15
júl
2021

Harc a fundamentalisták és a modernisták között – szemelvények egy felekezet történetéből, IV. rész

A beszélgetés korábbi részei: I. rész; II. rész; III. rész

Parti Benedek: Térjünk rá az ún. “majomperre”, azaz John T. Scopes perére, hiszen Bryannak kulcsszerepe volt ebben. Mit érdemes tudnunk a perről – mik voltak az előzményei –, illetve hogyan kapcsolódik a fundamentalisták és a modernisták közötti harchoz ez a hatalmas publicitást kapó esemény? Mi volt a rövidtávú és hosszútávú hatása? Azért tartom fontosnak ezt előhozni, mert erre a perre mindig egyfajta cezúraként tekintenek, és csaknem mindegyik, fundamentalizmust érintő munkában elrettentő példaként hivatkoznak rá.

Márkus Tamás András: Van egy-két fontos szempont, amit nem árt tisztázni, mielőtt konkrétan a perről beszélnénk. Bryan darwinizmus ellen folytatott egyházi kampánya nagyobbrészt sikertelennek bizonyult egyházi berkekben, ugyanakkor a politikai befolyása és ismertsége okán az állami törvényhozókat arra ösztönözte, hogy olyan törvényeket fogadtassanak el, amik megtiltják az evolúció tanítását az állami iskolákban. Ne felejtsük el, hogy egy demokrata politikusról beszélünk. Kezdeményezését több állam is felkarolta, például Tennessee 1925 márciusában fogadott el egy ezzel kapcsolatos rendelkezést – az ún. Butler-törvényt, amit John Washington Butler, amerikai képviselő jegyzett. Butler konzervatív keresztyén volt, és nem mellesleg a Világ Keresztyén Fundamentalistáinak Szövetsége (World Christian Fundamentals Association) nevű szervezet elnöke. Határozottan meg volt arról győződve, hogy az amerikai alkotmány is a Bibliára épül, és aki elutasítja az abban található tanokat, az tulajdonképpen aláássa a kormányzatot.

A Butler törvény

Itt fontos megemlíteni, hogy az egyházi fenntartású intézmények tananyagában továbbra is bent maradt az evolúció-elmélet. Tehát nem igaz az a vád, hogy az egyház “tiltotta” volna az evolúcióról szóló beszédet a tananyag szintjén. Az ACLU – American Civil Liberties Union / Amerikai Polgári Szabadságjogok Uniója (olyan, mint Magyarországon a Társaság a Szabadságjogokért nevű szervezet) – viszont megpróbált fellépni az evolúcióellenes törvények ellen. Így jutunk el a híres-neves bírósági tárgyaláshoz, John Scopes ügyéhez. Mondtam, hogy a Tennessee-beli állami iskolákban egyenesen betiltották az evolúció tanítását, Scopes viszont itt, ebben az államban, Daytonban tanított biológiát – pontosabban csak helyettesítette a biológiatanárt, mert ő eredetileg futballedző volt –, éppen egy állami iskolában. Az ACLU számára Scopes ügye megfelelő ürügyet jelentett, sőt, direkt „vadásztak” egy olyan tanárra, aki szembe mer szállni a törvénnyel. Így került sor az ún. Scopes perre, erre az egyébként többször is megfilmesített tárgyalásra. Az ACLU egy neves ügyvédet kért fel a Scopes védelmét ellátó csapat megszervezésére, John Randolph Neal Jr.-t. 

Neal (balra) és Scopes (jobbra)

A másik oldalon a protestáns fundamentalizmus egyik meghatározó képviselőjének, egy baptista lelkésznek, William Bell Riley-nek a nevét kell megemlítenünk. Ő alapította 1919-ben a korábban már említett World Christian Fundamentals Association nevű felekezetközi konzervatív protestáns ernyőszervezetet (aminek ugye Butler is tagja volt), illetve ő volt a szerkesztője az 1927 és 1932 között megjelentetett konzervatív folyóiratnak, a The Christian Fundamentalist-nek (A keresztyén fundamentalista). Mind a szervezet, mind a folyóirat harcosan evolúcióellenes volt. William Bell Riley és az általa elnökölt szervezet kérte fel William Jennings Bryant ügyésznek. Bryan meginvitálta a tárgyalásra a presbiteriánus általános zsinat azon tagjait is, akik támogatták őt. Clarence Macartney igent mondott, viszont John Gresham Machen nem volt hajlandó vallomást tenni, mondván nem tanulmányozta elég részletesen a biológiát ahhoz, hogy bármi érdemlegeset tudjon mondani a témával kapcsolatban. Válaszul a bejelentésre, miszerint Byran részt vesz a tárgyaláson, egy elkötelezetten agnosztikus sztárügyvéd, Clarence Darrow is önként jelentkezett a Scopes védelmét ellátó csapatba. Az ACLU attól tartva, hogy így az ügy vallási vitává fog fajulni, azt javasolta Nealnek, hogy utasítsa vissza Darrow felajánlkozását, de ő ezt nem tette és bevette Darrow-t a csapatba. Később azonban konfliktus támadt közöttük, mert nem értettek egyet a stratégiát illetően. Darrow azt szerette volna, hogy az egész ügyet a vallási intolerancia megnyilvánulásaként tematizálják. Neal viszont következetesen azt képviselte, hogy ez az ügy az oktatás szabadságáról szól, és nem arról, hogy az evolúciós elmélet igaz-e vagy sem. Végül Darrow látásmódja érvényesült, így Nealnek a perben betöltött szerepe némileg lecsökkent, de azért tanácsadóként továbbra is a védelem segítségére volt. 

Clarence Darrow (balra) és William Jennings Bryan (jobbra)

PB.: Miért tekintik ezt a pert sokan cezúrának, illetve a vallási fundamentalizmus “vereségének”?

MTA.: A hatalmas felhajtás, valamint a történtek utólagosan kiszínezett értékelése miatt. Az egész tárgyalásból – épp azért, mert mindkét fél megpróbálta meglovagolni a maga szempontjai szerint – egy valóságos médiacirkusz lett. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy ez volt az első olyan nyilvános tárgyalás, amit élőben közvetített a rádió. Tömegek lepték el az 1-2 ezres kis települést. Habár a vádat képviselők – a fundamentalisták – sikeresek voltak, egy-két évtizeddel később – ahogy mondod is – mégis egy olyan legenda terjedt el, mintha csúfosan lebőgtek volna. Ez egyszerűen nem igaz. Speciel sikerült elítéltetniük Scopes-t. Az viszont igaz, hogy a tárgyalást egyfajta cezúrának tekintik. Az amerikai protestáns fundamentalizmus szárnyalása itt kezdett lefelé ívelni, persze nem feltétlenül a per hatására. Bryan leghangosabb és legbefolyásosabb kritikusa H.L. Mencken volt, egy német származású amerikai irodalomkritikus, újságíró, kolumnista. Mencken, aki egyébként egy roppant tehetséges ember, jó tollú író volt, szatirikus hangvételű beszámolókat közölt a tárgyalásról, irracionálisnak és intoleránsnak bélyegezve a fundamentalizmust. Részben az ő ténykedésének köszönhetően alakult ki a ma is meghatározó negatív előjelű kép a fundamentalizmussal kapcsolatban. Ugyanakkor sokan megfeledkeznek arról, hogy Bryan óvó szavai a darwinizmus – pontosabban szociáldarwinizmus – végzetes következményeiről végül valóra váltak. Ő ugyanis szilárdan meg volt arról győződve, hogy ha a darwinizmusra világrendező elvként kezdünk tekinteni, akkor az erkölcstelen, istentelen életszemlélethez fog vezetni. Ehhez kapcsolódik, hogy az a bizonyos tankönyv (George W. Hunter: Civic Biology), amiből Scopes a diákjainak az evolúciót érintő részt feladta leckének, az eugenetikát propagálta: azt, hogy az emberek megfelelő párválasztással, azaz fajnemesítéssel fejleszthetők, tehát egyre értékesebb egyedek jöhetnek létre kvázi célzott tenyésztéssel. A nácizmus később teljes mértékben integrálta ezt a gondolatot, sőt, lényegében erre épült. 

H. L. Mencken

PB.: Bryannak a per után milyen szerepe volt a darwinizmus elleni harcban? 

MTA.: Semmilyen, mert a tárgyalás után pár nappal meghalt. Annyit érdemes még megjegyezni a vitával kapcsolatban, hogy a darwinizmussal való engesztelhetetlen szembenállás igazából Bryan személyes ügye volt – a konzervatív presbiteriánusok számára ez korántsem volt elsődleges. Tehát a kezdeti teológiai fundamentalizmus kiemelkedő képviselői egyáltalán nem voltak harcosan evolúció-ellenesek. Így aztán Bryan 1925-ben bekövetkezett halála után az evolúcióról folytatott vita jelentősen alábbhagyott. Ugyanakkor – jórészt a perről készült nagysikerű film hatására – az emberek tudatában a “fundamentalisták” a szellemi értelemben sötét, evolúciótagadó, erőszakos, szemellenzős társaságként lett elkönyvelve. Erről szó sem volt természetesen. 

PB.: Melyik filmről van szó, és hogyan mutatja be a valós eseményeket? 

MTA.: A film címe: “Aki szelet vet.” Magyarországon először a 70-es években mutatták be. A történet tulajdonképpen a Scopes-per maga, de megváltoztatták a szereplők neveit, valamint fiktív szereplőkkel és eseményszálakkal egészítették ki a történetet. A film érdeme, hogy kiváló színészek  játszák a főszerepeket: Fredric March és Spencer Tracy. Nem vagyok filmkritikus, de a személyes benyomásaim alapján a film, mint szatíra jól működik – talán épp azért, mert eredetileg egy színpadi műről van szó. A színmű és a film eredeti címe – „Inherit the Wind” – egy bibliai idézet része, a Péld 11,29-ből: “Aki megháborítja az ő házát, annak öröksége szél lesz – más fordításban: “aki szelet vet.” 

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy maga a szerzőpáros, Lee és Lawrence a film alapjául szolgáló színdarab megnyitóján elmondott beszédükben kijelentették, hogy nem történelmi beszámolónak szánják a darabot, és jelentősen megváltoztatták a valós eseményeket, a történetszál számos eleme pedig puszta kitaláció. Egyébként pörgős, sokszor egészen vicces párbeszédek vannak benne, bár tény, hogy szinte mindig a “liberális oldal” jön ki belőlük győztesen, miközben William Jennings Bryan – aki a filmben Matthew Harrison Bardy név alatt fut – a valóságban elképesztően hatásos beszédeket tartott. Nem véletlen, hogy végül meg is nyerte a pert. A film óriási hiányossága viszont, hogy elképesztően leegyszerűsíti a szembenálló felek motivációit, érveit, mentalitását, és jellemzően a konzervatívokat már-már végletekig groteszk módon stilizálja, ostoba, csökött, retrográd, rossz értelemben fundamentalista csoportként ábrázolva őket, aminek a tagjai a haladás és a tudomány elkötelezett ellenségei. Ráadásul ezt a direkt stilizálást főként a fiktív eseményszál hivatott kifejezni, de néha olyan túlzóan, hogy ismerve a per valódi lefolyását már-már komikusan hat. Például a forgatókönyvbe beleírtak egy elvakult lelkészt, aki egyedül neveli a lányát. A lány és a megvádolt biológia tanár persze szerelmesek egymásba, de az apa ellenzi a félig-meddig titkolt kapcsolatot.

Érdemes megnézni egy konkrét jelenetet, hogy érzékeljük, mennyire komolyan vehetőek a film bizonyos elemei: az apa, a lelkész otthon keresztyén himnuszokat klimpírozik, áhítattal az arcán, távolba révedő tekintettel. Egyszer csak hazaállít a lánya. Az apa azt mondja neki, hogy köszönetet kell mondaniuk azért, mert a bűnös lelepleződött. A lánya bevallja neki, hogy nem hagyja el kedvesét, a biológiatanár Bertramot (aki ugye Scopes), hiszen szereti. Az apa erre érzéketlenül megfeddi a lányát, hogy “ez csak Júdás szeretete.” Erre megkérdezi a lány az apját, hogy miért gyűlöli annyira Bertramot, mire az eltökélt arccal csak annyit mond: “mert szeretem Istent, és gyűlölöm az ellenségeit.” Ez már önmagában rettentően sematikus, de ami ezután következik, az tényleg komédiába torkollik. Az apa erőszakosan felszólítja a lányát, hogy „térdeljen le, és könyörögjön bocsánatért”, mire a lány megkérdezi, hogy ugyan mit vétett ő, amiért könyörögnie kellene. A válasz a következő: “elárultad a hitünket”. De a “csúcspont” – igazából a mélypont – csak ezután következik: a lelkész apa megfogja a halott feleségének a képét, és a lánya előtt lobogtatva teátrálisan kijelenti: “annak örülök, hogy anyád már nem látja mivé lettél (…) de a mennyországból figyel, és kérem, hogy bocsásson meg neked.” Azt hiszem nem kell tovább részleteznünk, hogy a film történelmi beszámolóként miért aggályos. De az is fiktív elem a filmben, hogy a kisváros lakói ellenségesek azokkal szemben, akik Daytonba (a filmben a fiktív Hillsboro nevű település) érkeztek a tárgyalásra, ahogy az is, hogy Scopes-t letartóztatták. A valóságban erre soha nem került sor. Fiktív elem az a már-már burleszkbe illő jelenet is, hogy Brady a tárgyalás végén összeesik és meghal a tárgyalóteremben. 

Henry Drummond (Darrow) és Matthew Harrison Brady (Bryan)

A szerzőpáros egyik tagja, Lawrence egy 1996-os interjújában kifejtette, hogy az egész történet valójában a “mccarthyizmus” kritikája, és egyfajta apológia a gondolkozás szabadsága mellett. Ugyebár J. R. McCarthy szenátor volt az, aki az 1950-es évek elején az USA-ban valóságos “boszorkányüldözést” folytatott a kommunista – sajnos sokszor csak kommunistának vélt – személyek ellen. 

Egyébként pedig Brady (aki a filmben Bryant hivatott megjeleníteni) fundamentalizmusát sokkal vadabbnak mutatja be a film, mint amilyen Bryané volt. Bryan például nem gondolta, hogy a föld 6000 éves, vagy hogy Isten azt hat naptári nap alatt teremtette. De akár gondolhatta volna azt is. 

PB.: Térjünk vissza a presbiteriánusok két tábora – a fundamentalisták és a modernisták – közötti harchoz. Arról volt szó, hogy Erdman moderátori vezetése alatt az 1925-ben tartott zsinat egy 15 tagból álló különleges bizottságot nevezett ki az egyházalkotmánnyal kapcsolatos kérdések megvitatására.

MTA.: Így van. Az 1925. évi általános zsinaton kinevezett Különbizottság, ami a teológiai ellentétek okát és mibenlétét hivatott kivizsgálni, főként teológiailag mérsékelt konzervatívokból állt. A bizottság mindkét fél, a konzervatív és a liberális oldal vallomását is kikérte. Machentől, Macartney-tól, és Coffintól kaptak nyilatkozatokat. Aztán az 1926-os általános zsinaton egy másik mérsékelt tagot, W.O. Thompsont választottak moderátorra. A Különbizottság május 28-án tette nyilvánossá jelentését. 

PB.: Mit tartalmazott ez a jelentés? 

MTA.: A bizottsági tagok arra jutottak, hogy a presbiteriánus egyházban tapasztalható nyugtalanság fő okai a következők: 1.) a kortárs szellemi irányzatok, a tudomány és vallás ún. konfliktusa, a naturalista világnézetek stb.; 2.) A “régi iskola” kontra “új iskola” szétválásáig visszavezethető történelmi-teológiai-kegyességi különbségek; 3.) egyházpolitikai nézeteltérések, különös tekintettel az általános zsinat szerepére, valamint a nők képviseletének egyházban való hiánya; 4.) teológiai változások és 5.) különféle témák kapcsán jelentkező félreértések. A jelentés arra a következtetésre jutott, hogy a presbiteri rendszer hagyományosan megengedte a nézetkülönbségeket, a felfogásbeli diverzitást, ha és amennyiben a főbb tanokhoz mindenki ragaszkodott. Tehát egyrészt megerősítették, hogy vannak bizonyos alaptanok, amikhez mindenkinek ragaszkodnia kell, ugyanakkor a Westminsteri Hitvallás értelmezésében megengedték az eltéréseket, illetve a doktrinális különbségek tolerálására ösztönözték az egyháztagokat. Lényegét tekintve ez a jelentés ugyanazt hangsúlyozta, mint amit az Auburn-i Megerősítés. A bizottság kimondta, hogy az általános zsinat a kerületi zsinatok engedélye nélkül nem módosíthatja a Westminsteri Hitvallást, nem egészítheti ki, bár olyan egyházbírósági határozatokat hozhat, amik a hitvallás normájához való ragaszkodás szellemében születnek, és ami a kerületi zsinatokat is köti. Ugyanakkor megállapították, hogy az öt fundamentum nem tekinthető ilyen kötelező érvényű dogmatikai alapnak. Annak ellenére, hogy Clarence Macartney ellenezte a bizottság jelentését, azt azt általános zsinat elfogadta. 

PB.: Többször előkerült a beszélgetés során, hogy a Princeton Teológiai Szeminárium volt a “régi iskola”, illetve az ortodox protestantizmus akadémiai központja, mára viszont Princeton egy liberális teológiai intézmény. Mikor és hogyan ment végbe a változás ebben az intézményben, és milyen szerepe volt ennek a fundamentalisták és a modernisták közötti harcban?

Clarence Macartney

MTA.: Való igaz, hogy a “régi iskola” és az “új iskola” 1870-es újraegyesítését követően a Princetoni Teológiai Szeminárium maradt a Presbiteriánus egyházban a “régi iskola” elveinek a védőbástyája. Lényegében ez lett 1920-ra az egyetlen megmaradt intézmény a presbiteriánus egyházban, ami a “régi iskola” teológiai meggyőződéseit képviselte. 1920-ig ez nem is változott meg – a tanárok többsége a “régi iskola” szellemiségét képviselte, például John Gresham Machen, vagy Geerhardus Vos. Ugyanakkor hiányzott a tanerő egy része a gyakorlati tárgyak oktatásához, ezért felvettek egy sor mérsékeltebb “új iskolás” személyt, köztük Charles Erdmant és J. Ross Stevensont – az utóbbi 1920-ra a Szeminárium elnöke lett. 1925-ben emiatt veszélybe került a “régi iskolát” képviselők tanárok többsége a karon, de Clarence Macartney-nak az apológia tanszék élére való kinevezésével úgy tűnt, megszilárdul a régi iskolások többsége. Igen ám, de Macartney visszautasította az állást, ezért felajánlották helyette Machennek. Mielőtt azonban dönthetett volna, hogy elfogadja azt, az általános zsinat közbelépett. Az 1926-os általános zsinaton a mérsékelteknek sikerült létrehozniuk egy bizottságot, ami azt hivatott kivizsgálni, mi szolgálná Princetonban a szembenálló felek megbékélését. Itt fontos tudni, hogy a Szemináriumot egy, az általános zsinat felügyelete alatt álló igazgatóság irányította. Machenről egyébként sem voltak túl jó véleménnyel, a zsinat bizonyos tagjai egyenesen óvakodtak tőle. A liberalizmus ellen intézett igehirdetései sokaknál kiverték a biztosítékot. Machen azzal sem aratott osztatlan sikert, hogy köztudottan szeparatista volt: nézete szerint hitvallás-ellenes nézeteket nem szabad megtűrni egy felekezeten belül. Szerintem ez jogos volt Machen részéről, hiszen tisztában volt vele, hogy egy egyházi közösségen belül ilyen szintű diverzitást a tantételek terén nem szabad megengedni, különben a hitvallásosok fognak egy idő után kiszorulni. Prófétának bizonyult, hiszen kellő idő távlatából megállapítható, hogy ez tulajdonképpen egy törvényszerűség. Mindig és mindenhol így történt, nem csak a presbiteriánusoknál. 

Nos, a létrejött bizottság az 1927-es általános zsinaton – ahol a teológiailag mérsékeltnek számító Robert E. Speert választották moderátorrá, tulajdonképpen zsinati elnökké – arra a következtetésre jutott, hogy a Princeton körüli problémák forrása az, hogy az oktatók egy része (konkrétan Machen) megpróbálta elérni, hogy a Szeminárium az egyház egy bizonyos szekértáborának, illetve teológiai szárnyának a befolyása alá kerüljön teljesen. A bizottsági tagok szerint ugyanakkor ez nem szolgálta az egyház érdekeit. Azt javasolták, hogy szervezzék újra az egész szemináriumot. Az általános zsinat elégedett volt a bizottsági jelentéssel, ezért megújította a bizottság megbízatását, immár egy új feladatkörrel: meg kellett vizsgálnia, hogyan lehet levezényelni az újraszervezést a lehető leghatékonyabban. 

Machen erre fel kijelentette, hogy az 1927-es általános zsinat az evangéliumi keresztyénség szempontjából a presbiteriánus egyház történetének valószínűleg a lehető legveszélyesebb gyűlésének tekinthető. Reagálva a fejleményekre összeállított egy dokumentumot terjesztésre a következő címmel: “The Attack Upon Princeton Seminary: A Play for Fair Play” (Támadás a Princeton Seminary ellen: a sportszerűség játéka). Machen ebben azt fejtegette, hogy a Princeton maradt az egyetlen olyan képzési intézet, ami kitartott az ortodoxia védelme mellett az angol nyelvterület régebbi intézményei közül, így annak elvesztése hatalmas csapást jelentene a bibliai ortodoxiára nézve. A liberálisok és a mérsékeltek már gyakorlatilag minden felekezet minden nagyobb szemináriumát elfoglalták: miért nem maradhat meg legalább ez az egy a konzervatívok számára? – tette fel a kérdést Machen. 

Az előbb említett bizottság az 1928-as, az oklahomai Tulsában tartott általános zsinaton jelentést tett, és javasolta, hogy szervezzék újra a Princeton Szemináriumot. Ennek első lépéseként azt tanácsolták, hogy nagyobb hatásköröket biztosítsanak a szeminárium elnökének, valamint hogy a két irányító testület helyére egyetlen testületet állítsanak. Ezt megakadályozandó Clarence Macartney és az őt követő konzervatívok jogi lépéseket helyeztek kilátásba. A bizottság kissé megijedt. Erre kineveztek egy újabb bizottságot, hogy az folytassa az ügy kivizsgálását. Ez a bizottság aztán az 1929-es általános zsinaton tett jelentést. Itt Machen egy gyújtó hangvételű beszédet mondott, de már nem tudta megakadályozni, hogy az általános zsinat a Szeminárium átszervezése mellett szavazzon.

Princeton Teológiai Szeminárium

PB.: Mi volt Machen reakciója?

MTA.: Ahelyett, hogy egyházi bíróságon támadta volna meg a döntést, Machen egy új szeminárium felállítása mellett döntött, amit a konzervatív teológia újabb védőbástyájának szánt. Úgy gondolta, hogy – jelezve ennek hitvallásosságát, tehát a Westminsteri Hitvallás iránti tanbéli hűségét – az új intézmény neve Westminsteri Teológiai Szeminárium lesz. Elképzelései szerint a tanári gárda magját a Princeton konzervatív oktatói képezik majd. (Machen, Cornelius van Til, Robert Dick Wilson, Oswald Thompson Allis stb.) Clarence Macartney kezdetben ellenezte egy másik teológiai intézmény felállítását, mondván a konzervatívoknak ragaszkodniuk kell Princetonhoz, mert így az ortodox “hang” nem tűnik el teljesen. Machen viszont meggyőzte: Princeton éppen az aposztázia, a hitehagyás állapotában van – tehát a vörös vonalat már átlépte –, és aposztatákkal együtt nem szolgálhatnak. Macartney végül Machen oldalára állt. Jól látható, hogy a modernisták–liberálisok mind a teológiai oktatást, mind az egész egyház szerepét és evangéliumhoz való hozzáállását próbálták átalakítani. 

PB.: Az utóbbi miben nyilvánult meg?

MTA.: Például a külmisszióval kapcsolatos szemléletváltásban. Azzal kapcsolatban, hogy egy egyház mit gondol az evangéliumról, mindig megfelelő lakmuszpapír, hogy hogyan áll a misszióhoz – hogy mi áll a missziójának a középpontjában, mire helyezi a hangsúlyt. Itt is ezt látjuk. 1930-ban a külmisszió terén egy szemléletváltás ment végbe liberálisabb körökben. John D. Rockefeller hatására egy baptista laikus csoport a külmissziók teljes átértékelését szorgalmazta, hogy azok hatékonyabbak legyenek. Rockefeller anyagi támogatásával hét nagy felekezet vezetőit sikerült meggyőzni (lásd Metodista Episzkopális Egyház, Északi Baptista Szövetség, Amerikai Református Egyház, Kongregacionalista Egyház, Amerikai Egyesült Államok Episzkopális Egyháza, Amerikai Egyesült Államok Presbiteriánus Egyháza, Észak-Amerikai Egyesült Presbiteriánus Egyház), hogy bekapcsolódjanak egy programba, melynek neve: “laikusok külmissziós kutatása” volt. Ez a kezdeményezés azt hivatott megvizsgálni, hogy elsősorban az Indiában, Burmában, Kínában és Japánban – tehát más vallású-kultúrájú vidékeken – szolgáló misszionáriusok milyen tapasztalatokkal rendelkeznek. Egy külön bizottságot is felállítottak Ernest Hocking filozófus, harvardi professzor elnökletével. A két kutatás konklúzióit azután egy kötetben foglalták össze. Ez azért volt jelentős fejlemény a témánk szempontjából, mert ezek a kutatások azzal érveltek, hogy az egyre inkább terjedő szekularizmusra válaszul a külmisszióban szövetkezni kellene más világvallások képviselőivel, és nem konkurálni velük. Csakhogy az előbb említett hét felekezet végül elhatárolódott az elkészült jelentéstől. A PCUSA külmissziós testülete ki is adott egy közleményt, amiben megerősítették, hogy a misszió alapja csakis az evangélium lehet, és semmi más: az, hogy Jézus Krisztus az egyetlen Úr és Megváltó.

PB.: Gondolom ezzel nem mindenki értett egyet…

MTA.: Természetesen nem, és megint olyan elemek akarták új irányba állítani az egyházat, akik teológiai értelemben heterodoxnak számítottak. Pearl S. Buck, neves újságíró, írónő, humanista és misszionárius, aki 1914 és 1932 között misszionáriusként történetesen a presbiteriánus egyház szolgálatában állt, és aki egyébként a keleti kultúrák – különösen Kína – szerelmese volt, bekapcsolódott a vitába. 

PB.: Mit kell tudnunk Buckról, és milyen szerepet játszott a vitában, mit képviselt? 

MTA.: Buck egyike volt kora legnépszerűbb íróinak. Főként a Kínában játszódó regényei lettek nagyon sikeresek, de ismert volt humanista, filantróp tevékenységéről és a nők jogaiért vívott harcáról is. Írói teljesítményét 1932-ben Pulitzer-díjjal, 1938-ban pedig Irodalmi-Nobel-díjjal jutalmazták, bár az utóbbi odaítélése az Svéd Királyi Akadémia egyik legvitatottabb döntéseként került az annáleszekbe, a kritikusai szerint ugyanis Buck művei irodalmi szempontból jelentéktelenek, ponyvairodalomnak minősíthetők. Buck szülei presbiteriánus misszionáriusok voltak. Három hónapos volt, amikor a család Kínába költözött. Érthető, hogy nagy hatást gyakorolt rá a keleti kultúra és a konfucianizmus. Hozzáment egy amerikai presbiteriánus misszionáriushoz, akitől aztán később elvált. Amiért a személye fontos e vitát érintően, az az, hogy egy, a “The Christian Century” (Keresztyén század) című folyóiratban megjelent recenziójában dicsérte az ominózus jelentést, mondván azt minden amerikai keresztyénnek el kellene olvasnia, és ironikusan, utánozva a fundamentalisták állítólagos bibliai szószerintiségét, ezt írta: “azt hiszem, ez az egyetlen olyan, általam valaha olvasott könyv, ami úgy tűnik, minden megállapítását és következtetését tekintve szó szerint igaz.” Ezután egy 1932 novemberi, az Astor Hotel közönsége előtt tartott beszédében – amit később nyomtatott formában is publikáltak –, kipellengérezte azt a felfogást, mely szerint a missziós munka sikerét a gyülekezetekhez újonnan csatlakozók számában kellene mérni. Ehelyett misszió címszó alatt humanitárius erőfeszítéseket szorgalmazott az adott kultúra társadalmának mezőgazdasági, oktatási, orvosi és egészségügyi körülményeinek javítása érdekében. A tipikus misszionáriust – értsd: aki azt hirdeti, hogy csak Jézus Krisztusba vetett hit által nyerhető el az üdvösség – szűklátókörű, szeretetlen, ostoba emberként jellemezte. A témával kapcsolatos cikkeiben, melyeknek egy része 1933 májusában a Cosmopolitanban jelent meg, elutasította az eredendő bűn tantételét, mondván az csak gátolja, hogy elkezdjünk jót cselekedni. Azt állította, hogy anélkül is lehet valaki keresztyén, hogy elfogadná Krisztus szűztől való születését, vagy Krisztus istenségét. Úgy vélte, a keresztyéni lét egyetlen előfeltétele, hogy tudomásul vesszük, Krisztus nélkül nem lehet élni, és ezt a meggyőződést tükröznie kell az életünknek is. 

Pearl S. Buck

PB.: Hogyan reagáltak erre a konzervatívok? 

MTA.: Macartney felszólította a presbiteriánusok külmissziós testületét (ez Charles Erdman elnöksége alatt történt), hogy lépjenek ki az előbbiekben említett, misszió újragondolását célul kitűző felekezetközi programról, illetve adjanak ki valamilyen nyilatkozatot válasz gyanánt Buck megjegyzéseire. Erre Erdman egy kitérő választ adott csak: azt mondta, a külmissziós testület továbbra is elkötelezett az evangélium, valamint a történelmi keresztyénség igazságai mellett, illetve hogy Buck megjegyzéseit ugyan személy szerint is sajnálatosnak találja, de bízik benne, hogy sikerül még visszahódítani őt misszió ügyének. Végül Buck májusban lemondott misszionáriusi posztjáról. 

De volt egyéb reakció is. Machen írt egy könyvet, amiben azt állította, hogy a Külmissziói Bizottság nem eléggé evangéliumi. Különösen is annak titkárát, Robert E. Speert illette kritikával, mivel az nem volt hajlandó megkövetelni a misszionáriusoktól, hogy kinyilvánítsák egyetértésüket az 5 fundamentummal kapcsolatban. Machen a New Brunswick-i helyi zsinaton keresztül egy olyan javaslatot szeretett volna benyújtani az általános zsinatnak, mely szorgalmazta, hogy a jövőben csak meggyőződéses evangéliumi embereket lehessen kinevezni a Külmissziói Bizottságba. Machen és Speer között személyes találkozóra is sor került, ahol Speer azzal érvelt Machen ötlete ellen, hogy a konfliktusok és a megosztottság káros az egyház számára. A helyi zsinat egyetértett Speerrel, és nem volt hajlandó benyújtani a javaslatot. 

De még itt sem ért véget a történet: Macartney párhuzamosan Machennel a pihadelphiai kerületi zsinaton keresztül benyújtott egy hasonló indítványt, így az 1933-as általános zsinat elé került a dolog. Az Állandó Külmissziói Bizottság többségi jelentése megerősítette, hogy az egyház igenis ragaszkodik a Westminsteri Hitvalláshoz, kifejezve abbéli bizalmát, hogy Speer is így gondolkodik, valamint elutasította a missziós stratégiát újragondoló tervezetet. Viszont a kisebbségi jelentés ezt vitatta – azt is, hogy ortodox lenne a Külmissziói Bizottság tagsága, valamint annak vezetője, Speer –, és azt szerette volna elérni, hogy konzervatív tagokat is vegyenek fel a bizottságba. Végül a többségi jelentést elsöprő többséggel elfogadták, és ezeket a kifogásokat egyszerűen lesöpörték az asztalról. 

PB.: Hogyan jutunk el innentől odáig, hogy a konzervatív meggyőződésű lelkészek nagy számban – tehát a alapvetően a fundamentalista blokk – kilép a PCUSA kötelékéből?

MTA.: A külmisszió mibenléte körüli viták egyenesen vezettek odáig. Elutasítva az általános zsinat azon döntését, hogy nem nevez ki új, konzervatív meggyőződésű tagokat a Külmissziói Bizottságba, Gresham Machen H. McAllister Griffiths-szel együtt bejelentette, hogy létrehoznak egy független külmissziói testületet, aminek segítségével valóban lehet hirdetni a bibliai igazságokat úgy, ahogy azokat a presbiteriánusok képviselik. Macartney, aki az elveket illetően mindig egyetértett Machennel, ebben a kezdeményezésben nem vett részt. 

Nem maradt el a reakció az egyházvezetés részéről: az 1934-es általános zsinat kijelentette, hogy e független testület felállítása az egyház alkotmányával szembemenő lépésnek minősül, és elrendelte a testület számára, hogy azonnali hatállyal szüntesse be a támogatások gyűjtését az egyházon belül, illetve fegyelmi eljárás kilátásba helyezésével arra kötelezte az összes lelkészt és laikus hívőt, hogy szakítsa meg a kapcsolatát a testülettel. A New Brunswick-i kerületi zsinat kikérte Machen álláspontját. Machen kijelentette, hogy az általános zsinat eljárása törvénytelen volt, és nem fogja feloszlatni az új, független bizottságot. Erre a kerületi zsinat vádat emelt Machen ellen a következő pontokban: megszegte a felszentelési fogadalmát, és az egyház tekintélyét rombolta. Megtartották a tárgyalást, és 1935 márciusában elítélték, felmentve őt a szolgálat alól. 

John Gresham Machen

Macartney megpróbált közvetítetni a két fél között. Kompromisszumos megoldásra szólította fel Machent, de ő – érthető módon – ezen a ponton már nem volt hajlandó egyezkedni. Sőt, 1935 júniusában létrehozta az ún. Presbiteriánus Alkotmányos Szövetségi Uniót. Egyre inkább világossá vált a konzervatívok számára, hogy előbb-utóbb a szakadás elkerülhetetlenné fog válni, ezért mielőbb össze kell fogniuk, és meg kell szervezniük magukat. Két konzervatív presbiter és egy laikus megfogalmazott egy levelet, és kiküldték körülbelül 100, vagy annál is több konzervatív presbiteriánus vezetőnek, felkérve őket arra, hogy vegyenek részt az 1935. június 27-i philadelphiai találkozón egy közös cselekvési terv megfogalmazása céljából. 

Sajnos a Machen és a Macartney közötti konfliktus átterjedt az akkor már létrejött Westminster Teológiai Szemináriumra is, ahol a kari vezetéssel együtt Machen felszólította a kuratóriumot, hogy támogassák a kezdeményezéseit: a független missziói bizottságot és a Szövetségi Uniót. Tizenhárman – köztük Macartney – ezt megtagadta, és 1936-ban közösen beadták a lemondásukat. 

Az ügy végül úgy végződött, hogy az 1936-os általános zsinaton nyolc lelkészt – köztük Machent – egyházi bíróság elé állítottak, majd elítélték és kizárták őket a lelkészi karból. Ezután Machen a Presbiteriánus Alkotmányos Szövetségi Uniót egy új felekezetet alapítására sarkallta. Ennek neve eredetileg Amerikai Presbiteriánus Egyház volt, de mivel ez jogilag problémásnak bizonyult, így 1939-ben át kellett nevezni Ortodox Presbiteriánus Egyházzá. Az Ortodox Presbiteriánus Egyház a mai napig egy biblikus, hitvalló, konzervatív egyházi közösség. Tehát volt értelme a szakadásnak. 

PB.: Hogyan foglalnád össze a fundamentalisták és a modernisták közötti harc konzekvenciáit, akár a kortárs helyzetet a különféle egyházak életét és a teológiai frakciók közötti ellentétet illetően is? 

MTA.: Machen és a konzervatív elemek – gondoljunk itt különösen is a “régi iskola” képviselőire – távozása következtében az amerikai presbiteriánus egyház (PCUSA) sorsa megpecsételődött – modernista, liberális felekezetté változott rövid időben belül. A PCUSA 1958-ban egyesült az Észak-Amerikai Egyesült Presbiteriánus Egyházzal (Presbyterian Church of North America). Így jött létre az Amerikai Egyesült Államok Egyesült Presbiteriánus Egyháza (United Presbyterian Church in the United States of America). Ez, tehát az UPCUSA aztán később, 1983-ban összeolvadt az Egyesült Államok Presbiteriánus Egyházával (a “déli presbiteriánusokkal”, akik a PCUSA-ból a polgárháború miatt, még 1861-ban szakadtak ki). Így jött létre végül a jelenleg az USA-ban a legnagyobb, fősodratú, mára végtelenül liberális teológiát képviselő, ideológiailag progresszív presbiteriánus egyház, a PC(USA). 

Egyébként a fundamentalisták és a modernisták közötti vita szinte minden keresztyén felekezetben lejátszódott – természetesen itt a protestáns felekezetekre gondolok. Az 1920-as évekre tulajdonképpen egyértelművé vált, hogy a nagy, “mainline” protestáns egyházak lefekszenek a modernizmusnak és a teológiai liberalizmusnak. Voltak persze kivétek is, ahol ez a harc nem a liberálisok és modernisták győzelmével zárult, de nem egy esetben ez egy hosszú, kínkeserves küzdelmet igényelt. Például a mai evangéliumnak számító felekezetekben – lásd LCMS (Lutheran Church – Missouri Synod), vagy SBC (Southern Baptist Convention) – is létezett liberális és evangéliumi-konzervatív szekértábor, de a konzervatívok kerekedtek felül, és a liberálisok távoztak. A presbiteriánusok esetében pedig a nagy egyesült presbiteriánus egyházból léptek ki sokan, és alkottak több konzervatív felekezetet később. Ezek nagyon fájdalmas szakadások, de nélkülözhetetlenek a megtisztuláshoz. 

Ugyanezek a folyamatok szinte kivétel nélkül végbementek a Nyugat-Európai történelmi egyházakban is, azzal a különbséggel, hogy azokban a hitvallók rendszerint túl későn ébredtek – szépen lassan kondicionálták mind a lelkészeket, mind a gyülekezeti tagokat. Ebből kifolyólag kevésbé szakadások történtek, amelynek eredményeképp az adott felekezet hitvalló fele, vagy negyede kvázi konzervatív népegyházként továbbélt volna, hanem vagy benső evangéliumi “enklávék” jöttek létre – különféle benső ellenzékként működő hitvalló csoportosulások, egyletek, amelyeket ímmel-ámmal megtűrnek egy ideig – , vagy pedig tiltakozásképp néhány tucatnyi, vagy maximum pár száz személy egyszerűen távozott az adott felekezetből. Ezért Nyugat-Európában, mivel a történelmi egyházak szinte mind progresszívekké váltak, az evangéliumi vonal egy-két kivételtől eltekintve inkább a “kisegyházi” szcénában élt tovább, leginkább szabadevangéliumi vagy karizmatikus közösségekben. 

PB.: Ha egy-két fontos tanulságot meg kellene fogalmazni mindazok alapján, amiről beszéltünk, mi lenne az? 

MTA.: Először: lehet, hogy furcsán hangzik, de bizonyos értelemben szerencsések vagyunk, mert már látjuk azt a folyamatot a kezdő és végpontjával együtt, ami lejátszódott azokban a közösségekben, amiket maga alá gyűrt a modernizmus, és amelyek teológiailag a liberalizmus útján indultak el. Itt egy szabályszerűen ismétlődő sémát látunk magunk előtt: ami alaptanok – lásd a Biblia tévedhetetlensége, Krisztus helyettes bűnhődése, Krisztus szűztől való születése, Krisztus valóságos testi feltámadása, a pokol és a kárhozat valósága stb. – relativizálásával kezdődik és tagadásával folytatódik, az az azonos neműek liturgikus keretek közötti megáldásával végződik. Ez egyirányú folyamat. Ezt lehet, hogy némelyek demagóg leegyszerűsítésnek tartják, de a tények magukért beszélnek. Szinte az összes liberalizálódó felekezet eljutott már idáig – a teljes aposztáziáig.

Másodszor: ebben a harcban nem lehet “semlegesnek” maradni. Aki „középutas” akar maradni, ez indirekt módon a liberális-progresszív oldalt támogatja. Látva ennek a vitának a történetét leegyszerűsítő lenne persze azt állítani, hogy két rivális törzs harcolt egymással – voltak itt konfesszionalisták, tradicionalisták, keményvonalas diszpenzacionalisták, ébredésiek, moderáltak-mérsékeltek, és szélsőségesen liberálisok, modernisták is. Csakhogy a mérsékeltek nagyobb veszélynek látták a teológiai-egyházi viszályokat, mint a liberális teológia és a modernizmus fenyegetését. Ez utólag végzetes baklövésnek bizonyult. A mérsékelteknek fontosabb mindig a status quo a két oldal között, a látszólagos, ingatag és ideig tartó béke, mintsem a konfliktusok felvállalását megkövetelő evangélium iránti hűség. A „Kirk”-ben, a legnagyobb református skót egyházban ugyanez történik ma a homoszexualitás kapcsán. Volt egy szélsőségesen progresszív kisebbség, amelyik a melegpárok megáldásáért, valamint felvállaltan meleg életmódot folytató lelkészek felszenteléséért lobbizott, és volt egy konzervatív-hitvalló réteg, ami az ilyen irányú kezdeményezéseket kategorikusan elutasította. Erre a mérsékeltek, a többség – közülük kerülnek ki általában az egyházvezetők – olyan megoldásokat próbált kidolgozni, amivel a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Kitalálták – és történelmi döntésként tálalták –, hogy minden gyülekezet maga dönti el, egyenként, hogy mit képvisel és milyen gyakorlatot folytat ebben a kérdésben. Azok, akik ezt nem tudták elfogadni, kiléptek, a többiek pedig lassan hozzászoktak az új helyzethez. Ez az egyház azóta is száguld tovább előre a progresszivizmus sztrádáján. Erre persze rá lehet sütni azt, hogy ez szekértábor mentalitás, ami kiélezi a különbségeket, de ne feledjük: a ránk bízott drága kincsről van szó, az apostoli hit-örökségről. Ezt nem szabad elkótyavetyélni. Világos apostoli parancs, hogy foggal-körömmel ragaszkodni kell hozzá. Egyébként az azóta eltelt idő igazolta, hogy a liberális-progresszív blokk a biblikus vonalra ősellenségként tekint, és nem nyugszik addig, amíg szét nem zilálja, fel nem oldja a hitvallók táborát.

Harmadszor: jól látszik, hogy a hitvallók/konzervatívok és modernisták/liberálisok felekezeten belüli arányától függetlenül kulcsszerepet játszanak a teológiai fakultások. Lehet egy felekezet lelkészi gárdájának nagyobb része konzervatívabb, sőt, lehet az egyháztagok többsége is inkább konzervatív, ha a liberálisok a teológiai fakultásokat – ahol a következő lelkészgenerációkat képzik, akik teológiai-kegyességi értelemben meg fogják határozni az adott közösség arculatát – megszerzik és kisajátítják, illetve a közönyös, és mindent túlóvatoskodó moderáltak ezt hagyják és asszisztálnak hozzá, akkor egy felekezet irányvonala nagyjából megpecsételődött. Főleg a történelmi felekezetekre nézve jelent ez nagy veszélyt, ahol a teológiai tanárok ázsiója miatt a hétköznapi lelkészek, egyházvezetők nem igen mernek a normatív hitvallás szellemében kontrollt gyakorolni, vagy korrekciókat alkalmazni, mintha az egyetemi tanár szava szent és sérthetetlen volna, hiszen mégiscsak ő a „hozzáértő.” Csakhogy ez egy fals nézet. A teológiai fakultás nem „tanítóhivatal.” Egy felekezetben minden végzett és érvényesen felszentelt lelkész hozzáértő teológiai értelemben – elvileg a presbiterek is. Ezért bátorítani kell a lelkészeket, hogy igenis teologizáljanak, és merjék artikulálni a hitvalló álláspontjukat. Egy teológiai fakultás nem egy magánintézmény, hanem egy normatív hitvallással rendelkező felekezet lelkészképző intézménye, tehát nem „független.” Már csak azért sem, mert a teológiai tanárok többsége is olyan lelkipásztor, aki esküt tett arra, hogy felekezetének normatív hitvallása alapján, illetve annak szellemében fejti ki tevékenységét, prédikál és tanít stb.

Negyedszer: az első jelnél, amikor egy egyház történelmi hitvallásainak az értelmezését elkezdik feszegetni, vagy amikor az aziránti hűséget lazítani próbálják, rögtön ki kell gyulladnia a konzervatívoknál a piros lámpának. Erre persze sokan rávágják, hogy a hitvallás nem a Szentírás. Rendben van, de a hitvallás nem is egy dekoratív dísztárgy, amire ugyan jó ránézni, örülünk neki, hogy meg tudjuk mutatni a vendégeknek, hogy nekünk ilyen is van, de gyakorlati funkciója nincs. Nem is egy emléktábla, ami jelzi, hogy „régen ebben hittünk.” A hitvallás köt, normatív.
Az elmondottakból szerintem leszűrhető tehát, hogy vagy az első jelre határozottan reagálnak a progresszív hangokra, egyértelművé téve számukra, hogy nincs egyezkedés hitvallás-kérdésekben, vagy egy olyan hosszú, kínkeserves kötélhúzás kezdődik, ami óhatatlanul a konzervatívok vereségével fog végződni. A szeparáció a gyors és a hatékony megoldás. A szeparáció a hitvallók éberségétől függően kétirányú lehet. Ha időben ébrednek a hitvallók, megőrzik felekezetüket, és más, az övékén kívüli egyházi közösség alapítására sarkallják a progresszíveket – és ne kegyen kétségünk: ezen progresszív keresztyén egyházak tagsága állami támogatások, tehát mesterséges életben tartás hiányában rövid időn belül elapad, hiszen Isten Lelke nem munkálkodik olyan közösségekben, amelyek az általa ihletett Szentírást semmibe veszik, vagy az abban szereplő állításokkal szemben fogalmaznak meg „hitelveket.” Ha a hitvallók későn ébrednek, akkor viszont nincs más út, nekik kell mielőbb kilépniük. A lényeg, hogy el kell vágni azt a köldökzsinórt, ami életben tartja a progresszív-liberális oldalt. Ugyanis ez az oldal egy adott egyházi közösségen belül mindig a hitvallókból él – az ő lendületükből, munkájukból, vitalitásukból nyeri az erejét. Erről az “infúzióról” így vagy úgy, de le kell kapcsolni a progresszíveket. Ez a biblikus út, és ez szükséges ahhoz, hogy keresztyén közösségként megőrizzük integritásunkat. 

PB.: Köszönöm a beszélgetést!

Ez is érdekelhet

A fundamentalizmus rövid története
Ki nyerte a fundamentalisták és a modernisták közötti harcot? Válasz egy százéves kérdésre
Clarence Edward Macartney: Győzzön-e a hitetlenség?
Harc a fundamentalisták és a modernisták között – szemelvények egy felekezet történetéből, III. rész

2 válasz

  1. Szilágyi József

    A thiatirai eset
    (Jel. 2:18-29, egysz. ford., részletek)

    Intő szó a gyülekezet vezetéséhez:
    „Nem tetszik Nekem, hogy eltűröd, hogy J. azt tegye, amit akar. Tanításaival félrevezeti szolgáimat.”

    Nyilatkozat a tévtanítók hangadójáról:
    „Adtam neki időt, hogy megváltozzon (megtérjen)…”

    Vigasztaló, bátorító üzenet a gyülekezet hűséges tagjainak:
    „De vannak, akik nem követik J. tanítását. Nekik azt üzenem: nem teszek rátok több terhet, csak ahhoz ragaszkodjatok, ami a tiétek.”

  2. dzsaszper

    Lesz még folytatás? Vagy itt a tervezett sorozat vége?

    Nekem egy kicsit kurta-furcsa és furcsán egyoldalúnak tűnik a végkicsengés, legalábbis ha nem lesz folytatás.

    A második és negyedik konzekvencia esetében számomra sokat árnyal a képen, ha megnézzük, hogy az 1930-as évek óta a szakadások, egyesülések, csatlakozások sorozatait, szövevényét.
    Ezzel együtt abban teljesen egyetértek, hogy a teológiai fakultások hatását nagyon nehéz túlbecsülni, és minden egyes jól működő, evangéliumi, hitvalló teológiai fakultás mérhetetlen kincs.

Hozzászólás írása