A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből – a protestáns ortodoxia érvei, I. rész

Van-e relevanciája ma, 2023-ban – az egyetemes vagy globális egyház nem túl rózsás helyzetét tekintve – a római katolicizmus elleni polémiának, vagy sem? Annyi veszély fenyegeti kívülről és belülről az egyházat (a nagy római katolikus és az ezerfelé osztódott különféle protestáns felekezeteket egyaránt), nem kellene-e inkább a közös pontokra, a kultúrharcra, az emberi lét kereteit biztosító normák védelmére összpontosítani, ahelyett, hogy újra fél évezreddel korábbi, sokszor lefutott harcokba bocsátkoznánk?

Ez a kérdés – amely sokak szemében eleve anakronisztikusnak tűnik – különösen annak tekintetében érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy konzervatív evangéliumiként bizonyos meghatározó társadalmi kérdésekben (pl. a magzati élet védelme, a nemiség, a házasság szentsége, a szexualitáshoz való biblikus szemléletű hozzáállás) épp azokkal a tradicionalista, hagyományhű, konzervatív (a progresszívek szókészletében: „ultrakonzervatív”) katolikusokkal értünk egyet, akiktől teológiai tekintetben épp azokat a kardinális kérdéseket (a Szentírás és a hagyomány szerepe a hit és az életgyakorlat terén, a pápai tisztség legitimitása, a hit és a cselekedetek viszonya a megigazulásban, az emberi érdem, a búcsú és a tisztítótűz kérdése, az úrvacsora-értelmezés, a klérusnak mint olyannak a teológiai jelentősége és erkölcsi állapota, a szentek tisztelete, a kötelezően elrendelt cölibátus stb.) illetően vagyunk a legtávolabb, amelyek miatt a reformáció Luther Márton fellépésével egyáltalán útjára indult, vagyis inkább kirobbant. Konzervatív evangéliumiként tehát azzal a dilemmával szembesülünk, hogy bár úgy tűnik, teológiai tekintetben közelebb állunk a Róma megújhodását sürgető katolikus körökhöz, akik a szigorú klerikalizmussal szemben az egyház demokratizálása, a kötelező papi cölibátus eltörlése stb. mellett törnek lándzsát, ugyanakkor – megkapargatva a felszínt – rövid úton világossá válik, hogy ezeket az úgynevezett reformokat épp azok a progresszív csoportok képviselik a római egyházon belül (lásd a „szinódusi út” elnevezésű németországi kezdeményezést), akik végső soron ugyanahhoz a keresztyénellenes szellemi holdudvarhoz tartoznak, amely a protestáns közösségeken belül tapasztalható végzetes tanbeli erózióért is felelőssé tehető. A római egyház úgynevezett „reformjaiért” küzdő csoportosulásokra tehát azért nem tekinthetünk mi, hitvalló protestánsok barátként, mert ez esetben nem Rómának a biblikus keresztyénséghez való visszatérítése, hanem egy nagy múltú vallási közösségnek az erőszakos szekularizációja a cél.

Konkretizálva az előbb említett dilemmát, tehát arról van szó, hogy a társadalmi alapnormákat, a hagyományos erkölcsöt, a teizmust, a transzcendenst, sőt bizonyos keresztyén tanbéli tartalmakat illetően közelebb állunk a tradicionalista, keményvonalas pápistákhoz, mint a reformkatolikusokhoz, ugyanakkor az előbbiektől továbbra is élesen elválaszt minket mindaz a hitbéli örökség és tudatosan is vallott tanbéli tartalom, amelyért mi egyáltalán protestáns keresztyénnek valljuk magunkat. Ebből fakadóan – bár bizonyos közös ügyek mentén, érdekérvényesítő képességünk hatékonysága érdekében egy irányba haladhatunk, ugyanakkor – elképzelhetetlen, lehetetlen és elfogadhatatlan a két teológiai iskola, illetve tradíció és az azokra szervesen épülő kegyesség közötti átjárás. Nem szabad elfelejteni, hogy sajátos tanbéli fejlődése folytán a római egyház sem visszavonni, sem korrigálni nem képes – de nem is szándékozik – a korábban kimondott dogmáit (legfeljebb ügyes retorikával új értelmezéseket kapcsol hozzájuk), valamint az általunk, protestánsok által vallott és oly drága kincsnek tekintett hittételek egyházi átokkal való sújtását sem fogja felülbírálni. Magyarán, a közöttünk feszülő különbség egyszer és mindenkorra kőbe van vésve. Már csak ezért is szükséges folyamatosan tudatosítani magunkban, hogy mit hiszünk, miért hisszük azt, amit hiszünk, és ebből következően mi az, amit nem hiszünk, sőt határozottan elutasítunk és tévtanításnak bélyegzünk.

Mindezen túl azért van szükség a különbségek hangsúlyozására – e jelen írásban különösképpen is a miseáldozat és a protestáns úrvacsora közötti eltérések nyomatékosítására –, mivel a posztmodern hatása immár az egyháztagok gondolkodásán, hozzáállásán is erősen meglátszik. Mire gondolunk? Keresztyén létünk, identitásunk tudatos, tanbéli aspektusa egyre inkább elhalványul, míg a sokszor ellenőrizhetetlen, változó érzelmek egyre nagyobb és nagyobb területeket szakítanak ki hívő létünk azon területéről, amelyet hagyományosan csak „kegyességnek” hívunk. A hitélet érzelmi aspektusa természetesen lényeges, már csak azért is, mert Isten teremtett minket az ő képmására érzelmi lényekké – a vele való kapcsolatunk nem merül ki kognitív folyamatokban, sőt az istenkapcsolatunkban nagyon is fontos szerepet töltenek be az érzelmek. Ugyanakkor az érzelmeket mindig az írott kinyilatkoztatás és az abban szereplő doktrínák „tartják irányban”, teszik őket a hitéletünkben betöltött szerepüket illetően gyümölcsözővé, és ezek azok, amik elválasztják őket a szektás, állhatatosságot és a konzisztens biblikus rendszert nélkülöző írásellenes rajongástól.

Ez az érzelmi tekintetben túlburjánzott „hit” azután sokakat arra sarkall, hogy olyan elemekből illesszék össze hitéletüket, amelyeket teológiai tekintetben lehetetlenség összekapcsolni, sőt amelyek egyenesen taszítják vagy kioltják egymást. Példának okáért egyre inkább előfordulnak olyan esetek, hogy valamely protestáns egyház tagjai egy adott római katolikus közösségben rendszeresen élnek az eukharisztiával. Vagy éppen fordítva, római katolikus emberek minden további nélkül részesülnek valamely protestáns közösségben az úrvacsora sákramentumában.

Ez, túl a teológiai nézetkülönbségeken, természetesen az egyházi törvényeket illetően is problémás. A római katolikus felekezet és a reformátusok-evangélikusok között nincs egyházjogilag szabályozott úrvacsorai közösség, communio, sőt sem hivatalos, sem félhivatalos kezdeményezések sem történtek erre irányulóan semmiféle szinten – a feloldhatatlan teológiai nézetkülönbségek miatt nem is történhetnek. Például Róma tanítása szerint nem élhet az eukharisztia szentségével az ­– tehát nem „áldozhat” –, aki nem volt elsőáldozó (illetve nem teljesítette az elsőáldozáshoz szükséges kritériumokat: nem vett részt a felkészítő alkalmakon, nem tett vizsgát, nem végzett szentgyónást stb.). És a hazai protestáns – református és evangélikus – gyakorlat szerint sem élhet az úri szent vacsora sákramentumával az, aki nem konfirmált (és magától értetődően nem teljesítette a konfirmációhoz szükséges feltételeket). Az egyházi-felekezeti rend szempontjából tehát szabálytalan párhuzamosan – akár rendszeresen, akár alkalmanként ­– „úrvacsorázgatni” a római katolikus és a protestáns közösségekben, és erre különféle rendhagyó alkalmak sem adnak felhatalmazást, például ökumenikus táborok, ifjúsági találkozók stb., de még a vegyes házasságok sem (ettől függetlenül a vegyesházasságokban szépen megvalósulhat az ökumené – például a közös imádság és a bibliaolvasás által –, amennyiben a felek tiszteletben tartják egymás hitét). A gyakorlatban természetesen lehetséges, hogy ez anonim módon kivitelezhető – egyszerűen azért, mert a plébános, a káplán vagy a lelkipásztor nem tud róla, netán hallgatólagosan elfogadja –, attól ez még mindenképpen jogszerűtlen és tisztességtelen gyakorlat.

Ugyanakkor a jelenség valós, és egyben felhívás is mind az egyháztagok, mind a lelkészi személyek irányában, nevezetesen, hogy a hitre való nevelés nem mellőzheti a hitbéli tételek elsajátítását és tudatos megvallását. A hívő népet folyamatosan emlékeztetni kell arra – és a hívő népnek folyamatosan evidenciában kell tartania –, hogy még mindig nem „lendülhetünk túl” a teológiai nézetkülönbségeken, hiszen azok jelen vannak, valósak és túl radikálisak ahhoz, hogy mit sem törődve velük a magunk módján feloldjuk őket a római katolikus felekezet és saját közösségünk között ide-oda ingázva. Ez az érzelmekre hivatkozva sem megengedett, mondván, „én mind az eukharisztiában, mind az úrvacsorában érzem Krisztus jelenlétét”.

Nos, épp azért, mert komolyan vesszük e felhívást, indítjuk útjára ezt a mostani sorozatot, amely a római katolikus miseáldozat és a protestáns úrvacsora közötti különbségeket, valamint az előbbi – a protestáns írásértelmezés talaján állva – illegitim és téves voltát próbálja bemutatni. Ennek érdekében egyszerűen megtehetnénk azt is, hogy bármelyik reformátori hitvallás (a Második helvét hitvallás vagy az Ágostai hitvallás) megfelelő passzusait beidézzük, ugyanakkor mi – az Evangelikál Csoport által nyíltan felvállalva – a protestáns teológiai irodalom egy elfeledett korának és e kor elfeledett szerzőinek a megismertetését tűztük ki célul magunk elé. Ez a kor a protestáns ortodoxia (vagy másképpen mondva, a protestáns skolasztika), és ennek az egyik legnevesebb képviselője a Kálvin János által alapított Genfi Akadémia egykori vezetője, a svájci François Turrettini (1623–1687). A protestáns ortodoxia kifejezés egyrészt a teológia módszerére, tartalmára és formájára utal, másrészt pedig az egyháztörténet azon korszakára, amelyben a teológiai gondolkodásnak ez a precíz, rendszerező formája kialakult. Korszakként a reformáció utáni időszakot foglalja magában a pietizmusig és a felvilágosodásig.

A következőkben tehát Turrettini monumentális művének, az Institutio Theologicae Elencticae címet viselő rendszeres teológiájának (Institutes of Elenctic Theology; P&R Publishing, 2022) a miseáldozattal kapcsolatos passzusait (19. téma, sákramentumok: XXIX. fejezet, a miseáldozat) fogjuk összefoglalni és az egyes részleteit kifejteni. Turrettini opuszával kapcsolatosan James Montgomery Boice (1938–2000), a 20. század egyik legmeghatározóbb református tanítója így fogalmazott: „Ha létezett valaha olyan jelentőségteljes teológiai mű, amelyet elhanyagoltak, akkor François Turrettininek a keresztyén tanítás egészét felölelő mesteri kötetei ilyenek.” Az először az 1600-as évek végén megjelent nagyívű teológiai munka a Genfi Akadémián eltöltött mintegy harmincéves tanításának a gyümölcse.

Az alábbi összefoglalás néhol a jelen cikk írójának saját szavaival kerül közlésre, a tartalmat tekintve pedig szintén az ő egyéni válogatását és súlypontozását követi, és mint ilyen az átváltoztatás/átlényegülés (transsubstantiatio), a miseáldozat és a szentségimádás kerül feldolgozásra. Azért e három, mert ezek a legszorosabb módon összetartoznak. A közreadott tartalom reményeink szerint úgy kerül majd bemutatásra, hogy a sokszor nehezebben érthető skolasztikus rendszerezés és közlésmód dacára a teológia iránt érdeklődő átlagolvasó számára is viszonylag könnyen befogadható lesz.

Végül kérdéses lehet az olvasó számára, hogy mennyire releváns számunkra egy 17. századi, nyilvánvalóan a trienti zsinat (1545–1563) kánonjaival polemizáló mű ma, 2023-ban, 58 évvel a második vatikáni zsinat lezárulta után. Habár Róma hivatalos retorikája nyilvánvalóan megváltozott – ne feledjük, az első vatikáni zsinat még eretneknek és szakadárnak bélyegezte a protestánsokat –, több olyan implicit elgondolás vagy tan, amely korábban is elválasztotta a római katolikusokat a hitvalló, ortodox protestánsoktól, (pl. a pápai csalatkozhatatlanságról és Mária mennybevételéről szóló dogma) mára megváltoztathatatlan dogmává szilárdult. A helyzet tehát nemhogy jobb nem lett, hanem bizonyos értelemben még rosszabb is. Ezt tükrözi az is, hogy a jelenlegi, a kilencvenes években megjelentetett katekizmus minden olyan tételt megerősít, amely a 16. században vita tárgyát képezte. Végül említsük meg a Hittani Kongregáció 2000-ben közzétett – II. János Pál pápa által jóváhagyott – Dominus Jesus című nyilatkozatát Jézus Krisztus és az egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltáról, amelyben többek között a következő kijelentés olvasható: mindazok a keresztyén közösségek, „amelyek nem őrizték meg az Eucharisztia eredeti valóságát, nem egyházak”.