A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből – a protestáns ortodoxia érvei, VI. rész

Teológiai fókuszú egyesületként többek között a protestáns teológiai irodalom egy elfeledett korának és e kor elfeledett szerzőinek a megismertetését tűztük ki célul magunk elé. Ez a kor a protestáns ortodoxia (vagy másképpen mondva, a protestáns skolasztika), és ennek az egyik legnevesebb képviselője a Kálvin János által alapított Genfi Akadémia egykori vezetője, a svájci François Turrettini (1623–1687). A protestáns ortodoxia kifejezés egyrészt a teológia módszerére, tartalmára és formájára utal, másrészt pedig az egyháztörténet azon korszakára, amelyben a teológiai gondolkodásnak ez a precíz, rendszerező formája kialakult. Korszakként a reformáció utáni időszakot foglalja magában a pietizmusig és a felvilágosodásig. Alább Turrettini monumentális művének, az Institutio Theologicae Elencticae címet viselő rendszeres teológiájának (Institutes of Elenctic Theology; P&R Publishing, 2022) a miseáldozattal kapcsolatos passzusait (19. téma, sákramentumok: XXIX. fejezet, a miseáldozat) fogjuk összefoglalni és az egyes részleteit kifejteni.

– A sorozat korábbi részei: I. rész, II. rész, III. rész, IV. rész, V. rész –

Rómának a miseáldozat melletti azon érve sem állja meg a helyét, miszerint Melkisédek is papként áldozott kenyeret és bort Istennek, hiszen csak megvendégelte Ábrahámot, hogy felfrissítse és megtisztelje őt, örömmel gratulálva elért győzelmeihez. Melkisédek papként való azonosítása pedig nem az áldozatra utal, hanem az azt követő áldásra, amelyet papként adományozott Ábrahámnak.

A miseáldozat kapcsán el kell mondani azt is – ugyanis ilyen érv is elhangzik rendszerint –, hogy a húsvéti bárány nem a római típusú eukharisztiát jelképezte, hanem Krisztust, Isten ama Bárányát, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1,29), a mi húsvéti bárányunkat, aki megáldoztatott érettünk (1Kor 5,7), akinek csontja nem töretett meg (Jn 19,36). Az 1Kor 5,7–8 („Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk…”) nem Krisztusnak az úrvacsorában történő vértelen feláldozásáról szól, hanem a kereszten történt „véres” feláldozásáról. Pál azt mondja, hogy már korábban is feláldozták (vagyis a kereszten), nem pedig azt, hogy naponta fel kell áldozni (ahogy azt mondania kellett volna, ha a római miseáldozat járt volna az eszében), ezért a Krisztus által egyszer elvégzett áldozat után a keresztyénekre bízza a valódi ünnepet, vagyis az igazi áldozást követő ünnep megünneplését. Ha az eukharisztia a húsvéti bárány helyére lépett, abból sem következik, hogy benne áldozást kellene végezni, mert nem úgy lépett a helyébe, mintha egy konkrét áldozat a másik helyébe lépne, hanem úgy, mintha kicserélnénk egy ábrát egy másik ábrára vagy a szentséget egy másik szentségre vagy egy régi rítust egy új rítusra. Ellenkező esetben a római egyház képviselőinek az érvelése visszafordítható, mert ha az ábrázolt dolognak meg kell felelnie az ábrának (ahogy a húsvéti bárány is véres áldozat volt), akkor az eukharisztiának is annak kellene lennie.

Vagy amikor Malakiás könyvében így szól az Úr: „Hiszen napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a népek között, és mindenütt jó illatú áldozatot mutatnak be nevemnek, és az tiszta áldozat!” (Mal 1,11), akkor ott a próféta nem a miseáldozatot próbálta előrevetíteni, amely az ószövetségi hívek, az „atyák” előtt ismeretlen volt, hanem Istennek a pogányok között végbemenő, lélekben való tiszteletéről jövendölt, amely az evangélium hirdetéséből következett – ezt Malakiás nyilván a saját kora törvény által előírt istentiszteletének a képével érzékelteti. Az újszövetségi istentisztelet – az ószövetségi törvény által elrendelt és szabályozott istentisztelettel szemben – nem más, mint lelki áldozat, amely a mi „okos istentiszteletünket” jelenti (Róm 12,1–2), és amelynek felajánlásában minden egyes hívő ember papi funkciót tölt be (lásd 1Pt 2,5). Pál kifejezetten utal erre a próféciára, megtartva annak szavait, nevezetesen, hogy az emberek mindenütt imádkozzanak (vö. 1Tim 2,8). (Vö. Malakiás szavaival: „…mindenütt jó illatú áldozatot mutatnak be”Istennek.) Pál megfogalmazása – „…tiszta kezeket felemelve imádkozzanak [Istenhez]…” – valójában a Malakiás által említett „tiszta áldozatot” jelöli.

Ami az újszövetségi áldozatról elmondható – nevezetesen, hogy új, tiszta és egyetemes –, az nem mondható el a miséről. Így ír az apostol a Róm 12,1-ben: „Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul…” Még ha romlottságából fakadóan természetünk tökéletlen is, és tapad hozzá szenny, azt Isten irgalma és Krisztus igazsága elfedi. Ezért nyugodtan tekinthetjük tisztának – nem abszolút értelemben és nem a törvény szigora szerint, hanem ahogy Péter mondja, „lelki áldozatként”, amely „Istennek kedves”, vagy ahogy Pál írja: „…a népek áldozata a Szentlélek által megszentelt és kedves…” (Róm 15,16), vagy ahogy a Zsidókhoz írt levél szerzője fogalmaz: „A jótékonyságról és az adakozásról pedig el ne feledkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik Isten.” (Zsid 13,16) Erről beszél Jézus is, mikor – szembeállítva ezt az áldozatot a törvény által elrendelt istentisztelettel, amely a templomra korlátozódott – kijelenti: „…igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát…” (Jn 4,23) Mindenütt imádhatjuk tehát Istent, és mindenhol imádkozhatunk hozzá. Róma persze azt állítja, hogy a miseáldozat az, amelyet bárhol ugyanúgy fel lehet ajánlani, és nincs más, az eukharisztiához hasonló áldozat. De tévednek, mert az imádság áldozata sokkal egyetemesebb, hiszen minden hívőre – mindenhol és mindenkor – vonatkozik, ami viszont nem mondható el a miséről.

De Ézsaiás próféciája sem támasztja alá a misét, amelyben megjövendöli, hogy „[a]zon a napon oltára lesz az Úrnak Egyiptomban, a határán pedig az Úrnak szentelt oszlop. […] Akkor megismerteti magát az Úr Egyiptommal, és Egyiptom megismeri az Urat. Tisztelni fogják az Urat véresáldozattal és ételáldozattal. Fogadalmat is tesznek az Úrnak, és teljesítik.” (Ézs 19,19.21) A próféta egyes számban szól az „oltárról”, ezzel szemben Róma számtalan oltárt tulajdonít annak, továbbá a hitre tért pogányok által az Istennek felajánlandó áldozatokról beszél, amely nem utalhat másra, mint a hívők által az Újszövetség értelmében felajánlott lelki áldozatokra (1Pt 2,5). Ézsaiás a prófétákra jellemző stílusban a lelki istentiszteletet a látható istentisztelet fogalmaival írja le. Itt tehát nem valamiféle anyagból készült, konkrét oltárra kell gondolni, hanem misztikus, „lelki” oltárra, amelyen lelki áldozatokat mutatnak be (vö. Ézs 56,7; 60,7; Róm 12,1). „Oltár” alatt tehát az Istennek való szolgálat teljes spektrumát és Isten nyilvános imádatát kell értenünk. Abból pedig, hogy az oltár látható helyen lesz felállítva, nem következik, hogy az oltárnak vagy az áldozatnak láthatónak kellene lennie – ami azt jelöli, hogy az igaz Isten imádata és a Krisztusba vetett hit nyilvános módon van bevezetve.

Azt kell megértenünk, hogy Krisztus (aki pap és áldozat egy személyben) a mi oltárunk, mert rajta ajánljuk fel a hálaadás áldozatát (Zsid 13,15), és ő teszi Isten számára elfogadhatóvá imáinkat, mert ő szenteli meg azokat. Krisztusról azonban – mindezeken túl – többféleképpen is ki lehet jelenteni, hogy a mi oltárunk: 1. a kereszten azáltal, hogy testét feláldozta és engesztelés gyanánt bemutatta a mi bűneinkért – ez tulajdonképpen az egészen égő oltáráldozatnak felel meg; 2. a mennybéli közbenjárás által, amely arra az oltárra utal, amelyre tömjént helyeznek (lásd Jel 8,4: „És felszállt a füstölőszerek füstje a szentek imádságaival az angyal kezéből Isten elé”); 3. az Úr asztalán az emlékezésre, amely lelki eledelül szolgál számunkra.

Egyébiránt Pál nem akarja az eukharisztia asztalát a pogányok oltárához hasonlítani (1Kor 10,21) – erre is hivatkoznak a római egyház képviselői –, mert csak az Úr asztalát és az ördögök asztalát említi, de oltárt nem: „…nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is.” Az „ördögök asztala” kitétel alatt nem a pogányok oltárait kell érteni, amelyeken bálványokat áldoztak, hanem azt az asztalt, amelyet általában egy bálványtemplomban állítottak fel, és amelyre az áldozat bemutatása után a bálványoknak felajánlott húst tették lakoma céljából. Ez nyilvánvaló abból is, hogy Pál ugyanezen a helyen említi a „poharat” is, de a pogányok nem használtak poharat az oltárnál, és arról sem hallunk soha, hogy oltáraiknál ittak volna. Ezzel szemben az volt a szokásuk, hogy az áldozatbemutatás után leheveredtek egy asztalhoz, és ott ittak. Még ha az apostol az Úr asztalát oltárokhoz hasonlította is, ebből nem következik, hogy az úrvacsorához úgynevezett oltárra és következésképpen áldozatra lenne szükség. Az összehasonlítás itt nem oltárra vagy áldozatra vonatkozik, hanem csak a vele való közösségre és az abban való részvételre. Pál ugyanis így bizonyítja, hogy a korinthusi hívek nem vegyülhetnek jó lelkiismerettel a pogányok mulatságaiba, ahol bálványhúsokat fogyasztottak különféle bálványaik tiszteletére, éspedig azért nem, mert a korinthusi keresztyének az úrvacsorában részesültek.

A 2Móz 24,8-ból vett ige sem megfelelő érv a miseáldozat legitimitása mellett: „Azután Mózes vette a vért, ráhintette a népre, és ezt mondta: Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az Úr kötött veletek, mindezeknek az igéknek az alapján.” Bár az Ószövetségben megjelenő vér a már feláldozott áldozatok vére volt, így az áldozás megelőzte a nép vérrel való meghintését, ebből azonban nem következik, hogy az eukharisztiában Krisztus valódi feláldozásának kellene megtörténnie. Amit ugyanis Mózes a vérrel való meghintésről elmondott (a népet és a szent sátort hintette meg a vérrel), az az apostol szerint Krisztus halálában teljesedett be. A Zsidókhoz írt levél szerzője ezt a szertartást Krisztus halálára vonatkoztatja (Zsid 9,19–21). Ahogy Mózesnél a feláldozott áldozat vére Krisztus jövőbeli halálának jele volt, úgy az új szövetségben a megszentelt bor ugyanennek a halálnak a jelképe. Egyébként pedig, ha az eukharisztia annak az egykor volt áldozatnak a kiegészítője, akkor abban látható vérnek kellene lennie (ahogy az Ószövetségben az áldozat vére látható volt), és így az eukharisztia nem volna vértelen áldozat.

Ne feledkezzünk meg Krisztus parancsáról sem: „…ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,19) Ezt a sort Pál a következő szavakkal magyarázza: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.” (1Kor 11,26) Krisztusra emlékezve sem lehet Krisztust feláldozni. Az egyház szolgái egyszerűen az eukharisztia szentségét ünneplik és az ő rendelése szerint osztják ki. A tenni/cselekedni ige itt általános jelentéssel bír – ha áldozásra utalna, akkor az egy sajátos konstrukcióval történne, kiegészítve magára az áldozatra való utalással. A tenni/cselekedni igét tehát nem lehet az áldozás aktusával egyenlővé tenni. Ilyen magyarázat sehol sem található a régi értelmezők között. Krisztus nem azt mondja követőinek, hogy „tegyenek/cselekedjenek” valamit, hanem hogy „ezt tegyék/cselekedjék” az ő emlékezetére. Pál apostol (1Kor 11) e szentséggel kapcsolatban evő és ivó népre utal, amikor azt mondja, hogy „valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön”. A tenni/cselekedni kifejezés tehát megtartja szokványos jelentését.

Egyesek az ApCsel 13,2-vel szeretnék alátámasztani a miseáldozatot. Itt a következőket olvassuk: „Egyszer, amikor az Úrnak szolgáltak, és böjtöltek…” Itt a leiturgein ige szofista magyarázatával van dolgunk, de ebből legalább olyan erőltetett a miseáldozatra következtetni, mint a Róm 15,16-ból („…a népekért legyek Krisztus Jézusnak szolgája…”), amelyből megtudjuk, hogy mi volt az az apostolok „szolgálata”: az evangélium hirdetése. A leitourgia kifejezés pedig a népek (2Kor 9,12; Róm 15,7), a királyok (Róm 13,6) és az angyalok (Zsid 17,14) Isten iránti kötelességét – szolgálatát – is jelöli. Vajon ezalapján őket is áldozópapoknak kellene tekinteni?

Egyébiránt, még ha az apostoli atyák, egyházatyák használják is az áldozat, szentmise, oltár és pap szavakat, ebből nem következik, hogy a római misére gondolnak, amelyben Krisztust valóban és szó szerint értve a kenyér és bor színe alatt valódi engesztelő áldozatként mutatják be Istennek. Más okból kifolyólag használják e kifejezéseket, és máshogy is értették őket. Azért beszélnek így, hogy 1. a keresztyén hit dicsőségét és a szent vacsora misztériumát magasztalják, megcáfolva a zsidók és a pogányok rágalmait, akik a keresztyénséget ateizmussal vádolták, mintha a keresztyén vallás mellőzné az áldozatot. Azért beszélnek tehát így, hogy tanúságot tegyenek arról, hogy az egyház nem nélkülözi az áldozatot, hiszen élvezi Krisztusnak a kereszten felajánlott legtökéletesebb örök áldozatát, amelynek emlékét az eukharisztia ünneplése által nyilvános összejöveteleken és imáikban ápolják. 2. Azért beszélnek így, hogy kiemeljék e szent vacsora különleges célját és hatályát (nevezetesen a Krisztus áldozatáról való nyilvános megemlékezést), ahol semmi másról nincs szó, csak Krisztus áldozati haláláról; 3. hogy az ott felajánlott imákat, himnuszokat és egyéb kegyességi gyakorlatokat jelöljék, amelyeket a régiek gyakran vértelen áldozatnak (anaimaktos thysia) neveztek. Aztán e lelki áldozatokat a 2. század után kiegészítették különféle anyagi ajándékokkal (kenyér- és boráldozatok stb.) mind e szent ünnepen való felhasználásra, mind a szegények támogatására. A patrisztikus írók gyakran beszéltek hiberbolikusan – gyakran éltek a túlzás eszközével –, és csaknem mindig szimbolikus értelemben fogalmaztak. Később aztán, ahogy az igaz tanítás apránként elhalványult, a babona és a tudatlanság sötétsége pedig egyre csak nőtt, a szimbolikus kifejezések átváltoztak tulajdonképpeni kifejezésekké: az úrvacsora áldozattá, a lelki áldozat vértelen áldozattá, az eukharisztia engesztelő áldozattá, a pásztorok papokká, az asztalok oltárokká, Krisztus testének jelei pedig (egy szörnyűséges metamorfózis révén) Krisztusnak magává a testévé.