A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből / a szentségimádás illegitim volta – a protestáns ortodoxia érvei, VII. rész
Teológiai fókuszú egyesületként többek között a protestáns teológiai irodalom egy elfeledett korának és e kor elfeledett szerzőinek a megismertetését tűztük ki célul magunk elé. Ez a kor a protestáns ortodoxia (vagy másképpen mondva, a protestáns skolasztika), és ennek az egyik legnevesebb képviselője a Kálvin János által alapított Genfi Akadémia egykori vezetője, a svájci François Turrettini (1623–1687). A protestáns ortodoxia kifejezés egyrészt a teológia módszerére, tartalmára és formájára utal, másrészt pedig az egyháztörténet azon korszakára, amelyben a teológiai gondolkodásnak ez a precíz, rendszerező formája kialakult. Korszakként a reformáció utáni időszakot foglalja magában a pietizmusig és a felvilágosodásig. Alább Turrettini monumentális művének, az Institutio Theologicae Elencticae címet viselő rendszeres teológiájának (Institutes of Elenctic Theology; P&R Publishing, 2022) a miseáldozattal kapcsolatos passzusait (19. téma, sákramentumok: XXIX. fejezet, a miseáldozat) fogjuk összefoglalni és az egyes részleteit kifejteni.
– A sorozat korábbi részei: I. rész, II. rész, III. rész, IV. rész, V. rész, VI. rész –
Megilleti vajon az imádás, azaz a latria az eukharisztia szentségét? Erre a római egyház képviselőivel szemben a protestánsok nemmel válaszolnak. Nem lehet a kérdést megkerülni, mert a római egyház képviselőinek a vélekedése és gyakorlata itt éri el a tévedés és az istentelenség csúcspontját. Súlyos bűn volt már az is, hogy nem elégedtek meg az eukharisztiát illetően Krisztus lelki jelenlétével, hanem bevezették a testi jelenlétről szóló tanítást, hogy aztán helyet adjanak a szó szerinti értelemben vett evésnek; az is felettébb problémás, amit a transzszubsztanciáció koholmányával műveltek, amellyel azt színlelték, hogy Krisztus jelen van a kenyérnek a Krisztus „testévé” való átalakítása révén. Mindezeknél azonban még súlyosabb tévedés volt, hogy a szentségből engesztelő áldozatot csináltak. De a legsúlyosabb az összes tévedés közül mégiscsak az, hogy ezt az áldozatot bálvánnyá tették, a legszigorúbb módon előírva az imádását. Mivel antikrisztusi bálványimádásuknak ez a legszembeötlőbb bizonyítéka, nem szabad elmenni mellette.
Érdemes konkretizálni a kérdést. Először is nem arról van szó, hogy 1. a kenyérnek és a kehelynek, az Úr teste és vére jelképeinek – mind a szerző fensége és isteni mivolta miatt, amelyet a szentségek megpecsételnek, mind a vallásban való egyedülálló használatuk miatt – kijár-e a megfelelő tisztelet. 2. Nem az a kérdés, hogy a hívőknek a szentség vételekor értelmükkel és szívükkel-lelkükkel imádniuk kell-e Krisztust, akit valóban jelképez a szentség, aki ugyanakkor fent ül a mennyben az Istennek a jobbján. A kérdés jogos: azt, akit mindenkor vallásos hódolattal tartozunk imádni, miért ne lehetne épp abban a pillanatban a leginkább imádni, amikor a tőle kapott üdvösségről különösképpen is megemlékezünk? De a mostani kérdés nem ez, hanem az, hogy ebben a vallásos imádatban azt a szentséget kell-e részesíteni, amelyben Krisztus – elvileg – testileg jelen van. Ezt állítják ugyanis a római egyház képviselői, amit viszont a protestánsok egyértelműen tagadnak.
A trienti zsinat kánonjai egyértelműen fogalmaznak: „Nincs helye kétkedésnek azon kérdésben, hogy minden keresztény az igaz Istennek járó imádó tiszteletet – a katolikus Egyházban mindig is elfogadott módon – e legszentebb szentség iránt is hódolattal fejezze ki.” (13. ülés, 5. fejezet) Mármost mindenki tisztában van vele, hogy a római katolikusok a szentség szó alatt Krisztus testét értik a kenyér és bor színe alatt. Ezért amikor azt parancsolják, hogy imádjuk a szentséget, akkor egyszersmind azt parancsolják, hogy a kenyér és bor színe alatt Krisztust imádjuk. De nem tartották elegendőnek ezt a típusú meghatározást, hanem ezenfelül még rettentő mennydörgéseket zúdítottak a másként gondolkodókra mint Krisztus egyháza ellenségeire: „Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben Krisztus, Isten egyszülötte nem érdemel külső tiszteletben is megnyilvánuló imádást, és emiatt nem is jár neki külön ünnepnap, sem az Egyház dicséretes és elterjedt rítusai és szokása szerinti ünnepi körmenet, sem nem kell nyilvánosan a nép imádására kihelyezni, sőt hogy az ilyen imádók bálványimádók lennének: legyen kiközösítve.” (6. kánon) És bár úgy tűnhet, e kánon csak Krisztusnak a szentségben való imádásáról szól, és nem magának a szentségnek az imádásáról, ezt nem szabad másként értelmezni, mint ahogyan azt az előbb idézett 5. fejezet teszi, amely a szentséget kifejezetten megkülönbözteti Krisztustól, mikor is azt állítja, hogy a szentségben (amelyet a latriaféle imádással kell imádni) Krisztus jelen van. Amikor tehát azt mondják, hogy Krisztust az eukharisztiában kell imádni, úgy értik, hogy az eukharisztia – azaz maga a szentség – az imádás tárgya. Ugyanezt állítják, amikor azt mondják, hogy Krisztust képekben imádják, hiszen ilyenkor először a képeket imádják, majd azokon keresztül Istent. Ez nyilvánvaló mind a mindennapi gyakorlatukból, mind pedig az általuk használt kifejezésekből (lásd szentségimádás).
Továbbá az imádatot különféle módon is kimutatják – mind a betegekért végzett szentségimádással, a harangkongatással, a nép ünnepélyes meghajlásával, mind pedig a Krisztus testének évfordulós ünnepén (Corpus Christi), „úrnapján”, azaz az oltáriszentség ünnepén az eukharisztia ünnepélyes és színpadias körbehordozásával. Ezt az ünnepnapot 1264-ben IV. Orbán pápa vezette be, de sok római katolikus helytelenítette, és az egész szokást abszurdnak tekintette.
A protestánsok, bár nem tagadják, hogy a szent szimbólum iránt megfelelő tiszteletet kell tanúsítani, azt azonban elutasítják, hogy azt a legfőbb Istennek kijáró imádat (amelyet a római katolikusok a latria szóval jelölnek) illetné meg. Bár Krisztus és az őt jelölő szentség ünneplése egy és ugyanazon dologban történik, mégis fontos megkülönböztetni egyiket a másiktól. A jeleknek valóban kijár a tisztelet, de hódolattal egyedül Krisztusnak tartozunk. Ez a vízkeresztség esetében is jól látható, hiszen Krisztus (akinek a nevére keresztelnek) imádása és a víz iránti tisztelet messzemenőkig elkülönül egymástól. Így tehát valljuk, hogy Krisztust mint örökké áldott Istent és mint az üdvösség és élet egyetlen forrását mindig és mindenütt imádni kell, következésképpen az eukharisztia ünneplésében is, de tagadjuk, hogy emiatt magát a szentséget is imádni kellene, sőt elutasítjuk ezt az imádatot mint visszatetsző bálványimádást – amely végső soron „kenyérimádás” (artolatreian).
Zwingli sokkal radikálisabb volt Luthernél, aki mindig rámutatott az igére ez az én testem, ez az én vérem. Számomra ez a megfelelő tanítás, mert ezen a téren mind a római katolikust, mind a református tanítást ellepte a racionalizmus köde. A katolikus megpróbálta megmagyarázni, hogy válik a kenyér (ostya) és a bor Krisztus testévé és véréve, ehhez a skolasztika segítségül hívta az arisztotelészi anyagfizikát. A zwingliánus-kálvinista irányzat bár a kettő koránt sem ugyanaz képtelen volt elképzelni, hogy Krisztus teste és vére jelen van a szentségben, mert abból nem tudott kifogyni, hogy Krisztus az Atya jobbján ül, Luther viszont a mindenütt jelenvalóságot vallotta. Egyébként az, hogy ez régi eredetű hit az is mutatja, hogy a keleti egyház is vallja Krisztus testének és vérének jelenlétét, noha az átlényegülés fogalmát nem használja. A miseáldozat elvetését már viszont az összes protestánsok vallják Luther a legnagyobb förtelmességnek, a Heidelbergi káté kárhozatos bálványimádásnak nevezi.