A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből – a protestáns ortodoxia érvei, IV. rész

Teológiai fókuszú egyesületként többek között a protestáns teológiai irodalom egy elfeledett korának és e kor elfeledett szerzőinek a megismertetését tűztük ki célul magunk elé. Ez a kor a protestáns ortodoxia (vagy másképpen mondva, a protestáns skolasztika), és ennek az egyik legnevesebb képviselője a Kálvin János által alapított Genfi Akadémia egykori vezetője, a svájci François Turrettini (1623–1687). A protestáns ortodoxia kifejezés egyrészt a teológia módszerére, tartalmára és formájára utal, másrészt pedig az egyháztörténet azon korszakára, amelyben a teológiai gondolkodásnak ez a precíz, rendszerező formája kialakult. Korszakként a reformáció utáni időszakot foglalja magában a pietizmusig és a felvilágosodásig. Alább Turrettini monumentális művének, az Institutio Theologicae Elencticae címet viselő rendszeres teológiájának (Institutes of Elenctic Theology; P&R Publishing, 2022) a miseáldozattal kapcsolatos passzusait (19. téma, sákramentumok: XXIX. fejezet, a miseáldozat) fogjuk összefoglalni és az egyes részleteit kifejteni.

– A sorozat korábbi részei: I. rész, II. rész, III. rész –

A miseáldozat téves és illegitim voltát bizonyítja, hogy a „pap” maga Krisztus, aki önmagát ajánlja fel áldozatként Istennek, azaz a pap és az áldozat egy és ugyanaz. Krisztus az Újszövetség egyetlen papja, aki egyetlen áldozattal elvégezte üdvösségünk művét. Ha Krisztus Melkisédek rendje szerinti örökkévaló pap utód és helytartó nélkül, akinek a papsága – papi tisztje – megváltoztathatatlan, és nem száll át másokra, és aki csak egyszer áldozta fel magát, akkor istenkáromlás azt állítani, hogy ezt az áldozatot más helyettes papok megismétlik a misében. A Szentírás alapján mindez bizonyítható, hiszen ami a papságot illeti: a) egyedül Krisztus kapta a parancsot az Atyától, hogy életét adja a juhokért, és e parancsot egyedül ő teljesítette (Jn 10,18); b) egyedül Krisztus személyére utaltak, illetve mutattak előre az ószövetségi papok és áldozatok, és mivel ezek megszűntek, ezért egyedül ő maradt és marad pap; c) egyedül Krisztusról jelentik ki, hogy „szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített, és az egek fölé emeltetett” (Zsid 7,26); d) egyedül Krisztus az Újszövetség közvetítője, ezért csakis az ő feladata a papi tisztség betöltése és az értünk való közbenjárás (1Tim 2,5; Zsid 9,14–15); e) egyedül neki van változhatatlan és örök papsága (Zsid 7,24); f) az Újszövetség nem említ más papot rajta kívül, aki egyszerre lenne áldozópap és áldozat – ebben különbözik az újszövetségi pap (Krisztus) az ószövetségi papoktól, akik állatokat öltek le (Zsid 9,12).

Ami az áldozat és a pap Krisztusban egyesülő egységét illeti, maga a Zsidókhoz írt levél szerzője mondja, ahogy idéztük is: „Mert ilyen főpapra volt szükségünk, aki szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített, és az egek fölé emeltetett. Neki nincs szüksége arra, mint a főpapoknak, hogy naponta mutasson be áldozatot, előbb a saját bűneiért, azután a nép bűneiért. Mert ő ezt egyszer s mindenkorra megcselekedte, amikor önmagát adta áldozatul.” (Zsid 7,26–27) Illetve: „Nem is azért ment be, hogy sokszor áldozza fel önmagát, ahogyan a főpap megy be évenként a szentélybe más vérével, mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ kezdete óta. Most azonban egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.” (Zsid 9,25–26) Vagy: „Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett.” (Zsid 9,12) Megint máshol: „Isten akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra.” (Zsid 10,10) Illetve: „Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.” (Zsid 10,14) Mindezek alapján a napnál világosabb, hogy a Zsidókhoz írt levél állítása szerint Krisztus áldozata egyszeri, hiszen azt mondja, hogy Krisztus csak egyszer (ephapax) áldozta fel magát a kereszten, szemben a törvény szerinti áldozatokkal, amelyeket nemhogy többször mutattak be – egyfolytában ismételték őket –, de több személy is volt, aki bemutatta őket. Nos, ha valaki úgy véli, hogy Krisztust gyakran, sőt mindennap fel kell áldozni, az hogyan állíthatná ennyire határozottan és abszolút módon – mindenféle apró kivétel és kiegészítés nélkül –, hogy többé nem lehet és nem is kell őt feláldozni?

A pápisták ravasz megoldása nem jelenthet itt megoldást, ők ugyanis különbséget tesznek a megváltás-, illetve elégtétel-áldozatnak és a megváltás alkalmazásának – a vallásgyakorlatnak – az áldozata között; továbbá különbséget tesznek véres és vér nélküli, elsődleges és másodlagos, engesztelő és emlékező áldozat között. Állításuk szerint csak az előbbit nevezi a Zsidókhoz írt levél egyszerinek és megismételhetetlennek, az utóbbit nem. Természetesen ezek a művi megkülönböztetések sok kérdést felvetnek, és sok tekintetben ellentmondanak mind a Szentírás tanúságtételének, mind a józan észnek. Ugyanis ha az apostol biztos lett volna abban, hogy Krisztus az úrvacsorában valódi és tényleges áldozatot mutatott be az emberek bűnei miatt, akkor miért nem beszélt arról sohasem, hogy ez az áldozat – szemben Krisztus keresztáldozatával – nem egyszeri, hanem újra és újra megismételhető, figyelembe véve az előbb említett korlátozásokat, nevezetesen, hogy az úrvacsora csak alkalmazott, vér nélküli, másodlagos és reprezentatív áldozat? Sem azt nem mondja az apostol, hogy az úrvacsora áldozat lenne, sem semmi ilyesféle korlátozásokról nem tesz említést.

Ha egyesével végigmegyünk az előbb említett erőltetett különbségtételeken, azt látjuk, hogy a megváltás és az alkalmazás áldozatát elkülöníteni, ugyanakkor mindkettőt egy és ugyanazon áldozatnak tekinteni abszurd, hiszen 1. az áldozat és az alkalmazása két eltérő dolog: az áldozati felajánlás Isten irányában történik, az alkalmazás az ember irányában; az áldozati felajánlás véghez visz valamit, az alkalmazás feltételezi, hogy az a valami már végbement. Márpedig mivel az engesztelő áldozat Isten irányában történő felajánlás, emiatt nem lehet a saját alkalmazásának az eszköze is egyben. Az „alkalmazás áldozatáról” beszélni ebből kifolyólag nonszensz, hiszen ahol nincs bűnért való áldozat, ott nincs engesztelő áldozat sem. 2. Az áldozat alkalmazása nem mehet végbe újabb áldozat révén: ha az adósságot más fizetési kötelezettség formájában terheljük az adósra, az egy végtelenített sort idéz elő, hiszen minden ilyen lépésért (az adósság kifizettetésének az „alkalmazásáért”) újabb áldozatra volna szükség. 3. Az alkalmazás „eszköze” nem az Istennek felajánlott áldozat, hanem Isten részéről az ige a szentségekkel/sákramentumokkal karöltve külsőleg és a Szentlélek által belsőleg, az ember részéről pedig a hit abban, hogy Krisztus halála és minden érdeme önmagamra alkalmazva megigazulásommá és üdvösségemmé válik. 4. Az ószövetségi szentek is üdvösséget nyertek, ez pedig azt jelenti, hogy Krisztus áldozatát visszamenőleg is alkalmazni kell, viszont rájuk a miseáldozatot nyilvánvalóan nem lehetett alkalmazni. Ha viszont rájuk nem lehetett alkalmazni, akkor miért van ma szükség arra, hogy naponta ezerszer felajánlják, csak hogy Krisztus áldozata hatékony legyen az újszövetségi hívők számára?

Térjünk át a véres és a vér nélküli áldozattal kapcsolatos különbségtételre. Az úrvacsora tekintetében erre vonatkozóan nem találunk szentírási referenciát, sőt ez a feltételezés ellentmond a Szentírásnak, mivel az apostol kifejezetten tanúsítja, hogy nincs bűnbocsánat (és ebből következően nincs engesztelő áldozat sem, amellyel a bűnbocsánatot el lehet nyerni) „vérontás nélkül” (lásd Zsid 9,22).

Ugyanígy értelmetlen elsődleges és másodlagos áldozatról beszélni, mégpedig azért, mert 1. a Zsidókhoz írt levél szerzője csak egy áldozatról szól, nem pedig többről; ezért indokolatlan az a feltételezés is, hogy csak az elsődleges áldozatra gondolt, amikor Krisztus áldozatának megismételhetetlen és egyszeri áldozatáról beszélt, és nem a másodlagosra. (Miért nem említi a másodlagos áldozatot, ha a hívő élet szempontjából kardinális jelentőségű?) 2. Ahol egyetlen elsődleges áldozat elegendő Isten számára, ott nincs szükség további másodlagosra (lásd Zsid 10,14: „Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.”) Ha Krisztus egyszeri áldozata teljesen tökéletessé tette a hívőket, elnyerve mindazt, ami az üdvösség szempontjából lényeges, akkor miért van szükség másodlagos áldozatra? 3. Ne feledjük a Zsidókhoz írt levél sorait: „Ahol pedig bűnbocsánat van, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat.” (Zsid 10,18) Mármost, ha Krisztus elsődleges áldozata lehetővé tette a bűnbocsánatot, akkor – a Szentírást követve – nem lehet és nem is szabad helyet adni semmiféle másodlagos áldozatnak. Ha ugyanis lenne ilyen, akkor – annak lényegéből fakadóan – csakis a bűnbocsánat elnyerésére és a bűnökért való engesztelésre szolgálhatna. Bellarmin bíboros erre azt válaszolta, hogy a bűnbocsánathoz két dolog szükséges: az egyik, hogy kifizessék a feloldozás árát – hogy az isteni igazságosságnak megfelelő és jogos elégtétel legyen –, a másik, hogy ezt a kifizetést konkrét módon az emberekre alkalmazzák. Ami az elsőt illeti – ezt Bellarmin is elismerte –: a keresztáldozat minden – múltbéli, jelenlegi és jövőbeli ­– bűn elengedését szavatolta. Mivel tehát ez az áldozat megtörtént, és a bűnök elengedésre kerültek, nincs szükség más, hasonló bűnért való áldozatra, azaz nem kell megszerezni a bűnök elengedésének az árát. Ami pedig a másodikat illeti – állítja továbbá Bellarmin –: az összes bűn elengedése még nem történt meg, hiszen még mindig vannak olyanok, akikre alkalmazni kell a szabadulás árát, és akiknek a bűneit még el kell engedni. Nos, emiatt, illetve e célra marad a bűnért való áldozat, mégpedig a miseáldozat. De az apostol érvelése elzárja ezt a menekülési útvonalat. Ahol ugyanis a bűnbocsánat egyszer megadatott (ahogyan a keresztáldozat során történt), ott többé nem marad hely bűnért való áldozatnak. Ha pedig az elsődleges áldozat által tökéletesen megvalósul, hogy Isten többé nem emlékezik meg a bűnről, akkor nincs szükség másodlagos áldozatra, hogy újra elnyerje. Summa summarum: ha a keresztáldozatot követően többé semmiféle engesztelő áldozatnak nincs helye, akkor a miseáldozat teljes mértékben illegitim.

A negyedik különbségtétel a keresztáldozat tekintetében a róla történő megemlékezés és a misében a kiábrázolását szolgáló „áldozat” között húzódik. Erre azt válaszolhatjuk, hogy 1. egy dolog és annak kiábrázolása nem tekinthető egy és ugyanazon dolognak, amint azt Krisztus engesztelő áldozata és a miseáldozat közötti azonosság kapcsán állítják. 2. Az áldozatról való megemlékezés nem ugyanaz, mint az áldozat megismétlése. A miseáldozat valójában a szó valódi jelentését alapul véve nem tekinthető „megemlékező áldozatnak”, hiszen az nem az egyszer és mindenkorra megszerzett áldozat emlékére, hanem annak az újbóli megszerzésére történik. A valódi megemlékezés úgy történik, hogy egyrészt az írott és hirdetett ige felett elmélkedünk, amelyben Krisztus mint megfeszített jelenik meg előttünk (Gal 3,1), másrészt pedig a szentségekben való részvételben, amelyben Krisztusnak a kereszten felajánlott véres halálának és áldozatának az emlékét idézzük fel, amelyet a szent jegyek hathatósan közvetítenek számunkra.

Említettük, hogy Róma tanítása szerint a miseáldozat „egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz a felajánló is – most a papok szolgálata által –, mint aki akkor a kereszten önmagát föláldozta, csakis a feláldozás módjában van különbség” (22. ülés, 2. fejezet). A keresztáldozat módja véres, a miseáldozaté vér nélküli, ugyanakkor ez utóbbi mégiscsak a véres keresztáldozatra mutat. Ezt a megállapítást azonban számos érv cáfolja: 1. Ha a mise ugyanaz, mint Krisztus áldozata, akkor ugyanannak a papnak, ugyanannak az áldozatnak és ugyanannak a szenvedésnek kell megjelennie benne. Mindez a mise esetében nem áll fenn. 2. Ha viszont – tegyük fel – a kettő valóban megegyezik, akkor a mise vagy a kereszten megkezdett áldozat folytatása, vagy a megismétlése, de egyik sem járható út. Az előbbi azért nem, mert ami folytatásra szorul, az hiányos, az utóbbi pedig azért nem, mert az apostol a tökéletlenség bizonyítékaként hozza fel az ismétlést (Zsid 7,26–27; 9,26). 3. Mindezeken túl a keresztáldozat és a mise áldozata közötti eltérések sokrétűek. a) Az idő tekintetében: a keresztáldozatot kétezer évvel ezelőtt mutatta be Krisztus, míg a miseáldozatot naponta felajánlják. Ami egyszer megtörtént, azt nem lehet megismételni, mégis mindennap ezerszer megismétlik. b) A hely tekintetében: a keresztáldozat a golgotai kereszten történt, a miseáldozatot a templomi „oltárokon” mutatják be. c) Az érték tekintetében: az előbbi végtelen értékű és árú, az utóbbi véges. A véges és végtelen között végtelen a távolság. d) A cél tekintetében: az előbbi arra szolgált, hogy megfizesse a megváltás árát, míg az utóbbi elvileg arra, hogy alkalmazza. e) A lényeg tekintetében: az előbbi Krisztus szenvedésében és halálában áll, míg az utóbbi – bármit is mondanak – egyfajta visszaemlékezés, mert Krisztus nem hal meg többé. f) Azon személyek tekintetében, akikért felajánlják: az előbbit minden kiválasztottért mutatta be Krisztus (minden ószövetségi és újszövetségi szentért, értsd: a hívőkért), míg az utóbbiról azt hirdetik, hogy csak az újszövetségi hívőkért. g) A felajánlást végző személyek – a pap – tekintetében: az előbbi esetében egyedül Krisztus az, éspedig megalázott állapotában, az utóbbiéban a megdicsőült Krisztust „helyettesítő papok”. h) A felajánlott áldozat tekintetében: az előbbi esetben saját, „természetes” lénye az áldozat, az utóbbi esetben – a kenyér és a bor színe alatt – halhatatlan és érzéketlen „áldozatként” áldozzák fel. Az előbbiben látható, az utóbbiban láthatatlan. Az előbbiben a teste nagyságának megfelelő teret foglal el, az utóbbiban szellemek módjára oszthatatlanul egy pontban koncentrálódik.

Mindezekből kitűnik, hogy a miseáldozat és a keresztáldozat közötti különbség nemcsak a módot, hanem magát a lényeget tekintve is óriási.