Igen a történelmi protestáns hitvallásokra és teológiai nyilatkozatokra, és igen a konfesszionalizmusra – IV. rész
2024-ben jelent meg Carl Trueman evangéliumi – felekezetét tekintve presbiteriánus – teológus, egyház- és teológiatörténész, teológiai tanár Crisis of Confidence – Reclaiming the Historic Faith in a Culture Consumed with Individualism and Identity (A bizalom válsága – A történelmi hit visszahódítása az individualizmus és az identitás által felemésztett kultúrában) című műve. Truemant Albert Mohler, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium elnöke látta vendégül Thinking in Public című online műsorában, ahol az említett műről folytattak beszélgetést. Alább az ebben elhangzott legfontosabb gondolatokat szeretném összefoglalni és kiemelni – olyan igazságokat, amelyek a magyar evangéliumi, keresztyén közeg számára is útjelzők lehetnek az előttük álló időszak kegyességi – teológiai és etikai –, valamint kulturális küzdelmeiben. (I. rész, II. rész, III. rész)
***
Mi vezetett el oda, hogy a normatív krédók és hitvallások – a rögzített hittartalom – egyre kevésbé érdekli a keresztyéneket, vagy ha mégis, akkor azokat szubjektíven értelmezik? Az elmúlt négyszáz-ötszáz évben a szubjektivitásnak nevezett jelenség térnyerése drámai hatással járt. Az efféle individualizmus Montaigne-re, a nagy francia esszéistára vezethető vissza. Tulajdonképpen ő az első az irodalomtörténet során, aki következetesen ént használ az írásaiban – és ezzel minden írása őróla szól. Amit Montaigne, a kulturális elit tagja képviselt a 16. században, az mára alapértelmezéssé lett mindannyiunk számára, vagyis hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mi vagyunk az univerzum közepe, és elsősorban az érzéseink a mérvadók. Ezért magunkhoz mérjük a körülöttünk lévő valóságot. Keresztyénként természetesen elfogadjuk az én, a szubjektum jelentőségét, és úgy tekintünk magunkra, mint akik Isten előtt felelősek a tetteikért, akiknek felelniük kell a bűneikért. Személyesen nekünk kell az Úr Jézusba vetni a hitünket, ezt nem teheti meg helyettünk a lelkipásztor.
Gyakran felmerül a kérdés: most akkor nem fontosak az érzéseink? Egy evangéliumi keresztyénnek erre a következő választ kell adnia: az érzéseink nagyon is fontosak, de az is fontos, hogy mit kezdünk velük. Azt kell tennünk, amit általában a zsoltáros is. Vegyük például a 73. zsoltárt: a szerzőt felzaklatja a világban tapasztalható igazságtalanság. Elkeseredik. Elmegy a kedve az élettől is. Majd ezek után Isten elé járul – a szentélyhez –, és minden értelmet nyer számára. Mit keres ilyen helyzetben ott? Isten objektív, kinyilatkoztatott jelenlétébe lép, és annak fényében alakítja át az önmagáról és a világról alkotott elképzelését.
A hitvallások elsősorban Istennel foglalkoznak, és megmutatják az Istenről és önmagunkról való gondolkodásnak azt a módját, amelynek keretében végső soron mindent az határoz meg, hogy ki az Isten. A krédók és a hitvallások itt, ezen a ponton töltenek be fontos szerepet, azaz ott, amelyet Charles Taylor kanadai filozófus „társadalmi képzetnek” nevez. Az egyházi közösséged társadalmi képzete, a felekezeted ethosza formálja a gondolkodásodat. A kérdés az, hogy Isten objektív, dicsőséges valóságával vagy az érzéseinkkel vagyunk-e elfoglalva. Nos, egy olyan egyház, amely a hitvallást vagy a krédót élete középpontjává teszi, természetszerűleg az előbbi felé hajlik: afelé, hogy valóban a külső valóságra összpontosítsunk, amely végső soron meghatározza, hogy kik vagyunk, és hogyan kell értelmeznünk az érzéseinket.
Sokan azt gondolják, hogy hallva-olvasva egy hitvallást nem lehet megtérni, hitre jutni, még ha sokak hite nagymértékben megerősödött, épült, elmélyült és bátrabbá is vált a hitvallások által. Ugyanakkor valós történet, hogy valaki úgy jutott hitre egy liberális protestáns felekezetben, hogy az istentiszteleten hétről hétre minden Úr napján elmondták az Apostoli hitvallást. Ilyen értelemben a hitvallás révén is meg lehet térni. Ez mindannyiunk számára erőteljes bizonyságtétel lehet. Például vannak az anglikán egyházon belül olyan liberális gyülekezetek, ahol csapnivaló az igehirdetés, de sokat olvasnak fel a Szentírásból, és az önmagáért beszél. Természetesen nem elegendő a Szentírást olvasni és közben szörnyű prédikációkat hallgatni. Olyan gyülekezetre van szükségünk, ahol olvassuk a Szentírást, elmondjuk a hitvallásokat, megvalljuk a hitünket, bűnbánatot tartunk, és ahol hirdetik az evangéliumot.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
