A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből / a szentségimádás illegitim volta – a protestáns ortodoxia érvei, VIII. rész

Teológiai fókuszú egyesületként többek között a protestáns teológiai irodalom egy elfeledett korának és e kor elfeledett szerzőinek a megismertetését tűztük ki célul magunk elé. Ez a kor a protestáns ortodoxia (vagy másképpen mondva, a protestáns skolasztika), és ennek az egyik legnevesebb képviselője a Kálvin János által alapított Genfi Akadémia egykori vezetője, a svájci François Turrettini (1623–1687). A protestáns ortodoxia kifejezés egyrészt a teológia módszerére, tartalmára és formájára utal, másrészt pedig az egyháztörténet azon korszakára, amelyben a teológiai gondolkodásnak ez a precíz, rendszerező formája kialakult. Korszakként a reformáció utáni időszakot foglalja magában a pietizmusig és a felvilágosodásig. Alább Turrettini monumentális művének, az Institutio Theologicae Elencticae címet viselő rendszeres teológiájának (Institutes of Elenctic Theology; P&R Publishing, 2022) a miseáldozattal kapcsolatos passzusait (19. téma, sákramentumok: XXIX. fejezet, a miseáldozat) fogjuk összefoglalni és az egyes részleteit kifejteni.

– A sorozat korábbi részei: I. rész, II. rész, III. rész, IV. rész, V. rész, VI. rész, VII. rész –

A szentségimádás legitim mivoltát cáfolja a Szentírás hallgatása. Az imádás a hit cselekedete, a hit ugyanis Isten parancsán és ígéretén alapul. Csakhogy az eukharisztia imádása nem alapul sem parancson, sem ígéreten. A szereztetési igéknél látunk ugyan parancsot – Krisztus úgy adja az apostoloknak, hogy vegyék, egyék, igyák, és mindezt tegyék az ő emlékezetére –, de sohasem mondta, hogy imádják a kenyeret. Ha azonban az eukharisztiát imádni nem kevésbé szükséges, mint enni, miért nem szól az Úr egy szót sem róla? Ráadásul az imádással kapcsolatosan sokkal inkább figyelmeztetni kellett volna a tanítványokat, hiszen az imádás minden más tevékenységgel szemben elsőbbséget élvez.

Mindenki számára könnyen belátható, hogy a kenyeret azért adta az Úr az asztalnál helyet foglaló – valójában fekvő – tanítványoknak, hogy azt megegyék. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy azért adta, hogy a legfőbb latriaimádattal imádják, mert nincs senki (feltéve, ha helyén van az esze), aki ne tartaná ostobaságnak és képtelenségnek, hogy azt imádjuk, amit megeszünk, ráadásul úgy, hogy még ígéret sem kapcsolódik ehhez az imádáshoz.

Nem lehet kifogás, hogy azért nem volt szükség az imádatra vonatkozó direkt figyelmeztetésre, mert a tanítványok kihallották az Úr szavaiból – „Ez az én testem…” – az imádásra történő felszólítást. Abból a hitvallásból, hogy „Krisztus az Isten Fia, Isten mindenek felett, áldott mindörökké”, kiderül, hogy őt imádni kell, ennek ellenére mégis gyakran elhangzik az a konkrét parancs is, hogy őt imádni kell. Elvileg Krisztusnak a sákramentumra vonatkozó szavaiból spontán következhetne a sákramentum imádása, de ha valóban imádattal tartoznánk neki, akkor erre az Úr kifejezetten figyelmeztette volna a követőit, hogy ne maradjon szemernyi kétségük sem egy ilyen nagy jelentőségű dologgal kapcsolatban. Itt tehát tévesen feltételezik, hogy az imádás az „Ez az én testem…” szavaiból következik. Ha ez igaz lenne, akkor az egyházat is imádni kellene, hiszen azt is Krisztus testének nevezik az Újszövetség lapjain.

A szentségimádás legitim mivoltát cáfolja az apostolok példája is, merthogy sehol sem olvassuk, hogy az apostolok imádták volna az eukharisztiát, amit nyilván nem hanyagoltak volna el, ha az hozzátartozott volna keresztyéni kötelességükhöz. Ha úgy értelmezték volna, hogy Krisztus azt parancsolta, hogy a kenyeret és a kelyhet térdre borulva kell imádni, nem kétséges, hogy engedelmeskedtek volna a parancsnak – annál is inkább, mert a kenyeret és a kelyhet nem egy áldozópap kezéből, hanem magától az Úrtól kapták. Ha a rómaiak (akik szerint ezt Krisztus rendelte el) eretnekséggel határosnak nyilvánítják, hogy a szentostyának egy halandó pap által való felmutatásakor nem hajtjuk meg a fejünket és nem borulunk térdre, vajon mit tennének, ha azt magának az Úrnak a kezében látnák felmutatva? Nem tartanák-e tiszteletlennek és bűnösnek azt, aki megtagadná a szentség tiszteletét ilyen körülmények között? Mármost senki sem tagadhatja, hogy az apostolok szentebbül és eltökéltebben tartották meg Krisztus parancsait, mint a római egyház képviselői. Ezért azután nem szabad kétségbe vonni, hogy ha Krisztus bármi ilyesmire – szentségimádásra – parancsot adott volna, akkor azt azonnal megtették volna. Csakhogy az apostolok sem akkor, sem máskor nem imádták a szentséget – ők magát Krisztust imádták. Ha viszont azért rendelte volna Krisztus az eukharisztiát, hogy imádják, akkor nem volna mentségük. Érdemes itt tisztázni: a kérdés nem az – a rómaiak így próbálnak érvelni –, hogy az apostolok lélekkel és értelemmel, azaz „benső imádattal” imádták-e Krisztust (amit Máriáról és Simeonról is elmondhatunk), hanem az, hogy az eukharisztiát azzal a külső, latriaimádattal imádták-e, amelyet a trienti zsinat kánonjai előírnak (hogy térdre és földre borulva szükséges imádni).

A szentségimádás legitim mivoltát cáfolja Pál tanúságtétele is. Ha Krisztus parancsot adott volna egy ilyen jellegű imádatra, és az apostolok megtartották volna a parancsát, hogy lehet, hogy Pál – akit az Úr személyesen hívott el, aki ismerte Krisztus tanítását, és aki saját bevallása szerint az Úrtól „vette” az úrvacsora „misztériumát” – nem tesz róla említést? (A korinthusiakat számtalan dolog miatt megfeddi, és épp ezt ne említette volna, ha nem ünnepelték volna ezt a misztériumot a neki kijáró tisztelettel?) Mi mással lehetne Pál hallgatását magyarázni, mint azzal, hogy semmi ilyesmit nem rendelt el Krisztus?

A szentségimádás legitim mivoltát cáfolja az egyedül Istennek kijáró imádat ténye. Maga Isten gyakran kifejezi, hogy egyedül őt kell imádni (5Móz 6,13; Mt 4,10), éspedig minden más tárgy kizárásával. Láthatjuk, hogy az imádatot nem lehet anélkül átvinni az eukharisztiára, hogy ne esnénk a bálványimádás szörnyű bűnébe, hiszen a kenyér teremtett valóság, tárgy, és nem az egyetlen és igaz Isten. Nem lehet bizonyítani, hogy maga a szentség lenne az Isten, akit imádni kell, pedig a római egyház hívei épp így tekintenek rá, és nem csak szinekdochéról van szó. Ez – ha csak névátvitelként értelmezzük, hogy a szentség Krisztus teste – ellentétes a trienti zsinat határozataival. E zsinat határozata kifejezetten elrendeli, hogy az imádatot Krisztuson kívül magának a szentségnek is meg kell adni.

A szentségimádás legitim mivoltát cáfolja Krisztus szentségi jelenlétének bizonytalansága. Több feltételnek kell teljesülnie ahhoz – még a római egyház teológiai rendszerén belül is –, hogy egyáltalán átlényegülésről lehessen beszélni. Például a kenyérnek búzából kell lennie, mégpedig olyan búzából, amely nem romlott; a bornak érett szőlőből kell készülnie, nem savanyúból, nem lehet ecetes; a konszekrációnak szóról szóra úgy kell történnie, ahogy a misekönyv előírja. Semmit sem szabad a liturgikus szövegből elvenni, semmit sem szabad hozzáadni, nem lehet megváltoztatni, de még a szórendet sem szabad felcserélni. A konszekrációt végző papnak helyesen megkereszteltnek és felszenteltnek kell lennie. A szentséget továbbá nem lehet venni, ha nem társul azzal a szándékkal, céllal, amelyet az egyház hozzákapcsol.

Nos, vajon mennyire lehetünk biztosak benne, hogy mindezen feltételek minden esetben teljesülnek? VI. Adorján pápa (1522–23) a konstanzi zsinat tekintélyét követve ráadásul azt kívánta, hogy a szentséget kétkedéssel imádják („Imádlak téged, ha te vagy a Krisztus”). Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy mennyire bizonytalan, sikamlós és kétséges a római egyház szentségimádással kapcsolatos „hite”, és milyen nagy veszélynek vannak kitéve a hívek naponta még a saját rendszerükön belül is.

Bármilyen ürügyre hivatkoznak is, bármilyen magyarázatot mellékelnek is, bármilyen trükköt vetnek is be a római egyház képviselői ebben a vitában, nem segíthet rajtuk – sem a jó szándék, sem az erkölcsi bizonyosság, sem a szokásjog. Nem, mert nem lehet elrejteni a bálványimádás gyalázatát. Ezek a kifogások és magyarázatok olyanok, mint a rosszul temperált habarcs. Mind hiábavaló kísérlet, hiszen a felhő az igazság sugaraira könnyen szétoszlik és eltűnik.

Először is: az Írások és az általános gyakorlat alapján is egyértelmű, hogy a jó szándék nem mentség, sőt sokszor épp a babonaság forrása – jó szándékra hivatkozva bármiféle bálványimádást meg lehet indokolni. A jó cselekedetet nem a jó szándéknak, hanem Isten igéjének a mérlegén kell megmérni. Az erkölcsi bizonyosság sem nyújthat szilárdabb alapot, mert az imádattal kapcsolatos felfogásunknak csakis az isteni parancs lehet az alapja, és nem az, hogy mi mit érzünk jónak. Végül a szokásjog sem mérsékelheti a bálványimádás bűnét, hiába hivatkoznak arra, hogy az, aki az eukharisztiát imádja, valójában csak Krisztus jelenlétét feltételezve imádja azt. De ki hiszi el, hogy Krisztus (aki oly gyakran és oly szigorúan figyelmezteti a hívőket, hogy tartózkodjanak minden bálványimádástól) olyan szentséget állított be testamentuma pecsétjeként, amelynek imádói a benne rejlő szinte végtelen hibalehetőség miatt mindennapos szinten ki vannak téve a megtévesztésnek? Mi értelme lenne egy ilyen gyakorlatnak, ahol semmiféle bizonyosságot nem lehet szerezni Krisztus jelenlétéről, ellenben a bálványimádás legközvetlenebb veszélye fenyeget?