Az egyház reformációjára tett kétes kísérletek, avagy hogy kerül a csizma az asztalra

A jelenlegi, politikai-ideológiai szempontból zavaros és turbulens időszakban egyre gyakrabban fordul elő, hogy aktív lelkészek, egykori (vagy nem aktív) lelkészek és közéleti emberek úgy fogalmazzák meg aktuális ügyek miatti egyház- és kormánykritikájukat (állandó eleme a kritikának e kettő, az egyház és a regnáló politikai kurzus, az állam „bűnös” összefonódása, frigye, szoros viszonya stb.), hogy a konkrét ügyet/ügyeket nem is érintő (olykor hitvallásellenes) teológiai-erkölcsi-világnézeti álláspontokat, állásfoglalásokat is adagolnak felszólalásaikba. No „nem elöntözve az egészet, csak úgy szépen, módjával” (vö. Üvegtigris), hogy mégse legyen annyira feltűnő. Hogy a konkrétumok szintjén is világos legyen ez a tendencia: az úgynevezett „kegyelmi ügy” kapcsán a Magyarországi Református Egyház (MRE) testén keletkezett nyílt sebre némelyek nem pusztán sót szórnak (amely bár kínkeservesen csíp és mar, de mégiscsak a seb tisztulását és így az egész test gyógyulását segíti elő), hanem a só mellé szennyező anyagokat is adagolnak, amelyek hosszabb távon vérmérgezést eredményeznek, azaz a seb nemhogy nem fog begyógyulni, hanem a gyógyítására szánt eszközzel valójában azt sikerül kieszközölni, hogy méreg kerüljön a véráramba, és így az egész test lassan, de biztosan legyengüljön, és végül kimúljon.

Mielőtt konkrét példát is említenék, le kell szögeznem, hogy a kritika megfogalmazásának egyházi oldalról is van lehetősége. Ez teljesen természetes és magától értetődő dolog. Akár lelkészként, egyháztagként saját közösségem vagy annak vezetése irányában is élhetek kritikával, sőt lehetnek olyan helyzetek, amikor nem is lehet megspórolni, kikerülni az ilyen jellegű intést vagy visszajelzést. (Ezzel együtt pedig engem is érhet kritika). Döntő jelentőségű azonban, hogy ezt milyen módon teszem: valóban építő szándék vezérel-e, és nem politikai haszonlesés pepitában valamiféle egyházpolitikai-hatalmi játszma részeként, azaz nem taktikázás-e pusztán az egész, hosszabb távú érdekek által motiválva. Megfelelő hangsúlyt és stílust használok-e, amely a keresztyén testvérek, egyháztagok között a biblikus norma szerint megkívánt (a hangvétel lehet attól még szigorú és feddő tónusú, de az igazságot ilyen esetben is szeretetben kell követnem, lásd Ef 4)? Egyáltalán, a keresztyén testvéreim irányában hangzik-e a feddés, bízva a változásban, vagy nyilvános fórumon (pl. tüntetéseken vagy a világi sajtóban, kvázi kívülről „üzengetve” saját egyházi közösségem képviselőinek), esetleg egyházon kívüliek, „világiak” előtt gyalázom és pocskondiázom a felekezetemben lévő keresztyén testvéreimet?

A kívülről, a világi sajtóban és tévéstúdiókban elhangzó kritikai megjegyzések azért visszatetszőek – főleg, amikor az egyház átpolitizáltságát, az állammal való szoros összefonódását illetik kritikával –, mert felmerül a gyanú, hogy valójában nem is az egyházi átpolitizáltság tényét nehezményezik a felszólalók, hanem az átpolitizáltság irányát. Ez esetben úgy tűnik, hogy külső nyomásgyakorlással – a nyilvánosság erejével, a világi, egyházon kívüli vagy az egyházhoz csak lazán kötődő „egyháziak” felerősített hangjával – szeretnének egyházpolitikai változásokat kieszközölni (egy garnitúrát, vezetői klientúrát lecserélni egy másikra, egyházvezetői posztokat számukra szimpatikus személyekkel feltölteni). Persze nem biztos, hogy erről van szó, de az ilyen megmozdulások ilyen hatást kelt(het)nek, ezért érdemes lenne a megfelelő fórumokat megtalálni az egyházkritikai diskurzushoz.

Ezzel kapcsolatosan rendre elhangzik, hogy ilyen „belsős” fórum nem is volt, nem is lesz, tehát nincs más út, mint a nyilvánosság ereje, azaz a külső nyomásgyakorlás. Erre reakcióként azért rögzítsük: az MRE-ben az utóbbi időben több kerületi és megyei szintű gyűlésen is volt lehetőség értelmes párbeszédre, visszajelzések megfogalmazására, ráadásul ez az igény a „vezetés” részéről is felmerült – és igen, keményebb hangvételű kritikára is –, éltek is vele bizonyos lelkipásztorok, bizonyítva, hogy az egymás iránti tisztelet teremti meg azt a bizalmi légkört, amelyben merünk őszinte kritikát megfogalmazni (és meghallani). Ez nem csak üres szöveg, jól hangzó frázis, nem álságos idealizmus. De még ha nem is volna ilyen jellegű „védett tér” az egyházon belül, ahol hangot adhatnánk fenntartásainknak, meglátásainknak, akkor is elvárható lenne, hogy első körben legalább próbáljuk meg, és ha nem megy, és érdektelenségbe ütközünk, vagy elutasításban részesülünk, csak ez után válasszunk egyéb alternatív módozatokat, utakat és csatornákat álláspontunk artikulálásához.

Mindenesetre – és ezt muszáj leszögezni – a következő esetekre nem azért hivatkozunk, mert kritika fogalmazódik meg (a kritika jogosságával nem szeretnénk foglalkozni, mégpedig azért nem, mert nem akarunk belevonódni az ezzel kapcsolatos vitába), tehát nem a kritika ténye a zavaró, hanem hogy a kritikai pontok kibővültek nehezen értelmezhető és nem az ügyhöz tartozó elemekkel is. A „nehezen értelmezhető” kitétel nem feltétlenül az adott felvetés tartalmát érinti, hanem azt, hogy a felvetés maga miért épp a kegyelmi ügy által generált zavaros helyzetet érintően kerül szóba.

Zalatnay István református lelkész-teológus, filozófus, egyetemi oktató például most érezte úgy, hogy eljött az ideje annak, hogy az egyházon belüli női kvóta mellett felszólaljon. Szerinte az egyházban a nők sokkal aktívabbak, mint a férfiak. Ez valószínűleg a számokat tekintve tény, és valószínűsíthetően régóta tartó állapot. Charles Finney, a nagy igehirdető írja az 1830-as években: „Minden gyülekezetben nők alkotják a hívek nagy többségét.” Zalatnay felvetése pusztán azért újszerű, mert ezt a tényt korábban nem kötötték össze „polkorrekt” módon az egyházi tisztségek nemek szerinti kiporciózásával. Zalatnay nehezményezi, hogy az egyház irányító testületeiben „elvétve is alig találni nőket”. Pozitív példaként említi azt a gyülekezetet, ahol a presbiteri fogadalomtételen ötből öten voltak nők – nyilván mert rájuk lehet számítani –, ezzel szemben – mondja Zalatnay – a református egyház zsinatában „talán ha négy nő található” (lásd itt).

Nos, nem igazán értem, hogy ez a kérdés miért épp most került elő, miért nem korábban. Miért most tűnik aktuálisnak felemlegetni, hiszen – elvileg – ez korábban is probléma volt, sőt korábban még nagyobb probléma lehetett, mint manapság? Miért nem hangzottak el értékelhető felvetések a helyzet elemzésére, kiértékelésére, és miért nem tettek javaslatokat a helyzet orvoslására korábban, még a „békeidőkben”, ha ezt a helyzetet valóban akut problémaként értékelte az egyházon belül egy bizonyos kör? Miért nem szólították fel az egyházi vezetőket, hogy gondolkodjanak el azon, hogy átadják a helyüket nőknek, vagy egyházi vezető testületeket, hogy bizonyos százalékban nőket válasszanak maguk közé? Már az sem egyértelmű, hogy egy ilyen kezdeményezés mögött egyáltalán vannak-e teológiai indokok azon a – gyülekezeti szinten – érzékelhető valóságon túl, hogy a nők az egyházban nagyobb számban képviseltetik magukat, és általában proaktívabbak? Természetesen itt mindjárt fel is vetődik a kérdés, hogy egy teljes mértékben (és sok esetben erőszakosan kikényszerített) egalitárius világban és kultúrában miért kell szégyenkezni amiatt (és miért tekintjük ezt valamiféle elmaradottságnak vagy maradiságnak), hogy az egyház – bizonyos értelemben ellenkultúrát képezve – legalább részben komplementarista modellt követ. Vagy a női lelkészek nagyobb része folyamatosan forrong magában, és bosszankodik, mivel nincsen női esperes és női püspök? Ezt erősen kétlem. Nekünk volt alkalmunk korábban olyan női lelkészekkel beszélni (itt), akik ezt a típusú „férfidominanciát” az egyházon belül nem átokként, hanem épp hogy áldásként élik meg. Zalatnay felvetése különösen saját (egyébként helyes) megállapításának tükrében érdekes, nevezetesen, hogy a történelemben egyszer csak elérkezett az a bizonyos pont, amikor nem az egyház hatott többé a világra, hanem a világ kezdte asszimilálni az egyházat. Nos, a női kvóta kontextus nélküli említése vajon nem a minket körülvevő kultúra és társadalom szimpla asszimilációs kísérlete? Mint ismeretes, multinacionális vállalatoknál, valamint politikai szervezeteknél és intézményeknél a vezetők körében való női jelenlétet már törvényi módon próbálják szabályozni. Például az Európai Parlament két évvel ezelőtt, 2022-ben strasbourgi plenáris ülésén egy olyan irányelvjavaslatot fogadott el, amely szerint 2026 júliusára a tőzsdén jegyzett uniós nagyvállalatoknak több női vezetője kell legyen, a kvótát nem teljesítő vállalatok pedig szankcióra számíthatnak. A kérdés az, hogy eredendően nem egyházi szempontoknak az egyházban való érvényesítése miért szolgálná a semper reformanda ügyét, és ha szolgálja, akkor egyáltalán milyen „reformációról” beszélünk.

Egyébiránt Zalatnay felvetése valós – mármint hogy a nők a gyülekezetek nemi eloszlását tekintve a többséget képviselik, és általában véve proaktívabbak, mint a férfiak –, de ezt puszta adottságként kezeli (és nem sajnálatos helyzetként, amelyen leginkább változtatni kellene), és ebből az adottságból kvázi többletjogokat követel a nőknek. Csakhogy – ahogy arra már több egyház- és vallásszociológiai mű is rámutatott – ez a megoldás a férfiak bevonzását tekintve kontraproduktív. Újabb kutatások feltárják, milyen fontosak a férfiak a gyülekezetek életképessége és növekedése szempontjából. A növekvő gyülekezetek szinte kivétel nélkül egészséges arányban vonzzák a férfiakat, míg a hanyatló gyülekezetekben a férfiak jelenléte és aktivitása is elhanyagolható. Ezt a megállapítást nyugodtan kiterjeszthetjük teljes felekezetekre is. Tipikusan a liberalizálódó, érdektelenségbe süppedő népegyházi szubkultúra jellemzője a férfiak rohamos elpárolgása. Sokan rávilágítottak már a gyülekezeti/egyházi kultúra és a férfiak valós igényei közt tátongó, egyre mélyülő szakadékra, és hogy a nyugati keresztyénség túlnyomó részének a frazeológiája, kifejezésmódja, szegényes és hiányos teológiája (a szeretet, az elfogadás és a tolerancia hangsúlyozása az igazsághoz való ragaszkodás és a hitért való tusakodás kárára), üzenetének hangsúlyai régóta inkább a nőket célozza meg. És mivel alapvetően a nők képezik a célcsoportot, és a tartalom az ő igényeik szerint van alakítva, nagyobb számukból fakadóan olyan struktúrák és keretek épülnek ki az egyházban, amelyek ugyancsak inkább nőket vonzanak majd, és inkább a nők érzik otthonosan magukat bennük, mintsem a férfiak. Részben erre vezethető vissza az is, hogy az értelmiségi, nagy munkabírással rendelkező, céltudatos férfiak többsége inkább a számukra kihívást jelentő versenyszférában kíván elhelyezkedni (leginkább jogi, illetve közgazdasági pályán), és nem egyházi vonalon, amelyet egyfajta „teázgatós”, „sütizgetős”, „lelkizős”, „lufieregetős” szubkultúraként és idegen peremjelenségként tartanak számon. Talán nem véletlen az sem, hogy egyre kevesebb férfi jelentkezik lelkész-teológus szakra.

Ez tehát öngerjesztő folyamat. Ismerjük a mondást: „Teher alatt nő a pálma.” Inkább buzdítani kellene a férfiakat a presbiteri szereppel járó komoly felelősségvállalásra, mintsem érzelemmentesen konstatálni, hogy kevésbé aktívak, és örömmel kellene nyugtázni, hogy legalább az egyház vezető testületei kiegyenlítik valamennyire ezt a felborult egyensúlyt.

Summa summarum: 2024-ben a jelenlegi társadalmi-egyházi viszonyok között azt a fejleményt, hogy egy presbitérium en bloc nőkből áll, inkább szomorú tapasztalatként említhetjük, mégpedig arra vonatkozóan, hogy a helyi gyülekezetekben egyre csekélyebb a férfiaik aránya és jelenléte, és ennek inkább arra kellene indítania minket, egyháziakat, hogy ezen a helyzeten sürgősen változtassunk, és Istentől való bölcsességet kérve arra ösztönözzük a férfiakat – mindeközben megbecsülve a női szolgálókat –, hogy vállalják teremtettségi mandátumukat, és merjék úgy a családon, mint az egyházon belül betölteni a „vezetés” mandátumát mind gyakorlati, mind spirituális értelemben.

Közhely, de talán épp ezért igaz, hogy apák nélküli társadalommá lettünk. Nincsenek (vagy csak nagyon elvétve) a gyermekek előtt hiteles keresztyén férfi példaképek. A hiteles, hűséges, felelősségteljes keresztyén édesapa hiánycikké vált a családokban (a keresztyén házasságok, sőt lelkészházasságok jelentős része válással végződik). Ez nem új jelenség: az apák nélküli család, illetve a férfiak nélküli nevelési rendszerek gyermekekre ártalmas hatásáról már ötven éve készülnek szociológiai tanulmányok. Ilyen helyzetben bátorítani és ösztökélni kellene a férfiakat – és az egyházban ki kellene építeni ennek a kereteit –, hogy minél nagyobb számban legyenek vasárnapi iskolai tanítók, hit- és vallástanárok, kompenzálva a tragikus társadalmi tendenciát.

Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy a nők egyházban való aktív jelenlétéért és szolgálataik „elismeréséért” küzdeni önmagában progresszív ideológiai termék volna, de a jelenlegi helyzetben (lásd „kegyelmi ügy”) teljesen elhibázottnak és hajánál fogva előrángatott problematikának tűnik, és épp a megfogalmazni kívánt egyházkritikát kompromittálja.

A másik két megszólalás nehezebben értelmezhető. Tarr Zoltán korábbi zsinati tanácsos egy nagy politikai tüntetésen szólalt fel (amely után munkahelye sajnálatos módon azonnali hatállyal felbontotta vele a próbaidős munkaszerződését, egzisztenciálisan bizonytalan helyzetbe hozva őt és a családját), majd ennek apropójaként interjút (itt) készített vele a Válasz Online internetes portál. Természetesen a beszélgetésben feljött az LMBTQ-kérdés is (ennyire „mellékes” és „partikuláris” téma, ugyebár, hogy szinte minden, egyházi személlyel készült beszélgetésben ki kell rá térni). Tarr Zoltánnak a riporter a következő kérdést tette fel: „Lelkészként nem lenne kötelező Önnek is magáévá tennie az anti-LMBTQ álláspontot?” Tarr Zoltán válasza: „A Bibliából mindent és mindennek az ellenkezőjét is le lehet vezetni.” Ezután Tarr ugyan hozzáteszi: „Létezik tanításellenes értelmezés: amikor kiragadunk bizonyos igehelyeket azért, hogy alátámasszunk valamilyen állítást, ám ezt úgy tesszük, hogy figyelmen kívül hagyjuk a Biblia egészének igazságát”, de nem derül ki, hogy az LMBTQ-kérdés kapcsán ez pontosan mit is jelent – az exegézist tőből kifacsaró progresszív bibliaértelmezésre vagy a hitvallásos, biblikus értelmezésre gondol-e, esetleg arra, hogy ezeknek mind van létalapjuk, hiszen mindegyik a Szentírásra hivatkozik, ezért nem is érdemes ölre menni a témában, stb.

Olvasva e megnyilatkozást, nem tudjuk, hogy Tarr – elvileg a Szentírás és a református hitvallások talaján álló lelkipásztor – milyen álláspontot foglal el ebben a kérdésben. Nyilván egy ilyen jellegű interjú keretei között Tarrnak nem ildomos ószövetségi és újszövetségi igehelyeket idézve részletes teológiai indoklásokba bocsátkoznia, de megragadhatta volna az alkalmat, hogy kifejezze: a Szentírás, egyháza normatív hitvallásai és a kérdésben megfogalmazott (jelenleg is érvényben lévő és megerősített), dr. Szűcs Ferenc rendszeres teológus által írt nyilatkozat alapján mit képvisel református keresztyénként és lelkészként, és hogy minden nézeteltérés és kritika ellenére legalább ebben – teológiai-antropológiai és szexuáletikai kérdésekben – közös platformon állnak Balog Zoltán püspökkel. Hozzátehette volna azt is, hogy kritikája nem ilyen irányú, ő nem teológiai jellegű változásért lobbizik, téves ezt a témát behozni a beszélgetésbe, mivel a most szembenálló református felek között keletkezett törés nem a hit alapjait érintik. Sajnos nem ez történt, ő egyértelműséget mellőző, homályos és talányos választ adott, amely így bizonytalanságot szül mind az egyháziak, mind a világiak számára, és alkalmat teremthet az egyházon belül a hitbizonyosság további hámozgatására.

A másik, talán az előzőeknél is kellemetlenebb tónusú és tartalmú megszólalás dr. Suhajda Etelka egykori református lelkészhez és teológushoz köthető, aki az MRE Zsinata Elnökségi Tanácsának nyilatkozatára reagálva a következőt írta (ő a SzemLélek blognak juttatta el reakcióját, ahol azt közzé is tették):

„Hol van ebből az »egyházat szüntelen reformálni kell« elv, hol van az »engedünk a minket jobbra tanítóknak« hozzáállás? Persze, tudom a választ: csak azokra hallgattok, akik titeket Isten Igéjéből reformálnak meg vagy tanítanak jobbra. De, tudjátok, azokat, akik ezt megtehetnék, már rég elmartátok, megfélemlítettétek, Isten kifacsart Igéjével ellehetetlenítettétek. A kifacsarás pedig (amit a fundamentalizmus és az amerikai evangelikál mozgalom is hazudik nektek) éppen az, hogy azt állítjátok: egyedül ti értelmezitek helyesen az Igét, tehát valójában csak nektek lehet igazatok. E felfuvalkodottságotok miatt pedig nem maradt helye a reformációnak és a jobbra tanításnak. Mert aki máshogy beszél, ellenség. Nincs helye a párbeszédnek, a javító szándékú kritikának, csak a kritika nélküli egyetértésnek.”

Nem fennakadva Suhajda érthetetlenül agresszív és személyeskedő stílusán (tegezi a Magyarországi Református Egyház Zsinati Tanácsát, számonkéri a mai egyházi vezetésen, hogy miért hivatkozik az egyház több évszázados múltjára, hiszen abban szerinte az elmúlt egy évszázadot illetően nincs semmi dicső, csak a zsidótörvények megszavazása, a holokauszt alatti hallgatás, a szocialista államhatalmát elvtelenül kiszolgáló békepapság és az ügynökakták kapcsán történő sunnyogás), több kérdés is felmerülhet bennünk, amelyek tisztázást igényelnek. Miért baj az, hogy a reformátusok/a református vezetés csak azokra hallgat a jobbra tanítás tekintetében, akik azt Isten igéje alapján teszik? (Ez persze ironikus megjegyzés részéről.) Kik azok, akik ezt adekvát módon meg tudnák tenni, de akiket a reformátusok „elmartak, megfélemlítettek és Isten kifacsart igéjével ellehetetlenítettek”? A református egyházi vezetés mikor és milyen témához kapcsolódóan „facsarta ki” Isten igéjét? Miben, illetve milyen teológiai, etikai vagy társadalompolitikai kérdésben manifesztálódik, hogy a református egyházi vezetés a fundamentalizmus és az amerikai evangelikál mozgalom hazugságaitól vezérelve állítja, hogy csak a saját értelmezése a helyes, és csak neki lehet igaza? Amíg nincsenek konkrétumok, mindez csak ködszurkálás és vagdalkozás, érzelmi kifakadás.

Lehet, hogy lemaradtam valamiről, de sem főtiszteletű Balog Zoltán püspök úr, sem más egyházi vezető nem köröztetett belső egyházi fórumokon olyan kommünikéket vagy általános felszólításokat, amelyekben arról értekeznek, hogy a Genezis első fejezetében szereplő teremtési napokat csak és kizárólag 6 × 24 órás napként szabad értelmezni, ellenkező esetben a lelkészi kar tagjai tanfegyelmi eljárásnak lesznek kitéve. Nem olvastunk olyan egyházmegyei-esperesi határozatokat sem, amelyekben azzal a szándékkal lépnek fel, hogy ezentúl a bibliai passzusokat (mármint az összeset) csakis szó szerinti értelemben vett leíró történelemként szabad értelmezni, és el kell utasítani bizonyos igehelyek átvitt értelmű, spirituális értelmezését vagy a költői nyelvet, az allegóriát, a tipológiát és – úgy, ahogy van – a metaforát is. Mégis milyen fundamentalizmusról beszél dr. Suhajda Etelka?

Sajnos a hazai teológiai közéletben még mindig elég nagy a homály a történelmi protestáns fundamentalizmussal és az evangelikál/evangéliumi mozgalommal kapcsolatosan, bár oldalunk megpróbál megtenni mindent a képességeihez mérten annak érdekében, hogy ez a helyzet változzon (lásd az ezzel kapcsolatos írásainkat és legutóbbi konferenciánkat). Nem ez a mostani írás témája, de röviden muszáj kitérnünk arra, hogy az evangéliumiság/az evangéliumi mozgalom nem tipikusan amerikai eredetű jelenség, teljes tévedés ezt állítani. Eleve a hitvallásos-bibliahű-evangéliumi teológia már születése óta jelen volt az MRE-ben, annak népegyházi jellege ellenére, gondoljunk a reformátori gyökerekre, majd később a teológiai ortodoxiára, a pietizmusra, a puritanizmusra, a különféle külmissziós és belmissziós mozgalmakra-egyesületekre, társaságokra, az ébredésekre vagy a történelmi kálvinizmusra, de akár a mindmáig az egyház lelkészi karának többségét képező, a történelmi református hitvallások szerinti biblikus keresztyén hitet képviselő, hitvalló szolgálókra, lelkészekre és lelkésznőkre. Ők mind az „amerikai evangelikáloktól” vették teológiájukat?

Zárásképp az idézett testvéreknek – egykori vagy jelenlegi egyháztagoknak, lelkészi személyeknek – a figyelmébe ajánlom a Németországi Protestáns Egyház vagy bármelyik skandináv evangélikus államegyház – mondjuk – elmúlt harminc évének tanulmányozását (női kvóta, erőszakos egalitarizmus, a házasság átértelmezése és hasonlók), és tökéletes, tankönyvszerű példáját fogják látni annak, amit most oly vehemensen kritizálnak: az állam és az egyház összefonódását; hogy mit jelent egyházi közösségként az állami ideológia puszta szócsövévé degradálódni; mit jelent a teljes infantilizmussal határos elfoglaltságokká, pótcselekvéssé zülleszteni a valódi, felelősségteljes keresztyén missziót; mit jelent egy gazdag teológiai örökség szándékos elkótyavetyélése és a teológiai ortodoxia tőrölmetszett, brutális és leplezetlen heterodoxiává trancsírozása; mit jelent szisztematikusan partvonalra szorítani, kipellengérezni és kiutálni az egyház lüktető erejeként, dobogó szíveként funkcionáló hitvallókat.

Merem remélni, hogy az idézett személyek lelki szemei előtt követendő példaként még véletlenül sem az ilyen jellegű, félresikerült, kudarcba fulladt egyháztranszformációs kísérletek jelennek meg, amikor az egyház reformációjáról és megtisztulásáról beszélnek.