Tanította-e Pál a jóléti evangéliumot?
Többször hallottam már, hogy az úgynevezett jóléti evangélium kortárs hívei a Pál apostolnál előkerülő „vetés és aratás” elvre hivatkoznak, hogy alátámasszák nézeteiket. De vajon Pál szándékosan vagy akaratlanul lett e nézet szószólója?
Írásaiban kétszer hivatkozik a vetés és aratás elvére, mikor is arra kéri a keresztyéneket, hogy nagylelkűen és áldozatkészen adakozzanak a szolgálat céljára. Először a Galata levél 6. fejezetében írja:
„Akit pedig az igére tanítanak, az minden javából részesítse tanítóját. Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a maga testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet. A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.” (Gal 6,6–9)
Ebben az összefüggésben a vetés és az aratás az adakozás terén megnyilvánuló nagylelkűségre utal. Pál is így használja a második szakaszban. A 2Korinthus 9-ben arra a személyre gondol, aki önző módon személyes haszonszerzésre használja a vagyont:
„Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert »a jókedvű adakozót szereti Isten«. Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. […] Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét. Így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely általunk hálaadást szül Isten iránt.” (6–11. vers)
John Stott szerint a vetés és az aratás gondolata „a rend és a következetesség elve, amely minden életbe bele van kódolva – az anyagi és az erkölcsi életbe is”. Olyasvalami, amit Isten a valóságba ágyazott. Ha búzát akarsz aratni, akkor búzát kell vetned. Ha kukoricát vetsz, nem várhatsz vajbabot. A jó mag jó termést fog hozni, a rossz mag pedig rosszat. Ez ugyanígy igaz a lelki életünkre is. Ha keveset vetsz, keveset fogsz aratni. Ha önmagadnak vetsz, kizárólag magadnak fogsz aratni is. Tetteinknek következményei vannak.
A 2Korinthus 9-et közelebbről megvizsgálva megerősítést nyer, hogy az aratás, amelyre Pál gondol – csakúgy, mint a Galata 6-ban –, nem a személyes vagyon gyarapítását célozza. Isten bőséges termést ad annak, aki bőségesen vet, hogy a keresztyén „minden jótéteményre bőségben legyen” – vagyis még bőkezűbb legyen „mindenben”.
A jóléti evangélium szószólói, akik azzal érvelnek, hogy „ha sokat adsz, sokat kapsz, és végre megengedheted magadnak, hogy jelentősen emeld az életszínvonaladat”, nem hivatkozhatnak jogosan erre a szakaszra vagy a Galata 6-ra, bár gyakran megteszik.
Hogy még többet adj
A jóléti evangélium szerint adnod kell, hogy kapj – és itt meg is áll a történet. A Biblia azt mondja, hogy adj, hogy kapj, így aztán még többet adhatsz.
Pál nyelvezete arra szolgál, hogy ellensúlyozza azt a félelmet, amelyet az emberek sokszor az adakozással kapcsolatban tapasztalnak. Attól rettegnek, hogy ha adnak, akkor nem lesz elég a saját szükségleteik kielégítésére. Isten azonban azt ígéri, hogy bőségesen ellátja azokat, akik bőkezűen adnak. Pál azt akarja, hogy a korinthusiak megszabaduljanak attól a félelemtől, hogy a nagylelkű adakozás elszegényíti majd őket. Nyelvezete félreérthetetlen: „Istennek pedig hatalma van arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok […], és megsokasítja vetőmagotokat […]. Így mindenben meggazdagodtok…”
Ez azt jelenti, hogy azoknak, akik a jóléti evangéliumot hirdetik, mégiscsak igazuk van? Nem. Fel kell tennünk a kérdést: milyen céllal teszi lehetővé Isten a bőkezű keresztyén számára, hogy nagyobb vagyon felett sáfárkodjon? Miért ígér Isten anyagi bőséget azoknak, akik bőségesen vetnek – vagyis akik vidáman és szabadon adnak másoknak? Hagyjuk, hogy maga Pál beszéljen:
„Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre.” (2Kor 9,8)
„Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét.” (2Kor 9,10)
„Így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely általunk hálaadást szül Isten iránt.” (2Kor 9,11)
Nem a jólét apostola
A lényeg az, hogy Isten nem fogja adakozásra indítani a szívünket úgy, hogy aztán nem lát el az ehhez szükséges forrásokkal. Ugyanakkor az az elképzelés, miszerint azért kellene adakoznunk, hogy Isten személyesen gazdaggá tegyen minket – azzal a céllal, hogy növelve vásárlóerőnket nagyobb kényelemben és komfortosabban éljünk –, távol áll Pál tanításától. Ő a személyes gazdagságot nem öncélnak tekinti, hanem eszköznek egy magasabb cél eléréséhez: a rászorulók iránti szüntelen nagylelkűséghez.
Ha nagylelkűen adakozunk, akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy Isten nemcsak az adakozás iránti vágyunkat tartja fenn, hanem a későbbiekben növelni fogja az ehhez szükséges erőforrásainkat is, hogy örömmel és Isten dicsőségére nagyobb mértékben tudjunk adakozni.
Tehát nem, Pál nem volt a mai jóléti evangélium szószólója.
Szerző: Sam Storms (PhD), az Oklahoma City-i Bridgeway Church emeritus lelkésze, az Enjoying God Ministries alapítója és a The Gospel Coalition elnökségi tagja.
Forrás: https://www.thegospelcoalition.org/article/paul-teach-prosperity-gospel/
Fordította: M.T.A.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Kiváló írás, egyetértek! Nem beszélünk erről eleget, pedig nagyon nagy szükség lenne rá. Elég megnézni Nyári Attila igehirdetéseit tiktokon, facebookon, vagy a pásztor facebook fiókját, ahol a sikeres pásztori élet gyümölcseit posztolja követőinek. Miért hagyjuk, hogy felhíguljon Krisztus üzenete? Ő szűk ösvényről beszélt, nem arról, hogy ez még biztos belefér.
Szerintem (bár csak nagyon érintőlegesen ismerem a szolgálatát) a golgotás Nyári Attila (gondolom róla van szó) egyetértene e nyilatkozat tartalmával. Ön miből gondolja, hogy nem?
Leírtam, hogy miért. Egy pásztor noha lehet gazdag, de ezzel ne kérkedjen, ne kérkedjen az élettel – ahogy arról a Biblia is beszél – hanem törekedjen az egyszerűségre és a mértékletességre – amelyek a Szentlélek természetes gyümölcseinek kellene, hogy legyen. Ezzel szemben a világias lelkület és a pásztori élet jólétével hivalkodik, a krisztusi üzenetet egyfajta influenszerkedéssé degradálta, ahol a Biblia és Isten szava csak eszköz a hírnév fenntartására. Az utolsó szeg a koporsóban Tibes meghívása volt. Arról amit ezek az emberek képviselnek nem én szeretnék beszélni, hanem átadom a szót David Wilkersonnak: „Körülnézek a mai idők vallási színpadán, és mást se látok, csak emberi és testies ötleteket és szolgálatokat. Ez többnyire erőtlen. Semmi befolyása a világra. És látom, hogy a világ egyre jobban behatol a gyülekezetbe, és áthatja, ahelyett, hogy a gyülekezet hatná át a világot. Látom, ahogy a zene eluralja az Isten Házát. Látom, ahogy szórakoztatás uralja el az Isten Házát. Rögeszmés szórakozást látok Isten Házában, a megigazulás gyűlöletét, a feddés gyűlöletét, melyről senki sem akar többé hallani. Mi történt a gyötrődéssel Isten Házában, a szolgálatban? Ezt a szót nem hallod ebben az elkényeztetett korban.” Örülnék, ha erről a problémáról is születnének cikkek, amelyek nem kifejezetten a jóléti evangélium üzenetéről szólnak, de érintőlegesen megjelennek benne.