22
márc
2024

A görögkeleti (keleti ortodox) egyházak, mint az evangéliumi igazság hordozói?

Azt a népszerű, de téves állítást szeretném cáfolni, hogy az evangélium igazságát már az ókori egyháztestek, illetve a görögkeleti egyházak is felismerték és ők adják az egyház tanításának alapját, valamint hogy minden egyéb, későbbi formula (így például a reformátori-protestáns hitvallások) csak erre rakódott rá – esetleg tekinthetjük mindezt érvényes variánsnak, de semmiképp nem tesz hozzá érdemben a keletiek által már lerakott alapokhoz. Ezen megközelítés szerint a görögkeleti egyházak is evangéliumi egyházak volnának, és nem szabad őket (és persze a római katolikus felekezetet sem) kirekeszteni a különféle evangelikál csoportosulásokból és programokból.

Ezt az érvelést látszólag több minden igyekszik támogatni: a görögkeletiek is benne vannak a protestáns ökumenében, a nem római bibliafordító bizottságokban, már régóta népnyelven folynak az istentiszteleteik, és még a papjaiknak sem kell nőtlennek lenniük. Valóban, ezek a hasonlóságok tények, és minden bizonnyal a felsoroltak némelyike hozzájárult ahhoz, hogy a reformáció idején Luther közössége megpróbálja felvenni a kapcsolatot a görögkeleti egyházak képviselőivel és kísérletet tegyen arra, hogy egyességre jusson velük. Ez akkor nem sikerült, és ma sem sikerülhet, mindennek oka pedig az, hogy a felsorolt hasonlóságok egytől-egyig, felszíni, felületes hasonlóságok, nem igazi, nem a lényeget érintő hasonlóságok.

Ezek a felsorolt szokások nem is annyira azért vannak érvényben a görögkeleti egyházakban, hogy esetlegesen a protestáns evangéliumi egyházakkal való közös munka alapjául szolgáljanak, mintsem inkább azért, hogy magukat elkülönítsék a római katolikus felekezettől. Bizonyos protestáns közösségek ökumenikus törekvéseiben részt vesznek ugyan, de nem tartják a protestáns egyházakat igazi egyházaknak, inkább csak hívő egyének csoportjainak (kivéve talán az anglikán egyház anglokatolikus részét, azt lehet méltatják). Protestáns bibliafordításokat használnak ugyan, de inkább csak azért, hogy elkerüljék Róma erőltetett értelmezését és kommentárjait, miszerint a mennyek kulcsairól szóló, Péter apostolnak címzett szakasz, Péter, mint római püspök hatalmát vetítené előre. Nyilvánvalóan ennek semmilyen alapja sincs a szöveg szintjén, de érthető módon kellemetlen egy ezt sugalmazó római bibliafordításból (ferdítésből) magyarázni az adott szakaszt.

Igaz, hogy az istentiszteleteiken helyi nyelvet használnak, de ez inkább a régi bizánci-birodalmi politikából fakad (szláv nyelvvel jobban tudtak téríteni), másfelől pedig igenis fordítás elleni tendenciák voltak kimutathatóak egyes görögkeleti egyházaknál. Nevezetesen, nem engedték modernizálva újrafordítani a szent szövegeiket, így például a korai 20. század Görögországában egyházi botrányt okozott, hogy modernebb görögre is lefordították a koiné görög nyelvű Újszövetséget.

A papi házasság is tény, csakhogy a felszentelés (értsd: avatás, ünnepélyes szolgálatba állítás) után már nem gyakorolható, tehát a teológiai tanulmányok végéig legkésőbb sort kell rá keríteni (emiatt sokan fel sem szenteltetik magukat). Továbbá ugyanez a jelenség létezett a római katolikus egyházban is a 11. századig, és még mindig gyakorolják annak görögkatolikus ágában (ugye ez is a római pápa fennhatósága alá tartozik).

És itt ennél a pontnál kimondhatjuk, hogy minden, ami evangéliumi protestáns szemmel a görögkeletieknél „haladás” a római katolicizmushoz képest – minden ilyen elem – csupán illúzió. Csupán annak köszönhető, hogy a történeti dogmafejlődés egy korábbi pontján megrekedtek a görögkeleti felekezetek. Ezek a fejlemények meggátolják őket abban, hogy teljesen hasonuljanak a római egyházhoz, azonban ettől önmagukban még a legkevésbé sem lesznek evangéliumibbak, vagy mondjuk úgy, protestánsabbak.

 

Néhány jegy, amely alapján kijelenthető, hogy a római szellem erős a görögkeleti egyházakban is

A római valláshoz képest való elmaradottságuk miatt igaz rájuk, hogy nincsen egy központi tekintélyük (a római vezetést a konzervatívabbak közülük gyakran elítélik). Nincsen központi tanító hivataluk. Ez oda vezet, hogy viszonylag szabadon lehet velük beszélni a Biblia bizonyos szakaszainak az értelmezéséről. Azonban még mielőtt elkiabálnám, hozzá kell tennem, hogy az első hét egyetemes, és a Trulloszi ötöd-hatod Zsinat rendelkezései – ha nem is az összes, de főbb pontjaik – biztosan kötelező érvényűek a tagjaik számára, és ezek kellően gúzsba kötik a teológiájukat, és megtiltják számukra, hogy az egy természetes, „a Biblia önmagát magyarázza” reformátori irányba fejlődjön.

Ezen felül rendszerint maximálisan korlátozzák magukat abban, hogy mindent csak az ókori és főleg csak görög egyházatyák értelmezésében hajlandóak olvasni. Ez, lássuk be, problematikus, mivel az ókori atyák nem voltak az exegézis „nagymesterei”: a legkülönfélébb pro- és kontraérvelés megtalálható náluk, arról nem is beszélve, hogy nagy számban gyakorolták a „szenteknek” való hódolást ima és szertartások útján, és az ereklyetiszteletet is. (Jelen kontextusban szenteknek nevezik a közösségük által hitük miatt mártírhalált halt valós, vagy nem feltétlenül valós személyeket – ez a gyakorlat természetesen nem felel meg a bibliai jelentésnek, ahol a szentek szó a gyülekezetek hívő tagjait jelöli, tehát a földi harcoló egyház tagjait). Ennek az alapállásnak köszönhetően például a görögkeletiek általában nem szeretik, ha egy bibliai verset a hit által való megigazulás fényében magyaráznak nekik, hiszen az ellentmond a zsinati tanításaiknak, amelyek a cselekedetek fontosságát és nélkülözhetetlenségét hangsúlyozzák. Tehát a cselekedeteket (Rómával együtt) az üdvösség eléréséért nélkülözhetetlen tevékenységeknek tekintik. Ez már önmagában is szöges ellentéte az evangéliumi gondolkozásnak.

De menjünk tovább. A görögkeleti egyházakat színtisztán miszticizáló, racionalitás-ellenes (szaknyelven: apofatikus) teológia jellemzi, ebből fakadóan elutasítanak számos római katolikus hittételt. Emiatt úgy tűnik, mintha radikálisan szemben állnának a római vallással. A szembenállás igaz ugyan, de ez semmiképp sem radikális. Sok fontos római egyházi teológiai fogalmat elleneznek, és a használatukat megtagadják. Ilyen többek között az istentiszteleti jegyek átlényegülése (transsubstantiatio) Krisztus fizikai testévé, szűz Mária szeplőtelen fogantatása, illetve bűntelensége, vagy általában a skolasztikus kategóriák előfordulása. De fontos tudnunk, hogy ezeket a tételeket nem önmaguk miatt utasítják el, mintha azok az Ige tükrében sértők volnának a közösségükre nézve. Nem, távolról sem. Egyszerűen azért utasítják el ezeket, mert az egyházaik történetileg más irányba fejlődtek, vagy éppen más helyen álltak meg, mint a római egyház. Így az átlényegülést amiatt kritizálják, mert erőltetetten és fölöslegesen racionalizálva mutat be egy misztikus és leírhatatlan folyamatot, melynek során a kenyér és bor Krisztus fizikai testévé lesz, de attól ódzkodnak, hogy ennek mikéntjét kifejtsék. Ez általában is nagyon jellemző rájuk, rengeteg mindent bíznak ilyen formán a hívek képzeletére, mellőzve a részletes, egzakt magyarázatokat. Engedik, hogy mindent a saját, ókortól (fontos, nem az ősegyháztól!) öröklött liturgiájuk magyarázzon meg. Aki részt vesz azon, és a hatása alá kerül, annak már nem szükséges a teológiai részletek mikéntjén tanakodnia! Azután ott van szűz Mária bűntelensége, régiesen szeplőtelen fogantatásának tana. E római egyházi tan szerint Mária (eredeti kulturális közegben Mirjám) nem csak bűntelenül született, hanem egész életében soha nem is követett el bűnt és emiatt erkölcsi tekintetben magához az Úr Jézushoz hasonlítható. Ezt a tanítást a görögkeleti teológusok ellenzik, de csak úgy kommentálják, hogy nem kell egy tényhez fölöslegesen egy erőltetett dogmatikai indoklást gyártani. Tehát nem magával a tétellel van problémájuk, hanem a tétel kategorikus formába öntésével.

Egyébiránt – ezt itt szóba kell hoznunk – a görögkeletiek felfogásához hozzátartozik, és ezt általában az emberek nem hangsúlyozzák és szeretnek róla „udvariasan” megfeledkezni, hogy a görögkeleti vagy keleti ortodox teológiában nem szerepel az eredendő, eredeti, illetve áteredő bűn fogalma. Ezt úgy értik, hogy az emberek nem születnek a bűn állapotában, a bűn jogi terhe alatt, mely kárhozatra méltóvá teszi őket, hanem „csak” cselekedeteik által lesznek bűnössé, de nem a természetük által. Ilyenformán a görögkeletiek bűntelennek tekintik a csecsemőket. Ez csábító ajánlat lehet, csakhogy a bibliai általános bűnfogalom (lásd Gal 3: „mindent bűn alá rekesztetett…” ) tekintetében ez tarthatatlan. A görögkeleti teológiában Ádám bukása a halhatatlanságának elvesztését jelenti, illetve hogy vétkezik, de nem jelent jogi állapotváltozást, azaz hogy átkerülünk a bűntelen állapotból a bűnös állapotba. (Az oka ennek az, hogy régi görögkeletiek főként csak görög egyházatyákat használtak és nem kedvelték a latin jogi nyelvezetben gondolkodó egyháziakat, úgymint Tertullianus vagy Augustinus, így a keletiek kimaradtak a nyugati dogmatörténetből).

Mindennek fényében igazság szerint nem is tudnak mit kezdeni a bűntelen fogantatás gondolatával. Ezt, ha elutasítják, annyiban teszik, hogy megvallják, Mária is halandónak született, nem halhatatlannak. Azonban az élete későbbi részeit illetően a római tanok ellen – lásd: sohasem követett el bűnt, vagy, hogy menybe vitetett/emeltetett a testi halála után – nem ágálnak kifejezetten, hanem az egyházi hagyományok körébe sorolják őket. És ezeket a „szép egyházi hagyományokat” nem kell dogmatizálni, megerőszakolni – mondják. Bár a jelen sorok írójának megérzése szerint ezen okfejtés hátterében pusztán különcködés és a római egyházzal való rivalizálás áll.

Az eddig elmondottakból következik, hogy a görögkeletiek nem szeretik az egzakt, iskolás, precíz dogmatikai fogalmakat, így fejlett skolasztika nem alakult ki náluk, ha nem számítjuk az egyetlen Damaszkuszi Jánost.  De ez semmiképp sem változtatja meg az alapvetően nem evangéliumi lelkületüket (ez lehet bár jó, de nem tisztán biblikus).

Egy következő tényező, amely mellett nem lehet elmenni, az az ereklyekultusz kérdése. Ez az Ószövetségtől és általában a zsidó kultúrától olyannyira idegen gyakorlat még a római egyházhoz viszonyítva is markánsabb módon jelenik meg náluk. Mindkét felekezetnél eredetileg szükséges az úrvacsorai asztal, illetve az egész templom használatba vételéhez egy ereklye vagy ereklyemaradvány elhelyezése. A görögkeletieknél ezt többek között úgy oldják meg, hogy az úrvacsorai aranyozott terítőkbe állítólagos szentek ereklyemaradványait (csontokat) úgymond belevarrják – ez szükséges a szakrális használatba vételhez. Ez az ókori keleti liturgiához ragaszkodva a mai napig így van, még akkor is, ha a római egyházban a Második Vatikáni zsinat ezt a szokást már hatályon kívül helyezte, illetve opcionálissá tette. Tehát e tekintetben napjainkban Rómán is túltesznek keleti társaik.

 

Jegyek, melyek miatt úgy tűnhet, valóban közelebb áll a keleti ortodoxia az evangéliumi keresztyénséghez

Kétségkívül a görögkeleti egyházakban van néhány olyan szokás és tanítás, amellyel kapcsolatosan nem lehet letagadni, hogy közelebb áll a konzervatív protestáns, biblikus szellemiséghez. Ezek közül az lényegeseket sorra veszem, de jegyezzük meg, hogy egyik tanítás és szokás sem tartozik a görögkeleti gondolkodás magjához, sőt, gyakran azzal szembe mennek, csak éppenséggel nem tudják már ezeket kiiktatni egyéb régi hagyományok miatt. Ennek feltehetőleg az az oka, hogy az első évezred egyházában a különféle rivális iskolák, csoportok és tanítók keveredtek, tehát nem volt egy olyan abszolút normatív, elnyomó hatás, mint nyugaton a római egyház uralma alatt.

De nézzük meg a konkrétumokat. Az első és talán legfontosabb tulajdonság, hogy a görögkeleti egyházak mindegyike elutasítja a purgatórium létezését. A purgatórium létezése a római egyházban egy nagyon sajátos vezeklő és érdemekkel üzletelő rendszert alakított ki, melyet a nem jogi szemléletű, és egyszerű fegyelmi központú görögkeleti felekezet is elutasít. A purgatóriumról (tisztítótűz – a római egyház tanítása szerint) szóló tanítás szorosan összefügg a halál utáni (a testi feltámadást megelőző) állapotról vallott tanítással – ezt nevezzük szaknyelven a köztes állapotról szóló tanításnak. Itt a görögkeleti és némely evangéliumi tanítás számára megengedett, hogy közelítsenek egymáshoz, ugyanis ez esetben a halál után a lelkek várják feltámadásukat – mindenki a maga helyére vár, az utolsó ítéletkor elkövetkező mennyei belépésre, vagy a végső kárhozat állapotára. A részletek változhatnak, de egy közös, hogy itt nincsen szerepe az utólagos halál utáni vezeklésnek, melyet aztán a még élők befolyásolni tudnak. Ilyenformán a görögkeleti gondolkodásban nincsen szerepe szerzetesi vezeklési módszernek, önsanyargatásoknak, melyeket a római egyházban be lehet mutatni az állítólagos tisztítótűzbeli lelkekért.

Másfelől, és ez egy nagyon érdekes téma, a fentebbiekből következően a görögkeletieknél nincs előírás, vagy arra vonatkozó hivatalos elvárás, hogy imádkozzanak a holtakért, ugyanis azok állapota szerintük is eldőlt már. Hiszen szilárd tanításuk, hogy a „purgatóriumban” már nem változhat semmi. Jellemző azonban, hogy mivel a görögkeleti nép meglehetősen műveletlen a tant illetően, és az általános kegyességük (keleti) „katolikus” típusú, a gyakorlatban sokan imádkoznak a holtakért is, ugyanis ez nincs tiltva, a holtakkal ugyanis képesek kommunikálni a tanításuk szerint, sőt, nem csak a „szentekkel”, hanem ki-ki az elhalálozott rokonaihoz, felmenőihez is tud szólni imában. Tehát mondhatjuk, hogy a szentkultusz bizonyos értelemben még intenzívebben is jelen van náluk, mint a római egyházban. Mindebből következik, hogy a görögkeleti hívek a holtakért való imát is képesek megideologizálni – nevezetesen hogy az imájuk miatt menekült meg végül az elhalálozott hívő a kárhozattól, és ezt Isten időn kívül vette figyelembe, stb. Hasonló erőltetett magyarázatokat hallhatunk némelyiküktől, csakhogy ne kelljen szembenézniük a purgatórium elutasításával járó következményekkel. Mindenesetre, ez legalább nem kötelező náluk, és itt protestáns irányba is el tud mozdulni egy hívő. Az más kérdés, hogy egy ilyen elmozdulás már önmagában evangéliumi szellemiségnek tekinthető-e – véleményem szerint nem.

A következő szignifikáns tanításuk a válás és újraházasodás kérdése. Itt kevésbé merevek, mint a római egyház és általában a konzervatív protestáns gyakorlatot közelítik. A görögkeletieknél egy hívő maximum háromszor házasodhat – mindegyik házassága más nemesfém színét kapja (arany, ezüst stb.). Negyedszerre már senkinek sem megengedett házasodni. Ebből következik, hogy az indokolt válást nem akadályozzák képtelen bürokratikus eszközökkel, mint a római egyházban és valamilyen módon megteremtik a lehetőségét az újraházasodásnak (még két alkalommal). Ez a gyakorlat jellemző általában az evangelikál körökre is, ahol indokolt esetben, fegyelmi aspektusokat tekintetbe véve szintén elfogadják a válást, és egy megmásíthatatlan rossz helyzetként könyvelik el (amennyiben nem sikerült megmenteni a házasságot stb.). Ezzel szemben a római egyházban pápai pecsét kell a régi házasság érvénytelenítéséhez. (Az erről szóló kérvényt természetesen maga a római püspök aligha dolgozza fel, ugyanis a temérdek bizottság látja el ezt a feladatot és az elbírálást). Ennek kapcsán elmondhatjuk, hogy a görögkeleti felekezet is egy biblikusabb megközelítést követ (a válás, mint egy javíthatatlan rossz állapot elfogadása), míg a római egyház értelmetlenül püspöki szintre utal egy helyi gyülekezetre tartozó problémát. Csakhogy a válás-újraházasodás kérdése – bár fontos téma és nem szabad hanyagul kezelni, mint ahogy egyre több protestáns közösség teszi sajnos – nem nevezhető az evangéliumi szívének.

Van még két jelenség, mely egyértelműnek tűnik, de valójában nem az. Ezek az úrvacsora két szín alatti vétele és a Mária-ikon előtti leborulás. Az első, a két szín alatti úrvacsorázás sajátos formátumban történik a görögkeletieknél, és ez idegen gyakorlatnak hathat kívülállók felé. Náluk a bort vízzel keverik, majd rendes kovászos kenyeret (tehát nem ostyát) áztatnak bele, az egészet összekeverik és ezt a pépet kanállal öntik az úrvacsorázó szájába. Ez egy elegáns úrvacsorázási formának tűnhetne, azonban az evangelikálokat/protestánsokat kívülállóként kezelik és nekik csak az általuk megáldott kenyérből adnak, tehát csak egy szín alatti úrvacsorázást tesznek lehetővé. Azt se feledjük el, hogy a római egyházban is lehetséges a két szín alatti úrvacsorázás („áldozásnak” nevezik), sőt, már a huszita felkelések idején is lehetővé tudták tenni. Tehát ez megint csak nem kardinális része az evangéliumnak.

A második fentebb említett jelenség pedig a Mária-ikon előtti imádkozás, leborulás. Ez azért egy érdekes téma, mert némileg különbözik minden más szentkultuszi gyakorlattól. Ugyanis a görögkeletieknél van egy kötelező és univerzálisan betartandó liturgikus rendelkezés, miszerint szűz Máriát csakis a kisded Jézussal együtt szabad ábrázolni ikonon. Ennek fényében minden ilyen ikon előtt lezajló vallási cselekmény egy Jézus ikon előtt zajlik le voltaképpen, amennyiben a hívő Máriát (jó értelemben véve) „körítésnek” fogja fel a lelkében. Tehát ha valaki a görögkeleti Mária-ikon előtt imádkozik, akkor jó esetben az Úrhoz imádkozik. Ezzel elméletben nem is lenne baj, azonban a gyakorlatban az emberi elme inkább bálványokat gyárt, főleg akkor, ha azok ünnepélyes és szent helyre vannak helyezve. Nem is beszélve az erőteljes görögkeleti szent- és képkultuszról (venerálás, imádó tisztelet). A görögkeleti hívek nagy átlagának, úgy vélem, semmiképp sem jut eszébe, hogy disztingválni kellene a Mária-ikon esetében, főleg, hogy az elhunyt keresztyéneket jelenvalónak és a jelenre teljesen rálátóknak fogják fel – ezért hajlonganak a képeik előtt, üdvözlésképpen. Egy keleti Mária-ikont tehát egy evangéliumi keresztyén még akár helyén is kezelhet, esetleg még használhat is (noha ez ritkább az eltérő hittípus miatt, de nem kizárt). Azonban egy görögkeleti inkább egy római vallású személyre hasonlít nagy eséllyel, amikor Mária-ikonos tiszteletet gyakorol. Végső soron a görögkeleti ikonalkotási szabály is olyan, mint a tisztítótűz elutasítása: elméletben komoly lépés lehetne az igaz evangéliumi vallás felé, de a kultikus babonás gyakorlatuk és oktatásuk ennek lehetőségét igazából kizárja.

 

Befejezés

Ennyit látok szükségesnek bemutatni a görögkeleti vallás természetét illetően. Nem beszéltem a sajátos filioque-t elutasító tanításukról, mert egyrészt úgy vélem, hogy az antiskolasztikus, misztikus teológiájuk jócskán alulfejlett ahhoz, hogy az álláspontjukat megvédjék (rendszerint egyházfegyelmi érvekkel védekeznek). Másrészt pedig úgy vélem, hogy nem a filioque az evangéliumi tanítás lényege, hanem az Úr Jézus üdvözítő halála és feltámadása, illetve az egyedül és kizárólag benne való bizalom és az iránta való hódolat (az Atya- és Szentlélekistennel együtt).

A fentebbiek függvényében ki-ki döntse el maga, hogy mennyire számítható evangéliuminak egy görögkeleti hagyományokon nyugvó egyház vagy egyházi közösség. Én úgy mondanám, hogy mindenképpen érdekes és sok tekintetben szép egy nyugatról jövő embernek mindaz, amit tanítanak. Nem véletlenül próbáltam meg teológiai tanulmányaim alatt párbeszédet folytatni velük, de a tények mindenképpen kijózanítóak. Evangéliumi alapon közös platformra helyezkedni velük az egyházi hagyományuk által megőrzött és jóváhagyott formában nem lehetséges. Talán egyénileg egyes hívőkkel nagyobb lehetőség mutatkozik a termékeny kommunikációra bizonyos területeken, más területeken viszont meglehet, hogy még egy római vallású hívőnél is nehezebben elérhetőek az evangélium számára (az arányokat nehéz pontosan meghatározni).

Erősen kétségbeejtő és aggasztó hallgatni, ha valaki az evangéliumot a görögkeleti hagyományokból deriváltnak fogja fel. Sőt, ez inkább egy más evangélium hirdetése, amit el kell kerülnünk.

A helyes megközelítés éppen hogy fordított: az evangéliumi tanítás bibliai, főleg – szűkebb értelemben – első századi újszövetségi alapokon nyugszik. Az ókori görögkeleti hagyományok és hitgyakorlat ennek már csak torzításai, annak ellenére is, hogy nem jutottak el a biblikus, evangéliumi tanítás formális kiátkozásáig, mint a római egyház nyugaton (lásd tridenti átokformulák az evangéliumi solákra).

2 válasz

  1. Árpád

    Magam lutheránus-evangélikusként soha nem értettem, hogy Luther miért hivatkozott a pápai primátus elleni harcában a görög egyházra, hogy az soha nem tartozott Róma alá, mikor minden más tanításában inkább római, mint protestáns. Ők egyébként nem szeretik ezt a görögkeleti kifejezést, ők inkább ortodox katolikusnak vallják magukat. Ők úgy tartják, mivel náluk nincs liturgikus reform, ezért ők az igazi Szent Liturgia őrzői. Azonban azt is megjegyezném merevségük ellenére is sok protestáns is szimpatizált velük, pláne akik a liberális teológiát nem bírják elviselni. Egy példa a neves Luther-kutató Jaroslav Pelikan áttért az ortodox vallásra, és a Finn Ortodox Egyház mai vezetője is lutheránusnak született. Az úrvacsorában az evangélikus is vallja Krisztus teste és vére jelenlétét, de elutasítja az átlényegülés tanát, azonban ezt a nézetet a római katolikus egyház a Tridenti zsinaton, mint akik azt vallják, hogy csak a vétel pillanatában van jelen Krisztus teste és vére, kiközösítéssel súlytotta. Pár évvel ezelőtt egy ökumenikus istentisztelet után egy ortodox pappal sikerült beszélgetnem, ő pl. nehezményezte a katolikusoknál a szembe miséző oltárt, mondván hátat fordítanak az Úristennek és helyeselte Benedek pápa régi mise rítusát, de nagyon megkésettnek tartotta. Az ikontiszteletet ők a vallás lényegének tartják és tudjuk ott volt ikonromboló mozgalom is, amelyet azonban legyőztek és ezt a győzelmet minden évben megünneplik az orotodoxia vasárnapján. Az ikont a megtestesülésből vezetik le, hogy mivel Krisztus az Atya ikonja szabadon ábrázolható. Azonban a bibliai tilalom miatt faragott képek, szobrok nincsenek náluk, az ikonokat igen szigorú szabályok alapján készítik. Római katolikusokat leszólják, mivel ott a művészi szabadság érvényesült a szentképek elkészítésénél. Arra is felhívnám a figyelmet, hogy az ortodox országok sokkal vallásosabbak a nyugati társaiknál, ott még, aki nem jár templomba is az állam fontos részének tekinti a vallást és területüket kánoni területnek felfogva más pl. protestáns vallást a nyugati civilizáció előretolt bástyáinak tartanak. Épp, ezért a görög katolikusok szemükben tűrhetetlenek, mint akik Róma ügyködésének bizonyítékai. Nem egyszer láttunk véres harcokat templomok körül, mikor görög katolikusok vissza akarták azokat venni az ortodoxoktól.

  2. dzsaszper

    Talán félreértem az írást, vagy azt, hogy kikről szól? Mindenesetre Krisztus fizikai testének említése a keleti ortodoxok kapcsán meglehetősen hajmeresztőnek hangzik a számomra.

    A magam részéről nagyon máshogy látom a Filaret moszkvai metropolita féle 1830-as hosszú katekizmus 340. pontjából (angolul ld. http://www.pravoslavieto.com/docs/eng/Orthodox_Catechism_of_Philaret.htm ), amely szerint igazán, valóban és lényegileg Krisztus testévé válik, és ezt egy Damaszkuszi Jánostól vett meglehetősen misztikus szövegezésű idézett támasztja alá — a fizikai szóval a keleti ortodoxoknál eleddig egyáltalán nem találkoztam, kiváncsi volnék a forrására?

    Érdekes ez az angol nyelvű kortárs írás is: https://blogs.ancientfaith.com/orthodoxyandheterodoxy/2013/08/14/the-doctrine-of-transubstantiation-in-the-orthodox-church/ , ami azon túl, hogy megjegyzi, hogy a lényegileg jelző nem az arisztotelészi értelemben értendő, megerősíti, hogy tényleg megálltak a dogmafejlődés korábbi pontján.

    A transszubsztanciáció és a keleti ortodoxok kapcsán (akár korábbi nyilatkozatok mentén visszamenőleg is) fordítási nehézségek lépnek fel, a latin szót leginkább a μετουσίωσις görög újszövetségi szóként (esetleg továbbá μεταβολή és pár másik hasonló jelentésű bibilai szóként is) értelmezik tovább — egészében elfelejtve mögüle az Aquinói Tamás által képbe hozott arisztotelészi ontológiát)

    A keleti ortodoxok valóban élesen elvetik a Zwingli féle úrvacsora tant, és van olyan ág, aki élesen kritizálja a Luther féle konszubsztanciációt is, mint a valós változás tagadását, és azt is kifejtik, a valóságos test számukra több, mint pusztán szimbolikus.

    Ugyanakkor a református úrvacsora tan, a Szentlelke által jigazán, valóban és lényegileg jelenlévő Krisztus adta igazán, valóban és lényegileg lelki kenyér mentén legalábbis számomra a Filaret féle katekizmussal kompatibilisnek tűnik — miközben a római katolikus úrvacsora tan is kompatibilis lehet az ő hivatalos hitvallásukkal, de ők leginkább megállnak ott, hogy ez egy misztérium…

    Mintha ebbe az egész kérdésbe akaratuk ellenére mi nyugatiak (római katolikusok és protestánsok) rángattuk volna bele őket, és ne csodálkozzunk, ha miközben erőltetve rángatjuk bele a témába és szeretnénk, hogy színt valljanak, teljesen félreértik a szavainkat is a második évezred dogmafejlődése mögött…

Hozzászólás írása