18
szept
2023

Dogmatika nélkül nincs evangéliumi etika, avagy szabadulás a progresszív moralizmus béklyójából – reakció Pecsuk Ottó szavaira

Az utóbbi napokban egy, a Felszabtér elnevezésű (nomen est omen) radikális progresszív blogon megjelent interjú körül felrobbant a kis magyar keresztyén világ annál kisebb evangéliumi közegének még kisebb online szérűje. Már csak a Szabados Ádám evangéliumi teológus, blogger által jegyzett kritikát illető vélemények egy részének a stílusa és a tónusa miatt sem vállalkoznék érdemi reakcióra, de bántani sem szeretném azokat a maguk területén értékes munkát végző személyiségeket, akik – óvatlanul vagy épp szándékosan – az említett blog elkötelezett, progresszív missziót végző szerkesztőjének mikrofonállványául szegődnek, csak hogy valaki kimondassa velük a progresszív ágenda szexualitással és nemiséggel kapcsolatos axiómáit.

Ezeknek az interjúknak a felépítése a következőképpen néz ki: az elején egy kis szöszölés, személyes vonatkozások, korai spirituális hatások, hitfejlődési szakaszok, majd jön az obligát, várva várt téma: egyfelől az LMBTQ-személyekkel (pontosabban az őket felhasználó ideológiával) kapcsolatos megengedő – mondjuk úgy, liberális – álláspont hangoztatása, másfelől az úgynevezett „fundamentalisták” pellengérre állítása (akik természetesen mindig és mindenkor a politikai jobb szekerét tolják, rigorózusak, szeretetlenek, általában szakmaiatlanok és tudománytalanok stb).

Az interjúalanyok jellemző módon politikusok, bölcsészek vagy főiskolai tanárok – csupa-csupa sokoldalú, szabadon szárnyaló szellem, egy adott, konkrét gyülekezetnek azonban rendszerint nem tagjai –, és még véletlenül sem aktív gyülekezeti lelkészek, az utóbbiak ugyanis nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy nyíltan szembemenjenek az Apostoli hitvallás artikulusaival vagy felekezetük normatív hitvallásával, amelyre egykor fel is esküdtek. Kimondatlanul – nyilvánvalóan ezt sugallják a beszélgetések – bizonyos értelemben még a lelkészi-teológusi gárda fölé is emelkednek ezek a többségében nem teológusvégzettséggel rendelkező tanbéli és etikai innovátorok, „tűzoszlopként” utat mutatva a „talpas lelkészeknek” és az egyszerű egyháztagoknak, akik csak húzzák az igát, és nem mernek gondolkodni, csak egyházuk hitvallási iratait lobogtatják, és az azokban szereplő tételeket szajkózzák.

Nem tudom, hogy a meginterjúvolt személyek mennyire érzékelik, hogy őket ebben a „játékban” csak eszközként használják – minden valószínűség szerint a koncepció az, hogy minél „nagyobb hal” akadjon horogra, hogy vele lehessen elismételtetni a portál szerzői által egyébként is képviselt és széles körben hirdetett elveket.

Mindenesetre öröm az ürömben, hogy az egyik meghívottal készült interjú ebből a szempontból, mondhatni, zátonyra futott. Pecsuk Ottóra, a Magyar Bibliatársulat vezetőjére gondolok, aki a kérdező intenzív próbálkozásai ellenére sem állt kötélnek, sőt végső soron megerősítette a biblikus álláspontot, kiállt mellette. Ráadásul Pecsuk valóban kompetens megszólaló, hiszen teológiailag képzett, és mindenképp maga mögött tud egy nagyívű teológiai munkát (Pál és a rómaiak – A Római levél kortörténeti olvasata; Kálvin Kiadó, Budapest, 2009) és egyéb értékes köteteket is, továbbá nem feledkezhetünk meg a bibliatársulat élén végzett sokévi megfeszített és eredményes munkájáról sem a bibliafordítás terén.

Ugyanakkor azonban Pecsuknak mégiscsak szerepel egy olyan kijelentése az említett interjúban, amelynél muszáj egy picit elidőznünk, éspedig a következő: „Az igazi keresztyénség bizonyítéka vagy próbája úgyis mindig az etika. Nagyon sok mindenről vitatkozhatunk dogmatikailag, de ami igazán döntő, az az etikában mutatkozik meg.” Véleményem szerint alapvető problémák vannak ezzel az állítással, amennyiben Ottó nemcsak a Lk 6,43–44-ben szereplő jézusi mondat lényegi összefoglalóját nyújtja, hanem valamivel többet is állít: „Nem jó fa az, amely rossz gyümölcsöt terem, és ugyanúgy nem rossz fa az, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fát a maga gyümölcséről ismernek meg.” (Lk 6,43–44) Bizony úgy tűnik, többet is állít, tehát nemcsak az evangéliumi hiten belüli, sokszor szőrszálhasogatónak tűnő, de legitim vitákra céloz (például a lehetséges eszkatológiai modellek közötti eltérésekre), hiszen az interjúban nem sokkal korábban egyértelműen kimondja, hogy számára a nyitott teizmus (amely az Isten attribútumaira vonatkozó felvetései révén teljes mértékben szembemegy a reformátori hitvallásokkal) és az üdvuniverzalizmus is belefér.

Mielőtt Pecsuk Ottó tételére részletesebben reagálnék, nézzünk meg gyorsan két eshetőséget, amelyet szembeállíthatunk egymással: a) adott valaki, aki a hit szabálya szerint tanít, de erkölcstelen életmódot folytat; b) adott másvalaki, aki tévtanításokat hangoztat (nemcsak alkalmi módon, hanem meggyőződéssel), de erkölcsös életet él. Az első esetben képmutatásról beszélünk, amely nyilvánvalóan káros, ráadásul devalválja az evangélium hitelességét mások szemében (vö. Mt 23,3). A második esetben viszont az erkölcsös életmód úgymond „hitelesíti” a hamis tant. A kérdés a következő: melyik eshetőség a rosszabb? A hiteltelen keresztyén tanító, prédikátor vagy a „hiteles” eretnek? Ezek természetesen steril kategóriák, a valóság némiképp komplexebb, hiszen úgy tartjuk, hogy az igaz hit helyes tannal fog párosulni, és a maga idejében „gyümölcsöket” is fog teremni (ha meg nem igaz, akkor egy idő után elfonnyad), míg a tévtanítás – még ha látszólag magas erkölcsi mércével karöltve jelenik is meg – egy idő után ugyanúgy megtermi a maga „gyümölcseit”, tehát valamikor valamilyen formában etikai kisiklásokhoz fog vezetni.

De visszakanyarodva a bejegyzés apropójához: a Szabados Ádám cikke körüli polémia – helyesebben mondva hisztéria – ismét kidomborította korunk egyik, a teológiai tematikájú diskurzusokat erőteljesen jellemző jelenségét, nevezetesen, hogy nem arról beszélünk, hogy ki mit mond – nem az állítások tartalmát, helytállóságát vizsgáljuk –, hanem arról, hogy ki hogyan mondja azt, amit mond. Ez a – szerintem hibás ­– mérceállítás nemcsak a teológiai diskurzust jellemzi, hanem ma már magát a teológiát mint diszciplínát is.

Olvasva a Tóth Sára egyetemi (KGRE) oktatóval, a Harmat Kiadó alapító főszerkesztőjével, egykori MEKDSZ-taggal készült interjút, illetve látva a Szabados Ádám reakciója körüli turbulenciát, egyből eszembe ötlött egy általam korábban összefoglalt és hazai környezetben is egyre relevánsabbá váló mű egyik fejezete. A kötet szerzője Michael Kruger, a charlotte-i Református Teológiai Szeminárium elnöke, az Újszövetség és a korai keresztyénség professzora, a címe pedig: The Ten Commandments of Progressive Christianity (Cruciform Press, 2019).

Ebben a műben Kruger a progresszív ágenda egyik „parancsolataként” utal arra, amit Pecsuk is megfogalmazott. Így szól: „A helyes viselkedés fontosabb, mint az igaz tan.” Kruger a következő magyarázatot fűzi ehhez: a progresszív keresztyénség az erkölcsre összpontosít, és háttérbe szorítja a tant. Nem az számít igazán, hogy mit hiszünk, hanem az, hogy hogyan cselekszünk. Első ránézésre úgy tűnik, mintha ez a felfogás nem állna távol a történelmi keresztyénségtől, hiszen az evangélium átformáló erejének meg kell látszania a hívő egyháztagok életén. Egyedül hit által igazulunk meg, de a hit nem jár egyedül. A kegyesség gyakorlása a keresztyén élet szerves része.

A viselkedésnek a teológiával való szembeállítása nem indokolt, ugyanakkor azért lehetnek ennyire közkedveltek az ezt sugalló kijelentések, mert a korszellemből fakadóan általánosságban úgy gondoljuk, hogy azok, akik a teológia iránt érdeklődnek, illetve azzal foglalkoznak, gyakran megosztó, szűk látókörű, rossz értelemben dogmatikus (igazából ennek a szónak már csak „rossz értelme” létezik), sőt kifejezetten rosszindulatú emberek. Természetesen – mondja Kruger – a jó, a helyes és a tiszta teológiára való törekvés nem lehet káros dolog, épp ellenkezőleg. Ha szívünkön viseljük az emberek, különösen is a ránk bízottak sorsát, akkor elsősorban az igaz tanítást kell biztosítanunk számukra. Ez vitathatatlan mind Jézus, mind az apostolok szavai alapján (lásd pl. Mt 5,19; Mt 23,3; 1Tim 4,16; 1Tim 5,21; 1Tim 6,13–14; 2Tim 2,14–19; 2Tim 3,14–17; 2Tim 4,1–2 stb.).

A tiszta, biblikus teológia kéz a kézben jár a keresztyén kegyesség gyakorlásával. Egyszerűbben fogalmazva – és ha magára a reformációra gondolunk, beláthatjuk, hogy ez egy magától értetődő igazság –, a hitből fakadnak a cselekedetek, és nem fordítva (logikai szempontból még párhuzamosság sem állhat fenn). A „hit” pedig nem valamiféle iránytalan, tartalom nélküli, tanmentes fideizmus, hanem – ahogy a Heidelbergi káté mondja – a szívbéli bizalom mellett bizony ismeret is (21. kérdés-felelet).

A progresszíveknek ez a „parancsolata” tehát elvi értelemben sem áll meg, hiszen az elsődleges a hit, a hit viszont ismeret is, amelynek van tárgya – mindig valamire irányul. A hit a kijelentetett ismeretekbe kapaszkodik. Természetesen itt nem csak száraz ismeretekről van szó, hiszen az ismeret a legszemélyesebb elfogadással párosul. Ezért szükséges megismerni és elfogadni a kijelentett igazságokat. Ha a hit kognitív elemét leértékeljük és arra az intellektualizmus és a dogmatizmus címkéjét ragasztjuk, könnyen szubjektivizmusba és miszticizmusba süppedhetünk. A keresztyén hit feltételezi a kijelentést; azt, hogy az emberi valamit tud, azt igaznak tartja, elfogadja, és arra építi egész egzisztenciáját. És Pecsuk Ottó állításával szemben ez a szükséges tudás nem korlátozható a Szentháromságra és Jézus istenségére vonatkozó ismeretre, mintha minden más relatív lenne. Ez alapján magától értetődő, hogy minél több és minél tisztább ismeretre van szükség ahhoz, hogy kinőve a lelki kiskorúságot a Pecsuk által is hangsúlyozott „harcedzett és felnőtt” hithez jussunk.

Nos, mivel szűkebb értelemben a hit tárgya Jézus Krisztus (tágabb értelemben a Szentháromság Isten), illetve az ő szava, az etika az ő szavára adott válasz a részünkről. A keresztyén etika mindig engedelmesség, Bonhoeffer szavaival: „követés.” És mivel Jézus személyét és szavait egyedül az írott kijelentés közvetíti számunkra, az engedelmesség feltételezi az írott kijelentéshez, a kijelentett igazságokhoz való hűséget. A progresszív ágenda sorrendisége tehát téves, dogmatika nélkül nincs etika, vagy ahogy Sebestyén Jenő fogalmaz: „… az etika legszorosabban a dogmatikára van felépítve, sőt egyenesen abból folyik.” (Prof. Dr. Sebestyén Jenő: Református Etika. IRÁNYTŰ kiadó, Budapest – Gödöllő, 1993)

De még ha egy pillanatra el is fogadjuk a progresszív nézőpontot, akkor is van itt egy meglepő fordulat: ha a progresszívek szerint a viselkedés, az etika az igazán döntő, akkor hogy lehet, hogy a házasság, a szexualitás és a nemiség témaköre kapcsán nem érvényesítik ezt az elvet? A válasz a progresszív keresztyénség egy másik „parancsolatában” keresendő. Ez így hangzik: „Többet kellene foglalkoznunk a szeretettel, és kevesebbet a szexszel.” Ez a tétel lényegében a következőről szól: habár a progresszív keresztyénség moralista, ez a moralizmus nyomban eltűnik, mihelyst a szexualitással kapcsolatos kérdések kerülnek terítékre – a szexualitás terén az erkölcsi szabadság a követendő.

Azért nehéz ellenkezni ezzel, mert retorikai szempontból rendkívül hatásos módszer, amely olyan kijelentésekben ölt testet, mint hogy „Jézust nem érdekelték túlságosan a szexuális bűnök, alig beszél ezekről” (Tóth Sára az interjúban), vagy hogy „Istent nem igazán érdekli, hogy ki mit csinál a hálószobájában”. A szexualitás tehát kikerül az etika területéről. Ami megmarad, az legfeljebb annyi, hogy „ne okozzunk kárt a másiknak”, feltételezve, hogy a károkozás csak azonnali testi sértés vagy lelki abúzus formájában nyilvánulhat meg, és nem annak hosszú távú, spirituális következményeiben. A progresszív ágenda szerint a szexualitás terén teljesen szabad az ember, folytathat bármilyen, a „régi” erkölcs szerint megkérdőjelezhető tevékenységet a „szeretet elvének” égisze alatt.

Mi történik ezek után? A progresszívek – miután leszögezik, hogy tantételeken felesleges ölre menni, és a dogmatizmus mint olyan eleve veszélyes – az etikát állítják középpontba, azt azonban ők határozzák meg, hogy mely magatartásformák tartoznak az etika területéhez. A progresszívek tehát nem azt hirdetik, hogy általánosan az etika a fontos, hanem azt, hogy az ő etikájuk. Így a történelmi keresztyénség által egyértelműen etikátlannak minősített viselkedésformák átkerülnek valamiféle „szürke zónába” – a kezükben viaszként formázható „bibliaértelmezés” területére –, amelyekkel kapcsolatosan (a tantételekhez hasonlóképpen) nem érdemes sommás véleményt mondani. Ha valaki mégis erre vetemedne a történelmi keresztyén álláspontot védelmezve, azt pillanatok alatt „szakmaiatlannak” és „tudománytalannak” bélyegzik. Végső soron nem történik más, mint „a gyümölcseiről ismeritek meg a fát” elv olyanképpen való átvariálása, hogy az ortodox hitből szervesen fakadó viselkedésformák kikerülnek a gyümölcs kategóriájából.

Ugyanakkor a progresszív keresztyénség moralizmusa bizonyos témáknak az etika területéről való kiszervezése után továbbra is megmarad. A hangsúly rendszerint a vitatkozás mikéntjére, hogyanjára, a módjára, tehát a stílusra tevődik át. A saját álláspontjukkal, valamint az általuk helyesnek tartott magatartásformákkal szemben tanúsított hozzáállás, viselkedés válik a legfőbb szemponttá a moralitás tekintetében.

Talán most már látható – a Szabados Ádám reakciója által kiváltott felbolydulás kiválóan mintázza –, hogy a progresszív oldal jelöli ki a „helyes viselkedés” szabályait, így aztán sokszor a regula fideihez ragaszkodó konzervatívoknak is a progresszívek játékszabályai szerint kell tevékenykedniük.

Erre persze valaki azt válaszolhatná, hogy itt nem kifejezetten progresszív elvekről, hanem egyszerűen az udvarias viselkedés ismérveiről van szó, amelyhez oldaltól, bibliaértelmezéstől, teológiai állásponttól, kegyességtől függetlenül mindenkinek ragaszkodnia kell. Csakhogy itt a progresszíveknek lejt a pálya, ugyanis az evangéliumiak felől érkező kritikai megjegyzések intenzitása nagyrészt attól függ, hogy az adott progresszív szerző, megszólaló mennyire kezdi ki, hasítja fel vagy bolygatja meg a történelmi keresztyénség tanépítményét. Egy egyszerű példával élve: képzeljük el, hogy valaki egy nyilvános helyen egy éles szikét nyom az oldalunkba, amire mi felszisszenünk, majd, ahogy a szike egyre mélyebben hasít a bőrünkbe, hangosan felkiáltunk, mire az elkövető csak annyit mond: „Nyilvános helyen vagyunk, ne hangoskodj, viselkedj!” Sok evangéliumi keresztyén elfogadja ezeket a játékszabályokat, és maga is csitítgatja, lepisszegi evangéliumi társait, mintha nem az érvek vagy az állítások tartalma lenne a döntő, hanem minden esetben az artikulálásuk módja, jellege.

Ebből fakad az a kommentszekciókban megfigyelhető, rettentően fárasztó mechanizmus, hogy egy fundamentális hitkérdésről szóló vitában a publikum (evangéliumiak és nem evangéliumiak egyaránt) aszerint kezdi értékelni a megszólalókat – és kiosztani az „érmeket” –, hogy ki fogalmazott kacifántosabb udvariaskodással, dagályossággal, ki futott többször felesleges köröket pusztán taktikai szempontból túldicsérve és körülrajongva a szembenálló felet, ezerszer is leszögezve, hogy mennyire szereti a másikat. Tehát ki volt korrekt és ki volt inkorrekt. Ha valaki véletlenül elragadtatja vagy a vitába nagyon belelovalja magát, máris vesztett. De még csak nem is muszáj elragadtatni magunkat: a legnagyobb higgadtsággal megfogalmazott, drasztikusnak tűnő, ámbátor helyes értékítélet is magára vonja az udvariatlanság és a tiszteletlenség vádját.

Itt tulajdonképpen indexre kerülnek olyan szavak vagy szókapcsolatok, mint „igaz tanítás” és „hamis tanítás”, „biblikus” és „bibliátlan”, netán „ortodox” és „heretikus/eretnek”. Nincs többé igaz és hamis, csakis semleges „véleménykülönbségek” léteznek.

Az eredmény szinte garantált: mivel az ortodoxok/konzervatívok/evangéliumiak fognak védekezni, érzelmileg hevesebben reagálni (nem is lehet másképp, ha egyesek tévtanokat, heterodox újításokat próbálnak legitimizálni az egyházban), a helyzetből fakadóan ők fogják az előbb említett, a progresszívek által kiszanált tiltott fogalmakat használni, így ők válnak a külső szemlélő szemében vitakultúrát nélkülöző, ostoba, buta, naiv hitű, haragos, rigorózus, szigorú csoporttá.

Summázva az eddigieket: a kommunikáció stílusa válik a legfőbb vonatkoztatási ponttá a vitában, és a progresszívek lesznek döntőbíróvá. Az eredmény: még azoknak az evangéliumiaknak kell a stílusuk, a szavaik, a kifejezésmódjuk miatt nyilvánosan bűnbánatot tartaniuk és kanosszát járniuk, akik a tanbéli kisiklásra felhívják a figyelmet.

De miért is tekinthető falsnak ez az álláspont, és miért megtévesztő? Azért, mert eltereli a figyelmet a valódi és a szó legteljesebb értelmében vett erkölcstelenségről: a tudatosan képviselt eretnekségről, a herezisről, azaz a tévtanításról. Elég átlapozni Pál apostolnak (vagy más újszövetségi szerzőknek) a hamis tanítással kapcsolatos magyarázatait. A tudatosan, megfontoltan, meggyőződéssel és tartósan képviselt tévtanítás mögött – legyen szó dogmatikai, antropológiai vagy etikai jellegű tévtanokról – Istennel szembeni lázadó attitűd, engedetlenség, hitetlenség, megkeményedett szív, elsötétült elme áll, és nem ismerethiány.

A tévtanítások konzekvens képviselete és hirdetése a legsúlyosabb bűnök egyike – egyszerűen azért, mert az emberek Krisztusban való megmaradását, evangéliumhoz való hűségét, ha úgy tetszik, üdvösségét veszélyezteti. Ez egy triviális biblikus alapvetés, hiszen az apostoli levelek megírásának apropója is szinte minden esetben valamilyen tanbéli elhajlás, amely sürgős korrekcióra szorul.

Az udvariasság és kedvesség valóban lényeges dolog, még egy intenzív vitában is, az udvariatlanság és a gyalázkodás pedig kerülendő minden keresztyén részéről, de rövid mérlegelés után belátható, mennyire faramuci dolog ezeket megtenni végső ítészként vagy mérceként tanbéli kérdésekben. Az igazság erősen és sértő módon artikulálva is igazság, a hamisság pedig udvariasan közölve is hamisság marad. A fehér galléros tévtanítás is tévtanítás, a decens eretnek is eretnek.

A félreértések elkerülése végett: nem gondolom, hogy Pecsuk Ottó progresszív lenne, azt viszont igen, hogy a fogalmazása rendkívül félreérthető, és a progresszív térhódítás egyik stratégiai pontja. Az ilyet kerülni kellene.

Ez is érdekelhet

Konzervatív-evangelikál társbérletbe kerestetik – Helyzetértékelés és válasz a progresszív vádaskodásra
Az Evangelikál Csoport Egyesület korrekciója Bolba Márta evangélikus lelkésznő kijelentései kapcsán
A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – X. parancsolat
A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – IX. parancsolat

4 válasz

  1. Szilágyi József

    „Fontosabb, hogy igazak legyünk, mint hogy igazunk legyen.”
    David Hayward (internetről)
    .
    Először nekem is tetszett ez a gondolat. De egy csapdát is fölfedeztem.
    Igen, az igazság tegyen igazságossá; az (igaz) hit szeretet által munkálkodjék.
    De mit érnek az utóbbiak az előbbiek nélkül?
    .
    Igen, nem muszáj felülkerekednem a vitában. De ha nincs igazam, ha nem az igazság oldalán állok, akkor homokra építek, akkor az igazságosságom és szeretetem kártyavár.
    .
    Jónak kell lennem. De csak az Igazság oldalán van értelme jónak lenni.

  2. Szilágyi József

    Zsid. 12:1-2a
    „Ezért mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet (tegyünk félre minden akadályt), és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére (fejedelmére) és beteljesítőjére…”
    .
    A szellemi harcban zavaró lehet, hogy mindkét oldalon, tehát az Úr oldalán is gyarló emberekkel találkozunk („teher, akadály”), magunkat is beleértve („megkörnyékező bűn”).
    Ez nem ok a csüggedésre („állhatatossággal fussunk”), hanem az alázatra.
    És nézzünk fel az emberekről Urunkra, Jézusra, akit gyarló tanítványok vettek (vesznek) körül, és maradjunk mindig az Ő oldalán.

  3. Szilágyi József

    „… az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől Őhozzá, aki a fej, a Krisztus.”
    (Efézus 4:13-15, részlet)

  4. Szilágyi József

    A szeretetlenség vádjára (szerintem) az egyetlen jó válasz az, ha szeretet van bennünk. Az Úr a szíveket vizsgálja.

Hozzászólás írása