A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből – a protestáns ortodoxia érvei, II. rész

Teológiai fókuszú egyesületként többek között a protestáns teológiai irodalom egy elfeledett korának és e kor elfeledett szerzőinek a megismertetését tűztük ki célul magunk elé. Ez a kor a protestáns ortodoxia (vagy másképpen mondva, a protestáns skolasztika), és ennek az egyik legnevesebb képviselője a Kálvin János által alapított Genfi Akadémia egykori vezetője, a svájci François Turrettini (1623–1687). A protestáns ortodoxia kifejezés egyrészt a teológia módszerére, tartalmára és formájára utal, másrészt pedig az egyháztörténet azon korszakára, amelyben a teológiai gondolkodásnak ez a precíz, rendszerező formája kialakult. Korszakként a reformáció utáni időszakot foglalja magában a pietizmusig és a felvilágosodásig. Alább Turrettini monumentális művének, az Institutio Theologicae Elencticae címet viselő rendszeres teológiájának (Institutes of Elenctic Theology; P&R Publishing, 2022) a miseáldozattal kapcsolatos passzusait (19. téma, sákramentumok: XXIX. fejezet, a miseáldozat) fogjuk összefoglalni és az egyes részleteit kifejteni.

– A sorozat korábbi részei: I. rész –

Turrettini (lásd az I. részt) szerint a kérdés az, hogy a misében Istennek felajánlott valóságos áldozatról van szó – az élők és a holtak bűneiért bemutatott engesztelő áldozatról –, vagy pedig „csak” dicséretről, hálaadásról és megemlékezésről.

A protestánsok nyilván az utóbbit állítják, Róma az előbbit. Amilyen szoros az üdvözítő igazságok közötti kölcsönös kapcsolat, olyan sokrétűen kapcsolódnak egymáshoz a tévedések is, amelyek egymást kísérik és vonzzák. Ez különösen az eukharisztia tárgykörében mutatkozik meg: hiszen azzal, hogy Krisztusnak az eukharisztiában való testi jelenlétét bevezették, kénytelenek voltak kiötleni az átlényegülés tantételét – nyilván szükséges volt, hiszen szükséges volt valamiféle magyarázat a testi jelenlétre. Így aztán nem sokkal később létrejött az úgynevezett miseáldozat. Végső soron – bármennyire is torz, mégiscsak – logikus tanfejlődésről van szó, hiszen ha azt állítom, hogy Krisztus testileg jelen van az eukharisztiában, akkor a kenyérnek valamiképpen át kell változnia Krisztus testévé, éspedig azért, hogy a testét ismét feláldozzák. Turrettini szerint az antikrisztus torzította el ennyire Urunk szent vacsorájának helyes értelmezését azzal, hogy engesztelő áldozattá változtatta.

Lényeges leszögezni, hogy nem a mise elnevezése körül folyik a vita, hanem arról, amit az Róma szerint jelent. A kérdés nem is az, hogy szükséges-e a keresztyén vallásban vagy a keresztyén egyházban bármilyen „áldozat”, hiszen mindkét fél egyetért abban, hogy az áldozat igenis hozzátartozik a vallás lényegéhez, mégpedig olyannyira, hogy kijelenthető: igaz hitről nem lehet szó engesztelő áldozat nélkül, amely ismét biztosítja az emberek számára Isten kegyelmét és a vele való megbékélést. Az sem kérdéses, hogy Krisztus felajánlotta-e magát egyszer az Atyának a kereszt oltárán bűneink eltörlése és az Atya kiengesztelése végett. Ezt elvileg a római egyház képviselői sem tagadják – nem mernék nyíltan tagadni –, ugyanakkor az általuk vallott nézetből mégiscsak e tétel visszautasítása fakad.

A fő kérdés most az, hogy naponta fel kell-e áldozni Krisztust, illetve hogy kell-e új áldozatot bemutatni az Istennek. Még csak nem is az a kérdés – ezt itt muszáj tisztázni –, hogy lehet-e helytelen módon vagy a megemlékezés, a hálaadás, a reprezentáció miatt csak szimbolikusan „eukharisztikus és misztikus áldozatnak” nevezni az eukharisztiát. Ebben – mondja Turrettini – készséggel engedünk ellenfeleinknek. De vajon valóságos engesztelő áldozat-e? Vagy másképp feltéve a kérdést: valódi áldozat-e az eukharisztia, tehát testi értelemben vett engesztelő áldozat, amelyben a kenyér és a bor színe alatt az – úgynevezett – pap naponta felajánlja Krisztust mint élők és holtak bűneiért hozott áldozatot az Atya Istennek? A római egyház képviselői igennel felelnek erre a kérdésre, a protestánsok nemmel.

Érdemes egy picit közelebből megvizsgálni Róma álláspontját, amelyet pontosabban nem fejezhet ki semmi, mint a trienti zsinat vonatkozó kánonjai és azok passzusai (lásd 22. ülés, 1. és 2. fejezet). A következőket állítják a témával kapcsolatos zsinati határozatok: „Ez a mi Istenünk és Urunk tehát, noha halálával önmagát egyszer s mindenkorra kész volt feláldozni a kereszt oltárán az Atyaistennek, önmagát egyszer ajánlotta fel, hogy nekik [ott] az örök megváltást megszerezze, de mivel a halála nem szüntette meg papságát, az utolsó vacsorán, »azon az éjszakán, amelyen elárultatott« […], hogy szeretett jegyesének, az Egyháznak látható áldozatot (ahogy az emberi természet is igényli) hagyjon hátra, hogy azzal jelenítse meg a kereszten ama egyszer véresen megtörténtet, és az Ő emléke a világ végéig fennmaradjon, és annak az áldozatnak az üdvösségszerző ereje a tőlünk naponta elkövetett bűnök megbocsátására szolgáljon, »önmagát mindörökké Melkizedek rendje szerinti papnak« […] nyilvánítva, testét és vérét a kenyér és a bor színe alatt az Atyaistennek fölajánlotta, és ugyanazon dolgok színei alatt az apostoloknak nyújtotta, hogy magukhoz vegyék: őket akkor az Újszövetség papjaivá tette, és ezen szavaival megparancsolta nekik és a papságban utódaiknak, hogy ők is ajánlják föl: »Ezt tegyétek az én emlékezetemre« […], amint ezt a katolikus Egyház mindig is így értette és tanította.” A 2. fejezet tovább részletezi és konkretizálja az előbb megfogalmazottakat, nehogy valaki félreértse: „Mivel a misében történő isteni áldozat ugyanazt a Krisztust foglalja magában s áldozza fel vértelenül, mint aki a kereszt oltárán »egyszer saját magát adta vérontásával áldozatul« […], ezért a szent zsinat azt tanítja, hogy ez az áldozat valóban engesztelő. […] Ezen áldozattal az Úr kiengesztelődik, megadja a kegyelmet és a bűnbánat adományát, elengedi a vétkeket és a legnagyobb bűnöket is. Egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz a felajánló is – most a papok szolgálata által –, mint aki akkor a kereszten önmagát föláldozta, csakis a feláldozás módjában van különbség.” Mindezt több kánon is megerősíti: „Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmisében Istennek nem igazi és tulajdonképpeni áldozatot mutatnak be, vagy hogy e szertartás nem más, mint hogy magunknak Krisztust vesszük táplálékul: legyen kiközösítve.” (22. ülés, 1. kánon) „Ha valaki azt állítaná, hogy ezen szavakkal: »Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre« […], Krisztus nem tette az apostolokat papokká, avagy nem is rendelte, hogy ők és a többi pap is átváltoztassák az Ő testét és vérét: legyen kiközösítve.” (2. kánon) „Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmise áldozata csakis dicséret és hálaadás vagy csupán visszaemlékezés a kereszten történt áldozatra, és nem engesztelő áldozat; vagy hogy csak annak használ, aki veszi; és sem élőkért, sem halottakért, sem azok bűneiért, büntetéseikért, elégtételükért és más szükségleteikért nem szabad felajánlani: legyen kiközösítve.” (3. kánon)

Habár a római egyház képviselői közül sokan igyekeznek felpuhítani vagy elfedni ezt a nyers tanítást, továbbra is egyházi tanításként ragaszkodnak hozzá, és a gyakorlatot is eszerint értelmezik – éppúgy, ahogy azt a zsinat meghatározta. Róma semmiféle engedményt nem tesz a korábbi zsinatok dogmáiból, a későbbi vagy újabb magyarázatok legfeljebb csak az előbbi kijelentések élét próbálják elvenni, illetve a tartalmát elhomályosítani.

De mit tanítanak az ortodox hithez ragaszkodó protestánsok? A keresztyén egyházban nincs igazi, valódi, úgynevezett engesztelő áldozat, kivéve a Krisztusnak a kereszten egyszer felajánlott áldozatát. Ezt szerintünk – mondja Turrettini – nem lehet és nem is kell megismételni. Ezért – folytatja – elutasítjuk és megvetjük a miseáldozatot mint amely szöges ellentétben áll a Szentírással és a keresztyén hittel, továbbá rendkívül káros és lealacsonyító Krisztusra nézve.

A következőkben meg fogjuk nézni azokat a bizonyítékokat, avagy érveket, amelyek miatt tiszta lelkiismerettel kijelenthető, hogy a miseáldozat téves.