Ki nyerte a fundamentalisták és a modernisták közötti harcot? Válasz egy százéves kérdésre
Thomas S. Kidd a Midwestern Baptista Teológiai Szeminárium egyháztörténész-kutatóprofesszora és számos könyv, köztük a Who Is an Evangelical?: The History of a Movement in Crisis (Yale, 2019) című kötet szerzője. Alább a The Gospel Coalition [Evangéliumi Koalíció] online platformján megjelent írásának összefoglalását olvashatjuk, kisebb kiegészítésekkel.
* * *
Nem sok lelkészt él túl az igehirdetése, de Harry Emerson Fosdick 1922 májusában elmondott prédikációját még 100 évvel később is elemezgetik és idézik. Megvilágítja a korabeli vitákat, de rávilágít a korunkban tapasztalható feszültségekre is. Fosdick „Győzni fognak-e a fundamentalisták?” című igehirdetése a korabeli fundamentalista-modernista vita mérföldkövének számított.
Durván leegyszerűsítve a modernisták voltak azok, akik úgy vélték, hogy a Biblia és a tudomány új értelmezései a hagyományos bibliai hit jelentős aktualizálását igénylik, a fundamentalisták pedig azok, akik megvédték a keresztyén tanítás alapjait, például a Biblia tévedhetetlenségét és a Krisztus testi feltámadásáról szóló tant.
Fosdick ezt a küzdelmet, amely az USA-beli felekezetek modernista és fundamentalista frakciói között játszódott le, az ApCsel 5-ben leírtakhoz hasonlította. Állítása szerint ez a harc tulajdonképpen az apostolok és a zsidó vezetők közötti összecsapás újrajátszása, megismétlése. Szerinte a modernisták Péter és a tanítványok újító szellemiségét követve tevékenykedtek, és ezzel a „judaizmus valaha tapasztalt legcsodálatosabb kivirágzását” képviselték. A fundamentalisták viszont szerinte a zsidó vallás azon merev, dogmatikus érdekcsoportjainak a hozzáállását testesítették meg, akik meg akarták akadályozni a judaizmus progresszív adaptációját az újszövetségi kinyilatkoztatás tükrében.
Fosdick méltatta a zsidó tudós, Gamáliél bölcsességét, aki az Apostolok Cselekedetei említett fejezetében figyelmezteti a többi zsidó vezetőt, hogy hagyják békén Krisztus követőit, az első keresztyéneket, mert „ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül; ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhetne, hogy Isten ellen harcoltok.” (ApCsel 5,38-39) Más szóval, a fundamentalisták megpróbálták feltartóztatni, hogy a liberálisok a keresztyénséget a modern világnézet újszerű elvárásaihoz igazítsák, de – hangsúlyozta Fosdick, – jobban tennék, ha elfogadnák végre a modernistáknak a felekezeteken és a teológiai szemináriumokon belüli jelenlétét. Hagyják rá az isteni gondviselésre, hogy eldőljön, hogy a hagyományos vagy a modernista gondolkodás győzedelmeskedik-e végül – javasolta Fosdick.
Egyébiránt Fosdick a new york-i Union Theological Seminary hallgatója volt, amely addigra már a modernista teológia egyik nemzeti bástyájának számított. Bár Fosdicket eredetileg északi-baptistaként szentelték fel, 1918-ban a New York-i Első Presbiteriánus Egyház lelkésze lett. E gyülekezet szószékén hangzott el a „Győznek-e a fundamentalisták?” című igehirdetése.
A prédikáció annyira ellentmondásosra sikeredett, hogy a kerületi presbitérium (tehát nem a gyülekezet presbitériuma) vizsgálatot indított Fosdick ellen. A vizsgálatot le is folytatták, Fosdick védője a presbiteriánus egyháztag, későbbi külügyminiszter, John Foster Dulles volt. Végül Fosdick 1924-ben lemondott a First Presbyterian Church vezető lelkészi tisztségéről, és a New York-i Riverside Church lelkésze lett. A Riverside-ot ifjabb John D. Rockefeller finanszírozta, és a 20. századi Amerika legjelentősebb modernista gyülekezetévé vált.
Fosdick prédikációja azt sugallta, hogy a modern emberek olyan tudományos ismeretekkel rendelkeznek, amelyek tarthatatlanná teszik a Biblia hagyományos értelmezését. Ez az új tudás feltehetően magában foglalta Charles Darwin evolúciós elméletét és a geológusok számításait egy nagyon idős Földről. De Fosdick akkor lett csak igazán konkrét, amikor azokat a tantételeket kezdte sorolni, amelyeket a fundamentalisták alapvető jelentőségűnek tartottak, és amelyeket a modernisták a mai tudás fényében már kérdésesnek találtak.
Egy emlékezetes passzusban Fosdick arra figyelmeztetett, hogy a fundamentalisták „ragaszkodnak ahhoz, hogy mindannyiunknak hinnünk kell bizonyos különleges csodák történetiségében, mindenekelőtt Urunk szűzi születésében; hogy hinnünk kell az ihletettség egy különleges elméletében – hogy a Szentírás eredeti iratait, amelyek természetesen már nincsenek a birtokunkban, tévedhetetlenül diktálták az embereknek, nagyjából úgy, ahogy egy ember diktál egy gyorsírónak”. (Itt Fosdick rosszindulatúan kikarikírozta a konzervatívok ihletettséggel kapcsolatos nézetét, összemosva a mechanikus inspirációt/diktálás elméletet a verbálinspiráció elméletével.) Továbbá hangsúlyozta, hogy a fundamentalisták ragaszkodnak ahhoz, hogy „hinnünk kell az engesztelés egy különleges elméletében – hogy Urunk helyettesítő halálában kiontott vére kiengeszteli az elidegenedett Istenséget, és lehetővé teszi a visszatérő bűnös számára Isten elfogadását; és hogy hinnünk kell Urunknak az ég felhőin való második eljövetelében, hogy aztán itt a földön felállítsa ezeréves birodalmát, véget vetve az általunk ismert történelemnek. Íme néhány karó, amelyet az egyház körül, a helyes tan kijelölésére vernek a földbe.”
Fosdick úgy vélte, hogy ezek a tantételek modern kontextusban idejétmúltak, meghaladottak és halálra vannak ítélve, még akkor is, ha készséggel elismerte, hogy sok igazi keresztyén még mindig őszintén hisz bennük. Fosdick csodálkozott azon, hogy a fundamentalisták miért nem tudják egyszerűen elfogadni a modernisták egyházi szerepvállalását, és miért használják az ortodoxiáról alkotott szűkös felfogásukat arra, hogy kirekesszék a modernizmus híveit a szószékekről és a teológiai szemináriumokból.
Ahogy a fenti megjegyzései is mutatják, Fosdick sem tanúsított éppenséggel kegyes hozzáállást a fundamentalistákkal szemben. Szerinte a fundamentalisták a legjobb esetben is csak makacs fajankók, akik ellenállnak az igazolható tudományos tényeknek, legrosszabb esetben pedig hatalommániások és legalisták, vallásos szélsőségesek, akik a régi idők farizeusaihoz és szaddúceusaihoz hasonlóan eltökéltek abban, hogy megállítsák a keresztyénség fejlődését.
Fosdick biztosra vette, hogy a fundamentalistáknak végül nem sikerül győzelmet aratniuk. Nem fog sikerülni nekik, hogy olyan tanokat, mint a tévedhetetlenség vagy a szűzi születés, az ortodoxia próbakövévé tegyenek olyan felekezeteken belül, mint az USA-ban működő Presbiteriánus Egyház (a mai PCUSA elődje) vagy az Északi Baptista/Amerikai Baptista Szövetség.
A kérdés az, hogy vajon igaza volt-e Fosdicknak, amikor ilyen magabiztosan kijelentette, hogy a modernisták fognak győzni? Ezt csak az azóta eltelt idő fényében tudjuk megállapítani.
A helyzet az, hogy a történelem felől nézve erre a kérdésre korántsem olyan egyszerű válaszolni. Bizonyos értelemben a modernisták nyertek, ha arra gondolunk, hogy többnyire sikerült irányításuk alá vonniuk a fősodratú felekezeteket. Ezek általában északi dominanciájú, történelmi protestáns felekezetek voltak, mint például a PCUSA, az Amerikai Baptista Egyházak (American Baptist Churches USA (ABCUSA)), az Amerikai Evangélikus-Lutheránus Egyház (ELCA) és az Episzkopális Egyház. Ezekben a felekezetekben ugyan sok lelkész hellyel-közzel konzervatív maradt, de nekik és gyülekezeteiknek el kellett fogadniuk, hogy a teológiai fakultásaikon és a felekezeteik vezetésében a többség már nem vallotta az olyan alaptanokat, mint a Szentírás ihletettsége vagy Krisztus helyettes bűnhődése.
A modernisták nem feltétlenül szorították ki a konzervatívokat a felekezeti ranglétráról, de az egyházkormányzat és a teológiai fakultások fontosabb pozícióit elzárták előlük. Az olyan ortodox hívők, mint J. Gresham Machen, a Princeton Seminary professzora, szintén tűrhetetlennek tartották a modernistákkal való együttélést, mivel Machen szerint a modernisták, illetve a teológiai liberalizmus képviselői valójában egy másik vallás képviselői, amit nem lehet történelmi értelemben keresztyénségnek nevezni többé. Az intézményi elkülönülés lett az egyetlen életképes alternatíva az ilyen vezetők számára. Machen később részt vett a tradicionalista philadelphiai Westminster Seminary és az Ortodox Presbiteriánus Egyház (OPC) megalapításában.
Más szempontból viszont a fundamentalisták (akik közül sokan az 1940-es évek végére az „evangelikál” kifejezést részesítették előnyben) arattak győzelmet. A Fosdick prédikációját követő évtizedekben evangelikálok rendelkeztek az Amerikából kiküldött tengerentúli misszionáriusok sorai felett, mivel a modernisták nagyrészt lemondtak a misszió és az evangelizáció középpontjában álló megtérésre hívásról. A modernisták nem „térítettek”, hiszen misszió alatt inkább szociális segélycsomagok célba juttatását, illetve társadalmi segítséget értettek.
Később, az 1960-as években óriási mértékben kezdett a fővonalbeli felekezetek taglétszáma apadni. Az 1950-es évek végén az amerikaiak több mint 50 százaléka tartozott valamelyik fővonalbeli egyházhoz, ma már csak körülbelül 13 százalékuk, és ez a szám is csökken, mégpedig rohamosan. Ugyanakkor a fősodratú egyházak és a modernista teológusok irányítják még az „elit” vallástörténeti tanszékeket és teológiai-hitéleti fakultásokat, gondoljunk csak a Borostyán Ligába tartozó egyetemekre (Brown, Columbia, Cornell, Darthmouth, Harvard, Princeton, Yale, illetve a Pennsylvaniai Egyetem). Ezek Észak-Amerika elit felsőfokú iskolái, de ide vehetjük még a Chicagói Egyetemet is.
A témával foglalkozó tudósok egy része szerint a fővonalbeliek és a modernisták ugyan elvesztették a hívekért, illetve az egyháztagokért vívott csatát, de megnyerték a tágabb értelemben vett háborút az akadémiai élet (beleértve a keresztyén akadémiai élet nagy részét), a vállalati kultúra és az olyan nem kormányzati szervezetek, mint a YMCA (Young Men’s Christian Association), a Vöröskereszt vagy a United Way irányvonalának a kijelölésében.
Egy ponton azonban Fosdick vitathatatlanul tévedett: azt állította, hogy a hagyományos keresztyén tanítás „elvérzik” a modern világban. Ha a világ konzervatív egyházaira és az evangéliumi hívők számára tekintünk, akkor a napnál világosabb, hogy kik győztek, mégpedig főlényesen: az ún. „fundamentalisták,” tehát azok, akik továbbra is ragaszkodnak a keresztyén hit alapvető tantételeihez. Egyértelművé vált, hogy a Szentírással kapcsolatos ortodox nézet, amelyet Fosdick a modern világban a hit akadályának tekintett, valójában a hit fennmaradásának a záloga.
A történelem világos választ adott Fosdick kérdésére: mindent egybevéve a „fundamentalisták” győztek, tehát azok a keresztyének, akik a Szentlélek megvilágosító erejével hűségesen tudják képviselni az apostoli tanítást.
A témához kapcsolódó egyéb írások:
Kevin DeYoung: Harry Emerson Fosdick és az amerikai liberalizmus szelleme
Kevin DeYoung: Mi is az a teológiai liberalizmus?
Harc a fundamentalisták és a modernisták között – szemelvények egy felekezet történetéből, I. rész
Harc a fundamentalisták és a modernisták között – szemelvények egy felekezet történetéből, II. rész
Harc a fundamentalisták és a modernisták között – szemelvények egy felekezet történetéből, III. rész
Harc a fundamentalisták és a modernisták között – szemelvények egy felekezet történetéből, IV. rész
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
