A komplementarizmus elnyomja a nőket?
Hol mondja azt a Biblia, hogy a férjnek kellene vezetnie az otthonát?
A legegyértelműbb szövegek, amelyek közvetlenül a házasságon belüli vezetői szerepre [újszövetségi értelemben a fej voltára – a ford.] és az alárendeltségre [avagy engedelmességre – a ford.] vonatkoznak, a következők: 1Móz 1–3; Ef 5,21–33; Kol 3,18–19; 1Tim 3,2.4.12; Tit 2,5 és 1Pt 3,1–7.
E tanító részek fényében a férfi vezető szerepének mintája, amely áthatja a családi élet bibliai képét, valószínűsíthetően nem pusztán egy évezredek során kialakult kulturális jelenséget tükröz, hanem Isten eredeti tervét, még ha azt a bűn meg is rontotta. A Recovering Biblical Manhood and Womanhood (A bibliai férfi- és női szerep visszaszerzése) című kötet részletes exegetikai alátámasztást nyújt arra vonatkozóan, hogy miért hisszük, hogy e passzusok tanítása szerint a családfői poszt magában foglalja az elsődleges vezetői szerepet, amely a férfi felelőssége.
Következik a vezetői szerepből (a fej voltából) és az alárendeltség hangsúlyozásából, hogy lendületet nyerjen a feleségbántalmazás járványszerű terjedése?
Nem. Egyrészt hangsúlyozzuk a krisztusi, áldozatos vezetőszerepet, amely a feleség javát tartja szem előtt, és a feleségre úgy tekint, mint örököstársra az élet kegyelmében (1Pt 3,7), ugyanakkor hangsúlyozzuk a megfontolt alárendeltséget is, amely nem teszi a férjet abszolút úrrá (lásd az 5. kérdést).
Másodszor, szerintünk a feleséggel (és a férjjel) szembeni visszaélések sokszor abban gyökereznek, hogy gyermekeikkel a szülők nem tudják megfelelő módon megismertetni és közvetíteni, hogy mit is jelent igazából férfinak és nőnek lenni. A szexuális identitással kapcsolatos zavarok és frusztrációk gyakran káros viselkedési mintázatokban törnek utat maguknak.
A megoldás nem a nemi különbségek minimalizálása (amelyek aztán fenyegető módon elburjánzanak), hanem az otthoni és a gyülekezeti keretek között megvalósuló tanítás arról, hogy miként juthat kifejezésre az igazi férfiasság és nőiesség a házasság szeretetteljes és egymást kiegészítő szerepeiben.
Akkor nem hiszünk a „kölcsönös alávetettségben”, amelyet Pál szemmel láthatólag az Efezus 5,21-ben tanít („Engedelmeskedjetek egymásnak…”, avagy „Legyetek egymásnak alárendeltjei…” – SZIT-ford.)?
Minden attól függ, hogy mit értünk „kölcsönös alávetettség” alatt. Vannak, akik itt nagyobb hangsúlyt fektetnek a kölcsönösségre, mint mások. De még ha Pál teljes kölcsönösségre gondol is (a feleségek alávetik magukat a férjüknek, a férfiak pedig a feleségüknek), ez nem jelenti azt, hogy a férjnek és a feleségnek ugyanúgy kellene alávetnie magát a másiknak.
A[z értelmezéshez szükséges – a ford.] kulcs a következő: ne feledjük, hogy éppen ebben a szakaszban a férj és feleség közötti viszony a Krisztus és az egyház közötti kapcsolat mintáját mutatja be. Krisztus és az egyház kölcsönösen aláveti/alárendeli magát a másiknak? Nem, ha az alávetettség azt jelenti, hogy Krisztus enged az egyház tekintélyének. De a válasz igen, ha az alávetettség azt jelenti, hogy Krisztus alávetette magát a szenvedésnek és a halálnak az egyház javára. Az egyház azonban nem így engedelmeskedik Krisztusnak. Az egyház úgy engedelmeskedik Krisztusnak, hogy megerősíti a tekintélyét, és követi Krisztus vezetését.
A kölcsönös alávetettség/alárendeltség tehát nem azt jelenti, hogy egyformán alávetjük magunkat egymásnak. Ezért a kölcsönös alávetettség nem veszélyezteti Krisztusnak az egyház feletti főségét, és nem szabad veszélyeztetnie a férj vezetői szerepét sem a feleségével való viszonyában.
Ha a férjnek úgy kell bánnia a feleségével, ahogy Krisztus bánik az egyházzal, akkor ez azt jelenti, hogy a férjnek kell irányítania a felesége életének minden egyes szegmensét, és a feleségének minden cselekedetét vele kell tisztáznia-egyeztetnie?
Nem. Nem szabad ilyen szélsőséges módon erőltetni a Krisztus és a férj közötti analógiát. Krisztussal ellentétben minden férj vétkezik. Korlátolt, esendő és gyarló a bölcsességében. De nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy Krisztussal ellentétben hitvesét a férj nem csupán a maga, hanem másvalaki, nevezetesen Krisztus számára is felkészíti. Nem csupán Krisztusként cselekszik, hanem Krisztusért is cselekszik. Ezen a ponton nem válhat a felesége számára Krisztussá, nehogy Krisztus árulója legyen. Úgy kell vezetnie, hogy a feleségét arra bátorítja, hogy Krisztustól függjön, és ne őtőle.
Ez gyakorlatilag kizárja a másikat személyében lealacsonyító irányítást és a szigorú kontrollt. A férjnek, még mikor „Krisztusként” cselekszik, akkor sem szabad elfelejtenie, hogy Krisztus nem a lányaként, hanem a hitveseként vezeti az egyházat. Krisztus arra készíti fel a menyasszonyát, hogy „örököstársa” legyen, ne szolgálóleány (Róm 8,17). Aki a krisztusi vezetés nevében túlzott ellenőrzéssel, túlszabályozott irányítással vagy elnyomó uralkodással a személyes éretlenség, lelki gyengeség vagy bizonytalanság érzését táplálja a feleségében, az nem értette meg az Efezus 5-ben szereplő hasonlat lényegét. Krisztus nem ilyen hitvestársat formál.
De mi a helyzet azzal a ténnyel, hogy maga Jézus felszabadító bánásmóddal közeledett a nők felé? Nem feszíti ez szét a hierarchikus hagyományainkat, és nem nyitja meg az utat a nők számára, hogy minden szolgálati szerephez hozzáférjenek?
Hisszük, hogy Jézus szolgálata forradalmi hatással van a bűnös férfiak és nők egymáshoz való viszonyulására. Jézusnak a nőkkel való törődése gyakran egészen nyilvánvaló volt: „Hát Ábrahámnak ezt a leányát, akit tizennyolc éve megkötözött a Sátán, nem kellett-e feloldani ebből a kötelékből szombaton?” (Lk 13,16). Minden, amit Jézus tanított és tett, támadásként értelmezhető az ellen a büszkeség ellen, amely a férfiakat és a nőket egymás lekicsinylésére készteti. Minden, amit tanított és tett, egyben alázatra és szeretetre való felhívás is, amely megtisztítja a vezetést önmagunk felmagasztalásától, az alárendeltséget pedig a szolgalelkűségtől.
A buja pillantást a házasságtörés kategóriájába sorolta, és a poklot helyezte érte kilátásba (Mt 5,28–29). Elítélte a nőkkel való szeszélyes bánásmódot a házassági válás során (Mt 19,8–9). Számonkérte az ember minden meggondolatlan szavát (Mt 12,36). Megparancsolta, hogy úgy bánjunk egymással, ahogyan szeretnénk, hogy velünk bánjanak (Mt 7,12). Az érzéketlen főpapoknak azt mondta: „…a parázna nők előttetek mennek be az Isten országába.” (Mt 21,31) Nők kísérték őt, nőket tanított, és nők tettek tanúságot a feltámadásáról. Minden olyan társadalmi szokással szemben, amely lealacsonyító módon közelít a férfi és női nemhez, vagy visszaél vele, Jézus szavai alkalmazhatók: „És ti miért szegitek meg Isten parancsolatát a ti hagyományotokért?” (Mt 15,3)
De hol mond vagy tesz Jézus bármi olyat, amivel a teremtés rendjét bírálná: hogy a férfiak elsődleges felelőssége a vezetés, a védelem és a gondoskodás? Sehol sem kérdőjelezte meg ezt a jó rendet. Abból, hogy nők szolgáltak Jézusnak, tanultak Jézustól, és rohantak, hogy tanúságot tegyenek a tanítványoknak Jézus feltámadásáról, nem következik, hogy Jézus ellenezte volna a férfiak szeretetteljes vezetői szerepét vagy az egyház vezető tisztségeinek a kegyes férfiakra való korlátozását. Nem állítjuk, hogy pusztán azért, mert Jézus tizenkét férfit választott ki auktoritással rendelkező apostolnak, emiatt csak férfiakból álló presbitériumokat kellett volna pártolnia az egyházban. Ugyanakkor ez az érvelés van annyira megalapozott, mint az, amely szerint Jézus egyéb tettei arról tanúskodnak, hogy ellenezte, hogy a házasságon belüli vezetői szerep vagy az egyházvezetői tisztségek a férfiak számára legyenek fenntartva.
Csak úgy tartható az, hogy megpróbáljuk bebizonyítani, hogy Jézus szolgálata a nemi szerepek ellen indított nagyívű bibliai támadás része, ha feltételezzük (ahelyett, hogy bizonyítanánk), hogy ő a vezetői szerepet és az alárendeltséget nem korrigálni akarta, hanem mindenestül kiiktatni. Egyértelmű azonban, hogy Jézus radikálisan megtisztította a vezetést a büszkeségtől, a félelmet keltő leuralástól és az önfelmagasztalástól, és hogy radikálisan tisztelte a nőket is, mint akik a legnagyobb tiszteletet érdemlik Isten színe előtt.
Forrás: https://www.crossway.org/articles/is-complementarianism-oppressive-to-women/
A fentebbi kérdések és az azokra adott válaszok John Piper és Wayne Grudem: 50 Crucial Questions – An Overview of Central Concerns About Manhood and Womanhood című kötetéből származnak.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
