Evangéliumi/evangelikál nyilatkozat a Genezis első fejezeteinek értelmezéséről
“…ahogyan a mai ember születik, olyan volt Ádám a bukás után; mivel minden, amivel a mai ember rendelkezik természet szerint, annak eredője Ádámban magában található.” (François Turrettini)
“Ne kössünk Isten igéjének kárára kompromisszumokat, csak azért, hogy megfeleljünk valamilyen tudományos elméletnek.” (Martyn Lloyd-Jones)
A Szentírás kijelentései, a történelmi reformátori hitvallások és közös, konzervatív evangéliumi meggyőződésünk szellemében fogalmazzuk meg a következő sorokat a Teremtés könyve első fejezetei kapcsán.
A Genezis első fejezeteinek hermeneutikája
Valljuk a reformátori elvek alapján, hogy a Szentírás önmagát magyarázza (Scriptura Sacra sui ipsius interpres), ezért – noha a régészeti, vallás- és kortörténeti kutatások eredményei segíthetnek egyes igeszakaszok hátterének és kontextusának értelmezésében – pusztán a Biblia ismerete elégséges és kellőképpen világos útmutatást ad a Genezis első és második fejezetének megértéséhez.
Rögzítjük, hogy a Genezis első fejezetének többféle értelmezése lehetséges az evangéliumi keretrendszeren belül. Alapvetően négy különböző felfogásról beszélünk, mindegyik nagyszámú támogatóval rendelkezik. Ezek a teremtés napjainak, a világegyetem és a Föld korának eltérő értelmezései mentén különülnek el egymástól. Bár nem jelentéktelenek a különbségek közöttük, de abban az esetben, ha Ádám és Éva megformálását közvetlen, isteni teremtői aktusra vezetik vissza, és őket az emberiség biológiai őseinek, azaz első szüleinknek tekintik, megmaradnak az evangéliumi hitrendszeren belül. A nézetek a következők:
- Szó szerinti értelmezés: Isten 6 × 24 órás, „rendes” nap lefolyása alatt teremtette a világot.
- Helyreállítás-elmélet, más néven réselmélet: a „napok” azt az időszakot jelentik, amely alatt Isten helyreállítja az ördög pusztítása által megrontott földet.
- Konkordista értelmezés: a teremtési napok geológiai szakaszoknak vagy korszakoknak tekinthetők.
- Irodalmi keretelmélet: a hétnapos keret logikai-irodalmi formulaként értelmezhető.
Bármelyik nézettel is azonosulunk, igaznak tartjuk, hogy Isten úgy teremtette a világot és benne minden más teremtménytől elkülönítve, saját képmására az embert, ahogyan az a Szentírásban meg van írva.
Elutasítjuk azt a nézetet, mely a Genezis első fejezeteinek magyarázatát az éppen aktuális vallástudományi vagy kultúrtörténeti elméletekhez igazítja, valamint a tudományosság nevében akár nyíltan, akár rejtett módon extrabiblikus, ókori pogány források egy bizonyos értelmezése alapján az ige egyértelmű kijelentéseivel szemben egyfajta történetkritikai jellegű megközelítést részesít előnyben – csorbítva a Szentírás elégségességét (sufficientia) és általános érthetőségét (perspicuitas). A Biblia e hitelrontó megközelítése nem képviselheti hitelesen a Szentírás tévedhetetlenségében való hitet.
A Genezis kozmológiája
Valljuk, hogy amikor a Szentírás kijelentései érintik az empirikus tudomány valamely területét, azok teljességgel igazak és tévedhetetlenek, még akkor is, ha nem a mai tudományos terminológia szerint vannak megfogalmazva, hanem az ókori ember szemszögéből, valamint profán szókincsével.
Valljuk, hogy a Teremtés könyvének első két fejezete önmagában világosan beszél arról, hogy Isten a világot a semmiből teremtette (creatio ex nihilo) a szava által, és az egész anyagi és szellemi világ az ő alkotó munkája által jött létre.
Elutasítjuk, hogy a Biblia kizárólag a hitre és az erkölcsre vonatkozó kérdések tekintetében fogalmazna meg tévedhetetlen állításokat. Továbbá elutasítjuk azt is, hogy a Szentírás kozmológiai kérdésekkel kapcsolatos kijelentései csupán az ókori kulturális nyelvhasználat mellékes, empirikus részleteket egyáltalán nem közlő elemeinek tarthatók, amelyek az inspiráció szempontjából nem számítanak fontosnak. Ezzel nemcsak az „egyedül a Szentírás” (sola Scriptura) reformátori alapelve sérül, hanem az Írás teljessége is (tota Scriptura), hiszen ily módon egy belső kánon létrejöttével bizonyos szakaszok irrelevánssá válnak a modern ember számára.
Elutasítjuk azt a gondolatot, miszerint korábban létezett volna Istenen kívül valamiféle ősanyag vagy bármi egyéb, amiből ő a világnak csupán formát, rendeltetést adott. Ez sérti Isten szuverén hatalmát és egyedüliként örökké létező voltát, mert ezzel az anyagot isteni tulajdonsággal ruháznánk föl, és kivonnánk Isten mindenható uralma alól.
Az ember teremtése a Genezisben
Valljuk, hogy Isten a föld porából teremtette meg az első embert, Ádámot (Évát, az asszonyt pedig Ádámból), az állatvilágtól elkülönítve úgy, hogy egészen közvetlenül az “élet leheletét” lehelte belé. Isten egyedül az embert formálta a saját képére, egyszerre testi és lelki lénnyé.
Valljuk, hogy Ádám és Éva történelmi személyek voltak, és mint első emberpár biológiai és szövetségi értelemben egyaránt ősszüleink, akiktől minden valaha élt és jelenleg élő ember származik.
Elutasítjuk azt a nézetet, amely tagadja Ádám és Éva különleges, külön isteni beavatkozással történt teremtését, pusztán valamiféle emberré válás végső stádiumaként kezelve őket.
Elutasítjuk továbbá azt is, hogy a Genezis első és második fejezete és az azt követő részek narratívája alapján megalapozottan állítható volna, hogy más emberek is léteztek Ádám és Éva előtt vagy rajtuk kívül az Édenben, vagy akár a kerten kívül. Oly módon ugyanis csorbul az evangélium egész emberiségre vonatkozó egyetemes érvényessége, továbbá Pál apostol egyértelmű és világos szavai, ahol az első emberpár közös ősszülői mivoltára utal vissza.
A bűn és a halál kérdése a Genezisben
Valljuk, hogy kezdetben Isten a világot szenvedés és halál nélkül teremtette, s az a bűneset előtt minden aspektusában jó volt.
Valljuk annak történeti tényét, hogy a bűneset – az első teremtett ember bukása –, azaz Ádám Istennel, illetve Isten parancsával szembeni engedetlensége és lázadása által jött a bűn, a bűn által pedig a halál az egész világba, amely egyrészt a lelki halált jelenti (a kárhozat tekintetében), másrészt ennek az Istentől való elszakadásnak a következményét: a betegségeket, az öregedést, valamint a fizikai halált. Hisszük, hogy ez az esemény – az első bűn és a bűn következményeként a halál – kihatással volt az egész teremtett világra.
Valljuk, hogy Ádám szövetségi fősége összefüggésben áll azzal, hogy Ádám minden ember biológiai felmenője, és a bűn jogi átszármazása, valamint beszámítása is elválaszthatatlan attól a ténytől, hogy minden ember Ádám biológiai leszármazottja. Ezért Ádám (és Éva) nem lehetett puszta emberi archetípus, sem utalás a történelem homályába burkolózó, beazonosíthatatlan ember különleges rangjára, címére.
Elutasítunk minden olyan nézetet és tanítást, amely biblikusnak mondja, hogy az emberi halál jelen volt a világban a bűneset előtt. Továbbá elutasítjuk azt is, ha az emberi halálra nem ellenségként tekintünk, hanem a természetes kiválasztódás velejárójaként – Isten teremtési eszközeként –, valamint a biológiai evolúció részeként.
Összegzés
Meggyőződésünk, hogy e pontok figyelmen kívül hagyása olyan feloldhatatlan teológiai problémákhoz vezet, amelyek veszélyeztetik az evangéliumi teológiai rendszer egységét, károsítják írásértelmezésünket, valamint elhomályosítják az evangélium üzenetét – Jézus halálának és feltámadásának értelmét.
Első aláírók:
Bagoly Gyula, presbiteriánus lelkész
Curcubet Gábor, presbiteriánus lelkész
Fazekas Bence Gyula, református teológus
Kiss Máté, evangélikus lelkész
Kozma István, presbiteriánus presbiter
Márkus Tamás András, református lelkész
Nagy Dávid, református lelkész
Szabó László, református lelkész
Szőke Imre, presbiteriánus lelkész
Szabó Péter András, presbiteriánus lelkész
Tamás Sándor, presbiteriánus lelkész
További aláírok:
Molnár Csaba Bertalan, református lelkész
Szabadi István, református lelkész
Sikó Mihály, presbiteriánus lelkész
Demeter Géza, presbiteriánus gyülekezeti tag
Karikó Zoltán, Miskolci Presbiteriánus Gyülekezet
Dr. Lajos Beáta, református gyülekezeti tag
Kese Zoltán, református gyülekezeti tag
Kese Orsolya, református gyülekezeti tag
Kese Márton, református gyülekezeti tag
dr. Reőthy Balázs, református gyülekezeti tag
Aranyoss Péter, református gyülekezeti tag
Sipos Ete Zoltán, református lelkész
(Kérjük, a kommentmezőben jelezzék, ha aláírásukkal támogatják a nyilatkozatot; a listát frissítjük)
Demeter Géza, presbiteriánus gyülekezeti tag
Kese Zoltán, református gyülekezeti tag
Dr. Lajos Beáta, református gyülekezeti tag
Karikó Zoltán, Miskolci Presbiteriánus Gyülekezet
Kese Orsolya, református gyülekezeti tag
Kese Márton, református gyülekezeti tag.
Támogatom a nyilatkozatot!
»sacra scriptura sui ipsius interpres« – ez az elv a római katolikus egyház tanítói tekintélyével szemben merült fel Luthernél, amit úgy fejt ki Luther, hogy a Szentírás nem szorul semmilyen külső egyházi dogmatikai segítségre a kijelentés értelmezéséhez és megértéséhez. De ez valójában egy polemikus kijelentés Luthernél, mintsem annak a leírása, hogy a valóságban mi is történik az exegézis során. Luthernél fel sem merül, hogy a tudomány nem járulhat hozzá a bibliai kijelentés mélyebb megértéséhez, hanem azt jelenti, hogy nem határozható meg egyetlen és kizárólagos tekintéllyel a kijelentés értelmezése – és ennél fogva pontos tartalma sem. Ebből eredően már a fundamentalista szó szerinti értelmezés kizárólagossá tétele is eiszegézisnek számít.
Mivel jelen nyilatkozat a kizárólagosság tekintélyét igyekszik – legalábbis az aláírók körében – megcélozni, ezért a reformátori szellemiség éppenséggel éppen ennek az igénynek mond ellent.
A fentiek alapján a jelen nyilatkozat tartalma ellentmond mind a Szentírás mélyebb kutatása lehetőségének és ezzel megszüntetni igyekszik a bibliatudomány jogosságát (ami végtelenül buta dolog lenne), mind pedig ellentmond a bibliaértelmezés eredeti reformátori elvének, ami persze szintén a Biblia mélyebb kutatását és értelmezését korlátozza.
Jelen nyilatkozat tehát éppen az a fajta dogmatikai esemény, ami ellenében a fent nevezett reformátori elv megjelent, tehát a nyilatkozat melletti érvelésben nem felhasználható.
Az előttem szólóhoz: Sola Scriptura ≠ Nuda Scriptura.
A nyilatkozatok, közös normatívák fenntartásával a biblikusnak vélt tanítások megerősítései cseppet sem mennek szembe az eredeti reformátori elvekkel, sőt, azok mellett állnak, szemben a nudista biblicizmussal.
Individualista korunkban gyakori, hogy evangéliumi hívők félreértik az „egyedül a Szentírás”, illetve a „Szentírás önmagát magyarázza” elvet, úgy, hogy azt gondolják a Biblia a keresztények egyedüli, és kizárólagos teológiai forrása. Hogy a Bibliát lehet, és mezteleníteni kell az egyház kontextusából. De ez tévedés.
Luther, Kálvin mind hitték, hogy a Szentírás az egyetlen tévedhetetlen vezérfonala a hitnek és végső autoritással bír a keresztyén tanítások és gyakorlatok megítélésében, de nem az egyetlen forrásuk volt a teológia műveléséhez. Ezért rendszeresen kutatták és utaltak korai keresztyén dokumentumokra és egyházi tanítókra, és maguk sem ódzkodtak autoratív hitvallások írásától.
Mi is a teológiai nyilatkozatot fogadhatjuk a látókörünk tágulására, illetve szolgálhatják a hitünk egységét, amennyiben gondosan az Ige fényében megvizsgálva igaznak találjuk.
Nem kell egyetérteni a fentiekkel nyilván, de ellentmondó, hogy a Biblián kívüli, közel-keleti teremtéstörténetek kontextusába kapaszkodó értelmezés védelmében épp ilyen irányú leszólás jöjjön. Értékelem a közvetlenséget, de sajnos ez nem felhasználható.
Hát azért meg kellene próbálni a felhasználást, lehet, hogy többre jutnál vele! Egyébként pedig üdvös lenne a válaszban tárgyilagosabbnak maradni és kerülni lenéző, leereszkedő, dehonesztáló jellegű kifejezéseket, mint pl. „kapaszkodó” és „leszólás”.
Dr. Kovács Kálmán Árpád (PhD) református egyháztag
Frank Sándor, baptista gyülekezeti tag
Kedves Sándor! Ez azt jelenti, hogy szimpatizál a nyilatkozattal, tehát ellátná aláírásával, ugye?
Aranyoss Péter, református gyülekezeti tag
Cserháti Mátyás, biológus és teológus, prezsbiter
Halász Zsolt véleményével értek egyet.
A probléma az, hogy az ortodox evangelikánsok sosem fognak elfogadni, akiknek a Sriptura Sacra sui ipsius interpes elv ad útmutatást az értelmezésre: szó szerint a Biblia ismerete elégséges és világos útmutatást ad a Genezis első, és második fejezetének a megértéséhez. Igazuk van?
Az ember teremtéséről a Genezisben pont a második fejezet ad nekik útmutatást, amiről világosan megmondták más tudósok, hogy a második fejezetben vannak olyan részek, amik teljesen ellentmondanak az első fejezetben megfogalmazottakkal. Azt állítják, hogy Isten a főld porából teremtette meg az első embert, Ádámot, Évát, az asszonyt pedig Ádámból, Ádám alsóbordájából teremtette. Ez nem így van, mert ez az elképzelés a második, harmadik és negyedik fejezetből származik, csak ezekből érthető.
Ha csak az első és az ötödik fejezetet nézzük, néhány dolgot másképp látunk. Először is Isten azt mondja nekik, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá”. Ebben egyetlen utalás sincs arra, hogy házasodjanak is meg! Az a második fejezetben van, amikor is Ádám hirtelen férfi lesz. Mi az igazság? Hát az, hogy Ádám megteremtésével megteremtette egyszerre a férfi, másodszor a női, asszonyi állapotot, ahogyan mondja is: „ISTEN KÉPÉRE TEREMTETTE ŐT: FÉRÉFIÚVÁ ÉS ASSZONNYÁ TEREMTÉ ŐKET.” Nézzük, hogy is van ez az ötödik fejezettel. Mindent megtudtunk az ember teremtéséről, de az Ádám nemzettségének könyvéről nem sokat, úgyhogy így kezdődik az ötödik fejezet: „Amely napon teremté Isten az embert, Isten hasonlatosságára teremté azt. Férfiúvá és asszonnyá teremté őket, és megáldá őket és nevezé az ő nevüket Ádámnak…” (2.v). „Élt vala pedig Ádám százharminc esztendőt, és NEMZE FIAT AZ Ő KÉPÉRE ÉS HASONLATOSSÁGÁRA…” (3.v). Tehát nem Isten képére és hasonlatosságára, hanem az ő, vagyis Ádám képére és hasonlatoságára. Hogyan csinálta ezt, hogy a képére és hasonlatosságára? Hát úgy, hogy NEMZETTE őt. És mivel az első nemzett utód fiú lett, nem pedig lány, ezért az ő képére és hasonlatosságára lett nemzve. Hiszen fiú! Ezután nemzett Ádám fiút és lányt is, és a lányok is az ő képére és hasonlatosságára lettek nemzve. Hiszen lány!
Hát milyen Isten az, aki nemzi az ő élőlényeit! Nem nemzés által, hanem teremtés által, az Ő képére és hasonlatosságára teremté őt, vagyis Ádámot. És így van ez. Isten által, Isten képére és hasonlatosságára TEREMTETTE Isten Ádámot, és Ádám pedig az ő képére és hasonlatosságára NEMZETTE utódait. Itt jelenik meg a nemzettség. Ez a nemzettség.
„Ortodox evagelikánsok”? Ők kik? Evangéliumiak vagy evangelikálok a helyes jelölés.
Ortodox evangelikálok….
Bocs
Ha a helyesírást nézzük csupán, akkor lemaradunk a lényegről!
Ha csak ezzel volt a baj, akkor minden jó:-))
Igen, jól látja, nem tudom elfogadni a Sola Scriptura és az Ön által is említett „a Szentírás önmagát magyarázza” elv alapján a Szentírás különféle fejezeteinek a szembeállítását. Itt a fő érv az, hogy az egyik fejezetben nincs benne minden, amit az ember – férfi és nő – teremtéséről el lehet mondani, illetve az – ez a másik oldala –, hogy egy másik fejezetben plusz információk is szerepelnek. Ezt én nem csak itt, a Genezist tekintve, hanem az egész Szentírást illetően illegitim érvnek tartom, ami szembemegy nem csak az evangéliumi írásmagyarázattal, hanem a történelmi keresztyén és zsidó magyarázatokkal is. Azt a kérdést pedig, hogy Ádám (az első ember) a maga „hasonlatosságára” nemzette a fiait (és lányait), a nyilatkozat szempontjából irrelevánsnak tartom.
Értem. Rossz lehet magának. Na mindegy!
Egyszer már elmagyaráztam, hogy teljesen más alapon állunk. Ennek ellenére kitartóan irogat, Balázs. Nincs ezzel baj, de ilyen álnaív kérdésekre kapott válaszokra való álnaív rácsodálkozásoknak nincs sok értelme az eredményes diskurzus szempontjából.
Álnaív kérdésekre, álnaív rácsodálkozás!
Mitől lenne a kérdés álnaív? Hmm? A Genezis 1 szerint a növények a harmadik napon jöttek létre, csak később, a hatodik napon teremtették meg az embert, az 1 Mózes 2 azonban mást mond: „az Úr Isten a föld porából alkotta az embert”, mielőtt még növények vagy gyógynövények lettek a Földön.
Vagy a Genezis 1 szerint az ötödik napon hozta létre az állatokat, csakhogy akkor még nem volt ember. Az 1 Mózes:2 szerint az Úr Isten azért teremtette meg az állatokat, hogy az ember majd nevet találjon nekik.
Engem tényleg megdöbbentett ez a fajta gondolkodás, semmitől nem volt ez álnaív.
A két fejezetet összehozni nagyon nagyon nagy butaság. Mert valamelyik NEM IGAZ!
Ha a nyilatkoozat szempontjából irrelevánsnak tartja azt, hogy az első ember nemzette az Ő képére és hasonlatosságára az utódait, akkor azt is tegye hozzá, ha kérhetetem, hogy nem Isten képére és hasonlatosságára nemzette az utódait. Mert így igazat fog mondani!
Ez logikátlanság! Ha Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az első embert, majd ő maga képére nemzette az utódait, akkor az utódai is mind egyben Isten képe és hasonlatossága.
Nos ez a logikátlanság!
Ha Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az első embert, majd az első ember az ő maga képére nemzette az utódait, akkor az utódai is mind az első ember képe és hasonlatossága.
Mert ha fiút nemz, akkor a fiú az első ember képe és hasonlatossága, ha leányt nemz, akkor is az első ember képe és hasonlatossága.
Az első ember azonban nem nemzve lett, hanem teremtve. Az első embert pedig Isten Ádámnak nevezte. Nem a férfit nevezte Ádámnak, hanem az első embert nevezte Ádámnak.
Az első ember nem androgün volt – csak akkor lenne igaz, amit ír, ha ez explicite szerepelne a szövegben. A narratíva kifejezetten cáfolja ezt a feltételezést. De maga Pál is cáfolja ezt (remélem nem gondolja azt, Balázs, hogy helyesebben exegetálja a szöveget egy első századi egykori farizeusnál, apostolnál, aki maga Gamáliel lábainál tanult, plusz a Szentlélek ihletésére fogalmazza meg tévedhetetlen sorait, írott kinyilatkoztatásként), lásd 1Kor 11: „Mert nem a férfi van az asszonyból, hanem az asszony a férfiból. Mert nem is a férfi teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiért.” Korábban azt mondja Pál, hogy a férfi Isten képmása és dicsősége. Ha Önnek igaza lenne, és valamiféle nemtelen, vagy kétnemű első „emberről” lenne szó, aki sem nem férfi, sem nem nő (vagy egyszerre mindkettő), akkor Pál szavai értelmetlenek lennének. Persze mondhatja erre, hogy Pált nem fogadja el, vagy helytelenül értelmezi a Genezist – ezért mondtam, hogy azzal nehéz nekem keresztyén, protestáns lelkészként vitatkoznom, aki nem fogadja el hermeneutikai alapvetésként a Sola Scriptura (illetve az arra épülő „Szentírás önmagát magyarázza” elvet) reformátori elvet.
Tamás!
Higgye el, hogy egy ideig én is vallottam a Sola Scriptura, a „Szentírás önmagát magyarázza” elvet. Jó sokáig! De nemis ez a lényeg, hanem az, amit a genezis mond! Azt, azokat a részeket hasonlítsa össze, és abból vonja le a következtetéseit. Próbálja ki! Komolyan. Maga is fel fogja fedezni, hogy nem ugyanakkor írták.
És ne Pál apostolt hozza fel. Ugyanis ő a Septuaginta könyvet használta fel. Már az ő korában megvoltak ezek a dolgok, ezt neki is fel kellett volna fedezni.
Az a helyzet, hogy a narratíva, az Önök narratívája kifejezetten cáfolja ezt.
Mi az, hogy én „ne hozzam fel Pál apostolt”? Ezt hogy érti? Miért, kit hozzak fel? Tehát Ön jobban érti az Ószövetséget, mint Pál, vagyis Saul rabbi?
Pál apostol görög nyelvű Ószövetséget használt. Ezért kerülje ki. Én másképp értem, mint Pál rabbi.
Pál apostol ismerte a Septuagintát, de korántsem biztos, hogy csak azt használta. Ráadásul a Septuaginta mai viszonylatban a lehető legkorábbi ószövetségi iratok állapotát tükrözi – azok alapján készült –, ezért, bár fordítás, semmi esetre sem lehet kikerülni.
Tulajdonképpen kimondta, hogy jobban érti az ószövetségi írásokat, azok értelmét, mint az ókorban élt, zsidó Pál, az ihletett apostol, akit maga a feltámadt és megdicsőült Úr hívott el szolgálatra.
Az igazság az, hogy Pál apostol saját napjaiban nem ő volt a hatalmas, mindenütt jelenlévő apostoli tekintély. Pál hét darab hiteles levelei mindegyike azt mutatják, hogy mindenütt, ahol megfordult, ellenségei voltak. Nemcsak a keresztény mozgalmon kívülállók között, hanem belül – a jeruzsálemi apostolok, a korintusi szuper apostolok, a galatai zsidó- „keresztény” misszionáriusok vagy a filippi „kutyái” között is.
Azt is tudhatjuk, hogy Saul (Pál apostol) írástudó farizeus volt, ami viszont vitatott, hogy az is maradt. A bibliai beszámolók szerint beszélt héberül is, de Pál forrása minden bizonnyal a Septuaginta (görög nyelvű ószövetség) lehetett, hiszen görög anyanyelvű volt. Pál igazából mindent az írásokból magyarázott. A nevéhez köthető hit általi megigazulás tanát is az írásokból vezeti le, és mint alább látni fogjuk ez igencsak problémás Pál esetében.
Az élet úgy hozta, hogy közel tíz éves terápiás és diagnosztikus ismereteket szerezhettem különféle tanulási és fejlődési zavarok terén. Tapasztalataim és a hiteles páli levelek alapján arra jöttem rá, hogy a páli jellemrajhoz hozzátartozik az a sehol nem említett, feltételezhetően igaz tény, hogy Pál különös „idézési és szövegértelmezési” szokásai mögött valamiféle írott nyelvi és/vagy nyelvfejlődési zavar állhatott, amit az alábbiakban meg is tárgyalunk. Keresztény apologetáknak is feltűnt már ez, amire a „kor idézési szokásaira” hivatkozva próbálnak erőltetett magyarázatokat adni, pedig az ok sokkal profánabb.
Pál általában (szinte mindig) diktálta a leveleit, és csak a végén, a köszöntést írta le saját kezűleg. Kivételt képez a Filemonhoz írt levél, amit börtönből írt, és ami mindössze egy fejezetből áll, gyakorlatilag a legrövidebb hiteles páli levél. Ennek két oka lehet: 1. nem értette és ismerte azt a nyelvet, amin írták a diktálást, vagyis a görögöt; 2. nehezére esett az írás, lassan ment neki stb. Mivel tudjuk, hogy Pál görög anyanyelvű volt, Tarzuszból, Kisázsiából származott, valószínűbb, hogy nem az első lehetőség miatt diktált, hanem a második miatt.
„A köszöntést én Pál írom a saját kezemmel, ami ismertető jegye minden levelemnek. Így írok.” (Tessz3:17) Hogyan ír? Miért volt fontos ezt megjegyeznie? Azért, mert valószínűleg különös, jellegzetes írásmódja lehetett, amiről felismerhető volt az írása. Talán csúnyán és kesze- kuszán írhatott. Ez pedig írászavarra, az írás alaki kivitelezésének a zavarára utal.
Pálnak viszont nem csak az írással volt baja, hanem a beszéddel is: „Ha pedig avatatlan (ἰδιώτης- szó szerint idiotosz, vagyis fogyatékos) vagyok is a beszédben,” (2Kor 11:6) „Mert, úgy mondják, … maga jelenvolta erőtelen, és beszéde silány.” (2Kor 10:10). Pálnak vagy igen erős artikulációs zavara (dadogás, pöszeség stb), vagy valamilyen beszédfogyatékossága (pl. diszfázia) lehetett, ami miatt nehezen fejezte ki magát.
Mivel ezek a zavarok azonos idegrendszeri gyökerűek, általában különböző zavarokkal társulnak, ezért valószínűleg olvasási és szövegértési problémái is lehettek, ami megmagyarázza, az eredeti ószövetségi szövegek furcsa értelmezését és az eredeti jelentéstől eltérő beidézéseit. Így lehetséges az, hogy pl a Róm9:25-ben Pál veszi Hóseás könyvét, idéz belőle egy részt, majd valami egészen más értelemben használja fel a kiragadott szakaszt. Vagy amikor a Róma 3-ban a zsoltárokból idézve a szövegösszefüggéstől függetlenül mindenkit igaztalannak bélyegez, figyelmen kívül hagyva, hogy Dávid az ellenségeiről beszél, és nem általában az emberiségről.
Ilyen ember volt Pál!
Teljesen légből kapott magyarázatokat mellékel bibliai versekhez – olyan, mintha sokszor a lehető legképtelenebb verziót választaná ki, hogy így igazolja az előzetes elképzeléseit. Például itt van a 2Thessz 3,17. Az Ön magyarázata az, hogy azért nem ír Pál (illetve csak azért írja ő „köszöntést”), mert ronda a kézírása, aztán jön a bakugrás, nevezetesen hogy írászavara lehetett, majd jön a következő bakugrás, valamilyen beszédfogyatékossága is lehetett. Lényegében azt állítja, hogy egy normálisan írni-olvasni-beszélni képtelen emberről volt szó, aki önkényesen kötögeti össze az Ószövetséget az Újszövetséggel. Csak jelzem, hogy ez már nem exegézis, hanem önkényes pszichologizálás. Az említett igeszakasz standard és sokkal hihetőbb magyarázata (amit komoly Újszövetség kutatók képviselnek), hogy itt Pál világossá teszi, ami a levele eredeti-akkori olvasói számára világos lehetett: a levél egy részét az íródeáknak, „titkárnak” diktálta (ami akkoriban, de később is teljesen bevett dolog volt), és a végső üdvözletet Pál saját kézírásával látta el, ami egyszerűen a hitelesség jeleként szolgált (hasonlóan a modern levelek végén található aláírásokhoz). Az, hogy ezt kiemeli – mármint hogy maga írta alá –, azt a gyanút tükrözheti, hogy a nevében hamisítványokat készíthettek, vagy hogy illegitim módon a szájába adtak gondolatokat (például hogy az Úr napja már eljött). Ez a részlet különösen azért érdekes, mert bizonyítja, hogy már a korai és ókeresztyén korban is elítéték a más nevében való írást. Az Ön terápiás tapasztalatai nem adnak felhatalmazást egy ilyen önkényes profilozáshoz; ez inkább az Ön lemezeiről, becsípődéseiről tanúskodik, mintsem Pál személyéről.
Azt írja a 2Kor 10,10 kapcsán, hogy a dolog hátterében az áll, hogy Pálnak beszédhibája volt (artikulációs zavar; dadogás, pöszeség), vagy beszédfogyatékossága stb. Ez megint csak feltételezés, amiből nem indulhatunk ki. Sőt, a kontextust tekintetbe véve nem szükséges eljutni egy ilyen meredek következtetésre. A kontextus márpedig az (Carson szerint), hogy a korinthusi gyülekezetbe beszivárogtak bizonyos zsidók (vagy judaizálók vagy pneumatikusok vagy gnosztikusok), vagy akik Pálhoz hasonlóan ismerték a hellenista világot, és sok görög-római értékes retorikai eszközt átvettek. Ezek az önjelölt „nagy emberek” egy olyan gyülekezetben, mint a korinthusi (ahol a kegyelmi ajándékok terén is ki akartak tűnni) azonnal elismeréshez jutottak. Lehetséges persze (több mint valószínű), hogy Pál megjelenésében nem volt túl impozáns személyiség, és emiatt furcsa volt a levelei erélyessége és a külső megjelenése / emberi szelídsége közötti kontraszt. Ilyen ma is előfordul számtalan esetben. Sokkal plauzibilisebb ez a magyarázat, mintsem az, hogy egy hátrányokkal rendelkező ember az olvasási nehézségei miatt önkényesen félreexegetál ószövetségi igehelyeket, aki ráadásul magát apostolnak hazudja.
Nézze Tamás!
Én nem akarom túlszárnyalni Pál apostolt, én csak az igazságot akarom róla. Amit írtam, az IGAZ!
Csak kérem ne jöjjön azzal, hogy Isten ilyenné tette, hogy majd ilyen fogyatékosságal hírdesse az igét, mert ez nem igaz!
Vannak kutatók, akik az Ézsaiás/Izaiás mennybemenetele (Ascensio Isaiae), ószövetségi apokrif apokalipszisben vélik felfedezni Pál írott forrását. Bár kissé spekulatív, de nagyon is racionális elképzelés, hogy amikor Pál a szent iratokról, meg pergamenekről és hártyákról beszél, akkor a Septuaginta mellett, hasonló zsidó apokalipszisekre utalhat. Timóteusnál is erről lehet szó a híres mondásban: „Az egész írás Istentől ihletett….”
Olvasta már? Lehet kellene.
A filippi himnusz az a fontos levélrészlet, amit Pál a filippi levélben levezet, és azt mondják, hogy nem tudni mi az eredeti szöveg, ahonnan számazik.
Az AI második része Ézsaiás útját írja le a 7 mennyen keresztül, illetve azt, hogy közben Istentől megkapta a kinyilatkoztatást a Fiú születéséről, haláláról, és második eljöveteléről. Az apokalipszisben történtek adhatják a filippi himnusz alapját is. Mindkét írásban a „forma-μορφῇ-morfi” fő szerepet játszik. A himnuszban a preegzisztens lény, (a fiú) az Isten „formáját” (Fil. 2: 6) a szolga „formájára” (Fil. 2: 7) cseréli. Az Ézsaiás látomásban az alsó öt ég lakói formáját követi. (Ézs látomása 10:20: „… az ötödik mennyben alakította ki az angyalok formáját, és ők nem dicsérték őt, mert az ő alakja (μορφῇ-morfi) olyan volt, mint az övéik.”)
Tehát formaváltásról egyfajta metamorfózisról van szó. Egyik formából a másik formába. Isten formájából az emberek formájába kerül a mennyei alak, aki a formaváltásig a hasonlatosság állapotából kerül „emberi formába”, majd Isten által halálra adatva testesül meg. Igen, és ez egy nagyon fontos kérdés, mert így a megtestesülés is érthetővé válik: halálra adva testesül meg a Fiú, és lesz belőle Felkent, vagy Krisztus. Tehát egy halott. És ez a halott az, aki feltámad, mégpedig úgy, hogy visszeszerzi az Isteni alakját.
De persze ez hihetetlen, és én csak kitaláltam, meg miegymás!
Jól van Tamás! Minden jót Önnek!
Kedves Balázs! Korábban már ütköztünk. Megmondtam előre, hogy nem egy talapzaton állunk. Ha viszont ennek ellenére „beszélgetünk”, akkor el kell tűrni, hogy nekünk nem tetsző álláspontok is előkerülnek.
Tamás!
Ezeket a gondolatokat nem én írtam, hanem maga Pál. Az írásról is, és az olvasásról is. Ő mondta, hogy idiotosz az olvasásban. Ezt nem lehet letagadni. „Látjátok, mekkora betűkkel írok néktek a saját kezemmel!” Galata 6:11 Ezt is ő írta. Miért nem írt ugyanakkora betűkkel? Egy levél végén írt, nem a közepén. Mert nem tudott úgy írni! Tudja?
De ha maga szerint teljesen légből kapott magyarázatokat mellékelek bibliai versekhez, hogy így igazoljam az előzetes elképzeléseimet, akkor minek beszélgetni? Hm?
Felőlem beszélgethetünk tovább, de akkor fogadjon is el doolgokat.
A Gal 6,11 esetében sem érzem helytállónak a következtetést. Aranyszájú János úgy vélte e sor alapján, hogy Pál azt állítja, a Galata levél egészét saját kezűleg írta. Ez azonban szokatlan lenne. A legtöbb ókori levélíró a levél tényleges lejegyzését egy amanuensisre bízta. Pálnak ez a sora megint csak a hitelesség miatt volt fontos. Hogy miért ír nagy(-obb) betűkkel? Ezzel kapcsolatban több felvetés is létezik: 1.) Pál nem volt gyakorlott író, ezért sokkal nagyobb betűket írt, mint amire egy képzett amanuensis képes lett volna; (2.) Pál gyengülő látása miatt ír nagyobb betűkkel; 3.) a vastag betűtípus ókori megfelelőjének használatával akarta hangsúlyozni mondanivalóját – a legtöbb exegéta ezt a verziót tartja valószínűnek. Az ókori írásokat vizsgálva van bizonyíték arra, hogy a nagy betűket néha hangsúlyozásra használták, így ez a harmadik lehetőség mindenképpen életképes.
Azt mondja, hogy teljesen más talapzaton állunk. Oké! De ne gondolja már azt, hogy az Ön Pál védése minden esetben jó, és csak az a jó. Nem így van! Mert egyszerűen nem így van!
Tamás!
Megkérdezhetem Öntől, hogy mit jelent a messiás szó? Köszönöm!
Istenről van egy kifejezés, mégpedig az Öregarcú. Az Öregarcú istent eddig aki látta Őt, csak egy arcként ábrázolta, hiszen nem lehet más, csak egy arc, és azért csak egy fej, mivel annyira pontosan kifejezi a lényegét: az Isten teljes értelemben egy szellemi entitás. Nem fér bele más, például egy kéz, vagy lábak, mert akkor már nem csak fej lenne. A Krisztusnak van keze és lába, de a Krisztus mást jelent: Felkentet, egy halott Fiút, ahogyan Pál nevezi.
Csontváry is csak így ábrázolta. Az Öregarcú társaságában lenni nem egy felüdítő folyamat. Ő úgy teremt, hogy nem nemzéssel. Tehát nem lehet mindenki az Ő képe és hasonlatossága. Ezt biztosan tudom.
Kedves Tamás!
Mi a véleménye erről, amit írtam? Teljesen elutasítja? Vagy azért van benne rész, amit támogat. Szóval?
Hahó! Válaszolna Tamás! Hiszen kérdeztem valamit.
Nagyjából elolvastam a hozzászólásokat.
Abszurd gondolat, hogy Pálnak problémája lett volna az olvasással/írással/beszéddel. A Galata 6,11-ben ezt olvashatjuk: „Nézzétek, mekkora betűkkel írok nektek a saját kezemmel!”
Pálnak valószínűleg nem az írás-olvasással volt problémája, hanem a szemével. Nekem még elég jó a szeme, de ismerek olyanokat – biztos Ön is – aki szemüveg nélkül nem volna képes írni. Ebben az esetben valóban szerencsésebb, ha valakinek lediktálja, majd aláírja.
Egyébként a kommentjei arra utalnak, hogy nem igazán ismeri a zsidó szöveghagyományozás elveit. Tény, hogy Pál eléggé „szabadon” idézi az Ószövetséget, ez viszont két oknak tudható be: egyfelől, mivel ihletett volt, az értelmezése és írása is ihletett, tehát nem Pál „magyaráz bele dolgokat” az Ószövetségbe, hanem a Szentlélek által magyaráz. Másfelől pedig a zsidó szöveghagyományozásnak bár fontos része volt a szöveg szó szerinti ismerete, de azt (is) tartották hitelesnek, ha valaki akár más szavakkal is képes volt visszaadni ugyanazt a tartalmat. Többek között emiatt is láthatjuk két verzióját a Miatyánknak (Mt és Lk evangéliumában).
Szász Zoltán
református lelkipásztor
Köszi Zoli! 🙂
Aláírom:
Dr. Kovács Kálmán Árpád református gyülekezeti tag
Tisztelt és Nagyrabecsült Kedves Mindnyájan!
A napkeleti Anyaszentegyház öreg, hivatásos tagjaként az olvasásban eddig eljutva a sivatagi atyáktól örökölt derű töltöttel, és elégedetten nyugtáztam, hogy igaz és jó helyen vagyok a kereszténység keleti felén. A Jairus lányáról szóló ev-i történet jutott az eszembe a fenti nyilatkozatot olvasva. A halottas ház udvarába belépő Jézus (a teremtő Szó) rászól a sirató asszonyokra (az ember), de azok kinevetik, MERT TUDJÁK, hogy a leányka meghalt. Engem a nyilatkozat megfellebbezhetetlen magabiztossága emlékeztetett erre az ev-i történetre.
A skolasztikus teológia, Aquinói Szt. Tamás után szabadon:
főtétel: Sola Scriptura
altétel: Scriptura Sacra sui ipsius interpres
következtetés: a nyilatkozat
A nyilatkozat 2020. 04. 23-án született a Sola Scriptura kb. négy évszázados történetével a háta mögött, és ebben a történetben benne van Spinoza „Tractatus Theologico-Philosophicus”-a is, aki ugyanarra a következtetésre jutott, és akit ezért a saját közössége kiátkozott.
Scriptura Sacra sui ipsius interpres – ilyet az Üdvözítő soha nem mondott, de a követekzőt igen:
Károli Jn. 14:16-17, 26/Jn. 15:26/ Jn. 16:7-8,13
Jn. 14:16És én kérem az Atyát, és más vígasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. 17Az igazságnak ama Lelkét: a kit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad.
Jn. 14:26Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek.
Jn. 15: 26Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot.
Jn. 16: 7De én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vígasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok. 8És az, mikor eljő, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében….
Jn. 16: 13De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, a miket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. 14Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek.
Károli Jn. 14:16-17, 26/Jn. 15:26/ Jn. 16:7-8,13
Jn. 14:16És én kérem az Atyát, és más vígasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. 17Az igazságnak ama Lelkét: a kit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad.
Jn. 14:26Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek.
Jn. 15: 26Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot.
Jn. 16: 7De én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vígasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok. 8És az, mikor eljő, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében….
Jn. 16: 13De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, a miket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. 14Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek.
A napnyugati kereszténység rossz gyakorlatára jó választ adtak a reformátorok? Hatás-ellenhatásként nem túl nagyot léptek hátra a héber szövegigtanúig, amit a babiloni fogságból visszatért maradék már nem értett meg (Neh. 8.8), hanem Ezdrásnak arámra kellett fordítani és magyarázni kellett? A 21. sz-ban ilyen sújú nyilatkozatban nem kellene tágítani ez eddigi horizonton? Pl. a Septuaginta a megváltásnak az a szövegtanúja, amelyik nem valami ellen, vagy valamilyen cél érdekében, apologetikus emberi megfontolásból született mint a Textus Massoreticus, hanem mert a Vigasztaló, a Szentlélek ott fúj, ahol akar (Jn 3.8). Az egyiptomi fáraó is lehet az üdvösség szolgálója az emberszerető Isten kezében. A Septuaginta kinyitja Ábrahám, Izsák, Jákob Istene Ószövetségben őrzött ígéretének kapuját minden nép felé, és ennek a nyitásnak van egy különös, kevés figyelemre méltatott aspektusa. Ez a görög fordítás szabadította ki az istenismeret világosságát a hűségesen őrző holt nyelv (Neh. 8.8), és a korabeli politikai messianizmus (Iz.60., 62.; ApCsel 1,6) fogságából. A Septuaginta a nyelvi-kulturális nyitással megteremtette az integráció lehetőségét az üdvösség történetébe mindannak az értéknek, amit az Isten alkotta ember a szövetségen kívül, a maga erejéből alkotott, megőrzött és összegyűjtött – jelesül a korabeli alexandriai könyvtárban. Az ókori világnak ezen a páratlan tudás bázisán élt és működött az alexandriai „Keresztény katechetikai iskola”, amelyik az első századok egyháztanítóit nevelte, és adta a Lélek munkásaiként az első egyetemes zsinatok atyáit. Ugyanígy illeszkedik az üdvgondozásba Alexandriai Philo munkássága is, aki nem csak egy az írástudók között, hanem híd is az Újszövetség felé az intertestamentális korban.
A Földközi tenger keleti medencéjében, a Kelet-Római Birodalomban az emberi történelem kataklizmái nem törték meg azt a folyamatot, amelyben az első egyházatyák, a hét egyetemes zsinat, a keleti himnuszköltészet, a keleti liturgiák alkotói az üdvgondozás bontakozását és az idők teljességét, a megváltást az ószövetségi korral kontinuens nyelvi, művelődéstörténeti közegben megfogalmazták és hagyományozták a LXX-re építve. Így adatott meg, hogy az Üdvözítőben felismerték a Föld minden népéhez visszatért Isten dicsőségét (Kāḇôḏ) és jelenlétét ( Šəḵīnā) (2Kor 4,6). A Vigasztalóban, a Szentlélekben pedig felismerték az idők végezetéig velünk maradó Isten dicsőségét (Kāḇôḏ) és jelenlétét (Šəḵīnā) ( Jn 14,26). Ezen a szilárd alapon az egyház keleti fele a művészet, a liturgia és a himnuszköltészet segítségével a Föld minden népéhez visszatért Isten dicsőségét és jelenlétét, az egy, szent, életadó és feloszthatatlan Háromság dicsőségét és jelenlétét a napi istentiszteletekben a mindennapi keresztény élet részévé tette: ”Krisztus Istenünk, ki magad vagy a Törvény és a Próféták teljessége, ki végre hajtottad Atyád egész üdvgondozását, töltsd be örömmel és vígsággal szívünket, most és mindenkor, és örökkön örökké! Ámen!”(Aranyszájú Szt. János liturgiája)
Kedves Kaluger!
A nyilatkozat különféle evangéliumi értelmezéseket tart a genezisi szöveggel kapcsolatban legitimnek, lásd:
Szó szerinti értelmezés: Isten 6 × 24 órás, „rendes” nap lefolyása alatt teremtette a világot.
Helyreállítás-elmélet, más néven réselmélet: a „napok” azt az időszakot jelentik, amely alatt Isten helyreállítja az ördög pusztítása által megrontott földet.
Konkordista értelmezés: a teremtési napok geológiai szakaszoknak vagy korszakoknak tekinthetők.
Irodalmi keretelmélet: a hétnapos keret logikai-irodalmi formulaként értelmezhető.
Ezek után a nyilatkozat kijelenti: „Bármelyik nézettel is azonosulunk, igaznak tartjuk, hogy Isten úgy teremtette a világot és benne minden más teremtménytől elkülönítve, saját képmására az embert, ahogyan az a Szentírásban meg van írva.”
Jól értjük, a hozzászólása alapján, hogy MÁR ENNYIT SEM lehet kijelenteni bibliai alapon? Vagy ha igen, akkor az „megfellebbezhetetlen magabiztosság”? És ezt pont egy keleti ortodox mondja? Ez érdekes…
Továbbá: ez az oldal az evangélium szerint megreformált teológiát tükrözi. A „Szentírás önmagát magyarázza” elvet természetesen maga a mi drága Urunk is tanúsítja, amikor igét igével magyaráz (még a megkísértésekor is igével hárítja a Sátán próbálkozásait). Tonnányi igeverset tudnánk idézni, ahogy az apostolok igével magyarázzák az ihletett kijelentéseiket. Egyébként Ön is igehelyeket idéz, tehát de, a Szentírás önmagát magyarázza elv minden körülmények között megáll és helyes.
Tisztelt Atyámfia, Kedves András!
Őszintén sajnálom, hogy bejegyzésem hangja idegen volt, és a hangneme félreérthető. A mögöttünk hagyott 13 évszázad során nagyon messzire kerültünk egymástól. A kereszténység keleti részének (orthodox, nesztoriánus, monofizita) teljes berendezkedése, kiformálódása a VII. egyetemes zsinattal lezárult, és a kézfeltétel folyamatosságában őriztük meg máig, s adjuk tovább addig a napig. Elnézéseteket kérem, ha bárkit akaratlanul is megbántottam, vagy érzékenységét megsértettem.
Kedves Kaluger!
Nem értettem teljesen egyet azzal, amit írt, de nem bántott meg. Sőt, köszönöm, hogy rászánta az idejét, és írt.
Egyébként én nem hiszem, hogy olyan „messze” lennénk egymástól.
Ha esetleg lesz majd még energiája, kifejthetné, hogy a nyilatkozattal szemben Ön mit képvisel a teremtéssel kapcsolatosan, és az a nézet miért passzol jobban a keleti ortodox teológiába.
Üdvözlettel,
András
Tisztelt Atyámfia, Kedves András!
Elöljáróban szeretném megköszönni a felajánlott lehetőséget. Engedje meg, hogy először magára az invitációra reagáljak. „…a nyilatkozattal szemben Ön mit képvisel a teremtéssel kapcsolatosan, és az a nézet miért passzol jobban a keleti ortodox teológiába”. Semmiképpen nem „szemben”, hanem párhuzamosan, tiszteletben tartva minden álláspontot. Olyan ez, mint amikor többen elindulnak egy hegycsúcsra, mindenki más-más oldalról, és mindenki a maga útját járja. És a csúcson csodálkoznak rá egymásra és a Megtaláltra, hogy mind ugyanoda jutottak, és mindnyájan ugyanazt az egy és oszthatatlan Háromságot (Jahve, a Szava és a Lelke (Gen. 1.)/ az Atya, a Szó és a Lélek (Jn. 14-16.) találták meg. Tehát nem apologizálva, hanem a „sajátot” kifejtve, hogy megismerjük/ismerjük egymást. A saját azért van idézőjelben, mert csak secundum quid saját, hiszen a keleti keresztény (orthodox és egyesült/unitus egyaránt) biblikum alapelvei a következők:
„Ortodox hermeneutikai elvek
A Szentírás Isten szava, és Isten Igéjéről, Jézus Krisztusról szól. Isten kinyilatkoztatása önmagáról, Isten szava az emberek szavaiban. A Biblia Isten kinyilatkoztatásának tanúja, és része az Egyház aktív és élő szent hagyományának. Ha tehát a Hagyomány az Egyház élete, akkor a Szentírás ennek az életnek az elsődleges nyelve. A hermeneutika (a görög hermeneutikos szóból) egy szöveg, különösen a Szentírás szövegének értelmezése. A hermeneutika szó szerint „értelmezést” jelent (alapvető értelmében egy idegen nyelvnek a hallgató számára ismerős nyelvre való átértelmezését), de utalhat „magyarázatra” is. Ez utóbbi értelmet értjük, amikor a bibliai hermeneutikára utalunk. Az ortodox keresztény egyházban a hermeneutika gyakorlása olyan alapelvek (előfeltevések) szerint történik, amelyek az egyház életében nyilvánulnak meg. Az alábbiakban ezen elvek összefoglalása következik, itt tíz részben kifejezve.
• 1. Isten valóságos és a mi Urunk Jézus Krisztusban testesült meg. Mindent, ami a Szentírással kapcsolatos, krisztológiailag kell érteni. Jézus Krisztus, a Szentháromság megtestesült Második Személye a központja mindannak, amit mi keresztények teszünk, és mivel Ő maga maga az Igazság, Ő az egyetlen kapu, amelyen keresztül beléphetünk a Biblia megértésébe, mind az Ó-, mind az Újszövetségbe (bár nem minden, ami az Ószövetségben található, közvetlenül releváns a keresztények számára). A Biblia végső soron Krisztusról szól, és segít minket a Vele való egyesülésben.
2. Csak a tiszta szívűek „látják meg Istent”. Vagyis lelki állapotunk közvetlenül befolyásolja a Szentírás értelmezését. Ahogy Szent Athanáz mondta: „A szentek tanítását csak akkor lehet megérteni, ha az ember tiszta lélekkel rendelkezik, és igyekszik utánozni az életüket”. Mivel a Szentírás a Szentlélek által ihletett és szent emberek által adott könyv, a saját szentségünk közvetlenül befolyásolja azt a képességünket, hogy helyesen értelmezzük a könyvet. Minden más könyvvel ellentétben a Biblia szavai „szellem és élet”, ezért szellemileg kell élnünk ahhoz, hogy ihassunk ebből a szellemi kútból. Nyilvánvaló, hogy a Szentírás helyes megértéséhez imádságra és lelki fegyelemre van szükség.
3. A Szentírás megértése a tartalmának megélésével jár. Amint a Szent Athanázioszból vett idézet is szemlélteti, ahhoz, hogy megértsük a tanításukat, egyszerre kell tiszta elmével rendelkeznünk és a szentek életét próbálnunk utánozni, ez a kettős elv leginkább a szentek tanítására vonatkozik a Bibliában. Ez az élet különösen a parancsolatok megélésében és az evangéliumi Krisztus életének utánzására való törekvésben jut kifejezésre.
4. A szentírási hermeneutika elsődleges célja az egész keresztény élet, a teózis (istenítés/megváltoztatás). Vagyis a Biblia megértésére tett kísérletünk célja nem lehet pusztán a tudományos vizsgálódás, hanem inkább az kell, hogy legyen, hogy teljesen istenített emberré váljunk, átitatódjunk Isten életével, részt vegyünk az Ő isteni energiáiban, és növekedjünk Krisztus természetének teljességére. Azért értelmezzük a Szentírást, hogy kegyelemből azzá váljunk, ami Krisztus természeténél fogva, hogy „istenné váljunk”.
5. A Bibliát csak az egyház közösségében lehet megérteni. Az Egyház által, az Egyházban és az Egyház számára íródott. Ezért „benső/családi dokumentum”, amely a Szenthagyomány legmagasabb pontja, amelyet hittel veszünk az atyák írásai, a liturgia, az ikonok, a szentek élete stb. mellett.
6. A Szentírás az igazság tanúságtétele, nem pedig a keresztény élet kimerítő füzete. Magában a Szentírás szavaiban sehol sem találjuk azt a tanítást, hogy az mindenre elegendő a keresztény élethez. Amit mi ortodox keresztényekként teszünk, annak mindig összhangban kell lennie a Szentírással, de egy gyakorlat vagy tanítás kifejezett említése a Szentírásban nem feltétele annak, hogy az Egyház életébe bekerüljön. Maga Pál apostol is említi az egyházi hagyomány íratlan forrásainak valóságát, amelyek a hívők számára egyaránt érvényesek a II. Thesszalonika 2:15-ben, hogy ezek a hagyományok, amelyekhez „ragaszkodnunk és ragaszkodnunk kell”, lehetnek „szóval vagy levélben”. Példák a Szentírásban nem kifejezett gyakorlatokra: a kereszt jelének elkészítése, a kereszteléshez való háromszoros alámerítés, és a szerzetesség birtoklása. Nagy Szent Bazil még azt is mondja, hogy az egyház íratlan hagyományainak megtartása nélkül „megcsonkítjuk az evangéliumot” (A Lélekről 66).
7. Tiszteletben kell tartanunk a Biblia kánonjának integritását, ahogyan azt az egyházi hagyományban kaptuk. Az apostolok vagy próféták által írt más szövegek keresése lehet érdekes és tudományos értékű, de nem része az Egyházon belüli hermeneutikának. Vagy fordítva, a kánonban szereplő könyvek szerzőségének vagy hitelességének megcáfolására irányuló kísérletek szintén kívül esnek az Egyház életén. Ha találnánk egy igazolhatóan „új” művet Szent Páltól, vagy felfedeznénk, hogy Mózes valójában nem írta a Teremtés könyvét, egyik megállapítás sem lenne hatással a kánonra. Ez van, ami van.
8. Minden rendelkezésünkre álló eszközt fel kell használnunk a Szentírás értelmezésében, hogy magunkat és másokat is az igazság megismerésére vezessünk. Természetesen lelki ítélőképességre van szükség ahhoz, hogy tudjuk, hogyan használjuk ezeket az erőforrásokat, de legalábbis elméletileg bármit fel lehet használni arra, hogy jobban megismerjük az igazságot, ahogy az a Szentírásban kinyilatkoztatott.
9. Alázattal kell viszonyulnunk a Szentíráshoz. Még az Egyház legnagyobb és filozófiailag legfejlettebb szentjei közül is néhányan kijelentették, hogy egyes szakaszok nehezek voltak számukra. Ezért készen kell állnunk arra, hogy elismerjük, hogy értelmezéseink tévesek lehetnek, alávetve azokat az Egyház ítéletének.
10. Másodlagosan felhasználhatjuk az akadémiai tudományosság eszközeit, legyen szó logikáról, régészetről, nyelvészetről stb. Ezek az erőforrások hasznosak lehetnek a Szentírás megértésének szempontjából, de mindig csak másodlagos jelentőséget kell kapniuk a bibliamagyarázatban, és mindig csak az összes többi hermeneutikai elvvel együtt. Elsődlegesnek mindig az egyházi életünknek kell lennie, a Biblia megélésének, tanulmányozásának és megismerésének az eleven és üdvözítő Szent Hagyományon belül.”
Mindez első olvasatra lehet, hogy kínaiul hangzik, de a következők már ismerősebben hangozhatnak:
„A Biblia feltételezi az olvasó és a magyarázó hitét. Ez egy hitdokumentum – nem pedig tudomány, filozófia, történelem, régészet, irodalom, ideológia vagy életrajz. A hit közösségében való eredete és használata miatt nem törekszik saját hitelességének megállapítására vagy alapvető feltevéseinek bizonyítására. Nem törekszik Isten létezésének logikai bizonyítására vagy annak valóságára, amiről tanúskodik, nem szánták logikai bizonyítéknak. A hit egy igazság elfogadása egy másik ember szavára, nem pedig találgatás vagy szemtanúságból származó közvetlen tudás. Ahogyan Krizosztomosz Szent János mondja, az Egyház meghalna, ha csak az ismeretre (azaz a közvetlen tapasztalatra) alapozna; kell, hogy legyenek olyanok, akik hitben fogadják el. Bár az Egyház történetében sok „empirikus” tapasztalata volt a szenteknek a bibliai kinyilatkoztatásról, ezek korántsem jelentik a normát. A legtöbb keresztény ebben az életben soha nem lesz közvetlen tanúja a Bibliában leírt igazságoknak, ezért a hit szemével kell olvasniuk és magyaráznunk azt.”
A „saját”:
„…élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20)
Talán nem szerénytelenség, de Pál apostol vallomását magamra is alkalmazom – Ő szeretett engem is, és önmagát adta érettem is, mint ahogy mindahányunkért. Ezért az üdvösségtörténetnek, az Ő szeretetének az idők teljessége (Gal. 4,4) felé tartó folyamatát írásban rögzítő és hagyományozó Szentírás nekem az Ő üdvözítő féltékeny szeretetének a tanúja az élő egyházban minden feltétel/megfontolás/kutatás nélkül a tíz alapelv megingathatatlan, biztos alapján. Ezt minden eucharisztiában/liturgia/mise másfél évezrede Aranyszájú Szt. János szavaival így dicsőítjük: „Te bennünket a nemlétből létrehoztál s miután elestünk, ismét fölemeltél, és nem szűntél meg mindent teljesíteni, amíg a mennyekbe föl nem vittél, és jövendő országodat nem ajándékoztad nekünk. Mindezekért hálát adunk Neked, egy szülött Fiadnak és Szentlelkednek reánk árasztott összes nyilvános és nem nyilvános jótéteményeidért, amelyekről tudunk, és azokért is, amelyeket nem tudunk.”
A feltétlen elfogadás a hitben a Te, a Te egyszülött Fiad és a Te Szentlelked üdvözítő szeretete kinyilatkoztatásban és üdvösségtörténeti eseményben való megnyilatkozásának szól, és nem az emberi képesség köntösének, a betűnek. Ez az abszolút és biztos alap a 10. alapelvben végtelen szabadságot ad az ismeret bűvöletében élő kutató embernek, az un. akadémiai-akadémikus tudományterületek művelőinek. Ezek az eredmények segítik a tisztánlátást az egyes szövegek esetében, de semmit nem változtatnak a hitbeli elfogadáson, viszont abszolút életszerűvé, a korba természetesen illeszkedővé teszik a Túlpart belépését és működését a világba, mint ahogy Gal. 4:4 azt üzeni az idők végezetéig, hogy az emberi természet alkalmas arra, hogy az isteni kifejezze benne magát, és az emberi természet képes arra, hogy befogadja az istenit (a megistenülés/theosis 2Kor. 3;18).
Az előbb elmondottakat az un. teremtés történeteken érzékeltetném. Az emberi köntösnek, a Biblia ma ismert szövegeinek, (mert amit rögzítenek és hagyományoznak az az idők teljessége felé haladó és bontakozó ( pl. Gen. 1:1 – Elohim – Szentháromság) folyamat) a legnagyobb értéke nem az egy-egy „pillanatfelvétel”, az adott korabeli írott rögzítés állandósága/változtathatatlansága, hanem az az idők teljessége felé haladó/bontakozó üdvösségtörténet egészének hiteles dokumentálása és hűséges hagyományozása, a hermeneutikája pedig a mindenkori mában (az idők teljességéből visszafelé egyben nézve a teljes ide vezető utat) a kozmológikus/szinoptikus/holisztikus/rendszerszerű krisztológiai szemlélet. Az emberi ismeretterületek a Biblia első két fejezetét el tudják helyezni térben, időben, a választott nép mitológia-/művelődés-/társadalom történetében, segítik a megértést, de a hitbeli tartalmon semmit nem változtatnak, és semmit nem adnak hozzá. Abban viszont segítenek, hogy az emberi köntös ne szegényítse, vagy ne homályosítsa el a hitbeli közlést, hanem az szervesen illeszkedjék e világ rendjébe.
Korunkra a bibliakutatás közmegegyezése nagyjából az, hogy a szakrális szóbeli hagyományt és szövegtöredékeket Dávid király udvarában a templom papsága szerkesztette szent könyvé. Abban a korban az üdvösségtörténetnek ez volt az első szövegszerű pillanatfelvétele. Ekkor a második volt az első, és egyetlen teremtéstörténet. Ez a teremtéstörténet a választott nép társadalom történetének azt az állapotát tükrözi, amikor egy pásztorkodó törzsszövetség a korabeli városállamok/birodalmak közötti sivatagos senki földjén vándorol a megígért haza felé, és sóvárogva csodálja kívülről az öntözött oázisokat (ld. amikor Ábrahám kapcsolatba akar lépni Hebronnal, a város elöljárói kijönnek a városkapu elé, és ott tárgyalnak a vándorló pásztortársadalom vezető törzsfőjével a városon kívül). Amikor Ábrahám népe, az örök ember akkor, abban a helyzetben megfogalmazza önmaga és a világ eredetét, akkor azt az akkori mából építkezve úgy önti szavakba, hogy az őt szerető Ismeretlen, Jahve, a vágyva-vágyott, kívülről csodált öntözött kertet, oázist telepít, és abba teremti képére és hasonlóságára a férfit (és nem -mint kb. másfél évezreddel később újra megfogalmazva Elohim a saját képére és hasonlatosságára a férfit és a nőt) , és féltő, végtelen szeretetében társat és felelősséget ad nekik (ld. az idők teljességében a talentumokról szóló példabeszéd), és szövetséget köt velük – a két fa a kert közepén. Erről a bibliai szövegről eddig bármit kiderített, és a jövőben bármit kiderít az emberi kutatás, csak egyre közelebb hozza, de a hitbeli közléshez nem ad hozzá semmit, és nem vesz el belőle semmit.
A mostani első, de második „teremtéstörténet„ egy kimeríthetetlenül gazdag, csodálatos tanköltemény, amelyiknek kettős szerepe volt az üdvtörténetben. Hitbeli közlésben a két teremtéstörténet kiegészíti egymást, s ez az első, de időben második hordozta kinyilatkoztatások az idők teljességéig gazdagodtak, tisztultak, és Jézus Krisztusban, és az idők végezetéig velünk levő Szentlélek által bontakoztak ki az emberi természet határai között az üdvösségünket szolgáló teljességükben a nikea-konstantinápolyi hitvallásban. Arról az üdvösségtörténeti helyzetről amelyben ezt a vi gasztalást kapta a választott nép, a Gen. 1.1-2.3 születése helyéről és idejéről Iz. 49.14-16 mondja a legtöbbet. A Gen. 1,1-2,3 kettős üdvtörténeti szerepe úgy fonódik egymásba, mint az összekulcsolt kéz ujjai. A nép fogvatartói istneik segítségével elfoglalták az Országot, lerombolták Sionon a Várost, a Templomot, a népet elhurcolták fogságba, telik a fogság ideje, a nép hűséges a Szövetséghez, de nem történik semmi, és a nép elbizonytalanodik. Ebbe a sötétségbe hoz reményt és fényt Iz. 49,14-16., és ott, a fogságban, és abban az időben születik meg ez az idők teljességéig erőt adó csodálatos tanköltemény, az Ószövetség koronája. Ha ezt a csodálatos világot teremtő Isten, a legcsodálatosabb tettét bevégezvén, maga is megtartotta a szombatot, a nép minden kétsége ellenére maradjon hűséges az egyetlen igaz, a mindeneket teremtő Istenhez, és tartsa meg hűsége jeleként a szövetség minden törvényét – a szombatot is. Ennek a hitbeli közlésnek minden elemét a szöveg önmaga igazolja, és a hitbeli közlések üdvtörténete és be-/kiteljesedése igazolja vissza. A Gen. 1,1-2,3 minden elemében a közös, akkori közel-keleti mitológia elemeiből, és emberi ismereteiből épül föl. Az istennév Elohim, ami töbesszám, és hogy kiket takar, az a képére és hasonlatoságukra teremtett emberből derül ki – a semita EL főisten és a főistennő (archetipus) – a férfi és a nő (tipus). Isten szól, és lesz (Iz. 55.10-11). és Isten Lelke lebegett (a sémi gyök jelentéstartományában benne van, amit az anyamadár csinál a tojás felett, hogy élet fakadjon – kotlott. Közös közel-keleti mitológiai elem, hogy az élet úgy lett, ahogy a tojásból az anyamadár melengetése életet fakaszt). Nem kell félni az igazságtól, és körmönfont, kínos magyarázatokba bonyolódni, mert Elohim – Isten/Szava/Lelke – Septuaginta – Alexandriai Philon – Isten/Logosz/Pneuma – Újszövetség. Erről a folyamatról mondja Pál, az apostol 1Kor. 13. 9-12, mert a közeledő Isten az emberhez a kor nyelvén szól. A Gen. 1,1-2,3 olyan művelődéstörténeti közegben született, és annak a közegnek az elemiből építkezett, amelyikben művelték a csillagászatot, a földrajzot (Gen 1,6-10;14-19), ismerték a növény- és gyümölcstermesztést és nemesítést, legalább a fajtaválogatás szintjén, de árulkodó a növény- és gyümölcsfaj és a magvak együttes említése (Gen.1,11-13). A Gen. 1,20-25 az állatfajok ismeretéről, az állattartásról és a domesztikációról tanúskodik. Ez a teremtéstörténet egy sokistenhitű, letelepedett életformájú, magas műveltségű, differenciált gazdaságú birodalom ismereteiből építkezik. Így az üdvtörténeti helyzet Iz. 49, 14-16, a hely a Babiloni Birodalom, az idő pedig a fogság előrehaladott ideje Círus előtt. Mindezt az embernek jó tudni, de a kimondhatatlan, kifürkészhetetlen, láthatatlan, megfoghatatlan, örök és változhatatlan Isten, az Ő egyszülött Fia és Szentlelke ismeretéhez és kimondhatatlan féltékeny szeretetének tanúságához nem ad hozzá semmit és nem változtat semmit.
Ennyit a „saját”-ról
Kedves András!
Igazából mind a 10 pontjával egyetértek, református teológusként-lelkészként. Olyan alapvetések, amelyek közös kiindulópontot jelenthetnek számunkra. A 10. pontnál fontosnak érzem a megjegyzését, miszerint az akadémiai tudományosság eredményei csak másodlagosak lehetnek a Szentírás-értelmezés során, hiszen – ezt már én mondom – a biblikus tudományok terén az akadémiai világ is rendkívül megosztott; egy részét szinte teljesen maga alá gyűrte a teológiai liberalizmus, vagyis ma már a progresszió. Magyarul azt látjuk, hogy nem csak az egyéni bibliaértelmezés, hanem az – elvileg – tudományos bibliakutatás és értelmezés is erősen ideológia vezérelt lett. Azt is nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a Biblia feltételezi az olvasó és a magyarázó hitét.
Nos, egyáltalán nem tűnik úgy, hogy mindez kínaiul lenne – igazából mindaz, amit leír, minden teológus számára alapvetés(nek kellene lennie).
Talán ismeri Kevin J. Vanhoozer, evangéliumi teológus által propagált „teológiai hermeneutikát”, vagy értelmezést, amelyet hazai környezetben Dr. Fabiny Tibor, evangélikus teológus próbál szélesebb körben ismertté tenni. Vanhoozer a teológiai értelmezés három pillérét határozza meg:
1.) A Biblia teológiai értelmezése nem a bibliatudósok kizárólagos privilégiuma, hanem Isten teljes népének és az összes teológiai diszciplínának a közös, felelősségteljes összefogásán alapul.
2.) A Biblia teológiai értelmezése együtt jár az Istenbe, az Ő szavába és cselekedetébe vetett hittel, s szándékában áll, hogy a „teológiai kritikát” is gyakorolja.
3.) A Biblia teológiai interpretációja széles egyházi célokat nevez meg, amelyek több tudományos diszciplínát is átfognak.
E pontokat bővebben kifejtve sorolja Fabiny a „teológiai hermeneutika” néhány jellemző vonását:
1.) A bibliai szövegnek, mint szövegnek a komolyan vétele, s a legújabb szövegelméleti felismerések alkalmazása…
2.) A Biblia szövege ugyanakkor nem akármilyen, hanem „szent” szöveg.
3.) A keresztény olvasás krisztológiai olvasás: Lutherrel együtt vallja, hogy számunkra a lényeg, was Christum treibet.
4.) Az ihletettség rehabilitálása: újra értelmet nyer, nem a verbálinspiráció által, hanem annak a felismerésével, hogy a Szentlélek munkája nélkül nincs lelki olvasás, megértés.
5.) A rendszeres teológia (tanítás) rehabilitálása (a 18. században a biblikus tárgyak elszakadtak a teológiától).
6.) A kánon rehabilitálása: a történetkritika a kánont „dogmatikai rácsként” fogta fel, amitől meg kell szabadítani a régebbi szövegeket. Új felismerés, hogy a kánonnak hermeneutikai szerepe volt a szövegek egymáshoz illesztésében…
7.) Az egyház rehabilitálása: a Biblia értelmezése nem egyénileg, hanem az egyház lelki közösségében történik. A történettudomány kisajátította a Szentírást; de most az egyház „visszaperli” azt.
8.) Az „egészséges” (a szövegtől nem elszakadó) hagyomány rehabilitálása a következő szempont, hiszen az egyháztörténelem a Szentírás értelmezésének a története.
9.) A hatástörténet megjelenése: a szövegnek nem csak „előtörténete”, hanem „utótörténete” is van. Nemcsak a szövegek keletkezésének folyamata, hanem azoknak a hatása is tudományos tevékenység, ami jobban elősegíti a szövegek értelmezését.
10.) Az Ószövetség keresztény olvasata: az Ószövetség nem csupán a Héber Biblia, de nekünk, keresztényeknek a Krisztusról szóló tanúságtétel, amelyet „visszafelé”, figurálisan (tipológiailag) szabad nekünk olvasni, a beteljesedés felől. Ez nem „megkeresztelése” a Héber Biblia szövegeinek, hanem olyan olvasás, amelyet a keresztény egyház kétezer éve gyakorol, amit a liturgiában meg is jelenít.
11.) A keresztény olvasás, a meglepetésre való nyitottság, amelynek megtapasztalása: öröm…
Egy dokumentumot is a figyelmébe ajánlanék, a következőt: https://www.evangelikalcsoport.hu/2018/12/06/a-bibliai-hermeneutikarol-szolo-chicagoi-nyilatkozat-chicago-ii/
Én magam mindezek tartalmával egyetértek, és ezért gondolom, hogy az Ön által kommentált rövid nyilatkozat a Genezis első fejezeteiről megállja a helyét. Ne feledje, hogy egy elég tág keretet hagytunk (azok a lelkipásztorok-teológusok, akik megfogalmazták e nyilatkozatot) az evangéliumi értelmezésnek. Mi úgy véltük, hogy a felsorolt, különböző legitim értelmezési utakon túl vannak a bibliai szöveg belső logikájának ellentmondó értelmezési kísérletek is. Ha ajánlhatok irodalmat (biztos vagyok benne a kommentje alapján, hogy tájékozott a témában, de ha esetleg szeretne jobban elmélyülni az evangéliumi – evangelikál – protestáns megközelítésben: Henri Blocher: Kezdetben. (Harmat Kiadó, Budapest, 1998.))
Egyébiránt a bibliai szöveggel kapcsolatos konklúziót illetően nem látom, hogy kizárólagos módon következnének az Ön által sorolt hermeneutikai alapvetésekből. A megállapítását, miszerint „korunkra a bibliakutatás közmegegyezése nagyjából az, hogy a szakrális szóbeli hagyományt és szövegtöredékeket Dávid király udvarában a templom papsága szerkesztette szent könyvé”, korántsem érzem bizonyítottnak, de legyen. A konklúzióiból azonban (kifejezetten a Genezis első fejezeteire vonatkozóan) inkább a 60-as, 70-es évek hazai teológusképzésén (vagyis annak hazai recepciója) tanított anyagot hallom ki, amely sokak számára ma már meghaladott. Ez egy masszívan kortörténeti olvasat.
Újabban John Walton képviselt hasonló téziseket, lásd az ezzel kapcsolatos vitát az oldalunkon:
Nagy Dáviddal, református lelkész-teológussal készült interjú a témában: https://www.evangelikalcsoport.hu/2020/04/03/interju-nagy-david-reformatus-lelkipasztorral-teologussal-a-gen-1-ertelmezesi-lehetosegeirol-a-hatnapos-teremtesrol-valamint-john-walton-teziseirol/
Nagy Gergely, református teológus-lelkész írása (Nagy Dávidra reagálva): https://www.evangelikalcsoport.hu/2020/04/04/mit-tudhatunk-a-teremtesrol/
Nagy Gergely második írása: https://www.evangelikalcsoport.hu/2020/04/19/nagy-gergely-hogyan-ne-teologizaljunk/
Szabados Ádám, evangéliumi teológus reakciója: https://www.evangelikalcsoport.hu/2020/04/17/halal-istenkepuseg-emberisegek-es-kozmologia-gondolatok-nagy-gergely-felveteseihez/
Fazekas Bence, kálvinista teológus írása: https://www.evangelikalcsoport.hu/2020/04/14/reflexiok-a-waltoni-exegezisrol-es-adam-szereperol-mint-kozos-osrol/ (Nagy Gergelyre reagálva)
Fazekas Bencével készült háromrészes interjú:
1.) https://www.evangelikalcsoport.hu/2020/06/11/interju-fazekas-bence-gyula-kalvinista-teologussal-john-h-walton-alapveteseinek-reszletesebb-cafolata-i-resz/
2.) https://www.evangelikalcsoport.hu/2020/06/12/interju-fazekas-bence-gyula-kalvinista-teologussal-john-h-walton-alapveteseinek-reszletesebb-cafolata-ii-resz/
3.) https://www.evangelikalcsoport.hu/2020/06/14/interju-fazekas-bence-gyula-kalvinista-teologussal-john-h-walton-alapveteseinek-reszletesebb-cafolata-iii-resz/
Az általam fordított recenzió a témában: https://www.evangelikalcsoport.hu/2020/04/17/adam-es-eva-elveszett-vilaga-john-walton-muvenek-recenzioja/
Kedves Atyámfia, András!
Nagyon hasznos és nagyon tanulságos eszmecserem ami akár az idei ökumenikus imahét értékes hozadéka lehet, de azt szeretném megkérdezni, hogy az ószövetségi szentírástudomány protestáns és neoprotestáns művelői – civil szakemberek és teológus, gyakorló lelkészek egyaránt – az írásmagyarázatban és a gyülekezeti igehírdetésben az Ószövetség melyik idegen nyelvű, és melyik magyar szövegtanúját használják egyedül hiteles- és mérvadóként? – és az evangelikalcsoport.hu résztvevői? Sajnálom, hogy ennek a kérdésnek a fontosságára csak a linkek eiolvasása közben döbbentem rá, mert ezr az elején kellett volna tisztáznom.
Kedves Cserbák úr!
Szeretném leírni az itteni hermeneutikai alapokat, amelyeket az ide publikálók képviselnek. Úgy tűnik, mintha ön a történeti-kritikai módszert használná. Illetve a redakciókritikát (pl. az ezt valló kutatóknál hangzik el rendszerint, hogy egyes bibliai könyveket sokkal későbbi bibliai könyvek szerzői állítottak össze; vagy, hogy az egy teremtéstörténet valójában kettő; vagy, hogy egy bibliai szereplő a történeti kutatás alapján nem pontosan a narratívának megfelelő szereplő volt a valóságban stb.).
Ilyen hermeneutikákat itt nem szokás használni, csak a történeti-grammatikai módszert. Valamint egyszerű nyelvtani szövegkritikát. Kortörténeti elemzéseket is el szokás fogadni, de csak amennyiben nem változtatják meg radikálisan a bibliai narratíva értelmét, vagy jelentését.
Az evangelikáloknál (ez a weboldal), a Biblia eredeti szövegét (melyet a fordítások elég szorosan követnek általában, jobb-rosszabb módon) inerránsnak (vagy infallibilisnek) szokás tekinteni, azaz nincsenek benne reális tévedések, vagy a másolt szövegekben az elírásoknál nagyobb hibák. Előfordulhatnak esetleg még kisebb-nagyobb blokkok, melyek bizonyos fő kéziratokban nem találhatóak meg, de ennyi.
A kérdését illetően, mindenfajta fordításokat használnak az ide írók, vernakulárisakat, és az eredeti vagy hagyományos szövegeket is. A kezünk ügyébe szokott kerülni a maszoréta szöveg, a septuaginta, különféle Nestle-Aland és UBS kritikai szövegkiadások.
Az MRefEgyh. hivatalos fordítása a 2014-es RÚF, előtte pedig főleg a Károli Szent Bibliát használták.
Nem tudom megvilágítottam-e a különbségeket, vagy hogy pontosan mire szeretne kilyukadni.
Tisztelt Atyámfia, Kedves Fazekas Bence!
„…vagy hogy pontosan mire szeretne kilyukadni.”
Nagyon sajnálom, és szíves elnézésüket kérem, ha gyanút keltőek, vagy túlságosan rendszeridegenek voltak közléseim. Hogy értsék a helyzetet, nyugdíjas görög-katolikus lelkész vagyok. Hogy megfogalmazásban általában a keleti egyházat használtam, annak az az oka, hogy a II. Vat. Zsinattal elindult folyamat eredményeként a „Filioque” és a szertartásainkban a pápa említésén kívül semmiben nem különbözünk ortodox testvéreinktől. Az internet terített asztalán névvel mindent lehet tudni rólam, az viszont esetleg nem derül ki, hogy a „Népköztársaság” idején kényszerűségből elméleti informatikus diplomát is szereztem az ELTE-n, s ebben a szakmában nyújtott munkámért a köztársasági érdemrend lovagkeresztjét kaptam. Ez nem a reklám helye, és nem dicsekvés, hanem ezért merek tanácsot megkockáztatni Önöknek, ha hozzám hasonló internetes kereső téved a honlapjukra, és enged a közlési kényszernek. Fontolják meg, hogy érdemes lenne-e a honlapjukat üzemeltető rendszergazdával megbeszélni, hogy a honlapra belépőknek írási jogosultságuk ne legyen automatikus. A rendszergazda fogja érteni a helyzetet, mert a felhasználói jogosultságok szintjeinek a szabályozása általános a hazai és a nemzetközi gyakorlatban.
Miért kérdeztem? 89. 12. 31-e után az egy házi szolgálatom és a civil munkám párhuzamosan futott. Mivel ószövetségi biblikumból szereztem doktori fokozatot az Rk. Kp-i Hittudományi Akadémián, folyamatosan követem a terület fejlődését/változását, s erre inf. szakemberként korlátlan lehetőségem van. Igy akadtam az önök honlapjára is. Az 1500 éves hagyományunkból, magunkból kiindulva kérdeztem gyanútlanul, mert egy ilyen érdeklődésre mi abszolút egyértelmű választ adunk. Az egyház keleti felén a második századtól kezdve az írásmagyarázatnak és a templomi közösségi szolgálatnak az Ószövetség tekintetében egyetlen, kizárólagos szövegtanúja a Septuaginta, az alexandriai könyvtári példány. Ezt és másolatait használták az alexandriai katechetikai iskolában, amíg kedves mohamedán testvéreink a könyvtárat fel nem gyújtották, és az ott őrzött 500 iratttekercsből egy fecni sem maradt, mert ami fontos, az benne van a Koránban, ami meg azon kívül van, az káros. Egy szerencséje van az emberi művelődéstörténetnek, hogy a könyvtár katalógusa és a könyvtárosok névsora – az alapítástól a felgyújtásig – a sors különös fintoraként megmaradt. Ezután az alexandriai kvtárbeli LXX másolatait használta alexandriai és az antóchiai katechetikai iskola, az első hét egyetemes zsinat atyái, és a nagy keleti egyházatyák. A Septuaginta-t használták a himnuszköltőink, és ez máig így van az írásmagyarázatban és a napi templomi szolgálatban is (eltekintve a kényelmi és praktikus szempontoktól, ha éppen egy más modern magyar fordítás van kéznél). A keleti egyház viszonyát az Ószövetséghez a Gal. 3,24-29 őrzi a legtökéletesebben. A templomainkban az oltáron csak és kizárólag az evangéliumos könyv lehet és kell legyen az síri lepel összehajtogatott másolatán. Az istentiszteleteken, a napi zsolozsmában a zsoltárokat heti körforgásban végig imádkozzuk. Ószövetségi olvasmány csak a zsinagógai istentisztelethez legközelebb álló esti (vecsernye) és reggeli (utrenye) istentiszteleten van, és csak a megváltás nagy eseményeinek és a nagy szentek ünnepeinek előestéjén és reggelén olvasható, és kifejezetten az ünnephez válogatott ószövetségi előképi szövegek. Liturgiában/eucharisztián/misén csak az apostoli iratokból és a soros evangéliumból olvasunk fel. Az esti és reggeli istentisztelet válogatott ószövetségi olvasmányait, az ünnepek sorrendjében és az apostoli iratokat tartalmazó liturgikus kötetet mindig a templom hajójában, a kántor/kántorok helyén, egy oszlopszekrényben kell őrizni a szolgálatokhoz szükséges (kb. 20) liturgikus kötettel együtt
Tovább nem veszem igénybe türelmüket, mert velünk, a fentiekkel kapcsolatban is minden kimerítően megtalálható az világhálón. A keleti részegyházak a nagy nyugati szórvány miatt kiemelten kezelik ezt a kommunikációs felületet. A mesterséges intelligencia megjelenésével pedig már megfogalmazódott a szövegeink tekintetében a teljeskörű digitalizálás. További áldásos, kitartó munkát kívánok Kedves Mindnyájuknak.
Kedves András!
Ezt írja: „Fontolják meg, hogy érdemes lenne-e a honlapjukat üzemeltető rendszergazdával megbeszélni, hogy a honlapra belépőknek írási jogosultságuk ne legyen automatikus. A rendszergazda fogja érteni a helyzetet, mert a felhasználói jogosultságok szintjeinek a szabályozása általános a hazai és a nemzetközi gyakorlatban.”
Ez egészen konkrétan miért is lenne hasznos? (A kommenteket a rendszergazda engedi ki jelen esetben is – csak olyan kommentelő esetében automatikus a komment publikálása, akinek a korábbi kommentjeit a rendszergazda már engedélyezte korábban)
Nagyon tetszik ez a nyilatkozat, teljesen egyet is értek vele, csupán egy „kifogásom” van, mégpedig az a megfogalmazás, hogy „Isten a világot a semmiből teremtette (creatio ex nihilo)”. A semmi szó megítélésem szerint egy olyan, az ember által kreált szó, ami elsősorban a tudásunk végességét hivatott leplezni, valódi tartalma megfoghatatlan, ugyanakkor szükségünk van magának a szónak a használatára a hétköznapi mindennapokban sőt még a filozófiai fejtegetéseinkben is. Végül is az Ige ezt mondja: Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy a mi látható, a láthatatlanból állott elő. (Zsid:11:3) Miért nem mondjuk azt, hogy az Isten az általunk látható, felfogható és értelmezhető világot a láthatatlanból (azaz az általunk emberi mivoltunk miatt nem felfogható és értelmezhető valamiből) teremtette? Persze értem, hogy ebben akkor benne van a kapaszkodó, hogy Istenen kívül a teremtés előtt is volt már valami, de ez ugyanaz a logikai csapda mint amit magának a semmi fogalmának (csakúgy mint a végtelen fogalmának) a kreálásával akarunk elkerülni.
Kedves Zoltán,
a teremtéshez (amely nem alkotás) Istennek nincs szüksége „semmire”. Ilyen értelemben Isten mind a látható és mind a láthatatlan világot a „semmiből” teremtette.
„Mert Ő benne teremtetett minden, a mi van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremtettek;” (Kol 1:16)
Kedves Zoli!
Rendben, elfogadom ezt az Igét is, ez is teljesen megfelelő, de akkor mért nem mondjuk azt, hogy minden Istenben, (Istenből?) teremtetett, miért ragaszkodunk a semmi szóhoz?
Hadd beszéljen tovább az Ige a „magyarázat” helyett.
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige volt az Istennél, és Isten volt az Ige. Ez kezdetben az Istennél volt. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett.” (Jn 1:1-3)
Igen az Ige ebben az esetben is egyértelmű, mert a semmi szót a hétköznapi jól érthető formában (változatban) használja. 10 könyvet kaptam Pistától és semmit se Bélától, azaz a semmi ebben az esetben a 10 hiánya. A Jánosi Igében a semmi szintén egyértelmű, mert valaminek a hiányáról beszél, nem pedig a filozófiai értelembe vett absztrakt semmiről van szó. A semmi, mint valaminek a hiánya jól értelmezhető, de mint elvont fogalom értelmezhetetlen. Hol mondja azt az Ige, hogy Isten a semmiből (mint elvont fogalom) teremtette a világot?
A magam részéről kezdettől ezt hiszem és vallom, természetesen aláírom!
Sipos Ete Zoltán