A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből – a protestáns ortodoxia érvei, III. rész

Teológiai fókuszú egyesületként többek között a protestáns teológiai irodalom egy elfeledett korának és e kor elfeledett szerzőinek a megismertetését tűztük ki célul magunk elé. Ez a kor a protestáns ortodoxia (vagy másképpen mondva, a protestáns skolasztika), és ennek az egyik legnevesebb képviselője a Kálvin János által alapított Genfi Akadémia egykori vezetője, a svájci François Turrettini (1623–1687). A protestáns ortodoxia kifejezés egyrészt a teológia módszerére, tartalmára és formájára utal, másrészt pedig az egyháztörténet azon korszakára, amelyben a teológiai gondolkodásnak ez a precíz, rendszerező formája kialakult. Korszakként a reformáció utáni időszakot foglalja magában a pietizmusig és a felvilágosodásig. Alább Turrettini monumentális művének, az Institutio Theologicae Elencticae címet viselő rendszeres teológiájának (Institutes of Elenctic Theology; P&R Publishing, 2022) a miseáldozattal kapcsolatos passzusait (19. téma, sákramentumok: XXIX. fejezet, a miseáldozat) fogjuk összefoglalni és az egyes részleteit kifejteni.

– A sorozat korábbi részei: I. rész, II. rész –

A miseáldozat téves és illegitim voltát bizonyítja, hogy a Szentírás sohasem említi. Krisztus és az apostolai sehol sem tanítottak ilyen áldozatról, pedig – ez józan ésszel belátható – feltétlenül meg kellett volna tenniük, ha valóban olyan nagy jelentőségű misztériumnak tarották volna, hogy nélküle a keresztyén vallás sem létezhetne. Hihető volna, hogy Krisztus és az isteni ihletésű apostolok el akartak volna hallgatni egy olyan tanítást, amelyet a vallásgyakorlat és az istentisztelet szempontjából feltétlenül szükséges volna megismerni; amely annyira hasznos az egyes hívők számára, és annyira szorosan kapcsolódik azokhoz a dolgokhoz, amelyekről szólt; és amely szerves része a papok és a püspökök tevékenységének, akikről oly gyakran beszélnek? Meggyőző volna, hogy az apostolok – akik írásaikban olyannyira ragaszkodtak Krisztus akaratához és mondandójához, hogy fáradság nélkül újra és újra elismételték még a kisebb jelentőségű dolgokat is – egy szót sem szóltak volna egy ilyen fontos dologról (amely ráadásul – mint állítják – a keresztyén vallás fundamentuma)? Erre már csak azért is szükség lett volna, mert ha a misében valóban szó szerinti értelemben vett áldozatról van szó, ezt nem lett volna könnyű elhitetni a hallgatóságukkal, hiszen – ezt talán senki sem tagadja – mind az értelem, mind az érzékek ellentmondanak neki. Arról nem beszélve, hogy az Ószövetségben nagyon gyakran – újra és újra – említésre kerülnek a papok és a törvény által előírt áldozatok (és mindazok az elemek, amelyek az áldozati rendszerhez tartoztak). Ezek után mennyire tekinthető hihetőnek, hogy az apostolok elhallgatták ezt a témát, és egy szót sem szántak az Újszövetség papságára és áldozataira, amelyek pedig – legalábbis elvileg – sokkal jelesebbek, mint az ószövetségi papság és áldozatok? Ha a miseáldozat valós, akkor az apostoloknak explicit módon, világosan és gyakran a hívők elé kellett volna tárniuk ezt a misztériumot – de nem ezt látjuk. Ebből az következik, hogy Krisztus sosem rendelt el ilyet, és ennek megfelelően nekünk sem kell elfogadnunk.

Erre – a hallgatásból fakadó érvre – Robert Bellarmine jezsuita bíboros, egyházdoktor azt mondta, hogy „negatív érv”, és mint ilyen nem igazán állja meg a helyét. Ez igaz akkor, amikor emberi tekintélyről van szó, hiszen az embereknek sok mindenről nincsen tudomása, a hittételekkel kapcsolatosan viszont megállja a helyét, mégpedig a Szentírás isteni tekintélye miatt, hiszen tudjuk, hogy a Szentírás minden olyan információt tartalmaz, amely szükséges az üdvösséghez. Ezért ha a Szentírás hallgat egy bizonyos, a keresztyén tanépítményt illetően elvileg lényeges dologról, akkor arra úgy kell tekintenünk, mintha azt egyszersmind tagadná is. Egy bibliai analógia: abból a tényből, hogy soha egyetlen angyalnak sem mondták: „Te vagy az én Fiam” (vö. Zsid 1,5), az apostol arra következtet, hogy ez a név egyedül Krisztusé. Egészen abszurd – mondja Turrettini –, hogy Bellarmine azt kívánja, hogy még mi hozzunk fel bizonyos tanúvallomásokat annak bizonyítására, hogy Krisztus nem ajánlotta fel magát az úrvacsorában, holott a bizonyítás terhe mindig azon van, aki az állítást megfogalmazza. A miseáldozat csak abban az esetben tartható, ha ez a Szentírás alapján bizonyítást nyer.

A miseáldozat téves és illegitim voltát bizonyítja az úrvacsorának maga a szereztetése: az úrvacsora sákramentuma szöges ellentétben áll az áldozattal. Krisztus az úrvacsorában nem egy oltárhoz állt, hogy ott feláldozza magát, hanem odaült-feküdt egy asztalhoz, hogy áldásával megszentelje a kenyeret és a bort; nem azért, hogy az Atyának áldozzon, hanem hogy a tanítványainak szétossza, és ők elvegyék, megegyék és megigyák, és nem azért, hogy őt magát feláldozzák, vagy hogy a jegyeket kezdjék el imádni. Megparancsolja az apostoloknak, hogy ugyanezt megtegyék az ő emlékezetére, tehát a kereszten megtöretett testének és kiontott vérének mintegy kiábrázolásaként, pecsétjeként és alkalmazásaként – és nem a bűnökért való engesztelésként vagy elégtételként. Az apostolok nem adtak mást, csak azt, amit Krisztustól úgy kaptak – nem áldozatot, hanem sákramentumokat/szentségeket, és azokat sem „feláldozásra”, hanem Krisztus halálának emlékezetére és bemutatására, mindaddig, amíg el nem jön.

Mindezt megerősíti az úrvacsora és a pápista mise közötti ellentét is: 1. az úrvacsorában Isten ad és a hívek kapnak – a misében a pap ad és Isten kap; 2. az úrvacsorában Krisztus áldozatának és váltsághalálának az „emlékműve” áll előttünk – a misében a pap a bűnökért való áldozatként ajánlja fel Istennek Krisztust; 3. az úrvacsorában Krisztus a kenyeret a tanítványainak adta, ezt mondva: „vegyétek, egyétek” – de semmit sem ajánlott fel az Atyának, és nem is áldozta fel magát (értsd: az úrvacsorában, illetve az úrvacsora elköltése alatt); 4. Krisztus ezt mondta: „ezt tegyétek” (azaz egyetek és igyatok) – Róma tanítása szerint ez azt jelenti: „ezt áldozzátok fel”; 5. Krisztus megparancsolta tanítványainak, hogy a nekik adott kenyeret vegyék és egyék – de a pap a magányos mise során semmit sem ad a népnek, és amikor senki sincs jelen, ugyanúgy azt mondja: „vegyétek”; 6. az úrvacsora emlékezés Krisztusra, aki távol van, és a mennyben ül Isten jobbján – a szentmise Krisztusnak a kenyér és a bor színe alatti megtestesülése; 7. az úrvacsora egyedül Krisztus emlékére és azokért került bevezetésre, akik az ő váltsághalálában hisznek – a misét a szentek emlékére és a halottakért (is) ünneplik, akik nem tudják megtenni azt, amit Krisztus követel.

A miseáldozat téves és illegitim voltát bizonyítja a szentség, illetve a sákramentum természete: az úrvacsora szentség, márpedig visszatetsző, ha a szentség és maga az áldozat is ugyanaz. A szentséget Isten adja a kegyelem zálogaként és pecsétjeként és a hívők kapják meg; az áldozatot ezzel szemben a hívők ajánlják fel és Istennek adják és ő atyai módon elfogadja. Erre hiába mondják a római egyház képviselői, hogy „egy és ugyanazt adjuk és kapjuk, hiszen úgysincs semmi, amit Istennek felajánlhatnánk, és ne tőle kaptuk volna”. Ez talán még elfogadható kijelentés is – igen, ugyanazt lehet adni és kapni is –, de az „adni” és „kapni” két különböző cselekedetet feltételez. Ezért illeti a másik oldalt a bizonyítás terhe. Mutassák be Krisztus két különböző cselekedetét az eukharisztiában – a szentség/sákramentum vételét és az áldozat felajánlását. Ha nem tudják, akkor ismerjék el, hogy véleményük ellentmondásos. Itt az sem adekvát válasz, hogy „amennyiben kiosztják az átváltoztatott jelképeket a címzetteknek, akkor azok szentség, amennyiben Istennek ajánlják fel, akkor áldozat”. Nem, Isten azért rendelte el e szimbólumokat, hogy szolgái kiosszák és a hívők magukhoz vegyék, és nem azért, hogy Istennek ajánlják fel őket.