A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből / a szentségimádás illegitim volta – a protestáns ortodoxia érvei, VII. rész
Teológiai fókuszú egyesületként többek között a protestáns teológiai irodalom egy elfeledett korának és e kor elfeledett szerzőinek a megismertetését tűztük ki célul magunk elé. Ez a kor a protestáns ortodoxia (vagy másképpen mondva, a protestáns skolasztika), és ennek az egyik legnevesebb képviselője a Kálvin János által alapított Genfi Akadémia egykori vezetője, a svájci François Turrettini (1623–1687). A protestáns ortodoxia kifejezés egyrészt a teológia módszerére, tartalmára és formájára utal, másrészt pedig az egyháztörténet azon korszakára, amelyben a teológiai gondolkodásnak ez a precíz, rendszerező formája kialakult. Korszakként a reformáció utáni időszakot foglalja magában a pietizmusig és a felvilágosodásig. Alább Turrettini monumentális művének, az Institutio Theologicae Elencticae címet viselő rendszeres teológiájának (Institutes of Elenctic Theology; P&R Publishing, 2022) a miseáldozattal kapcsolatos passzusait (19. téma, sákramentumok: XXIX. fejezet, a miseáldozat) fogjuk összefoglalni és az egyes részleteit kifejteni.
– A sorozat korábbi részei: I. rész, II. rész, III. rész, IV. rész, V. rész, VI. rész –
Megilleti vajon az imádás, azaz a latria az eukharisztia szentségét? Erre a római egyház képviselőivel szemben a protestánsok nemmel válaszolnak. Nem lehet a kérdést megkerülni, mert a római egyház képviselőinek a vélekedése és gyakorlata itt éri el a tévedés és az istentelenség csúcspontját. Súlyos bűn volt már az is, hogy nem elégedtek meg az eukharisztiát illetően Krisztus lelki jelenlétével, hanem bevezették a testi jelenlétről szóló tanítást, hogy aztán helyet adjanak a szó szerinti értelemben vett evésnek; az is felettébb problémás, amit a transzszubsztanciáció koholmányával műveltek, amellyel azt színlelték, hogy Krisztus jelen van a kenyérnek a Krisztus „testévé” való átalakítása révén. Mindezeknél azonban még súlyosabb tévedés volt, hogy a szentségből engesztelő áldozatot csináltak. De a legsúlyosabb az összes tévedés közül mégiscsak az, hogy ezt az áldozatot bálvánnyá tették, a legszigorúbb módon előírva az imádását. Mivel antikrisztusi bálványimádásuknak ez a legszembeötlőbb bizonyítéka, nem szabad elmenni mellette.
Érdemes konkretizálni a kérdést. Először is nem arról van szó, hogy 1. a kenyérnek és a kehelynek, az Úr teste és vére jelképeinek – mind a szerző fensége és isteni mivolta miatt, amelyet a szentségek megpecsételnek, mind a vallásban való egyedülálló használatuk miatt – kijár-e a megfelelő tisztelet. 2. Nem az a kérdés, hogy a hívőknek a szentség vételekor értelmükkel és szívükkel-lelkükkel imádniuk kell-e Krisztust, akit valóban jelképez a szentség, aki ugyanakkor fent ül a mennyben az Istennek a jobbján. A kérdés jogos: azt, akit mindenkor vallásos hódolattal tartozunk imádni, miért ne lehetne épp abban a pillanatban a leginkább imádni, amikor a tőle kapott üdvösségről különösképpen is megemlékezünk? De a mostani kérdés nem ez, hanem az, hogy ebben a vallásos imádatban azt a szentséget kell-e részesíteni, amelyben Krisztus – elvileg – testileg jelen van. Ezt állítják ugyanis a római egyház képviselői, amit viszont a protestánsok egyértelműen tagadnak.
A trienti zsinat kánonjai egyértelműen fogalmaznak: „Nincs helye kétkedésnek azon kérdésben, hogy minden keresztény az igaz Istennek járó imádó tiszteletet – a katolikus Egyházban mindig is elfogadott módon – e legszentebb szentség iránt is hódolattal fejezze ki.” (13. ülés, 5. fejezet) Mármost mindenki tisztában van vele, hogy a római katolikusok a szentség szó alatt Krisztus testét értik a kenyér és bor színe alatt. Ezért amikor azt parancsolják, hogy imádjuk a szentséget, akkor egyszersmind azt parancsolják, hogy a kenyér és bor színe alatt Krisztust imádjuk. De nem tartották elegendőnek ezt a típusú meghatározást, hanem ezenfelül még rettentő mennydörgéseket zúdítottak a másként gondolkodókra mint Krisztus egyháza ellenségeire: „Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben Krisztus, Isten egyszülötte nem érdemel külső tiszteletben is megnyilvánuló imádást, és emiatt nem is jár neki külön ünnepnap, sem az Egyház dicséretes és elterjedt rítusai és szokása szerinti ünnepi körmenet, sem nem kell nyilvánosan a nép imádására kihelyezni, sőt hogy az ilyen imádók bálványimádók lennének: legyen kiközösítve.” (6. kánon) És bár úgy tűnhet, e kánon csak Krisztusnak a szentségben való imádásáról szól, és nem magának a szentségnek az imádásáról, ezt nem szabad másként értelmezni, mint ahogyan azt az előbb idézett 5. fejezet teszi, amely a szentséget kifejezetten megkülönbözteti Krisztustól, mikor is azt állítja, hogy a szentségben (amelyet a latriaféle imádással kell imádni) Krisztus jelen van. Amikor tehát azt mondják, hogy Krisztust az eukharisztiában kell imádni, úgy értik, hogy az eukharisztia – azaz maga a szentség – az imádás tárgya. Ugyanezt állítják, amikor azt mondják, hogy Krisztust képekben imádják, hiszen ilyenkor először a képeket imádják, majd azokon keresztül Istent. Ez nyilvánvaló mind a mindennapi gyakorlatukból, mind pedig az általuk használt kifejezésekből (lásd szentségimádás).
Továbbá az imádatot különféle módon is kimutatják – mind a betegekért végzett szentségimádással, a harangkongatással, a nép ünnepélyes meghajlásával, mind pedig a Krisztus testének évfordulós ünnepén (Corpus Christi), „úrnapján”, azaz az oltáriszentség ünnepén az eukharisztia ünnepélyes és színpadias körbehordozásával. Ezt az ünnepnapot 1264-ben IV. Orbán pápa vezette be, de sok római katolikus helytelenítette, és az egész szokást abszurdnak tekintette.
A protestánsok, bár nem tagadják, hogy a szent szimbólum iránt megfelelő tiszteletet kell tanúsítani, azt azonban elutasítják, hogy azt a legfőbb Istennek kijáró imádat (amelyet a római katolikusok a latria szóval jelölnek) illetné meg. Bár Krisztus és az őt jelölő szentség ünneplése egy és ugyanazon dologban történik, mégis fontos megkülönböztetni egyiket a másiktól. A jeleknek valóban kijár a tisztelet, de hódolattal egyedül Krisztusnak tartozunk. Ez a vízkeresztség esetében is jól látható, hiszen Krisztus (akinek a nevére keresztelnek) imádása és a víz iránti tisztelet messzemenőkig elkülönül egymástól. Így tehát valljuk, hogy Krisztust mint örökké áldott Istent és mint az üdvösség és élet egyetlen forrását mindig és mindenütt imádni kell, következésképpen az eukharisztia ünneplésében is, de tagadjuk, hogy emiatt magát a szentséget is imádni kellene, sőt elutasítjuk ezt az imádatot mint visszatetsző bálványimádást – amely végső soron „kenyérimádás” (artolatreian).
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Zwingli sokkal radikálisabb volt Luthernél, aki mindig rámutatott az igére ez az én testem, ez az én vérem. Számomra ez a megfelelő tanítás, mert ezen a téren mind a római katolikust, mind a református tanítást ellepte a racionalizmus köde. A katolikus megpróbálta megmagyarázni, hogy válik a kenyér (ostya) és a bor Krisztus testévé és véréve, ehhez a skolasztika segítségül hívta az arisztotelészi anyagfizikát. A zwingliánus-kálvinista irányzat bár a kettő koránt sem ugyanaz képtelen volt elképzelni, hogy Krisztus teste és vére jelen van a szentségben, mert abból nem tudott kifogyni, hogy Krisztus az Atya jobbján ül, Luther viszont a mindenütt jelenvalóságot vallotta. Egyébként az, hogy ez régi eredetű hit az is mutatja, hogy a keleti egyház is vallja Krisztus testének és vérének jelenlétét, noha az átlényegülés fogalmát nem használja. A miseáldozat elvetését már viszont az összes protestánsok vallják Luther a legnagyobb förtelmességnek, a Heidelbergi káté kárhozatos bálványimádásnak nevezi.