Istent szolgálják. Ugyanakkor a valóság az, hogy Isten őket is meg akarja érinteni, hogy meggyógyuljanak. Legtöbb esetben elég az is, ha egy ilyen személy felismeri, hogy a saját vezetői tekintélyét hamis tanításokra alapozta, és szívből megtér.
Olyan emberek számára, akik az Egyházban ajándékkal rendelkeznek, nagyon fontos, hogy ne vonják ki magukat a személyes gyógyulási folyamatok alól és ne meneküljenek annyira a „szolgálatba”, hogy ne lehessen őket megszólítani saját problémáik kezelésével kapcsolatban. Elgondolkodtató, hogy sok ilyen személy a „sikert” annak igazolásának tekinti, hogy vele minden rendben van és nincs szüksége sem segítségre, sem pedig korrekcióra.
De kinek engedjük meg, hogy beleszóljon az életünkbe? Vajon nem lenne fontos, hogy a szellemi vezetőknek is legyenek bizalmasaik, akiknek betekintése van a magánéletük részleteibe is, minek következtében az életük átlátható lenne, mégpedig olyan barátok előtt, akik nem tőlük függenek? Nyilván nem könnyű egy vezetőnek alkalmat találnia, hogy a gyengéit is bevallhatja, de létezik ilyen lehetőség, és megéri, hogy az Urat kérjük ennek megmutatására. A személyes helyreállás helyeinek megtalálása az egyházi vezetők prioritási listája élén kell hogy álljon, és sem a félelem, sem a büszkeség nem lehet ebben akadály. Rájuk ugyanis Isten embereket bízott, akikről Isten előtt számot kell adniuk (ld. Zsid. 13:17). Ezt pedig nem szabad könnyelműen kezelni.
Inge Tempelmann
Az írás szerzője keresztény terapeuta, és több évig teljes idejű szolgálóként tevékenykedett.
Akár 1992-ben is meg lehetett volna írni, mert már akkor is tudtuk többen, hogy mi történik, mi megy. Pl. 1992-ben hallottam először egy síró fiataltól, hogy galambos zsolt visszaélt a bűnvalláson elhangzottakkal.
Ha valaki valamit nem jól csinált, Németh azonnal kiadta, hogy keressék meg, kinél tett bűnvallást, és az illetőnek el kellett mondania, amit a bűnvallásban hallott. Ebből aztán Németh megmagyarázta, hogy miért mondott neki ellent valaki, milyen bűnök és milyen démonok okozták a lázadást. Majd visszaéltek a bűnvallásban elhangzott információval, és azzal próbálták lejáratni, hitelteleníteni és tönkretenni az illetőket. Sötét maffia, a középkori katolikus egyház elsőáldozó ezekhez képest.
OK, de itt fentebb az kinek szóló üzenet, hogy ruff tibi beismeri, hogy a problémák 70%-a „félrepásztorlás”? (Jó-jó, a sajátos terminus technicusok rendszere is megérne egy mis… akarom mondani: pénztiszteleti alkalmat.) Hát, ha ők ezt tudják, és ennek pajor tomi is helyesel, tehát ő is tudja, akkor ezt kvázi „az első 3 sorban” mindenki tudja. Akkor most ezek a remek emberek mikor hazudnak? Itt és most, vagy akkor, amikor bólogatnak n$-nak, sőt, adják alá a lovat? Amikor azt írják, hogy megértőnek és együttérzőnek kell lenni „a félrepásztoroltakkal”, vagy akkor, amikor n$-nek engedelmeskedve és görcsösen megfelelve az iránymutatásoknak azt mondják valakinek, hogy meg kell bocsájtani az őket átverő élhágyés vállalkozónak, különben elkárhozik a sértett, tehát éppen „félrepásztorolnak”? Akkor, amikor azt írják, hogy „az egészséges intuícióval bíró emberek – nagyon helyesen – elmenekülnek”, vagy akkor, amikor hadonászva „végig imádkozzák” a démon- és átoklistát, rajta hús-vér emberek neveivel?
Na ez a beszélgetés is érdekes és hasznos volt addig, ameddig meg nem jelentek a szegény és természetesen ártatlan áldozatok (brand tag „victim”), majd a rájuk közismerten jellemző érzékeny, szerény stílusukkal előrántották jól bejáratott lángszóróikat és géppuskáikat, hogy szitává lőjék mind a berendezést, mind pedig a beszélgetőtársakat. 🙂 Miután mindenki elpusztult, a visszafogott stílusukról ismert, sajnálatraméltó áldozataink (brand tag „victim”) vegyi hadviseléshez folyamodtak és elkezdtek idegmérget locsolni mindarra, ami megmaradt – ugyanazokat a talán félig igaz, talán félig hamis vádakat ismételgetni válogatás nélkül, amiket kb. az összes létező, sikeresen meghódított fórumon már ezerszer leírtak (egyre cifrább részletekkel, mint ahogy a népkölteményekhez ez illik) és nulla újdonságtartalommal rendelkeznek. Ez a megszokott menetrend szerint addig tart, ameddig biztosak benne, hogy már tényleg csak ők maradtak, a területet elfoglalták, a környékről is kihalt mindenki, aki értelmes beszélgetésre vágyott volna. Talán pár hónap múlva, vegyvédelmi ruhában vissza lehet ide térnie az érdeklődőknek – addig értelmes és újszerű gondolatok itt valószínűleg már nem lesznek… :/
Mindenképpen hasznos, hogy idejöttél, és megmutattad, hogy milyen egy nárcisztikus vallási rendszer tagjaként gúnyolódó nárci működést felmutatni a mindennapokban. Mint ezüst tálcán arany alma, annyira helyén íródott a hozzászólásod. Köszönjük, hogy személyeden keresztül kiáradhatott a szennyszellem.
Itt eddig mindenki saját nevén szólalt meg, vállalva önmagát, a véleményét és az állításait. Ennélfogva mindenki ellenőrizhető, hogy igazat mond vagy sem. Mindenkinek a saját élete, a múltja és a megtapasztalása hitelesítette a szavait. Most megjelent egy „Steve” álnevű ember, aki az arctalanság és a névtelenség homályába burkolózva kérdőjelezi meg mindenki szavahihetőségét, motívumait és az általa elmondott történeteket. Miközben egyetlen tényt, általunk elmondott információt nem cáfol tényekkel. Csupán annyit mond, hogy „hamis vádakat” ismételgetünk „válogatás nélkül”, de arra nem fecséreli az időt, hogy akár egyetlen „vádat” is tényszerűen cáfoljon. Majd a végén azon kesereg, hogy nem lehet itt értelmes beszélgetést folytatni, mert „értelmes és újszerű gondolatok itt valószínűleg már nem lesznek”. Nem így látom, nagyon sok érdekes, fontos és újszerű gondolat elhangzott Egri István teológikus idézetei és Borbély Viktor pszichológiai elemzése, de Uzoni Dávid rövid írása nyomán is.
Itt egyetlen ember van, aki egyetlen értelmes és újszerű gondolatot nem tett hozzá a témához, az pedig a „Steve” álnevű troll, aki ezzel a hozzászólásával megpróbálja szétverni a beszélgetést, legéppisztolyozni és lángszórózni a hozzászólókat, akik az életükkel hitelesítik Németh Sándor és a Hit Gyülekezete által okozott mérhetetlen károkat. Aki kísérletet tett arra, hogy a bejegyzésével idegmérget locsoljon Németh Sándor és a Hit Gyülekezete áldozataira. Németh Sándor leginkább ezt szeretné. Talán nem nehéz kitalálni, honnan érkezett „Steve”, hol szeretnek névtelenül és álnéven gyalázkodni, ki az a magyar egyházi vezető, aki évtizedek óta így kommunikál, így támad és bomlaszt, és erre tanítja a híveit is. Németh Sándor és hívei a csak rájuk jellemző stílussal és szegényes szókészlettel olyan vastag kondenzcsíkot húznak maguk után, mint egy szuperszónikus repülőgép.
Példának okáért megemlítjük, hogy a géppisztoly és a lángszóró Németh Sándor tanításainak visszatérő eleme, a hitesek a „géppisztolyos és atombombás prédikáció” néven ismerik, amelyben Németh az „ellenségek” megátkozására tanítja a Krisztusban hívő szenteket. Ezért a géppisztoly és a lángszóró emlegetésével önkéntelenül mégis sikerült valami hasznosat tennie a „Steve” álnevű hites trollnak, mert legalább felidézhetjük, hogyan tanítja az embereket megátkozni Németh Sándor. Jézus ugyan azt mondta, hogy áldjátok még az ellenségeiteket is, azokat is, akik átkoznak benneteket, Németh Sándor a rá jellemző módon semmibe véve a Messiás parancsát, megátkozza és megátkoztatja azokat is, akik őt nem átkozzák. Íme egy rövid idézet Németh Sándor atombombás és géppisztolyos prédikációjából, hogy láthassuk, ki az, aki „géppisztolyt” és „lángszórót”, meg vegyi fegyvereket használ.
Németh miután elmondta, hogy ha megdobnak kővel, akkor dobj vissza kővel és ne kenyérrel, hogy ne áldjad az ellenségedet, mert az nem használ nekik, hanem kérj Istentől géppisztolyos angyalokat. Most szó szerint idézem Németh Sándor ún. „keresztény” lelkészt, hogyan kell imádkozni: „Uram, te ragadd meg a pajzsodat, a dárdádat, vértedet, menj az ellenségeim ellen. Szállj hadba! Egy atombombát sújts rájuk! Ragadj atombombát! Ragadj egy géppisztolyt! És így tovább. Hát ne gondoljátok, hogy ott a mennyben nincs ilyen fegyver. (…) Ott fönn van a fegyvertár, megragadja, fölfegyverkezik és megy érted harcolni. Golyószóróval, géppisztollyal, amivel akarod, hogy menjen harcolni.”
Eddig a szó szerinti idézet, érdemes az egészet meghallgatni, vagy a leiratát elolvasni a Fesz lesz című könyvemben. Azt is mondja, hogy azt kell kérni Istentől, hogy Németh Sándor ellenségeit a „halál simogassa”, hogy „haldokoljon, Uram, de ne hajoljon meg”. Kéz és lábtörést kell kérni, szívinfaktust, stb.. Azt tanítja, hogy ha ezt kérik Istentől a hívők, akkor ezt Isten megteszi. Ilyen istenképe van Németh Sándornak. Ő ilyen érzelmekkel gondol az ellenségeire. Géppisztolyos angyalokat küldet Istennel. Nem lehet tudni, mikor jön rá, hogy Isten az ilyen „imákat” nem hallgatja meg, ezért kénytelen ő maga küldeni egy géppisztolyost, aki nem angyal, hanem mondjuk a fegyveres testőreinek egyike. Ez a Hit Gyülekezete keresztény felekezet, államilag elismert, milliárdokkal támogatott, „bevett egyház”. A géppisztolyos angyalokról szóló prédikáció elején elhangzik, hogy mi a kiindulópont, miért kell ezt csinálni. Azért, mert Németh Sándornak fáj a feje, migrén gyötri, és ezt az ellenségeinek tulajdonítja, akik erről mit sem tudnak. És beindít több ezer embert, hogy atombombát dobassanak Istennel rájuk, meg haldokoljanak azok, akiknek Németh Sándor a fejfájását tulajdonítja. Ez nem vádaskodás, ezek tények, magnófelvétel van róla, ezrek hallották, akik ott voltak. A leirata fenn van az interneten.
Tehát ez a válasz a Steve nevű trollnak, hogy a géppisztolyok nem a mi, hanem Németh Sándor fegyverei. A mi „fegyvereink” az igazság, a tények, a Szentírás igéi, amelyeknek ellentmond Németh Sándor személyisége, tevékenysége és tanításai, a gyülekezete működése, ezen kívül könyvek, cikkek, tanúságtételek, az igazság elmondása. Ezek a mi „fegyvereink”. De az is jellemző, hogy Németh Sándor állandóan háborús képeket használ, mindig harcol. Mi nem harcolunk, mi azt akarjuk, hogy az igazság derüljön ki, és az emberek megszabaduljanak, meggyógyuljanak azokból a sebekből, amelyeket ez a sarlatán, képesítés nélküli állelkész okozott nekik, a szolgáival együtt.
Mi nem viselünk a Steve nevű hozzászóló „idegmérgei és vegyi fegyverei” után sem vegyvédelmi ruhát, mert bennünket más véd meg. Gyalázta itt Németh Sándor áldozatait, kísérletet tett arra, hogy bemocskolva őket véget vessen az itt folyó beszélgetésnek és „lezárja” azt. Ez a Hit Gyülekezete stílusa, mindenkit leönteni fekáliával, hiteltelenné tenni és elnémítani. Ez maga Németh Sándor, az tölti ki az ideje és az élete legnagyobb részét évtizedek óta. De ez nem fog sikerülni, mert ha itt lezárul ez a vita, akkor folytatódik máshol, és a Fesz sorozat harmadik része, a Fesz volt című könyv az áldozatok beszámolóit, hiteles történeteit tartalmazza majd, ami szembesíti Magyarországot azzal, hogy mit tűrt meg évtizedeken át, ami a Gulágra emlékezteti a Hit Gyülekezetét, Németh Sándor jól jövedelmező családi, vallási magánvállalkozását, amely lelkileg sérült emberek tízezreit termelte ki. Félelmekkel teli, babonás, vallásos emberek tízezrei bolyonganak Magyarországon kétségbeesve Németh Sándor sarlatán tevékenysége miatt, akik már nem tudják, mit gondoljanak Istenről. Felmérhetetlen az a pusztítás, amit ez az ember végzett, és nincs vége. A kiszolgálói pedig itt írogatnak és gyalázzák azokat, akik az áldozatai ennek a szörnyű embernek és vallási rendszerének.
Nem ijedtünk meg Steve.
Hmm. hát én kb. egy random hívő vagyok, nem vezető és nem is félelmetes, így meglep, hogy ekkora válaszreakciót generáltam, hirtelen nem is tudok mit kezdeni a figyelemmel, ami egy ilyen celebrity victim felől árad rám – arra pedig végképp nem gondoltam volna, hogy az jutna eszedbe, hogy, meg kell ijedni tőlem. :)) Viszont nincs olyan szabály, hogy le kell írnom a nevemet (bár nem vagyok túl rutinos sem, mivel az email címemben benne van a nevem, így az oldal üzemeltetői meg tudják nézni ha érdekli őket, bár okosabbak nem lesznek tőle, mivel semmiféle ismertséggel nem rendelkezek). Németh Sándor is max. csak látásból ismerhet (?) engem, ha jó a szeme és ellát a lelátóig vagy a hátsó sorokig – szóval nyugalom, nem vagyok általa felbérelve… 🙂 Persze ha rosszmájú lennék, azt kellene mondanom, hogy megértem, ha egy ügynök mindenki másban ügynököt lát. 😉
Amit írtam, az nem trollkodás, hanem hűen tükrözi a véleményemet, amely tehát (ismétlem) a következő: üdítő és hiánypótló volt a beszélgetés eleje és mint hites, személy szerint sajnálom és csalódott vagyok amiatt, hogy csorbult a beszélgetés lehetősége a témáról, mert mindenki, akinek a véleménye érdekelt volna (és természetszerűleg az átlagosnál jobban érdekelnek a gyülekezetem vezetőnek véleményei ebben a kérdésben), levonultak a megjelenésetek után. Viszont megértem őket, mert kinek van kedve és ideje kilométeres, idegesítően egzaltált hangvételű vádfolyamokkal viaskodni. Az is nehezen vitatható, hogy az első hozzászólásodban levő ékverési kísérlet elég béna volt (ha pedig őszinte volt, akkor csak emocionális IQ hiányra utal az egész, bár miután már egy kommenttel később oldalakon át porig aláztad az előző kommentben magasztalt személyeket, az összhatás a végére szürreálissá lett).
Vicces és szomorú, hogy a „valláskárosultságról” mint jelenségről (ami persze létezik a gyülekezetben is) azért nem lehet beszélni és legalább megkísérelni feldolgozni a témát, mert az évtizedek óta permanensen „traumatizált”, a valláskárosultságukból szabályosan brandet építő személyek ezt ellehetetlenítik, lefoglalva a teljes sávszélességet redundáns anyagokkal. Aki „Németh Sándor szapulást” akar olvasni vagy hallgatni, az számos facebookos, indexes fórum vagy YouTube csatorna közül válogathat kedvére és napokig olvasgathatja/hallgathatja ezeket, ha erre vágyik a lelke (szerintem a legtöbb hites ismeri ezeket vagy bele-bele nézegetett, hogy legalább ne érezze magát kellemetlenül tájékozatlannak arról, hogy miért is kellene aktuálisan „ellentmondásosnak” látnia a közösségét ill. mindenki ember és ha más nem, valamekkora szörnyülködési igénye van). Szóval teljesen felesleges volt ezt a helyet is egy n+1-edik ilyen szapulóhellyé tenni. A fellépésetek stílusa ugyan tökéletesen példázta, hogy egyrészről telitalálat, ahova MTA a cikkét kifuttatta – másrészről viszont ahogy többen megjegyezték, az éremnek van egy másik oldala is – erről pedig jó lett volna olvasnom egy jó beszélgetést olyan emberektől, akiknek a véleménye érdekel.
Annyit még, hogy az állandóan unalomig hajtogatott sérelmek a hitesek túlnyomó részének – pl. konkrétan nekem – semmit nem mondanak (ettől még lehetnek nektek ezek szuper fontos dolgok), mert nem ismerem az ügyeket és a személyeket, első kézből ellenőriznem az állításokat pedig lehetetlen. Így személy szerint max. arra tudok hagyatkozni, hogy velem pont soha semmi borzalmas nem történik a gyülekezetben (bár lehet, hogy iszonyú szerencsém van, olyan vagyok, mint a vígjátékban az egyszeri főhős, aki körül minden csupa halálos veszély, csak mindig éppen nem arra néz vagy lép, ahol kivételesen minden rendben van). További szubjektív szempont, hogy ki tűnik normálisabbnak – Ti, vagy a hites vezetők (élükön Németh Sándorral). Hát az utóbbiak… Az is sokat nyom a latba, hogy a szokásos emberi bénázásokon és gyarlóságokon kívül – amiből természetesen van bőven, de azokat illik elviselnem, máskülönben hogyan várhatnám el, hogy mások is elviseljék az enyéimet – olyan rosszindulatot, ami szerintetek a gyülekezeti közeget átjárja, egyszerűen nem sikerült eddig érzékelnem, kb. mindenki – a vezetőket is beleértve, amennyi személyes interakcióm volt némelyükkel, bár az is igaz, hogy ez nem annyira sok – teljesen normálisnak és segítőkésznek tűnt. Ez persze nem teszi őket tökéletessé és hibátlanná – de nehezen hihető, hogy mindenki titokban gonosz lenne és sátáni kacajok közepette azon gondolkodnának Németh Sándorral összeülve, hogyan lehet tönkretenni ártatlan testvérek életét. Ha valahogy mégis, akkor pedig ezt annyira jól titkolják, hogy az én perspektívámból nézve nem létezik ilyen probléma, miközben a gyülekezeti tagság az évek során számos konkrét és kézzelfogható pozitívumot és örömforrást jelentett a számomra (tulajdonképpen még azt is valahol élvezem, hogy „ellentmondásos” a közösség). Azt gondolom, sokaknak ez a tapasztalatuk, de az is biztos, hogy vannak, akiknek más az élményük – a gyülekezet helyileg és országosan sem egy homogén hely, számos kapcsolati rendszer létezik, eltérő pásztorok, szolgálatok, vezetők, stílusok és helyi problémák stb. ill. az is biztos, hogy spirituális vagy intézményi vezetők akaratlanul, vagy felkészületlenségből vagy akár „kisebb ellenállás felé menésből” árthatnak (ok, azért előfordult velem is, hogy belekerültem vitás helyzetbe és érzékeltem, hogy gyakran elég nagy a tanácstalanság és szerencsétlenkedés megy ilyen ügyek megoldása körül, bár tipikusan azt is be kell látnom, hogy én ugyanúgy nem feltétlenül tudom jól kezelni a problémát, mint mások…). Szóval ismét, érdekelt volna a beszélgetés további része, na de mindegy, majd máskor, máshol…
Steve, azt írod a végén, hogy „érdekelt volna a beszélgetés további része, na de mindegy, majd máskor, máshol…” Miután azt világossá tetted, hogy Téged csak a Hit Gyülekezete vezetőinek, lelkészeinek véleménye érdekel, segítek, hol tudod megismerni azt, ami Téged érdekel: Új Exodus, Hetek, Hit Rádió, ATV, Szent Pál Akadémia. Ott csak azok szólalhatnak meg, akiknek a véleménye azonos Németh Sándorral, és Téged csak ez érdekel. Sajnos, van még olyan nyilvános és szabad helye a földnek, ahol nemcsak ti beszélhettek, hanem más is. Sajnálatosan elmúltak azok az idők, amikor az ilyeneket máglyán el lehetett égetni, Németh Sándor nagy bánatára. Ezért igyekszik más módszerekkel eltenni láb alól őket.
Ami az általunk közölt tényeket illeti, azok könnyen ellenőrizhetők, és azokról lehetne véleményed, ha egyáltalán érdekelne bármi, ami megkérdőjelezheti a bálványba vetett hitet. Példul a Németh Sándor szájából származó, mások megátkozását tanító prédikáció, amit Neked köszönhetően itt feljebb idéztem, és amely mellett szó nélkül elmentél a géppisztolyoddal. Érdekelhetnének például annak bibliai alapjai, feltéve, hogy nemcsak azt a sarlatán magyarázatot fogadod el, amely Németh Sándor szerint felhatalmaz bárkit arra, hogy Isten nevében megátkozza, megátkoztassa azt, akit ő gyűlöl. Ha nem azt tartod a krisztusi szeretet megnyilvánulásának, amikor egy keresztény lelkész atombombát és géppisztolyos angyalokat kér azokra, akiket gyűlöl, mert neki fáj a feje, akkor hasznos lehetne számodra a beszélgetésnek az a része is, amit nem Németh Sándor keretlegényei adnak itt elő.
Ha Te életedben nem voltál Németh Sándor közelében, akkor fogalmad sincs, hogy az mit jelent. Ezért nem kellene beleszólnod azok életébe és tapasztalataiba, akik visoznt voltak, és erről személyes élményeik és megtapasztalásaik vannak. Akkor keresztényként Neked meg kellene hagynod, hogy ezek az emberek a könyvtárnyi irodalommal rendelkező témában, a nagyon súlyos szellemi és lelki sérüléseiket kibeszéljék. Neked ahhoz semmi közöd nincs, és ahhoz sincs jogod, hogy ezt bárkinek megtiltsd, elvitasd, vagy olyan stílusban nyilatkozz arról, amilyen stílusban ezt Te teszed. Ez az érzéketlenség, az empátia hiánya, a fanatikusság önmagában is sokatmondó a „közösségről”, amit így védelmezel. Ez is a Hit Gyülekezete káros következménye, hogy tömegével termel ki ilyen embereket. Ez nem Jézus Krisztushoz, hanem Németh Sándorhoz (rajta keresztül inkább sz ördöghöz) tesz hasonlatossá benneteket. Te nem sérültél meg, azt tartsd meg magadnak, és örülj neki. Aki megsérült (és most nem magamról beszélek, hanem ezrekről, a vidéki kis némethsándorok tevékenységének következményeit is ide számítva), annak hagyd meg, hogy megossza a tapasztalatait, és ne vond kétségbe sem a lelki sérülés tényét, sem a nyilvánossághoz való jogukat. Te éppen úgy elmondhatod, hogy Téged nem ért negatív élmény, örülj neki, de hagyd békén azokat, akiket viszont igen, és nekik joguk van azt elmondani. Ennél, persze, sokkal súlyosabb a helyzet, ha csak negatív élmények lennének, az nem számítana, az mindenhol lehetséges.
Az nem rosszmájúság, amikor jól ismert bírósági ítéletek ellenére Te itt leügynöközöl engem (mégiscsak tipikus mintáját adva a bántalmazó Hit Gyülekezetére jellemző stílusra és normákra), hanem személyiségi jogsértés, amiért Németh Sándort már több ítéletben elmarasztalta a bíróság. Ezek után ezt megismételni, nemcsak jogsértés, hanem aljasság. Szándékos aljasság és gyűlölet. Ami pedig azt illeti, hogy mindenhol „ügynököt” látunk, az abból az egyszerű tényből fakad, hogy a Hit Gyülekezete minden tagja egy potenciális ügynök, akit Németh Sándor akkor élesít be (az Úr munkája címmel), amikor akar és/vagy szüksége van rá. Ezt pedig onnan tudom, hogy éveket húztam le közvetlenül mellette, és szemtanúja voltam ennek.
Az is tipikus hites gondolkodás, hogy Ruffhoz hasonlóan „ékverésnek” (az ő szavaival „operatív” munkának) tulajdonítod őszinte szavaimat, amit elsőre nekik és róluk írtam. Régen eljöttem onnan, elszoktam tőle, hogy nem szabad őszintének lenni, a normális külvilág nem így gondolkodik. Aztán Ruff otromba támadása után megértettem, hogy normális hangot megütni nem lehet, akkor sem, ha sok mindenben nem értünk egyet, de egy normálisnak látszó véleménnyel egyetért az ember. Ezek után viszont eszembe jut, hogy a Hit Gyülekezete ide akkreditált és kiküldött hivatalos emberei azért állhattak elsőre a bántalmazási téma élére, hogy a Hit Gyülekezete kikerüljön a bántalmazók köréből, noha ez a legnagyobb bántalmazó egyház Magyarországon, magasan a legtöbb és legsúlyosabb áldozattal. Az is jellemző, hogy Ruff Tibornak vissza kell utasítania egy emberi hangú megszólalást, mert Németh ellenségével még a legkisebb dologban sem lehet egyetérteni vagy azonos platformon állva emberi hangon szólni. Biztos a démonok miatt. Ruff kiírja magát az intelligens emberek táborából azzal a bunkósággal, hogy még le sem írja a nevét annak, akivel beszél, mert az Németh gyűlölt ellensége. Ennél még Nemecsek is többet kapott nem keresztényektől, neki csak kisbetüvel írták le a nevét.
A továbbiakban pedig nem fogok válaszolni semmire, mert ez is Németh és a Hit Gyülekezete tipikus módszere, hogy az ilyen vitákban minél alacsonyabb szintre és színvonalra nyomni a másik felet, és belefullasztani a sárba, hogy ő ezek fölött maradhasson. Csak a magam nevében beszélek, de feltételezem, hogy mások is így vannak ezzel, nekem nem Veled van vitám, hanem Németh Sándorral, a báránybőrbe bújt farkassal és tolvajjal, az általa működtetett antikrisztusi, ördögi rendszerrel, amely nemcsak súlyosan sérti a bibliai normákat, hanem iszonyatos kárt okoz az emberek lelkében. Azoknak, akik a sarlatán, primitív, áldatlan, ördögi tevékenységének következményeibe belebetegedtek vagy belehaltak, azoknak a fizikai testében is. Mindezt pedig azért tehette meg, mert istenfélő emberekkel elhitette, hogy mindent el kell tűrniük, mert különben Istennel találják szemben magukat. Ki akar Istennel szembeszállni? Aztán, amikor meglátod, hogy Isten nem lehet ilyen, hogy ez csak egy végtelenül korlátolt, önző, primitív gonosz ember, akkor ráébredsz arra, hogy súlyosan visszaéltek az Isten iránti szereteteddel. Ha Te nem ismered a Némethet, akkor ne szólj bele, ne avatkozz bele, ez Neked kóbor eb füle. Védje meg ő magát.
Ezért előre szólok, hogy bármilyen sértés és vádaskodás esetén sem válaszolok se Steve, se más troll további provokációjára, nem hagyom magam lerántani a sárdagasztásba, hogy a téma ne Németh Sándorról, hanem egy névtelen emberrel való hadakozásról szóljon. Túl jól ismerem már Némethet ahhoz, hogy ezt a sokszor elsütött trükköt megegyem. Kérem, hogy akik követik ezt a vitát, ezt vegyék figyelembe, és így értékeljék, hogy nem válaszolok semmiféle további géppisztolyozásra, lángszórózásra, vádaskodásra és sértegetésre. Nekem nem ezekkel az emberekkel van tusakodásom, hnem azzal, aki megbújik gyáván mögöttük, leginkább pedig a mögötte levő ördögi, sátáni erőkkel. Köszönöm a párbeszédet, nem volt a részedről sem korrekt, sem kellemes, de tanulságos, a magam részéről veled ezzel lezártam a vitát. Nekünk nincs közünk egymáshoz.
Ok, abban igazad van, hogy nekem valóban nincs túl sok közöm a vitátokhoz és nem is célszerű az egészbe belegabalyodnom. Az eredeti hozzászólásommal semmi baj nincs, egyszerűen leírtam (képes beszéd eszközét alkalmazva), hogy mint olvasó milyen benyomásom volt a fellépésedről – de megértem, hogy ez neked nem tetszik (ez várható volt). Kóbor eb fülének tartod a hozzászólásomat és kifejted örüljek, ha nekem milyen jó dolgom van, de közben minden írásod arról szól, hogy meg akarod győzni azokat, akiknek nem volt negatív élményük, hogy a valóság csak az a permanens borzalom lehet, ahogy te azt megéled. Nem kétlem, hogy így látod – ha azt mondod, hogy ilyen a belső világod/megélésed, akkor ilyen + gondolom ezért írsz folyton ennyit, hátha sikerül kiírnod magadból az egészet valahogyan. De ha ennyi idő alatt nem sikerült, akkor nem biztos, hogy ez a leghatékonyabb és a környezeted számára legkellemesebb módja a gyógyulási kísérletnek. Ezzel mégis csak bele akarsz rántani mindenkit a mocsárba, amiben ha jól értem évtizedek óta szenvedsz, azokat is, akik egyébként teljesen jól ellennének abban a boldog (ahogy írod, jogosan szintén nem elvitatható tapasztalatukban), hogy az egyház és gyülekezet alapvetően egy vidám hely. 🙂
Kedves Borbély Viktor!
Ledöbbenve olvastam hozzászólásodat, amiben pontokba szedve reagáltál. Ledöbbentem, mert teljesen félreértetted mind a cikket, mind a kapott válaszokat, és őszintén nem értem, hogy ennyire hogyan érthet félre valaki valamit. Pontosabban szólva, értem, mert ismerős számomra is a „provokáció” fogalma, csak hát sajnos a kommentjeid alapján ezt nem sikerült annyira kifinomultan csinálnod, mint ahogy szeretted volna. Eleve nem értem, mi ez a „Jeshuázás.” A sötétség gyűlöli a világosságot, így tudtodon kívül is leleplezted azt, hogy milyen indíttatás van a kommentjeid mögött, hiszen nem mered az Isten Fiát sem Jézusnak, sem Krisztusnak nevezni. Valószínűleg nagyon agyafúrt gúnyolódásnak szántad (mea culpa, ha én vagyok műveletlen és valójában a héber nyelv gourmetja vagy, emiatt írva „Jeshuát”), viszont többet elárul, mint gondolnád.
Reagálok viszont most a pontokra:
1. Már hogyne járt volna Jézus is gyülekezetbe. Maga a Szentírás tanúsítja, hogy szombatonként járt zsinagógába (lásd pl.: Lk 4, 15-30), ráadásul évente felment Jeruzsálembe a zsidó előírásoknak megfelelően (lásd pl.: Jn 2,13). Valóban igaz, hogy Jézus nem járt olyan gyülekezetbe, amilyenbe a mai keresztyéneknek kötelességük járni, viszont ahhoz nem kell nagy logika, hogy belásd, miért: mivel a keresztyén gyülekezetek a megfeszített és feltámadott Krisztusba vetett hiten alapszanak. A feltételezésed anakronisztikus és logikátlan is, ugyanis ettől független Jézus járt gyülekezetbe. Amit az apostolokról mondasz, az úgyszintén logikátlan. Ha elolvasnád a pásztori leveleket (segítek: 1-2Timóteus és Titusz), látnád, hogy igen komoly egyházi rendszert tár elénk Pál, ami bizony akár tetszik, akár nem, „intézményesített.” A szakadásokról szintén Pál ír az 1Kor 11,19-ben, ahol szükségesnek nevezi azokat. De csak hogy ne mondhasd, hogy nem az általad hivatkozott apcsellel érvelek, érdemes elolvasni az ApCsel 6-ot, ahol diakónusokat jelölnek ki. Ráadásul a gyülekezetekben ugyanúgy az apostolok jelentették az „intézményes” hierarchiát. Ez a pontod elég erősen arra utal, hogy nem ismered a Bibliát.
2. Senki nem állította azt, amit te itt megfogalmazol. Meg és ki kell beszélni a problémákat, ventillálni kell, az tény. Viszont amennyiben akár egy sérült, akár egy depressziós ember sértettség folytán bosszúhadjáratot folytat valami ellen, az éppenséggel egyáltalán nem egészséges, sőt kontraproduktív. Ahogy látom, nem is igazán érted a depresszió működését sem. Egy depressziós ember tudata súlyosan beszűkült, ami azt jelenti, hogy képtelen a valóság helyes értelmezésére, és csak a beszűkült lencséjén keresztül képes értelmezni a dolgokat. Természetesen, kell és jó dolog, ha kibeszéli ezeket, viszont a megoldás erre nem az, hogy hagyjuk, hogy megmaradjon a tévképzeteiben, majd erre alapozva bosszúhadjáratot folytasson, hanem ebből ki kell őt zökkenteni, ki kell húzni abból a gondolati gödörből, amelyben fetrengenek. Amit te mondasz, az éppen csak árt egy ténylegesen depressziós embernek, ugyanis meghagyod a gödörben és elhiteted vele, hogy jó ott neki. Sajnos ez a módszer elég sokszor eredményez öngyilkosságot, és bár a jóhiszeműség nevében nem fogom feltételezni, hogy szándékosan akarnál rosszat, ezzel mégis azt érnéd el.
3. Azért baj, mert a gyülekezet Isten Igéjét hirdeti. Emberek üdvössége és Istennel való kapcsolata a tét. Természetesen, nem baj, hogy vannak, akik különutas teológiát gyártanak, amennyiben nem érdekel minket, hogy emberek elkárhoznak, de hát akit meg nem érdekel, az meg nem értett meg semmit az Evangéliumból. Reflektálnék a második pontra: amit te pozitívként tüntetsz fel, az itt úgyszintén kontraproduktív, és többet árt a módszered, mint amennyit segít. Egy terápiának is jól felépített lépcsői vannak, a gyógyulás hosszú folyamat, de az általad vízionált dolgok nagyon kártékonyak mind lelki, mind szellemi értelemben.
Az utolsó hozzáfűzésed meg simán csak butaság. Ha stílusos akarnék lenni, visszadobnám a labdát: tudod, mi az a whataboutism? Mert amit leírtál, az éppen az.
Kedvetlen krisztián, hülyeségre nincs orvosság, pláne nem nálam a tiédre. Élj boldogan!
Örültem volna egy érdemi válasznak, ha már én is hosszasan reagáltam az általad felvetett pontokra. Én arra reagáltam, amit mondtál, ráadásul a Biblia alapján, amire te is hivatkoztál, csak te sajnos eléggé hibásan – de a jó hír, hogy olvasni sosincs késő. Viszont te csak személyeskedtél, ami arra utal, hogy nem nagyon tudsz mit kezdeni érdemben azzal, amit mondtam. Nem lehet inkább, hogy neked van szükséged orvosságra? Fröcsögni bárki tud, érdemben reagálni már kevesebben – sajnos, neked sem sikerült.
Ezen a ponton elvesztettem az érdeklődésemet, tekintettel arra, hogy a szöveged nem csak teljesen ostoba és inadekvát, hanem pontosan azt a kényszerességet és erős fixációs hatást mutatja, ami miatt teljesen értelmetlen begőzölt hágyésokkal és kisegyházi atyafiakkal vitázni:
„A sötétség gyűlöli a világosságot, így tudtodon kívül is leleplezted azt, hogy milyen indíttatás van a kommentjeid mögött, hiszen nem mered az Isten Fiát sem Jézusnak, sem Krisztusnak nevezni.”
Ha összeszeded magad, és nekifutsz újra megfelelő tisztelettel és odafigyeléssel, ha veszed a fáradságot, hogy megértsed, amit írtam, és nem a saját démonjaiddal hadakozást projektálod rám, akkor lehet értelme a beszélgetésnek. Különben nincs. Értékelhetetlen, amiket írtál. De, mint tudjuk, a szív teljességéből…
Sajnos jócskán melléfogtál, ugyanis sem „hágyés”, sem kisegyházi nem vagyok, de az a lelkület, amivel válaszoltam neked, sem utal erre semmiben. Az általad kifogásolt idézet, bár lehet, hogy számodra problémás, nem bibliátlan, sőt:
„Ezért tudtotokra adom, hogy senki sem mondja: „Jézus átkozott”, aki Isten Lelke által szól; és senki sem mondhatja: „Jézus Úr”, csakis a Szentlélek által.” (1Kor 12,3).
Értelmezhetetlen az, hogy valaki magyar emberként Jeshuázik, hacsak nem akar gúnyolódni és/vagy provokálni. De igazából ez még csak a kisebbik probléma, még azt is mondanám, hogy nézzük el, ha a kommented többi része rendben lett volna.
Ostobának és inadekvátnak nevezed a válaszomat, de továbbra sem utalsz rá még csak egy mondattal sem, hogy miért. Te felsorakoztattál három pontot, amire én reagáltam a Biblia alapján, valamint az alapján, hogy tisztában vagyok a depresszió, mint betegség működésével. A te eredeti kommented mellőzte mind a logikát, mind hozzáértést, mégis úgy próbáltál meg kijelenteni dolgokat, mintha a téma legalább szakértője lennél. Én erre reagálva írtam, amit írtam, ha szerinted ez inadekvát és ostoba, az csak továbbra is azt erősíti, hogy valójában fogalmad sincs, miről beszélsz, és amennyiben valaki korrigál, akkor pöffeszkedsz meg ostobázol.
Viccesnek tartom, hogy rajtam kéred számon a tiszteletet, holott te ezt éppúgy mellőzöd a kommentjeidben.
Ha majd a pöffeszkedés és durrogtatás helyett tudsz értelmesen is reagálni, és nem menekülsz a tények elől, amivel mások szembesítenek a saját megalapozatlan butaságaidra, továbbra is várom a válaszodat!
Kedves Tamás (Márkus), én nagyon szívesen visszajönnék a beszélgetést folytatni, rengeteg megbeszélendő lenne még, és ez nagyszerű hely lenne rá, ha esetleg lehetséges, hogy az ne személyeskedés legyen, és ha nem kötelező itt is olyanokkal is beszélgetnem, akikkel sehol nem szeretnék, mert nem az ajtón át jönnek belém. Szerinted ez lehetséges, vagy csak olaj a tűzre, és menjek máshová (ahol majd újra ugyanez lesz, mert úgy tűnik, meg sem szólalhatok, hogy valaki ne pöccenne be)? Tudom, hogy az internet nyilvános hely, de nyilvános hely egy kávéház terasza is, mégsem szoktunk az ott ülők beszélgetésébe kívülről belerontani kéretlenül, még akkor se, ha régebben ismertük egymást, és különösen nem verekedést provokálva (illetve nyilván vannak ilyen helyek is, de oda nem járok). Vagy az utcán is köteles lennék mindenkivel beszélgetni, aki belém köt miközben a barátaimmal beszélgetek valamiről? Folytassuk a kérdés általános és érdemi tárgyalását itt, vagy hagyjuk máshová? És ezzel senkit sem akarok megsérteni, megbántani, de talán csak megmondhatom valakinek, hogy nem szeretnék vele beszélgetni, anélkül hogy megsértődne, talán korábbi traumáim miatt, szóval nem lehetne, hogy ki-ki a maga kávéházában jöjjön össze a barátaival? – én se megyek olyan fb-csoportokba, blogokra, oldalakra trollkodni, szétverni és áttematizálni kedvemre a beszélgetést, ahol nem érzem otthonosan magam az ott levőkkel. A Krisztus mindannyiunk fölött ítélkezik majd, bizalommal várom ezt a napot, nem lehetne ezt Őrá bízni, nekünk pedig keresni a helyes, kiegyensúlyozott utat a magunk számára? De elfogadom, ha ezt nem lehet megcsinálni világunkban, és akkor lekopok – de szívesen beszélgetnék tovább normális hangvételben, mert a témát fontosnak tartom. Üdv, Tibor
Kedves Tibor! Jó kérdés, magam sem tudom a 100%-ig helyes választ. De talán lehetséges. Technikailag úgy, hogy itt, de a „külvilág kizárásával” egy-egy, általad kiválasztott személlyel folytatsz csak dialógust (azzal beszélgetsz, akivel szeretnél, ez teljesen természetes). Egyetértek, ez egy fontos téma, amit ki kell vesézni, fel kell dolgozni, és – ha adatik bölcsesség hozzá – meg kell találni a megfelelő gyógymódokat a probléma kezelésére. Azon is elgondolkodtunk, hogy az egyik – mondjuk a soron következő – „Teológusok párbeszédben” konferenciánk témája is lehetne ez, már csak azért is, mert ez a cikkben tárgyalt sajnálatos jelenség szinte minden magyarországi egyház berkeiben előfordul, jóllehet nem mindenhol ugyanakkora intenzitással (és az is igaz, amit Steve írt, hogy szinten minden nagyobb és zártabb közösségben, nem csak a keresztyénségen belül, hanem más vallásokban is, sőt, a vallásokon kívüli egyéb ideológikus csoportosulásokon belül is). Abban is biztos vagyok, hogy ha nagyon megkapargatjuk a felszínt, ki fog derülni, hogy számtalan „alfaja” van – más és más formában bukkan fel egy népegyházi, sokkal strukturáltabb, intézményi szempontból jobban és régebben kiépített közegben, mint egy pünkösdi-karizmatikus közösségben. Én úgy gondolom, az előbbi esetekben beszélhetünk inkább rendszerszintű problémáról, az utóbbi esetben pedig alapvetően személyi kérdésről, ami persze azért eszkalálódhat, mert rendszerszinten nincsen kellően kiépítve a „fékek és ellensúlyok” rendszere. De ez – mondom – sokkal inkább a karizmatikus közösségek sajátja, ahol is a személyes karizma, a közvetlen isteni felkenetés stb. sokkal nagyobb súllyal nyom a latba, mint a népegyházakban. Persze ez egy adott közösségben 20-30 év elteltével változhat, hiszen egy karizmatikusabb, spontánabbul működő közösség a folyamatos létszámbeli és anyagi növekedésével együtt egyre inkább strukturáltabb és kiépítettebb lesz.
Egyébként (Pajor) Tamás és a te hosszabb hozzászólásodra még tervezek mindenképp reagálni!
Kedves Tibor!
Bár lenne hely és idő egy ilyen tisztázó jellegű, de mégis kötetlen beszélgetésre…szívemből szóltál testvér. A magam részéről abszolút nyitott vagyok erre sőt…, annyi de annyi kérdés merül fel, ahogy írtad, e rendszerszintű probléma kapcsán. Bárcsak lehetőséget tudnál biztosítani egy nem a pulpitus ködéből egy messzi-messzi galaxisból történő, ezzel szemben igazi interakcióra! Kérlek engedj e szerény invitálásnak és egyeztessünk helyet és időt.
Az oldal üzemeltetői talán elérhetővé teszik számodra az e-mail címem, a többit ha lehet priviben.
Balázs
Kedves Steve!
Egyetlen egy nagy problema azert megis van az eredeti hozzaszolasoddal! Meghozza az, hogy te egy Hit Gyulekezetebol kiszolo beszolast fogalmaztal meg, ugy pozitionalva magadat, mintha a te nezopontod lenne a mervado. Aki mas szemszogben helyezkedik el, annak ideje lenne gyorsan felzarkozni moged/mogetek, hogy ugyanazt lassa amit ti, ugyanazok a dolgok erdekeljek amik tegedet/titeket, mert kulonben egyaltalan mifele dolog az, hogy ezen a nagy vilaghalon mernek olyan emberek letezni akiket mas erdekel mint ami a Hit Gyulekezeteben levo embereket erdekli, es megengedik maguknak, azt a tiszteletlenseget, hogy elviszik a beszelgetest mas iranyban, (kozben a temanal maradva, gondolom ezt azert nem vitatod?) ami teged nem is erdekel. No meg hogy ekkora ugyet csinalni abbol, hogy a Felkent Nemeth Sandor ugynoknek nevezett valakit eveken keresztul, nyilvanosan predikalva errol orszaghatarokon tul, mindenkit elhitetve, mert az ot kritizalni meri, konkretan bizonyitekokkal ravilagitva tenyekre, amirol birosagi hatarozat van. De az, hogy osszevissza hazudozott meg a kisebbik problema, a nagyobb inkabb az, h olyan szinten elterjesztette ezt az ugynokozest a gyulekezeteben, hogy lam lam te is szemrebbenes nelkul gyakorolod anelkul, hogy a sulyat erezned. Nincs ezzel semmi baj kerem szepen, mi gond lenne, mert Nemeth Sandor megmondta akkor ez ugy is van, a birosag az meg mehet a levesbe nem kell azzal foglalkozni. No de kb ugyanez a tagok hozzaallasa az ATV azerttettukbonyolulta eltulajdonitasaval kapcsolatosan es ugy mindennel ami szamukra kenyelmetlen… Marmit, hogy nem erdekel, beszeljen mindenki masrol kerem! Azt irod Bartusrol, hogy „minden írásod arról szól, hogy meg akarod győzni azokat, akiknek nem volt negatív élményük, hogy a valóság csak az a permanens borzalom lehet, ahogy te azt megéled”. Hat tanusithatom, h nagyon sokan vannak ezzel ugy, (de ha csak oten lennenek az is tobb a megengedettnel) hogy ha ezeket a Bartus Laszlo altal megelt es megirt dolgokat nem olvastak volna, mai napig meg a sajat tengelyuk korul forognanak, mert nem tudja az ember sokaig elhinni, hogy tenyleg a valosag amit lat, amit erez, amit atelt, mert egyszeruen nehez elhinni, hogy egyesek az UR neveben, Jezus Krisztusra meg a Szent Szellemre hivatkozva kepes ezeket megtenni. Hidd el sajat tapaszalatombol irom mindezeket, nem holmi mesekre alapozva, egyike leven ama ezreknek akiket Bartus Laszlo emlit, hogy a videki kis nemetsandorok tevekenysegeinek a kovetkezmenyeit elszenvedtek. Es hidd el, nem szeretnel a helyemben lenni, de ha netan tan megis egyszer veled is megesik, majd rajosz magadtol, hogy „ez a leghatekonyabb modja” a gyogyulasnak, amit te elvitatnal, mivel annak a kornyezetnek a resze vagy, akiknek ez nem a legkellemesebb, mivel ettol ugy erzitek, hogy abba a mocsarba lettetek belerangatva, amiben jobb lenne ha mi eldagonyaznank egymagunkban mindhalalig, ahelyett, hogy sikerult kikecmeregni valahogy belole, megfogalmazni es megerteni azt ami velunk tortent abban a gyulekezetben, azaltal, hogy beszelhetunk rola. Mifele jogon merjuk mi ezt megtenni ugyebar, merthat akkor azzal titeket is belerangatunk, ahogy sajat magad irod. Narciznus magasiskolaja, empatiahiany a kobon! Ezt termeli a Hit Gyulekezete, hosszu evek ota!
Elnezest az ekezetek miatt, Erdelybol irok, nekem ezt kisse nehezebb lenne kivitelezi. Talan mar azt a faradtsagot nem erte volna meg ez a hozzaszolas!
Kedves Csilla! Megértem, hogy ez a téma felkavaró, hogy indulatokat szül, és régi sebeket tép fel. Azt is megértem, hogy óhatatlanul előkerülnek régi történeteket, konkrét események, személyek stb. De Steve és Ruff Tibor hozzászólását annyiban mégiscsak legitimnek érzem, hogy mindezeket már számtalan helyen, számtalanszor feldolgozták, tematizálták. Direkt erre „szakosodott” Facebook csoportok léteznek, ahol 0-24 erről lehet beszélni. Mi nem akarunk itt cenzúrázni, de egyszerűen lehetetlenné teszi a téma normális feldolgozását, az építő párbeszédet, hogy a kilométeres hosszúságú kommentek végén mindig ugyanoda lyukadunk ki, nevezetesen Németh Sándorhoz. Sokadszorra kérem, hogy ne tegyük. A kommentek kikerültek, tehát nem lehet azt mondani, hogy betapasztjuk a szájakat, de most már próbáljunk meg a cikkhez és a problémához fűződő konstruktív hozzászólásokat írni – annak nincs semmi értelme, hogy ugyanazt pörgetjük újra és újra. Ehhez viszont szükséges, hogy semmilyen irányban ne személyeskedjünk (apró utalások szintjén sem), mert nyilván, ha a másik személyét támadjuk, védekezni fog, és újra indul ez az ördögi kör.
Kedves Csilla,
általában nem vitatom, hogy voltak, most is lehetnek és a jövőben is lesznek sajnos tekintélyi visszaélések, problémás tanácsadások, vallásos zavarok, képmutatások a gyülekezetünkben (én ezt ilyen méretek mellett kb. kivédhetetlennek tartom – de ha mégis sikerül kivédeni, akkor attól tartok, amint belépek az ajtón és felveszem az áldott arcformámat akkor, amikor éppen valami bajom van, máris elrontottam a képmutatás-mentességet ;)). Az is világos, hogy az elmúlt évtized(ek) alatt ilyen-olyan okok miatt mintha kicserélődött volna körülöttem az emberek igen komoly része, amivel kapcsolatban teljesen felesleges úgy tennem, mintha nem lenne valós jelenség – és ennek van oka, amivel kapcsolatban vannak bennem kérdőjelek. A gyülekezet biztosan termel ex-hiteseket, miközben nem gondolom, hogy bárki is úgy indult volna az elején, hogy ő majd meghasonlott ex-hites akar lenni – ezért biztosan nem az a jó megközelítés, ha azt gondoljuk, hogy a közösségben nincs ennek valamilyen belső oka amin meg kellene próbálni javítani. De egyben azt is gondolom, hogy minden egyház és vallási irányzat – már a bibliai időkben is – folyamatosan termelt ás termel ilyeneket (ez nem is csak keresztény jelenség – szinte bármilyen nagyobb vallási közösség „ex”-eire rákeresel, kb. ugyanolyan dolgokat olvashatsz, mint amit az ex-hitesek írnak, tehát a jelenség teljesen sémaszerűnek tűnik). Emiatt azt is aránytévesztésnek tartom, hogy a gyülekezetet ill. vezetőit vagy a magukat jól érző gyülekezeti tagokat ócsárolja valaki az egész jelenség miatt vagy pedig le akarja rombolni azt, ami viszont jól működik (és elég sok ilyen van).
Ezért is tartottam volna fontosnak, hogy legyen lehetőség arra, hogy erről a kérdésről szó essen és ne csak azokon a fórumokon, ahol (sajnos) végletesen megkeseredett emberek cinikus kommentjei ill. dezinformációk sokasága található ill. már eleve kifejezetten rosszindulatú éllel közelítik meg ezt a témát (akár valós sérelmek miatt, akár nem – ezeken a helyeken nekem úgy tűnik, mindenféle szerzet van), hanem olyan forrásból, amit olyan valaki is el tud fogadni, aki alapvetően szeret a közösségéhez tartozni és (ugyan nem tehet róla, de) nem érte semmilyen olyan sérelem, ami miatt kellőképpen traumatizálódhatott volna. Mivel velem nem történt ilyen szörnyűség (vagy ha igen, akkor nem vettem észre vagy nem jutott eszembe, hogy a traumatizálódás valid alternatíva), ezért idegenkedek attól a légkörtől, ami ezekben az „ex” csoportokban van. Bizonyára úgy tűnik, hogy az ex-hites tábor nagy, de azok tábora is nagy, akik magyarázatokat keresve szemlélik a jelenséget és jobban meg szeretnék érteni a problémákat, ha más nem azért, hogy empatikusabbak legyenek (simán lehet, hogy nekem empátia-deficitem van, ebben könnyen igazad lehet), vagy hogy el tudják kerülni a csapdákat, esetleg fel tudják ismerni időben a problémás helyzeteket. A hangos tiltakozásom arra irányult, hogy úgy tűnt, ez ellehetetlenül itt. Most ha jól értem, lehet, hogy mégsem. 🙂
Gyógyulást kívánva,
István
Bartus Lászlónak: bónuszként még egy kérdésedre válaszolok: soha nem átkoztalak (erre nem is kaptam megbízást), ahogy mást sem. Hidd el, nemcsak azért mondom ezt, hogy icipicit jobb legyen neked, hanem mert így van.
Kedves Tamás (Adravecz)! Gratulálok neked abból az alkalomból, hogy az itt hangjukat hallató exhitesek közül talán egyetlenként nem hágyéztál és némethsándoroztál, noha megszólalásodat féloldalasnak tartom (azzal együtt is, hogy értem a szempontodat, miszerint ahol és amíg gerendák vannak, ott és addig ne foglalkozzunk a szálkákkal).
Én voltam, aki a fordított piramis hasonlatát az egyházi hierarchiára alkalmaztam, mégpedig egy előadáson a Szent Pál Akadémián. Azért tettem, mert úgy gondolom, ha a teljes Írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra és más fontos célokból, akkor olyan részekről is szólni kell, ahol Jézus azt mondja, hogy aki legnagyobb akar lenni, az legyen a legkisebb, aki pedig első (azaz a csúcson van), az legyen utolsó (azaz legalul). Pál is azt mondja, hogy őt Isten az apostoltársaival együtt utolsókul állította, a világ látványosságául. Máshol pedig azt, hogy akiket éktelenebbeknek és tisztességtelenebbeknek tartunk a testben, azoknak tulajdonítsunk nagyobb tisztességet és részesítsük őket nagyobb ékességben. Ilyen versek is vannak a Bibliában, ezekről is beszélni kell, és Szellem szerint alkalmazni kell ezeket is.
Kedves Tamás (Márkus), ez a téma láthatóan sokkal több, mint „felkavaró”. A tekintély rossz alkalmazásából fakadó sértettségét nyílt idegvégződéshez hasonlítottam, amihez nem lehet olyan finoman hozzányúlni, hogy egyesek ne ordítozzanak és ne ontsanak teljességgel átgondolatlan és degradáló szavakat arra, aki ezt tette velük, és a hasonlat pontosnak bizonyult. A baj az, hogy éveken, évtizedeken keresztül sem akarnak meggyógyulni, pedig nem hiszem, hogy pszichés sérülésekből ennyi idő alatt sem lehet felépülni. Ezért a konstruktív diskurzust célzó türelmes kérésedet engedelmeddel hiábavalónak tartom, szerintem süket fülekre fog találni. Viszont ha megvan a normális beszélgetés színhelyéül alkalmas kávéház vagy „kávéház”, az engem is érdekel.
Szia Tibi! A fórum sajnos nem alkalmas nagy terjedelmű kidolgozáshoz, így is rágódtam sokat, hogy mi maradjon benne. Továbbra is fenntartom, hogy aki Jézust képviseli, az ezt tudatosítsa, akár abuzőr, akár sérült. Azt is fenntartom, hogy a hiererchia, a szó eredeti jelentése szerint rangsorolást jelent, a felsőbbrendűek uralmát az alsóbbrendűek felett. Az iylen megkülönböztetés testvérek között az abúzus melegágya, pláne, ha uralkodási jogkört is csatolunk az alacsonyabbrendűekkel szemben. Jézus azt mondta, hogy aki a legtekintélyesebb szeretne lenni köztünk, az akár fizetség, és minden privilégium nélkül vállalja a legalárendeltebb szerepet a testvérek között. Az erőszakkal, kényszerrel, haraggal, egyéb hasonló eszközökkel való kényszerítés nem a legitim eszköztár kellékei Jézus szerint. Ráadásul Jézus nevében tenni ezeket, nagyon is minősített gyalázat. A szellemi abúzus egy franchise, ördögi szisztéma, ami nem Hit Gyülekezete, vagy más egyház specifikuma, és nem is Németh Sándoré, és más „vezetőké”, hanem általánosan elterjedt gyakorlat, így a jelenség ellen harcolni kell minden Istent ismerő embernek a Földön. Ez egy jó közös plattform az egyházakban, és már ettől sok szálka kikerülhetne a szemekből…
Szia Tamás!
A témát felvető szerző panasza jogos. A hozzászólások félrevitték a két eredeti hangsúlyt:
1. Ha a golgotai váltságmű ortodox értelmezését bárki úgy tekinti, mintha az Atya szadista abuzőr lett volna, amikor a bukott ember számára a bűn és halál állapotából való szabadulás egyetlen kiútjaként Fia engesztelő halálát, részünkről pedig az ebbe mint helyettesítő áldozatba vetett személyes hitgyakorlást rendelte el, akkor az illető szemében a doktrinális tévelygés olyan gerendája növekedett fel, melyhez képest már az egyéni sérelmeit kiváltó tekintélyi visszaélés fog szálkának minősülni, legyen az bármennyire elítélendő önmagában.
2. Az is valós jelenség, hogy tekintélyi visszaélés áldozataivá lett keresztények beletorzulnak egy olyan állapotba, ahol már keserű tapasztalataik vég nélküli felemlegetése és mások hibáztatása válik életüzenetükké. Az evangélium nem ez; valahol és valahogy meg kell gyógyulni. A szenvedéseit követően (és e vonatkozásban lásd a követőinek szóló elhívást is az 1Pét 2:21-ben) Jézus feltámadt a halálból, és az ezzel való azonosulás ugyancsak szerves része hitünknek.
Akikkel pedig csak az történik, amit Jézus egyenesen megmondott a tanítványainak, — hogy ki fogják rekeszteni a gyülekezetekből, sőt meg is ölik őket, mégpedig istentiszteletnek minősítve ezt a bánásmódot — miért csodálkoznának ezen, vagy berzenkednének miatta? Vállalták Jézus követését, tehát készek kifizetni a tanítványság árát. Ez mindig így volt és marad az egyháztörténelemben, mert az ár nem száll alább.
Szia Tibi! Úgy látom nem sikerült átadnom, hogy a tekintélyi visszaélés fogalma maga egy fából vaskarika. A Jézus szerinti tekintély az, aki a közösségben leginkább aláveti, -akár tisztesség, megbecsülés nélkül is- magát a testvérek építésének. A szolga, rabszolga, ha erőszakhoz való jogkörrel bíró személlyé válik, elkezdi ezt használni, akkor megszűnik szolgának, rabszolgának lenni, valójában uralkodni kezd. A két halmaznak nincs közös metszéspontja. Jézus azt mondja, ezt ne csináljuk egymással. A világ vezetői ezt csinálják, uralkodnak, miközben szolgálaónak(miniszter) neveztetik magukat. Ez képmutatás, csalás, hiszen nem szolgák, hanem uralkodók valójában. Jézus kijelenti, hogy ezt az egyház nem csinálhatja így. A fogalmak tartalma azért van, hogy ne változtassuk meg önkényesen. A szeretet épít, az pedig ami nem építi az embereket, sérülést okoz, kegyetlen, érzéketlen, stb., az nem szeretet. Ezek a jellemzők inkább a gyűlölet gyümölcseiként értelmezhetőek. Ha Bibliai módon értelmezem a tekintélyi visszaélést, akkor az csak azt jelentheti, hogy valaki az életét adja a többiekért, ahogy ezt meg is tette a legfőbb példaadó, így lehet visszaélni a valós tekintéllyel, de ezzel általában nem akar senki, vagy kevesen. Mivel uralkodásra senki nem kapott felhatalmazást a melkicedeki papságban a főpapon kívül, így ezzel a felhatalmazással nem is lehet visszaélni, de élni sem, mert nincs ilyen felhatalmazás. Ha elolvas valaki egy szakkönyvet a kapcsolati abúzusokkal kapcsolatban, azok jellemzőiről, akkor kísérteties hasonlóságokat fog találni a gyülekezeti verzióval. A szakemberek megerősítik, hogy ezek a kapcsolati viszonyok asszimetriájára vezethetők vissza, azaz nem egyenrangú felek, hanem elnyomók-elnyomottak próbálnak együtt működni. Ahol az embereket legitimálják abban, hogy felsőbbrendűek másoknál, akiket nekik alárendeltek, ott mindig ki fog alakulni elnyomás. A rendszer erre van kódolva, nem jöhet ki más. Jézus modellje a valóságos, szeretet által működő szolgálói tekintély, amiben az emberek értékelik, hogy az általuk kitárt gyengeségek, sebezhetőségek, kiszolgáltatottságok, hibák olyanok kezében vannak, akik ezzel az életük árán sem élnének vissza, hanem ezektől minél nagyobb fokú védettséghez, szabadsághoz segítik őket. Az ember ezért hálás. Felnéz arra, aki ezt teszi vele, és elkezdi a mintáját követni. Ebben semmiféle erőszak nincsen. Nem tudom, tekinti-e valaki az Atya váltságművét abuzőr tettnek, én nem ismerek ilyet, és én sem tartom annak. És nem olvasott itt senki tőlem egy személyes sérelmet sem, mert nem erről beszélek, hanem az egyetemes egyházat érintő, teológiai tévedésre épülő torzulásról, amely melegágya hatalmi rendszerekhez törvényszerűen kapcsolódó visszaéléseknek. Azt gondolom, nincs gondom, azzal sem, hogy kifizetem-e a tanítványság árát, de az egyháztörténelem nem hagyományőrzési célú tudomány, és épp azt dokumentálja, hogy a rendszer rossz. De ezt nem kell emlékműnek tekinteni, mintának, hanem az összes lehetséges eszközzel küzdeni ellene, aki pedig így is áldozat lesz, annak van Vígasztalója. Voltak, vannak, lesznek abuzőrök, és vannak áldozataik, de mi egyik se legyünk, se olyan rendszerek szekértolói, ahol ez az elfogadott gyakorlat része lehet! A sérülések okozói, a rendszer elfogadói nem viselkedhetnek gyógyítóként, képmutatás nélkül. Nem tilos erről beszélni, hiszen a történelem lényege, hogy tanuljunk belőle. Az áldozatokkal pedig majd maga Isten törődik, ha elfogytak az alkalmas emberek, ahogy Ezékielnél meg van írva. Az egyházi abúzus Isten nevében történik, ezért minden másnál minősítettebb eset, maga az Istenkáromlás. Megdöbbenek, hogy ez sokaknak eltűrhető, megszokható. És értem, hogy mi a cikk hangsúlya, épp ezért tettem én erre a hangsúlyt, hogy előbb az okot igyekezzünk megszüntetni, mindenki a saját háza táján, utána lehet elővenni a sérülteket.
Szia Tamás! Próbáljuk meg paraméterezni az összefüggéseket, hogy el tudjunk vonatkoztatni mindentől, amin a cikk elsődleges mondanivalója folyton gellert kap. Tehát legyen x egy, a Bibliával valóban szemben álló gyakorlat (vonatkoztassunk el attól is, hogy rendszerszintű vagy sem), amire hivatkozva némelyek súlyos tévtant kezdenek képviselni, vagy elvesztik a készségüket arra, hogy pozitív közösségi hitéletet folytassanak. Az állítás csupán annyi, hogy bármi legyen x konkrét értéke, jogtalan e két reakciót x-re hivatkozva igazolni.
Tamás, legutóbbi véleménynyilvánításomhoz még annyit, mindennemű célzatosság nélkül: igen, az eredeti cikk azt a súlyos problémát is megnevezi, amikor egyházi tekintélyek emberi véleményeiket, utasításaikat Isten nevében adják át az általuk vezetetteknek, akik nem tudnak különbséget tenni a kétféle forrás között, és emiatt sérüléseket szenvednek. De a cikk fő hangsúlya mégis az, hogy még ez sem szolgálhat ugródeszkául ahhoz, hogy a sérültek jogot formáljanak szotériológiai tévtanok hirdetéséhez és/vagy ahhoz, hogy (volt) közösségében lázadást szítsanak.
Pontosan. Nagyszerűen összefoglalta a cikk lényegét. Köszönöm!
Szia Tibor! egy ideje nem néztem ide…azt gondolom, hogy Jézus az Alétheia, Isten szelleme pedig az Alétheia szelleme, aki minden Alétheiára elvezet. És a megismert Alétheia tesz szabaddá. Az Alétheia az a valóság, amiben a látszat egyezik a tartalommal. Ezzel szemben a Pszeudomai olyan jelenség, amikor a látszat elfedi a valóságot, ez az Ördög találmánya, módszere. A lényeg, hogy Jézus maga az Alétheia, és nincsen benne semmi Pszeudomai. Az egyház pedig az Alétheia alapja, és tartóoszlopa. A Pszeudomai illusztris gyakorlati képviselői a bibliában a farizeusok, jellegzetes működési módjuk a Pszeudomai lényegével egyező képmutatás. A kép, amit mutatnak, Isteninek látszik, szentnek, de a bibliai fogalmak mögött nem szent, és nem Istenre jellemző tartalom áll, hanem csalás. Cél, hogy Isten személyét, beszédét felhasználva megszerezzük mindazt a szeretetet, hálát, amit az emberek eredendően Istennek szántak. A farizeusok kovászából egy kevés is elég ahhoz, hogy az egész tészta megkeljen, ezért mindennél jobban kell tőle óvakodni. Igen, Jézus tökéletlen emberekkel működteti az egyházat, de a I. János levél alapján sem magunkat, sem mást sem csalhatunk meg olyan látszat keltésével, hogy mi nem hibázunk. Ha pedig mindez így van, akkor kezelhetjük világosságban a gyengeségeinket, hibáinkat, vétkeinket. Ez bibliai, erre más mód nincs. A képmutatás, a bűnök megmagyaráza, érinthetetlen, bibliainak látszó”pozíciók” mögé rejtése képmutatás, amitől megkel az egész tészta. Bibliailag egyháznak nem lehet nevezni képmutató rendszereket, mert a Pszeudamiból csak a máz bibliai, amit közvetít, az soha sem élet, soha sem világosság. Ha gondja van valakinek azzal, hogy mennyi tökéletlenség fér az egyházba, ez a válasz. Sok. De ami belekerül, a világosságban járás tudja kivetni. A képmutatás egy olyan út, amiben a sötétség megvakítja szemeket, amelyek képtelenek a testvéreket Alétheiában, a valóságban látni. Az ilyen ember nem fogja fel, merre tart, merre távolodik az Alétheiától. Amíg az egyház nem indít harcot a hazug, képmutató vallásosság ellen, addig bibliailag nem az valójában. A kovászból egy kicsi is elég a bukáshoz, ezért mindenki eldöntheti, mennyi kovásszal vállal közösséget. Ha valaki ezeket végiggondolja, akkor ez nem egy szürke, maszatos, minden relatív valóság, és, ha ez lázító beszéd, akkor az ellen, aki fényt eltakarja, aki árnyékot vet mindenre, amire csak tud. Jézusban semmilyen sötétség nincsen, és, ha azt állítjuk, hogy benne vagyunk, a teste vagyunk, mi sem tűrhetünk meg magunkban semennyi sötétséget, de az egyházban sem. A világosság, a valóság, az Alétheia, Jézsus nem fog semmilyen sérülést okozni, ha okoz, azt be is kötözi. Az Ördög pedig csak addig fog tudni sérüléseket okozni, amíg tartunk fennt neki sötét helyeket, képmutató szabályokat, tradíciókat, pozíciókat, teológiákat. Ha valóban szeretjük a testvéreinket, ilyeneket nem nézhetünk el, mert valódi tanítvány sem képmutató. Minden ezek feletti bölcsesség csak az áldatlan helyzet mentegetése.
Kedves Márkus Tamás, először is köszönöm, hogy a Hit Gyülekezete tagjainak nyilvános és nem nyilvános, egyre erősebb nyomásának eddig is ellenállt, és lehetővé tette azt, hogy egy áldozatokról szóló íráshoz ne csak az elkövetők és bántalmazók (és azok kiszolgálói), hanem maguk az áldozatok is hozzászóljanak. Az világos volt eddig is, hogy nem fognak tudni sokáig ellenállni ennek, mert a hites gépezet mindig, mindenhol, mindenkit bedarál, megtalálják a módját, hogy eltapossák azokat, akik nem kívánatosak.
Ezzel együtt ne feledkezzünk meg arról, hogy a normális helyzet nem az, hogy Ruff és társai a nekik nem tetsző embereket innen eltávolítják, befogják a szájukat, s miután ez sikerült, az lesz a következő lépés, hogy a korábbi kommentjeiket is távolítsák el. Mi ez? Maga a bizonyíték ennek a sötét szervezetnek a működésére. Nevetni kell azon, hogy Ruff elvitatja a jogot, hogy olyanok is megszólaljanak itt, akik az ő gyülekezetének, isteni tekintéllyel felruházott bálványának, sőt neki magának is a felelősségét is felróják, miután ő maga az egyik legkártékonyabb példája a hamis tekintélyről, a „szolgálati ajándékról” szóló tanításnak, amiről még az eredeti cikk is nagyon világosan bemutatta, milyen durva, bibliaellenes visszaélésések forrása, amúgy pedig közönséges hazugság, vallási diktátorok hamis ideológiája, amivel tömegesen tesznek lelki beteggé és lelkileg sérültté embereket, amiről az eredeti cikk egyik (a jobbik) fele szól.
Ruffnak itt számot kellene adni arról, hogy amit a cikk leír a szolgálati ajándékok isteni tekintélyéről, Istenné és sámánná téve elnyomó, uralkodó lelkészeket, akik visszaélnek a hatalmukkal, annak ő az egyik legfőbb tanítója. Erről beszéljen Ruff a kávéillatban, hogy ez igaz vagy nem igaz, helyes vagy nem helyes. Ne az álértelmiségi, olvashatatlan agymenéseit adja itt elő, hanem azt, hogy ő mit tanít a solgálati ajándékról és a tekintélyéről. Lehet-e szolgálati ajándék nélkül kapcsolódni Krisztushoz, kell-e közvetítő vagy nem? Aki Németh Sándornak ellentmond, az Istennek is ellentmond-e azzal? Mert amit Ruff tant, amivel megkötözi az embereket, az éppen annak felel meg, mit Ön, Tamás, mint borzalmat leírt. Ez lenne itt a Ruff dolga, hogy számoljon el ezzel, ne mellébeszéljen. Kávézni máshol kell.
Ruff, aki olyan, mint egy inkvizitor, eltársalogna az inkvizicióról itt azokkal, akik mit sem tudnak az inkvizicióról, és a többi inkvizitorral. Akiknek a lábára pedig ők spanyol csizmát húztak, azokat elnémítanák, mert „személyeskedők”, méltóságon alulinak tartják, hogy a megkínzott áldozatokkal egy helyen, egy levegőt kelljen szívniuk. A Hit Gyülekezete és Németh Sándor ellentmondást nem tűrő jellegére, illetve a helyzet fonák voltára mutat, hogy ezek az emberek nem bocsánatért esdekelve, bűnbánón, fű alatt lapítva lennének egy ilyen, róluk szóló vitában jelen, mint elkövetők, hanem ők akarják meghatározni, hogy ki beszélhet, ki nem. Ők, az elkövetők, majd szépen elbeszélgetnek a bántalmazó egyházakról a bántalmazottak nélkül. Privátban is megírtam Önnek előre, idő kérdése, mikor indul be a hites gépezet, hogy elhallgattassanak mindent, és töröltessenek mindent, ami nekik nem tetszik. Ez a Hit Gyülekezete. Legalább ebből láthatná, hogy miről van szó, kikkel áll szemben.
Ruff eltanácsolna minket, akik egy nyílt fórumon hozzászólhatunk, és ehhez éppen annyi jogunk van, mint neki, hogy itt csak azok maradjanak, akik nem mondanak kellemetlen dolgokat, nem szembesítik őt és őket az igazsággal, a tényekkel, mert részünkről semmi más nem hangzik itt el. Ő akarja megmondani, ki beszélhet, ki nem, csakhogy ez nem a Hit Gyülekezete, de azzá akarja tenni. Amiről ő beszél, az a Hit Rádió, a Retek, bocsánat: Hetek, Új Exodus és más ehhez hasonló „nyitott szellemiségű fórumok”, ahol méreg van a kávéban, és az evangelikálcsopotot is ilyenné tennék. A Hit Gyülekezete gyarmatává változtatnák. Nehogy azt gondolja, Tamás, hogy ezt a behatolási műveletet, Ruff kedvenc szavával élve, „operatív akciót”, a háttérből nem Németh Sándor irányítja. Amivel másokat vádolnak, ők maguk azt teszik. Ezt kell eldönteni, hogy lesznek-e hites gyarmat, cenzúrázzák-e a nekik nem tetsző embereket és véleményeket. Ezért küldték ide őket, ez a dolguk, hogy itt mindent kontroll alatt tartsanak, s Ruff itt eligazgasson mindenkit, hogy miről mit kell gondolni. Önöknek fogalmuk nincs, hogyan működik a Hit (Hate) Gyülekezete. Ez volt a dolgunk, ebből léptem ki, ugyanezt csináltam, mint a Ruff, csak közélet területen. Ő a teológiai inkvizitor. Égnek a vonalak, zajlanak a megbeszélések, megjelent a Bartus és mások. Megy a tanácskozás, ki kit ismer, ki kinek tud szólni, kinek mi a feladata, hogy eltüntessenek mindent innen. Ha kipréselték, amit akartak, akkor győzött az Úr. Németh úr.
Itt nem arról van szó, kedves Tamás, hogy sérült, beteg emberek, az ön rossz hangzású kifejezésével élve, „valláskárosultak” betörnek ide, és itt is előadják a soha nem szűnő sérelmeiket, mint ki tudja hány Facebook-csoportban, amelyeknek én például tagja nem vagyok. Hanem arról van szó, hogy Ön felvetett egy témát, ami részben beszél egy súlyos jelenségről, másrészt az általánosításával sértő az egyházi visszaélések áldozataira nézve, s ennek fórumában megjelentek az ország legnagyobb bántalmazó gyülekezetének tagjai, lelkészei, maguk is felelősök egy istentelen rendszer működtetésében, egy vallási diktátor uralmának fenntartásában, akik vezetni akarják az erről szóló beszélgetést, kifárasztani mindenkit, és leszögezni, hogy mit kell erről gondolni, miközben ők maguk a működtetői ennek a rendszernek. Ők egy olyan fordított nürnbergi pert csinálnának, ahol nem az elkövetők, hanem az áldozatok ülnének a vádlottak padján, mint „beteg, sérült, soha meggyógyulni nem akaró, személyeskedő, gyűlölködő” stb. emberek. Ha a nácizmus soha nem bukott volna meg, ha nem derültek volna ki a rémtettei, és a koncentrációs táborok tovább működtek volna, mint ahogyan jelenleg ez a Hit Gyülekezetével van, és rendeznének erről egy vitát a birodalmon kívül, s azt neveznék nürnbergi pernek, akkor ott bizony a nácik lettek volna a vádlók és a túlélő zsidók ültek volna a vádlottak padján. Ugyanúgy, mint itt szeretnék. Elnézést a képszerű hasonlatért, de itt ugyanez a helyzet.
Kérdés, hogy akarnak-e Önök itt egy fordított nürnbergi pert, ahol a bántalmazók megsimogatják az áldozataik buksiját, és ők elmondják a frankót, hogy mit kell gondolni ezekről. Ruff ne legyen olyan biztos abban, hogy nagy dicséretet kap majd a túlvilágon a ténykedésért, mert amit ők művelnek, azt az evilági törvények alapján is súlyosan kellene büntetni. Köztörvényes bűncselekmények sorozata is a legnagyobb bántalmazó szekta. Csakhát a fránya politikai kapcsolatok, amelyek mindig megvédik őket. Ha kell, az SZDSZ, ha kell, akkor a Fidesz, liberálisok, fasiszták, bárki. Az áldozatoknak ez maradna, hogy elmondhatják, de ezt sem engedik, mert ez zavarja a lélekgyilkosok kávéházi hangulatát, ahol az elkövetők nyugodtan megbeszélhetik, mit kell tudni az áldozataikról.
Szöllősi Tibornak nem szeretnék külön válaszban üzenni, ezért itt mondom el, hogy őt Németh mindig egy gyenge embernek tartotta, ezért őt soha nem vették be olyan ügyekbe, ami nem neki való, azokat a kemény fiúk intézik. Őt csak ilyen elméleti helyekre küldik. A legnagyobb aljasságokat a Karika, a „sofőr” mindenes koordinálja. Ezért abszolút elhiszem, hogy ő nem vett részt imakommandóban, soha nem is láttam azok között, akik jöttek „tisztogatni”, meg „porszívózni”, ahogy a Németh nevezte. Tallár, Hollósi, Szász, Bán, stb., aztán az aktuális nevek, most az evangelikál csoport és a vezetői, ha ellenállnak, aztán a fordulat után, Piszter, Takács, Görbicz, Bartus, stb..
Viszont azt hadd említsem meg, Tibor, hogy nem tisztességes beállítás az, hogy én vagy mi, azért mondjuk a tényeket Magyarország legnagyobb bántalmazó szektájáról, mert „nem gyógyulnak be a sebeink”, annyira hülyék azért nem vagyunk. Ilyeneket Németh hazudik. Ha valakinek ilyen problémái vannak, akkor az ő maga. Mi azért mondjuk, mert ismerünk egy helyet, ahol a Krisztusban újjászületett testvéreink vannak, akiket egy báránybőrbe bújt farkas üt, ver, megfélemlít, rettegésben tart, megtapos, megaláz, zsarol, leki beteggé tesz, kifoszt szellemi, lelki és anyagi szinten, s nekünk kötelességünk felhívni a figyelmet erre, segíteni kiszabadulni a foglyokat, felhívni a társadalom figyelmét egy nagyon súlyos visszaélésre, ahol súlyosan bántalmaznak és megbetegítenek embereket. Segítenünk kell feldolgozni a traumákat azoknak, akik nem értik, hogy mi történt velük, és nem találják a feldolgozás lehetőségét. Ezt pedig nem kellene a bántalmazó Ruffra bízni. Nem a farkas fogja begyógyítani a bárányok sebeit, aki azzal gyógyítaná őket, hogy ha elszakadnak Németh Sándortól, a farkastól, akkor Istentől szakadnak el. Elképesztő mennyiségben kapok történeteket, köszönő leveleket, hogy milyen nagy segítség nekik a két könyvem, mennyire hálásak, és bocsánatot kérnek, amiért tudatlanságukban éppen úgy beszéltek rólam, mint az inkvizitor hajlamú Ruff.
Egyébként a Fesz lesz című könyvem alcíme az, hogy Kézikönyv kezdő szabadulóknak, és arra mutat receptet, hogyan tud valaki megszabadulni a varázslás, a kárhoztatás, a Németh okozta kötelékek alól. A recept lényege pedig az, hogy felismeri a Ruff-fllke hamis tanítások hazugságát, megérti, hogy a szolgálati ajándék és a tekintély nincs felruházva isteni tekintéllyel, hatalommal és joggal, nem közvetítő Isten és ember között. Ha megérti a különbséget Jézus és Németh Sándor között, hogy Jézus azért jött, hogy szolgáljon és az életét adja másokért, míg Németh azért jött, hogy uralkodjon és neki szolgáljanak. Ha valaki megérti, hogy Németh nem „Isten embere”, akinek mindenhez joga van, nem Jézus helytartója, hanem egy hamis tanító, hamis pásztor, aki visszaélt a hívők istenfélelmével, az megnyitja a szabaduláshoz és a gyógyuláshoz vezető utat. Itt van tessék a kávéházi recept, az értékes szellemi kávé.
Visszatérve: azt kell eldönteni Márkus Tamás, hogy ellenáll-e a Hit Gyülekezete nyomásának, vérszívásának, és kitilt innen mindenkit, aki nem fogadja el a „szolgálati ajándékot”, és kritizálni meri az egyedül üdvözítő Hit Gyülekezetét, s az evangelikál csoportot Németh Sándor és a Hit Gyülekezete szellemi kontrollja alá rendelni, ahol Ruff, Pajor és más emberek lesznek a felügyelők, vagy megőrzi az önállóságukat és a szabadságukat. Németh küldi ezeket az embereket, mindenhova azt, aki oda illik. Ezért van itt az elméleti embernek tartott Szöllősi Tibor, meg a hites „tanító hivatal” fő jezsuitája, Ruff, a világban is ismert Pajor Tamás, hogy meg legyen tekintéllyel erősítve a kommandó, és majd ők elirányítgatják szépen a magyarországi evangelikál gondolkodást.
Nincsenek kétségeim, hogy addig fogják Önöket gyötörni, mindent bevetni, amíg el nem érik a céljukat. Így halad és így működik Németh családi vállalkozása évtizedek óta, ez a militáns agresszív stílus, aminek semmi köze Jézus Krisztus egyházához. Ha feladta és a könnyebb, széles utat választotta, sok sikert kívánunk és jó beszélgetést a Hit Gyülekezete „kávéházában”. Kérem, értesítsen nyilvánosan bennünket a döntéséről, ne csak szó nélkül letiltsanak és kicenzúrázzanak bennünket a hites inkvizíció utasítása szerint, hanem ennyit őrizzenek meg a becsületükből, hogy a döntésükről nyilvánosan tájékoztatnak minket. Egyébként a magam részéről nem szándékoznék itt életem végéig vitatkozni, van más dolgom is. Csak azokra kellett reagálnom, amiket nem lehetett szó nélkül hagyni. Ha a hites különítmény elnémul, én sem fogok itt többet irkálni, ez is egy megoldás. A másik meg a cenzúra és az inkvizíció, meg a hites tanító hivatal büdös hamis kávéjának illata.
Hmm. Valaki átkozta valaha is Bartus Lászlót? Ez az átkozódás egy régi vád, de én még a gyülekezetben nem igazán hallottam senkit átkozódva és gyűlölködve imádkozni, mivel – valljuk be – az eléggé abszurd lenne. Azt, hogy XY ne legyen szerencsés valami ártó tevékenységben (pl. BL egy lejárató kampányban), én speciel nem tartom átkozódásnak és nem is érzem úgy, hogy a lelkiismeretem ellen vétkeznék, ha ilyet imádkoznék – de egyébként rosszat nem tudnék jó lelkiismerettel kívánni se neki, se másnak, mert azt tanultam (a Bibliából és a Hit Gyülekezetében is), hogy nem ezért vagyunk – a dolgunk az, hogy még az ellenségeinket és az üldözőinket is áldjuk (persze nem úgy, hogy ügyesebben üldözzenek, hanem hogy míg az üldözésben legyenek sikertelenek, közben térjenek jobb belátásra és éljenek), ne pedig átkozzuk.
A másik vád, ami korábban elhangzott, hogy az angyalok „atombombát” használjanak és hasonlók – erről eddig nem jutott eszembe, hogy ne átvitt értelemben értsek bármi ilyesmit, ahogy a zsoltárt idézve nem azt kérjük, hogy az Úr szó szerint fogjon pajzsot, vértet, csatabárdot és kezdje el (fizikailag) püfölni XY-t vagy hajtsa szét az eget és szálljon le füstölő orral (ami nagyobb kataklizmának tűnik mint egy atombomba) és úgy harcoljon értünk mondjuk a belvárosban mint Godzilla, hanem a harcunk spirituális jellegű. A bibliai világkép szerint nem a másik ember (test és vér) az ellenségünk, hanem az ördög és a hozzá tartozó spirituális világ – ha valakiről esetleg úgy is gondoljuk, hogy sajnos az ördög akarata szerint cselekszik, attól még egy hívő úgy imádkozik, hogy az ördög akarata hiúsuljon meg, de közben az imádkozás célja az is, hogy az illető viszont szabaduljon ki ezen akarat alól és lehetőség szerint nyerjen kegyelmet – tehát a harc nem az ember, hanem a mögöttes sötét erők ellen irányul, az emberért. Az valós probléma lehet, ha valaki a másik oldalon nem tesz különbséget maga és a mögöttes erők között, azonban ebben az esetben a probléma forrása egyszerű félreértés. De Laci saját bevallása szerint keresztény, szóval már csak emiatt is értenie kell a különbséget, mert mi keresztények úgy gondoljuk, hogy ha az igazságért harcolunk, akkor ha minket mint hívőket, az igazságért szidalmaznak, rágalmaznak, akkor azt nem személyes sértésnek vesszük, mert valójában nem velünk, hanem a Mesterünkkel van baja a rágalmazónak, így nem leszünk mérgesek az egész miatt, sőt, örülünk neki (elvileg :)), hogy extra dicsőségben fogunk részesülni. Ha ez az öröm hiányzik Laciból, akkor érdemes elgondolkodnia, hogy miért van ez. Mivel ezeket Németh Sándor is így szokta tanítani, nehezen hihető, hogy pont erre a konfliktusra ezt ne applikálná, vagy arra ösztönözne bárki mást, hogy a lelkiismeret ellen vétkezve kezdjen el átkozni és gyűlölni valakit. Az pedig, hogy nyilvánosan átkozódna, egészen valószínűtlennek tűnik, mert az gondolom feltűnt volna már többeknek. Az, hogy egy helyzetre valaki felolvassa a zsoltárokat vagy a zsoltárok nyelvezetét használva imádkozik, miközben minden jelenvaló tudja, hogy a harc spirituális jellegű a fentiek értelmében, szerintem igen nehezen helyteleníthető, mert a zsidók és keresztények évezredek óta imádkoznak így a zsoltáros szavaival és a zsoltárok szellemében – amely krisztusi (persze ha nem így értve és nem ilyen szellemben imádkoznak – hanem Godzillás értelemben vagy gyűlölködve-átkozódva – az valóban elítélendő, ebben nem hiszem, hogy van vita, de egyben a gyülekezetet ismerve ez abszurd feltevés).
A legújabb tiráda kapcsán két dologra reagálnék, ha már úgyis el vagyok könyvelve rosszfiúnak itt – egyrészt vicces a szokásos ékverési kísérlet, most nem csak MTA hanem Szöllősi Tibor irányába is (nem oktatják, hogy ennél ezt dörzsöltebben kell csinálni…? ;)). Másrészt azt nem értem, hogy Németh Sándortól való „elszakadás” miért lenne Istentől való elszakadás. Egyáltalán mit jelent Németh Sándortól elszakadni? A Hit Gyülekezete tudtommal nem az egyedül üdvözítő egyház (az egyház szervezeti egysége évszázadok/ezredek óta már feltöredezett, maximum spirituális egység ill. testvériség van, ami szervezeti határokon átível). Szerintem az soha nem volt probléma, ha valaki inkább máshova kívánt járni (még csak tagsági lista sincs, Budapesten pedig kb. – sajnos! – észre sem veszik, ha valaki elfelejt járni), a nehézséget az okozza, ha valaki ezt borzalmas stílusban teszi és a testvéri közösség (vagy egyszerűen az emberi normalitás) ellen vét – mivel akkor egész Krisztus teste ellen vétkez és vétkes is marad, akárhová megy, ameddig azt nem rendezi. De ez nem Németh Sándorral való viszonyrendszerben értelmezhető probléma (vagy csak annyira, amennyiben személyes rossztett ill. árulás történt egy testvérrel vagy több testvérrel szemben, ezt az érintettek tudják). Az pedig, ha valaki ragadozó farkasként viselkedik, minősített eset – a gyülekezetek vezetőinek nem csak joga, de felelőssége (!) is védeni azt, ami rájuk van bízva – emiatt nem hibáztathatók, hanem dicséretet érdemelnek (az pedig, hogy ragadozás volt anno az egész ténykedés körül, számomra nem kérdés – fiatal hívőként ezt átéltem, még szinte tinédzser voltam ’98-ban, amikor az akkor a fiatalokkal foglalkozó pásztor – most BPA presbiter – minket hosszas beszélgetésekkel és érvelésekkel igyekezett elszakítani, nagyrészt sajnos sikerrel, amit elég nehéz másként leírni, mint a legkiszolgáltatottabb juhok ragadozását). Minden együttérzésem Bartus László felé a sérelmei miatt és teljes gyógyulást kívánok neki, de a legújabb írása vészesen farkasvonyításnak hat, ami nem túl szerencsés és nem erősíti a hitelességét.
Viszont én is arra hajlok, amire Szöllősi Tibor, hogy itt nehéz értelmes beszélgetést folytatni. 🙂
„Szöllősi Tibornak nem szeretnék külön válaszban üzenni, ezért itt mondom el, hogy őt Németh mindig egy gyenge embernek tartotta…” — látod, Laci, mi ez, ha nem együttérzés és gondoskodás Sándor részéről a gyengék irányában? Köszönöm, hogy még inkább hálát fakasztottál bennem a személye felé 🙂 — lassan rájövök, jó gyümölcsei vannak ám Bartus Laci üzenetének, csak elsőre az ember nehezen találja el, mert reflexszerűen szó szerint értené… Kérlek, majd még a nyomtatásban ezután megjelenő tényfeltáró remekműveidben is név szerint buzdíts bennünket gyengéket, mert nekünk is, itt is szükségünk van rá, de tényleg…
Addig is, ha már a nemzetek apostola ilyen őszinte volt és Te is ilyen részvétteljesen felvilágosítottál a gyengeségeimről, hát hadd dicsekedjem velük én is, már-már megfeledkeztem róluk…
Nem annyira vicces Tibor.
Tisztelt Olvasóink!
A cikkünk úgy tűnik egy nagyon érdekes teológiai témát érint. Mi a teológiai párbeszéd hívei vagyunk, ezért szeretnénk meghallgatni véleményüket a felvetett témákról. Éppen ezért arra kérünk mindenkit, hogy a cikk tartalmához szóljanak hozzá, és kerüljék a személyeskedést, illetve a negatív megjegyzéseket. Az építő jellegű véleményekre mindig nyitottak vagyunk, hiszen ezért hoztuk létre az oldalunkat és a teológiai párbeszéd csoportunkat.
Kérjük, hogy hozzászólásaikban tartsák tiszteletben mások teológiai véleményét, és ügyeljenek arra, hogy ne sértsék meg a másikat. Az érvelés legyen az elsődleges, és próbáljanak meg tárgyilagos és konstruktív hozzászólásokat megfogalmazni.
Továbbá szeretnénk hangsúlyozni, hogy az Evangelikál csoport független egyesületként működik, és senki sem gyakorol befolyást arra vonatkozóan, hogy milyen tartalmak és hozzászólások jelenjenek meg a cikk alatt, vagy a közösségi oldalainkon. A csoport elkötelezett amellett, hogy nyitott és sokszínű párbeszédet támogasson az evangéliumi kereteken belül, amely lehetővé teszi különböző teológiai nézőpontok bemutatását. Ezen elveink módosítására semmilyen nyomás gyakorlás nem történt, de ha történne sem engednénk neki!
Köszönjük, hogy tiszteletben tartják az evangelikál csoport független működését és lehetővé teszik a nyitott és konstruktív teológia párbeszédet a cikk tartalmával kapcsolatban!
Tisztelettel,
Kiss Máté
Evangelikál Csoport Alelnök
Igen, ezt én is úgy tudnám elképzelni, hogy nem kitiltani kell, hanem, folytatva a kávéházi terasz hasonlatát, mely nyilvános is, meg ugyanakkor meg is lehet udvariasan kérni a társaságba kötekedni érkezőket, hogy távozzanak, és ettől tényleg maguktól távoznak, mert úriemberek. Én ezért itt sem védekezni, sem támadni nem szeretnék, nyilván vannak olyan éjszakai helyek, ahova a verekedni vágyók járnak, ott persze erősebb biztonsági szolgálat is kell, de én most nem ilyen helyre ültem be, beszélgetni szeretnék. Van saját lelkiismeretem („kicsoda tudja az ember dolgait, ha nem az ő szelleme, amely őbenne van?” – de itt úgy látszik, vannak, akik jobban ismernek engem és többet tudnak rólam saját szellememnél), nem szorulok a másokéra, és annyit jegyeznék még meg, hogy minden bántalmazó valamikor régen traumatizált volt, közhely a pszichológiában, hogy nincsen bántalmazó, aki ne bántalmazottból keletkezett volna, ezért az erősen traumatizáltaknak ügyelniük kellene arra is, hogy terápikus haragvásuk közepette maguk ne váljanak bántalmazókká, mert itt már ez a helyzet is fennáll szerintem, még ha a rég bekövetkezett szerepváltást ők maguk nem is vették észre mindmáig. Én teljes gyógyulásnak és szabadulásnak azt tartom, amikor valaki békére és örömre talál anélkül, hogy vissza- és tovább-bántalmazna. Ehhez a terapikusan felszabadított harag szublimációjára is szükség lenne, vagyis kreatív, építő, pozitív erővé „párolására”, ti. valamilyen elmélyült művészeti, tudományos, sport stb. stb. tevékenységgel, mint évezredek óta az emberiségben. Kultúránk 80 %-át traumatizáltak kreatív szublimációja hozta létre. Nem feltétlenül szükséges az agressziót, ami ért, másba átvezetni, mert akkor előáll az agressziólánc: a főnök leordította az alkalmazottat, az otthon leordította a feleségét, az a gyereket, az a kisebbik gyereket, az meg megkínozza a hörcsögöt, vagy verekszik az iskolában. És mindig a legalul álló szívja meg a legjobban. A feszített víztükrű medencében azért nem verődnek vissza a hullámok, mert a medence szélén, falánál nincs ellenállás, hanem a hullám túlfolyik a rácson. A mi rácsunk az Úr, aki minden bűnünket és fájdalmunkat magában elnyelte örökre, hogy az agresszió hullámai ne vonuljanak végeláthatatlanul ide-oda. Aki a saját igazságát érvényre akarja juttatni, nem képes engedelmeskedni Isten igazságosságának (Róm 10), emberi harag Isten igazságosságát nem munkálja, és annak bocsáttatik meg, aki megbocsát. (Hogy teljesen világos legyen: a magam részéről senkire sem haragszom, és senkit sem ítélek el, csak vannak, akikben már nem bízom egyáltalán, mivel rengeteget bántalmaztak engem, és akikkel nem látom értelmét beszélgetni, ez minden embernek saját szíve joga, gondolom ezt a merőben szubjektív szempontot senki sem vitatja el a másiktól. Aki velem szeretne beszélgetni, jóllehet a kapcsolat nem véletlenül szakadt meg közöttünk, rendezze velem előbb négyszemközt és élőben a kapcsolatát, ahogy írva áll, hadd lássam az arcát, szemét, érezzem a szagát, hadd döntsem el szabadon én, adok-e még egy esélyt a bizalomra vagy még jobban elhúzódom, és ne bántalmazzon tovább a távolból, nehogy én is traumatizálódjak újra, és megint elromoljak, mert nekem is vannak sérelmeim bőven a másik oldaltól, csak nem hajtogatom és listázom ezeket szüntelenül, mert lezártam magamban békességgel, egyszerűen elhúzódom az engem bántalmazóktól, ne vitassa el senki ezt a szabadságomat; és mert ebben semmi előrevivőt nem látok, csak a szenvedés és baj növekedését. Kellő mértékben szemléltetve is lett most már itt a probléma is, meg az is, ami nem ez a probléma, rendesen dolgozni kellene inkább a jövőre nézve a megoldásán.) Javaslom a témában Bergman Fanni és Alexander című filmjét, soha mélyebbet műalkotásban erről nem láttam. Meg az Evangéliumokat, ahol nem látom, hogy Jézus kifejezetten piszkos eszközöket is használna az igazságért való harcában akár a farizeusok ellen is, amit eddigi tapasztalatom szerint bőven megengednek maguknak a bántalmazó bántalmazottak és a bántalmazott bántalmazók egyaránt, éppenséggel velem szemben is. Ő más utat javasolt (pl. Hegyi Beszéd), az agresszió hullámainak kioltását és nem visszaverését, az én megváltóm nem egy Lúdas Matyi, kövessük inkább Őt akkor is, és ha régebben nem tettük, megtérni sohasem késő, nemcsak magamnak mondom 🙂
Kedves Ruff Tibor, legyen úgy, ahogy javaslod, mivel Te nem veszel tudomást arról, hogy a Te tevékenységed áldozatai az alanyai annak a cikknek, amely az egyházi visszaélésekről szól, mert Te tanítod úgy az embereket,hogy aki nem engedelmeskedik Németh Sándornak, az Istennek nem engedelmeskedik, továbbá nem lehet Jézus Krisztushoz tartozni csak egy szolgálati ajándék által, ezért sok ezer ember bántalmazásáért, kínos szenvedéséért, életük tönkretételéért vagy felelős (aki ezt soha meg nem bántad, el nem ismerted, abba nem hagytad), ennélfogva ennek a témának és történetnek Te a negatív szereplője és antihőse vagy, nem pedig önjelölt igazságosztója, ezért udvariasan megkérünk a távozásra, hogy légy szíves távozni. Te pedig úriember lévén ezt magadtól megteszed. Amíg ugyanis itt vagy, addig nem tudunk erről a témáról nyugodtan és érdemben beszélgetni a kávénk mellett, mert Te ugyan nem nagy hangon jössz kötekedni, hanem csendesen jársz asztalról asztalra, és egy kést szúrsz a kávéház vendégeinek hátába, nehogy elmondják, mi történt velük, hogyan működik ez a gyakorlatban, hogy ennek nincs vége, hogy ki Magyarország legsötétebb vallási diktátora, kik a kiszolgálói, kik a felelősök, például Te.
Miért nekünk kellene távoznunk, miért nem Neked, aki fordított nürnbergi pert játszol itt, és elkövetőként az áldozatokat ülteted a vádlottak padjára, manipulálva, becsapva itt másokat? Miközben a hozzád intézett kérdésekre nem válaszolsz, a tanításaiddal nem számolsz el, ezzel eleve meghiúsítva egy érdemi beszélgetést. Megelégszel annak közlésével, hogy Téged a lelkiismeted nem vádol, megfeledkezve, hogy vannak, akiknek megfertőztetett a lelkiismeretük, a kérdés pedig nem erre irányult. Ehelyett vádaskodsz, bántalmazásnak nevezed, hogy a bántalmazott meri itt elmondani, hogy amiről a cikk beszél, az a valóságban hogyan történik. Az nem bántalmazás, hogy valaki elmondja, mi történt vele és másokkal. Ez a cikk és a kávéházi beszélgetés témája.
Vádaskodásaitok miatt vagyunk kénytelenek elmondani, hogy mi nem neveztük Németh Sándort ügynöknek, pedig megtehettük volna, nem fogalalkoztunk az anyjával, se az apjával, pedig megtehettük volna, nem lyukasztottuk ki a kocsija kerekeit, pedig megtehettük volna, s ezeket most csak azért említem, mert ezek nagy része nem 20 éve történt, hanem most, napjainkban, képletesen szólva tegnap, le sincs zárva az ügy. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy nem kényszerítettük Németh Sándort, sem Téged a pokollal fenyegetve, hogy engedelmekedj nekünk a lelkiismeret ellenére, különben Isten lesújt rád, és meghalsz. Mi nem követünk el ilyen bántalmazásokat, mi azt meséljük el, a tények alapján, hogy mi történt, mindez hogyan működik. Egyrészt azért, mert ennek nincs vége (!), ez a mai napig működő terror háza, másrészt azért, hogy ne Te légy az, aki erről eligazít itt mindenkit, aki egy diktátor házi bibliahamisítója vagy, aki a kezére játssza az áldozatokat az eretnek tanításaival.
Ezért szeretnél itt körbejárni, hogy egyenként mindenkit leszúrj az asztaloknál, azt állítva, hogy a krisztusi magatartás az, ha csendben elfogadjuk, hogy Ti felfaltok bennünket, és a báránybőrbe bújt farkas szájában sem bégetünk. A Fanny és Alexander említése kiváló, a Fesz lesz című könyvemben is utalok rá, ez nagyon szemléletesen mutatja be azt a terrort és légkört, mi a Hit Gyülekezetében van, ami Németh Sándort körülveszi. Pontosan olyan a Hit Gyülekezete, mint ami Bergman filmjében látható. Te pedig ezt védelmezed, erről hazudsz.
Amikor ezt a szemtanúk elmondják, akkor őket Te bántalmazónak nevezed. Nem látom azokat a piszkos eszközöket nálunk, amiről beszélsz, mert mi nem küldünk ki kukkolókat, nem követünk senkit, nem lopjuk el senki papírjait, nem vádoljuk olyanokkal, ami nem igaz, amit a bíróság is hiába cáfol, nem folytatunk suttogó propagandát, nem küldünk senkiről névtelen szennyiratokat mindenfelé, én nem gyártok például névtelen szennyoldalakat az internetre a legmocskosabb hazugságokkal, hogy leszbikus utazási irodám van San Francisco.ban, meg dubaji eszkorthálózat fizeti az Amerikai Népszavát, nem készítek személyes oldalakat rólatok, mint amilyenek rólam készülnek, nincsenek Karika Gáboraim, de még Ruff Tiborjaim se, hanem csupán elmondom, leírom a tényeket. Ez az, ami nem tetszik Neked, ezért távozásra szólítanál fel. Milyen jogon?
Te itt egy ugyanolyan vendég vagy, mint én. Ez nem a Hit Gyülekezete. Van a Hit Gyülekezetén kívül is élet (igazából csak ott van, mégpedig azért, mert ott nem ti parancsoltok. Az Evangelikál Csoport Alelnöke megírta, hogy itt senki nem dirigálhat, nem tűrik azt, hogy bárki nyomás alá helyezze őket. Ez szokatlan Nektek, majd kerestek valami utat, hogy mmégis az legyen, amit Ti akartok. Legyünk kitéve innen.
Márpedig itt jó ideje nem történik más, mint arról szól a vita, hogy tüntessenek el innen mindenkit, aki a hiteseknek nem tetszik. Ti csak olyanokkal vagytok hajlandók beszélni, akik egyetértenek veletek. Arra ott van a Hit Gyülekezete. Ott nem lesz egy hang, ami ellentmondana nektek. Máskülönben én már csak azért vagyok itt, hogy visszautasítsam a megalázást, amit egész életemben átéltem, hogy ahol megjelenek, ott beindulnak a hitesek, bármely eszközzel elérik, kipréselik, mert mindenki belefárad, hogy elnémítsanak, elkergessenek, betiltsanak, kirúgjanak. Mintha az övék lenne a világ. Ha Magyarországra merek menni, megszakítja műsorát a Hit Rádió, jön a kétórás gyűlölködő fröcsögés, követnek, fényképeznek, gyalázkodnak, fenyegetnek. Mint a filmekben.
Most is felszólítottad a oldal vezetőit, hogy szépen kérjenek meg udvariasan engem és azokat, akik a hiteseknek nem tetszenek, hogy távozzanak. Álljunk fel a kávénk mellől, és megalázva, mint valami bűnözők, lógó orral távozzunk, mert nektek nem tetszik, hogy mi itt vagyunk, é létezünk. Aztán majd jön Ruff Tibor, aki elmondja a tutit rólunk, nélkülünk. Csak arról nem beszél, hogy a tekintély miképpen szolga, a szolgálati ajándék miképpen közvetítő Isten és ember között, hogy a szolgálati ajándék fenyegetheti-e pokollal a megváltott hívőket, ha nem engedelmeskednek neki. Hogy jó pásztor-e, aki veri a juhokat, aki visszaél a bűnvallásokkal, aki lop, aki hazudik, aki rágalmaz, aki imakommandóval átkoztat, akinek úgy kell engedelmekedni, mint Istennek, mert ha nem, akkor az Isten elleni lázadás.
Akkor lenne itt értelmes kávéházi beszélgetés, ha erről tudnánk nyíltan és őszintén beszélni, például Veled, aki ezeket teológiailag alátámasztod évtizedek óta. De Te kibújsz ez alól, hogy beszélgessünk ezekről, mert Neked jogod van nem beszélni olyanokkal, akik ilyen kellemetlen kérdéseket tesznek fel, amiket Te bántalmazásnak tartasz. Ehelyett Németh Sándor több évtizedes gyakorlatának megfelelően megpróbálsz elnémítani és elzavarni innen bennünket. Miért nem mész el Te? Vagy miért nem tűröd, hogy mások is itt lehetnek, és hozzászólnak ahhoz, amit mondasz? Így nem lehet kávézni, Tibor.
Arra van nektek elég külön kávéházatok, ahogyan Ti szerettek „kávézni” magatokban. Ott szoktátok előadni, hogy az anyám méhében megsérültem (ezt az érettségivel, mint legmagasabb tényleges iskolai végzettséggel rendelkező vezető lelkész diagnosztizálja távolról), ez az oka annak, hogy a cégbírósági papírok alapján, azokkal bizonyítva, azt mondom, hogy Németh Sándor ellopta a Hit Gyülekezete vagyonát, mint Júdás, meglopta saját gyülekezetét, saját hívőit, ami köztörvényes bűncselekmény, a bántalmazásnak egy speciális formája, mert egyébként is átokkal fenyegetve és zsarolva szedi ki az emberek zsebéből a pénzt, ezzel is súlyos lelkiimereti konfliktusokat okozva. Szóval, lenne miről beszélni, azon kívül is, hogy a kellemetlen tanúkat távolítsák el. Ti így szerettek kávézni, meg ítéleteket hozni is. Mi meg nem.
Én arra szavazok, győzzön most Bartus Laszló. Márkus Tamás Andrásnak és Tibornak igaza van, csak provokálás és végtelen dühös reakciók-ellenreakciók örvénye az eredménye ennek + további ártalmak. Én személy szerint bánom is, hogy tegnap ebben lubickoltam egy ideig, akkor ez valahogy jó ötletnek tűnt.
Az evangelikalcsoport.hu független szervezet és láthatóan Bartus eldöntötte, hogy folyamatosan keresztbe fog írni, így nehéz mit tenni – ha esetleg letiltanák a kommentjeit, akkor Bartus igazolva érzi magát és a portál vezetői kellemetlen helyzetbe kerülnek, ami nem lenne fair feléjük (többet nem lesz nyugtuk, el lesznek könyvelve mint valami újabb szervezet, amit a „Hit Gyülekezete árnyékhatalma” vezérel és ezt ezentúl naponta 50x a fejükhöz fogják vágni majd az összes releváns facebook és egyéb csoportban ezt) – ha pedig nem tiltják le, akkor úgy beszélgetni valamiről, hogy közben folyamatos ordítozás megy, igen nehéz. Emellett az oldal struktúrája is olyan, hogy nagyobb pörgés esetén komplikált követni az egymásba ágyazott kommenteket, a nyitó oldalon pedig csak az utolsó 3 hozzászólás látszik, így ha keresztbe-írogatás megy, akkor mindenki elveszti a fonalat.
Ettől még remélem, a téma fel lesz dolgozva valahol – nem lehet erről inkább egy beszélgetéssorozatot tartani a Hit Filozófiájában (remélem lesz újabb évad, mindenki nagyon várja!) vagy valami más hasonló podcastban? Annak talán nem túl nagy a valószínűsége, hogy az ablakon Bartus beugrik és magához ragadja a mikrofont…
[Kedves Steve, mivel egyike vagyok a később érkezőknek, akik nem a levélfolyam végén közölték hozzászólásukat, hanem egy korábbi hsz -re válaszként, ezért az Általad említett „keresztbeír(ogat)ás” okairól, engedj egy rövidet: részben szerettem volna a cikk – volt ilyen az elején (!) – egyik implikációjához közvetlenül kapcsolódni, ezért udvarisanak éreztem észrevételemet a cikk szerzőjének akkor utolsó beírásához linkelni, annál is inkább, mert a „beszélgetés” időközben olyan irányt vett, amelyhez érdemben már csak összetettebb és más irányú érvrendszerrel, gondolatokkal lehet kapcsolódni. Itt érthető és irracionális, együttérző és a problémákhoz láthatóan hozzáférés nélküli, színvonalas, a megértést elősegítő és inkább felejthető gondolatok váltják egymást, akár egy hozzászóláson belül is. Az irracionális, empátiahiányos stb. hozzászólásokal kapcsolatban magam a lehető legnagyobb empátiával szeretnék lenni (úgy látom, nem egyedül), de értelmetlennek látom a kapcsolódó gondolatokat ebben a mezőben közölni, mert már más problémák viszik előre ezt a folyamot. Bábelben vagyunk, a nyelv és a szív korlátai miatt talán lehetetlen pontosan és minden szempontból etikusan kifejezhető és a másik számára is megérthető tartalmakat közölni. Elébb a zavart okozó interfészt kell eltávolítani – kinek-kinek a magáét.]
[Kedves János,
az észrevételem csupán technikai jellegű volt – ha valaki hozzászól valakinek a kommentjéhez, de utána még legalább másik 3 személy hozzászól, akkor az eredeti hozzászólás megtalálása szinte lehetetlen, hiszen a nyitóoldalon az új hozzászólások 3 elemű listájában már nem jelenik meg, a hosszú kommentfolyamban pedig nem tűnik fel, hogy egy (esetenként eleve több szintű) kommentfolyam alatt egy újabb hozzászólás érkezett valamelyik szint alá – pl. a te korábbi kommented is ennek lehetett az áldozata. Amellett tehát, hogy érthető módon eleve visszafogja az írási kedvét többeknek, hogy számíthatnak rá, hogy bármit is írnak, a puszta véleményközlésük ténye egy nagyon hosszú, kárhoztató élű „farizeus/gonosz/képmutató vagy” jellegű kommentet generál 10 némethsándorozós stock bekezdéssel kiegészítve, technikailag is problémát jelent, hogy a minden körnél így óhatatlanul kialakuló sárdobálás – amelynek én is részese voltam, nem tagadom – által generált kommentek az érdemibb írásokat nehezen fellelhetővé teszik. A kommentszekció egy megfontoltabb, civilizáltabb és nyugodtabb vérmérsékletű beszélgetésre lett tervezre. :)]
Kedves László!
Ahogy Kiss Máté is írta, semmiféle nyomásgyakorlás nem történt és történik irányunkban, senkinek a részéről sem. Ön Ruff Tibornak azt a vágyát, hogy egy olyan „kávéházba” menne beszélgetni, ahol tud dialógust folytatni (azzal, akivel akar), úgy értelmezte, hogy kitiltaná Önt ebből a beszélgetésfolyamból. Én nem így értelmezem, hanem úgy, hogy egyszerűen nem akarja, hogy ez az adok-kapok folytatódjon. Ezt már korábban is írtam, teljesen felesleges ennyi és ilyen hosszú komment után újra és újra visszatérni a személyes sérelmekre, a HGY-re és Németh Sándorra. Nem azért, mintha lebecsülném ezeket a negatív élményeket – nem becsülöm le –, hanem azért, mert nyilvánvalóan egy ilyen kommentmezőben a jellegéből adódóan ezek az ellentétek stb. nem oldhatók fel, egyszerűen nem orvosolhatók. Önt sem lehet arra kényszeríteni, hogy xy-nak válaszoljon, ha Ön nem szeretne válaszolni. Ez lehet, hogy idegesítő, de nem lehet ráerőltetni a másikra a dialógust. Sem Önre, sem másra. Most tehát két lehetőség áll előttünk (és egyik sem tartalmazza a kitiltást): 1.) vagy mindenki azzal beszélget, akivel szeretne, és felülemelkedünk a HGY-én és Németh Sándoron, és megpróbálunk általánosabb értelemben társalogni a témáról, vagy 2.) újra és újra visszatérünk a HGY-hez és Németh Sándorhoz, és elpárolognak egyrészt a HGY-vel és Németh Sándorral szimpatizálók (hiszen nem akarnak erről a témáról többet olvasni), másrészt azok is, akik a HGY által bántalmazottnak érzik magukat, hiszen már minden kiírtak magukból, tehát okafogyottá válik a jelenlétük (plusz elpárolognak azok is, akiket abszolút nem érint a HGY és az onnan egykor távozók ügye, és egyszerűen unják, hogy mindig erről van szó). Én személyesen azt szeretném, hogy beszélgessünk a cikkben felvetett témáról továbbra is, hiszen fontos téma, ami – még egyszer mondom – valamilyen szinten minden egyes vallási közösséget érinthet.
Kedves Tamás,
mint már többször jeleztem, nagyra értékelem a kitartásukat és az ellenállásukat, nevezzük bárminek Ruff és társai azon óhaját, hogy vagy így, vagy úgy, de távolítsanak el innen mindenkit, aki szembesíti őt és társait a gyülekezetük, a lelki terrort folytató vezetőjük ténykedésével, illetve saját felelőségükkel és ma is zajló mindennapi gyakorlatukkal. Az is a nyomásgyakorlás egyik formája, hogy „udvariasan” szólítsanak fel távozásra minket. Részünkről ez fel sem merült fordítva, mert a más véleményen levők elnémítása csak egy hitesnek jut eszébe. De, mint mondom, nagyon értékelem az ellenállásukat.
A lényegre térve, az itt kialakult helyzetnek az a nyilvánvaló oka, hogy az egyházak szellemi, lelki és anyagi visszaéléseiről szóló cikkhez olyan emberek mondanak véleményt, méghozzá tudálékosan oktatva mindenkit, akik ebben érintettek, és egy olyan gyülekezet képviselői, amely évtizedek óta, a mai napon is, ontja magából a sérülteket és áldozatokat. Ruff Tibor pedig annak a hamis tanításnak egyik reprezentatív képviselője, amit az Ön cikke a „valláskárosodások” egyik fő okaként jelöl meg. Nevezetesen, a szolgálati ajándékról és a tekintélyről szóló hamis tanítás, amely isteni tekintélyt ad gyülekezeti vezetőknek, akik nem szolgálnak, hanem uralkodnak a nyájon. Ezért Ruff Tibornak először is erről kellene számot adnia, és nem az általa okozott bántalmazások sérültjeit oktatni arról, hogyan viseljék el az általa okozott károkat és hogyan gyógyuljanak meg vagy némuljanak el. De erre ő nem hajlandó, pedig erről szól a cikk. Ő ki akarja venni a jelenség méregfogát, elterelve a figyelmet, hogy elleplezze a legsúlyosabb bántalmazó gyülekezet létét, felelősségét és ma is zajló gyakorlatát, aminek ő maga is szerves része.
Itt jön a probléma, hogy a cikkben is megfogalmazott okokból súlyos sérüléseket szenvedett ezrek, tízezrek egyes képviselői ezt látva, tiltakoznak, hogy Ruff ossza itt az észt erről, meghatározva, miről lehet beszélni, miről nem. Mert ezzel az a célja, hogy elterelje a figyelmet a téma lényegéről, a cikkben is említett egyik fő okról, ami azonos az ő eretnek hamis tanításaival, amelyekkel a mai napig nem szakított. Tudom, hogy erősek ezek a példák, de szemléletesek, hogy ne az elkövető tanítson, és mondja meg, mit kell gondolni, vádlottak padjára ültetve az áldozatot, ne a koncentrációs tábor ideológiai komisszárja oktassa a láger túlélőit, és ne ő mondja meg, mit kell gondolni a koncentrációs táborokról. Mi, az áldozatok, a leghatározottabban visszautasítjuk azt, hogy az eretnek és sarlatán Ruff, aki egy vallási diktátor ideológiai bibliahamisító komisszárja, ezrek sérüléseinek okozója, oktasson itt az egyházi visszaélésekről és az áldozatok követendő magatartásáról. Ez abszurdum.
Emiatt, jogunknál fogva, mi közbeszólunk, amikor Ruff Tibor elő akarja adni a hamis áltudományos és koncepciózus ömlengéseit, amivel félre akarja vezetni az embereket, és megmondjuk, hogy ez egyrészt nem igaz, mert első kézből tudjuk cáfolni a hazugságait, másrészt arról beszéljen, hogy mit gondol saját hamis tanításairól, amelyeket a szóban forgó cikk részletesen leír, mint az egyházi visszaélések egyik alapját. Erre viszont ő nem akar válaszolni, eljátszva azt, hogy azért nem, mert ő azzal áll szóba, akivel akar. Inkább arról van szó, hogy arra válaszol, amire akar. A saját hamis tanításairól és a felelősségéről nem akar. Én viszont tanúja voltam annak, hogy Németh Sándor megrendeléseinek megfelelően írta és értelmezte át a Bibliát oda és vissza, akár egyik napról a másikra. Ezért ő itt engem és másokat ne tanítson.
Ez a pont az, amikor patthelyzet keletkezik. Ennek feloldása pedig nem az, hogy távolítsanak el minket az útból, vagy megmondják, miről beszélhetünk, miről nem, amit Ruff szeretne, s adjuk át neki a terepet, jöjjenek Németh Sándor keretlegényei, akik megmondják, mit kell gondolni elkövetőről és áldozatról (azt, hogy szerintük nincs elkövető, nincs felelősség, ellenben vannak a gonosz áldozatok, akik nem akarnak gyógyulni, ezért ők tehetnek mindenről). Lássuk be, hogy ez elfogadhatatlan. Nekünk pedig jár annyi, hogy egy nyilvános fórumon ne a bennünket évtizedek óta kínzó, gyötrő, bántalmazó pribékek mondják meg, hogy kik vagyunk. Ez ellen jogosan tiltakozunk.
Mi lehet a megoldás? Ha nem teljesítik Németh Sándor, Ruff és társai óhaját, hogy bennünket egyszerűen kitiltanak vagy „udvariasan”, megalázó módon elzavarnak, s Ruff a társaival nem hajlandó olyan párbeszédre, ahol feltehetnek neki a saját hamis tanításairól kérdéseket, amire ő válaszol (hanem csak arra hajlandó, hogy frontálisan kioktat itt mindenkit, hogy miről mit kell gondolni, összetévesztve ezt itt a Szent Pál Akadémiával, amihez képest a jezsuita rend dogmatikai főiskolája egy liberális romkocsma), akkor a folytatás nem fog változni, mert amikor a HGY egyik fő inkvizitora itt előadja a hazugságait, akkor mi arra reaálni fogunk: ízekre szedjük, példáinkkal cáfoljuk és visszautasítjuk. De miért ne lehetne ezt megtenni? Ő is elmondhatja, mi nem igaz abból, amiket mi itt leírtunk, aztán majd megvédjük magunkat, ha tudjuk. Ez egy normális működése egy fórumnak, ami csak azoknak nem felel meg, akik nem tűrnek ellentmondást és ellenvéleményt. Bennünket ez nem zavar. Adja elő Ruff az okosságait, aztán mi meg elmondjuk, mit gondolunk arról, és feltesszük a tanár úrnak a kérdéseinket. Ehhez jogunk van, legalább ennyi jár nekünk.
Vagy ha ez nem megfelelő a másik félnek, akkor még két megoldás van a konfliktus feloldására. Vagy lemond Ruff arról, hogy itt ő, a legnagyobb bántalmazó ideológiai komisszárja, teológiai verőlegénye tanítsa a tudatlanokat és saját áldozatait, mint Uzoni Dávid és mások (akinek az édesapja is belehalt éppen abba, amit Ruff tanít, és fordították vele szembe a családját ezen az alapon), s ebben az esetben mi is elhallgatunk, mert nincs mire reagálni. Vagy az evangelikál csoport vezetői döntenek úgy, hogy most, döntetlen állásnál bezárják az itt zajló vitát, és akkor mindenki emelt fővel távozhat. Aztán Ruff keres valami más helyet, amit mi nem látunk, és ott hazudozhat tovább.
Nekünk ez is megfelelő. De az, hogy majd Ruff oktat ki bennünket az egyházi visszaélésekről, az égbe kiált. Azt nem tűrjük. Ennek az embernek kimondhatatlanul súlyos felelőssége van abban, hogy működteti Németh Sándor lelki darálóját, stresszgyárát, amelyben kívülállók számára elképzelhetetlen dolgok, tragédiák és borzalmas esetek történnek naponta, ahol felnőtt egy generáció, az ő gyerekeiket is beleértve (ugye?) és a legsötétebb disztópiák valóságát élték át. Ehhez pedig Ruff adta a teológiai magyarázatot, amivel megkötözte az embereket. Ezért ő itt ne oktasson. Máshol se tehetné, de az egy más kérdés.
Összegezve: ha nem rúgnak ki bennünket, akkor vagy tudomásul veszi Ruff és az oldal üzemeltetői, hogy megvizsgáljuk és véleményezzük az általa előadottakat, amit nagy érdeklődéssel várunk. vagy magától elhallgat, mert kritikus közönség előtt nem beszél, ahol megmérik a szavait, s akkor mi is elhallgatunk. Vagy az oldal üzemeltetői zárják le a beszélgetést, megakadályozva azt, hogy a több évtizedes üldöztetés után el kelljen szenvedni, hogy éppen a Ruff oktat ki minket, és mondja meg, mit kell gondolni rólunk és magunkról.
Nekünk minden megoldás megfelel ezek közül, egyedül azt nem támogatjuk, hogy takarítsanak el bennünket Ruff okoskodása útjából, az áldozatok ne beszélhessenek, csak az elkövetők. Ezt leszámítva nekünk minden jó.
Ebben az utolsó hozzászólásban (2023-04-18 at 14:00 ) 18x szerepel a „Ruff”.
Vagy beragadt a sulykolásos módszer
vagy erre mondja az angol h ‘RT lives in BLs head head rent free.’
Ez a ‘rent free’ beköltözés és tartózkodás a másik ember fejében/érzelmeiben akár sok-sok éven keresztül vélhetóen a tárgyalt neurózis egyik akut tünete lehet.
és ha jól értem ez a folyamatos, szinte már mániákusnak ható kibeszélés a gyógyulást célzó terápia egyik első szakasza.
Kedves Márkus Tamás, szeretném felhívni a figyelmét, hogy a „Statisztika” álnevű névtelen megszólaló cinikus beírása kifjezetten sértő, nem tekinthető az Ön cikkéhez való érdemi hozzászólásnak, hanem személyeskedés, és a bántalmazás egy újabb formája. Engem nem zavar, a névtelen hős önmagát minősíti, csupán szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy a két oldal nem úgy oszlik meg, hogy vannak az intellektuális kávéházi beszélgetésre szomjas hitesek, és a gyógyíthatatlan sebeiket nyalogató és azokat feltépő, a finomlelkű bibliahamisítókat ádáz gyűlöletükkel támadó áldozatok. De szemléltetésnek ez is kiváló, hogy a bántalmazó egyházak tagjai milyen érzülettel viseltetnek azok iránt, akik már elmenekültek ezekről a helyekről, és merészelnek beszélni arról, ami ott van. Arra kiváló példa.
Azt hittem, itt a neurózisban szenvedő áldozatok is ‘szabad kávéházat’ akarnak.
Most pedig hirtelen zavar valakit egy számadat, amely igyekszik a cikkben és az azt követő hozzászólás sorozatban feltárt problémát illusztrálni
és jobban megérteni a tüneteket és a gyógyulás folyamatát?
Úgy tényleg nagyon nehéz bármilyen párbeszédet folytatni, vagy egyáltalán hozzászólni a témához, ha valaki azonnal rohan a moderátorhoz, hogy panaszt tegyen, mert valamit számára sértőnek vél.
Kedves Tamás, még egy dologra szeretném felhívni a figyelmét, mert ez is a tárgyalt jelenséghez tartozik. Megindultak a névtelenek, az álnevűek, akik nem vállalják névvel a véleményüket, mert azt gondolják, hogy akkor többet megengedhetnek maguknak. Az egyik könyvemben is írtam arról, hogy Németh Sándor álnéven írta azokat a cikkeket, amelyek átléptek olyan határokat, amelyek a nevével vállalhatatlanok voltak, méghozzá a gyülekezeti újságban. Az egyik ilyen álneve a „Pásztor László” volt, ebben ő volt a „Pásztor”, aki a fröcsögést kiadta magából, én pedig a „László”, aki ezt szerkesztettem, megfésültem az utasításai szerint. Ugyanez aztán utolért engem is, amikor Németh Sándor „Pap László” álnéven adta ki a gyűlöletét és mindazt a sötétséget, ami a lelkében van egy „6-os karton” című elbeszélhetetlenül minősíthetelen szennyben (szerkesztette Szlazsánszky Ferenc), amit a Karika nevű sofőr terített és terjesztett nyomtatásban és az interneten. Csak jelzem a jól ismert stációkat, most jönnek a névtelen sértegetők és szidalmazók. Húsz év alatt semmit nem változtak, semmit nem fejlődtek. A fenyegetés lesznek a következő stádium, először Istennel, pokollal (Ruff már elkezdte a megtérést ajánlgatni), utána fizikailag is. Kérdés, hogy ezt végigvárjuk, vagy bezárja az emelkedett társalgást eredményhirdetés nélkül.
„szerintük nincs elkövető, nincs felelősség, ellenben vannak a gonosz áldozatok, akik nem akarnak gyógyulni, ezért ők tehetnek mindenről”
Jól emléxem, az első komoly teológiai vitám arról szólt a bátyámmal még 1992-ben, hogy véleményeztem a folyamatosan sulykolt „bocsáss meg, mert különben elkárhozol” tanítást, pontosabban jeleztem, hogy a kauzalitási lánc logikájából fakadóan nem azzal kéne foglalkozni, aki nem bocsát meg, hanem azokkal, akik miatt az egész megbocsájtás feladatként felmerül. Mi lenne, ha – véletlenül – arról kezdenének tanítani a gyülekezetben, hogy „ne taposs bele a másik emberbe”, „ne verd át a másik embert lopott autóval”, „végezd el a munkát, amit már kifizettek neked” stb.? Mi lenne, ha nem esnének meg azok a gyalázatos dolgok, amik miatt meg kell bocsájtani? Épkézláb válasz az elmúlt 30 évben nem keletkezett.
Kedves “Statisztika”!
Nem szeretnénk moderálni, de a névtelen/nem beazonosítható/konkrét személyhez nem köthető üzeneteket konzekvensen ki fogjuk szedni. Volt olyan, aki ugyan nicknevet használt, de az e-mail címe alapján beazonosítható és transzparens – ez működik. De amikor az e-mail cím alapján sem jutunk el senkihez, az nem működik. Kéretik ezt figyelembe venni! Köszönjük!
Kiss Máté
Evangelikál Csoport
Alelnök
Kedves Kiss Máté!
Azt hittem, a ‘nyílt kávéház’ és a meglepően személyeskedő és vádaskodó üzenetek sorozata kapcsán itt gyakorlatilag bárki megszólalhat cenzúra nélkül.
Ráadásul úgy, hogy az én kommentjeimben nem volt sem szidalmazás, sem fenyegetés.
De Te vagy a döntéshozó, és tudomásul veszem.
Statisztika
Természetesen megszólalhat bárki (nem cenzúrázunk), de ebben az érzékeny témában, többek között a hozzászólások alakulása miatt is döntöttünk az általam közölt alapelv mellet. Köszönöm a megértést.
Részben érinti a témát (teológiai szempontból): https://megmondoka.blogspot.com/2023/04/a-puha-hit-trendfolyama.html?
Erről (is) beszéltem a cikkben:
“ A puha és megengedő hit számos ponton torzítja, gyengíti a Szentírás által mutatott képet, valamint az egyház alapvető meggyőződéseit is, tehát teológiai kisiklásokhoz vezet. Ez szerintem két dimenzióban jelentkezik. Egyfelől, vannak témák, melyek valahogy soha nem kerülnek elő a puha hit világában. Nemcsak a bűn alapos tárgyalása ilyen, de például már a gyülekezeti fegyelmezés vagy akár a tekintélyek tisztelete fogalmaival sem tud egy átlagos hívő mihez kezdeni. Az első asszociácói ezekről az egyébként teljesen korrekt fogalmakról az abúzus, zaklatás, ítélkezés lesznek – mintha a gyülekezeti fegyelmezés önmagában abuzív tett, az egyházban a tekintély pedig az abúzus forrása lenne. Nyilvánvaló, hogy emögött iszonyú sok rossz tapasztalat is áll (visszaélés a tekintéllyel és a gyülekezeti fegyelmezéssel), ám mégis nonszensz a fürdővízzel kiönteni a gyereket. Másfelől, vannak témák, melyek eltorzítva kerülnek elő, a puha hit koncepciójának megfelelő módon. Például, a puha hit egy olyasféle jézusfigurát próbál értékesíteni az egyházon belül és kívül, aki mindenféle elkötelezettség és elvek nélkül csakis szeretni képes. A puha hitben Isten maga már nem haragszik sem a bűnre, sem az emberre, sem semmire a világon. Ide illeszkedik a Görbicz-féle tévhalmaz is. Minden éles sarkot le kell törni, minden szókimondó témát kerülni szükséges, a bibliai tanításokat pedig vattába csomagolva kell továbbadni. A puha hit a napi szinten megélt életgyakorlatban kerüli az egészséges konfrontációt és vitát, mert azt veszekedésnek vagy felesleges időtöltésnek nevezi. Csak olyan témák felé mutat érdeklődést, melyek az összetartozást, a kellemes érzéseket és egymás vállonveregetését segítik. Nem cinikusan írom ezt, hiszen utóbbiakra óriási szükség van – csak nem azon az áron, hogy megússzuk a tisztánlátást, elkerüljük a kényes kérdéseket, ne vállaljuk fel a véleményünket.”
Laikusként (nem egyházi alkalmazásban álló személy) azt látom, hogy a probléma gyökere az emberek egymás fölé kerekedési vágya, ahogyan az a Máté 18-ban is láthatjuk. Ki a nagyobb?
Máté 18:1 Abban az órában menének a tanítványok Jézushoz, mondván: Vajon ki nagyobb a mennyeknek országában?
Vagy ahogyan a Lukács 9 még szemléletesebben bemutatja:
Luk 9:46 Támada pedig bennük az a gondolat, hogy ki nagyobb közöttük.
Ezután folytatja Jézus a gondolatmenetet a botránkozásokkal.
Máté 18:2 És előhíván Jézus egy kis gyermeket, közéjük állítja vala azt,
Máté 18:3 És monda: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.
Máté 18:4 Aki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában.
Máté 18:5 És aki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be.
Máté 18:6 Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik énbennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék.
Máté 18:7 Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükség, hogy botránkozások essenek; de jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik.
Jézus elmondja, hogy az alázat, (magunk kisebbnek tartása másoknál) a helyes magatartás, és nem az, ha magunkat nagyobbnak tartjuk másoknál.
De ha már megtörtént a baj, a testvér-testvér közötti konfliktus, akkor azt is érdemes ezzel az alázattal kezelni, és akkor hatékony lesz a Máté 18:15-17-ben leírt 3 lépéses konfliktusrendezés.
Ha viszont a kapcsolatok nem arra épülnek, hogy magunkat kisebbnek tartunk másoknál, hanem magunkat nagyobbnak tartunk másoknál, akkor az alá-fölérendeltségen alapuló vallási hierarchia alapján akarjuk a problémákat megoldani. Véleményem szerint – és ezt a Máté 18 alapján mondom – ez vezet a botránkozáskhoz. Amikor nem az igazság a döntő, hanem az vallási szervezetben elfoglalt pozíció.
Végül pedig leszögezném: Jézus nem feddi meg a megbotránkozott, megbotránkoztatott kisgyermeket. Megfeddi ezzel szemben a botránkozás okozóját:
Máté 18:6 Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik énbennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék.
Szia Robi,
megkérdezhetem, hogy alapvetően elvi jellegű problémáid vannak (én úgy hallottam, COVID témában nem értettél egyet + ha jól értem, teológiai vitád lett azzal a nagy-gyülekezeti fundamentalista-karizmatikus irányzattal, amit a gyülekezetünk képvisel és globálisan is elég jól beazonosítható tanítási rendszerrel rendelkezik – amelyre nyugaton az ellenlábasok tipikusan a „NAR” címkét sütik rá, ebbe belesűrítve minden olyan valós vagy nem valós problémát/visszaélést/elhajlást, ami egyébként a mozgalmunkat esetenként tényleg jellemzi), vagy volt olyan konkrétan rosszul kezelt személyes konfliktus a gyülekezetben, ami miatt sérelmet szenvedtél és áldozatnak érzed magad? Nekem korábban úgy tűnt, Te egy megbecsült és népszerű tagja vagy a közösségnek és – legalábbis kívülről látva – mintha nem ért volna különösebb sérelem ill. elég erősnek/ügyesnek látszottál ahhoz, hogy ha ér is, akkor ha már más nem is volt a helyzet magaslatán, Te segíts a problémát érett módon kezelni úgy, hogy közben ne botránkozz meg és ne botránkoztass meg másokat (ez utóbbi persze nézőpont kérdése, megértem, hogy a Te nézőpontodból a tevékenységed nem megütközéseket/felfordulást okoz, hanem felvilágosításnak és egy általad korrigálhatatlannak látott rendszer kívülről történő, szükséges korrekciós kísérletének számít).
Üdv,
István
(ps. a kérdésem nem kekeckedés, mi ismerjük egymást, lakótársak voltunk, ezt azért írom, hogy be tudj azonosítani és ne legyen asszimatrikus a helyzet + érzékeld, hogy nem vagyunk ellenségek)
Szia!
Problémáim meglehetősen gyakorlatiak, mégha nem is személyesek. Akár teológiai vitának is mondhatjuk, de én egyszerűsíteném: Jézus beszédeinek megcselekvéséről van szó. A Máté 7 alapján én azt látom, hogy a különbség nem azok között van, akik hallgatják vs. nem hallgatják Jézus beszédeit, hanem azok között, akik
– hallgatják, és megteszik,
– vs. hallgatják, de nem teszik meg.
Arra jutottam, hogy Jézus – bibliában leírt – beszédeinek hallgatása mellett azok megcselekvésére is fontos hangsúlyt tenni, így elérhető az az állapot, amikor személyesen is szól a szkript Ura.
És ha már témánál vagyunk. A poszt témája, és minden visszaélés tulajdonképpen abból a gyökérproblémából eredeztethető, hogy az implementáció nem a világosan leírt specifikáció mentén történik. Magyarul, nem az újszövetségben leírtak alapján épülnek fel és működnek a gyülekezetek. Nyilván nincs minden leírva, nincs minden helyzetre előre csomagolt megoldás, de a rögtönzés és a gyakorlati alkalmazás a leírtak SZELLEMÉBEN és nem azok ELLENÉBEN kellene, hogy történjen. Többet erről nem is mondanék, bár már 2 tanulmánykötetben, tucatnyi szempont alapján vizsgáltam ezt a kérdéskört, de ez a poszt nem erről szól.
Amit tehát a poszthoz írtam, azt is ez alapján írtam: én a Máté 18-ban ezt látom a bibliában, és ennek alapján törekszem eljárni a saját életemben is.
Ez a vita itt nőt gyorsan naggyá és elágazóvá, ezért nem érdemes egyes ágait steril kávéházi ágyásokba kiültetni és megfuttatni más ágak rovására.
Az elágazások miatt már én sem tudom megmászni a főtörzset, ezért szórványosan reagálok ide, oda több tételben is.
Az első téma, amire reagálni akarok, hogy ki lehet itt szakértő?
-Ha azt mondjuk csak az áldozatok, mert ők az átélő tanúk, miért nem mondjuk tovább e logika mentén: és a tettesek, mert ők a megélés másik fele. Egy áldozat arról tud beszélni, hogy milyen betörve lenni, a tettes meg el tudja mondani, hogyan kell betörni. A tettes, míg tettes nyilván hárít és tagad, de ha Pál apostolhoz hasonlóan megtér, elmondhatja, hogy hogyan volt Ő egy erőszakos ragadozó!
-Tanú lehet ezen kívül még az ebből a szempontból a normális (külső megfigyelő) ember, aki adott esetben ledöbbenve nézi végig a csicsikáztató gátlástalanságát és az elszenvedő tehetetlenségét, vagy megadását. Ez a nézőpont is valid és hozzátesz a képhez.
-Tanú továbbá minden ember, aki más-más területen ki volt téve bármilyen erőszaknak. Lehet, hogy a lelkipásztora normális volt, de az apja vagy anyja nem. Lehet, hogy jó családban nőt fel, de volt egy elnyomó tanára vagy kollégája. Az ember, ha nem képes analógiákkal dolgozni, az-az nem ismeri fel az egyediben a tipikust, annak az áldozatok beszámolója is falra hányt borsó. Igaza van azonmban Bartus Lászlónak abban, hogy az Isten iránti bizalmunk a legdrágább kincs ezért azt megtrolkodni a legnagyobb bűn és legnagyobb kár.
-Továbbá és utolsóként. Az európai gondolkodás pont azért szülte meg a filozófiát, hogy az értelmi szimulátorban is átfuttassuk az életet, és igenis ne kelljen mindent mindenkinek valóságban átélnie egy szilárd vélemény megszerzéséért. Pont, hogy a távoság és az érintetlenség az a szükséges szempont, ami a képet teljessé tudja tenni. Legnagyobb íróink nagy csak azt tudták megírni, amit átéltek, a pszichológustól nem várjuk, hogy ő is hasonló kapcsolati krízisben bukdácsoljon, mint a hozzáforduló. stb. Szóval, hatás –vadász kívánalomnak tartom, hogy csak az áldozat, sokszor érthető okokból artikulálatlan hangja legyen itt az egyetlen szólam. Nagyon fontos hang, de nem az egyetlen.
De, ha már áldozat! Itt is van három szint!
• Az, aki a trauma fázisban ventilál teljesen jogosan.
• Az, aki túljutott már valamin és a megértés, megbocsájtás, pallérozottság szakaszában van
• És aki, mások élményeit is begyűjtve, saját terhén kívül másokét is átérezve tud egyfajta pozitív szolgálatot, segítséget megformálni a tapasztalatából.
A leuraló (mondanám: nárcisztikus), vallási köntösbe (mondanám: varázslásba) öltöztetett rendszerekből egy több éve/évtizede elszenvedett áldozati pozícióból a pszichológia jelen állása szerint egyetlen igazi kitörési pont van: amikor eljön az a személyes pillanat, amikor „összeáll a kép”, tehát egyetlen „insight” élményben összeomlik a múlt, és megláttatnak annak tartóoszlopai. Átéltem, tudom: egyetlen pillanat alatt megfordul a világ. A szakember szerint innen nincs visszaút, a kapcsolat menthetetlen, olyan mértékű undor fogja el az áldozatot. Ez a kitörési pont az oka annak, hogy a személyes sérülés és összeomlás elkerülhetetlen része a felismerésnek. Tehát fölösleges és téves dolog azt számonkérni a sértetteken, hogy biztos csak a személyes ügyeiket torolják meg, és a traumáikat, sebeiket hangoztatják. Enélkül ugyanis soha nem jön létre az a katartikus élmény, amit csak és kizárólag az áldozatok éreznek át, és ami a kívülállókat és a vívódókat, elméleti analizálókat mély alázatra kell hogy indítsa, mert minden empátiájuk ellenére sem tudják, hogy miről is beszélnek. A jelenség feldolgozása valójában csak ez után következik az áldozatnál, amikor a gyakorlati átélésre keresi az igei és pszichológiai válaszokat, útmutatásokat, és bizony meg is találja a bibliai elvek és a vallásos gyakorlat között tátongó irtózatosan mély szakadékot, amit eddig ő maga is igyekezett elleplezni. Közben megtanulja, hogy az áldozati (túlzott empata) magatartásáért ő is felelős, ugyanakkor nem hagyhatja szó nélkül a bántalmazók további tevékenységét, már csak Isten nevének bemocskolása miatt sem – ha az Ő kegyelméből egyáltalán megmaradt hitben. Az Úr meghallja az ő népének kiáltásait, ne kérjük tehát számon, ha valaki igazságszolgáltatásért kiabál, még ha ezt nyilvánosan is teszi, és ezzel megzavarja a kávéházi beszélgetésünket.
Ezzel a megközelítéssel talán az a problémám, hogy mindenfajta mélyebb változással együtt jár az ilyen insight élmény, korábbi világkép/tartóoszlopok/stb. hirtelen összeomlása és ezzel együtt esetenként együtt járó valamiféle intenzív érzelmi átélés (akár eufória, harag, felszabadulás, erős szomorúság/öröm érzés stb. + esetenként intenzív közléskényszer). Emiatt önmagában ezek megléte és átélése nem feltétlenül mond semmit arról, hogy a változás iránya egyébként jó és jogos-e, vagy sem és hogy a ventilálás – amely nem egy erkölcsileg semleges dolog, hanem tartalom- és stílusfüggő is – pozitív-e, vagy negatív. A megtéréseknek és anti-megtérések bizonyos értelemben hasonlók, csak egyes pontokon az előjelek mások. A változás után ráadásul gyakran fokozottan (hiperaktív módon) jelentkezik az ember azon belső igénye, hogy a jelentkező ambivalenciákat kezelje (ezt akár önigazolásnak is nevezhetjük, de egyébként a személyiség integritása miatt szerintem szükséges – senki nem szeret tudatosan szétcsúszott és skizofrén helyzetben ragadni, egy új konzisztens koordinátarendszer elérésére törekszik, ami a múlt radikális átértékelésével is jár, szintén az előjelektől függő módon). Ez különösen az exkluzivitást hirdető vallások ill. közösségek elhagyása vagy elfogadása esetén – ilyen a kereszténység, de egyes más vallások vagy ideológiák is – igaz. Ha valaki a kereszténységet magát nem is hagyja el, de egy erősebb kiválasztás- és küldetéstudattal rendelkező közösség elhagyása (a HGy sok más karizmatikus közösséghez hasonlóan ilyen, ami részben magyarázza a hites-exhites kommunikáció intenzív és zűrös jellegét is) ugyanilyen belső igényt generál a helyzet igazolására/legitimizálásra (fokozva a közléskényszert, amely a környezet egyfajta – nézőpontfüggő módon – (de)evangelizálását eredményezi az újonnan felismert dolgokról). Ehhez természetesen hozzájárulnak még azok a korábban elfogadott vélekedések (amelyek szerintem populáris szinten valóban megvannak több közösségben, akár a miénkben is és amelyeket itt egyes ex-hitesek megfogalmaztak), amelyek egy adott közösség (vagy vezető) elhagyását egyenesen Isten elhagyásával azonosították – pedig ezek a vélekedések azért sem jók, mert ellehetetlenítik a közösség nyugodt, rendezett és korrekt elhagyását, ha valaki akármiért nem érzi jól magát (és amikor már annyira nem érzi jól magát, hogy mégis elmegy, akkor az már csak zűrösen tud történni).
Megjegyzem, korábban nem volt ennyire divatos abúzusra és és valláskárosultságra hivatkozni egy közösség elhagyása esetén, de ettől még ilyen probléma volt, talán csak kevésbé volt ez az aspektus kidomborítva. Tehát – szerintem – a mai áldozatkultúra is benne van ebben és kell egy idő, míg szétszálazódik, hogy mi az, ami valós probléma és mi az, ami csak túltolt.
Az embernek bizonyos értelemben meg kell próbálnia kívülről is értelmeznie magát (amennyire ez lehetséges) és nem (véresen) komolyan venni sem a saját kétségeit, sem a saját fordulatait ill. lehetőleg az egyébként egészséges felismeréseket valahogy organikusan, a múltjával és jövőjével integrálható módon megélnie, vigyáznia közben a környezetére is. Ha ez lehetséges. Esetenként ráadásul nem is más dől össze, csak az ember saját maga által belsőleg (vagy esetleg a közösségen/vallási rendszerén belül a saját szubkultúrájára jellemző) épített bálvány vagy túlzottan rigid, ellentmondást nem tűrő, de egyébként valójában nem is elvárt tanítási vagy tekintélyrendszer – amelynek összedőlése szintén lehet fájdalmas, de a megoldás erre nem a probléma kivetítése a közösségre vagy a környezetére, hanem inkább módszeres és óvatos belső feldolgozása és egy élhetőbb, reálisabb, ember- (és Isten)közelibb hitélet és viszonyrendszer felépítése.
Másik gondolat, hogy apafigurák környezetében (ahol egyébként az apafigurává válás esetleg az apahiányos viszonyulóban van meg) a traumatizálódások talán hevesebbek és nehezebbek – ez pedig általában az emberi, természetes apa-fiú viszonyok nehézségit tükrözi és nem feltétlenül azért, mert akár az apa, akár a fiú rossz és gonosz, hanem egy ilyen jellegű viszonynak esetenként lehet egy ilyen negatív jellege/kifutása, ezért is van tele a Biblia hasonló történetekkel.
Mindettől függetlenül vannak durva és szoros személyes kapcsolatokban jelentkező abúzusok (amit pl. ami a Fanny és Alexander papja mutatott be), lelkiismereti vagy fizikai terror, szexuális vagy pénzügyi visszaélések és hasonlók – ez szerintem más kategória, nem pedig egyfajta ilyen „összeáll a kép” jellegű felismerés vagy hirtelen elidegenedés és menekülhetnék érzés egy közösségből/hitrendszerből.
De mivel én is teljesen laikus vagyok és csak próbálom értelmezni a helyzetet, a fentieket lehet, hogy rosszul látom, vagy csak az igazság egy nagyon kis szeletét tudom megragadni ezzel kapcsolatban. Ezért sem ártott volna, ha lelkészek beszélgetnek erről, nem amatőrök. 🙂
István
Az egyik tévedésed ott van, hogy amatőrnek tartod magad és mindenki mást, aki nem rendelkezik ismert névvel és szolgálattal. Gondolom, több évtizedes hívő múltad van, ahogy nekem is, és „ezidő szerint már tanítóknak kellene lennünk”, és akkor nem beszéltem a „választott nép, királyi papság, stb” és más idetartozó igék jelentéséről. Tehát megkockáztatom, hogy bátran vallhatod magad járatosnak a bibliai és a vallásos gyakorlatokban egyaránt, hiszen felnőttkorú vagy – bár lehet, hogy gyerekként kezelnek.
A másik fontos dolog, hogy a keresztény gyülekezetekből távozóknak – hála Istennek – van egy teljesen fix koordinátarendszerük, más néven mérőzsinór, ami Isten beszéde, ami jó, kívánatos és tökéletes. Tehát nem kell teljes identitászavarban kóvályogniuk, az ige nagyon sok mindenben egyértelmű. A botránkozást az ezzel szembenálló vallási gyakorlatok és felekezeti tanítások okozzák, amit viszont a jólelkű hívek hosszú ideig a kognitív disszonancia redukció alapján megpróbálnak szinkronba hozni az igével és a lelkiismeretükkel, a javulás reményében elfedezni a hibákat – sikertelenül. Valójában nem a hívők hagyják ott a rendszert, hanem a rendszer veti ki őket, nemkívánatos elemeknek bélyegezve és elszigetelve őket, ha kellemetlen kérdéseket tesznek fel akár a legjobb indulattal. A vezetők (lásd a korábbi hozzászólásomat a pásztori hivatal létjogosultságának kérdéséről) sokszor meg sem kísérlik a jó pásztorhoz hasonlóan megkeresni az elkóboroltakat. Darab-darab, csak a működéshez szükséges létszám, tömegbázis és bevétel meglegyen. Tisztelet a kivételnek, a mások oldalon meg tisztelet a bevételnek.
Szia Endre,
érződik egyfajta keserűség/kiábrándultság az írásodból, és ennek biztosan megvan az alapja.
Én öndefinicióm szerint tartom magamat amatőrnek, nem sütötte rám senki. A bibliát a magam részéről egy picit rugalmasabb, esetenként ambivalens könyvnek tartom, tehát az, hogy „tanítóknak kellene lennetek” nem azt jelenti, hogy vétkezek, ha nem vagyok tanító, mert az is meg van írva, hogy „ne legyetek sokan tanítók” – mivel én bevallottam nem akarom felvállalni bármiféle tanítás felelőségét és alkalmatlan is vagyok rá, ezért ezen ambivalencia esetén én inkább ez utóbbit vonatkoztatom magamra, jó lelkiismerettel :). Ugyanezért lelkész sem szeretnék lenni, mert nem tudom és akarom ennek terheit felvállalni és amúgy sem tudok bánni az emberekkel. Minden tiszteletem azoké, akik felvállalják és tudnak! Más, jobban rám szabott dolgokban viszont ügyesen tudok segíteni, így ezért inkább ott próbálkozok. 🙂 Mivel tehát nem vagyok se tanító, se lelkész, ismerve saját korlátaimat, azt is be tudom látni, hogy mégis jobb lenne, ha ezekről a kérdésről olyanok elmélkednének, akik konkrétan foglalkoznak emberekkel, van tapasztalatuk és képzettségük ezen a téren.
Isten beszéde valóban mérőzsinór, azonban bizonyára észrevetted, hogy alapvető dogmatikai kérdéseken kívül (amelyek a hithű egyház kereteit univerzálisan kijelölik) szinte minden másban elég nagy véleménykülönbségek vannak a hithű közösségek között. Ez azért van, mert minden közösség kidolgozta a maga tanrendszerét, amely magán belül többnyire konzisztens, azonban mégis a Biblia egyfajta értelmezését jelenti. Az ige azonban örökkévaló és nem sikerült egy közösségnek sem hibátlan tanrendszerbe disztillálnia azt, mert ha sikerülne, akkor azzal azt mondanánk, hogy a biblia holt betűvé alakítva ugyanaz lenne, mint az Isten lehellete által megelevenített ige (amelynek egy mondata is képes mindig más és más fényben tündökölni, akárhányszor rátekintünk). Ennek megfelelően minden valódi keresztény közösség is a maga szellemisége, küldetése szerint értelmezi és applikálja az igét, folyamatosan változtatva a hangsúlyokat ahogy éppen azt kell és ez így van jól. Úgy vagyunk egyek, hogy nem vagyunk egyformák (ez a különbség szerintem vonatkozik a vezetési modellre is – mind az egyháztörténelem ill. egészen korai keresztény írások vonatkozó példái, mind a Biblia egyes kijelentései felhasználhatók akár a püspöki, akár a presbiteriánus vezetési stílus alátámasztásra így ezen civakodni értelmetlen – szerintem az a jó vezetési stílus, amely egy adott közösség arculatához, céljához illeszkedik és jól működik, mindkettő lehet áldásos és visszaélésekkel terhes). A megközelítésedből mintha az derülne ki (elnézést, ha sarkítok, javíts ki), hogy az ilyen közösségi megélései az igének (gyakorlatok és felekezeti tanítások) törvényszerűen rosszak, minden hívő egyedül képes izoláltan a tökéletes mérőzsinor alapján objektív módon tájékozódni és a helyes megközelítés az, hogy semmilyen módon ne alkalmazkodjon a közösséghez ezen a téren (pl. a békés testvéri együttélés érdekében). Ez bizonyos esetekben akár lehet is így, de akkor ő egyszemélyben, a személyisége stílusából és az Istennel való személyes kapcsolatának minőségéből fog egy egyedi hitéletet kialakítani és ha ezt szélsőségesen követi, akkor egyszerűen öntörvényű lesz.
Megértem, hogy pl. egy mérnöknek (mint pl. Domonics Robi barátom? :)) fontos, hogy az ige konzisztens legyen, amelyet specifikáció-szerűen alkalmazunk és applikálunk, ha pedig valami specifikációs-eltérést detektálunk, akkor azt egy hosszú igelistával rögvest kezelni kell, amíg a szabályszegő (az érvek alapján, vagy az igelista hosszától megrettenve) nem kerül újra szabályszerű állapotba. Én is ugyan mérnök vagyok (ráadásul nekem is volt ilyen időszakom, tehát teljesen empatikusan kezelem ezt), de jelenleg a dolgokat nem így látom működni. Az, hogy békességben legyünk és lehetőleg szeressük egymást, szerintem az egyik legfontosabb dolog, máskülönben az élet tele van stresszel. Időnként persze, ha a specifikációtól való elhajlás egészen extrém, akkor konfliktusokat kell felvállalni (persze ki mondja meg, mi az eléggé extrém?…) és ha nem sikerül dűlőre jutni, akkor – tekintettel arra, hogy az egyházi irányzatok évszázadok óta osztódással szaporodnak amúgy is – lehet más mozgalmat alapítani, vagy máshova menni. De akkor sem érdemes ezt permanens háborúba ragadva csinálni (persze erre is rá lehet vágni, hogy a háborúhoz két fél kell, de nem nehéz előre kitalálni, hogy bármilyen közösség immunrendszere reagálni fog, ha kellően agresszíven támadják, függetlenül attól, hogy igaza van-e, vagy sem, vagy csak 70%-ban vagy 30%-ban)…
A „darab-darab, csak a működéshez szükséges létszám, tömegbázis és bevétel meglegyen” mentalitás valóban borzalmas. De azt is hozzá kell tenni, hogy nagyvárosi tömeggyülekezetekben az emberek szabadon jönnek-mennek, tehát (a hírekkel ellentétben) nincs (szerintem) személyes kontroll, pusztán az igehirdetés integráló ereje van (persze van, akit már egy minimálisan is nem motivációs tréning jellegű igehirdetéstől traumatizálni tud, miközben a másik lelkiismeretéről még a legbrutálisabb intés is úgy pattan le, mint rinocéroszról a gumicukor). Egy bizonyos beágyazottságon túl persze más megtartó erők is vannak ill. az ember egzisztenciálisan vagy logisztikailag is beágyazódhat úgy egy közösségbe, hogy az megtartó erő – ebből a szempontból az egyházi intézmények fontosak tudnak lenni – ill. a testvéri kapcsolatok hálójának is működnie kéne mint megtartó erő. Azonban azt hozzá kell tenni, hogy minél erősebbek ezek az erők, azt egyesek annál inkább kontrollnak érzik (megj: van, aki csapdának értelmez minden olyan helyzetet, ahol az azonnali, következmények nélküli kiugrás lehetősége nincs folyamatosan ott) – a legjobb persze egy teljesen szabad és teljesen szerető atmoszféra lenne, csak ezt nagyon nehéz megcsinálni, mert ehhez teljesen szabad és szerető, szinte tökéletes emberekre lenne szükség minden részről, ami társadalmunkban ritka. Az ilyen emberek pedig amúgy sem tudnának traumatizálódni és traumatizálni sem, így minden nehézség megszűnne. Lesz majd ilyen, csak ahhoz fel kell(ene) támadnunk előtte – előtte viszont lehet, hogy meg kell(ene) halnunk, hogy feltámadhassunk.
Kedves Steve,
A hozzászólásomban kifejtettem, hogy a trauma felismerése szükséges kitörési pont az empata áldozatok számára – tehát nem meglepő, ha érzel keserűséget a szavaimban, habár már keserű nem vagyok, legfeljebb csalódott. És ez sem a saját esetem miatt van, hanem mert látom, milyen általánosan elterjedt dologról van szó, mégis sok és hosszú év telik el, amíg sokan egységesen felismerik az abuzív/bántalmazó jelenséget a gyülekezetekben. De tudom, hogy mindennek rendelt ideje van, pl. Szepesi Niki könyvére még összezárt az úszótársadalom, de néhány év múlva Cseh Laci, Szilágyi Liliána és mások kiállására (akik egyébként korábban szintén aláírták a szövetség nyilatkozatát) sikerült tabukat dönteni és intézkedéseket kikényszeríteni. Itt sem lesz másként, ebben erős a reményem.
Abban valóban tévedsz, hogy én a hívők közössége nélkül, magányos szigetekként képzelem el a kereszténységet. Ez már-már megszokott, szélsőséges értelmezése annak, ha valaki „betámadja” a túlzott tekintélyeket (amelyeknek évtizedek szorgos munkájával építették fel a teológiai bástyarendszerét, igék tucatjait kiragadva, kiforgatva, más igékről pedig szándékosan megfeledkezve), és a személyes kapcsolat erősítését szorgalmazza (mivel nincs más közbenjáró Isten és ember között, csak az ember Jézus Krisztus). A testvériség evangéliumi alapvetés, ennél többet most nem is mondanék róla.
A jelen topik nem tolerálható teológiai eltérésekről, sajátos közösségi gyakorlatokról, enyhe hangsúlybeli különbségekről szól, hanem bántalmazásról, ami súlyos traumákat okoz mai emberek ezreinek. Lelkiismeretek torzulnak, házasságok, családok bomlanak fel, anyagi elvárások és versengés juttat csődbe másokat, pszichoszomatikus és stresszbetegségek okoznak korai halált. Olyan okok miatt, amikről egyértelműen beszél a Biblia, nem kell különösebb értelmezés hozzá. Nagyszerű kezdeményezés ez a párbeszéd, de ahelyett, hogy az igére hivatkozva érvelnének a felek oda-vissza, és ezzel eljutnánk újabb megértésekre, ostoba tekintélyvédelem és indulatos vádbeszédek felváltva betonozzák be egymást a saját védősáncaik mögé. Katasztrófa, mert egy teológiai vitának az Ige mentén kellene zajlani.
Ja, és tanító lehetsz anélkül, hogy nagybetűs tanítói ajándékod vagy teológiai végzettséged lenne, ahogy pásztorolhatsz, prófétálhatsz és evangéliumot is hirdethetsz anélkül, hogy ehhez papír vagy emberi jóváhagyás kellene. Érdekes, hogy csak az adakozó szolgálatával kapcsolatban (Róma 12:8) nem merül fel ez a kizárólagosság… 🙂
Kedves Endre,
sajnos a motor nem engedi, hogy az eredeti helyre válaszoljak… Valóban láttam olyan problémákat is a környezetemben, amit írsz (házasság összeomlása, komoly családi viszályok stb). Ami feltűnt, hogy a vitatkozó felek igyekeznek nekik tetsző lelkészeket bevonni a maguk oldalán és természetesen Istent is felsorakoztatni a maguk oldalán a másik ellenében. Ezek nem vezettek jó eredményre és gyakran a folyamat során maguk a résztvevő lelkészek is mintha rosszul jártak volna. Bár ezek nem olyasféle egyházi abúzusok voltak szerintem, amire gondolsz – maximum az róható fel, hogy az egymással vitatkozó feleket a lelkészeknek nem sikerült összebékíteniük (de ha a felek erre alkalmatlanok, akkor mit tegyenek a lelkészek?), vagy hogy egy esetben azt láttam, hogy a lelkészek ahelyett, hogy összedolgoztak volna, maguk is a probléma részesévé váltak és az egyik vagy másik felet kezdték el pártolni… (persze áttételesen mindezt lehet általános egyházi jelenségnek is nevezni, hiszen egy keresztény házasság nem légüres térben van – ráadásul ha az egyik fél a gyülekezeti tanításokat felhasználva igyekszik a másik felet leuralni és kontrollálni, aki ezt nem bírta és egyszer csak bemondja az unalmast, az egy általánosabb, keresztény életet amúgy is mételyező probléma).
Mindemellett is az ilyen ügyek tűnnek a kisebbségnek a környezetemben szerzett tapasztalatok alapján – számomra úgy tűnik, többen most inkább mintha csak hullámszerűen „meghibbantak” volna (elnézést a kifejezésért, a saját percepciót írom le, nem sértegetni akarok) és egyik napról a másikra ellenségesek lettek (persze ennek volt egy folyamata, de a COVID okozott egy képszakadást egy ideig, tehát inkább azt mondanám, normálisan búcsúztunk és már „hibbantan” találkoztunk). Ennek mindenféle okai lehetnek. Pl. úgy tűnik, akinek nem tetszett a gyülekezeti COVID kezelés, ezen felháborodva előszőr csak méltatlankodott, majd tévtanítónak és végül zsarnoknak kezdte látni a vezetőket. Mások pedig egyszerűen csak annyi mindent össze-néztek a YouTube-on és Facebookon, hogy ezt nem tudták azt integráltan feldolgozni – van aki akár a keresztény ortodoxián is kívül került – ilyen perspektívából pedig érthetően mind a gyülekezetüket, mind pedig az egész szervezett kereszténységet általában egyfajta negatív színben kezdik látni. Ezek nem feltétlenül igazi áldozatok – a szó kemény értelmében -, talán csak ráülnek a victim-trainre vagy ha más nem, az empátiájukat hangsúlyozzák (a különféle közösségek „ex” fórumain, ahol mindenféle motivációjú ember keveredik, az áldozati szerep egy integráló gondolat – ahogy a mai korban ez általában egy trendi élethelyzet – sokan egyszerűen szeretik a gondolatot, hogy ők egy elnyomó, gonosz rendszer ártatlan áldozatai – ez a korjelenség persze az igazi áldozatok valós problémáival összemosható és pont a tisztulást/tisztánlátást akadályozza, amit az igazi bántalmazók kiválóan kihasználhatnak).
De ahogy írtam is, mivel nem vagyok lelkész, nem látom át teljesen a kérdést, nem ismerem a komolyabb problémákat amelyek pedig minden közösségben – így az enyémben is – pedig biztosan vannak. Ezeket érthetően igyekeznek diszkréten kezelni (nem valami gyanús titkolózásból, hanem mivel hús-vér érintettek vannak és szinte minden ügy diszkréciót igényel), ami miatt tipizálni sem tudok és általánosítva sem tudok ezekről beszélni, sem megérteni (megj. nem is akarok konkrét ügyeket megismerni mert azok csak terhet jelentenének, nyíltan ellenséges forrásból pedig szerintem eleve hiba tájékozódni – beleolvastam ilyenbe, mert kiváncsi voltam amikor felhívták a figyelmemet egy facebook csoportra – ott 80% egyértelmű fake news mellett láttam 20% olyat, ami talán akár úgy is lehet – de az eredménye annak is csak az volt, hogy küzdenem kellett, hogy ne azon keresztül nézzek teljesen ok nélkül ferde szemmel a testvéremre + egyébként empátia helyett többnyire csak rosszindulatot láttam ezeken a helyeken és beszennyezve éreztem magam). Szóval ezek miatt is úgy gondolom, hogy igazán relevánsan azok a lelkészek tudták volna boncolgatni a témát, akik mostanra sikeresen el lettek űzve…
Hajlanék (és hajlottam is kb 25 évig) az általad képviselt hozzáállásra – békéltetés, diszkréció – ha nem a saját két szememmel, két fülemmel, és egy szívemmel lettem volna tanúja a konkrét verbális és viselkedési abúzusoknak, nemcsak a sajátomnak, hanem a környezetemben még számos esetben, nem egyszeri alkalommal, hanem rendszerszerűen, évtizedeken át pszichoterrorizálni embereket, kihasználni az istenfélelmüket, a jószándékukat, szolgálatkészségüket – nem egyfajta habitusból adódóan, hanem kóros pszichiátriai szinten. Láttam kárörvendeni a „lelkészt” valaki halálán, betegségén, anyagi csődjén, gazdasági csalásokat, hazugságokat, köztörvényes bűnöket, családi vállalkozássá alakítani a gyülekezetet, hamis tanítások, kárhoztatások, manipulációk tömkelegét. Isten nevében. Vezetőként (nem pásztor) ráláttam bizonyos dolgokra a titkolózás ellenére, de a saját traumáig (ami éveken át tartott) és az insight természetfeletti pillanatáig én is a rendszer fogaskereke voltam, nem tudtam, mit tegyek, szem voltam a láncban, aztán tüske az oldalban, végül porszem a gépezetben. Aztán a „pásztor” idegőrlő, beteg játékban (emiatt orvoshoz kellett mennem) ellehetetlenített és elszigetelt, hogy magamtól távozzak. Végül – anélkül, hogy meg tudta volna indokolni – kirúgott. Illetve az indoklás így szólt: „nem tudom, miért, de ha meglátlak, elkap az ideg” és „én bármeddig bírnám ezt a játékot, de látom, te rámész, úgyhogy inkább váljunk el”. Kellett a hely a fiának. Később valakinek így indokolta a menesztésemet: „olyan asszony volt, aki nem adta meg a köteles jóakaratot a férjének”. Szela – férfi és apa vagyok, úgyhogy ezt a mondatot jobb, ha most kicsit végiggondolod freudi szemszögből.
A távozásom váratlanul érte a közösséget, anélkül, hogy bárkit agitáltam volna, idővel más vezetők és szolgálók is felálltak, majd egy év alatt a gyülekezet fele elpárolgott, és más áldozatok jöttek a helyükre. Ahogy mondtam: darab-darab, és a show megy tovább.
Akkor azt gondoltam, helyi sajátosságról van szó, és egy ember torz személyiségéről. Aztán elkezdtek ömleni a hasonló esetek más helyekről, a fülem elkezdte meghallani azt, ami előtt évtizedeken át bezártam a szívem. És amikor felsőbb szinten kerestem megértést vagy beavatkozást, azt mondták: ugyan már, itt ugyanez megy, csak nagyban. Majd miután képbe kerültek egy csomó helyi áldozatot meghallgatva, tudatosan mégis úgy döntöttek a központban, hogy beavatkozás helyett inkább megjelentetnek egy méltató cikket címlapon, támogatva a pásztor munkáját, hiszen az épületek és a vagyon növelése mégiscsak fontosabb az embereknél. És ha felejteni szeretnénk, a mai napig prédikációk szólnak az eltávozottak árulásáról (elmesélik, de egyébként online nézhetném is, ha érdekelne), göbbelsi pletykák keringenek, az utcán nem mernek rámnézni, a facebookon kukkolják a bejegyzéseinket. Nem, nem vagyok paranoiás, ez így megy, különösebben nem zavar, megszoktam.
Szóval egy „holokauszt-túlélőt” ne akarj arról meggyőzni, hogy a nácik csak napközis tábort tartottak fenn, és félreértett valamit. Ezek a súlyosan személyiségzavaros, toxikus emberek a mai napig működnek, mint lelkészek, MINDENFÉLE felekezet zászlója alatt, kontroll nélkül, spirituális felsőbbrendűség ködébe burkolózva, hamis tanításokkal körbepárnázva, számonkérhetetlenül – engedtessék meg, hogy figyelmeztessük az áldozatokat, és megzavarjuk némi bűzzel a kávéillatot. És óriási tisztelet az Úr tiszta szívű és igaz munkásainak.
Kedves Endre,
nem tudom, milyen közösségről van szó (nem is kell megírnod), de erre okosat nem tudok mondani, ez így tényleg borzalmasan hangzik, egy ilyen élmény után én is traumatizált lennék. Ha valamit mégis mondanom kéne, azt mondanám, Isten döntött úgy, hogy hagyja a konkolyt és a búzát egyszerre nőni, azonban lesz ítélet és a konkoly a tűzre megy, a gabona pedig csűrbe. A mi feladatunk, hogy minden körülmények között igyekezzünk gabonák maradni (és ha ilyen lehetséges, mást is azzá tenni). Isten ismeri az övéit és igaz bíró.
István
Mondom a happy end-et. A kényszerpályáról kikerülve, megszokott kapcsolatokból, tekintélyek és elvárások alól kiszabadulva, ugyanakkor kibelezve és elhagyatva az ember egyszercsak elkezd önállóan lélegezni. Kb. mint Ádám, akinek az orrába fújta Isten az élet szellemét, és életre kelt. Nincs más, csak Isten, a lelkiismeret és az Ige. És néhány sorstárs, némelyik testvérré születik a nyomorúságban. Idővel rájöttem, hogy jobb nem is történhetett volna velem, és Isten valójában kiszabadított a börtönből, a kínzó kezéből, kiszedett az oroszlán szájából, megmentett. És mivel minden emberi tanításban, egyházi tradícióban is megrendültem, csak az érdekel, hogy Isten mit mond a Bibliában erről meg arról. És akkor felfedezed, hogy az egyházi gyakorlat teljesen félrement, minden sérülésed az Istentől elszakadt gyakorlat következménye, amit mindig is éreztél, de igyekeztél megtagadni magad, hogy nem annyi a világ, amennyit a beszűkült ilyen-olyan szektás agyadra rakott sisak megenged, és Isten továbbra is jó. Megérted, hogy miért a főpapok ölték meg Jézust, miért volt az egyetlen agresszív cselekedete a pénzváltó asztalok feldöntése és a kufárok kiűzése a templomból, miért „jaj” a farizeusoknak és a rossz pásztoroknak, béreseknek, miért nem marad kő kövön. Utoljára akkor voltam ilyen szabad, amikor megtérés környékén minden kérdésemet bátran feltettem, vitatkoztam, kerestem, kutattam, ellenőriztem. Aztán felvettem az uniformist, mert jó keresztény akartam lenni. Ahogy mondani szokták: eredetinek születünk, és ócska másolatként halunk meg. Az is igaz, hogy „ami nem ölt meg, az erősebbé tett”. Ez a szellemi felnőtté válás ideje, ha megkésve is. Ha az a rengeteg ember, akik jó szívvel, évtizedek bibliaismeretével, valamint jó és rossz egyházi tapasztalatával rendelkeznek, felszabadulna az infantilizáló, szolgalelkűsítő, ugyanakkor pénz- és hatalomimádó hamis egyház rendszere alól az igazi krisztusi életre, követné az apostoli útmutatásokat, testvériségben és nem hierarchiában gondolkodnának, interaktív kisebb közösségekbe és nem megachurch-be járnának, tisztelnék egymásban a különbözőséget és Krisztusban a hasonlóságot, felforgatnák az egész országot – tán a világot is.
Azt hiszem értelek, ill. ilyen előélet után maximálisan megértem, hogy így látod és hogy ez felszabadító és nem is kívánkozol vissza semmilyen szervezettebb közegbe. Az interaktív kis közösségekkel nekem semmi bajom (lehetnek jók és rosszak is), de a nagy gyülekezetekkel sem (ezek is lehetnek jók és rosszak is). Személy szerint úgy gondolom, hogy a keresztény intézményekre szükség van, amihez bizonyos szervezettség és méret szükséges. És ezek tudnak jól működni és hasznosak lenni még a kis közösségekben levők számára is. De persze probléma forrásaivá is válhatnak. Ugyanúgy a kis interaktív közösségek is lehetnek nagyon jók, de nagyon félre is mehetnek, különösen ha minden ilyen közösség teljesen autonóm (ezt most áthallás nélkül írom) és annak a néhány embernek az esze állásától függ, hogy miben is hisz a csoport és hogyan értelmezi a Bibliát, milyen spirituális életet folytat. Különböző embereket különböző jellegű közösségek vonzanak (vagy taszítanak).
Kedves Endre, nem szeretnék beleszólni ebbe a párbeszédbe, csak neked szeretném üzenni, hogy minden szavad igaz, hiteles, megrázó, és porba dönti az okoskodásokat. Pontosan erről van szó. Ez mutatja, hogy aki ezt nem tudja, nem ismeri, nem élte át, az nem tudja, miről beszél, az ne okoskodjon, mert úgy jár, mint Jób barátai. Szívemből szólsz és csodálatos volt olvasni azt a szabadságot is, amit átéltél, ugyanerről tudok beszámolni, és Isten sokkal mélyebb megismeréséről. Isten kegyelme és szabadítása volt, hogy ki tudtunk jönni, hála Istennek érte. S utána a sarlatánok nélkül csodálatos munkát végzett el bennünk. Miközben a rendszerben levők mindenféle ostobaságot beszélnek sérültségről, meg nem gyógyuló sebekről, mert megmondjuk erről, amit megtapasztaltunk, de mi már sokkal messzebb vagyunk ennél, amiről nekik fogalmuk sincs. Olyanokat tapasztalva meg szabadulásunk után, amiket szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív meggondolni nem képes. Fogalmuk sincs erről. Ezért nem kéne itt okoskodni. Ami egyébként igaz a cikk szerzőjére is. Kíméletből a legutóbbi bejegyzésére már nem is reagálok, nem akarom megbántani. Neked nagyon köszönöm, hogy ezt itt elmondtad, remélem, másokat is megérint és elér. Én pontosan tudom, hogy miről beszélsz, ugyanezen mentem át, mint sokan mások, csak kicsit „magasabb” szinten. De a lényeg ugyanaz. Isten áldjon meg, sok szeretettel üdv., Laci
Kedves István,
Itt folytatom, mert nincs több reply lehetőség.
Az egyház és a gyülekezetek felépítése, vezetési struktúrája látszólag nem tartozik ehhez a bántalmazásról szóló topikhoz. Valójában – ahogy anno a legelső hozzászólásomban írtam – a probléma gyökere itt található. Ez az a rendszerszintű hiba (szerintem), amit Ruff Tibor éppen csak megemlített, de sajnos nem fejtette ki a saját álláspontját. Az egyszemélyi hatalomnak semmilyen nyoma vagy példája nincs az Újszövetségben. Pásztori hivatalról egyetlen szó sem esik, miközben a presbiterekről és a diakónusokról komplett részek szólnak, továbbá sokat írnak a farkasokról és önjelölt szolgálókról, elsőséget kívánókról is. Az egyetlen jó pásztor, aki szerepel, Jézus.
Továbbmegyek: pásztori hivatalról az Ószövetségben sem olvasunk, nem része sem az egyházi, sem a közjogi, államigazgatási rendnek, mégis Izrael őrzői. Jeremiás is pásztornak nevezi magát, akire konkrétan alig hallgatott valaki. Szeretném, ha ezzel kapcsolatban kifejtené valaki, igékkel alátámasztva, hogy kik is pontosan a pásztorok, és mi a feladatuk, különös tekintettel az Újszövetségre.
Egy biztos: az apostolok cselekedetei és levelei nyomán ennek az abszolutizált egyszemélyi hivatalnak nincs intézményi létjogosultsága. Márpedig bántalmazás csak ott fordulhat elő, ahol túlnő egy ember (és érdekcsoportjának) hatalma, ahol nincs lehetőség többszemélyi kontrollra, panasztételre és jóvátételre, ahol a 2 vagy 3 tanúbizonyság is kevés. Ez a probléma szinte az összes felekezetet érinti, mert ilyen ma az elfogadott hivatali felállás: a távolban (fizikailag és spirituálisan egyaránt) egy főpásztor, aztán helyi pásztor, alárendelt vezetők és szolgálók, és a tömeg („amely nem ismeri a törvényt és átkozott” a klerikális farizeusok szerint).
Tévedés, hogy teljesen autonóm sziget közösségekben kellene gondolkodni. Az Apcsel és a levelek számos kapcsolódásról, átjárásról, missziókról, anyagi támogatásokról, „oszlopokul tekintett” apostolokkal való találkozásról (akik féltékeny támadás helyett meghallgatták és bajtársi jobbjukat nyújtották Pálnak) szólnak. Csak ki kellene lépni a szélsőségekben való gondolkodásmódból, a félelemből és az évezredes téves tradíciók biztonságosnak látszó korhadt csónakjából, és járni az evangélium által leírt működési rend vizén.
Hát persze, hogy irányítástechnikailag jóval energiakímélőbb és hatékonyabbnak tűnik a parancsuralmi rendszer, de mit tegyünk, ha Jézus nem ezt írta a receptre? Mennyivel könnyebb azt mondani, amit én is sokszor megkaptam, hogy „nem vagyunk egy súlycsoportban”, mint megvizsgálni a felvetéseket, és testületileg, igei érvek és imádkozás által eljutni a jó döntésre. Hát persze, hogy könnyebb autokrata királyságot kiépíteni a jóval demokratikusabb és egyenjogúságot hirdető isteni rend gyakorlása helyett. És most ki sem térek a jelen politika és a vallási felekezetek hasonló mintázatára. Míg nyugaton véres harc folyik évtizedek óta minden centiméterért a szabadságjogok felszámolása terén a hatalmas ellenállás miatt, addig Kelet-Európában ez csont nélkül lemegy az emberek torkán, csak legyen egy erős ember vagy szervezet, akinek a szárnyai alá betagozódunk. De mit tegyünk, ha Jézus azt mondta, hogy „ne így legyen ez köztetek”?
Bántalmazás bárhol előfordulhat. De ha nincs jogorvoslati lehetőség, mert rendszerszintű a hiba, akkor van igazán baj. És minél nagyobb a rendszer, annál ellenőrizhetetlenebb a hatalom. Ezért kell visszatérni az emberközeli, személyes és interaktív közösségi mintához.
Kedves Endre,
értem a megközelítésedet. Az episzkopális (püspöki) vs presbiteriánus egyházvezetési stílus helyessége/helytelensége egy évezredes vita, amit nem fogunk tudni eldönteni, szerintem ez is, az is lehet jó és rossz is, ez szituáció függő. Ugyanakkor teljesen megértem, ha a Te tapasztalatodból kiindulva az egyiknek csak a rossz oldalát és (valós) csapdáit látod, a másiknak csak a jó oldalát és (valós) előnyeit. A korai egyházban azért igen erős tekintélyek voltak, amelyek a szintén meglévő (szerintem karizmatikus jellegű) pluralizmus mellett is olyan dolgokat vettek természetesek, amelyek mai érzékenységünkkel a legszörnyűbb abúzusként értelmeznénk (sarkított példák – Pál milyen jogon adott át valakit a Sátánnak, távolból dirigálva egy gyülekezetnek? Péter hogyan mondhatott ítéletet Ananiás feleségére holmi anyagi viták miatt úgy, hogy az félelmében szívrohamot kapott – még csak rendes vizsgálat sem volt!? Pétert hogyhogy csak Pál nyilvános feddésére figyelt oda végül?). Viszont természetesen ezek extrém példák és mivel ma sem Péterek, sem Pálok nem élnek, nem is tartom helyénvalónak, ha valaki ezeket felemlegetve igazolja azt, hogy bármit megtehet.
Köszönöm, hogy árnyaltad az elgondolásodat a közösségek működéséről, amit leírsz az valóban működőképesebb, mint a teljesen autonóm kis csoportok. Azzal egyetértek, hogy jogorvoslati lehetőségre szükség van és szerintem minden szervezetnek szüksége van/lenne arra, hogy meglegyenek azok a mechanizmusok, amelyek a transzparenciát biztosítják és megalapozott vádak esetén
Egyetértek azzal, hogy minden szervezetben szükséges lenne, hogy mindenki (beleértve az első számú vezetőt is) elszámolható legyen, a problémakezelés legyen transzparens és előre lefektetett szabályok legyenek, amelyek lehetővé teszik, hogy azokat követve részrehajlás mentesen lehessen a visszaéléseket kivizsgálni, lehetőleg független személyek által. Számos nagyformátumú, érinthetetlen személy körüli botránynak ez tanulsága (lásd pl. Ravi Zacharias ügy és hasonlók).
A korábbi hozzászólásodból van még egy dolog, amit érdekesnek találok – „az utcán nem mernek rámnézni” effektus. Ez egy létező jelenség és valószínűleg csoportpszichológiából fakadó okai (is) vannak, ha lennének szakemberek itt, ez is egy érdekes téma lenne.
„(…)amit Ruff Tibor éppen csak megemlített, de sajnos nem fejtette ki a saját álláspontját” – igen, jó lett, volna ha kifejthette volna, de sajnos ez ellehetetlenült az ismert okok miatt.
—
Bartus László – csak egy rövid megjegyzés búcsúzóul (nem leszek gépközelben jó ideig) a legutóbbi kommentedre: Isten csodálatos munkájáról és mennyei élményekről írsz szabadulásod után, miközben kettővel ezelőtti kommentedben 20-25 éves vélt vagy valós sérelmek miatt még mindig fájdalomtól ordítva (?) ócsárolsz. Ez így nem hiteles, hanem komolytalan. Szerintem a fellépésed nem egyszerűsíti, hanem összezavarja a téma feltárását (azon túl, hogy a beszélgetést konkrétan ellehetetlenítette többek számára) és hitelteleníti azok mondatait, akik egyébként vélhetően valós élményekről számolnak be. Rád jellemzőnek tűnik, hogy extrém végletek között csapongsz – valakit képes vagy az egekig magasztalni, majd egy kommenttel később a sárban vonszolni (ezt itt is bemutattad). Simán elképzelhető, hogy egyszerűen ez neked a normális, de így soha nem lehet tudni, hogy akit éppen ócsárolsz, az nem csak azért van, mert ugyanaz a személy ennek a mániákus viselkedésnek a rossz oldalára került (érthetetlen okokból), csak azért, mert a jó oldalán volt előtte (ugyanolyan meglepő módon). Ez nem csak azokra igaz, akik talán tényleg sérelmet okozhattak neked, pár éve volt szerencsém olvasni, ahogy a Divinity blog gazdáját, akit szerintem nem is ismersz személyesen, valami ötödrangú fontossággal bíró vita miatt a földbe döngölsz (az Amerikai Népszava amúgy is egy folyamatos fröcsögésnek tűnik, általában lősz mindenkire aki él és mozog és nem azt a szélsőséges agendát képviseli amit te, majd pedig hirtelen elkezdesz magasztos keresztényi dolgokról beszélni és elvárod, hogy ezt hitelesként fogadják el). El kell dönteni, hogy egy pohár fáradtolaj tárolására való vagy pedig ivóvízére, mert az embernek nincs gusztusa vizet inni abból, amit másra szoktak használni. Elismerem, hogy a hozzád való távoli viszonyomat alapjaiban meghatározza, hogy fiatal keresztényként sorsformáló élményként azzal kellett szembesülnöm, hogy a te könyvedet lobogtatva „hülyeszektásozott” a környezetem, de ha ez nem lenne, akkor is nagyjából erre jutnék. Ha én is képezhetek kontrasztot, Endre storyját talán azért tudtam empatikusabban fogadni, mert az első reakciója nem az volt, hogy egy botránykönyvet ír, még csak helyszínt és neveket sem mondott, pusztán a jelenséget igyekezett plasztikussá tenni – így neki jobban el tudom hinni, hogy tényleg a gyógyulás útján igyekszik járni és még ha – eltérő élethelyzetünkből adódóan – nem is értek minden következtetésével egyet, de legalább megértem azt és el tudok gondolkodni azon, amit ír… De mindezt most valószínűleg nem kellett volna idepottyantanom a végére, csak kikivánkozott magamról – bízom benne, hogy betartod a szavadat, hogy nekem nem válaszolsz, így ezt most büntetlenül megtehettem. 😉 Ha helytelen, hogy leírtam a véleményemet, akkor a kommentem ezen részét nyugodtan ki lehet moderálni. 🙂
Csak röviden: a gyülekezeti tekintély/autoritás nem nézőpont kérdése. Arról lehet vitatkozni, hogy ez pontosan hogyan fest, mely rendszer/rendszerek a leginkább biblikusak, de ha a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket, akkor az írott kinyilatkoztatástól távolodunk el. Ezt azért nem kellene. A lehető legrosszabb irány ebben a mostani diskurzusban (és általánosan a valláskárosultságról szóló vitában), ha alap bibliai tanításokat kezdünk el kiszórni az ablakon, mondván traumatizálóak. Hihetetlen, hogy ezt a veszélyt nem hajlandók egyesek felismerni. Pont most nyálaztam át egy progresszív portálon megjelent élménybeszámolót egy állítása szerint fundamentalista gyülekezetben traumatizált hölgytől: egy-két valóban fura történet után áttér arra, hogy a megtérésre hívás, a bűnről való tanítás, Krisztus látható, ítéletre való visszajövetelének váradalma mennyire megnyomorító. Ezenkívül még az is előjön, hogy mennyire durva, hogy a gyermekeinknek egy olyan hitet közvetítünk, amelynek a középpontja egy ember megkínzása és kivégzése. Aki ezt elolvassa, nem tud másra gondolni, hogy itt már nem csak arról van szó, hogy milyen módon közvetítjük ezeket a hittartalmakat, hanem arról, hogy egyáltalán miért hiszünk bennük – tehát maga a keresztyén hit mag-dogmáit kezdi ki a „valláskárosult”, traumatizált személy. Ebben az egész diskurzusban egyszerűen megdöbbentő, hogy ezt a „jelentésátvitelt” senki sem (vagy nagyon kevesen) hajlandó érzékelni, nevezetesen hogy hogy jutunk el valóságos rossz élményektől az egész keresztyén hit tanépítményének a tudatos elutasításáig. Ebben a beszélgetésben a gyülekezeti-lelkészi-presbiteri autoritás ablakon való kihajításáig.
Jelzem, hogy a Darby-féle testvérgyülekezetek (Plymouth Brethren), amely társaságtól igazából a pünkösdi-karizmatikus gyülekezetek egy az egyben átvették anno a diszpenzacionalista üdvtörténeti modellt, ugyanúgy kitermeltek – mégpedig tömegével – valláskárosultakat, holott a hivatalos teológiájukban nincs konkrét gyülekezeti autoritás, presbitérium stb. Laikusok prédikálnak, laikusok „vezetik” a gyülekezetet. Számtalan történetet lehet hallani az egykori ó-utcai keresztyén testvérgyülekezet háza tájáról is. Magyarul a gyülekezeti tekintélyről szóló bibliai tanításnak semmi köze ahhoz, hogy egyes gyülekezetekben kik és hogyan kontárkodnak és élnek vissza a formális vagy informális hatalmukkal.
Kedves Tamás,
Ha ez a reply nekem szólt, akkor hadd mondjam el, hogy minden egyes felvetése céltévesztett, dühödt, csúsztatásokkal, összemosásokkal és alaptalan vádakkal teli, klerikális (hogy ne mondjam, farizeusi). Olyan mértékben, hogy nem is fogom tételesen cáfolni, mert semmi köze ahhoz, amit írtam, és amit képviselek.
Kedves Endre!
Nem kifejezetten Önnek szólt, hanem annak a momentumnak, amiről hajlamosak vagyunk a vitában megfeledkezni, miközben a napnál világosabb bizonyítékait látjuk.
Őszintén szólva nem értem a hangnemet. Egyáltalán nincsenek bennem azok az indulatok, amiket nekem tulajdonít. Sajnálom, hogy így félrecsúszott valami. A „jelzőit” sajnos vissza kell utasítanom („klerikális”), annál is inkább, mert semmilyen jelzővel nem illettem Önt (ezzel szemben Ön engem igen). A moderálásban eddig a témára való tekintettel engedékenyek voltunk, de ezt nem fogjuk sokáig tűrni. Engedje meg kérem, hogy más aspektusait is lássam a kérdésnek. Köszönöm.
Kedves Endre!
Kérem, hogy maradjon a tárgyánál, és kerülje a személyeskedést (fariizeusozást). Az építő és konstruktív beszélgetéshez elengedhetetlen a tiszteletteljes vélemény nyilvánítás, amely megkívánja a másik személy véleményének tiszteletben tartását, még akkor is, ha az eltér az ön véleményétől.
Ezért arra kérem, hogy a beszélgetés során kerülje a személyeskedő megjegyzéseket, és fókuszáljon inkább a bibliai érvekre, amelyek előbbre viszik a beszélgetést.
Köszönöm,
Kiss Máté
Evangelikál Csoport alelnök
Csak egy mondat, István,
Kérlek, ne süsd rám tényként, hogy a presbiteri vezetésnek csak a jó oldalát látom, az egyszemélyinek pedig csak a rosszat, mert ez egyszerűen nem igaz. A Biblia útmutatását keresem, és ennek a mentén szeretnék érveket olvasni, nem tradíciók, fazonra igazított és mélyre plántált gyülekezeti tanításokat a tekintélyről, vagy emberi logika visszhangját.
Az esetemet nem azért írtam le, hogy sajnálkozva elkönyveljük, hogy hát igen, ezért ilyen sérült szegény, és haragszik a világra.
Láthatóan mindenre megvan a reakció: kívülállóként hozzá nem értő laikus, tanúként sérült lelkű vagyok. Ez így nem fog menni, csak ha az érveimet is meghallják.
Feltettem egy kérdést a pásztori intézmény bibliai legitimitásáról, és érdeklődéssel várom az igén alapuló válaszokat.
Upsz, több lett egy mondatnál, elnézést.
Kedves László,
Köszönöm a támogató soraidat. Ennél mélyebben nem szeretnék a konkrét esetemről szólni, csak jelezni szerettem volna – jobb híján a saját történetemmel hitelesítve -, hogy nem elméleti vagy túlzó kérdésről, hanem nagyon is húsbavágó, sorsromboló valóságról van szó. Túlzó lenne az az elvárás is, hogy teljesen megértsen az, akin nem ment át az úthenger, mert (a) biztos távolságban van a tűztől, (b) még a rendszer része, és befolyás alatt így gondolkodik, (c) a polgári neveltetése megóvta az empata csapdától, (d) egyszerűen felszínes, önérdek által vezérelt, cinikus ember, (e) a rendszer haszonélvezője, egzisztenciálisan függő, (f) az identitását a gyülekezet adta, és fél, hogy elveszíti, (g) átment rajta az úthenger, de kétségbeesetten próbálja védeni a védhetetlent a kognitív disszonancia redukció utolsó leheletéig. Nyilván nem akar „meghalni” vagy az oltárra tenni és elengedni az ügyet – viszont addig a feltámadás is bajosan jön el. Isten velem is türelmes volt, mással is az – mindennek és mindenkinek eljön az ideje.
Kedves Tamás és Máté,
Megdöbbentem, hogy az érvelés minősítését összekeverik a személyes sértéssel – így aztán sajnos ez is téves következtetés. Azon is megdöbbentem, hogy annyi indulatos és valóban személyeskedő komment után pont az én véleményem az, ami felveti a moderálás kérdését. Megjegyzem, az, hogy Tamás „egyesek”-nek nevezett, semmivel sem kevésbé személyeskedő, főleg a „lehető legrosszabb irány”-nak titulálva a véleményemet…
Az említett „fundamentalista” hölgy esete a nyilvánvalóan bibliatagadó kirohanásával milyen relációban van azzal, amit leírtam? Vagy ez nem összemosása két teljesen különböző dolognak?
Máté arra kér, hogy fókuszáljak inkább a bibliai érvekre. Ezt én kértem előbb, de Tamás hozzászólásában egy sem volt. A laikusok pontosabb definíció nélküli degradáló említésére nem illik a farizeusi jelző?
Ezzel együtt szívesen kiszállok a vitából, bár örültem volna, ha a felvetéseimre valós válaszokat is kapok.
Köszönöm, hogy itt lehettem.
De kedves Endre, nem is konkrétan Önnek szántam, hanem egy általános tendenciára reagáltam, Steve-nek címezve (itt korábban volt egy komment, ami a gyülekezethez tartozás mai formáját, illetve a pásztori-presbiteri autoritást tagadta).
Kedves Tamás,
Akkor én kérek elnézést a félreértésért, és az erre adott reakciómért.
Bocsánat, valami osszekeveredett – en nem tagadok semmi ilyet, sot… Ugy ertettem, Endre azt mondja, kizárólag kicsi, par fős, egalitarius autonom kozossegekben lehet a hitet autentikusan megélni amit vitattam, majd pontosított hogy mégsem ezt gondolja, hanem csak az episzkopalis (pasztori/egyszemelyu tekintélyre epulo) egyhazvezetessel van baj, amivel kapcsolatban írtam, hogy ez tortnelemi vita tárgya és mind ez, mind a presbiterianus vezetés lehet problémás is es jó is. Részemről egyáltalán nem merült fel, hogy tagadni kell a pásztori-presbiteri autoritást, mert az ellenkezőjét gondolom. 🙂
Tudom, hogy te magad nem tagadod, de korábban előkerült már ez itt (más részéről) – nem direkt reakciónak szántam, csak hangosan gondolkodtam.
Kedves Márkus Tamás András!
Kedves hozzászólók!
Kezd számomra átláthatatlanná válni a „kommentcunami, és a sokféle ehhez az íráshoz tartozó téma felvetések generálta „témadömping! Talán hasznos lenne egy következő cikkben összefoglalni az eddig jött hozzászólásokat, és az ezek egymásra gyakorolt hatásait! Én a legelső hozzászólásomban azt írtam, hogy a gyökér problémának a haszonlesés bűnét tartom! Mert az összes többi cikkben említett téma: Gonosz pásztorok. Valláskárosultak herezisei. „Piros lappal rohangáló” valláskárosultak gyülekezeten belüli magatartási problémái ebből erednek. De a többi hozzászólás gondolkodóba ejtett!
Ruff Tibor: „Tapasztalataim és történelmi tudásom fényében ez a jelenség az egész egyház- (és zsidó) történelemben megfigyelhető…..”
„Viszont nem foglalkozol azzal a – sajnos szintén mindenütt kitapintható – ténnyel, hogy bántalmazás az egyházakban nemcsak egyes személyeken keresztül történik, hanem RENDSZERSZERŰ”
Farkas Richárd: „Az alap felvetés Márkus Tamás részéről és a hasonlóan színvonalas hozzászólások azt gondolom a maga minőségében hiánypótlóak ma Magyarországon, és egy olyan súlyos témát érintenek, amire pl. az USA-ban már külön intézetek vannak,”
Ezek számomra új információk voltak, és segítettek a probléma gyökeréhez közelebb jutni! Több hozzászóló szerint a Valláskárusult lét: rendszerszerű, régóta fennálló, és globális!
Világítástechnikai mérnök lévén ezért szeretném most a témát egy másik megvilágításba helyezni! Ha a különböző hozzászólásoknak igazat adunk, és azokat megvizsgáljuk, arra a következtetésre lehet jutni, hogy ha egy rendszer rendszerszerű, és régóta fennálló problémákat generál, melyek nem lokálisak, hanem globálisak, akkor csak a rendszerrel lehet a hiba, ami kitermeli ezeket a problémákat! Értsd „valláskárosultágot!
Ezen a gondolatmeneten tovább haladva azt kezdtem el vizsgálni, hogy mi a közös az Ó, és Újszövetségre hivatkozó (de attól lényegesen eltérő jelenlegi) gyülekezeti struktúrában? A jelenlegi gyülekezeti struktúra felépítésében, tanításaiban sok ószövetségi elemeket tartalmaz, és csak nevében új! A jelen kor „farizeusai” ma is üldözik és igyekeznek kizárni a soraik közül azokat, akik az Ige alapján a következőket tanítják: A teljesség igénye nélkül: A gyülekezet egyszemélyi pásztori vezetése nem biblikus. Az Újszövetségben az Efezus 4,11 alapján, és az I.Péter 2,9-10 alapján nincs hivatalos felszentelt papság sem, mert az Újszövetségben mindenki pap! A mesterségesen gerjesztett laikus-klérus szembeállítása is ezt a célt szolgálja, és ez a közösségek kiskorúsítását eredményezi! Nincs tized az Újszövetségben, mert ez egy ószövetségi gyakorlat. A gyülekezeti közösségi élet megélésének fő színhelye nem a „zsinagóga” (templom, gyülekezeti ház), hanem a házankénti összegyülekezés. A kegyelem nem törli el a törvényt stb..stb. Tehát ha egy nevében újszövetséginek elnevezett rendszer, mely döntően ószövetségi elemeket tartalmaz rendszerszerű hibákat eredményez, akkor az azért lehet, mert a rendszere, felépítése hibás! Nem a tanai, igei üzenete, hanem a rendszere!
Nevében ugyan presbiteriánus, de lényegét, és hierarchiáját tekintve inkább hasonlít Henry Fayol (1841-1925) által elnevezett törzskari szervezetre+ egyszemélyi vezetésre. Mely hierarchikus és a szintek között minimálisan átjárható! Kissé leegyszerűsítve talán kimondható, hogy az egyházi struktúra fejlődése valahol megállt, (vagy tudatosan el se indult) lerekedt a statikus szemléletű H. Fayol és a Max Weber rendszere között!
Összefoglalás:
Korábbi hozzászólásomban a haszonlesés bűnét neveztem meg a valláskárosultság kialakulásának egyik okaként. Ezt most kiegészítem az egyszemélyi pásztori vezetéssel, mely túlzott hatalmat biztosít a vezetőknek!
Tézisem:
Ahol a gyülekezeten belül deklaráltan hiányoznak a fékek, és ellensúlyok rendszerei , például: erős döntési jogokkal felruházott élőhitű presbitérium ,és a vezetőt a haszonlesés vezérli ott garantáltan megjelennek a valláskárosultak !
Szintézisem:
A valláskárosultság felszámolásának egyetlen módja, ha az igét komolyan vesszük, és biblikusan hirdetjük! Így a gyülekezetekben megjelennek, és valódi döntési jogkört kapnak a különböző szolgálati ajándékokkal rendelkező személyek. Úgy mint apostol, próféta, tanító, evangelista! Ami óhatalanul hatalom vesztéssel jár a regnáló lelkészek számára.
Kedves Barnabás!
Jó a megközelítés szerintem, viszont a „fékek és ellensúlyok” rendszere már csak egy reakció a túlhatalommal szemben. Én eggyel visszább lépnék, és nem az egyszemélyi vezetés ellensúlyának szükségességéről vagy nem szükségességéről beszélnék, hanem az egyszemélyi vezetés biblikus vagy nem biblikus voltáról.
Az egyszemélyi vezetés a biblia alapján nem biblikus. Vagyis az ószövetségben igen, látunk erre példákat, de az újszövetségben Jézus a Szent Szellem személyes vezetését ígérte minden hívő számára:
Ján 16:13 De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti nektek.
Ugyanezt Pál is megerősíti:
Róm 8:14 Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai.
A „szolgálati ajándékok” pedig egy téves megközelítés eredményei. Az Efézus 4-ben olyan ajándékokról van szó, akik
– felkészítik a szenteket a szolgálat munkájára,
– és felkészítik a szenteket a Krisztus testének építésére.
Az ajándékok szerepe fontos, de ideiglenes, a hívők érettségre juttatásában van szerepük, aztán továbblépnek. A felkészített hívők pedig maguk is felkészítővé válnak, akik képesek mások felkészítésére.
Zsid 5:12 Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek,
A zsidó levél szerzője bemutatja az elérendő állapotot, és fel is szólít ennek elérésére:
Zsid 6:1 Annak okáért elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre
Az újszövetség példája alapján helye van tehát a hívők életében a felkészítőknek, a felkészülés időtartamáig. Utána nem. Jézus az elfogadott kronológia szerint 3,5 évet töltött tanítványaival, Pál Efézusban 3 évet töltött el, mielőtt elment, és rábízta a tanítvánnyá tett véneket Istenre és az ő kegyelmessége igéjére. És hogy ez nem az „apostol kijelöli a helyi vezetést, ami utána kőbe van vésve” típusú megbízatás volt, azt a 2 Tim 2:2 is bizonyítja:
2Tim 2:2 És amiket tőlem hallottál sok bizonyság által, azokat bízzad hív emberekre, akik másoknak a tanítására is alkalmasak lesznek.
Pál tanította Timóteust,
Timóteus utána tanította a hűséges embereket
A hűséges emberek pedig másokat tanítottak.
És ez így megy tovább, és nincs kivétel, mert Jézus nem egy szűk réteget akart tanítvánnyá tenni, a többieket pedig örök gyülekezeti hallgatósággá, hanem ezt mondta:
Máté 28:19 Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket,
Nincs kivétel, mindenki tanítvánnyá tevése ugyanolyan fontos.
És kiknek mondta ezt Jézus? Az apostolainak. Mégsem ezt hangsúlyozza az ige, hanem ezt:
Máté 28:16 A tizenegy tanítvány pedig elméne Galileába, a hegyre, ahová Jézus rendelte vala őket.
Jézus a 11 apostolt, 11 tanítványát szólította fel arra, hogy másokat is tanítványokká tegyenek.
De nem erre tanít bennünket a természet is?
A gyerekek egy idő után felnőnek, és elhagyják a szülői házat, és önállóan vállalnak felelősséget a saját döntéseikért. Ezt követően lesznek csak alkalmasak arra, hogy ők maguk is gyerekeket vállaljanak.
A felnőtt fiú nincs alárendelve apjának, nem tartozik engedelmességgel szüleinek. Szülei többé már nem fegyelmezhetik, és nem szólhatnak bele a döntéseibe.
Az újszövetségi gyülekezetvezetési modell tehát sem nem presbiteriánus, sem nem egalitárius, hanem az emberekre szabott, életszerű, felnőttséget pártoló modell, amely emberi segítséget használ arra, hogy az embereket Istennel kapcsolatba hozza, és ha ez megtörténik, akkor egyedül az ember és Isten kapcsolatán múlik a többi.
Kedves Róbert! Köszönöm a kiegészítésedet, és egyet értek vele!
Szia Robi,
szerintem hiba összemosni a keresztény gyülekezet vezetését és az egyéni hívők lelkiismeret és Szentlélek általi vezetését.
Egyetértek azzal, hogy helytelen azt gondolni, hogy a gyülekezeti vezetők feladata az lenne, hogy bármiféle hatalommal legyenek a hívők lellkiismerete felett, mert “mindannyian Istentől tanítottak lesznek”. A tanítás forrása pedig a Szentlélek és az ige. Annak viszont mind az írott, mind a hirdetett/tanított formája – amely pedig igehirdetői ill. tanítói szolgálatokat is feltételez és kereteket ezen szolgálatok számára. A tapasztalat és a bibliai intés is azt mutatja, hogy nem előnyös, ha a hívők szabad gyökként tevékenykedjenek kizárólag a saját lelkiismeretükre hagyatkozva, mert nem egy vegytiszta közegben élünk, hanem mind külső, mind belső problémák nehezítik a hívő életet. A magukra hagyott hívők szükségszerűen maguknak válogatják tanítókat és tanításokat, amitől Pál kifejezetten óva int – viszont ha nem magunk választjuk a tanítóinkat, akkor az azt jelenti, hogy más választotta őket nekünk… Ez igényli a közösségi tevékenységet és a közösségi vezetést is.
Vannak tehát hívő közösségek, gyülekezetek. Látjuk azt is, hogy vannak a gyülekezetnek angyalai és Krisztusnak vannak a gyülekezeteknek (gyülekezet angyalainak) címzett üzenetei is, amelyekből az ember kimarad, ha egyedül éli meg a hitét. Ahogy Pálnak is voltak közösségekhez intézett üzenetei – lásd a leveleit -, amely üzeneteket a Szentlélek inspirált és egy adott konkrét városban levő, meghatározható gyülekezetnek címzett (ezek közül a ránk máig megmaradtak természetesen univerzális igazságokat is tartalmaznak és minden kor minden hívője számára üzenetek).
A bibliai modell alapján tehát a szervezett közösségek városonként megjelentek, ha a körülmények engedték – már csak azért is, mert az egész korabeli egyházi struktúra a prozelitizmusban levő zsidóság mintájára épült fel, az abban a korban már bevett zsinagóga rendszert használta ugrógeszkának.
A közösségek nem csak laza, spirituális jellegű “hippiszerű” közösségek voltak, hanem volt saját pénzügyi életük (lásd az apostolok útmutatásait az özvegyekre, gyűjtésre, szolgálatok támogatásának módjára, más gyülekezet támogatására – pl. éhínség stb.). A közösségek szükség esetén használtak tartósan is ingatlanokat (lásd pl. a konkrét helyszín megnevezéseket) is. A belső gazdálkodás, ingatlanok igénybevétele mind azt mutatja, hogy az egyház a küldetésének betöltése érdekében és szükséges módon és a helyi körülményeknek megfelelően nem idegenkedett az intézményesüléstől.
A szervezett közösségek igényelnek valamiféle működési szabályrendszert, máskülönben anarchia lenne – erről a Biblia szintén részletesen beszámol. Lásd a vitás ügyek eldöntésének módját, fegyelmezés módját (és szükségességét!), vagy hogy a gyülekezetek különböző feladatokra szolgálókat jelöltek ki (pl. diakónusok) ill. presbiteri testületet állítottak fel. Azt is látjuk, hogy a presbiteri testületnek ill. a gyülekezet létrehozásában tevékenykedő apostoli (vagy apostoli jellegű) tekintélynek volt utasítási joga – lásd például, ahogy Pál teljes természetességgel mondta meg az ő szolgálata alapján felépült helyi gyülekezeteknek, hogy ilyen és olyan ügyben mi a teendő ill. általában mi a helyes és nem helyes működési modell – esetenként egészen gyakorlati kérdésekben is hallatva hangját, pl. hogy szerinte kinek hogyan nézzen ki a hajviselete). Azt is látjuk, hogy ez a tekintély bizonyos értelemben territoriális jellegű volt és máshogy viszonyult Pál azon közösségeknek, amelyek az ő munkái voltak és azokhoz, amelyek nem vagy nem teljesen, a végső tekintély pedig jeruzsálemben futott össze, ahol az egész egyházat érintő vitás kérdéseket eldöntötték.
Azt kell tehát mondjuk, hibás koncepció, hogy csak azért, mert minden ember Istené és az ember a lelkiismeretével végső soron Isten felé számol el (mind a vezetők, mind a vezetettek!), az egyház nem hozhat létre közösségeket, szervezeteket, gyülekezeteket és gyülekezeti hálózatokat, amelyek alapítói tekintélyek és kijelölt vezetők mentén többszintű irányítási struktúrát eredményezhet az egyházon belül (a mai helyzet sajátossága, hogy olyan univerzális testület, mint anno a jeruzsálemi gyülekezet, nem létezik és az egyház ilyen értelemben töredezett, azonban a többi szint létezhet). Ez analóg az ószövetségi, szintén többszintű ítélkezési és hatalomgyakorlási renddel (amely megelőzi a királyság korát, lásd a bíráskodás rendje – ha már itt tartunk, Pál azt is evidensnek tekinti, hogy kell a gyülekezeten belül lennie ítélő testületnek értelmes hívőkkel mert szégyen, ha a hívők a világi fórumokra mennek peres ügyeikkel). Mindez ráadásul nemcsak hogy igei, de ezek nélkül az egyház nem is tudja elérni a célját, nem tud missziós és karitatív célokra szervezetten összefogni vagy bármiféle koncentrált hatást gyakorolni ill. érett hívőket sem tud nevelni.
Mindezek fényében arra kifuttatni a gondolatot, hogy egy érett hívő nem fegyelmezhető vagy ha egy hívő már érett, akkor hagyja el gyülekezetét (mint ahogy a férfi apját, anyját), szerintem nem csak tévedés, de a gyakorlatban nem is működne – ezzel a logikával a gyülekezet folyamatosan feloszlatná magát és soha nem lépne egyről a kettőre – mind a szolgálat, de az új hívők éretté nevelése is ellehetetlenülne.
Elnézést, ha valamit félreértettem és nem ez az álláspontod, ez esetben csak délibábbal hadakozok. 🙂
Szia!
Csak címszavakban válaszolnék.
Fontos a fogalmak tisztázása, mert a jelenlegi egyházi, hovatovább vallásos keresztény struktúrák igen nehezen vezethetők le az újszövetségben leírt házi gyülekezetekből.
Kezdjük a gyülekezettel. Az ekklészia emberekből áll. Élő kövekből felépülő épület, ahol:
– Jézus Krisztus a szegletkő
– Az apostolok és a próféták az alapkövek
– A szentek pedig az élő kövek
Ef 2:19 Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek,
Ef 2:20 Kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus,
1Pét 2:5 Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.
Így áll elő Isten házanépe, Isten temploma.
Fontos, hogy az újszövetség nem formalizálja vagy absztrahálja a „gyülekezetetet” vagy a „papságot” hiszen a gyülekezet az emberekből áll, az emberek a gyülekezet. És minden hívő pap.
A gyülekezet fogalmának elvonatkoztatása az emberektől nem bibliai dolog. Mégis, csak így jöhet létre egy olyan gyülekezetszervezet, amelynek „tagsága” van, vagy „vezetősége”, ahová „jár” a hívő ember vasárnaponként. (Egyébiránt ez az elvonatkoztatás az ősoka a vasárnapi kereszténységnek, amikor egy hívő csak akkor azonosítja magát a gyülekezettel, ha egy szervezethez tartozik, vagy ha a szervezet épületében rendszeresen tiszteletét teszi).
A gyülekezet tehát az emberek. Az embereknek pedig nem vezetők kellenek, hanem elöljárók – akik előttük járnak, és példamutató életet élő presbiterek, akik példát mutatnak.
Zsid 13:7 Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották nektek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitüket.
Az én olvasatomban itt azokról az ellőttünk menő emberekről, elöljárókról, vezetőkről kell megemlékeznünk, akik az igét hirdették nekünk.
– Nagy baj van, ha egy ember nem előttünk jár, hanem külön utakon, nem Mózeshez hasonlóan az Isten népével együtt nyomorog, hanem egy teljesen különutas klerikusi élete van
– Szintén problémás, ha nem az igét hirdetik nekünk
– Óriási próba elé állít az is bennünket, hogy valamely elöljáró életének a végét nem látjuk követendő, követhető példának, így hitüket sem tudjuk követni.
És máris elérkeztünk az abúzus alapjaihoz:
1. Egy egyházi fizetést kapó vezető – akinek nincsenek megélhetési gondjai, mindennapi egzisztenciális harcai – utat kíván mutatni egy dolgozó embernek. Nagyon nehéz ez, ha nem lehetetlen.
2. Az ige hirdetése mellett (horribile dictu helyett) emberi rendeléseket hirdetnek. (Ezt fentebb részletesen kifejtették már, de ez csak a probléma egyik oka)
3. Egy elöljáró élete, hite nem jelent követhető példát számunkra, mégis azt várja el tőlünk, hogy kövessük.
És most néhány tőmondatban az általad felvetett egyéb kérdésekről:
1. Pál apostol szerint éppen a kiskorúság jele az, ha az ember a tanítók között válogat. (1Kor 1-3. fejezetek). Az érettkorú ember nem, hogy nem válogat a tanítások között, hanem egyáltalán nem szorul rá emberi tanításra. Ezt jó, ha egy szellemileg érett, felnőtt ember jelenti ki róla, és nem az ember találja ki magáról, mint ahogyan Pál apostol ezt az efézusi véneknek mondta:
Apcs 20:26 Azért bizonyságot teszek előttetek a mai napon, hogy én mindeneknek vérétől tiszta vagyok.
Apcs 20:27 Mert nem vonogattam magamat, hogy hirdessem nektek az Istennek teljes akaratát.
Pál innentől nem tekintette felelősnek magát a tanítványokért, sőt hivatalosan is deklarálta, hogy átadja őket Istennek és az ő kegyelme igéjének:
Apcs 20:32 És most, atyámfiai, ajánlak (paratithémi: átadlak, gondjaira bízlak) titeket az Istennek és az ő kegyelmessége igéjének, aki felépíthet és adhat nektek örökséget minden megszenteltek közt.
2. A gyülekezetek angyalai
Ebből 7 van, nem több, nem kevesebb. Jelentéséről vitatkoznak, és én nem hiszem, hogy ez bármilyen egyházvezetési modellként értelmezhető lenne.
3. Az egyház már Pál idejében sem a prozelita zsinagógarendszer szerint épült fel. Pál a zsinagógákba evangélizációs céllal ment be, a hívők az összejöveteleket házaknál, a városon kívül a természetben tartották, illetve Pál bérelt tanításra nagyobb helyeket.
Pál ezt maga is elmondja:
Apcs 20:20 Hogy semmitől sem vonogattam magamat, ami hasznos, hogy hirdessem nektek, és tanítsalak titeket nyilvánosan és házanként,
3. A közösségek hippiszerűsége vs. a pénzügyi élet.
A közösségek felnőtt emberekből és az ő családjaikból álltak. A felnőtt ember egyik elidegeníthetetlen attribútuma, hogy tud bánni a pénzzel. Nem csoda tehát, ha pénzzel bánni tudó, felnőtt emberek tudták támogatni az özvegyeket, az árvákat, és a szegényebb sorsú testvéreket. És az is teljesen bibliai, hogy aki az igére taníttatik, az közölje minden javát a tanítójával.
– amíg az ember kiskorú, addig az őt igére tanító emberek szolgálatát támogathatja,
– amikor viszont már érettkorú, és ő válik tanításra alkalmassá, akkor Istentől tanított emberként már nem tartozik emberi tanítókat támogatni.
A közösségek belső gazdálkodása egy házi gyülekezet esetén nagyon egyszerű, a ház gazdája úgyis fizeti a rezsit, a többiek pedig ebbe vagy beszállnak vagy nem. Én például nem igényelném, hogy egy nálam megrendezett szeretetvendégség esetén a testvérek hozzájáruljanak a fűtéshez és a villanyszámlához, amiket szeretetvendégség nélkül is fizetnék…
4. Az egyház által létrehozott közösségek, szervezetek, struktúrák
Onnantól, hogy az első lépésben egy merész absztrakcióval elszakítottuk a gyülekezet fogalmát az emberek közösségétől, onnantól már egyszerű bármilyen irányba továbbmozdulni.
5. Fegyelmezés.
A többszintű struktúrák lehet, hogy látszatsikereseket el tudnak érni a fegyelmezésben, de a bibliai modell az, hogy BÁRKI BÁRKIT, BÁRMIKOR inthet, fegyelmezhet, ha arra van oka. Nem véletlen, hogy a Máté 18-ban Jézus által elénk tárt 3 lépéses fegyelmezés második lépése már a 2-3 tanú, a harmadik lépése pedig a gyülekezet (jelentsen is ez az adott helyzetben bármit is, mert itt nyilván nem a nagybetűs Gyülekezet, az egyetlen ekklészia egybehangzó döntéséről van szó, hanem annak valamiféle térben is időben lokalizálható részhalmazáról), tehát ebben a struktúrában az egyénieskedés, a hamis igeértelmezés alapján történő feddés kísérletei nagyon hamar kiderülnek, mert nagyon hamar bejön a több tanú, és a gyülekezet tömege a feddésbe. Akik – mivel mindannyian bibliaolvasó emberek – simán meg fogják tudni ítélni, hogy az adott hívő panasza a másik hívőre jogos-e vagy nem. Mivel mindenkit a Szent Szellem vezet, és senkiben nincsen nagyobb Szent Szellem, mint a másikban, ezért Jézus tanácsát érdemes lenne megfogadni, és akkor kevesebb probléma lenne a gyülekezetben.
Az érett hívő életéhez tehát szervesen hozzátartozik a fegyelmezés. Mivel az érettkorúság akkor áll be, amikor az ember érzékei gyakorlottak lesznek a jó és rossz közötti különbségtételre, az érettkorú ember sok dolgot meg tud feddeni és ítélni a környezetében. Nem kárhoztatva, az embert hibáztatva, hanem a cselekedetre koncentrálva.
Zsid 5:14 Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre.
És ez visszafelé is igaz: az érett korú ember nyitott az intésre, a feddésre a korrekcióra.
1Tim 3:2 Szükséges annak okáért, hogy a felvigyázó feddhetetlen legyen,
De ha mégis beüt a baj:
1Tim 5:19 Presbiter ellen vádat ne fogadj el, hanem csak két vagy három tanúbizonyságra.
1Tim 5:20 A vétkeseket mindenek előtt fedd meg, hogy a többiek is megfélemljenek.
A presbiter pedig nem egy egyházi tisztséget jelent, amivé az évszázadok alatt formalizálták, hanem olyan vént jelent, akit az életvitele alkalmasság tesz arra, hogy KÖVETHETŐ példaként álljon a hívők közösségében:
1Pét 5:1 A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs, és a Krisztus szenvedésének tanúja, és a megjelenendő dicsőségnek részese;
1Pét 5:2 Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal;
1Pét 5:3 Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak.
Egy gondviselő, készséges példakép nem fog abúzusokat elkövetni. Az abúzusokat a maguk is kényszer hatása alatt lévő, anyagi haszonért tevékenykedő uralkodó emberek követik el.
Szia Robi,
„Fontos, hogy az újszövetség nem formalizálja vagy absztrahálja a “gyülekezetetet” vagy a “papságot” hiszen a gyülekezet az emberekből áll, az emberek a gyülekezet.”
Ez szerintem nem így van. Ahogy korábban írtam is példaszerűen, a Biblia beazonosítható módon beszél városi gyülekezetekről és azok előljáróiról (lásd Jelenések gyülekezetei „gyülekezet”, városonként rendelendő presbiterek). Abban egyetértek, hogy az a jelenség, hogy egy városban párhuzamosan több gyülekezet van eltérő teológiai látással, amelyek megférnek egymás mellett, az újszövetségből nem kiolvasható, ugyanakkor a városok nem voltak ekkorák mint most, valamint az első században az egyház Jeruzsálem irányításával egységes volt – aki ebből kilógott, azt egyszerűen nem tekintették a test részének (tehát ha tetszik, a felállás nem lazább, hanem éppen hogy még szigorúbb volt mint ma, nem lehetett válogatni…). A helyzet még a 3János idejében is ez volt (pedig azt kifejezetten későre datálják) – olyannyira, hogy problémát jelentett, hogy egy illegitim vezető is képes volt kizárni az egyházból (gyülekezet, ekklézsia) olyanokat akik jobbra voltak érdemesek, ami arra is rámutat (és amiről máshol is olvasunk), hogy a vezetők bizony ki tudtak zárni embereket az egyházból (tehát erre megvolt a lehetőségük, amit János sem vitatott) és akkor azok az emberek ki voltak zárva valami konkrét, meghatározható közösségből.
Az ezt követő pontok tekintetében viszont így nincs értelme tételesen reagálnom, mivel ha ezen az ponton szétágazik az igeértelmezésünk, a többi kérdésben szükségszerűen nem értünk egyet (részletek tekintetében hol egyet tudnék érteni – igaz aggódva, hogy mást értünk egyes koncepciók alatt -, hol pedig nem tudnék egyetérteni, de ezek már nem a probléma gyökerét érintenék). Ez azért van, mert ha valóban nem létezik – konkrét, helyi, körülhatárolt – „gyülekezet” (ahogy állítod), akkor értelemszerűen az így felépítendő teológiai rendszer a belső integritása érdekében kénytelen minden más releváns bibliai kijelentést (adatot) úgy értelmezni, hogy ezen megkötés mellett is értelmes és kerek legyen. Nem azt mondom, hogy ez lehetetlen, mert a Biblia alapján számos, egymással teljesen ellentétes teológiai rendszer felépíthető és védhető több-kevesebb sikerrel. A teológiai rendszerek abban térnek el egymástól, hogy ki melyik ponton hogyan téved és az milyen konzisztencia-kényszereket eredményezett más pontokon – a szövegen pedig kellő okossággal elég sok mindent át lehet kalapálni (elvileg persze lehet teljesen hibátlan teológia, csak szerintem még nem találtunk rá). A keresztény ortodoxia szempontjából a lehetőségek tárházából azok a teológiai rendszerek jelentenek problémát, amelyek fundamentális pontokon tévednek és a tévedést axiómának tekintve úgy rendszereznek, hogy az a többi, hithű keresztény számára ellehetetleníti a közösségvállalást.
Üdv,
István
(elnézést, hogy itt lent válaszolok, nagyon kaotikus az oldal, remélem megtalálod).
Szia!
Ezt írod:
„Ez azért van, mert ha valóban nem létezik – konkrét, helyi, körülhatárolt – “gyülekezet” (ahogy állítod), akkor értelemszerűen az így felépítendő teológiai rendszer a belső integritása érdekében kénytelen minden más releváns bibliai kijelentést (adatot) úgy értelmezni, hogy ezen megkötés mellett is értelmes és kerek legyen. ”
Nem ezt állítom, hanem azt, hogy a konkrét, helyi, körülhatárolt gyülekezet a házaknál lévő gyülekezet volt. Pál kifejezetten ezt írja:
1Kor 16:19 Köszöntenek titeket Ázsia gyülekezetei; köszöntenek titeket az Úrban felette igen Akvila és Priscilla, a házuknál levő gyülekezettel egybe.
Kol 4:15 Köszöntsétek az atyafiakat, kik Laodiceában vannak, és Nimfást és a gyülekezetet, mely az ő házánál van.
Filem 1:2 És Appiának, a szeretettnek, és Arkhippusnak, a mi bajtársunknak, és a te házadnál való gyülekezetnek:
A gyülekezet tehát ott van, ahol a testvérek vannak, ahol az újjászöletett, Krisztusban hívő emberek vannak.
Pál eközben ugyanúgy gyülekezetként szólítja meg a Korintusbelieket, mint ahogyan a házaknál lévő gyülekezeteket. Gyülekezet tehát a háznál összegyűlő szentek közössége is, és gyülekezet a városban lévő szentek közössége is.
ÉS NINCS HIERARCHIA A GYÜLEKEZETEK KÖZÖTT.
Az újszövetség sehol nem beszél anyagyülekezetről, fiókgyülekezetekről, szatelit gyülekezetekről, az egyetlen különleges gyülekezet a jeruzsálemi gyülekezet volt, de az idestova 1953 éve tovatűnt a történelem homályában.
A városonként rendelt presbiterek pedig nem azt jelenti, hogy Pál a „város”, mint közigazgatási egység számára jelölte volna ki a vezetőket (ha véletlenül így is volna, akkor is több vezetőt rendelt, nem egyet), hanem azt jelenti, hogy Ttusnak minden városban kellett presbitereket vagy felvigyázókat (Titus 1:5 és 1:7 alapján ez a kettő kifejezés ekvivalens) rendelni, hogy átvegyék a munka felelősségét. Pál és Titus nem MAGUK ALÁ rendelte a presbitereket, hanem MAGUK HELYETT.
Ugyanígy furcsa számomra, hogy a Diotrefész történet értelmezése gellert kap. Diotrefész nem az egyetlen gyülekezetből zárta ki a testvéreket, megoldhatatlan gondot okozva ezzel János apostolnak, hiszen ha az egyetlen gyülekezet rossz vezető kezébe kerül, akkor mindennek vége… János itt nem egy városban lévő gyülekezetnek írta a levelet, hanem Gájusnak, és felhívja a figyelmet arra, hogy Diotrefész
– Elsőséget kíván
– Nem fogadja el János, sem János küldötteit, a János mellett álló testvéreket,
– János ellen rosszindulatú, gonosz beszédeket locsog,
– Azokat a testvéreket is akadályozza, akik a János mellett álló testvéreket be akarják fogadni,
– Végül kizárja a gyülekezetből ezeket az embereket.
János itt nem az egyszemélyi vezetésű gyülekezet sajnálatos sajátosságai miatt kesereg, hanem felhívja a figyelmét a testületi vezetés, és a mellérendelt testvérek rendjét felborító, hierarchiát bevezetni akaró Diotrefészre.
Tehát nyugodtan értelmezd a mondanivalóm többi pontját is; a házi gyülekezet is van annyira a szentek közössége mint a városban lévő szentek közössége. Krisztus teste egy test, a tagok egyenrangúak, csak a fej, a Krisztus lóg ki ebből az egyenlőségből, felfelé, teljesen helyesen egyébként.
Szia Robi,
valószínűleg félreértettelek akkor. Nekem nincs problémám a házi gyülekezetekkel természetesen – de akkor ha jól értem, neked sem a nagy gyülekezetekkel (?). A hierarchiát talán kifogásolod, de be kell látni, hogy bizonyos gyülekezeti méret felett egyszerűen a működőképesség miatt, praktikus okokból szükséges a döntéshozatali és előljárói feladatok működőképes rendszerbe szervezett delegációja és a szolgálatok specializálódása, máskülönben megbénul a közösség és ahogy Te is írod, a Bibliától mindez nem idegen. Az egyházban mindannyian testvérek vagyunk és mint testvérek, egyenrangúak, egy Atya gyermeki, Isten és egymás munkatársai. Ebben egyetértünk. Funkció tekintetében vannak különbségek, tehát vannak előljárók is és vannak – ahogy írod – erre alkalmas emberek, akik a munka felelősségét viszik, tehát ebben sincs vita. Elhívásfüggő módon vannak szemek, vannak fülek, lábak, kezek – így tehát vannak, akik látják merre kell menni (és ezt kommunikálják) és vannak, akik teszik a dolgokat a látás szerint.
János és Diotrfész példáját azért írtam, hogy rámutassak arra, hogy van konkrét, körülhatárolható közösség, mert máskülönben nincs értelme valahonnan valakit kizárni (kizárni bárkit csak valamilyen határos dologból lehet) – de mivel ezt te sem vitatod, hanem ezek szerint te is így látod (nem is láthatod nagyon másként a Biblia alapján), akkor ezt a félreértést tisztáztunk – legalábbis most úgy értem.
Az, hogy a gyülekezet előljárói nem világi értelemben vezetők, hanem szolgálatra vannak rendelve, valamint a fordított piramis mint elgondolás már felmerült Szöllősi Tibor részéről is, tehát ha ilyen irányú az észrevételed, akkor ezzel nincs problémám. Az sem probléma, ha a vezető kifejezést mellőzzük ha ez zavaró, annak félreérthető volta miatt. Az, hogy az előljárók nem uralkodnak a hívők lelkiismeretén, hanem jó példával és az igével szolgálnak (cserébe mi dupla tisztességben részesítjük azokat, akik ezt a szolgálatot jól végzik) és Isten az, aki az igén keresztül formálja a hívőket, szintén olyasmi, amit én is vallok és szerintem maguk az előljárók is.
Mivel most úgy tűnik, hogy szinte mindenben egyetértünk (viszont így nem is világos, hogy pontosan mi a baj ill. az ellenkezés tárgya…), röviden reagálok a kérésednek megfelelően a korábbi írásod azon pontjaira, ahol talán mégis észrevételeim vannak:
„Pál innentől nem tekintette felelősnek magát a tanítványokért, sőt hivatalosan is deklarálta, hogy átadja őket Istennek és az ő kegyelme igéjének”
A helyzet speciális, ebből nem lehet általánosítani – Pál Jeruzsálembe készült, tudta, hogy nem fogja ezeket a tanítványokat látni többet, ezen a tanítványok keseregtek is. Pál egyáltalán nem volt nyugodt az ott folyó munka jövőjével kapcsolatban, ezért figyelmeztette is a hívőket. Általában látjuk, hogy Pál amennyire lehetett, nem hagyta magára a közösségeket, viszont nem lehetett mindenhol egyszerre ott – ezért is küldött leveleket az általa alapított közösségeknek (vagy akik felé felelősséget érzett), sőt, ha kellett, fájdalmasan megpróbálta „újraszülni” a hívőket, amikor jelentős elhajlásokról szerzett tudomást. Az aggódó, törődő hozzáállásáról maga is bizonyságot tesz több helyen. Pál kifejezetten nehezményezte, ha az általa létrehozott közösségek más tanítók eltérő tanításaira hallgatnak, vagy akár ha csak jó tanítókat követnek is, de elfelejtik, hogy kinek köszönhetik a létüket „ha tízezer tanítómesteretek lenne is a Krisztusban, de nem sok atyátok; mert tőlem vagytok a Krisztus Jézusban az evangyéliom által”, vagyis vita esetén kifejezetten igényelte, hogy a hívők rá figyeljenek – még ha testileg távol van is -, ne pedig másokra. Távol álljon Páltól tehát, hogy úgy viselkedjen, mint egy strucc (Jób 39), akinek Isten nem adott bölcsességet… Legyünk hálásak azokért, akik Pálhoz hasonlóan járnak el!
„Ebből 7 van, nem több, nem kevesebb. Jelentéséről vitatkoznak, és én nem hiszem, hogy ez bármilyen egyházvezetési modellként értelmezhető lenne.”
Természetesen a Jelenések nem az egyházvezetési modell meghatározására való – pusztán arra próbáltam rámutatni, hogy az üzenetek létező, behatárolható közösségekhez címződtek, tehát van közösségi iránymutatás Isten részéről – ebből (és így bizonyos értelemben Isten akaratából is) kimaradhatnak azok, akik „szabadon lebegve”, gyülekezeti közösség nélkül próbálják megélni a hitüket. Megértésem szerint azonban ezt te sem helyesled akkor, aminek örülök – igaz?
A (második) 3. pont tekintetében egyetértek azzal, hogy egy házi szeretetvendégség (vagy ilyen méretű közösség) esetén teljesen értelmetlen komoly pénzügyi életről beszélni, de presbiteri testületekről és hasonlókról is – ez valóban úgy működik legjobban, mint egy hippiközösség. De ha jól értem, nem csak ilyen van és nem (csak) ez a helyes modell – úgy értettem, ezt se sem vitatod. Vagy akkor mégis és ez a nézeteltérés lényege? Úgy érzékelem, van egy kritikus méret talán, ami felett te szükségképpen úgy érzed, hogy a közösségnek fel kellene darabolódnia?
Az 5. ponttal (fegyelmezés) tekintetében szintén nem érzékelem pontosan, mi a probléma vagy a vita tárgya. A leírásod alapján az embernek ha problémája van, akkor megbeszéli első körben azzal, akivel problémája van, ha nem sikerül, akkor megpróbálják azt rendezni olyan érettebb hívők bevonásával, akiben mindketten megbíznak, ha pedig így sem megy, akkor a közösségi szinten kezelik azt. Ez helyes. Leírsz egy ideális scenariót, amikor mindenki érett, különbséget tud tenni jó és rossz között stb… de említed, hogy beüthet a baj is (a nehéz ügyek tipikusan olyan esetekben állnak elő, amikor nem mindenki tökéletesen Krisztusi. :)) és idézel igéket, amelyekkel természetesen minden hívő egyetért és teljesen helyénvalók és védik a presbiteri testület integritását és tekintélyét vitás helyzetekben. Itt (talán?) egy dologgal tudok vitatkozni, az pedig az, hogy az előljárói szerep olyan értelemben szükségképpen formalizált, hogy ki vannak választva és feladatokkal rendelkeznek – a közösség számára pontosan és egyértelműen beazonosíthatók, máskülönben a felelősségvállalásuk és szerepük teljesen fluid lenne (vagy a presbiter bármikor úgy érezheti, hogy ő egy szituációban inkább nem óhajt presbiter lenni és nem is akar csinálni semmit, ha éppen kényelmetlen?) – de szerintem ezt te sem így gondolod.
Összességében tehát nem teljesen értem, mi a baj és mik az új felismerések. Jól értem, hogy a mérettel van probléma és/vagy nem elvi jellegű a probléma, hanem konkrét személyekkel szemben vagy elégedetlen? De korábban mintha arra utaltál volna, hogy Te személy szerint semmilyen sérelmet nem szenvedtél el, és a nézeteltérés a részedről teológiai jellegű.
Szia!
„Nekem nincs problémám a házi gyülekezetekkel természetesen – de akkor ha jól értem, neked sem a nagy gyülekezetekkel (?). ”
De. Problémám van a nagy gyülekezetekkel. Sem a bibliában nem látom az alapjaikat, sem a gyakorlat nem igazolta létezésük jogosságát.
Úgy látom, hogy bizonyos méret felett nem lehet a dolgokat jól csinálni. Jézus 12 apostolt jelölt ki és nem háromezret. A rendszeres testvéri közösség néhány tucat ember között lehetséges.
Amiről azt hittük, hogy „házicsoport”, a biblia szerint az a valódi gyülekezet.
Amiről pedig azt hittük, hogy a „nagy gyülekezet”, az a biblia alapján nem is létezik.
És igen, elutasítom az intézményesülést – nézzük meg hova vezet – és a vég nélküli létszámbeli növekedést is. Ha már test, akkor a sejteknek osztódnia kellene, és nem egy sejtnek kellene felfúvódni. Van ilyen a szervezetben, úgy hívják, hogy rákos daganat. Harcolunk ellene, és nem tartjuk a normálisan működő sejtekkel egyenrangúnak.
És nem, Pál apostol nem speciális helyzetből fakadóan búcsúzott az efézusi vénektől, hanem továbbadta a stafétát. Az érettségre, felnőttségre való eljutás központi üzenet a bibliában.
Felsorolok néhány bibliai verset, amelyből látszik, hogy érett, Krisztusban felnőtt korú embereknek, tanítványoknak van feladatuk itt a Földön. Sőt, csak ők tudják igazán végrehajtani Jézus Krisztus nagy parancsát:
Máté 28:19 Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket… –erre már csak egy olyan ember képes, aki maga is tanítvánnyá vált.
Zsid 5:12 Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek […] – az érett ember képes másokat érettségre vezetni.
Kol 3:14 Mindezeknek fölébe pedig [öltözzétek föl] a szeretetet, mint amely a tökéletességnek [teljességnek, érettségnek] kötele. – Csak a szellemi érettséget elért ember képes agapé szeretetre.
Fil 3:15 Valakik annak okáért tökéletesek [érettek, felnőttek] [vagyunk], ilyen értelemben legyünk: és ha valamiben másképpen értetek, az Isten azt is ki fogja jelenteni nektek:
Fil 3:16 Csakhogy amire eljutottunk, ugyanabban egy szabály szerint járjunk, ugyanazon értelemben legyünk.
Fil 3:17 Legyetek én követőim [utánzóim], atyámfiai, és figyeljetek azokra, akik úgy járnak, amiképpen mi nektek példátok vagyunk. – a szellemi érettséget elért ember tudja az apostolok példáját követni
A biblia alapján tehát világos, hogy érettségre jutásunk nem egy távoli, elérendő cél, hanem Jézus Krisztusban való szolgálatunk elkezdésének alapvető feltétele.
Szia Robi,
a személyes érettség/nem érettség véleményem szerint egy más szempont és teljesen más koordinátarendszer, mint az, hogy egy közösség mérete mekkora ill. hogy egy alapítói tekintélynek (ha van ilyen – értem, hogy ezt vitatod) milyen befolyása van egy közösség életére. Ahogy egy családban, egy közösségben is mindig vannak gyerekek és idősek is. Viszont ami örömteli, hogy így már értem a nézetkülönbség lényegét. Én személy szerint nem látom életszerűnek, sem pedig hatékonynak azt, hogy kb. egy tucat fő után szükségképpen és normatív módon sejtszerűen osztódnia kellene egy közösségnek és ennél nagyobb létszámú közösségek nem alakulhatnak ki. Szerintem a bibliai minta sem ez (ilyen kontextusban az egész presbitereskedés és hasonlók is inkább bohóckodásnak érződnek, 10-12 ember teljesen jól elvan egy családi, organikus módon is, ha egyébként normálisak). Azt sem gondolom, hogyan ezt a struktúrát erőltetve igazán eredményes tudna lenni az egyház, miközben vannak olyan élethelyzetek, amikor pont ez a struktúra az egyedül működőképes megoldás. Ennek minden körülmények közötti erőltetése a mai népességszám mellett ez logisztikailag is nehézkesnek tűnik ill. azért sem jó, mert sok embernek van igénye arra, hogy ennél nagyobb közösség részei legyenek és ezt kár mesterségesen nyirbálni. Ugyanakkor ha valaki így gondolja, akkor hajrá, ilyen jellegű kísérletek voltak bőven a történelem során, ebből is jöttek és jöhetnek ki jó dolgok és ilyen jellegű közösségekre is szükség van, mert ezek is lefednek egy igényt és tudnak értéket teremteni (ill. ahogy írtam, bizonyos esetekben csak az ilyen házi, sejtszerű közösségek a hitélet megélésének egyetlen lehetséges módjai – pl. üldöztetéses helyzetben). De ismét, ne legyen ez legyen a normatív és az ilyen közösségekben levők ne legyenek idegesek azokra, akik nem így akarják a hitüket megélni, eretneknek bélyegezve őket. Csak azért, mert valaki így szeretné a hitét megélni, nem hiszem, hogy ellenségeskedni kellene (bár az ellenségeskedés genezisét ill. azt, hogy hogyan és miért kötöttél ki ilyen ex-hites fórumokban nem ismerem és talán offtopic is, ha gondolod, megbeszéljük máshol).
Üdv,
István
Steve, az Ön szövege cseppet sem hiteles, különösen, ahogy kezddettől fogva belem száll, abban ott van a tipikus hites gyűlölet, aztán pedig a Németh Sándor által hangoztatott, szinte szó szerint idézett hamis vádak. Bemutatkozása szerint fiatal ember, ezért jószándékkal hívom fel a figyelmét. hogy ez a harctéri idegesség, ami itt elkapja, amikor rólam van szó, vagy velem beszél, ezek a Németh Sándor beteg érzelmei, amelyek uralják az Ön érzéseit és a gondolatait, mint az egész gyülekezetet, amelyre rányomja mindezeket (nagyon kedvesek az emberek, akik a távozásuk után bocsánatot szoktak kérni tőlem ezért, és köszönetet mondanak mindazért, amit tettem értük is). Ezért felhívom a figyelmét, hogy ez is sérülésnek tekinthető, s ezt nem gúnyból mondom. Németh Sándor egy pszichopata, súlyosan beteg ember, és ezt osztja meg a gyülekezete tagjaival is. Ez egy pszichológiai jelenség. Ön is egy valláskárosult, ha nem tudja, akkor is. Endre leírásaiból és intéseiből tudhatná, hogy mint olyan ember, aki nem érintett ebben a dologban, „nem kísértetett meg” ezekben, nem tud megindulni a gyarlóságainkon, ezért nem is járulunk Önhöz bizodalommal, és Önnek nem kellene beavatkoznia olyan dolgokba, ami Önt nem illeti. Nem áll jól, hogy utána fröcsögve vádol fröcsögéssel másokat. Nem kellene ennek így lenni, de ez is egy tünet. Ilyen a hitesek 90 százaléka. Például az én „sérelmeimről” beszél, miközben én nem sérelemként mondtam ezeket, hanem a rendszer működésének példáiként. De mondhattam volna sérelemként is, hogy mi történt ott velem, az egy bizonyság, ami nem kérdőjelezi meg, hogy a HGY-ból való távozásunk után Istennel egy sokkal bensőségesebb közösséget éltünk meg, és a világosságnak sokkal magasabb szintjére jutottunk el.
Ön az Amerikai Népszava gyalázásáig is eljutott, holott az Amerikai Népszava abszolút tiszta, következetes és világos értékrenddel választja el egymástól a jót és a rosszat, ami könnyen felismerhető. Ezek Németh Sándor vádjai, tudnám pontosan idézni ezeket. Némethnek nyilván az nem tetszik, hogy ő is a rosszak között van, azokkal együtt, akiket pénzért és érdekből támogat, például Orbán autokratikus álkeresztény rendszere. De világosan elválasztódik ez egy emberben is, amikor látszólag részvéttel és megértéssel beszél Németh áldozatairól, ami elismerét érdemel (nem mellesleg ő maga is az), majd kijön belőle a Németh Sándor teljes vértezetben. Olyankor nem ugyanazzal az arccal fordulunk egyik és másik megnyilvánulás felé. Ezt talán még magyarázni sem kell. Arra pedig büszke vagyok, hogy élesen választom el egymástól a jót és a rosszat, mert a mi Mesterünk is így tette: „Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot” (Zsidó 1,9). Végül az lenne a kérésem, hogy kímeljen meg engem Németh Sándor és az ő gyülekezete hazugságaitól és gyűlöletétől, és nézzen szembe azzal a ténnyel, hogy máris sérült és valláskárosult ember, akinek gyógyulásra van szüksége, és keresse erre a lehetőséget. Ha jól látom nem Rufftól és társaitól fogja azt megkapni, hanem azoktól, akik tisztán látnak, nem szellemi és lelki rabszolgák, s akik eljöttek: Endre, Róbert és mások.
Jó szándékom jele a válasz, annak ellenére, hogy megígértem, nem reagálok Önre a stílusa és az abból áradó negatív érzelmek miatt. Ezt ne vesse majd a szememre, mert a tiszteletem és jószándékom jele, hogy ezt megteszem, mert fiatal, megtévesztett ember. S arra kérem, amíg a Németh által keltett sebei nem gyógyulnak be, nem ismeri a tényeket, a valóságot, nem is nagyon érdekli az, addig ne transzferálja mindazt, ami Németh Sándorban és a gyülekezetében van, mert nem vet jó fényt senkire. Majd akkor legyen Ön az én vádlóm, amikor mindent tud, mindent ismer, mindent átélt. Mert addig csak rágalmazóm, s nem hiteles vádlóm lehet. Most pedig tisztelettel kérem, hagyjuk békén egymást, mert ezek a sértegestések viszik el a témát személyeskedés irányába, teszik ezt a kávéházat olyanná, mint amilyenek Rejtő Jenő műveiben vannak. A hátamba szúrt kését ezennel visszaszolgáltatom. Kérem, szíveskedjék azt másra használni, a felvetett jelenséggel, s nem érdemtelen és arra méltatlan személyemmel foglalkozni. Előre is köszönöm.
Elnézést kérek az elütések miatt, nagyon halvány a beírásra rendelkezésre álló mező, ezért nehéz még javítani is a szöveget. Még egyser elnézést kérek a hibák miatt (kezddettől) két „d”-vel, stb..
Egyetértek Bartus Lászlóval abban, hogy valóban nagyon halvány a komment mező. Ha jobbító technikai ötleteknél tartunk – lehet, hogy érdemes lenne átkonfigurálni a komment szekciót úgy, hogy folyamatosan egymás alatt legyenek a kommentek – az egymás alá szerveződő megoldás sajnos nehezen követhető egy ponton túl, különösen, hogy néhány szint után megszűnik a további reagálási lehetőség. Emellett érdemes lenne a nyitóoldalon a 3 elemű „utolsó hozzászólások” listát bővíteni 8-10 eleműre, hogy ne pörögjenek ki esetleg érdekes hozzászólások.
Bartus László – ahogy írtam is, lehet, hogy nem kellett volna megjegyeznem amit megjegyeztem – valóban pszichológiai kényszer hajtott, mert egyébként egyszerűbb lett volna nem írnom semmit. Azonban az ön vitája nem csak Németh Sándorral van, a golyózápora egy teljes közösség tagjait véletlenszerűen találja el, akiket ön nem is ismer és nem is törődik velük. Illett volna túltennem magam mostanra régi dolgokon és azt hittem, ez sikerült is. Most már nem vagyok annyira fiatal, de amikor a könyve megjelent, akkor az voltam (életkor és hitben való jártasság tekintetében is) és rendkívül kellemetlen élmény volt, hogy a környezetemben ill. a munkahelyemen, ahol nem csináltam titkot abból, hogy hites vagyok, az ön könyvére hivatkozva sajnálták le a hitemet. Emellett az élményeim, amelyekkel a BPA-s presbiter bennünket, fiatalokat igyekezett elszakítani, szintén valósak, valamint az is, hogy számos barátság ment tönkre koordinált tevékenységük hatására. Ezeknek tények és velem történtek, ezt ön nem vitathatja el, így kijelenthetem, hogy amikor önhöz szólok, olyan személyhez szólhatok, aki társaival együtt abúzus forrása volt számomra. Valóban szembe kell nézem azzal, hogy én is valláskárosult lehetek – a rágalmazások és az abból fakadó megosztások és szakadások ugyanis számos trauma, megütközés és hitehagyás forrásai. A témánk tárgyalása során éppen ezért nem felejtkezzünk el a valláskárosultság ezen igen gyakori, akár elsődlegesnek is mondható okairól – ön pedig egy főabuzőrnek tekinthető ezen a területen! Viszont az, hogy ezeket van/volt lehetőségem kiírni itt, hozzásegít a gyógyulási folyamatomhoz és terapeutikus hatású. Kérem, ne tagadja meg ezt a lehetőséget tőlem! Inkább arra ösztönzöm, nézzen szembe tevékenysége káros voltával, hiszen nyilvánvaló, hogy semmit nem bánt meg azokból, amiket tett (saját bevallása szerint is újabb lejárató könyveket kíván írni) és hagyjon fel ezekkel, az áldozataitól pedig kérjen nyilvánosan bocsánatot!
István
(ps. az Amerikai Népszavával kapcsolatos álláspontját viszont szórakoztató volt olvasni, a feszültség oldására ez mindenképpen hasznos volt! :))
Steve, eljutott újra oda, hogy Németh Sándor beszél belőle egyenes adásban, ami azért különös, mert az én időmben maga Németh diktálta ezeket a szövegeket, de sok esetben erre már semmi szükség, mert Németh szól belőlük akkor is, ha nem ő maga diktálja tollba a mondatokat. Ezt csak az érti meg, aki ismeri Némethet, szó szerint ezeket mondja, a követői pedig szó szerint adják azt vissza. Igaz, nemcsak velem kapcsolatban, hanem általában mindent. Németh babonás transzferencia elmélete kivételesen az ő esetében működik, és valamennyi bálványimádó követője médiumként működik.
Kár volt írnom Önnek mégis, mert cinikus, gyűlölködő és rosszindulatú. Már múltkor jeleztem, konkrétan idéztem, hogy a hadászati kifejezések, mint a golyózápor, Németh Sándor eszközkészletéből való, kizárólag ő az, aki géppisztolyokban gondolkodik, és géppisztolyos angyalokat meg atombombát kér Istentől a kritikusaira. Ön szerencsére pontosan fogalmaz, ezért egyértelművé tette, hogy az Ön hite a gyülekezetével azonos, sőt a gyülekezete vezetőjével, Németh Sándorral. Mert az én könyvem erről szól, nem a keresztény hitről, nem a Jézus Krisztusba vetett hitről. Ha Ön a hitét Jézus Krisztusba és nem Németh Sándorba meg a gyülekezetébe vetné, akkor az én könyvem semmiképpen nem sérthetné az Ön hitét. Az első (és a második is) könyvem kizárólag Németh Sándorról, s az általa felépített rendszerről szól. Ha azt állítja, hogy az a „teljes közösség” tagjait is „véletlenszerűen” eltalálja, az nevetséges, akkor soha nem olvasta a könyveimet (ami nagy hiba), és fogalma nincs miről beszél. Németh Sándor teríti szét a saját személyével kapcsolatos kritikát az egész közösségre, hogy mindenki sértettnek érezze magát, sőt azt kivetíti „Isten munkájára is”, önmagát és a tevékenységét Isten munkájával azonosítva, kozmikus jelentőséget tulajdonítva saját személyének. Ez is az abuzáló, bántalmazó szekták vezetőinek tipikus magatartása.
Az én könyvem ennek ellenkezőjéről szól, hogy Németh nem Isten embere, és amit csinál, annak semmi köze „Isten munkájához”. Ha elolvassa a könyveimet, akkor megérti, hogy miért nem. Az nagyon viccesnek hangzik, de nem az, hogy egy tényfeltáró leleplező könyvet abúzus forrásának nevez. Ez tényleg elképesztő, viszont tanulságos az itt terítéken levő téma szempontjából. Akik még benne vannak, azokat abuzálja az igazság. De az igazság nem abuzál, az egy érdekes jelenség, amikor egy teljhatalmú egyszemélyi vallási vezető olyan varázslás alatt tart embereket, hogy azok az igazságot, a tényeket, a bíróság által megítélt valóságot, azok nyilvánosságra hozatalát abúzusnak nevezik.
Csak a némethsándori stílusra mutatok rá, amikor idézem Önt, hogy „újabb lejárató könyveket akar írni”, amit abból a közlésemből ferdít, hogy a Fesz van, a Fesz lesz után lesz bizony egy Fesz volt című könyv is (tehát egy), ami sorsokat, történeteket, az első két részben leírt jelenségek hatását fogja bemutatni dermesztő élettörténetek és sorsok formájában. Ezt az emberek „írják”. Még azt sem tudhatja, hogy én öntöm azt formába vagy valaki más. :)) De a közléséből már látszik, hogy eljutott Némethez a híre, és Németh fél. Van mitől, mert felfoghatatlan a pusztítás, amit végzett. Németh paranoiás csúsztatása ilyenkor az, hogy egyetlen könyvről azt mondja, hogy „könyveket”, a saját egykori hívei beszámolóit, élettörténeteit pedig „lejáratónak” nevezi, ezzel sokkolva a híveit, mert az nyugtatja meg, hogy másokat is stresszben lát. Az ilyen szövegekkel ültette bele az emberekbe, így Önbe is, a személyem iránti gyűlöletet.
Az pedig, hogy engem szólít fel megbánásra és bocsánatkérésre, az már viccnek is rossz. Azt hiszem, Isten kegyelme, hogy erre a feladatra kiválasztott és alkalmassá tett, amiért nagyon hálás vagyok, nagyon megtisztelőnek tartom, s ez óriási alázatra indít.
De nem folytatom, mert az Ön sértegetéseire adott válaszommal újabb alkalmat kapott arra, hogy sértegessen. Ön nem volt arra sem méltó, sem alkalmas, hogy emberi hangon szóljak és válaszoljak Önnek. Pedig mennyi intő ige van arra, hogy ne válaszolj meg… stb., de az ember mindig reménykedik. Ám az Ige igaz marad. Ezt belátom. Hiba volt, az Önnel való párbeszédet ezennel befejezem, még a lábamról is lerázom a port. Felejtse el, hogy az életben valaha is szóba álltam Önnel. Folytathatja a sértegetéseit, azok mostantól az Ön fejére szállnak vissza.
Bartus László – a repülő golyókat a beszélgetés egy korábbi részére utaltam, amelyben valaki nehezményezte, hogy kellemetlen folyamatosan repkedő golyók között élni – és igaza van. Az pedig, hogy a golyók el-eltalálnak embereket, sajnos szomorú, de közismert tény. Ön minden komment mögött, amely nem illeszkedik az ön által képzelt narratívához, Németh Sándort látja. Ez amellett, hogy nevetséges hárítási technika, egy ponton túl rendkívül redundánsnak is érződik és mára sokat veszített varázsából. Az abuzőrök tipikus technikája az áldozatok elnémítása vagy hiteltelenítése, amelyet ön velem szemben folytat. Tipikusnak mondható reakció a bántalmazók részéről az is, hogy nem vesznek tudomást az áldozatok véleményéről, egyoldalúan lezárják a párbeszédet, majd magukat mutatják be áldozatként – megértem, hogy taktikusan ezt az utat választja. Azt, hogy újabb könyvet kíván írni, nem valamiféle kémek jelezték, hanem emlékeim szerint ön tudatta velünk egy korábbi kommentjében, amelyben szokása szerint könyveit reklámozta (ugyanakkor lehet, hogy félreolvastam valamit, mert nem találom a tengernyi szöveghalomban ezt, így az is lehet, hogy csak ráhibáztam és ez most egy unintended reveal volt :)).
Azt üdvözlöm, hogy a témát lezártuk mert én sem tartom igazán hasznosnak ezt a beszélgetést, bízom benne hogy ezúttal tartja a szavát és nem reagál újra – azonban elnémítani nem tud, fenntartom a jogot, hogy amennyiben újra hozzászól ehhez a beszélgetéshez, reagálok, ha kedvem tartja és a moderátorok engedik – nem helyénvaló, hogy abúzorok garázdálkodjanak pont egy ilyen írás alatt úgy, hogy senki sem emeli fel a szavát.
Húha, nektek aztán szófosásotok van. Nem is akármilyen.
[Huhh – végigolvasva.]
Örülök, hogy a jelek szerint sokakat foglalkoztat a jelenség, s hogy valamiképpen közösen és nem együttérzés nélkül éljük meg a bizonyos dilemmákat, illetve a problémákra megoldáskeresés konstruktívan és az Igét tanulmányozva (is) része a párbeszédnek.
Mostanában gyakran gondolkodom Jézus azon gyakorlatán, amiként a tanítványait elhívta, szolgálatba vonta, felkészítette. Ami tanulságos minta (kellene legyen) minden hívőnek, aki nemcsak megnevezésben akar keresztény/keresztyén lenni, hanem a gyakorlatban is: krisztiánosz/krisztusi. A Bárány apostolainak életében ez éppen olyan időtartamban zajlott, mint a mi érzékelésünkben pl. a pandémiától mostanig, bő 3 év. Csak, amiről olvashatunk: mi minden történt ennyi idő alatt! A Mester követése révén milyen gyökeres változások, mennyi életre kihatás!
Nyilvánvaló, hogy nem Jézus Krisztus tökéletessége a vitás kérdés, hanem az Egyház, s azon belül a Test tagjainak (még nem) tökéletessége (kiteljesedése, egészsége – „telosz” alapján is értve).
Hasznos volt, hogy fentebb behozták a beszélgetésbe a felelősség(vállalás) körét és a követés-követhetőség vonatkozásait.
Érdekes persze tovább elmélkedni a jelenkorban megvalósítható és működőképes keresztény közösségek tartalmi ill. formai részletein, különösen, hogy az apostoli egyház, nevezetesen Jézus Krisztus tanítványainak igei tanításai mégis hogyan alkalmazandók manapság. Miközben ténylegesen eligazító lehet, vagyis alapmérce, hogy ami Krisztus – sok tekintetben szokatlan, forradalmi (nemcsak akkor, most is zömmel annak számító!!) – tanításainak megfelel, az a követendő; ami pedig nem, az nem követendő. Máris előrébb lennénk – ha nem is hitéleti, világnézeti részletekben atomizáltan, vagy éppen elnagyoltan, de –legalább, minimálisan: emberbaráti egységben.
Innen egyszerűbb megérteni a tisztaszívű (ÉS!) emberséges hívők megközelítését, akiket legalább annyira foglalkoztat a Krisztus követését elkezdő (és remélhetően: nem feladó) bárányok bántalmai és jelene/jövője, mint a (még!) nem Krisztust követő (de a Mindenható részéről már régen elhívott) bárányok bántalmai és jelene/jövője.: Az utóbbiak Istenhez fordulása (és fejlődési lehetősége) nagyon is összefügg azokkal, akik magukat Krisztus követőinek vallják, megalapozottan vagy alaptalanul. – Ebben van eligazítás: ha ugyanis szeretik egymást, erről fogják kívül valók felismerni őket (Ján. 13, 35. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást), ha pedig az Igét megteszik, azokat Isten is szeretetében tartja. (Ján. 14, 23. Felele Jézus és monda néki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk. Ján. 14, 24. Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédeimet: és az a beszéd, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem.)
Mint ismeretes és örvendetes, sokan a szekuláris világban, és amúgy a versenyszférában élve – a kapitalista világrend ismert deficitjei, lokális diszfunkciók ellenére –, talán mert meglátják a másikban (is) az embert: képesek, készek testvéries és bajtársias magatartásra. Látok arra is számos példát: óvatosan inkább mondják magukat agnosztikusnak (részben azért, mert vannak önmaguk felé eléggé őszinték és/vagy belátóak, hogysem ateista/materialista szerepben büszkélkedjenek). Ez tisztes kiindulási alap. Ami bökkenő (ha úgy tetszik: maga a meg-botlást okozó=megbotránkozási alap jele), hogy agnosztikusnak valaki nem azért marad meg, téblábolva a küszöb előtt, ajtón kívül, mert nem tud(na) utánajárni a dolgoknak. Hanem az, hogyha nem akar (még), pl. mert túl sok aggasztó, kedvetlenítő gyakorlatot, gyarló, de amúgy „keresztény” címkéjű példát ismer(t)/lát(ott)/hall(ott)/olvas(ott). (Mint tudjuk, az is egy traumatikus válaszreakció, hogy autoimmun jelenségek, betegségek alakulnak ki – és ez érthető a bibliai antropológia alapján szellemre, lélekre, testre úgyszintén. Ez nem az egészséges és fenntartandó önvédelem.)
S itt jön be valóban a felelősség kérdése, hívő és közösség részén. Ha etimológiailag tekintjük, egyszerűen arról van szó, hogy életszerűen az adódó kérdések kapcsán egyénként, közösségként választ várunk. Aki kérdésekre illetékes (tud és akar) felelni, az a személy: felelő, egyszóval olyan ember(ek), aki(k) „felelős(ek)” (miként az angolban is, felelni képes/kész: „response-ability”). Nem azt látni az Evangélium alapján, hogy Jézus Krisztus felelőtlen, afféle kamikaze küldetésre hívta volna a követőit. Feltételesen benne volt a kiigazítás, elhatárolódás, kiértékelés, tisztánlátás egyaránt. Ez a folyamat nem megy világosság, megvilágítás nélkül. A felelősségérzet, felelősségre vonhatóság pedig nem megy kérdezők és választ adók nélkül. Ha az Apostolok Cselekedetei, s az apostoli levelek történései alapján mindez minta, legitim és építő, akkor most is az. A bibliai üzenet elég átfogó, mire is vonatkozik az egyéni felelősség, és mire nem. Ki mivel tartozik a másik embernek, és miért. Bármi céltévesztettség e téren is kerülendő.
Szóval így is bőven marad tere az egyéni lelkiismeretnek, és ha máshol-hamarabb nem is, de az Örökkévaló királyi széke előtti megállásnak úgyszintén. Egyetértek mindazokkal, akik számára evidencia, hogy a Jó Pásztor bármikor bárhogyan beavatkozhat a juhai érdekében. (Jó hír, hála Istennek!) Nem is lenne szuverén Úr, ha nem tenné. Miközben ezt reménnyel várjuk, kár lenne azért a tétlenség és tehetetlenség öncsalásában dohosodni, amikor teendő, az van, bőven.
Eszembe jut egy nem is új, ám nem is szakrális meghatározás, ami a témába vágó súlyvonalakat és törekvéseket is illeti. Különösen azok figyelmébe, akik velem együtt tényként kezelik, hogy az Egyház a szekuláris közegben, világban van, szükségszerűen; de fordítva nem tartják elfogadhatónak.:
„A progresszió triviális definíciója nem más, mint a konstans exhibíció, a szekuláris novátorok tendenciája, s a szociális individuum egzisztenciájának meliorációja.” [Elnézést, hogy levezetésként egy nem Ige idézet, de attól lehet helytálló analógia. 🙂 Ahogyan a tudományos eredményektől, a jó irányú haladástól és a holisztikus gondolkodástól sem ijedünk meg, ugye.]
Ezt magyarosan, tömören úgy mondhatnánk, miszerint:
„A fejlődés a folyamatos kezdeményezésben áll, az újításoknak köszönhető javítás, javulás.” – „Termőrétegig” és egyénekig hatóan, úgyszólván. Már ha emberi életek: búzaföld és közelgő aratás a fókuszban.
Néhàny helyen beleolvasva Tibor eszmefuttatàsàba nagyon érdekesnek tartom, hogy pontosan leírja a HGy müködését mind elméleti (szàndèkosan nem írok bibliaértelmezési) mind hétköznapi gyakorlatàt. Csak éppen màsokra vonatkoztatja. Tragikus. Öszinte sajnàlatom.
Kedves Hadassa, ha esetleg nemcsak néhány helyen olvasott volna bele, láthatta volna önkritikámat is, és nem ítélt volna a látszat szerint. Az, hogy nem a Vádló szemüvegén át nézem a szolgatársaimat, és önmagamat sem, hanem az Ügyvédén át, ezt nem cáfolja. Nemcsak hogy gerenda esett a szemembe, de még a szemüvegem is véres Jézus vérétől, így valóban nem láthatom magam és másokat olyan tisztán, mint akik gerendájuktól megszabadulva, szemüvegükről a vért letörölve immár minden ember bírái lehetnek, minthogy megmentették, majd felnyitották Frigyládát, hogy a Törvénnyel szüntelenül farkasszemet nézhessenek. Fenntartom továbbá, hogy a jelenség az egész egyházban és annak történelmében markánsan jelen volt és van többé-kevésbé. Ennek gyökereit keresem, hogy maradandó és igaz egyéni és közös szabadulásunk érdekében tevékenykedjek a magam módján. Szidalmazni, hazudozni és vádaskodni, vagy szidalmazással, hazudozással és vádaskodással szemben védekezni avagy támadni viszont sem itt, sem máshol ennél hosszabban nem kívánok, legfeljebb legitim, elfogulatlan, mindent becsülettel kivizsgáló és ellenőrző bírák előtt, s ha ilyen itt nincs, akkor majd Krisztus ítélőszéke előtt erre úgyis sor kerül, mely elé izgatott bizalommal nézek. Addig is van három, azaz három olyan ember a Földgolyón, akikkel jelenleg nem tudok kommunikálni, annyira mélyen bántalmaztak, személyesen engem. Ezen nekik kell változtatniuk, mert az én korlátaimat elérték, bizalmamat elvesztették. Megbocsátottam nekik, eszembe sem jutnak, hacsak nem ismétlik meg újra és újra ugyanazt – ha viszont igen, akkor lelki békémet megőrizve, ismét megbocsátással távozom, mert reménytelennek és rombolónak tartom a további kommunikációt. Sajnálom: ez nem az a fórum, ahol ez rendezhető. „Ki tett engem bíróvá vagy osztóvá?” Nem ítélkezem, csak véleményemet fejeztem ki bizonyos kérdésekben őszintén és mértéktartón egy vitában, fenntartva szubjektivitásom szabadságát is, amelyre a Krisztus megszabadított. Legközelebb minden megnyilatkozásomról tájékozódjon, ha igaz bírám kíván lenni, és ellenőrizzen mindent, amit rólam olvasott, mert lehetnek benne hazugságok is, mielőtt személyemben ily tragikus szellemi halálra ítél. Vagy: „Did you hear anything bad about me? Believe it all, and leave me alone.” Már itt se vagyok.
Elgondolkodtam a fenti írás alapján a valláskárosultságról. Amikor először hallottam ezt a szót a hideg is kirázott. Mi??? Van ilyen az egyházban?
Aztán ahogy hallottam erről pár dolgot elfogadtam mint létező tényt.
Én magam is eljöttem abból a gyülekezetből ahol anno megtértem. De nem gondolkodtam magamról úgy , hogy valláskárosodást szenvedtem volna.
De elfogadom, hogy van ilyen hiszen egyre többen jelzik, hogy azzá váltak.
Ezek után átgondoltam, hogy a csudába lehet, hogy a mi baráti körünkben ilyesmiről nem is hallotunk 35 év alatt mióta gyülekezetbe járunk.
De szerintem tudok egy „receptet” ami megvédheti azokat akik esetleg valláskárosultként mentek el másik gyülekezetbe gyógyulást keresve.
A recept így szól:
Éld a saját életedet!
Ne a szolgálatba keresd a társadalmi érvényesülésed, nehogy évtizedek múltával arra döbbenj rá, hogy téged az Istenhez semmi más nem köt már mint az, hogy a parkolóban álltál éveken át, vagy a gyerekekkel foglalkoztál, vagy a dícséretben gitároztál minden hétvégén…. stb.
Ne legyek aktív? Kérdezheted.
Igen ne legyél aktív, ha kezdenek a sérelmeid urrá lenni rajtad.
Hagyd abba mindazt amit szolgáltál, és kezdj el úgy járni a gyülekezetbe mint egy csöndes szemlélődő, aki csak azért jár, hogy meghallgassa az aznapi üzenetet, és Isten elé járuljon dícséreteket énekelve.
Sok sok évvel ezelőtt egyszer szíven ütött egy mondat a pulpitusról.
„Ne azért járj Istentiszteletre hogy a közösségi igényedet kielégítsd, hanem azért járj istentiszteletre, hogy az Istent megtiszteljed.”
Rengeteg buzgó keresztényt láttam az elmúlt évtizedekben, akik nagyon lelkesen szolgáltak, jöttek-mentek, hoztak-vittek, intézkedtek. ….. aztán egyszercsak kiégtek.
Sérelmeik felhalmozódtak, a Szentírást már rég nem olvasták, hiszen elfoglaltak és leterheltek voltak.
Hívők. De miben hisznek?
A Szentírásban nem hihettek, hisz arra nem maradt idejük, hogy olvassák. Hívők. De akkor miben hittek? A prédikációkban, a pásztor tanácsaiban, a ketesztény könyvek bölcsességében.
De a Szentírás egyértelműen kimondja, hogy csak az Igazság által válhatunk erősekké.
Ha elmentél egy másik közösségbe nincs ezzel semmi probléma. De vigyázz, hogy ne esss ugyanabba a gödörbe!
Éld a saját életed, és szorgalmas szívvel olvasd a Szentírást!
Ez egy tanács egy olyan kereszténytől, aki eddig megúszta.
Kedves Szilvi, tökéletesen egyetértek. Egy egészséges hang.
Ez egyúttal rámutat egyébként arra is (amit 30 éves lelkészi és saját tapasztalatom empirikusan is alátámaszt), hogy a valláskárosultak eleve nem egészségesen szervesülnek bele a közösségekbe, mert már hozott – főként családi, kisgyermekkori eredetű – traumákkal érkeznek. Egyetlen emberre sem emlékszem a „praxisomban”, aki a gyülekezetben súlyosabban traumatizálódott, és ne traumatizálódott volna már a családjában. Inkább az a tipikus tapasztalatilag, hogy elvált szülők gyermekei, függőségekben élők gyermekei, már traumatizltak és bántalmazók gyermekei, csonka családokban felnövők kapcsolódnak be a gyülekezeti életbe, szolgálatokba szeretethiányból fakadó megfelelési kényszerekkel, túlbuzgón és túlalkalmazkodva, nem szeretetből (adva), hanem szeretetet, tiszteletet éhezve (kapva), persze öntudatlanul és szándéktalanul, összetévesztve a krisztusi önmegtagadás eszményét a neurotikus önutálat és bűntudatosság tünetével, megkeresztelve ekként neurózisukat, majd a túlteljesítés miatt kiégnek stb. stb. stb.
A gyülekezetek vezetésének felelőssége e tekintetben abban állna, hogy ezt világosan lássák, észrevegyék, és úgy viszonyuljanak hozzá, hogy az illetőt a felnőttség felelősségteljes szabadságának felvállalása felé tereljék (a szolgálati ajándékok funkciója, hogy a hívőket a gyermekkorúságból a krisztusi felnőttkorúságra neveljék). Ezzel szemben mind a szolgálatokban, mind a közösségi életben örülnek ennek a buzgalomnak, és még bátorítják, mert az aratnivaló sok, a munkás kevés, és nem észlelik a motiváció kettősségét. Ha észlelik, akkor – helyesen – lassítják a túlbuzgalmat, de ezt néha a túlbuzgó úgy éli meg, hogy „a vezetőség korlátoz az elhívásomban” (a megkeresztelt neurózis már spirituális igazolással bír számára!), így aztán újabb mély sértődés lehet belőle, főleg, ha az illető – szigorúan szakorvosi értelemben véve, azaz etikailag semleges diagnózisként – személyiségzavaros (azaz öntudatlanul teljesen elhárít minden hozzányúlást a sérüléséhez, félve a rettenetes fájdalomtól, azaz minden korrekciót is, szembenézést motiváltsága hamis elemeivel, mert csak így képes stabilizálni a személyiségét) stb. stb. stb.
Ez akár azt is felvethetné, hogy az ekkleziogén neurózis/pszichózis nem is megfelelő kifejezés, mert nem is az egyházban (ekklészia) keletkeztek (geneszisz). De sajnos azért az is igaz, hogy az egyházban, közösségekben működnek olyan tényezők – és ez a fentebb tárgyalt farizeizmus, vagyis az emberi parancsok isteni tekintélybe emelése -, amelyek a hozott traumákat nemhogy nem gyógyítják, hanem minőségileg új, spirituális szintre emelik: teljesen kompatibilisek a megfelelési kényszeres, emberi szeretetre ácsingózó törekvéssel, segítenek megkeresztelni, spiritualizálni a neurózist, hangulatzavart, személyiségzavart és pszichózist, és ezzel bebetonozni a személyiségbe, magasan megnövelni a fájdalom és szorongás szintjét stb. stb. stb.
Az egyház, gyülekezetek, közösségek felelőssége, hogy miután erre rálátásuk támad – a tudatlanság idejét mindenben elnézi az Úr -, e két rossz motiváció kompatibilitását megakadályozzák, magyarán relativizálják az emberi szokásokat, rendeléseket stb., és állítsák az abszolút középpontba Isten Igéjét (újra mondom, ezt a programot nem kissé nehezíti az a tény, hogy a fordításokat és alapértelmezéseket keresztül-kasul áthatják a korábbi egyházi és magánértelmezések, azaz az emberi tanítások) és a Szent Szellemet. De hát ezt eddig is tudtuk, a kérdés, hogy mindig ezt tesszük-e.
És ezen a ponton tartom még nagyon fontosnak a Róma 14-15. fejezeteit, ahol szerintem tökéletes megoldás található az erősek és erőtlenek, aggályos és szabadabb lelkiismeretűek krisztusi együttélésére. Ha ezeket pontosan megtartanánk, az megelőzné a valláskárosodást (mert, mint látható, ha már kialakult, nehezen gyógyítható) és gyógyítaná a korábbi traumákat.
Ennek egyik lényegi állítása, hogy az erősebb hitűek a szabadabb lelkiismeretűek, a gyengébb hitűek a szigorúbb/aggályosabb lelkiismeretűek. Egyházainkban a bűntől való félelemtől vezettetve ez megfordult: a szigorúbb/aggályosabb lelkiismeretűeket tekintik erősebb hitűeknek, és elvárják a nekik való engedelmességet. Pálnál a szabadabb lelkiismeretűek az erősebb hitűek, de éppen ezért nekik kell gondot fordítaniuk az erőtlenek (aggályosabb lelkiismeretűeknek) erőtlenségének hordozására, azzal, hogy korlátozzák magukat szabadságuk gyakorlásában, hogy ne botránkoztassák meg amazokat. (Aki még fitogtatja az erőtlenek előtt, hogy ő mennyire szabad, az még nem szabad – a szabadnak nincs szüksége arra, hogy ezt állandóan bizonyítsa magának és másoknak.) Az erőtlen hitű, szigorú lelkiismeretűnek viszont azt mondja, „ne kárhoztassa azt, aki eszik” (vagyis nincs feljogosítva, hogy saját lelkiismeretének szigorát kiterjessze a másikra kötelezően mint isteni parancsot) – míg az erős hitű, szabadabb lelkiismeretűnek meg azt, hogy „ne vesse meg azt, aki nem eszik”. Halálosan pontos diagnózis, mert az erős hitű, szabad lelkiismeretű (ha a szeretetben nem ugyanilyen erős) meg szokta vetni a gyengébb hitű szigorúbb lelkiismeretűt, míg emez pedig kárhoztatni szokta amazt. „Tudom, és meg vagyok győződve az Úr Jézus Krisztusban, hogy semmi sem tisztátalan önmagában, hanem minden annak tisztátalan, aki annak tartja. De inkább soha nem eszem húst és nem iszom bort, hogy az én erőtlen testvéremet ne botránkoztassam meg… Neked van hited [valamire]? Cselekedd önmagadban Isten előtt…” (ez a „szent képmutatás”?) De a legjobb, ha végigolvassátok. Én itt látom a megoldást és a megtérési feladatot mindenki számára a maga oldalán valláskárosodás ügyben, és a testvérek egységének megőrzése ügyében.
Kedves Tibor!
Minden írásodra tud rezonálni a szívem, nagy öröm, hogy ismét itt vagy és segítesz sokunknak józan hozzászólásaiddal!
Egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Mit lehet tenni akkor, ha a valláskárosodásnak az egyik fő oka az, hogy az ember előtt lehullik egy lepel mondjuk egy vallási vezetővel kapcsolatban, hogy ő olyan dolgokat csinál, ami megbotránkoztat. Ez alapvetően nem lenne gond, ha bocsánatot kérne, vagy megtérne a botránkozást okozó tetteiből. Illetve azt is el tudnám fogadni, hogy az ő számára, azok a tettek nem okoznak lelkiismereti problémát, de mivel talán felismeri, hogy sokaknak nincs szabadságuk rá, hogy olyanokat tegyenek, ezért az lenne a legjobb, ha ő sem élne ezzel a szabadságával.
Vagy itt már valami gyermekkori trauma munkálhat bennünk, ha valamit egy vallási vezetőnek nem tudunk elnézni? Félünk a becsapottság érzésétől, mert gyerekkorunkban is becsaptak a szüleink akarva vagy akaratlanul? Egyébként, ha valaki egy olyan közegben nő fel, ahol a Tamás által leírt „guru” figura a vezető és a szülők azt erősítik a gyerekekben, hogy ők, a pásztorok tévedhetetlenek és maga Isten szól hozzánk rajtuk keresztül, akkor felnőtt korban elég nehéz megbirkózni az igazsággal, hogy bizony ez nem így van, hanem ugyanolyan gyarló, kegyelemre szoruló emberi lények a pásztorok is, mint bárki más. Olyan, mintha az egész világnézetünk omlana össze a felismeréstől és szinte az egész hitrendszer kérdőjeleződik meg.
Könnyű lenne azt mondani, hogy aki csalódik vallási vezetőben, ha felismerte amit felismert, tegye túl magát rajta és ezentúl ne ruházza fel isteni tekintéllyel az emberi tekintélyt. Ha nem tetszik az adott gyülekezet, tessék keresni egy másikat és oda beépülni. Viszont mi van, ha ez az „átvertek” érzés azt okozza, hogy nehezen tudunk megbízni aztán már bármilyen vallási vezetőben. Mint amikor valakit gyermekkorában a szüleitől abúzus ért, az felnőtt korában sem fog tudni teljesen megbízni a társában. A terápia tud segíteni, mint tudjuk. Lehet akkor valláskárosultak számára is elkélne lassan egy rehabilitációs központ, ahol pszichológusok és lelkipásztorok segítenek a gyógyulásban.
Nagyon drukkolok neki, hogy minél többen tudjunk az önismeret és a gyógyulás útjára lépni ebben a témában is.
Kedves Farkas Virág, köszönöm a bátorítást, szerintem az Ige a menedék: ha az emberekbe vetett hittől („átkozott, aki emberben bízik…” Jer 17) visszatérünk a Bibliához („áldott, aki az Úrban bízik…” uo.), és azt állandó, mindennapos táplálékká tesszük elejétől végéig (minden szavára szükségünk van), ott minden gyógyszer és útmutatás megvan az ilyen helyzetekre, ld. fent pl. Dávid és Salamon, vagy a hit hőseinek életét. Minden általunk tárgyalt probléma megjelent már a Bibliában, és a „teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra stb.”, tehát a rengeteg történetben ott rejlenek a megoldások a biblikus viselkedésre és gyógyulásra (nem véletlen, hogy a Biblia sokkal több történetet tartalmaz, mint amennyi szabályt! – mert nem a szabályok adják a teljes tanítást, hanem a történetek és azok legapróbb részletei értelmezik helyesen a szabályokat, ettől életszerű, pontosabban: maga az Élet). Szóval Szilvi tanácsát tartom a legjobbnak: egyéni hitéleted középpontjában a Biblia és a Szent Szellem kerüljön, és akkor nem omlasz össze, ha látod, hogy pontosan azok történnek ma is, mint a Bibliában. Ez inkább bizonyíték az Ige igazsága mellett. Ilyenkor már senkihez nem kötődünk mint guruhoz, viszont minden testvérünket képessé válunk szeretni a maga tökéletlenségében, ezért nem is hagyjuk el őket. Adni járunk gyülekezetbe főként, és csak másodsorban kapni – így aztán nem érhet csalódás 🙂
Kedves Tibor, nagyon köszönöm a válaszod!
A testvéri szeretet és a „tökéletlent szeretni” képességével kapcsolatban had osszam még meg pár gondolatomat: nagyon szeretem a gyülekezetemet, amiben felnőttem. Annyi szépet, jót kaptam. És éppen ezért fáj érte most a szívem nagyon. Mert mintha ugyanazok a mérgező folyamatok játszódnának le benne, mint a világban, ugyanazok a dolgok betegítik meg, mint az egész világot: szerzésvágy, hatalomvágy, s a nárcizmus nem, mint betegség, hanem mint alkalmazott struktúra van jelen benne.
Na de mivel szeretem a gyülekezetemet, kívánom neki, hogy meg tudjon tisztulni ezekből a dolgokból.
Viszont hogyan lenne ez lehetséges megtérés nélkül? S vajon elég az, ha mi ezt egyszerű hívek felismerjük és megtérünk ezekből? Van egy olyan elképzelésem, hogy, ha az egyházak vezetői is megtérnének szívből, akkor rengeteg teher menne le a közösségekről. Mert akkor újra tudnánk világosságban járni, nem kéne semmit relytegetnünk. Most úgy érzem ugyanaz a méreganyag munkál a gyülekezetekben, mint a világban és még takargatjuk is ahelyett, hogy határozottan ellene állnánk.
Nem tudom, hogy sikerül -e átadnom amit szeretnék. Szívügyem az egyház ügye, mert szeretem a testvéreim. Viszont szerintem abban mind egyetértünk, hogy szükség van a kereszténység megújulására globális szinten. S mi van, ha ezt most nem az utcai evangélizációk és a világ bűnöseinek a megtérése indítaná el, hanem az, hogy az eddig pulpitus mögött álló tanítók a prédikálás helyett egyszer csak elkezdik megvallani a spirituális tekintély nevében elkövetett bűnöket, visszaéléseket emberek és Isten előtt…
Vagy ez már nagyon utópisztikus elképzelés? ????
Tudom, hogy Jézus ezeket a vezetőket is szereti, mint ahogy Dávidot is szerette. Viszont Dávid bűnei sem lettek takargatva, mai napig ott állnak a Szentírás lapjain. A Zsoltárok könyvében ott a bizonyíték, bűnbánó és töredelmes szíve volt. Éppen ettől hiteles a személye. Nem attól, hogy mennyire tökéletes. A hitelesség és a „világosságban járás” meg annyira fontos lenne, hogy „jó bizonyság legyen a kívülvalóktól”.
Mit gondoltok erről? Köszönöm előre is válaszotokat.
Szilvivel én is teljes mértékben egyetértek. Tiborral viszont – minden tiszteletemmel együtt – alapvetően most nem. Olvasva a leírásod – ha megengeded a közvetlen megszólítást – olyan érzésem volt, hogy vannak akik traumatizáltan érkeznek a gyülekezetbe, és vannak, akik nem. Ha megengedjük a feltételezést, hogy némelyek egészséges lélekkel térnek meg, az vajon nem teszi-e hiábavalóvá a megváltást? Ki az, aki valódi mély és alapvető szükség és halálos seb nélkül csatlakozik Isten népéhez? Én? Vagy Te? Vagy a fő-fő-fő pásztor? A blog szerkesztője? Saulus, aki öldökléstől lihegve üldözte a keresztényeket? Sámuel, aki apa nélkül nőtt fel? Dávid, akit meg sem hívtak a prófétai látogatásra, aztán a bátyjai konkrétan hazazavarták a harctérről? Salamon, akinek a nőkhöz való viszonya egyértelműen mutat belső problémákat? Mózes, aki azt sem tudta a valós családja nélkül, hogy egyiptomi vagy héber, ezért inkább midiánita lett? József, akit kútba dobtak a tesói? Luther? Derek Prince? Kathryn Kulman? Joyce Meyer? Brian Houston? Benny Hinn? Bármelyik bibliai és nem bibliai szereplőt említhetnénk, mindannyian átestünk traumákon, mindnyájan elhajlottunk, egyetemben megromlottunk, és szűkölködünk Isten dicsősége nélkül. A mindenki alatt azt értem, hogy a vezetők, a „szolgálati ajándékok”, a százéves keresztények éppúgy, mint a tegnap megtért sorozatgyilkos. Ki dönti el, hogy ki hol tart az érettségben, a krisztusi természetté való átváltozásában? A korábbi panaszok éppen arról szóltak, hogy egy pásztor, akár vezető lelkész éppúgy hordozhat komoly, akár beteges személyiségi problémákat, torzulásokat, mint az egyszerű „mezei” hívő. Valójában ők keresztelik ezt meg, és nevezik el ministry-nek.
A kérdés szerintem továbbra is az, hogy az egyházi működés során hogyan tudjuk isteni és Istentől származó közösségi kontroll alá helyezni mindannyiunk, különösen a vezetők szolgálatát, személyiségét. A kontroll ez esetben nem csúnya szó, és messze nem arról van szó, hogy mindenki jogosult beledumálni a másik életébe, megakadályozva ezzel minden egészséges kezdeményezést vagy előrejutást. A köveknek szükségük van az egymáshoz koccanásra, egyik orcának a másikra, vagy a tükörbe nézésre. Így rendelte Isten. A probléma az Ó- és Újszövetségben egyaránt abból származott és származik, hogy bizonyos emberek hatalma, befolyása túlnőtt, korrigálhatatlanná vált, sokat tulajdonítanak maguknak, megszűntek a fékek és ellensúlyok, nincsenek kérdések, nincsenek viták, istennek vagy álszerényen a helytartójának képzelték magukat. És ráadásul ezt még intézményesítettük is, teológiával megtámogatva.
Baktay Miklós pszichológus kiválóan állapítja meg a videóblogjában, hogy óvatosan örüljünk, ha egy nárcisztikus ember megtér, mert lehet, hogy csak újabb, nagyon komoly vallási eszközöket adunk a kezébe, hogy a romlott személyiségét és ambícióit kifejezze vagy beteljesítse – természetesen mások kárára vagy leamortizálására.
Vajon nem az erős lelkiismeretű – vagy inkább abban tetszelgő – kecskék tapossák le a füvet és zavarják fel a vizet? Hol vannak a pásztorok, akik ezt megakadályozzák? – kérdezi Jeremiás.
Ha mindannyian sérültek vagyunk, akkor véleményem szerint a legnagyobb garanciát a helyes egyházi működésre a közösségben való mozgás, kapcsolattartás, a kölcsönös tisztelet, és az érett vezetői testület adja – természetesen Isten vezetésén túl, aki nem fog „szórakozásból” csak úgy belekavarni a testvérek együttműködésébe. Ezen felül pedig mindenkinek adatott a privát szféra bensőségessége, a legmagasabb szintű kapcsolat szigete Istennel.
(Egyébként pedig szükség lenne néhány definícióra, úgymint pl. valláskárosult, vagy hogy mit értünk trauma, traumatizáltság alatt.)
Trauma – a hivatalos DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) definíció is változott (változhat is!) idővel, korrigálták a vizsgálati eredményekkel, amihez sajnos tág terep az emberi szenvedés. Szakértők mindenesetre hangsúlyosan megkülönböztetik, mi a trauma vs mi a traumatikus (ami közfelfogásban keveredik).
1. Bessel van der Kolk, holland-amerikai pszichiáter, neurológus, PTSD kutató szavaival, aki a ’The Body Keeps the Score’ c. könyv szerzője, a korábbi DSM definiálók között is volt és később önkorrekcióval is élt.:
– A trauma nem az esemény, ami történik az emberrel, hanem hogy az ember miként válaszol traumatikus helyzetre. Felismerhetően ez az ártó történés azért traumatikus, mert elkezdődött, de nincs vége a szituációnak, a test kimutathatóan elraktározza, az agy működését módosítja. A biztonságérzetből kilendít, az ember sorozatban úgy reagál, mintha veszélyben lenne. Olyan felkavart állapotot eredményez, ami felülkerekedik az egyénen (annak tudatos agyműködésén). Az ún.„fight-flight-freeze-fawn” reakciók… Jele: zavar, düh, összeomlás, megrekedés. Elterjedt, nem pedig ritka jelenség. De személyiségtől, háttértől, megtapasztalásoktól függhet, kinek mi traumatikus. S a valódi közösség, a személyek egymás mellé állása lényegi a túlélésben, átlendülésben, felülkerekedésben.
2. A görög trauma=sérülés, seb, kár(osodás) szóból levezetve, Gabor Máté magyar-kanadai orvos, pszichoterapeuta képies megfogalmazásában, aki több könyv szerzője, hasznos előadásai, podcastek vele elérhetők a témában.:
– Egy olyan pszichés sebesülés, amely hegesedéssel, lenyomattal jár; lelket, elmét és testet egyaránt elérően. Hiába régen történt, mintegy nyílt sebként, érzékenyen viselkedik a jelenben, ha hozzá érnek, aktiválódik a múlt. Nem begyógyult, kínzó, és újra átélést okoz. Mint egy testi heg, amely eltérően viselkedik az egészséges szövettől: érzékeny, de keményebb, merevebb is. A traumatizált emberek ezért kevésbé is mutatnak rugalmas magatartást adott esetben, új élethelyzetekben. Ellentmondásosan egyszerre fájó és érzéketlen is – azaz érzéketlen pl. új/jó érzékelésre, mintha idegvégződés nélküli módon működne. Az egyén emiatt nem mutat fejlődést, az érzelmi fejlődés gyakran le is áll a traumatizálódáskor. (A trauma nem keverendő össze a „csupán” nehéz élettapasztalattal. Vagyis minden trauma stresszel jár, de nem minden stresszes helyzet traumatikus. NEM az a trauma, ami ténylegesen történt a személlyel /pl. háború, bántalmazás, visszaélés, stb./, hanem annak utóhatása az emberben: az ebből ottmaradt seb, fennálló negatív következmény.) A jó hír, hogy ez a fennmaradt seb begyógyítható, a negatív eredmény kiküszöbölhető, függetlenül az eltelt időtől. De nyilván nem lehet nem megtörténtté tenni azt, ami kiváltotta.
[Ez az iménti leírás külön elgondolkodtató, mert a bibliai leírású 1. Tim. 4, 2. megbélyegzett lelkiismeret működésével is párhuzamba állíthatónak tűnik a cikk összefüggésében.]
Megjegyzésem.: Világnézettől függően lehet eltérő kiértékelése az említett szakemberek által ismert/javasolt kezelési utaknak-módoknak (pl. egy keresztény Ige alapján azokból mit fogad el, mit nem); viszont a diagnózis és a tudományos körbe járás kapcsán úgy vélem, alapvetően hasznos képben lenni azzal, amit ezek az úriemberek közhasznúan letettek az asztalra. Sokan bizonyára ismerik is a munkásságukat. Fentebb a saját közölt mondataik, általam szerkesztve.
Ismert mondás.: „Hurt people hurt people.” Tehát a bántalmazó (is) lehet traumatizált, de ez persze nem menti fel az alól, hogy mihez kezd a saját traumájával: a sebére gyógyulást (a Gyógyítót!) keresi vagy ehelyett/emellett sért-bánt: sebesít és károsít.
A valláskárosultság kortárs meghatározásában valószínűleg egy súlyosan elszenvedő és meggyógyultan visszatekintő hívő emberfőtől várható hiteles, szabatos definíció. Biztos van éleslátóbb és frappánsabb, addig is a próbálkozásom.:
Nem önkéntesen vagy nem tudatosan vállalt, lélekig ható teher, kár, hátrány (…) elszenvedése amiatt, hogy az egyén istenkeresési útján nem az embert felszabadítóan, annak a hitét óvóan-építően szóltak felé és tettek érte, a kinyilatkoztatás Szellemében, hanem megtévesztően és eltérítően; vélt, hamis vagy hibázó tekintélyszemélyekkel vallást tákoltak (köré/rá/vele), élő közösség helyett életszerűtlen, sőt életellenes rendszert bővítettek, amivel – akár jóhiszeműen, akár rosszhiszeműen – mások szereztek önmaguknak könnyebbséget, javakat, előnyt. – Persze utóbbiakat csak külsőleg, látszatra és átmenetileg.
Tünde, köszönöm a „trauma” definíciókat, nagyon hasznos. A valláskárosult egyelőre valóban nem hivatalos elnevezés, hanem egyfajta szleng, ezért nehezebb, de fontos meghatározni a lényegét, mert az ateisták pl. minden hívőre ráhúzzák gúnyosan, a hívők pedig egymást vagdossák vele értelmetlenül. Hivatalosan az ekkleziogén neurózist használják erre a jelenségre. De tetszik az általad leírt próbálkozás is.
Kedves Endre, lehet, hogy mégis sok mindenben egyetértünk, mert magam is gondolkoztam épp azokon, amiket felvetettél.
Igazad van abban, hogy az eredendő bűnösség abban is megjelenik, hogy mindenki traumatizált – bizonyos értelemben (az eredendő bűnösség részben nyilván traumákkal adódik át a korai szocializációban, már az anyaméhben és utána, bár bibliailag nézve magával a vérrel öröklődik, azaz „genetikailag”). Ez szerintem nem pszichológiai traumatizáció, én hiszek a pneuma és pszükhé összetartozó kettősségében, az eredendő bűn elsősorban szellemi, pneumatikus jelenség. De hogy ne csak absztrakciókban mozogjunk, a tapasztalatban nyilvánvaló, hogy a lelki kondíciói nem ugyanolyanok annak a gyermeknek, akit alkoholista apja mindennap megkerget anyjával együtt a konyhakéssel a lakásban, mint annak, akit szerető, normális, netán keresztény szülei kiegyensúlyozottan nevelnek. Reálisan nem mondható, hogy egy intézetben felnőtt, szüleit nem ismerő, vagy egy csonka családban felnövő, vagy egy afrikai lítiumbányában dolgozó vagy szüleit fegyveres harcban elvesztő, vagy egy holokauszt túlélő stb. gyermek ugyanolyan traumatizált, mint egy békés, polgári, működő házasságban, családban, társadalomban, kultúrában felnövő gyermek. Ezt nem egyenlíti ki a mindenkiben közös eredendő bűnösség és annak következményeinek viselése – mondhatnám úgy is, hogy a közös emberi bűnösség terhe és következményei nem egyenlően oszlanak el az emberi sorsokon, hanem vannak rendkívül nehéz sorsú, és kevésbé nehéz sorsú emberek. Ez pedig már nemcsak a pneuma, hanem az egyéni psziché területére esik, ahol is én a hétköznapi, elmúló traumáktól megkülönböztetném a maradandó károsodást okozó traumákat, ahogyan megkülönböztetünk egy gyermeken egy kék foltot a lábtöréstől (előbbivel nem visszük kórházba, mert magától gyógyul). Ahogy a testen, úgy a lelken is eshetnek múló, illetve maradandó károsodást, torzulást okozó sérülések. Külön szakszerű gyógyítást az utóbbiak igényelnek, illetve ezek megelőzése a legfontosabb. Normális apa nem esik kétségbe, ha fia kék foltokkal jön meg a meccsről, netalán vérzik az orra – de a lábtöréshez mentőt hívunk.
Szóval én a realitásra hivatkozva azért fenntartanám, hogy nem minden eredendően bűnös egyformán traumatizált. Van, amit könnyebben kibír a lélek, van amit már nem.
Egy nagyon érdekes kérdés: a körülmetélés. Pszichológiailag nézve a nemi szervet érő nagyon éles, hosszú ideig fennálló fájdalom a nyolcnapos gyermeknél egészen biztosan mélyen beleég a szexualitásának mélyen az öntudat kialakulása előtti ösztönmintázatába (ebben a korban az idegsejtek még az igénybevételhez alkalmazkodva építik nyúlványaik növesztésével a kapcsolatrendszerüket, magyarán az idegrendszer fizikai kialakulását és mátrixát is befolyásolja), vagyis egy olyan mély, szándékosan traumatizáló hatás a későbbi szexuális fejlődésben, hogy az erről szóló tanulmány egészen Otto Weininger tanaiig nyúlhatna. Ráadásul a gyermekkel ezt megkérdezése nélkül teszik a szülei, visszafordíthatatlan (!) fizikai csonkulást is okozva, pusztán hitük/származásuk okán. Nem véletlen, hogy az elmúlt években Kaliforniában és Németországban is be akarták tiltatni a körülmetélést.
De ebben az is benne van, hogy maga Isten rendel el számunkra bizonyos traumákat, Ő tudja, miféle későbbi pozitív hatásért, mely előlünk rejtve marad. Szerintem minden trauma, ami mennyiségében és minőségében az ember erejét, elviselőképességét nem haladja meg, végső soron megerősödéshez vezet, nem ártalmas. A pszichológiai problémák ott kezdődnek, amikor a károsodás maradandó, vagyis a lélek természetes öngyógyító mechanizmusai nem tudják kezelni, túllépi az illető terhelhetőségét.
De egyébként erről fölösleges többet, egyetértek Kiss Tünde sokkal pontosabb infóival.
Egy megjegyzés: „A férfi lelke elviseli a saját erőtlenségét, de az összetört szellemet ki viseli el?” „Az összetört szellem kedves ajándék az Úr előtt.” „Én magasságban és fenségben lakom, de együtt lakom a megalázott és összetört szívűvel is, hogy megelevenítsem az összetörtek szellemét.” (Az egyenlet megoldása: az összetört szellem elviselhetetlen + az összetört szellem kedves ajándék Isten előtt = Ő együtt lakik az összetört szelleművel.)
A hit hőseinek (Héb 11.) hibái, bűnei, azok következményei, a hozzájuk való viszony, a közösségi kontroll felettük stb. mind gazdagon tárgyalva szerepelnek a Bibliában, szerencsénkre. Szerintem ebben, ha Szilvi tanácsát követve az Igét tesszük „saját életünket élve” a középpontba, akkor teljes eligazítást kapunk a mai szituációkban is.
Az egyházi vezetők kontrollját a magam részéről nem struktúrákban, azaz mereven rögzített szervezeti kérdésekben vélem megoldhatónak, mert erre rengeteg kísérlet volt az egyháztörténelemben, és mindegyik megtermette már jó és rossz gyümölcseit egyaránt. Magánmeggyőződésem szerint az egyház nem szervezendő az állam vagy a politikai pártok, vagy bármilyen politikai filozófia („fékek és ellensúlyok” stb.) alapján, mert ez egy szeretetközösség, ahol a személyesség, a személyes talentumok, karakterek és viszonyok a döntőek, vagyis inkább egy nagycsaládhoz hasonlít, ahol az unokák nem indítanak családi ügyészi eljárást a nagypapával szemben (akár Noéról, Ábrahámról, Jákóbról, Gedeonról, Jeftéről, Sámsonról, Dávidról, Salamonról stb. van szó), illetve a nagybácsik nem állítanak fel hivatalos bizottságot, hogy testvérüket fegyelmezzék annak saját gyermekével kapcsolatos nevelési túlkapásaiért, hanem csak szólnak neki. A család minden tagjának egyéni bűneiért valamiképp együtt viselik a gyalázatot és a felelősséget: ha a gyerek (vagy a nagypapa) lop a szomszéd kertjéből, kifizetik a tartozást, majd otthon veszekszenek a dolgon, de ha a szomszéd emiatt megveri vagy megöli a gyermeket (vagy a nagypapát), akkor ők megverik a szomszédot, vagyis a belső fegyelmezés állandó ad hoc megnyilvánulásai oda-vissza (állandó őszinte kommunikációval) nem jelentik az összetartás és kölcsönös védelem feladását. Ezeket a szociális skilleket a korai szocializáció idején egy normális családban tudja elsajátítani az ember. Magyarán: hiába bármilyen kontrollokkal teleépített szervezeti struktúra, ha nincs meg az állandó, egészséges mentálhigiénés légkör, hangulat, atmoszféra (= rúách) – míg, ha ez utóbbi megvan, a közösségnek nincs szüksége hivatalosan rögzített, merev szervezeti kontrollfunkciókra (ezek az egyházban elidegenedett, szívtelen, politikai jellegű cselekvésekhez vezetnek – Dávidot is visszatarthatták volna Joáb és vének így a népszámlálástól, és akkor 70 ezer „valláskárosult” nem halt volna meg, „de a király szava erősebb volt Joábénál és a vénekénél” – és sose derült volna ki, hogy a Templomot a jebuzeus Ornán szérűjén kell majd felépíteni: vannak sorsszerű bűnök és sorsszerű traumák is: azaz elkerülhetetlenek és utólag egyszerűen tényként elfogadandók).
Magyarul valahogy azt próbálom itt eldadogni, hogy ennek a kívánt kontrollnak a gyülekezetek légkörében (= szellemében), őszinte és testvéries kommunikációjában és természetes belső kapcsolatépítéseiben, személyes viszonyaiban kell meglennie, nem pedig szervezeti formákban előírva, tehát mint egy családban. Az egészséges és tiszta mentálhigiénés légkör pedig a Szentlélek 9 gyümölcsének (ld. részletesen Gal 5.) állandó és őszinte, egyéni és közösségi megélésében (nem puszta utánzásában) áll. Ennek kialakítása és fenntartása a hétköznapokban közös felelősség, és ez megvéd(ene) mindenkit a túlkapásoktól.
Végezetül annyi megjegyzés még, hogy a „nárcisztikus” egy pszichológiai fogalom, és mint ilyen, semmiféle etikai értékítélettel nem bír, nem „romlott személyiségű”, illetve csak úgy, mint minden pszichológiailag beteg, nem etikai értelemben. A pszichológiai diagnosztikai fogalmak lényegüknél fogva nem tartalmazzák, hogy jó vagy rossz ember-e az illető, hiszen ezek betegségek, és a pszichológus sohasem lehet bíró is egy személyben. Ha a modern pszichológia fogalmai alapján elemeznénk ki alaposan a hit hőseinek életét és írásait, kemény diagnózisok születhetnének róluk, Dávidot akár a szocio- vagy pszichopátia határeseteként (ld. viselkedését Ákhis filiszteus király katonájaként), Salamont a depresszió (Prédikátor) és a nárcizmus stb. vádjaival illethetnénk – csakhogy ezek sohasem erkölcsi kategóriák. A mostanában tömegbetegséggé váló (social media!!!!) nárcisztikus személyiségvonások vagy személyiségzavar ugyan rendkívül traumatizáló a környezetre nézve, de nem szándékos, hanem betegség, az ilyen ember nem tud másmilyen lenni, mert ez is egy traumatizáció eredménye őnála. Ettől nem lesz közellenség, egy egészséges mentálhigiénés légkörű közösségben a helyére kerül (esetleg mint a falu megbecsült bolondja, „a mi bolondunk”) vagy megszökik, elmegy. A probléma abban áll, hogy a pont kompatibilisen traumatizáltak, akik pedig képtelenek egy guru nélkül felnőttként élni, rácuppannak, sőt maguk is erősen beletolják ebbe a szerepbe, így zsák a foltját megtalálja. De ha nincs aki rácuppanjon, akkor a guru visszagurul a méltó helyére a közösségben, azaz egy lesz a többiek közül. Csak hát mindig vannak, akik rácuppannak, ezért az egész problémát itt lehetne kikapcsolni, és akkor visszajutottunk oda, hogy a szolgálati ajándékok feladata (és egyben mércéje), hogy felnőttkorúságra vezessék a többieket, nem pedig hogy gyermekkorúságban tartsák. Tulajdonképpen elég lenne ennyit megjegyezni és alkalmazni.
Természetesen egyetértek abban, hogy nem megengedhető, hogy az erős kosok mocskolják össze a vizet a gyengék előtt, de hogy ez a probléma nem mai keletű, az éppen az ezékieli igehelyből látszik. Az Úr, az igaz Pásztor eljöveteléig azonban ez azért áll ott az Írásban, hogy minden nemzedéket figyelmeztessen a jelenségre, s minden nemzedék a maga sorsában menedéket, gyógyszert és vezetést találjon ezzel a jelenséggel szemben, amellyel szükségszerűen találkozni fog életidejében, mert ez teljesen csak akkor fog megszűnni, ha Ő visszajön.
Ugyan ki is merészelhetné azt gondolni, hogy itt a Földön bármi és bárki is a normális, teljesen saját helyére kerülhetne, amíg Ő nincs itt velünk?! Addig a béketűrésben áll a realitás.
Marana tha!
Kedves Tibor,
Köszönöm a válaszod, megtisztelsz vele.
Azzal teljesen egyetértek – különösen a Tünde által leírt definíciók fényében -, hogy maga a traumatikus esemény és annak a személyben történt lenyomata, feldolgozása két különböző dolog, és ebben jelentős eltérések vannak az adott személyek lelki alkatából adódóan. Egy erős és radikális élmény, megtapasztalás nem mindenkinél okoz traumát, és nem is egyforma mélyet.
Az én felvetésem leginkább arról szól, hogy a traumatizáltság nem a hétköznapi hívők privilégiuma, ami egy szolgálati szint fölött már nem érinti az embereket. Sőt, bizonyos lelki adottságokkal kombinálva egész magas szintre eljuthat, és irtózatos károkat okozhat, ha nem kezeljük. Ahogy ezt meg is fogalmaztátok többen, gyakran a traumatizált ember traumatizál másokat.
Mivel az élettapasztalatot sokra tartom az elméletek mellett, ezért elmondom, hogy „ismerek egy embert”, aki normál családban nőtt fel, köztisztviselő és házasságban élő szülőkkel, testvérekkel, a szocialista anyagi élet középrétegében, kitűnő tanulóként, szeretetben, értékelhető rokoni és baráti kapcsolatokkal, de szerény önmenedzselési képességgel.
A későbbi pásztora alkoholista apa mellett, gyakori testi fenyítések között, széteső családban, nélkülözésben és külhoni kisebbségi magyar megbélyegzéssel nevelkedett, ami aztán folyamatos kisebbrendűségi komplexusban, elvetettségben és bizonyítási kényszerben kompenzálódott.
Kettejük közül melyik gyerekkora volt traumatikus?
Mégis, utóbbi pozícióba kerülve és felépítve a hatalmát – többek között előbbi hátán – sokakkal együtt kinyírta őt a helyi gyülekezetből. A békés (empata) ember így a gyülekezeten belül szerezte élete első komoly traumáját.
Mindezt csak azért írom le, hogy bizonyítsam: a vezetőknek is szükségük van hathatós visszajelzésre, a közösség védelmében pedig beavatkozási eszközökre, és ennek – továbbra is az a véleményem – nem baj, ha néhány működési sátorvasat leverünk.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a gyereket vagy a nagypapát vizsgálóbizottság elé kell citálni minden csip-csup ügyben. Hanem itt már minősített esetekről beszélünk, ahol az elfedezés, a négyszemközti megbeszélés, más vezetők bevonása, a névvel vállalt két vagy három tanúbizonyság sem működik. Újra mondom: bármelyik, akár a legmagasabb szinten sem juthatunk idáig!
Azzal pedig szintén egyetértek, hogy az empata embernek (aki az erőszakos zsáknak a foltja) le kell vonnia a tanulságokat, és változtatni kell az életszemléletén, levetkőzni a szervilizmust, a rossz kompromisszumokat, felvállalni és képviselni saját magát. Hivatkozva rád, mondhatjuk, hogy ez egy Isten által rendelt trauma az áldozatok életében. Mégis (más igék által is megerősítve) az, hogy valami rossz dolog szükségszerűen megtörténik, és ez végül mégis a javunkra fordul, nem jelenti azt, hogy Isten azt jó szívvel nézi, és nem lesz elmarasztaló ítélet a történet végén – amiben jóérzésű ember nem gyönyörködik.
Még egy gondolat: az eredendő bűn és a különböző mértékben átélt traumák között valóban van különbség, ugyanakkor – ahogy fentebb idézted is a megtört szívről szóló igéket – szükség az Istennel való igazi kapcsolatba lépéshez, hogy a kőszív megrepedjen, és a mag így behulljon a repedésbe, ami aztán növekedve szétfeszíti a sziklát is. Ők a „boldogok”.
Remélem, sikerült árnyalni a véleményemet, és közelebb kerülnünk a megoldáshoz.
Az előző bejegyzésedhez írva: szívesen, Endre, és köszi, hogy körültekintően megosztasz mások tanulságára is szolgáló esettörténeteket, elszomorító, de motiváló is. Töprengtem végig, amikor ki-ki a fogalmakhoz (test)közeli tapasztalatokat, vagy épp távolibb megközelítéseket hozott a párbeszédbe. Többek szerint ez a „ekkleziogén neurózis” nem találó, s a magam részéről nagyon egyetértek, mert egyrészt lejáratja az ekklészia bibliai képét, másrészt pontatlan, mert neurózisnál sokkal tágabb és mélyebb dolog történik. Harmadrészt kell, hogy legyen olyan meghatározás, amit bárki megért, idegen szavak szótára nélkül. 🙂 A vallás szó sem ideális a szóösszetételben, főleg bántja azokat, akiknek a hitéletét gyömöszölnék mások ezzel egyfajta jó és rossz, koedukált skatulyába.
Amit írtam, az is pontatlan, vagyis abban a megfogalmazásban a „keresztény kultúrkörben”, számunkra értelmezhető meghatározás, miközben, ahogy mások korábban is említették, a valláskárosultságnak bármely vallás terepet adhat. Sőt bármely, nem közfelfogásos, de vallásiasított (??) színtér, ahol az emberek kapcsolódását mondhatni vallásos szintet elérő téveszmék, hiedelmek zsinórozzák. Pl. a segítő szakmákban sajnos eleve gyakorta előfordulóan. Extrém példával ide tartozik akár egy istenkomplexusos orvos és a felé viszonyuló páciens – aminek szintén lehet drámai végkimenetele.
Valahol benne van a természetfeletti önkényes privatizációja (vagyis az erre törekvés), mindehhez nem szükséges, hogy ezt a kisajátítási szándékot nyíltan kommunikálják, sem az, hogy tudatosan járjon el benne bármely fél.
Még előzőleg épp gondolkodtam, amit most előttem Ruff Tibor érintett, hogy nagyon nem mellékesen: Isten is okoz sebeket (s a Szentírás alapján talán nem vakmerő kijelentés, hogy mindez embereken keresztül is történhet). Ezért próbáltam szétszálazni, abban, hogy nagyon nem mindegy, hogy sebesítés során érdemben és utána mi történik. Mert a Mindenható megsebez, DE BE IS KÖTÖZ. (Jób 5, 18. „Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak.”) Ott kell résen lenni, ahol ez nem ilyen folyamatban fut ki és nem is Isten akaratában, vagyis mások a gyümölcsök. Azt natúrban azért bárki megállapíthatja (előbb-utóbb). Vagyis jó lenne időben megállapítani.
Ez visszakanyarodás egyfelől Szilvi receptjéhez, ami viszont sajnos sokaknak inkább „eső után köpönyeg” (ami persze következő felhőszakadásokkor jól jön). Ezért foglalkoztat erősen (mivel már az is fájóan sok, ha 1 emberfőt kár ér): hogyan lehet megelőzés, ahogy Tibor is említést tett valahol fentebb. Abban lehet azért súlyvonal, hogy ahol nem tudatos, tudatalatti folyamatokkal állunk szemben, ott jó arányban eltalálva kulcsszerepet kell vállaljon a (már) tudatos(ító) ember és teret kell kapjon a Szellem.
Kedves Tünde,
Egyetértek veled, a kommentedhez nem is tudok érdemben hozzáfűzni különösebbet. 🙂
Egyszer egy könyvben azt olvastam, hogy ha az emberek megfogadnák a közmondásokat, minden nehézség nélkül tudnának élni.
Aztán egyszer lett egy kolleganőm, aki ezt be is bizonyította.
Ha a cégben valami miatt elkezdtünk egy jövőbeli dolog miatt aggódni, csak annyit mondott: „Azt az árkot akkor ugorjuk át, amikor odaérünk!” Egyből megértettük, hogy fölösleges tovább aggódnunk nekünk is, majd ha ott leszünk és valóban probléma lesz megoldjuk.
Egy nap egy agresszív ügyfél kezdett fenyegetőzni, hogy feljelent meg minden. Kolleganőm a megszokott nyugalmával csak ennyit mondott: „Láttunk már karón varjút.” Hát ez óriási – nevettük el magunkat a többiekkel.
Egyik kolleganőm kesergett egy meghiúsúlt üzlet miatt. Kati csak annyit mondott neki miközben serényen gépelt: ” A kiömlött tej miatt nem sírdogálunk!”
Szóval nálunk az irodában nem lehetett depizni, mert Katika csak odahintett egyetlen egy mondatot, azt minden a helyére került. Fejünkben , lelkünkben rend lett.
Isten Ígéje is tud így működni. Főleg lelki és életvezetési dolgokban tökéletesen rendbe lesz az, aki rendszeresen olvassa a példabeszédeket.
A példabeszédek tulajdonképpen Isten közmondásai. A közmondásokról pedig tudjuk, hogy sok sok generációk élettapasztalatának iszonyatosan összesűrített igazságai. Nem kell szaladgálni pszichológushoz szerintem, hosszas beszélgetésekbe elegyedni, egyetlen egy mondat helyre rakhat, én már tudom.
Ha én lelkigondozó lennék, Katika példáját követve, kiírnék egy csomó közmondást kemény kártyalapokra, és ha jönne hozzám valaki a problémáival csak kihúznám azt amire szüksége van, és átadnám sok szeretettel mondván neki, tartsa a pénztárcájában, és ha jönnek a rossz érzései vegye csak elő, és olvassa el újra, segíteni fog.
Egyik kedvenc közmondásom így szól: „Ha citromot kapsz, csinálj limonádét” Ezt a kis kurta mondatot kb. 35 éve olvastam egy könyvben, de azóta már kihúzott sok elkeserítő helyzetből.
Tünde kérdezte, hogy mit lehet tenni, ha egy pásztor életvezetése megbotránkoztató mások számára. Valóban lehet olyan következménye, hogy a hitüket lerombolja a gyülekezeti tagoknak. Mellettem egy elég egészséges személyiségű ember él (ez a férjem), aki egyszer azt mondta amikor egy pásztort hallgattunk, de valahogy lerítt róla, hogy totál hiteltelen: ” No, én ezt biztos nem hallgatom tovább” azt felállt és kiment.
Szóval ha megbotránkoztat a pásztor, állj fel és hagyd el a helyiséget. Ez lehet akár a gyülekezet maga. Mi jobb? Éveken át csöndben megbotránkozva hallgatni, vagy 5 percet rászánva, eldönteni, hogy ebből te többet nem kérsz. Az egyik ember elfecsérel az életéből 20 évet mire a döntést meghozza, a másik ember 5 percet enged erre az életéből.
Mindenki a maga sorsáért felelős.
Én eljöttem abból a gyülekezetből ahol megtértem. 1,5 évet szántam rá az életemből, ahol most vagyok 34 év óta járok. De soha, de soha nem engedtem meg magamnak, hogy gyalázzam, szidjam azt a helyet ahol megismertem az Urat.
Ezért nekem nagyon fura az olyan emberek kommentjei, akik évtizedek óta elhagytak egy közösséget és még mindig az ott kapott sebeiket nyalogatják. Ez sajnos mindenféle megbántás nélkül mondva, szóval ez a magatartás egy egészséges gondolkodású ember szemében, beteges manipulatív viselkedés. Szerintem az aki hosszú évek alatt nem tud kigyógyulni, az nem is akar. Lehet nekik is jót tenne, ha Katikával egyszer egy aluljáróban összefutnának, biztos lenne hozzájuk egy frappáns mondata.
Jah még annyit, ha már Katiról ennyit írtam, mindig csodálkoztam azon a józanságon amivel az életet kezelte, még akkor sem lankadt a csodálatom optimista személye felé, amikor kiderült, hogy 56 évesen 8 általánost végzett csupán.
És még egy rövid történet Katiról.
Az irodában dolgozott velünk egy keresztény testvérnő. Lelkileg elég instabil volt, amikor is egyik értekezleten valamin megsértődött (senki sem tudta, hogy min), felpattant és elkezdett sírva kiabálni velünk, hogy miért bánunk vele így, amikor neki az apja meghalt amikor ő 8 éves volt. Mindannyian tágra nyílt szemmel néztük. Fogta a táskáját és elviharzott. Egy percig némán ültünk, majd Katika megszólalt: „Ez tiszta hülye.”
Egy egészséges ember nem tudja tolerálni az érzelmi károsult manipulatív emberek kirohanásait. Azért mert valakit trauma ért, nem jogosítja fel arra, hogy a környezetét traumatizálja.
A történet folytatódott: Másnap pedig úgy jött be ez a kolleganőm, mintha semmi nem történt volna. Mosolygott, próbált kedves lenni, de az egész olyan mű volt.
Katika odasétált az asztalához, és annyit mondott neki : „Nem kéne a tegnapiak miatt bocsánatot kérned tőlünk?” Majd egy órát beszélgettek, és Kati felvilágosította, hogy ez egy iroda és itt felnőtt emberek vannak, nem pedig óvodások.
Hatott a beszélgetés.
Én felnézek a józan emberekre.
Csak rájuk nézek fel.
Mert ők megérdemlik.
Kedves Szilvi, pici kommentcsúszást jelzek, a megbotránkozás kapcsán nem én tettem fel kérdést, hanem fentebb valahol Farkas Virág. Bár lehet, hogy így is megtalálja, hogy nem neki, ott küldtél reply-ban, hanem az aktuális bejegyzés folyam végén.
Az árkos mondást én híddal ismerem. Persze vízfolyás volumenétől függő, hogy melyik a célszerűbb és az arányos: ugrás vagy híd. Meg aztán verébre se ágyúval lövünk. 🙂
Jómagam nem mentálhigiéniés szakemberként, de jelen ismereteimmel bátorkodom feltételezni, hogy átfogóan nem közmondás kártyák a hozzák a megoldást, annál jóval komplexebb a helyzet. Bár az üzenet, a betaláló szó nyilván kardinális, s ha már Pál apostol is merészelt pl. közkincs magvat, Menandroszt idézni levelében (1. Kor. 15, 33.), főleg ajánlott (és élmény) az igei bölcsesség irodalom, meg általában a helyén mondott, alkalmazott Ige. Ugyanakkor mint emberek sokan sokfélék vagyunk, szerintem jó arra emlékezni, hogy nem mindenki működik olyan szabvány szerint, ami mások (mindegy, hogy többség vagy kisebbség) – szubjektivitásától sem mentes – minőségi kereteiben elfér vagy éppen adott bölcsességgel és erővel perpill el bírják helyezni. Eléggé más kérdés, hogy ki mit miért tart követendőnek, egyetértően támogatandónak és ki mit miért tűrhetőnek; s ellenkezőleg is. S ezt ki hogyan viszi cselekvés fázisba egyénként.
Kedves Tibi és Mindenki!
Abszolút egyetértek azzal, ha megállapítjuk, hogy az úgynevezett valláskárosultság háttere nagy mértékben családi háttér és egyéb megelőző adottságok folyománya is. Az is nyilvánvaló, hogy -immateriális, lelki-szellemi tényezőkről lévén szó – a kedvezőtlen vallási konstelláció hatványra emelheti a már meglévő lélektani problémákat.
A felelősségmegoszlást illetően, azonban vitázom veled, és előrebocsájtom nem bűnbakképző szándékkal, hiszen mindannyiunknak egyszer Isten elé kell állnunk és Ő úgyis mindent tud. Továbbá jó szándékú ember nem kívánja mások bűnhődését, pláne nem testvéreiét, csak a feltárás aktusát igyekszem munkálni, az általam vélt igazságosság érdekében. „Mert az igazság szabaddá tesz.” Helyesen állapítottad meg, hogy a farizeusi hajlamú vezetés kompatibilis partnerre talál a sérült túlbuzgókban, de írásodat olvasva kb. egális felelősség körvonalazódik. Ezzel szemben a valóság -legalábbis az én értelmezésemben – jóval aszimetrikusabb. Hogyan is lehetne egyenlő a felelőssége tanítónak és tanítványnak, amikor:
„Ne váljatok sokan tanítókká, testvéreim: tudjátok, hogy mi szigorúbb ítéletben részesülünk.”
Jak3.1
…illetve:
„ Nem nagyobb a tanítvány mesterénél;…”
Luk6.40/a
Hogyan azonos súllyal mérlegre tenni vezetők és vezetettek döntéseit, cselekedeteit, egymás közti viszonyrendszerükben? Továbbá az arányok eltolódása felekezetenként és vezetői karakterenként tovább módosulhat, ezer összetevő fényében, pl. mennyire tekintélyelvű az adott a vezető, mennyire kitettek, sérültek, önállótlanok a hívek, akár otthonról hozott tényezők okán, de akár jelentős szerepet játszhatnak életkori eltérések is. Mindenekelőtt azt kell kimondani, hogy a létezésben a legnagyobb állítás: Isten. A megtéréskor pedig szinte kivétel nélkül mindannyian összetört, igazságra éhes és szomjas szívvel jövünk a Teremtőnkhöz és a gyülekezet ajtaján nem szerepel olyan felirat, hogy taktikusan, differenciálgatva, mindent kívülről szemlélve, rafináltan és permanensen helyzetértékeléssel tartsunk kellő távolságot a negatív jelenségektől és precízen válasszuk külön az emberit az istenitől netán az ördögitől, mert erre ebben az életszakaszban, konkrétan senki nem képes. Nem biztonságpolitikai stratégákként érkezünk az egyházba, ha nem elveszett juhokként. A valláskárosulás pedig épp ebben a kitett, reflektálatlan életszakaszban történik meg leginkább. Persze, el lehet mondani, hogy valóban sokan mégsem sérülnek le ugyanabban a szituációban, amiben mások nagyon is, és ebben valóban közrejátszik a családi háttér, a neveltetés, a kultúra. Na de mit tegyen az, aki ezen a téren erős hendikeppel érkezik, odaszánásának őszinte akarásának, minden mást feláldozó önátadásának az eredménye évek, netán évtizedek múltán sok tekintetben ellentétes a szószékről hallottakkal?
Ahogy Virág nevű kedves hozzászóló írja, hogy ennek felismerésében a világa összezuhant, hiszen a legnagyobb, Isten a legnagyobb bizalomra méltó. Ki az aki ösztönösen és kellő mértékben, minden helyzetben szét tudja szálazni a hallottakat, miközben egyidejűleg maga az interpretáció is néha súlyos kompetenciazavarban, saját bibliaértelmezését a kinyilatkoztatás szintjére emeli, hatalmi körét túlterjeszti? Ki az aki kezdőként, tanítványként, alárendeltként kellően érett arra, hogy precízen diferenciáljon? Ahogy nagyon helyesen írod, úgy van: „Egyházainkban a bűntől való félelemtől vezettetve ez megfordult: a szigorúbb/aggályosabb lelkiismeretűeket tekintik erősebb hitűeknek, és elvárják a nekik való engedelmességet.”
Ígyhát, akárhogy csűrjük-csavarjuk megkerülhetetlenül nagyobb a vezetők felelőssége, kiváltképp ha karakterükből adódóan megkérdőjelezhetetlen miliőt alakítanak ki önmaguk körül. De még egyszer, mindezt nem azért mondom, mert személyesen bárkit is hibáztatni szeretnék, hanem egy olyan közös elmélkedéshez szólok hozzá, amelynek éppen ez a témája és megfigyeléseim alapján ezt érzem igazságosnak.
A magam részéről – hozzád hasonlóan – azt gondolom, hogy az általam megismert egyházi vezetők és egyháztagok mindegyikét vagy túlnyomó többségét a jó szándék, a jóakarat vezérli. Csakhogy amikor a „cél szentesíti az eszközt” elve belép – amit tán valahonnan az állammal való kollaborációból importált az egyház – akkor már nem annyira azon van a hangsúly, hogy ki mennyire akar jót, hiszen egy adott helyzetben a belső mérlegelés úgy is szólhat, hogy „… igen, igen, ez ugyan nem a legjobb eljárás, de a helyes cél miatt most erre van szükség.”. Továbbá szintén egyháztörténelmi minta az őszinteség nagyfokú hiánya, pedig őszintétlen, bizalomvesztett légkörben a legnagyobb jelentésű szavaink is megkérdőjeleződnek. A nemzedékeken átívelő beteg, hatalomféltő neveléstan, tévképzete, hogy vezetői szinten a bűnöket, a hibákat sosem szabad elismerni, mert az a gyengeség jele lenne.
A nyilvánvaló, hogy ez mennyire ellentétes a teljes Szentírással, de idegen a híres ősi zsidó vitakultúrától is ahol ellentmondani, más véleményen lenni nemhogy nem volt tilos, de kifejezetten ajánlott volt, hiszen ez vitte előre a megértést…
…és mégis csak ebből a kis zsidó magból nőtt ki a mi csodálatos messiáshitünk és terjedt el az egész világra. Dehát Tibi, ezt te sokkal jobban tudod mint én.
Ajánlott irodalom a témában (a kommentek e könyvben nagyon szépen és részletesen tárgyalt tartalmat feszegetik): https://www.harmat.hu/uzlet/hatalmi-csapdak-a-gyulekezetben-e-book/
Martina & Volker Kessler: Hatalmi csapdák a gyülekezetben
Kedves Tamás (Márkus), köszönjük, az interjú is nagyon jó a könyvajánló alatt, tényleg erről szól. A magam szempontjából nagyszerűnek tartom a megoldási kérdésnél a következőt:
„Fekete Ágnes: A könyv megoldásként az erőszakmentes kommunikációt említi. Ez a kommunikációs stílus segít abban, hogyan kezeljük azokat az embereket, akik nem jól bánnak a hatalommal. Rochlitz Tibort, az erőszakmentes kommunikáció egyik szakemberét hallhatják.
Rochlitz Tibor: Erőszakmentes kommunikáció szempontjából nem lehet olyat mondani, hogy találkoztam egy hatalommániás emberrel.
Fekete Ágnes: Hanem milyen emberrel?
Rochlitz Tibor: Olyan emberrel lehet találkozni, aki rossz dolgokat mondott rólam másnak, és ezt az illető visszamondta nekem. Az erőszakmenetes kommunikáció óvatos abban, hogy bárkit is hatalommániásnak bélyegezzünk. Feltételezhetjük, hogyha valakit hatalommániásnak tartunk, és ezzel a tudattal beszélgetünk vele, akkor sokkal kevesebb esélyünk van a sikeres konfliktusrendezésre, mint akkor, ha ezt a gondolatunkat igyekszünk kiiktatni, és helyette szeretni próbáljuk az illetőt. A könyv az elején meg is fogalmazza a célkitűzését: tegyen valamit azért, hogy a világban kicsit több legyen a harmónia, az emberek kicsit jobban megértsék egymást a gyülekezetekben. Ha úgy olvasom a könyvet, hogy hány hatalommániás embert ismerek a környezetemben, és vajon hogyan kellene őket agyoncsapni, akkor az nem erőszakmentes.” ( https://www.harmat.hu/hatalmi-csapdak-a-gyulekezetben/ ) Nagyon igaz!
Kedves Tamás (Pajor, továbbiakban: Tomi), természetesen soha nem vitattam, hogy a vezetők felelőssége mindig nagyobb, mint a vezetetteké, minden hatalmi rendszerben (ahol egyáltalán vannak vezetők és vezetettek), így a négy Istentől alapított hatalmi rendben is: 1. a családban a férj (apa) felelőssége nagyobb a feleségénél (anyáénál), a szülők felelőssége nagyobb a gyermekeiknél; 2. az államban a vezetők/uralkodók/fejedelmek/politikai hatalomgyakorlók felelőssége nagyobb, mint az egyszerű állampolgároké; 3. a munkahelyeken a főnökök/tulajdonosok felelőssége nagyobb a munkavállalóénál; 4. az egyházban a pásztorok, „szellemi szolgálók” felelőssége nagyobb, mint az egyszerű hívőké. Ez evidens, ezt soha nem vitattam.
Azonban nem áll szabadságunkban/hatalmunkban másokat megváltoztatni, csak magunkat, ezért ezzel érdemes kezdenünk, bármelyik oldalon állunk is. Bíró amúgy sem lehet senki a saját ügyében, érintettsége és elfogultsága miatt sem – semleges bíróságot pedig ezekben az ügyekben a Krisztuson kívül hol találsz? És ha találsz, azt is csak Ő állíthatja fel, de ki garantálja, hogy az érintett felek bármelyike el is fogja fogadni annak a bíróságnak az ítéletét, főleg, ha nem az Ő javára dönt? Hol van az Újszövetségben erre szervezeti felhatalmazás? A pápához kell fordulnunk? Az Egyház Feje az égben van. Én ezért azt mondom, a végső ítélet úgyis az Övé (ez igei is: 1Kor 4:3-4), és aki a saját igazságát érvényre akarja juttatni, nem képes engedelmeskedni Isten igazságának (Róm 10:3), és ember haragja Isten igazságát nem munkálja. Amit tehát mi itt tehetünk, az inkább a saját szemünkből a gerenda kivétele, magunkon tudunk dolgozni, másokon nem (hacsak nem vagyunk hatalommániás vezetők :-), és ez első számú felelősségünk.
Emiatt hangsúlyozom én a valláskárosult saját (természetesen kisebb, de mégis nekünk, a gyógyulás érdekében fontosabb) felelősségét abban, hogy ilyen helyzetbe került és tartósan benne maradt, mivel ennek pontos felismerése révén egyrészt ki tud ebből a betegítő konstellációból lépni, másrészt nem fog egy következő ugyanilyenbe belelépni, harmadrészt valóban megszerzett szabadsága miatt alábbhagynak indulatai és meg tud bocsátani, negyedrészt így végül visszanyerheti egészséges szociális térérzékelését. Úgyhogy ötezredszer is elmondom, hogy nem azt a bétheli prófétát ölte meg az oroszlán, aki becsapta a másikat, hanem azt, aki hagyta magát becsapni – nekem ezt, ki merem mondani, a Szentlélek tanította meg sok éve ebből, hogy minden felnőtt ember alapvetően önmaga felelős a sorsa tönkremeneteléért, és amióta ezt felvállaltam, szabad ember vagyok, nem haragszom senkire, viszont egyszerűen távoltartom magam a további sérülésektől és okozóiktól, ahogy a normális emberek csinálják ezt. Hiába őrjöng valaki azon, hogy őt valaki tönkretette, ebből semmi haszon nem származik, és akkor mi van? A gyógyulás ott kezdődik (végződik?), hogy felvállalom, hogy nekem is van egy sorsom, ezt nemcsak én irányítom (ezután sem), ennek pedig ez kitörölhetetlenül része lett, hogy tanulhassak belőle, és levonva a következtetéseket, megyek tovább – új módon. Azért hangsúlyozom a saját felelősséget, mert ez az egyetlen kivezető út.
A felelősségek analízise (károsodásomban pontosan hány százalékban okozó az apám, anyám, államfőm, pásztorom, főnököm, barátom, gyerekem, feleségem, tanáraim, őseim, régi szerelmeim, nemzetem történelmi múltja, az eredendő bűn stb., és utoljára, de elsősorban: én) nagyon fontos, mert különben bűnbakképzés indul el: az egész felelősséget ráterhelem egyvalakire vagy egy csoportra, ő a felelős mindenért, aztán dühönghetek rá a végtelenségig. Azért a végtelenségig, mert az irrealizmus sosem talál feloldást, mivel nem hajlandó találkozni a valósággal: az igazságtalanul, pontatlanul megállapított felelősségre nincs engesztelés, örökké pörög a semmiben a neheztelés, mert nem veszi be gyógyszernek a valóságot. Ami az, hogy mindezek a tényezők együttesen, bizonyos feltérképezhető arányban sorsszerűséggé alakulva visszavonhatatlan eredményekre vezettek. A sorsunk megváltása nem a sorsunk elutasítása: a sorsot először el kell fogadni ahhoz, hogy megváltott sors lehessen. József nem azon siránkozott egész életében, hogy őt miért adták el rabszolgának a testvérei, és miért nem élhetett egy békés kis pásztoréletet aranyos kis mezopotámiai feleségével, hanem a fáraótól kapott egyiptomi nővel kell leélnie kopaszra borotvált fejjel egy bálványimádó kultúrában az életét. Hanem tudomásul vette, hogy a sorsát kisiklatták, ez tény, ebből kell valamit kihozni – és hát kihozta, és ma úgy látjuk, hogy valójában ez volt/lett az ő igazi sorsa, és nem az, amit tinédzserként magában elképzelt. A sors elutasítása hübrisz, és sorstalansághoz vezet, a kertészi értelemben is. Az elrontott sors (minden embernek elrontott sorsa van ezen a földön, illúzió azt gondolni, hogy ettől valaki is szabad, mert ez az eredendő bűn következménye) jóra fordítása pedig rendszeresen megnyilvánuló isteni kegyelem. A sors megváltása a sors elfogadásával, úgy mint BÉKÉS TUDOMÁSULVÉTELÉVEL kezdődhet csak el. „És amikor bűnük büntetését békével szenvedik…”, akkor érkezik el a szabadítás. Erre azt válaszolni, hogy nekem nincs ilyen bűnöm, dőreség és illúzió, mert mindannyian harmad-, negyedíziglen hordozzuk apáink bűneinek következményeit, sőt nemzeti és törzsi ősatyáink tetteinek következményeit is (Jákób próféciája 12 fiának a világ végéig érvényes történelmileg Izrael 12 törzsére), plusz, amit még mi csináltunk. A Megváltás mindezt nem teszi semmissé, hanem úgy váltja meg a sorsot, hogy Isten a rosszból jót hoz ki (a tömeggyilkos Lévi elnyerte a papságot, ahol kedvére vághatta és belezhette aztán az állatokat, vö. Jákób áldása). Ma is ugyanígy van ez, az Úr a rosszból jót hoz ki, de csak akkor, ha békével tudomásul vesszük a sorsunkat, amit nem egyedül mi alakítottunk. Szeretné a modern, elidegenedett ember azt hinni, hogy ő alakítja (erről lásd Kierkegaard zseniális elemzését: Az antik tragikum visszfénye a modern tragikumban, in: Vagy-vagy), dehát nem ő alakítja, csak részben, és csak ha tudomásul veszi a realitást. Nem érdemes azon fájlalogni, hogy a sorsunkban vannak fájdalmas és nehéz elemek, és hogy ezt nem mi alakítottuk így. Miért, kicsoda alakította valaha is ezen a Földön a sorsát saját maga?
Ráadásul az említett bűnbakképzés, ami a meg nem gyógyult valláskárosultak egyik tünete abban a fázisban, amikor az önnön felelőssége előli menekülés öncsaló eszközeként a saját (illetve apja, anyja, tanárai, nemzete stb. ld. fent) felelősségét is mind ráruházza a pásztorára, gyülekezetére, és mindenért őt gyűlöli, abban gyökerezik, hogy a felelősségeket nem képes objektívan megállapítani, mert éppen ezt hárítja, mivel a traumája ezen a területen fájdalmas.
A felelősségek pontos elosztása, tisztázása azért is kardinális, mert ott azt is számításba kell venni, hogy a felelősök (részletesen lásd fent) milyen arányban cselekedtek tudatlanságból/szándéktalanságból, és milyen arányban tudatosan/szándékosan. Ha ezt is bekalkuláljuk – a tudatlanság idejét elnézi az Úr -, akkor alig marad valódi bűn (bár az is éppen elég a halálhoz). Mert: „Mindenki úgy viselkedik, ahogy tud” (Vető); és: „A hülyeség sohasem szándékos” (Baksa-Soós), hogy én is katikás legyek. Éppen ezért semmi értelme test és vér ellen harcolni meg haragudni, mert ezek a jelenségek: szellemek, amik 6000 éve velünk/köztünk (bennünk?) vannak.
Végezetül még egy nagyon fontos distinkció: természetesen óriási különbség van aközött, hogy valaki gyermek- vagy felnőttkorában szenved-e el efféle sérelmeket. Ugyanis a felnőttnek van felelőssége saját énhatárainak őrzésében, a gyermeknek azonban nincs, mert az ő énhatárait a felnőtteknek (szüleinek stb.) kell védeniük és alakítaniuk. A gyermekek valláskárosodása a legnagyobb baj, és ezért az első számú felelősök mindig a szülők, és csak másodsorban tehető felelőssé minden családon kívüli tényező (pásztor, állam, oktatás, főnökök stb.). S hogy a családjába mit enged be és mit nem, ez elsősorban az apa felelőssége. Irgalomra indít persze itt is, hogy a külvilág részéről elképesztő, soha nem látott nyomás nehezedik a szülőkre, és a jelenkor értelmezésénél ettől a tényezőtől sem szabad elvonatkoztatni (social media pl.), mert ezek önmagukban is pszichés betegségekhez vezetnek.
Kedves Endre, még annyit, hogy természetesen hiszem és vallom, hogy mindazon egyházvezetőknek, akiknek a szeme felnyílt erre a jelenségre – azaz nem tudatlan már ebben – felelőssége, hogy a jelenség ellen küzdjön, és a tiszta ivóvizet megőrizze a renitens kosokkal szemben a nyáj számára. A kérdés, hogy milyen eszközökkel hatékony ez ellen küzdenie úgy, hogy javító szándékával ne okozzon megint ugyanolyan, vagy még nagyobb kárt „a hatalommal, melyet építésre kaptam és nem rombolásra” (Pál). És van, amikor a frigyládát akkor sem szabad megfogni, ha megcsúszik az ökrösszekéren. Mert ami innen jószándéknak látszik, az odaföntről nézve lehet felfuvalkodás is. Isten munkája és népe Istené, nem a miénk. Megtartásuk, megmentésük, megtisztításuk ezért kizárólag a Szentlélek pontos vezetése szerint végezhető. Senki sem nyúlhat a más házához átalakító szándékokkal a tulajdonos engedélye nélkül. Isten házát Istennek kell építeni, ebben mi csak alkalmazottak lehetünk, nincs jogunk a szent dolgokhoz saját indíttatásra/gondolatokkal/indulatokkal nyúlnunk, mert az tényleg életveszélyes. Én annyit teszek, amire hitem szerint engedélyem/küldetésem van, többet nem tudok, nem is akarok.
Kedves Pajor Tamás,
Ha van egy valláskárosult testvér, aki úgy gondolja, hogy egy gyülekezetben károsodott, mire gondoltok amikor a felelősségről beszéltek? Miért olyan fontos , hogy ki a felelős? Mi értelme ezen lovagolni?
Mi a célja annak, aki évekkel ezelőtt elment egy gyülekezetből, de évek múlva is a volt gyülekezete és vezetője ellen „kampányol”.
Mi a célja az ilyen embernek? Totálisan nem értem ezt a magatartást.
Ha elmenetem valahonnan, bármilyen sérelmek is értek, elmentem és pont.
Vagy nem?
Vagy addig harcolok míg az összes a hajam kihullik , a májam kilyukad, gyomrom fekélyes lesz? Csak azért mert ott van a felelős, aki miatt ott vagyok ahol vagyok?
Ezzel a gondolkodással csak egy baj van. Semmit nem old meg a saját életemben, csak saját magam kezdem mérgezni. No ebben viszont már én magam leszek a felelős!
Tényleg nem értem mi értelme a felelősségről ennyit vitatkozni.
Én elég sok üzleti tréningen részt vettem. Ott ha mást nem is, de egyet megtanultam.
A saját vállalkozásod sorsáért, hogy sikeres lesz e vagy sem, senki más nem felelős, csak a vállalkozó maga. Aki a tréningen elkezdett panaszkodni, hogy az adók, meg az emberek hozzáállása , meg a …… stb. azt leállították, és megkérték, hogy hagyja el a termet, mert itt arra adtak garanciát, hogy sikeres vállalkozókat fognak kiengedni. Aki így gondolkodik, az nem alkalmas , hogy sikeres vállalkozása legyen., köszönik szépen a részvételt de a lehetetlenre ők sem képesek. De ott nem csak azt tanultuk meg, hogy mi magunk vagyok felelősek hogy milyen lesz a vállalkozásunk, de azt is nagyon megtanultuk, hogy mi magunk vagyunk felelősek a saját életünkért is.
Lehet az én gondolkodásommal van valami, de nem lenne sokkal logikusabb azoknak akik valláskárosodtak tovább állni és inkább azon dolgozni, hogy magukat visszaemeljék az egészséges önértékelésbe, a sikeres hétköznapokba?
Olyan fura ez sok harci-marci hadakozó keresztény. Számomra ráadásul olyan férfiatlan. Ha egy férfit kár ért, vagy megsebesült, vagy az élete lecsúszott, ha maradt még benne férfiasságból valami is, álljon fel, vegyen erőt, és arra koncentrálja az erejét hogy a családját az életét rendbe tegye, nem arra, hogy az egész világnak a sérelmeiről írogasson. Kit érdekel? Már bocsánat.
Kit érdekel, hogy engem ki és hogyan sértett meg a gyüliben? Tisztában vagyok , hogy senkit nem érdekel, és ez így helyes, ezért nem is rohangálok pásztorról pásztorra, majd elrendezem azzal aki illetékes az ügyben.
Szóval Tamás ha segítenél megérteni mi értelme a felelős keresésnek, megköszönném?
Kedves Tibor és persze Mindenki más,
Mindenek előtt nagyra értékelem, hogy részt veszel a jelen diskurzusban (Pajor Tamással, korábban Szöllősi Tiborral és más teológusokkal és szolgálatban állókkal együtt), abszolút igyekszem megérteni mindenkinek a speciális helyzetét, és hasonlóan hálás vagyok a blog szerkesztőinek, hogy teret adnak ennek a fórumnak.
Szeretném felhívni a figyelmet egy érvelési módra, ami talán mindennél jobban kinyitja a bicskát az áldozatok zsebében, és ami fentebb is megjelent, Szilvi által pedig – véleményem szerint – az egyik szélső értékét is láthattuk.
Ez pedig a kettős megközelítés, a kettős mérce, illetve nevezhetjük orwelli duplagondolnak is.
Azt értem ezen, hogy a gyülekezetet egyszer családként definiáljuk szoros és elkötelezett szellemi-lelki kötődésekkel, ahol nincs szükség rendszerműködtetési biztosítékokra (holott Pál ezt megteszi a presbiteri/diakónusi követelményekkel és a problémakezelési útmutatóval), máskor meg azt mondjuk, hogy csak magaddal foglalkozz, nőj már fel végre, ne nyavalyogj itt, lépj túl, ha nem tetszik, menj máshová, hagyd magad mögött, rázd le, mint kacsa a vizet. Mintha egy válás vagy egy család szétszakítása ilyen rideg módon (nem akarok erőteljesebb jelzőt használni) feldolgozható lenne. Mikor melyik tűnik komfortosnak az állításunk és a magatartásunk igazolására.
Hasonlóképpen a pulpitusról csak azt lehet hallani, hogy ne legyél sértődékeny meg hiperérzékeny, bocsáss meg akkor is, ha nem kérnek bocsánatot, egyébként meg fogadd el csont nélkül a feddést az Isten emberétől. Ha viszont kritika, sőt, netán csak egy kérdés vagy észrevétel hangzik el „lentről felfelé”, akkor érdemi válasz helyett azonnal jön a hiszti, hogy tekintély ellen támadsz, sőt, Isten ellen. Ha tetten érik a vezetőt, akkor újra megjelenik a „magam is ember vagyok, követek el hibákat, sose mondtam, hogy tökéletes vagyok, miért, te az vagy?” című védekezés. Aztán, ha sínre kerülnek a dolgok, újra jön a „ha nem követsz engem, akkor kiesel Isten akaratából”. Megtérni, bocsánatot kérni, bocsánatkérés nélkül megbocsátani, korrigálni mindig csak az alárendeltnek kell – legalábbis azokon e helyeken, ahol a traumatizálásról beszélünk.
Hallottam pásztortól konkrétan olyat, hogy „aki innen elmegy, ahhoz nekem nincs közöm, kitépem a szívemből, mint egy gazcsomót, és a továbbiakban nincs közösségem vele”. A folytatásban a pelyva, konkoly, amálekita, lázadó, nem közülünk való volt, szolgálatfüggő, Júdás (a kívánt rész szabadon választható, mert mind megvolt) is elhangzott heteken, hónapokon, éveken át. A korrekciót, a feddést kutya kötelességed elfogadni szelíden és engedelmesen. Ugyanez az ember, ha a legtisztelettudóbb módon, konstruktív szándékkal feltesznek neki egy logikus ámde kényes kérdést, szétrobban a dühtől, és totál elveszíti a kontrollt. Ez a csiki-csuki, kifordítom-befordítom, gázlángozós, az igét a pillanatnyi saját érdekemben kiforgató érvelés a legrohadtabb dolog az egészben. Ha azt mondod, hogy „dehát a múlt héten ennek az ellenkezője volt a véleményed”, akkor végső érv a „te nem érted Isten Szellemének a vezetését, nem tudod aktuálisan követni. Akkor az volt a jó, most ez, de te ezt nem értheted, hát ezért vagyok én a vezető, te sokat tulajdonítasz magadnak, ne bölcselkedj feljebb… stb”.
Meg vagyok győződve róla, hogy a hívők felnőtt módon meg tudnak bocsátani egy vezetőnek, ha elismer bizonyos hibákat vagy téves döntést, és ezért bocsánatot kér és korrigál. Sőt, ez megerősíti a szívemberek előtt a tekintélyét. Egyébként most is fordítva ülünk a lovon, mert arról beszélünk, hogy milyen hangosan panaszkodnak a hívők, holott ezer meg ezer ember egyetlen szó nélkül, néma csendben hagyja el évtizedes helyét és családi fészkét, és nem követel semmilyen igazságtételt. Csak szomorú és keresi a helyét. De ha néhány hangadó a maga érettségével vagy éretlenségével megfogalmaz nyilvánosan kérdéseket, valós válasz helyett azonnal jön a pulpitusról és minden csatornán a sértett, vádaskodó cunami, a helyzetre önkényesen alkalmazott „igei” alátámasztással.
Visszatérve az elejére, ezért vagyok rendkívül hálás mindazon teológusoknak, akik a fentiek alól kivételt képezve részt vesznek egy ilyen közvetlen párbeszédben, és ezzel önmagában is közreműködnek egy másik vitakultúra megalapozásában, amely szégyenteljesen kimaradt az eddigi hitéletünkből.
Kedves Endre
Én is örülök ha számodra több hozzászólás segítségedre van, sajnálom hogy az enyém inkább a bicskát nyitotta ki nálad, nem ez volt a célom.
Nekem sokkal inkább azok az emberek voltak segítségemre az eddigi utamon, akik meggyőztek arról, hogy tovább kell lépni, a sérelmeket hátrahagyni, tekintetet előre szegezni.
De ez a hozzállás valóban nem mindenkinek jön be, és nem mindenkinek segítség.
Minden jót kívánok, találd meg te is azt az utat, ami helyrehozza a szívedet lelkedet egyaránt.
Kedves Szilvi,
Köszönöm a jókívánságaidat, de ez a fórum nem az én terápiámról szól, nem is magamat képviselem, sőt, én már nem is a bántalmazó rendszer részeként írom, amit írom, ezért is fogalmazhatok szabadabban. Ha patetikus szeretnék lenni, idézném, hogy „nyisd meg a te szádat amellett, aki néma, és azoknak a dolgában, akik adattak veszedelemre”. Ne hidd, hogy a nap 24 órájában ezen rágódom, de hát ez a topik most erről szól. Egy olyan rendszerhibáról beszélünk, ami akkor is tovább szedi az áldozatait, ha a legtöbben igyekeznek minél előbb továbblépni a sérelmeiken – nincs is más választásuk. Sajnos a mi negligálásunk miatt a guru nem gurul vissza a helyére, legfeljebb a saját életünkben, ha élünk a „no kontakt” terápiával. De mivel létezik közösségi felelősségérzet, és szeretnénk a hibáinkból tanulva néhány szeplőt és sömörgőzést megszüntetni a menyasszonyon, egy jobb (kiváltképp való) utat felfedezni és potenciális áldozatokat menteni, ezért beszélünk a témáról.
A polgári életben is úgy van, hogy a bántalmazó kapcsolatoknál nem csak az elszenvedőket biztatják, hogy erősödjön meg, lépjen tovább, gyógyuljon meg, hanem a bántalmazó ellen is lépéseket tesznek: távoltartási végzés, kártérítés vagy akár feljelentés, börtön is a lehetőségek között van. Miért lenne másképp az egyházban a felelősség kérdése? A konkrét történeteket kizárólag azért hoztam, hogy ne toljuk egy elméleti felhőbe a beszélgetést, hanem a rögvalósághoz is kössük, mert minden egyes áldozatnak neve, arca és személyes élete, sorsa van, amivel kapcsolatban számadással tartoznak az elöljárók – de nem vagyok ám ilyen szigorú, se nem vádolok, csak ne feledkezzünk meg erről az oldalról sem.
Köszönöm Endre a válaszod.
Jó is, hogy több vélemény elhangozhat ebben a témában.
A tiéd is egy bizonyos szemszögből beszél a problémáról, az enyém meg egy másikból, illetve maga a cikk is, meg a többi hozzászóló.
Mivel én nem vagyok érintett a valláskárosodás témájában, de mint olyan aki ugyanúgy évtizedek óta jár gyülekezetbe de mégis a gyülekezetet teljesen más színben látja, mint ahogyan azt az érintettek sok esetben leírják, fontosnak tartottam hogy a hozzászólásommal képviseljem azokat is, akik boldogan és hálásan járnak továbbra is az egyházba.
Nehogy a végén az a tévhit rögzüljön a köztudatban, hogy mindenki előbb utóbb kárt szenved amiatt , hogy az életét Istennek adta át.
Remélem te sikeresebben tudsz segíteni a megkeseredett testvéreknek mint én. Sok erőt hozzá mindenkinek, aki ebbe a munkába bele áll.
Aki esetleg a jövőben hozzám fog fordulni az ilyen jellegű problémájával, továbbra is én csak azt fogom tudni neki mondani, éld a saját életed, és légy erős.
Köszönöm Tibor a válaszod a felelelőségről!
Azért érdekelne P.Tamás válasza a feltett kérdésemre is:
„Mi a célja annak, aki évekkel ezelőtt elment egy gyülekezetből, de évek múlva is a volt gyülekezete és vezetője ellen “kampányol”.
Mi a célja az ilyen embernek?”
De ha esetleg olyan olvassa a kérdésemet olyan stemély aki érintett ebben, és aki magára ismer, megköszönném ha kifejtené motivációja célját.
Nyilvánvalóan ezek közül az emberek közül nem egy úgy gondolja, hogy egy szekta szorításából szabadult, és kötelessége mások szemét is felnyitni. Ez még bizonyos esetekben jogos is, gondolj például a pár éve leleplezett Keith Raniere-féle NXIVM sexszektára. Ilyen esetben – megbetegítő, zsarnokoskodó, az emberek testét-lelkét kifacsaró közösségek esetében – szerintem ez teljesen érthető. Addig nem nyugodhatnak az egykori tagok, amíg utol nem éri a „végzet” az elkövetőket, és ki nem szabadul mindenki. A probléma akkor merül fel, amikor a mindenféle emberi közösségben jelenlevő, káros, de még nem szektás tendenciák, vagy csak ellenőrizhetetlen személyes sértettségek, történetek esetében is ilyen mechanizmusok indulnak útjukra, és tényleg egyfajta bosszúhadjárat indul az egykori közösség ellen, ami már lehet, hogy időközben ezeket a negatívumokat kipurgálta a működéséből. Nagyon nehéz meghúzni a határt.
Kedves Mindenki,
Inspiráló számomra ez az együtt gondolkozás ebben a fontos témában.
Én csak néhány kiegészítést szeretnék tenni, ami a kommentek olvasása közben eszembe jutott.
Furcsa időszak van. Most igazán akkor tudunk jól tájékozódni, ha az „iránytűnket” Jézussal való személyes közösségben állítjuk be. Azt vettem észre, hogy az a közösség-aminek több, mint 25 évig tagja voltam-a múltjából él, azaz a „dicső múltat” vetíti ki a jelenre, ugyanakkor, mintha kardinális jelenlegi dolgokat nem venne észre. Jelenleg távolabbról figyelem az eseményeket, -időnként közelebbről is- nem benne, így még szembetűnőbb a jelenség.
Pl az összejövetelek-amit én tapasztaltam-szépen belesimultak a vallásos világba, már nem olyan, mint régen. Lehet attól még jó, de aki éhes és szomjas aktívan az Igazságra, Isten személyére, azt ez nem fogja vonzani.
A felelősség kérdésében egy többször idézett történetben-az ifjú próféta-öreg próféta esete, ahol az ifjút-mert eltért a neki adott „utasítástól”-megölt egy oroszlán. A vallásos megcsalattatás kérdésében van jelentősége a felelősségnek, ami megoszlik, s mindkét oldalnak van. Egy apró, de azért jelentős dolog nem lett kiemelve a történetből: az ifjú prófétának egyértelmű, világos kijelentése volt Istentől, hogy mit, hogyan csináljon, meg ne csináljon. A jelen helyzetben azt lehet elmondani, hogy a megcsalattatott tömegek nem rendelkeztek ilyen világos útmutatással az Istentől, s az, hogy viszonylag ilyen sokáig benne is maradtak, az már felvet egyéni felelősséget is, meg „hitbeli szocializáltságot” is. Látásom szerint ami most van, az egy ébredés, maga Isten nem hagyta, hogy ez így menjen tovább, gyakorlatilag hálásak lehetünk azért, hogy ebbe belenyúlt. Visszatérve az egyéni felelősségre, sokkal hamarabb fel tudják a károsultak dolgozni a múltat, ha elismerik a saját felelősségüket.(nem tud Jézus tanítványa maradni az, aki ezt nem teszi meg) Óriási üzenet van Kornéliusz-Péter találkozásának történetében, hogy mikor Péter lábaihoz borult Kornéliusz, hogy imádja őt, Péter felemelte, s mondta neki, hogy ne tegye, mert ő ugyanolyan ember, mint Kornéliusz. A legtöbb bajt a meg nem változott, pogány gondolkozásmódunk okozza. A fenti rómait vonzotta Isten, szerette Istent, de pogány módon közelített hozzá. Így volt ez a gyülekezetekben is. Isten hatalmasan megnyilvánult embereken keresztül, s erre tömegek mit csináltak? Embereknek adtak olyan tiszteletet, ami torzítja a személyiségüket, „félistenné” tették sokan, összekapcsolva az embert az Isten tettével. Mielőtt valaki szóvá tenné, nem arról írok, hogy nem kell megkülönböztetett tiszteletet adni azoknak a testvéreinknek, akik „meg lettek ajándékozva” szellemi ajándékokkal, s Isten szelleme nagy dolgokat tesz általuk. Én a pogány gondolkozás termékére utalok, ami miatt sokat komoly károkat szenvedtek el. Saját felelősségünk ebben az, hogy mi is-én is így vagy úgy de részt vettünk/vettem a károsító rendszer kialakításában s fenntartásában.Hála Istennek, hogy erre megnyitotta a szemünket, s ezt leleplezte. Most viszont már-akik szembesültek a valósággal-komoly felelősségünk van, hogy mit döntünk. Én ma már nem vagyok képes olyan közösségeket támogatni, ahol ez még mindig gőzerővel megy tovább. A „babiloni veszély” közelebb van, mint távolabb, a pusztában viszont Isten szerez utat, így-akik rájöttek, hogy hoppá, felnőttünk, s nem ülhetünk tovább „a seprűnkön”, ma létfontosságú, hogy megtanuljunk venni Tőle, ne más hitéből éljünk csupán, s ezt közösségben gyakorolva, egymás hitén, látásán épülve olyan tanítványokká váljunk, akik hitelesen képviselik Mesterüket a kívülvalók, meg a testvéreik irányába, s fel tudjunk készülni mindarra, amik jönnek, na meg az Úrral való találkozásra.
@Szilvi
Szerintem a felelősség és annak reális eloszlása az egyéneken, közösségeken igazságossággal és jogszerűséggel történő tisztázása bensőnk előtti pontos tisztázása azért fontos, hogy a lelkiismeret szava és a kárhoztatások elkülönüljenek bennünk, mind önmagunk, mind embertársaink, testvéreink irányában, s e tisztánlátás révén valódi bűnöket bocsássunk meg, ne vélteket, mind másoknak, mind – Isten kegyelme révén – önmagunknak. A lelkiismeret mentálhigiénés tisztántartása végett: „Igazságosság és jogszerűség a trónod erőssége; kegyelem és hűség jár arcod előtt.” Isten uralma – bennünk is éppúgy, mint az Univerzum felett – az által megdönthetetlen, hogy trónja stabilitását az igazságosság és a jogszerűség (c’dáká ve-mispát = igazságosság és [igaz] ítélet[hozatal]) a két támasza. A rajta ülő tekintete előtt pedig a kegyelem és a hűség „jár”. E négy mentálhigiénésen tiszta, azaz mennyei légkört és tisztánlátást biztosíthat a lelkiismeretünkben, mely testünk templomába a Szentek Szentje, ahová csak a főpap (= Jézus) léphet be, a többi papok (=szolgálótestvérek) erre nem jogosultak. Egyszóval: csak valós bűnökre van bűnbocsánat, a vélt bűnökre nincs (mivel bűnbocsánat csak bűnre van). Ezért ha valaki akár önmaga, akár más vonatkozásában vélt bűnre bűnbocsánatot keres, nem szabadul meg a kárhoztatásoktól kifelé és befelé egyaránt, és hiába nyomja ezerrel a gázt, a kereke csak egyre mélyebben süllyed a sárba, a más- és/vagy önvádlásba. A felelősségek önmagunkban való reális tisztázása nélkül nem tudjuk meg, miben kell valóban megváltoznunk, és miben nem. Így a bűnbocsánat nem tud felszabadulni, se oda, se vissza. A lelkiismeret nem tud megnyugodni addig, amíg vélt bűnére bűnbocsánatot próbál átvenni, míg a valósra meg esetleg nem. A lelkiismeretnek szerintem szüksége van a tisztánlátás emberileg elérhető fokáig átlátni legalább saját sorsunk tényezőit. Nem a vád, hanem bűnbocsánat realitása érdekében. Enélkül azt sem tudjuk, mit kellene megvallanunk bűnként.
@Endre @Tomi
A bicskanyitogatós mondatod nagyon igaz. Épp ezért újra mondom: nem az a kérdés, hogy ezt közösségi szinten is orvosolni kell, hanem az, hogy műtéttel, amputációval, gyógyszeresen, vagy a saját immunválaszt segítve. Én hiszek abban, hogy az Egyház Krisztus Testének teljessége (Pál), mi pedig tagjai rész szerint. Én a farizeizmust – amit az egész jelenség gyökerének látok, és fentebb részletesen leírtam – egy fertőzésnek látom, ami mindenütt jelen van többé-kevésbé mint behatoló ebben a testben, de erre ez a Test szerintem képes belső immunválaszt adni, anélkül, hogy közben „csontja eltörne”, vagyis nem amputációkkal, hanem az Ige erről szóló gyógyszerével gyógyítható, ha a Test kidolgozza belső immunválaszát, azaz a közösség minden tagja felvértezi magát például azzal az igével, hogy „a prófétálást meg ne vessétek, de mindent vizsgáljatok meg, ami jó azt tartsátok meg, ami gonosznak látszik, attól őrizkedjetek” (ki mondta, hogy ezen ige megtartása nélkül eredményes kereszténység élhető?), mert pl. ez az egy ige kilövi az általad és Tomi (Pajor) által említett visszaélések 90 %-ának lehetőségét, amennyiben a hívők valóban szíveskednek a teljes Szentírást szem előtt tartani. Ha valaki a gyülekezeti tanításokból, prédikációkból, istentiszteleteken való feltöltődésből, szolgálati ambíciókból éli a hitéletét, de a Szentírással és a Szentlélekkel való saját, intim, titkos, mély, őszinte viszonyát elhagyja, miért csodálkozik, hogy zűrzavarba kerül? De ezt nem vádként mondom, magamra is haragszom, ha ilyesmin kapom rajta magam, de ha tisztázom és megtérek, átveszem a bűnbocsánatot is. Azonban ez akkor is az én felelősségem, csak akkor rendeződik, ha elvállalom, és én kérek bocsánatot ezért Istentől. „Ki vagy te, hogy emberektől félsz, és elfeledkeztél az Úrról, a te Istenedről…?” – én ezt az intést befogadom, mert ez a korrekció engem nem lenyom, hanem éppenhogy felemel és felszabadít. Persze más, ha mindez nem felnőttként éri az embert, hanem gyermekként beleszocializálódik, mert ott nincs neki ilyen felelőssége, viszont a környezetéé óriási (jobb lenne egy malomkő a nyakunkba és a tenger!). A Krisztus szerintem velük érez együtt a legmélyebben, mint a legkiszolgáltatottabbakkal, ezért kell az egyháznak ebből feltétlenül és lehetőleg gyorsan kigyógyulnia, mert nem rombolásra, hanem építésre vagyunk rendelve.
@Reni
Most látom csak, hogy nagyjából ugyanezt mondtad, de azért most már elküldöm, ne hiába írtam légyen itt hát már, üdv mindenkinek
A felelősségek benső tisztázásának szükségességét még égetőbbé teszi a modern demokratikus és kapitalista társadalomban, annak lényegéből fakadóan működő erő: az elidegenedés, amelynek jelenlétét a nagyvárosi gyülekezetek életében szintén nem szoktuk tudatosítani, pedig keményen dolgozik. Kierkegaard felhívja a figyelmet, hogy az elidegenedett individuumoknak, illetve ezek esetleges társulásainak (amik nem közösségek, mert nélkülözik az intimitást, a valódi, elkötelezett bensőségességet és életre-halálra szóló szövetséget – ide sorolom a politikai pártokat is) világában az etikai alapértékek jelentése – észrevétlenül is – módosult. Ennek az az oka, hogy ha az egyén és a természetes közösségeinek viszonya nem szervesen összefüggő, akkor bűnfogalmunk is módosul, mert míg a valóságban az egyén bűntette mindig közösségi (családi, nemzeti stb.) felelősségre is mutat, azaz az egyéni bűnelkövetés mögött a közösség és a többiek bűnei is okként szerepelnek, vagyis az egyéni és a közösségi felelősség sohasem választható teljesen szét, addig az elidegenedett individuum maga kénytelen felelősséget vállalni egész életéért önmaga és mások előtt, ez pedig a kegyelem (elfedezés) kiiktatásához vezet:
„Az antik tragédiára ugyanis az jellemző, hogy a cselekmény nem kizárólagosan a jellemből fakad, hogy a cselekmény szubjektíve nem eléggé reflektált, hogy magában a cselekvésben az elszenvedésnek egy relatív kiegészítése található meg (…) ugyanannyira esemény is, mint amennyire cselekmény. Ennek természetesen az az oka, hogy a régi világban a szubjektivitás nem volt önmagában reflektált. Bár szabadon mozgott az individuum, mégis szubsztanciális meghatározottságokban, államban, családban, sorsban nyugodott meg. (…) Ezért a [tragikus] hős bukása nem pusztán cselekedetének következménye, hanem elszenvedés is egyszersmind, az újabb [modern] tragédiában viszont a hős bukása lényegében nem elszenvedés, hanem cselekedet, (…) a hős szubjektíve reflektált önmagában, és ez a reflexió nem csupán az államhoz, családhoz, sorshoz való mindenféle közvetlen viszonyból emelte őt ki, hanem gyakran még saját előző életéből is. (…) Mint ismeretes, Arisztotelész megköveteli, hogy a tragikus hősnek hamartiája, bűne legyen. De mint ahogy a görög tragédiában a cselekmény közbülső dolog a cselekvés és az elszenvedés között, úgy a bűn is az (…) [Viszont a modern világban] mit sem akarnak mondani a hős előéletéről, egész életét mint saját cselekedetét a vállaira rakják, mindenért felelőssé teszik (…) Ily módon a tragikus hős gonosz lesz, tulajdonképpen a gonoszság lesz tragikus tárgy, ám a gonosznak nincs esztétikai érdekessége, és a gonoszság nem esztétikai elem. Eme félreértett törekvésnek bizonyára az az oka, hogy az egész kor a komikum felé törekszik. A komikum éppen az elidegenedettségben van, ha most ezen belül érvényre akarjuk juttatni a tragikumot, akkor a gonoszságot kapjuk meg a maga gonosz voltában, s nem a tulajdonképpeni tragikus mulasztást a maga kétértelmű ártatlanságában. (…) Ha olyan individuumot ábrázolnánk, akire szerencsétlen gyermekkori követelmények oly zavaróan hatottak, hogy ezek a benyomások pusztulását okozták, ezért egyáltalán nem lenne vádolható a mai kor, (…) mert a kor más mértékkel mér. Mit sem akar tudni efféle vénasszonyos fecsegésről, minden további nélkül felelőssé teszi az individuumot saját életéért. Ha tehát az individuum elpusztul [elbukik], akkor nem tragikus, hanem gonosz. Így azt hihetnénk, hogy az istenek királysága ez a nemzedék, melyben nekem is van szerencsém élni. Ám ez egyáltalán nem így van: az az erőteljesség, az a bátorság, mely ily módon saját szerencséjének kovácsa, sőt önmaga kovácsa akar lenni, csupán illúzió, s miközben a kor elveszti a tragikumot, a kétségbeesést nyeri el. A tragikumban szomorúság és orvosság van, amit valóban nem szabadna visszautasítanunk, és miközben természetfölötti módon, ahogy ezzel korunk próbálkozik, önmagunkat próbáljuk megnyerni, elveszítjük önmagunkat, és komikussá leszünk. Minden individuum, bármilyen legyen is eredetileg, mégiscsak istenének, korának, népének, családjának, barátainak a gyermeke, csak ebben van meg a maga igazsága; ha ebben az egész relativitásában abszolúttá akar lenni, akkor nevetséges lesz…” (Kierkegaard: Vagy-vagy. Az antik tragikum visszfénye a modern tragikumban c. fejezet)
(Katikásan megfogalmazva: „Ne röhögtessük már ki magunkat!”)
Bocs, lemaradt az idézet igazi vége:
„[A modern kor] az individuumot mindenért felelőssé akarja tenni; de az a szerencsétlenség, hogy ezt nem eléggé mélyen és bensőségesen teszi, és innen van a tökéletlensége; van annyira öntelt, hogy megvesse a tragédia könnyeit, és ahhoz is elég öntelt, hogy nélkülözni akarja a könyörületességet. De ha ezt a két dolgot elvesszük, mi lesz akkor az emberi életből, az emberi nemből? (…) igaz és erőteljes, amit Hegel az igazi részvéttel kapcsolatban megjegyez: ’az igazi együttérzés ugyanakkor a szenvedő erkölcsi jogosultságával való szimpátia’. (…) Korunk az állam, a nemzetség minden szubsztanciális meghatározottságát elvesztette; az egyes individuumot magára kell hagynia oly módon, hogy ez szigorúbb értelemben önmaga alkotója lesz, bűnössége tehát gonoszság, fájdalma pedig bűntudat; ezzel azonban a tragikum meg is szűnik (…) és a néző így kiált fel: segíts magadon, s az Isten is megsegít; más szóval: a néző elvesztette a részvétet…”
Kedves Tibor,
Kezdem úgy érezni, hogy összemossuk a személyek – akár magunk, akár más – megítélését (amit nem tehetünk, mert Istené ez a jog), a cselekedetek és jelenségek megítélésével (ami viszont kötelességünk). Az első esetben alanyi jogon „jár” a könyörületesség, hiszen, ahogy írtad mindennek/mindenkinek vannak gyökerei és összefüggései, amit nem láthatunk át teljesen. A második viszont önmagában élettelen dolog, tehát megítélhetjük, sőt, befolyásolhatjuk is, eltávolíthatjuk vagy változtathatunk az irányukon.
Mert különben felmerül a könyörületesség kétirányúsága; kinek jár nagyobb részvét: a bántalmazónak vagy az áldozatnak? Emberként mindkettőnek egyformán. Ez azt jelentené, hogy ne merjünk beleavatkozni a történésekbe? Ne firtassuk a felelősséget? Te is azt írtad, hogy egyáltalán nem. Akkor viszont a jelenségek orvoslásába nem érdemes belekeverni a személyes bántást, sem a vádat, sem az irgalmat, se pro, se kontra. Ismerős vagyok abban, hogy miközben egy problémára megoldást keresek, más abban a személye elleni támadást vagy önös érdekeket lát – pedig nincs. És bár értem (talán) az egyén felelőssége megítélésének történelmi változását, ez nem kötheti meg a kezünket, hogy az Isten által adott megértés és látás alapján kézzel fogható változásokat kezdeményezzünk. Különben vallásos és humanista igézés csapdájába kerülhetünk, ahol még Hitlert és Sztálint is megsirathatnánk a személyes traumatizáltságuk okán, és próbálnánk megérteni és igazolni ilyen módon a cselekedeteiket – mert mi jobb keresztények vagyunk, mint bárki más.
Egy idő után felmerült bennem a kérdés, amíg rendszeren belülről próbáltam jótékonyan hatni, elfedezni a rosszat, közvetíteni a jót, hogy miért fontosabb az egy bántalmazónak a személyes védelme, a neki való folyamatos megbocsátás, és az irgalomról (a gyökerekről és összefüggésekről) való állandó megemlékezés, mint az összes többi hívő (vagy magam) felé? Vajon életre szóló küldetésem-e, hogy mint egy hídon, folyamatosan átcsattogjanak rajtam a menetelő bakancsok, szüntelen háború képzetét vetítve? Meddig kell visszajelzéseket adnom egy sérült személynek, reményt táplálnom a gyógyulása felé? Dávid legyek vagy Jonatán? Ha elmegyek, hűtlenség és lázadás, ha maradok, balek vagyok és áldozat leszek – talán az életem is rámegy, ha eltalál a dárda. Íme, a duplagondol csapdája.
Szilvinek ott van igaza, hogy a személyek általi befolyásoltságból ki kell szabadulni, de nem feltétlenül elmenni messzire, hanem – akinek van erre indíttatása – a cselekedeteket és a jelenségeket megítélve változásokat kezdeményezni. Mindenek előtt felvilágosítani a csapdában vergődőket, és egyértelműen értésére adni a bántalmazónak az értékrendet, ami mentén mozgunk, és az együttműködéshez elvárni a korrekciót. És ehhez bizony a rosszat rossznak kell mondani, a bűnt bűnnek, a hibát hibának. Elismerni a saját felelősségünket, de elvárni a másiktól is ugyanezt – különben újra csendőrpertu fog kialakulni. És újra, és újra. És ennek semmi köze az adott személy elítéléséhez. Legfeljebb a hamisan magasra emelt trónus alól vágjuk ki az emelvényt.
De elismerem: mindennek rendelt ideje van, és ahogy írtad, veszélyes Uzzaként képviselni akár egy jó ügyet is. Azt azonban lássuk be, hogy Istennek nem a frigyláda áthelyezésével volt gondja, hanem csak a móddal – ebben is egyetértünk szerintem.
Azt is elismerem, hogy – mint minden köteléknél – kívülről sokkal könnyebb megmondani a frankót, hogy milyen egyszerű változtatni, mint belülről csak egy lépést is megtenni. Tudom, mert a rendszeren belül majdnem gallyra mentem az állandó kételyek és vádlások miatt. De a friss levegő mindenért kárpótol, mert az igazság szabaddá tesz.
És azt is nyomatékkal megismételem, hogy ez felekezettől független „forradalom” az egyházi kapcsolatokban; két perc alatt minden vallási közösségről találunk ilyen (nem lejárató) videókat a youtube-on, vagy értekezéseket a neten.
Csak végre az igenünk legyen igen, a nemünk meg nem.
Picit folytatnám még a „prófétai felelősség” kérdését, mert csak a személyest emeltem ki. A vezetőknek-akiken keresztül a megcsalattatás megvalósult, nagyobb a felelőssége, mert ők voltak az irányadók. Számomra inkább az enyhítő körülmény, hogy ezt-feltételezem-nem tudatosan, hanem amolyan „tudok valamit, s már azt hiszem mindent tudok” éretlen, ugyanakkor buzgó,odaszánt hozzáállással végezték. (Aki határozottan, meggyőződéssel kiállt prédikálni, már „mindenki” követte.S, hogy szólást is idézzek:Vak vezet világtalant-valósult meg több esetben)Valóban a hívők leellenőrizhették volna a tanításokat az igéből. De pont itt van a „csavar”, mert ebben a nagy tömeg úgy lett szocializálva(„hitbeli szocializáció”-nak neveztem), hogy az „Isten emberének szavát” nem lehet megkérdőjelezni, ha mégis, akkor okoskodó „lázadó” vagy. Ez alap volt.
Én nem hiszek „az „egyszerű hívő” kategóriában.Hívők közössége van, különböző mértékű ajándékokkal rendelkeznek, ami ugyan különbségeket hoz létre, de nem kasztokat „produkál”.
A farizeizmust nagy gondnak látom én is, viszont a rendszer egyik alapja-nem fertőzés, s mára már kiteljesedett. Kérdés, hogy a rendszert működtetők-vezetők- az érdekhálózatot „felrúgják-e”, s újraszerveződik az egyház bibliai módon, s nem tradíciók alapján, vagy egyenlőre marad a „langymeleg” állapot, ami miatt sokan elmentek.
Kedves Endre, Reni,
én már nem látok lényegi különbséget álláspontjaink tekintetében (az itt felvetettekre szerintem fentebb már előre reagáltam) , a „mi a teendő?” („Sto gyelo?” – Lenin egyik művének címe) kérdésében bőven lehet viszont eltérés, abban csak saját ars poeticámat – mely, meglehet, csak rám vonatkozik – írtam le, amiben vezetettnek érzem magam. „Akkor az Isten Szelleme rád fog szállni: tedd meg magadért, ami a kezed ügyébe esik, és az Isten veled lesz.” Mindent megteszek, ami a kezem ügyébe esik. Ami nem, azt nem. Realizmusra törekszem – építő szándékkal. A többi: a Tulajdonos dolga. (Sőt: még ez is – és minden az Ő dolga alapvetően, „aki előre elkészítette jó cselekedeteinket, hogy felöltözhessük azokat”.) Akiben teljesen megbízom. Amibe engem vezet be, azt igyekszem felöltözni. Amibe nem, vagy nem engem, azt nem. Üdv mindenkinek!
Köszönöm a beszélgetést!
Sziasztok, több irányban szeretnék reflektálni az előzőekhez.
Mindenekelőtt köszönöm én is a hatalmi csapdás könyvajánlót (2023-05-18 at 20:22 ), Márkus Tamás. Elolvasva nagy értéke, hogy a hívők környezetében zajló játszmák kapcsán a bibliai egyháztörténeti és a szakértői vonalat egybefésülve tárgyalják. Előremutatók a megoldások és vannak bátorító esetek: a bemutatott példák szerint a „hatalomfüggők” (-betegek, -visszaélők, stb.) közül, akik megtisztultak, azáltal jöttek le a „szerről”, hogy (a) az illető egy számára megalázó helyzetbe került (nem direkt külső emberi kényszerből!), vagy (b) beszéltek vele nyíltan (és emberségesen!), vagy (c) mindkettő. A már nem hatalomfüggők saját elmondásuk szerint értékelték, ha megértették őket, de nem is hagyták rájuk (és őket kvázi a pácban). Az amúgy remek könyv hiánya szerintem, hogy a témát már az evidens szintre érkeztetve bontja ki („Ennek [a hatalommal való visszaélésnek] ellen kell állnunk, egyértelműen és határozottan, de szeretetben, ha nem akarjuk erősíteni a hatalommániás emberben a hatalomhoz való ragaszkodást. A hataloméhes ember mesterkedése bűn, amit nem szabad megtűrnünk sem a misszióban, sem a gyülekezetben.”), de átfogóan nem tárgyalja az igei gyökeret, hogy miért bűn. Vagy épp nem hiányosság ez, hanem ösztönzés, hogy egyben Bibliát olvassak – amennyiben kétségeim lennének.
A Szilvi által korábban említett képzési metodika (a más véleménnyel vagy panasz szóval élőnek elhallgass, és leléphet) – tudomásom szerint már az üzleti világban is leszerepelt; nem haladó, sőt éppen káros bevésődést eredményezhet a kiépülő üzletvezetésben, s az emberi közösségekben, ahol amúgy „csak” azért társultak össze, hogy „termeljenek”. Jobb helyeken mindinkább teret nyer az a (nemcsak üzleti!) vezetőnevelési gyakorlat, aminek egyik ismertebb szószólója Simon Sinek (’Kezdj a miérttel’, ’The Infinite Game’ c. stb. könyvek szerzője). A jobb helyeken, legyenek bár nagyvállalatok, multik, óriás szervezetek: felismerték, hogy hiába van egy pár topmenedzserük, ha közben azok bánásmódja embertelen, mivel így a környezetükben dolgozók, a munka dandárját végző többség elmenekül. Ez vállalati színtéren fókuszvesztést és hatékonyságcsökkenést, állandó probléma újra termelődést: fluktuációt okoz és mérgező közeget. A szemléletváltás oka nem az, hogy felső szinteken mára nyápic alakok vezetnének, vagy meghajlanának valamiféle panaszkultúra előtt, hanem mert az adatok, a számok szerint: nem kifizetődő. Szó szerint nem profitábilis egy döntően tiszta versenyes piacon, s nem támogatja az adott cég küldetésének elérését. Más szervezetekre is érvényes e törvényszerűség. Sinek egyik példája idevágóan szerintem megszívlelendő.: A helyeken, ahol a „munka” napi szinten élet-halál kimenetelű is lehet, pl. a haditengerészetnél, hogyan választják ki egy már válogatott körből egy-egy bevetés vezetőjét. A döntésükben két tényező a kulcs: teljesítmény és bizalom. Nyilván nem bíznák olyanra az ügyet, akinek teljesítménye csekély és nem is bírja a többi ember bizalmát, míg ideális az volna, akinek a teljesítménye és a bizalmi indexe is magas – de ilyen nem mindig adott. Ami tanulságos, hogy a harctérre egy magas teljesítményt produkáló, de a többiek bizalmát a harctéren kívül, „civilben” eljátszó személy helyett (ismétlem: éppen az élet-halál helyzetekben) inkább választják osztagvezetőnek azt, akiben abszolút megbíznak a társaik emberileg, ugyanakkor közepes vagy akár szerényebb teljesítmény várható tőlük. Rájöttek ugyanis, hogy a jellemében fogyatékos, ámde „kitűnően” teljesítő ember: mérgező vezető, de akár csapattagként is az, és ez nem bevállalható kockázatot jelent. Tudható, hogy vagy a küldetést, vagy az egész szervezetet gajra vághatja – csak idő kérdése, és ezt nem engedhetik meg maguknak. Teszik ezt olyan helyen, ahol az élet-halál kérdés nem az örökkévalóság dimenziójában éles (vagyis szervezetileg nyilván nem az deklarált). Az itteni körben, ahol jól ismert a presbiterek, diakónusok felé támasztott igei standard, nem is okozhat nagy meglepetést, hogy hasonló következtetésre mások is juthatnak. Az 1 Tim 3., a Tit. 1., 1 Pét. 5. kívánatos emberi és isteni minőségről szól, s nem ilyet tesz mércének: hány hegyet ugraszt tengerbe (mondjuk per év), hány misszió, hány tenger- és földkerülés, „hogy egy pogányt zsidóvá” vagyis egyháztaggá tegyen, meg ilyesmik.
Egyéni felelősség – szóba került, amihez szerintem is fontos hozzáfűzés: nincs olyan egyéni eredmény (előjeltől függetlenül), amiben ne lenne masszív közösségi vetület, hasznos az illúziókat felszámolni, ezzel sokan foglalkoztak, foglalkoznak. (Amit az idézetekben Kierkegaard kifinomultan összegez, ahhoz társítható szemnyitogató sztorizós ill. elemzős művek: Malcolm Gladwell: Kivételesek; Elliot Aronson: A társas lény). Továbbá ha már könyvajánló, említhető még a ’Startra kész nemzet – Izrael gazdasági csodájának története’ (Dan Senor – Saul Singer), ami a Pajor Tamás által fentebb említettekhez adalék: a tanulság szintén, hogy átütő gazdasági ill. katonai sikerek milyen emberi és közösségi táptalajon tudtak növekedni pl. a modernkori izraeli gyakorlatban is bizonyítottan. Az Igénél szebben és tömörebben meg úgysem tudnánk mondani azt, ami a Test tagjairól ki lett jelentve.
Éppen nem mellékösvényre átnyergelés volt az iméntiekkel a célom, hanem rámutatni, hogy közösségek fenntarthatóságának, virágzásának vannak természetes(nek vehető) törvényszerűségei is, s vannak szekuláris helyszínek, ahol – legalább is – témábavágó misztifikációs ködöktől mentesen lehet tanulni. Tisztában vagyok vele, hogy egy felekezet, gyülekezet nem világi cég vagy hadsereg. De – kívánatos esetben – nem is valamiféle játékbábúkkal teleszórt ki-mit-tud terepasztal, valakinek a vasárnap bejáratos hobbiszobájában. A hozzászólásokban sokszor felcserélten szerepelt az „egyház” és a „gyülekezet”. Lehet, hogy ez az én érzékenységem, de úgy vélem, jobb a bibliai „Egyház” és az egyházak, gyülekezetek, hitközségek, felekezetek fogalmát megkülönböztetni. Vagyis jó szem előtt tartani, mire van kiélezve a bibliai üzenet: Üdvözítő van. Nem pedig „üdvözítő egyház”. S a magam részéről úgy olvasom, hogy az ember nem „jár az egyházba”, hanem az Egyház (ekklészia) azok közössége, akiket Jézus Krisztus az övéinek tart, s hogy félreértés ne legyen, azt is közölte, hogy mi alapján. (Ján. 10.) Egy gyülekezetbe, közösségbe eljárhat bárki (episzünagógé), de eléggé fura szint számomra, ha a keresztényélet arra kihegyezett: oda jár vagy lelép onnan. Az apostoli leveleket én úgy értelmezem, hogy nem a helyekre eljárás, hanem az Igazságban, az Úrban járás, és az Ő követése a lényegi, ami egy komplett életmód, egyénként és mindenféle közösségben, amihez tartozik az ember. Az egy alap lelkiismereti kérdés és helyzetfelismerési is, hogy kinek mi hitmegvallási alapon a testvéri közösség.
A nárcisztikus jegyek vagy akár személyiségzavar kapcsán – láthatóan többen tájékozódtak (úgy tűnik, ezt hozta a helyzet), s nem haszontalan: segíthet megérteni helyzeteket, embereket. Nyilván a kor (social media is) felerősíti az ilyen torzulásokat, de abszolút nem újkeletű, s úgy tűnik, az online tér nemcsak felerősíti, de a kevésbé kontrollálható infóáramlás miatt gyorsabban le is leplezheti az ilyen jellegű visszaéléseket. Megítélésem szerint korántsem volt, anno sem elbagatellizálható probléma azoknak, akiket érintett. Gondoljunk csak a babiloni király Nabukodonozorra, akiről a bibliai leírásból tudható, hogy meggyógyult ebből a személyiségzavarból (és őutána sajnos nem tudok felsorolást folytatni). Nabukodonozor életében nem mellesleg rendkívüli volt, hogy sorsa Dániel próféta és földijei, a három karakán barátja sorsával találkozott (vagyis pontosabban: találkoztattatott). Érdekes a király történetében, hogy tisztelettel mondtak neki is nemet, szívélyes tanáccsal is ellátták, mielőtt megaláztatás is érte, s nem maradt el nála a katartikus fordulat és a „rendkívüli nagyság” sem.
Felelős – a jelentősége szerintem az itt hozzászólók többségének nem is a húdejólmegkövező megbüntetésben értelmezhető, hanem olyasmiben, hogy a nem megfelelő gyakorlatok, életvezetés lehetőleg ne terjedjen, ne érintsen negatívan másokat. Ilyen alapon: „Egy rohadt alma százat is elront.” Vagy: „Egy rühes juh százat is elront.” Van út és mód megkérni, hogy valaki ne csináljon valamit, ami káros másokra. A presbiteri követelmények végén, vétkes elöljárók nyilvános megintése (1 Tim. 5, 20. „A vétkeseket mindenek előtt fedd meg, hogy a többiek is megfélemljenek.”) az értelmezésem szerint éppen a kiindulási alapot teremti meg az előrebocsájtott üzenettel: elegendő (kellene legyen) az istenfélelem és az elrettentés ereje. Feltéve, ha mindenki az Igét tanulmányozza és ahhoz tartja magát, „előítélet nélkül, semmit sem cselekedvén részrehajlásból” (1 Tim 5, 21.) Egy élhetetlen rendszer kapcsán van azért kategorikus kijelentés az Ő népének.: Lépjen – sőt, akkor mindjárt futólépésben tanácsos ezt – : Babilonból, az aktuális babiloni rendszerekből. Amúgy létrejött volna farizeizmus babiloni szellemiség nélkül? Nem véletlenül az „anti”-krisztusi jelenti nem csak, ami bitorolna Krisztussal szemben „helyette”, hanem azt is, ami „mellette”. Aklon kívül és aklon belül is megjelenik ez.
A lyukas vödör esete is felötlött bennem Farkas Virág dilemmái kapcsán (2023-05-20 at 10:28 – Tiborékhoz intézett kérdése, ami elkerülhette a figyelmet a blogfolyamban): az értelmet kereső emberben szükségszerűen felmerülhet, hogy mi értelme is lyukas vödörrel fáradozni, ha utántöltés-elszivárgás folyik. (Miközben kívülállók azt is vélelmezhetik: minek megtérni, vagy legalábbis csatlakozni valahova, ha Jézus Krisztus nélkül is megy nekik az, ami egyes „példányképeknek” állítottaknak Vele (vagyis: Vele SEM) – ugyanis ez nyilvánvalóvá válik, legyen bár online vagy offline az ilyen-olyan „social” tér. S tényleg, a hitben járni kezdő kicsinyek megbotránkoztatásának eseténél kívánatosabb életpályamodellnek kell vennünk a malomkő kötését a nyakba. Akinek (már) a kezében van iránymutató Szentírás, az alkalmazhatja is. Merőben más felelősséget érzékelek afelé, aki még „olvasni tanul”, vagy még a „keze sem bírja el a Bibliát”. A lyukas vödör mellett tétovázva még az is kiderülhet, hogy a vízutánpótlás történhet maximálisan lyuk- és vödörkímélő módon: mert mondjuk jön a fejlesztő, és vezetéket épít ki, esetleg épp azután, hogy a kövekből fiakat teremtett :-). Mások helyett valóban nem térhetünk meg, de mindenkinek szólhatjuk a „térjetek meg” üzenetet (nem hanyagolva a saját példával üzenés jelentőségét).
A Jób könyvében található isteni miheztartás kijózanító: „Hogyha vétkezel, mit tehetsz ellene; ha megsokasítod bűneidet, mit ártasz néki? Ha igaz vagy, mit adsz néki, avagy mit kap a te kezedből? Az olyan embernek árt a te gonoszságod, mint te vagy, és igazságod az ilyen ember fiának használ.” (Jób 35, 8-9.) Tehát mint tudjuk, Isten tökéletesen megvan az emberi teljesítménytől függetlenül, az etikai-morális vetülettől is. Jó ok, hogy ne legyünk idegesek. Ő sem az. De mert olyannyira nem érdektelen az ember (=érdekli az ember!), hogy meg is váltotta, közli az isteni mű stratégiáját.: „Álomban, éjjeli látomásban, mikor mély álom száll az emberre, és mikor ágyasházokban szenderegnek; Akkor nyitja meg az emberek fülét, és megpecsételi megintetésökkel. Hogy eltérítse az embert a rossz cselekedettől, és elrejtse a kevélységet a férfi elől. Visszatartja lelkét a romlástól, és életét, hogy azt fegyver ne járja át. Fájdalommal is bünteti az ő ágyasházában, és csontjainak szüntelen való háborgásával. Úgy, hogy az ő ínye undorodik az ételtől, és lelke az ő kedves ételétől. Húsa szemlátomást aszik le róla; csontjai, a melyeket látni nem lehetett, kiülnek. És lelke közelget a sírhoz, s élete a halál angyalaihoz. Ha van mellette magyarázó angyal, egy az ezer közül, hogy az emberrel tudassa kötelességét; És az Isten könyörül rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam! Akkor teste fiatal, erőtől duzzad, újra kezdi ifjúságának napjait. Imádkozik Istenhez és ő kegyelmébe veszi, hogy az ő színét nézhesse nagy örömmel, és az embernek visszaadja az ő igazságát. Az emberek előtt énekel és mondja: Vétkeztem és az igazat elferdítettem vala, de nem e szerint fizetett meg nékem; Megváltotta lelkemet a sírba szállástól, és egész valóm a világosságot nézi. Ímé, mindezt kétszer, háromszor cselekszi Isten az emberrel, Hogy megmentse lelkét a sírtól, hogy világoljon az élet világosságával.” (Jób 33, 15-29.) Az értelmezésemben mindez kivétel nélkül, minden emberrel megtörténik (függetlenül, hogy mi a „betegsége”). Különben nem lenne igaz és megbízható az Ige (pisztosz ho logosz). Ez egyfelől felszabadít az aggódástól, másfelől ha valaki „malákh” (=üzenetvivő, vagyis nem feltétlenül angyal), de lényegében interpretáló, mediátor (melitz=közvetítő), ebbe a küldetésbe áll bele, az lehet az ébrenléti beszélgetés fázisa, ami az emberi szellemnek már kiküldött üzenetet tudatosítja.
Nem fog mindenki mindenkinek szólni: nem is ismeri, „nincs is mellette” annyira, hogy ezt belátóan és beláthatóan megtehetné. De: MINDENKIT ismer valaki. Ha ők nem beszélgetnek, mi – és velük együtt: mindannyian – miről beszélünk? Jézus kettőt kért (kettő nagyot). A tanács szavatossága ószövetségi idők óta sem járt le. Na, de ki az embertárs? – erre jött ugyebár a példázat az irgalmas szamariai emberről. (Luk. 10, 24-37.) Nem az a lényeg, hogy ki ő, vagy ki vagy te, hanem: te mit teszel, én mit teszek?
Kedves Mind, köszi szépen a tanácskozóknak a tanácskozást, örülök nektek!
Kedves Tünde, köszönöm a nagyszerű gondolatokat! Az irgalmas szamaritánushoz egy megjegyzés: mint minden jézusi megnyilvánulás, ez a példázat is botrányos volt az akkori közegben (1994 óta kutatom ezeket mint bibliafordító, mint fordításelméleti kérdéseket is, mert egy fordításnak nemcsak fogalmilag, hanem érzelmileg is pontosnak kell lennie, mert a Kinyilatkoztatás nem kevésbé szól az érzelmekhez, mint a gondolatokhoz). Hogy ezt pontosan visszaadhassuk, át kell helyezni a mai közegbe a mondatot. Mielőtt megtenném, előrebocsátom, hogy önmagamat megvédjem a jézusi botrány következményeitől 🙂 , hogy sem inkvizítor, sem rasszista egyáltalán nem vagyok, csak világossá akarom tenni, hogyan hangzott akkor Júdeában ez a hasonlat, a mai magyar keresztény közegbe áthelyezve: „Arra ment egy pap/lelkész… elkerülte… egy dicséretszolgáló… elkerülte. Aztán arra ment egy jehovista cigány…” (a szamaritanizmus ugyanis egyszerre volt valóban súlyos eretnekség ([tagadva a jeruzsálemi istentisztelet érvényességét], és etnikai-kulturális idegenség/ellenségesség, a kortárs judaizmus szerint a szamaritánusok: démonizáltak). Szóval még ez a fordítás is finom kicsit. Csak hogy jelezzem ezzel saját korlátozottságainkat is. Még egyszer köszönöm.
Tündének még annyit: a személyiségzavar, ha valóban az, tudtommal nem gyógyítható terápiával (sem) és a környezet által sem, mert a személyiségzavaros képtelen a valódi problémájára reflektálni, semmilyen arra vonatkozó kritikát nem tud befogadni, még ha szeretné se – tehát csakis súlyos sorseseménnyel (Nabukodonozor stb.) gyógyítható, vagyis csak Isten által; és Dánielék sem önmaguk ereje által segítettek Nabukodonozornak gyógyító összeomlása előidézésében 🙂 . Ha valakinek csak patologikus személyiségvonásai vannak, de a buborékán maradt legalább egy lőrésnyi ablak, melyen elérhető, az nem személyiségzavaros – és csak azzal érdemes emberileg (ú. m. isteni beavatkozás nélkül) beszélni. A személyiségzavaros az ilyen beszélgetésre még sokkal nagyobb ellenakcióval reagál, hárításába és öncsalásába még jobban bebetonozza magát, és környezetének még több fájdalmat fog okozni, amíg meg nem nyugszik újra egyetlen biztonságot jelentő öncsalásában, és ez kontraproduktív. Ilyenkor csak Dávid stratégiája követhető Saullal szemben. „A dárda az dárda” – jegyezte meg bölcsen a hárfázó Dávidra célbadobó Saul történetére egy fegyveres testőrcég vezetője. Az ilyen emberrel nem szabad „beszélni”. El kell hajolni, Istenre kell őt hagyni, és nem szabad igazságot szolgáltatni (= bosszút állni) önmagunkért. Dávid fia erre is mutatott példát, és „megismertetett az Úr: a gonoszt annak saját keze munkájával ejtette el.” Ha Dávid megpróbált volna beszélni Saullal, vagy pláne ellene támadt volna igazságot téve/szerezve magának, nem lett volna Dávid, nem lett volna az „Isten szíve szerint való ember” – és nem nyert volna kegyelmet, amikor aztán ő viselkedett úgy, mint egy komplett pszichopata (Betsabé, Uriás ügye, lásd a részleteket is).
Lehet, hogy kicsit elkéstem, de eddig sajnos nem volt időm hozzászólást írni. Azért az összes bejegyzést végigolvastam.
Engem egy igeszakasz foglalkoztat (vagy mondhatnám: tart lázban) már vagy 2 hónapja, mely úgy érzem, teljes mértékben idevág az itt tárgyalt témához, úgyhogy ezt szeretném megosztani.
Lehet, hogy sok konklúzióját a következő kifejtésnek már leírták előttem, de talán új lehet ugyanezekre ebből az igeszakaszból megérkezni.
Az Apcs. 6: 1-6 – ban található történetről (7 diakónus megválasztása) van szó, melyet, bevallom évtizedeken át nem igazán értettem, egészen addig, míg nemrégiben a Szent Pál Akadémia fordításából illetve annak kiegészítő lábjegyzeteiből utol nem ért a döbbenet (mely azóta is tart).
(Ezúton is hálámat és elismerésemet szeretném kifejezni a Szent Pál Akadémia bibliafordító tagjainak a több évtizedes munkájáért!)
Nos, tehát az Apcs. 6:1-ben leírt alapproblémának (t.i. a hellenista özvegyek mellőztetésének) a mibenléte csak akkor érthető meg, ha tisztázódik az itt említett „mindennapi szolgálat” (vagy ahogy a következő versben az apostolok nevezik: „asztali” szolgálat) fogalma.
Idézném is a homályoszlató Szent Pál Akadémia (továbbiakban: SZPA) lábjegyzetet, amivel remélem nem követek el jogsértést:
„az asztaloknál való szolgálat a rabbinikus zsidó irodalomban is használt, ismert, közkeletű kifejezés, amely az adományok szétosztásának (!) munkáját, szervezését jelenti.”
Nem tudom ki, hogy van vele, de számomra ezzel a háttér információval ez a rendkívül szűkszavúan leírt történet valóságos „újjászületésen” esett át.
Ha ugyanis így kezdjük el kicsomagolni ezt a sztorit ebből a (mindössze 6 igeversből álló) tömörítményből, egészen meghökkentő dolgokra juthatunk el, illetve rengeteg kérdés is felmerül.
Elolvastam a biblehub.com oldalon található összes ezzel kapcsolatos kommentárt is, melyek teljesen egybecsengenek az SZPA lábjegyzetével, vagyis:
Asztali szolgálat alatt lényegében azt kell érteni, amit az Apcs. 4:34-35-ban olvasunk:
”Mert szűkölködő sem vala ő közöttük senki; mert valakik földek vagy házak birtokosai voltak, eladván, elhozák az eladottak árát, és letevék az apostolok lábainál: aztán elosztatott az egyesek közt, amint kinek-kinek szüksége vala.”
Tehát ez az „apostolok lábainál” letevés majd elosztás, vagyis a jobb módú hívők adományainak, pénzeinek az átvétele és rászorulók felé történő szétosztása volt az ún. „mindennapi”, vagy „asztali” szolgálat. (Talán legpraktikusabb lenne ezt „adományelosztó szolgálat”-nak nevezni.)
Ez a szolgálat tehát – ahogy a neve is mutatja – minden nap zajlott, tetemes pénzek feletti diszponálást (is) jelentett, ugyanakkor a szolgálatot kezdetben vezető apostolok idejét és energiáját – a jelek szerint – jelentős mértékben lefoglalta.
Ebbe a mindennapi szolgálatba nyerhetünk betekintést Ananiás és Zafira történetén keresztül is.
E mindennapi szolgálat során valaki(k)nek nyilván el kellett dönteni azt is, hogy a „kinek-kinek a szüksége szerint” az mit jelent: hol a határ, ki számítson rászorulónak és ki ne.
Ebbe a döntési mechanizmusba szivárgott be aztán a diszkrimináció. Valakik ugyanis – hogy ez közvetlenül az apostoloknak róható-e fel, vagy egy, az őket segítő, szélesebb szolgálói körnek, azt csak találgatni lehet – úgy döntöttek, hogy az adományok elosztásában a héber zsidóságból valókat preferálják.
A rászorulók között (elvileg) kiemelt helyen álltak a magukat fenntartani nem tudó özvegyasszonyok. (Lásd még: 1 Tim. 5) Idővel a hellenista testvérek számára nyilvánvalóvá vált, hogy a közülük való özvegyasszonyok nem (vagy nem annyit) kaptak az elosztandó adományokból, ami nem meglepő módon panaszkodást, (az itt álló „goggüszmosz” szó jelent még zúgolódást, elégedetlenséget is) váltott ki belőlük.
A hellenista özvegyasszonyok „mellőztetése a mindennapi szolgálatból” tehát ezt jelentette: annak az átélését, hogy miközben a héber zsidó sorstársak kapták az adományokat, nekik (t.i. a hellenistáknak) azokból már valahogyan nem „jutott”.
Egy pillanatra térjünk ki erre a „hellenista” (Károliban: „görög”) kontra „héber” zsidóság közötti feszültségre. Itt megint az SZPA lábjegyzetét idézném:
„A hellenisták a nyugati diaszpórában élő (vagy onnan visszaköltözött), görögül beszélő zsidókat jelentik, míg a héberek megjelölés az Izraelben élő, arám nyelvet beszélő zsidókra vonatkozott. Az előbbiek a Törvényt általában lazábban értelmezték és tartották meg; míg az utóbbiak, az „ortodoxok”, jóval szigorúbban. Ez lehetett a legfőbb oka a közöttük keletkezett feszültségnek.”
(Talán egy kicsit az itthoni illetve külhoni, erdélyi magyarság viszonylat emlékeztet erre.)
A különböző teológiai kommentárok szerint az Apcs. 6:1-ben leírt feszültség kialakulásához egyébként ilyen tényezők vezethettek:
A héberek voltak közelebb a „tűzhöz”, ők érezhették magukat inkább otthon, ők beszélték a Szentföld nyelvét, az adományozók is inkább héberek lehettek, ezért „igazságosnak” gondolhatták priorizálni a „saját” özvegyeiket, és úgy általában is volt egy felsőbbrendűség érzet a héber zsidóságban a hellenistákkal szemben, mely alattomosan bekúszhatott az egyházba, stb., stb…
Maradjunk annyiban, hogy emberi gyarlóságokból fakadó diszkrimináció jelent meg a mindennapi (adományelosztó) szolgálatban, melynek a jeruzsálemi közösség hellenista tagjai voltak a károsultjai.
Nos, játsszunk el egy kicsit azzal a gondolattal, hogy mi ehhez a külhoni, hellenista oldalhoz tartozunk ebben a jeruzsálemi közösségben.
Tegyük fel, hogy a mi özvegyen maradt anyánkat, anyósunkat (vagy egy szeretett barátunkét, testvérünkét) éri ilyen diszkrimináció.
A gyülekezetben azért próbáljuk kedvesen köszönteni azt a héber özvegyasszonyt is, aki ugyebár részesült (és vélhetően részesülni is fog) az adományokból, így neki nyomasztó anyagi szükségei nincsenek – ő valamiért felszabadultabban tudja dicsérni Istent. Eközben észreveszünk egy hellenista özvegyet is, aki pedig a csalódástól, frusztrációtól, anyagi gondoktól nyomasztva kimegy a „mosdóba”, hogy mégse lássák már, ahogy sír.
Akárhogyan is: savanyú érzés lehetett hellenistaként így egy ilyen közösséghez tartozni.
Aztán feláll valamelyik nagy tekintélyű (ugyebár: héber zsidó) apostol, akinek végig hallgatjuk a tanítását majd jön a közös úrvacsora, otthon pedig azon veszekszünk a házastársunkkal, hogy vajon ezek az apostolok, akik ezt az adományelosztó szolgálatot is vezetik, tudnak-e erről az egészről…
„Ezek Istennek szent és feddhetetlen emberei” – hangzik az egyik vélemény, „Én nem hiszem el, hogy ne tudnának róla” – hangzik a másik…
Ez már biztosan nem az az állapot volt, melyről korábban így ír a Biblia:
„a hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala” Apcs 4:32
Ilyen belső feszültségekkel egy közösség vajon meddig bírja ki egyben, szakadás nélkül?
Vajon lehet-e csodálkozni azon, hogy a hellenista zsidó testvérek elkezdtek panaszkodni, zúgolódni a héber zsidók ellen?
Megjegyzem azért én hiszem, hogy az apostolok, mind tetteikben, mind motivációikban szentek és tiszták voltak, (ami a következő igeversekből maradéktalanul bizonyítást is nyer) de azt lehetetlenségnek tartom, hogy erről a jelenségről ne tudtak volna. Valamilyen szinten ők is kompromittálódtak ebben – naivitás azt képzelni, hogy nem.
Annyi biztos, hogy a szóban forgó „mindennapi” szolgálatot egészen az Apcs. 6:1 idejéig az apostolok vezették, ahogy olvassuk is: az ő „lábaikhoz” tették le az adományokat. Így tehát elmondható, hogy az apostolok vezetése alatt jutott el a probléma a forráspontig.
És az is biztosan állítható, hogy a hellenisták előtt az apostoloknak eddigre már valamilyen mértékű bizalomvesztést kellett elszenvedni.
Nos, ettől a ponttól válik igazán izgalmassá e történet további elemzése:
Mit léptek erre az apostolok?
Milyen ősmintát tár elénk a Biblia (mert hiszem, hogy ez egy ősminta) arra az esetre, ha a szellemi tekintélyeknek – bármilyen okból kifolyólag – bizalomvesztést kell elkönyvelniük azok körében, akik felé szolgálnak?
Bizalomvesztésről van szó, arról, amikor a hívőkben megcsappan, vagy talán el is fogy a bizalom egy szellemi tekintély irányában.
Az egyházban gyakorolt szellemi tekintély számára ugyanis a bizalom egy olyan nélkülözhetetlen üzemanyag, ami ha elpárolog, akkor kérdéses, hogy onnantól fogva maga a tekintély egyáltalán létezik-e még.
Hiszen bizalmon alapuló tekintélyről beszélünk, nem?
Van szervezeti, erőn és félelmen alapuló tekintély is, mely teljesen független ettől a bizalomtól, de Jézus vajon nem erről mondja-e a Máté 20:26-ban, hogy „köztetek NE így legyen”?
Hogyan lehet valaki „mindenkinek a szolgája” – azaz jézusi értelemben vett tekintély – úgy, hogy már elpárolgott felé a bizalom? A bizalmat vesztettek elé odaáll-e toporzékolni, fenyegetőzni azzal, hogy „ha nem kérsz belőle, én akkor is szolgálni akarok feléd, érted?!”
Véleményem szerint a bizalomvesztés tényével egy szellemi tekintélynek legelőször is őszintén szembe kell(ene) nézni, majd az elvesztett bizalmi tekintélyt Istentől nyert bölcsességgel és kizárólag igei eszközökkel kell(ene) megpróbálni újra felépíteni, visszaszerezni. Ha egyáltalán még lehetséges…
Meg lehet próbálni testi eszközökkel is (pl. üdvösség elvesztésével való fenyegetéssel, zsarolással, manipulációval, leuralással), de ezek csak még súlyosabb bizalomvesztéshez, a bajok további elmérgesedéséhez vezetnek, és az egyházban maximum egy szervezeti, nem bizalmi alapú tekintélyt lehet vele kicsiholni állandó problémákkal és valláskárosult hívőkkel.
Ez az a pont, ahol rettenetesen el lehet rontani a dolgokat, és ahonnan az itt taglalt jelenségek (valláskárosodás, ekkl. neurózis) ki tud indulni: amikor az elvesztett bizalom ellenére a tekintélyt azért bármi áron és semmilyen eszköztől vissza nem riadva fenn akarják tartani.
A bizalom – úgy hiszem – egy nagyon érzékeny szívbéli valóság, mely nehezen épül fel és pillanatok alatt el tud párologni, ha visszaélnek vele. Erővel, kényszerrel nem csiholható ki és nem is tartható fenn, hanem az ott valahol a szív mélyén fakad fel és onnan tud eltűnni is.
Az egyházi, szellemi tekintély viszont e bizalom nélkül egész egyszerűen nem tud működni. Az nem tud csak úgy, „objektíve” működni, ha azt a hívek a megadott bizalmuk által nem tartják fenn.
Ez a nagyon finom kölcsönösség jön át ebből az egész Apcs. 6:1-6 esetből (amire mindjárt visszatérek)
Az efézusi vénekről Pál egyértelműen kijelenti (Apcs. 20:28), hogy őket a Szent Lélek tette vigyázókká (szellemi tekintélyekké), de két verssel később azt is megjövendöli róluk, hogy közülük némelyek „fonák dolgokat beszélnek” majd, „hogy a tanítványokat maguk után vonják.”
Vajon amikor Pálnak ez a kijelentése beteljesedett, akkor is helyes volt követni azokat a bizonyos „fonák dolgokat” beszélő efézusi véneket, arra hivatkozva, hogy őket eredetileg a Szent Szellem tette vigyázókká?
Vajon Isten azt várná el a hívőktől, hogy az egyházi, szellemi tekintélyhez úgy viszonyuljanak, hogy „ha már nincs is bizalmam feléd, mert szerintem nem jó, nem Isten szerint való úton jársz, azért én mégis alád rendelem magam, mert hát te vagy számomra kijelölve, mint Istentől való szellemi tekintély, belátom, nem tehetek mást, különben elvesztem az üdvösségem?”
Az Apcsel 6-ban mindenesetre azt látjuk, hogy ezek a hellenista testvérek nem voltak ilyen lelki nyomorban élők: ők panaszkodással adtak hangot sérelmüknek a mindennapi szolgálat miatt, mely szolgálatot ugyebár a héber-zsidó apostolok vezettek.
Végső soron kijelenthetjük tehát, hogy az ő panaszuk – közvetve, vagy közvetlenül – az apostolok adományelosztó szolgálatot végző illetve az azt vezető tevékenysége ellen irányult.
És akkor ismét megérkeztünk a nagy kérdéshez:
Mit léptek erre az apostolok??
Először is, az apostolok kezdeményezték a probléma megoldását: ők hívták össze a tanítványok sokaságát.
(Ez nem tudott és ma sem tud másként működni: egyértelmű, hogy bizalomvesztés estén a tekintélyt képviselő oldalnak kell kezdeményezni, hiszen az elvesztett bizalom visszanyerésére nekik van szükségük. Már amennyiben bizalmon és nem félelmen illetve erőn alapuló tekintélyt akarnak az egyházban gyakorolni…)
Az Apcs. 6:2-től tehát egy nagy összejövetelt látunk, melyet a tizenkettő hívott össze, és amelyen mind a sértett hellenista, mind az „alperes” héber oldal jelen kellett, hogy legyen, együttesen alkotva így az egybegyűlt „tanítványok sokaságát”
Majd ezt olvassuk: „A tizenkettő … így szólt:”
(Itt egy pillanatra megállnék):
Mi az, hogy a tizenkettő összehívta… a tizenkettő így szólt…?
Mintha egy 12 fejű gyülekezetvezetőt látnánk…
Lehet egy 12 fős testületnek ilyen egységben vezetni egy közösséget?
Mielőtt összehívták volna a tanítványok sokaságát létezhetetlen, hogy magukban, tizenketten ne gyűltek volna össze megbeszélni a dolgot…(Időben az Apcs. 6:1 és 2 között) Azon a megbeszélésen nem voltak nézeteltérések, netán heves viták?
Ekkora nyomás alatt (hiszen némi túlzással: a fél gyülekezet ellenük zúgolódott) hogyan tudtak végül közös nevezőre jutni és egy ilyen javaslattal teljes egységben előállni? (Nagy tapsot érdemelnek!)
Innen most egy nagy leágazást lehetne tenni egyébként a testületi kontra egyszemélyű vezetés témájába, de inkább gyorsan ugorjunk tovább…
Mi volt a javaslat?
Az a javaslat, amivel itt az apostolok előálltak olyan sok aspektusból nézve gyönyörű, hogy azt sem tudom melyikkel kezdjem!
(Javaslom) Vizsgáljuk meg ezt a javaslatot alaposan:
„NEM HELYES” – ezzel a megállapítással kezdik, de ez nem a hellenisták panaszkodására vonatkozott, hanem önmaguk cselekedeteire. Ők ugyanis önvizsgálatot tartottak és arra jutottak, hogy abban, amit csináltak korrekcióra van szükség, és ezt a korrekciót nem húzódoztak az egész gyülekezet előtt kommunikálni:
„Nem helyes, hogy mi az Isten igéjét elhagyjuk (vagy: elhanyagoljuk) és az asztalok körül szolgáljunk.”
Ennek a mondatnak számomra a következő, tágabb jelentése szüremlik át:
Nem helyes az, hogy mi az adományok kezelésével foglalkozunk nap, mint nap, mert úgy látjuk, hogy ez az Igeszolgálat rovására megy. Belátjuk, hogy nem végezhetjük mindkét szolgálatot egyidejűleg tovább, mert így egyiket sem tudjuk kellő módon betölteni: az Ige szolgálatát is elhanyagoljuk, ugyanakkor az adomány elosztó szolgálat végzésében is panaszra adtunk okot.
Látjuk atyámfiai, hogy milyen nagy lett az elégedetlenség e szolgálat körül, úgy, hogy kevés híja, hogy nem szakadt ketté a gyülekezet. Elfogadjuk, hogy a hellenista testvéreink panasza jogos volt; ezért is kezdeményeztük ezt az összejövetelt. Nagyon sajnáljuk, hogy a támogatásokból az ő özvegyeik sok esetben kimaradtak, és átérezzük, hogy ez milyen fájdalmas lehetett számukra. Elismerjük, hogy ez egy Isten előtt nem kedves diszkrimináció volt, mely sajnálatos módon éppen a mi irányításunk alatt tudott megtörténni.
Bár úgy gondoljuk, hogy a félreértések sok esetben a túlterheltségünk miatt adódtak, mégis elismerjük a felelősségünket, mely alól nem akarunk kibújni. Úgyhogy:
„Válasszatok azért, atyámfiai, ti közületek hét férfiút, kiknek [jó] bizonyságuk van, kik Szent Lélekkel és bölcsességgel teljesek, kiket erre a foglalatosságra beállítsunk.” (3.vers)
Most megpróbálnám ezt a mondatot is kicsomagolni:
Minden eddig mondottakat elismerendő, mi erről a szolgálati területről most kivonulunk. Nem gondolunk a bejövő pénzek feletti diszponálással, hiszen eddig sem tekintettünk ezekre a pénzekre úgy, mint (akár csak részleges) bevételi forrásra, hanem ezek a jövőben is teljes egészében a rászorulók számára fognak szétosztásra kerülni.
Mi ezt a szolgálatot ezennel szeretnénk átadni másoknak, olyanoknak, akiket most ti válasszatok ki magatok közül! (Jól hallottátok: azt szeretnénk, ha nem mi, hanem ti választanátok ki őket.)
Az Istentől kapott tekintélyünknél fogva viszont arra kérünk benneteket, hogy olyan hét férfit válasszatok, akik megbízhatóak, Szent Szellemmel és bölcsességgel teljesek.
A választás ti kezetekbe történő átadásával szeretnénk kifejezni, hogy teljes jogú és értékű, döntésképes embereknek tartunk titeket, akik képesek Isten akarata szerint kiválasztani a hét megfelelő embert erre a szolgálatra.
Legfőbb célunk az, hogy ez a gyülekezet továbbra is Isten kegyelmében maradjon és növekedjen. A keserűségnek minden gyökerét szeretnénk felszámolni, szeretnénk gyógyulást adni a sebekre, tiszteletet a mellőzöttség helyett, elfogadást a diszkrimináció helyett.
Hisszük, hogy jól illetve a Szent Szellem vezetése szerint fogtok választani, így a megválasztott hét diakónus garancia lesz számotokra arra nézve, hogy ez a sajnálatos diszkrimináció teljesen meg fog szűnni.
Hisszük továbbá, hogy vannak ti köztetek erre a szolgálatra alkalmas, Szent Szellemmel teljes férfiak, akik prófétai ajándékkal is bírnak, így képesek lesznek, ha kell, az Ananiás és Zafira útján járókat kiszűrni, vagy bármilyen más felmerülő problémát bölcsességgel kezelni. Nem tekintünk magunkra úgy, mint ilyesfajta kegyelmi ajándékok kizárólagos birtokosaira. Sőt, ha más ilyen ajándékokkal bíró személyeket látunk, azokra nem konkurenciaként tekintünk; őket nem elnyomni, hanem felemelni szeretnénk.
Akkor hát testvéreink: válasszatok!
„Mi pedig foglalatosok maradunk a könyörgésben és az igehirdetés szolgálatában.”
(amire Istentől az elhívásunkat elsődlegesen kaptuk.)
Az apostoloknak ez a javaslata több döbbenetes dolgot is tartalmaz:
– Egy árva szóval nem rótták fel a hellenista testvéreknek a panaszkodást (Ezek szerint van olyan, hogy egy gyülekezeti „goggüszmosz” igenis jogos és annak a tekintély oldalon helyt kell adni)
– Azzal kezdték, hogy egy őszinte önkorrekciót gyakoroltak a teljes gyülekezet előtt: „Nem helyes, hogy (mi)…”
– Gond nélkül át tudták (maguktól) adni másoknak azt a szolgálatvezetői pozíciót, mellyel kapcsolatban a panasz megfogalmazódott.
– Gond nélkül le tudtak mondani a bejövő pénzek feletti diszponálásról.
– Teljességgel le tudtak mondani arról is, hogy beleszóljanak a leendő hét szolgálatvezető kiválasztásába: a választást teljes egészében a hívők sokaságára bízták. („Válasszatok azért, atyámfiai…”)
– Még egyszer: a gyülekezeti adományok felett diszponáló szolgálat vezetőit teljes egészében a gyülekezettel választtatták meg.
– Kinézték a hívők sokaságából, hogy lesz köztük hét olyan, (akár számukra ismeretlen) ember, akikre a bejövő pénzek kezelésének teljes felelősségét rá lehet bízni.
– Már előre bejelentették, hogy az így megválasztott hét személyt fenntartás nélkül el fogják fogadni és a szolgálatba be is fogják állítani. (3. vers vége!)
– Nem riasztotta őket vissza az sem, hogy az egybegyűlt és választójoggal megajándékozott tanítványok sokaságában nagy valószínűséggel néhány hónapos, hetes vagy akár csak pár napja megtért hívők is szép számban lehetnek.
– Ezzel a javaslattal összességében egy hatalmas mértékű bizalmat adtak oda a gyülekezetnek.
– A 12 apostol a javaslat minden részletében teljes egységben volt
Majd ezt olvassuk:
„És tetszék e beszéd az egész sokaságnak”
Ez a mondat tükrözi, hogy annak a hatalmas bizalom tőkének, amit a tizenkettő a javaslattal befektetett a gyülekezetbe máris jöttek a jó gyümölcsei:
Innentől lehetett tudni, hogy a csata nyerésre áll. A diszkrimináció a múlté, panaszkodásra többé nem lesz ok, és az ő bizalmi tekintélyük is helyre fog állni, a közösségben pedig megnyílik az ajtó a gyógyulás, a békesség és a helyreállás felé.
A gyülekezet meg is választotta a hét embert, akikről az SZPA lábjegyzete ezt írja:
„valamennyi név görög, ez arra utal, hogy a gyülekezet és az apostolok szándékosan hellenista hátterű zsidókat választottak, valamint a pogány származású Nikolaoszt, hogy a fentebb ismertetett diszkriminációt megszüntessék a közösségben.”
(Azzal azért itt nem értek egyet, hogy „a gyülekezet és az apostolok…választottak”. Meggyőződésem szerint az apostolok NEM vettek részt a választásban, hiszen nem azt mondták a gyülekezetnek, hogy „Válasszunk azért, atyámfiai…”, hanem azt, hogy: „Válasszatok…”)
A hét – ezek szerint egytől egyig nem héber zsidó – diakónust aztán az apostolok kézrátétellel és imával tényleg (semmilyen kifogást nem emelve) beállították az adományelosztó szolgálatba. És ennyi…
A befektetett bizalmi tőke igazi hozamát pedig a következő (hetedik) versben olvassuk:
Apcsel 6:7 És az Isten ígéje növekedék; és sokasodék nagyon a tanítványok száma Jeruzsálemben; és a papok közül is nagy sokan követék a hitet.
A hét új szolgálótestvérből kettőről (István és Filep) később is hallunk: őket hatalmasan használta az Úr. Sőt arra is erősen következtethetünk az Apcs. 8-ban leírt samáriai evangélizációból, hogy a hellenista „hetek” és a héber tizenkettő közt teljes harmónia és együttműködés volt.
Nos, mi mindebből a tanulság? Hogyan lehet megelőzni a valláskárosodás mérgező folyamatát?
Mivel úgy látom – a fentebb kifejtett igék alapján – hogy a valláskárosodás mérgező folyamának a megállítását a tekintély oldalnak kell kezdeményezni, így hát álljon itt néhány egyszerű tanulság a tekintély oldal képviselői számára:
– Ha bizalomvesztést szenvedtél el, akkor ne csinálj semmi olyat, amivel még tovább fog fogyni a bizalom az irányodban: ne ostorozz, ne manipulálj, ne zsarolj az üdvösség elvesztésével, ne küldd pokolra azokat, akik már nem kérnek a szolgálatodból (mert elvesztették a bizalmukat irányodban), ne tégy úgy, mintha a tekintélyed egy objektív, a hívők bizalmától teljesen független valóság lenne, stb.
– Ha mégis objektív, erő alapú tekintélyt szeretnél magadnak, akkor talán alapíts egy céget és valósítsd meg ott! Az egyházban – az Ige alapján – csak a bizalmi alapú tekintély működik.
– Ha bizalmat szeretnél (újra) felépíteni a hívőkben, akkor vess beléjük te először bizalmi tőkét, mint ahogy az apostolok tették! Azzal legyen arányos a befektetett bizalmi tőkéd, amekkora kárt okoztál és ami(k) miatt a bizalom megcsappant az irányodban!
– Bizalmi tőkét ilyenekkel tudsz befektetni: hátrébb tudsz lépni, át tudsz adni magadtól szolgálati területe(ke)t másoknak, be tudsz vonni másokat, (újakat is) a szolgálatba, be tudod vonni a teljes gyülekezetet döntésekbe, rá tudsz bízni döntéseket másokra anélkül, hogy te beleszólnál, eleve feltételezed, hogy másokban is van kegyelmi ajándék nem csak benned és annak teret is engedsz, minden lehetséges módon arra törekszel, hogy másokat felemelj és ne lenyomj stb. (ezek most csak az Apcs. 6 közvetlen tanulságai, de a lista még bizonyára folytatható…)
– Ha nyilvános és teljesen őszinte (nem egy pózolós, stratégai alapon alkalmazott) önkorrekciót gyakorolsz, azzal csak növeled a bizalmat a hívőkben, ezért bármilyen nehezedre esik is, tedd meg! (Vagy azt gondolod, hogy ha egy Péter apostolra volt jogos panasz – és itt nem csak az Apcsel 6-ra, hanem a Gal.2-re is gondolok – akkor rád nem lehet jogos panasz? Te mindig mindent jól csináltál, mindig neked volt, van és lesz igazad?)
– Ne próbáld azt elhitetni magaddal sem a hívőkkel, hogy ha egy probléma nincs kommunikálva, akkor az nem létezik! A hívők nem hülyék…
– Ne legyen háttér olvasata annak, amit mondasz, ne stratégizálva, manipulálva beszélj, mint a politikusok, hanem beszélj őszintén és egyenesen: Úgy-úgy, nem-nem.
– Ha állandóan „áll a bál” körülötted, akkor lehet, hogy meg kellene őszintén vizsgálni, akár külső szakember bevonásával is, hogy esetleg nem áll-e fenn nálad (is) valamiféle neurotikus, traumatikus sérülés, akár gyermekkorból, akár más tekintélyektől kapott sebek miatt, amitől te magad is – akaratod ellenére – traumatizálsz másokat! Ebben az esetben a saját belső gyógyulásod kell(ene), hogy legyen az elsődleges cél, hiszen hogyan tudnál addig másokat a gyógyulás irányába vinni, amíg te magad belül nem gyógyultál meg?
– Azokat, a hívőket, akik teljesen elvesztették a bizalmukat benned, azokat hagyd békén és bízd őket Istenre és az ő kegyelmességének igéjére! Nem az üdvösségük veszett el, hanem csak a feléd való bizalmuk.
– Ha eljutsz arra a bizonyosságra (mint az apostolok), hogy „nem helyes” az, hogy te egy adott területen szolgálj, mert mondjuk állandóan panasz van rád és folyamatosan „áll a bál” a személyed és szolgálatod körül, akkor tudj kivonulni abból a szolgálatból, hogy Isten elvezethessen arra a szolgálati területre, amiben valóban áldás tudsz lenni mások számára!
(Silás például „főember” volt a jeruzsálemi gyülekezetben – Apcs.15:22 – de megértette, hogy ezt a szolgálati területet neki fel kell adni, így Antiochiába költözött – Apcs. 15:34 – és hamarosan meg is találta új szolgálati területét Pál mellett, ahol nagy áldással szolgált.)
Ezzel a mindent kifejező két szóval fejezném be: „Testvéreink, válasszatok…!” (Rev. Károli)
(Testvéreink! Egy hatalmas adag bizalmat adunk nektek…)
„Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük…” (Máté 7:12)
Kedves Tibor, köszönöm, bizony nagyon is helyénvaló a kiegészítésed az irgalmas szamaritánus példázatához, hiszen az említett részletek ismerete nélkül a történet akár egy „irgalmas pigmeus” akciójáról is szólhatna – az is kb. annyira egzotikusan hangzik. 🙂 A történet valóban többszörösen sokatmondó, a tömörség ellenére és része a Jézusra jellemző fricska is. Az embertárs szeretete kapcsán a három evangéliumi leírás alapján az is tudható, hogy (miután a szadduceusok előzőleg „helyre lettek rakva”) itt egy farizeus, törvénytudó, írástudó interjúvolta a Mestert. Belegondolva:
– Ez a Jézussal beszélgető farizeus valószínűsíthetően nem vádolhatta magát azzal, hogy szamaritánusokkal szóba áll, elegyedik, hovatovább haverkodik. Az Evangéliumból az jön le még a farizeusokról, hogy amikor a szadduceusokat Jézus kiigazította, azt némi kárörvendéssel fogadták.
– A példában vagy történetben a kirabolt ember Jeruzsálemből Jerikó felé tartott, ő is nagyobb eséllyel lehetett értelmezhető bőven felette egy szamariai „státus”-ának. (Némi ugrással, hasonlíthatóan egy európainak a térképén jobban elhelyezhető középkori Róma és Firenze viszonylatához: egy ilyen utazó leginkább vallási vagy kereskedelmi céllal lehetett úton, s nem mellékesen: volt mit tőle rabolni.) A törvénytudó összerakhatta, hogy az áldozat inkább lehetett öntudatos és ellentámadó magatartású, különben a kifosztáshoz talán nem lett volna „szükséges” a félholt állapotra történt verése. Azt nem tudjuk, hogy hétköznapi esetben mennyire irtózott volna egy ilyen tehetős személy egy szamaritánus közelségétől vagy érintésétől, viszont félholtan garantáltan nem is állt módjában ellenkezni, hogy az életét éppen egy nyomorult szamariai ember mentse meg. Ezzel együtt ez a nyomorult akkor és ott tökéletesen jól jött a másik nyomorultnak.
– Tehát a megvetett/lesajnált szamaritánus meglátta, megszánta, bekötözte, olajjal és borral látta el a sebeit – nem pedig pl. sót szórt beléjük. (Másként sem tört borsot az orra alá, legendásan szamaritánus módra ellenségeskedve, hanem jóérzésű emberként viszonyult.)
A „ki volt itt a felebarát?” (vagyis a szeretetben eljáró embertárs) kérdésre ez volt a törvénytudó válasza: Az, aki könyörült rajta. Nem is mondta ki a szamaritánus nevet (horribile dictu), vagy inkább hadd legyek bizakodó, és leesett neki, hogy az elvárás: az emberi magatartás, a tett; s ez független a származás, pozíció, státus, stb. paraméterektől. Azaz az embertárs szeretete kapcsán, ami felmerül: aki az életutamon, aki a közelembe esik, megindul-e rajta a szívem, ha állapota félholt, akkor könyörülök-e rajta (függetlenül attól, hogy minek tartjuk vagy ismerjük egymást).
Miként máshol: „ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal”. (1 Ján 3, 18.) – Áll a buzdítás épp annak a Jánosnak levelében, aki korábban, amikor éppen Jeruzsálem felé tartva egy szamaritánus faluban, akiknek Jézus kérését tolmácsolták, s nem voltak feléjük kellően kooperatívak, de befogadóak sem, tűzvészt gondolt a falura küldeni, Jakabbal egyetértésben. „De Jézus megfordulván, megdorgálá őket, mondván: Nem tudjátok minémű lélek van ti bennetek: Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa.” (Luk 9, 55-56.) Tanulságos eset, hogy a változásnak lehet kontrasztos és időigényes folyamata, s nem ment az apostoloknak sem alanyi jogon.
Visszatérve ezért húznám alá újra, hogy az irgalmas szamaritánus példázat egyrészt az emberek közötti könyörületesség, a tett jelentőségét emeli ki, másrészt arra tanít, hogy az emberek között inkább az adódó helyzetet érdemes nézni, és kevésbé a külső embert, vagy az egót.
Nabukodonozor esettörténete azért villanyoz fel, mert 1 megtörtént eset ilyen meggyógyulásról, tehát lehetséges (igen, isteni beavatkozással). Zömmel reménytelennek tartják, vagyis a többévtizedes gyakorlattal bíró szakemberek többségi álláspontja és tapasztalata, hogy a „cluster B”, és ezen belül a nárcisztikus személyiségzavar nem változik (ez helytálló lehet: emberi szinten). Egyetértek, hogy a totál személyiségzavaros állapot, illetve a személyiségzavaros vonások, jegyek fokozatait érdemes megkülönböztetni. Egyéni megítélés és (a gyakran önkéntelen történő) tesztelés nyilván meglehet és azáltal kiderülhet, hogy éppen a „résnyi ablakon sikerült beüzenni” vagy máris „repül a dárda” – hogy visszamutassak az általad említett találó képekre. Amire utaltál, hogy az önreflexió kardinális: abszolút, ugyanakkor mivel egy embernek még saját magát sem egyszerű feltérképezni, és akkor témába vágóan tovább lehetne vizsgálgatni a szellem, valamint a lélek működését – ami megintcsak a Mindenható felségterülete, szívek és vesék vizsgálójaként. Ő azért is, mert igazságos; álomban is, ember által is szólt: Nabukodonozor nem lett elintézve szó nélkül, vagyis figyelmeztetés nélkül. Dánielnek – miután az isteni „végzést” megértette – több oka is lehetett a „rémüldözésre”, és érthetően nem éppen életbiztosítást jelenthetett számára az üzenet becsületes átadása. (A személyiségzavarok kapcsán még fontosnak tartom azt a praktikus megkülönböztetést, ami éppen a másokra veszélyes, káros hatások kapcsán is rendszerez. Tekintve, hogy több személyiségzavar olyan, hogy bár magára nyomorúságos, hátrányos, vagy káros, de másra ill. közösségre nem, vagy legalábbis nem közvetlenül. Mindez az életvédelmi megfontolásokat tovább árnyalja, s hogy ne legyek már hosszasan offtopic: hívő közösségben nagyon nem mindegy, minek engednek aktívan vagy passzívan szabad utat. Tekintve, hogy a ráhagyás, a feljogosítás, a megerősítés révén a – még – nem „reménytelen” esetek is mélyebbre süllyednek, és másoknak is nagyobb kárt tudnak így okozni.) Nyilván nem minden egyén képes nem szakértőként precíz személyiségrajzot, diagnózist felállítani (pláne terápia tervet), viszont valóban egyéni mérlegelés, hogy a számára káros személyes szituációban a már korábban talán Endre által említett „no contact” szerint él, esetleg „grey rock”, stb. egyéb szakértői javaslatokkal, amit alkalmazni tud adott esetben.
Meggyőződésem szerint a közösségi mérlegeléshez, főleg hívők esetében: az Ige elég, csak lámpás legyen.
Saul és Dávid történetéhez értem (szerintem), amit akár életvédelmi megfontolásból hozzáfűztél, ehhez azt emelném még ki, hogy ők nem (ők sem) egy légüres térben álltak szemben egymással, voltak mellettük mások, nemcsak családtagok, más érintett emberek is, vagyis egy komplett sereg, nép. A barlangi (1 Sám 24.) és a tábori (1 Sám 26.) találkozás is jó példa volt erre, amikor Dávid nem egyszer megkímélte az őt igazságtalanul üldöző Saul életét, de nem is hagyta szó nélkül a „bánásmódját”: jóllehet ésszerűen tisztes távolságból, ezért nem is négyszemközt vagy párszemközt, hanem jobb híján nyilvánosan – konkrétan kiabáltak egymásnak. Így az adott helyzet tisztázását mindkét fél környezetében is hallhatták és megismerhették az emberek, megvolt a lehetőség, hogy a párbeszéd és a megtapasztalt tények alapján értelmezzék a történéseket: az egyik oldalnak már nem kellett kizárólag Saul narratíváját és rögeszméit elfogadni, a másik oldalnak pedig lett példamutatás, hogy a rögeszmés Sault sem kell leöldösni, pardon: nem szabad. Valóban, Dávid nem erősködött önmagának bosszúállóan „igazságot szolgáltatni”, de az igazságot (Igazságot) szolgálta szerintem azzal, hogy igazságot szólt, tényszerűséget igazolt, amikor alkalom adódott. Ez a nyilvános felvállalás és tisztesség meghatározó volt Dávid megítélésében és áldásos volt „bujdosó” majd „közszereplő” pályafutásában egyaránt (amíg egyenes úton járt). Dávid lejegyzett élettörténete (egy remek kezdetből szörnyű megromlás, azután megintés, megtérés, helyreállás, sok fájdalommal és szenvedéllyel), szóval Dávid tanulmányozható élete alapján elgondolkodtató, ahogy már fiatalon még a rábízott juhok (egyszerű háziállatok) megmentéséért is az életét kockáztatta vadállatokkal: oroszlánnal és medvével szemben (és feltehetően nulla nézőközönség előtt); holott a zsoltárai alapján kívül-belül volt dolga a félelemmel, ami úgy tudom, kevéssé jellemző pl. pszichopatákra. Ez a lelkület más mintázatúnak tűnik, ettől Dávid bűnei súlyos bűnök voltak. Eddigi ismereteimmel, vagy ahogy megértettem: nem minden gyilkos pszichopata, illetve nem minden pszichopata gyilkos. Bár mindkét megjelölés bőven tovább volna taglalható, kétségtelen.
Átlendülve újszövetségi időkbe, Pál eljárása egy egészen más vonatkozásban, de ehhez hasonlíthatóan (vagyis az emberi közegben hogyan érdemes eljárni? – alapkérdéshez is kötődően) tanulságos, amikor adománnyal utazás során nemcsak megengedte-megtűrte, hanem örömmel vette, hogy a szóban forgó gyülekezetek köztiszteletnek örvendő útitársat, követet (mint közösségük képviselőjét) válasszanak Pál bizalmas társa, Titus mellé.: „Elküldöttük pedig vele [Titus-szal] együtt amaz atyafit is, aki az összes gyülekezetekben dícséretes az evangyéliomért; Nemcsak pedig, hanem a gyülekezetek útitársunknak is megválaszták ebben a jó ügyben, amelyet mi szolgálunk magának az Úrnak dicsőségére és a ti készségetekre; Óvakodván, hogy senki se ócsárolhasson minket a mi szolgálatunk által való bőséges jótétemény miatt; Mert gondunk van a tisztességre nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt is.” (2 Kor 8, 18-21.) Evidens volt számára mindezekben az összefüggés és a gyümölcs, ezért Pál minden hívőt erre buzdított: „A tisztességre gondotok legyen minden ember előtt.” (Róm 12, 17b) Azaz Pál nem elégedett meg azzal, hogy ő tudja önmagáról, hogy tisztességes. Hagyta, hogy ezt mások is, empirikusan is megtudhassák. Azaz nem is hagyott maga körül aknamezőt, mondván: igazodjon el, ki hogyan tud. A testvéreihez beszéde egyenes – ahogy a már szintén felemlített Gal 2. ismert történetben Péterhez is, a hívőkhöz intézett levelei nyílt írások, bár „amelyekben vannak némely nehezen érthető dolgok,” (2 Pét 3, 16.) – ezzel együtt Péter a levelében átfogóan Pál üzenetét támogatja. 🙂
Kedves Pánczél Tamás, köszi, hogy időt szántál az ApCsel 6 kapcsán az elemzésre és megosztottad itt. Ez a lejegyzett történés azért is lelkesítő, mert az akkori hívők és köztük az apostolok kezében nem volt sorvezetőként ez az újszövetségi írás, s nincs is arra utalás, hogy látványos, extra természetfeletti jel/jelenés/beavatkozás stb. lett volna az alap ehhez az eljáráshoz. A Szent Szellem vezetése és az érintett emberek közreműködése éppen elegendő volt a megoldáshoz akkor. Nekünk pedig mostanra már a teljes Írás is elérhető, s ez „Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre,” (2 Tim. 3, 16.) miközben persze ezek a jól működő példák nincsenek parancsba adva: tehát adott a szabadság. Ami köztudottan felelősséggel is jár, Isten és ember előtt egyaránt. Ehhez bevillan még Jakab levele és az üzenet a szabadság törvényéről, ami tökéletes; s a felülről való bölcsesség aurájáról. Ezért is lehet, hogy ha a szabadsággal valaki jól él, az olyan szívderítő és szép, igazi perspektívát nyújt, kívül-belül.
Kedves Tünde és Tamás, lényegében mindennel egyetértek, már csak apró árnyalások lennének, de az már offtopic lenne, és vigyázni kell, mert „a tett természetes színét a gondolat halálra betegíti”, mondta Hamlet, aki egy pont ilyen helyzet realitását „élvezhette” 🙂 (nehogy véletlenül ledöfjük a függöny mögött az ártatlan Poloniust és öngyilkosságba kergessük szegény Ophéliát…) Köszönet és üdv mindenkinek.
Szöllösi Tibi hívta fel a figyelmem Márkus Tamás András írására. Nem olvastam végig minden komment bejegyzést, de nem is láttam szükségesnek egy idő után, mivel jónéhányan ismételték önmagukat.
A jelenségre, azaz a valláskárosultságra és az azzal kapcsolatos pszichés-spirituális, viselkedési, de továbbmegyek kognitív-mentális leépülésre történő figyelemfelhívást nagyon fontosnak tartom. A hozzászólásokból – minthogy ex- és jelenlegi hitesek domináltak – úgy tűnhet, mintha ez elsősorban a HGY falain belüli probléma lenne. Én inkább úgy látom, hogy akik oda járnak-jártak vették a bátorságot, hogy megszólaljanak pro és kontra. Mint mennyei polgárok és nem valamely apostol/presbiter/lelkész stb… hűbéres alattvalói. Magam 33 éve járok az Úrban, többnyire – jelenleg is – a HGY-ben gyakorlom a közösséget Krisztus testével, de mintegy 30 éve figyelemmel kísérem és amennyire lehet bekapcsolódtam az Egyház nemzetközi ügyeibe. Több-kevesebb rendszerességgel látogatok más élő hitű, evangéliumi, karizmatikus közösségeket is itthon. Emellett egy nemzetközi keresztény szervezet hazai koordinátora vagyok. A Nyugat Védelmi Rendszerében pedig kontraktor-szakértőként vigyázok egyfelől a liberális demokrácia, másfelől hazánkban a köztársasági államforma megőrzésére, harmadrészt hazánk nyugati szövetségi rendszerben tartására. Dániel könyve alapján, megalkuvás nélkül.
A hatalommal visszaélő tekintély, vezető olyan régi, mint a bűnbeesés.
Amit a hozzászólásokból nagyon hiányolok, az az áldozatok felé a környezete részéről történő támogatás szükségességének taglalása. Nem a teológiai nárcizmusában hempergő szobatudós eszmefuttatására gondolok. Nem. A gyakorlatias segítségnyújtásra. Arra, hogy a bántalmazott embertársam – netalán testvérem – mellé állok és minimum megkövetelem az eset kivizsgálását és ha Vén, azaz szolgálattevő az elkövető, akkor a nyilvános felelősségre vonást.
Nyilvánvaló, hogy a sérült, beteg áldozat sem tehet meg mindent, hogy felhívja magára és a pusztítójára a figyelmet, de itt azért én felhívnám a figyelmet a Bírák 19-20-ra. Egy erős, férfias jellemmel nemigen vádolható Lévita 12 darabra vágta a halálra erőszakolt feleségét és szétküldte a többi törzsnek. A történet az egyik legnagyszerűbb és legdrámaibb példázat az egyén és a közösség felelősségéről és a szolidaritásról az igazságtalanságot elszenvedő iránt. Biztos vagyok benne, hogy a törzsi demokráciában élő Izrael Nagytanácsában is megvoltak a jellemtelen, gyáva, sunyi gazemberek, akik, amikor a többségben kezdett kialakulni az Isten akaratának megfelelő igazságtétel iránti igény és tettrekészség, előjöttek olyanokkal hogy: „gondoljátok meg testvérek mekkora konfliktus lesz ebből, ártatlanok is meghalhatnak, akiknek semmi közük az egészhez.” meg: „ józan ész nem azt diktálja, hogy egy gyenge jellemű polgártársunkkal történt tragédia miatt tízezrek életét tegyük kockára.” És hasonlók. Szerencsére nem ezek a vélemények győztek és a többség a büntetőakció mellett döntött és – mégha súlyos áldozatok árán is, de – együttműködtek az isteni igazságszolgáltatással.
A királyság bevezetésével erre már nem volt lehetőség. Az történt, amit az autokrata akart. Ha próféta ellene szólt, vagy életben maradt vagy nem.
A közösség tagjainak, vezetőtársaknak a felelőssége óriási az abúzusok áldozataival kapcsolatban.
A gyávaság, kecskekereszténység, közömbösség (Lukács 10, Máté 25) nem marad megtorlás nélkül az 1Thess 4:6 szerint. Az Újszövetségben sem! (Azzal a teológiai ütődöttséggel most nem kívánok foglalkozni, hogy kecske-juh példázat a Máté 25-ben a nemzetek Izraelhez való viszonyára korlátozódik.)
Két éve egy nemzetközi katonai konferencián egy panelben voltam a Brit Hadsereg dandártábornokával. Hadnagyként kezdte az Öböl-háborúban, Afganisztánban már tábornok volt. Elmondta, hogy mindig figyelt arra, hogy legyen a környezetében „loyal dissent” – támogató, baráti ellenvéleményt kifejező. Hol van ettől a magyar egyházi vezetési, nem beszélve a nemzeti politikai kultúra.
Diotrefész nem tudta volna kivetni azokat, akiket kivetett a gyülekezetéből a körülötte csőcselgő haszonlesésből személyimádók közreműködése nélkül. János apostolnak kellett fellépni a jelenséggel szemben. Mint tudjuk az egyháztörténetből kevés sikerrel. Bár ő megtanulta a leckét amikor testvérével – nameg a mama támogatásával – előjöttek az alkirályság ötletével. Itt nem tudom megállni, hogy a Főrabbi szavait (Máté 20, Márk 10) ne a Freelander-féle Amplified biblia(nyers)fordításában adjam közre: „Tudjátok, hogy a szerencsétlen, nyomoronc gójokon a nagyjaik uralkodnak, zsarnokoskodnak felettük és azok meg jótevőknek hívják őket. De köztetek nem így lesz. Vagy ha így lesz, akkor legfeljebb hébe-hóba leszek köztetek.”
Itt az idő felnőtté válni Krisztusban!