16
máj
2021

Akik ragaszkodtak a keresztyén hit fundamentumaihoz – beszélgetés a keresztyén fundamentalizmus kezdeteiről (I. rész)

/Az alábbi beszélgetés-sorozatban a keresztyén fundamentalizmus kezdeteinek történetét, kialakulásának okait, célkitűzéseit és éthoszát vizsgáljuk meg. Kitérünk a “fundamentalizmus” szó jelentéstartalmának változására, valamint a “Fundamentumok” című esszésorozat keletkezéstörténetére is. Márkus Tamás Andrást, az Evangelikál Csoport vezetőjét Reőthy Balázs, az Evangelikál Csoport tagja kérdezi/

Reöthy Balázs: Mostanában sokat dobálóznak a „fundamentalista” kifejezéssel, nyilvánvalóan pejoratív értelemben. 40-50 éves monográfiákat jelentetnek meg a fundamentalizmussal kapcsolatban, amelyek erősen polemikus hangvételűek. Mit érdemes tudnunk erről a kifejezésről? Miért lett ilyen nagy divat „fundamentalistázni” másokat?

Márkus Tamás András: A fundamentalizmus, mint kifejezés az elmúlt két évtizedben, különösen a 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően került előtérbe, egyértelműen az iszlám fundamentalizmus miatt. Sokak számára egyenlővé vált a vallási fanatizmussal, illetve a hitelvek melletti állhatatos kiállásból fakadó erőszakkal. Mintha az egyik – ragaszkodni bizonyos dogmákhoz – mindig egyet jelentene azzal, hogy az ember fegyverrel harcol azok érvényesüléséért. Végső soron a „vallásos terrorizmust” jelölő (szitok)szóvá vált az átlagember számára, de a mérsékeltebb formája sem túl kedvező: az intoleráns, párbeszédre képtelen dogmatizmust jelöli. Így fordulhat elő, hogy a szónak többféle jelentésárnyalata létezik, és a különféle diskurzusok résztvevői sem egységes jelentéssel használják, azaz mindenki mást ért alatta. Ugyanakkor éppen a pejoratív jelentése miatt vált közkedvelt címkévé a politikai-társadalmi térben, amit könnyen rá lehet ragasztani azokra a csoportokra, akik állhatatosan ragaszkodnak elveikhez. A használata gyakran feltételezi, hogy az adott csoport – az elveihez való ragaszkodásából fakadóan – az igazság-monopóliumának érvényesítése érdekében feltétlenül politikai hatalomhoz, és állami szinten érvényesülő erőszakhoz folyamodik majd. A szó tehát évek, évtizedek során szemantikailag jelentősen módosult, de látnunk kell, hogy eredetét tekintve pozitív jelentéssel bír.

RB.: Mit értünk alatta annak pozitív értelmében?

MTA.: A történelmi hátterét tekintve e fogalom az alapvető, megmásíthatatlan és lecserélhetetlen keresztyén tantételeket, illetve hittételeket jelölte – illetve azok mozgalmát, akik ezekhez ragaszkodtak –, és semmiképp sem azok erőszak általi érvényesítését valamilyen közösségen belül. Ez a jelentése az angolszász világon kívül igencsak feledésbe merült, így hazánkban is. Ha egy laikusnak akarnánk a végletekig leegyszerűsítve átadni a keresztény fundamentalizmus valódi lényegét (legalábbis annak eredeti értelmét alapul véve), akkor úgy lehetne leírni, mint a keresztyének azon csoportját, akik hűségesen ragaszkodnak Isten Igéjéhez teológiai és társadalmi kérdésekben és nem engedik, hogy az adott kultúra, érdekcsoportok, vagy társadalmi normák hatására eltorzítsák a Szentírás tanítását. Sajnos e fogalom valódi tartalmát az általad említett megszólalások, monográfiák és tanulmányok nem igazán veszik figyelembe, mégpedig azért nem, mert a fundamentalizmus fogalmának és történetének egyes aspektusait nem ismeri, vagy keveri a hazai teológusok többsége, vagy különböző okokból szándékosan össze akarja mosni más szélsőséges vallási fundamentalizmusokkal.

RB.: Mire gondolsz itt pontosan?

MTA.: A problémám ezekkel a dolgozatokkal, ún. „tanulmányokkal” az, hogy (a) nem különböztetik meg általában a keresztyén fundamentalizmust más vallási fundamentalizmustól, pedig égbekiáltó a különbség, gondoljunk például az iszlám fundamentalizmusra, amit lényegében azonosnak tekinthetünk a terrorizmussal; (b) nem különböztetik meg a kezdeti keresztyén (protestáns) fundamentalizmust – pontosabban fundamentalistákat – a fundamentalista mozgalom későbbi megnyilvánulási formáitól; (c) bizonyos liberális, illetve progresszív csoportok, amikor keresztyén fundamentalizmusról beszélnek, ezt a szót, amihez rengeteg negatív asszociáció tapad, azokra a keresztyén közösségekre, vagy teológiai vonulatokra használják, akiket stigmatizálni szeretnének, a közvélemény előtt lejáratni, tehát eleve nem elfogulatlanul közelítenek a témához (keresztyén fundamentalistának titulálnak mindenkit, aki a hagyományos keresztyén tantételekhez és etikához ragaszkodik, összemosva a konzervatív keresztyéneket vállalhatatlan, szélsőséges perem-csoportosulásokkal); (d) a keresztyén fundamentalizmust, mint gyűjtőfogalmat nem magyarázzák, tehát nem térnek ki külön a szó etimológiájára, arra a teológiai miliőre, amiben megjelent ez a mozgalom, nem térnek ki a kezdeti fundamentalisták célkitűzéseire sem, végül pedig nem térnek ki a keresztyén fundamentalizmuson belüli eltérő teológiai hangsúlyokat képviselő tradíciókra se; (e) nem különböztetik meg a keresztyén fundamentalizmus teológiai vetületét e mozgalom szociológiai és társadalmi aspektusaitól.

RB.: Vajon ennek mi az oka? Hogy lehet, hogy akadémiai szinten sem figyelnek ezekre a részletekre, megkülönböztetésekre?

MTA.: Ezen én is sokat gondolkoztam. Vannak, akik az ismerethiány miatt teszik ezt, vagy pedig azért – ez azért egy szűk kisebbség –, mert szándékosan akarják lejáratni a teljes mainstream konzervatív keresztyénséget, igazából felekezettől függetlenül. Ez a hazai, szélsőségesen progresszív, magukat keresztyénnek nevező csoportosulásokra az igazán jellemző.

Sajnos hazai viszonylatban van még ezenkívül egy sajátos ok is, mégpedig a „visszafogottan” evangéliuminak tekinthető keresztyének részéről.

RB.: Mire utalsz pontosan?

MTA.: Gyakori azok részéről, akik valamilyen teológiailag konzervatívnak, mondjuk úgy, „fundamentalistának” tekinthető gyülekezetben szocializálódtak – amelyik azonban adott esetben rendkívül törvényeskedő/törvénykező volt, és ahonnan ezért mély lelki sebekkel kellett távozniuk –, hogy az ekkleziogén neurózisukból kifolyólag – őket hívjak ma divatos szóval valláskárosultaknak – „hadjáratot” indítanak nem csak az egykori közösségük, hanem minden konzervatívnak tekinthető teológiai vonulat ellen, a hitigazságokhoz állhatatosan ragaszkodó keresztyéneket téve meg minden gondjuk-bajuk végső okának. Sajnos az ilyen támadások sokszor a legrombolóbbak, mert belülről emésztik fel a konzervatív keresztyén közeget. Ez azért történhet meg, mert nem különböztetik meg a fundamentalizmus hitelvi, dogmatikai rendszerétől a törvényeskedést, amely egy teljesen helytelen megközelítés és az valójában teljesen ellentétes az evengelikál keresztény fundamentalizmussal, mivel az ellentétes a Szentírással. Sajnos a felületes szemlélő nem tud különbséget tenni ezek között és nincs tisztában e fogalmak közötti nagyon markáns különbségekkel, azokat gyakran szinonimaként használja, az elhatárolási pontokat pedig vagy nem ismeri, vagy szándékosan nem akarja meglátni.

RB.: Tudsz mondani konkrét példát?

MTA.: Nem akarok neveket említeni, de egy általános példát tudok mondani. A következő játszódik le sok hívő keresztyénben: fiatalkorában csatlakozik egy konzervatív közösséghez (a 70-es, 80-as, 90-es évekről beszélünk), esetleg eleve beleszületik, ott is nő fel. Ebben a közösségben – legyen szó konzervatív református, evangélikus, vagy valamilyen szabadkeresztyén, testvérgyülekezetis, vagy pünkösdi-karizmatikus közösségről – túlzottan nagy hangsúlyt fektetnek bizonyos másodlagos vagy harmadlagos hitelvekre, etikailag pedig a vezetés és talán maguk a hívek is eléggé törvényeskedők. Ehhez ráadásul gyakran társul önigazult, megszégyenítő szándékú attitűd, egy végletekig leszabályzó, emberek által kreált, szigorú előírás halmaz és borzalmasan rossz bibliaértelmezés. Ettől a típusú spiritualitástól az adott gyülekezeti tag felcseperedve eltávolodik, esetleg azzal teljesen szembe is fordul. Utólag pedig – azonosítva ezt a zárt, szűklátókörű, végletekig tekintélyelvű kegyességet a fundamentalizmussal –, mindenféle „szétszálazás” nélkül a bibliahívő, konzervatív evangéliumi keresztyénekről ugyanezt gondolja, és a hitvallásosság és a bibliai etikai fontosságának hangsúlyozása pavlovi reflexként eleve rossz emlékeket idéz fel benne. Az ilyen ember a személyes sérelmei miatt jó eséllyel soha nem fogja tudni elfogulatlanul szemlélni a fundamentalizmus teológiai rendszerét és annak lényegét.

RB.: Úgy érted, nem tud különbséget tenni aközött, ha az Igét helytelenül és önigazult módon kalapácsként használják és aközött, ha a Szentírást az emberek építésére, jobbítására, bátorítására, megszentelődésének elősegítésére és lelki üdvösségük elérése érdekében használják? 

MTA.: Pontosan erről van szó! Hemzseg a magyar evangéliumi világ az ilyen elszabadult hajóágyuktól, akiknek a legfőbb missziója abban merül ki – még ha ezt szofisztikált módon is teszik –, hogy „megtorolják” egykori sérelmeiket mindenkin, aki asszociatíve egykori szellemi közegére emlékezteti. Csakhogy Magyarországon a törvényeskedő gyülekezetek nem voltak doktrinális értelemben „kiművelt” fundamentalista közegek. Inkább csak konzervatív bibliai erkölcsiséget propagáló és megkövetelő pietisztikus közösségekről beszélhetünk, amelyekben sokszor egyfajta fojtogató légkör uralkodott. A helyzetet tehát tovább bonyolítja, hogy hazai környezetben ezekben a – rossz értelemben véve pietista – közösségekben szerzett rossz tapasztalataikat teljesen tévesen rámázolják a konzervatív angolszász evangelikalizmus és a korai fundamentalizmus gazdag doktrinális örökségére.

RB.: Vajon nem lehet további mögöttes motiváció a szándékos összemosásra, hogy a progresszív irányzatot követő szerzők a domináns társadalmi normák gyors változása és a „modernség” szellemében ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy a Bibliát ezekhez kell hozzá igazítani és nem fordítva? Ennek propagáláshoz viszont kell egy szalmabáb, amivel össze lehet mosni a fundamentalizmust, amire teljesen megfelelő a törvényeskedés, amely nagyon népszerűtlen, negatív jelenség, akik pedig találkoztak vele, azoknak maradandó sebeket okozott, így nem a kritikai gondolkodást, hanem zsigeri érzelmeket indít be. Így sikeresen tudják manipulálni a közvéleményt, hogy a fundamentalizmus egy kirekesztő, farizeus, maradi nézet, amiben nincs meg a szeretet. Természetesen mi sem áll távolabb a valóságtól, de a felületes szemlélő manipulálásához és megtévesztéséhez elég ez a külső csomagolás. Mit gondolsz erről? 

MTA.: Nyilvánvalóan lehet mögötte szándékosság is – egyesek részéről biztos van is –, de az összemosás okát én elsődlegesen abban a sajnálatos tényben látom, hogy azok a progresszív szerzők, akik Magyarországon erről a témáról „tudományosabb” szinten írtak és írnak, egyszerűen nem ismerték/ismerik elsőkézből az ún. fundamentalista irodalmat: sem az egykori, kezdeti fundamentalizmus íróinak a műveit, sem a kortárs fundamentlisták munkáit. Ha jelen is van a szándékosság részükről, épp a korábban említett fogalmi és szemantikai zavar miatt tudnak a fundamentalizmusból könnyen szalmabábot gyártani, hiszen a szó ma már inkább kétségkívül a törvénykezően konzervatív kegyességet (is) jelöli.

RB.: De akkor miről írnak egyáltalán, honnan tájékozódnak? Lehet egyáltalán az ilyen műveket tudományos munkákként kezelni?

MTA.: Valójában fogják a fundamentalizmusról szóló kritikus szemléletű írásokat, azokat lefordítják, vagy összefésülik egymással, és “megszakértik” a fundamentalizmust. De kérdem én: hogyan tud valaki tudományos igényű dolgozatot anélkül letenni az asztalra, hogy beleolvasott volna a keresztyén fundamentalizmus alapműveibe, például a „Fundamentumokba”? Pontosan ezért kezdtük el lefordítani a „Fundamentumokban” szereplő esszéket, és publikálni az Evangelikál Csoport weboldalán, hogy ez a helyzet némileg megváltozzon.

RB.: Nekem úgy tűnik, hogy a szekunder irodalom rendszeresen félreérti a fundamentalista műveket és gyakran kreált szalmabábokat cáfolnak a valódi tartalom tényleges kritikája helyett, ezért sem módszertanilag, sem pedig egyéb szempontból nem elégítik ki az ilyen művek a tudományos munkákkal szemben támasztott standard követelményeket. Te hogy látod? 

MTA.: A helyzet az, hogy rendszerint azok írnak a fundamentalizmus történetéről, akik maguk nem fundamentalisták, de még csak nem is evangéliumiak. Ezzel önmagában persze nincs probléma. Ha a keresztyén fundamentalizmus teljes 20. századi történetét vizsgáljuk, nyilvánvalóan – főleg a huszadik század második felére igaz ez – jogos kritikával illethető e mozgalom. A probléma azzal van, amikor erősen polemikus hangvételű, indulatosan érvelő, igaztalan és hamis vádakat puffogtató műveken keresztül szeretnék bemutatni a magyar olvasóközönségnek a számára eleddig ismeretlen jelenség történetét.

Mark Noll és George Marsden

RB.: Milyen jellegű munkákat ajánlanál olvasásra a témában, amelyek előítélet-mentesek és tudományosan is igényesek?

MTA.: George Marsden vagy Mark Noll művei viszonylag elfogulatlanul vizsgálják a fundamentalizmust és az evangelikalizmust, ezek történetét és kapcsolatát. Adott esetben vannak kritikus megjegyzéseik is, de nem direkt polemikusak. Talán ez nem véletlen, hiszen mindketten református hátterűek és alapvetően mindketten az evangéliumi mozgalomhoz tartoznak, tehát a jószándék vezeti őket. Noll az Indiana államban (USA) található Notre Dame Egyetem történeti tanszékén professzor, ott, ahol egyébként korábban Marsden is tanított. George Marsdentől a következő, először 1980-ban publikált, mára már ikonikusnak számító dolgozatot ajánlanám a témában: Fundamentalism and American culture : the shaping of twentieth century evangelicalism, 1870-1925.

RB.: Mielőtt az általad említett „Fundamentumokra” rátérnénk, vizsgáljuk meg egy picit a történelmi keresztyén fundamentalizmus előzményeit, kialakulását, fontos hangsúlyait. Egyáltalán, mikorra datálhatjuk a keresztyén fundamentalizmus megjelenését?

MTA.: Vissza kell mennünk 1910-be, egy bizonyos vitához. Ahogy a korábbi ébredési hullámok esetében, úgy most is, egy, a presbiteriánusok között lejátszódó teológiai vitával kezdődött minden. 1910-ben úgy döntött az Északi Presbiteriánus Egyház közgyűlése – tulajdonképpen zsinata –, hogy 5 doktrinális pontot kötelező érvényűként el kell fogadnia kötelékükbe tartozó összes szolgálónak és egyháztagnak. Így fordultak szembe a korabeli liberális protestantizmus szekularizált és naturalista nézeteivel. Michael Hochgeschwender szerint (Hochgeschwender a müncheni Ludwig-Maximilians Egyetemen az Észak-Amerikai kultúrtörténet, kultúrantropológia professzora) ez nem volt különösebben forradalmi dolog, ugyanis nagyrészt csak az Apostoli Hitvallás artikulusait ismételték meg újra. Ilyen volt például Krisztus istensége, vagy szűztől való születése, vagy festi feltámadása. Az egyik pont Krisztus helyettes engesztelése volt, ami megint csak evidencia.

Az északi Presbiteriánus Egyház (PCUSA) közgyűlése

RB.: Miért kellett ezeket a pontokat újra megfogalmazni?

MTA.: Ez fontos kérdés, ugyanis az előbb említett magyarnyelvű tanulmányok és cikkek óriási restanciái közé tartozik az is, hogy nem mutatják be kielégítő módon azt a teológiai kontextust, amiben a fundamentalizmus konkrétan megjelent, ehelyett mindig csak a szociológiai, társadalmi összefüggéseket skiccelik fel elnagyoltan. Így jutnak el oda például, hogy minden további nélkül kijelentik: „a fundamentalizmus egy szorongásvezérelt válasz a modernizmusra.” Ez azonban a keresztyén fundamentalizmus, legalábbis annak korai szakaszának egy rettentően elnagyolt jellemzése. De ez is csak átvétele a fundamentalizmust kritikusan vizsgáló nemzetközi szakirodalom egyik állításának. A kérdésedre egyébként az elsődleges és rövid válasz az, hogy azért, mert a történelmi keresztyénség hittételeit elkezdték átértelmezni.

RB.: Beszéljünk akkor erről a kontextusról, amiben megjelent a fundamentalizmus! Hogyan lehetne ezt röviden jellemezni?

MTA.: Egy Fabiny Tibortól, evangélikus teológustól származó idézettel szeretném röviden ezt összefoglalni: “A 19. század második felére a liberalizmus nyomta rá a bélyegét: Európában: Friedrich Schleiermacher, Albert Ritschl, Adolf von Harnack, Amerikában a „social gospel” jellemezte azt a liberális keresztyénséget, amit H. Richard Niebuhr így jellemzett: „Egy harag nélküli Isten a bűn nélküli embereket bevitte az ítélet nélküli országába egy kereszt nélküli Krisztus szolgálata által”. A liberalizmus és a modernizmus a keresztyénség erjedéséhez vezetett.” De ha részletesebben kellene nyilatkoznom, Michael Hochgeschwendert követném kontextus vizsgálatában, hiszen ő a téma elfogulatlan kutatója:

Elsőként megemlíthetjük a német magaskritika megjelenését, tehát a Bibliának akkoriban az angolszász vidékeken egy egészen újnak számító megközelítésmódját. A történet-kritikai módszerről beszélünk, ami a szövegeket a vélt keletkezési koruk és azon kor társadalmainak kontextusában próbálja vizsgálni, ezért nagy hangsúlyt helyez a szövegek eredetére. Hochgeschwender szerint a szöveget így historizálták, így bizonyos bibliai szakaszok elveszítették kinyilatkoztatás jellegüket. Számos bibliai szakaszt mítoszként, legendaként vagy mesés elbeszélésként értelmeztek, tehát nem szó szerint értendő történelmi beszámolóként. De nem is volt ez annyira új felfedezés, hiszen a középkorban, illetve főként a reformációval jelent meg – illetve szilárdult meg – a szó szerinti értelmezés primátusa (gondoljunk a keresztyénség első évszázadaira, amikor az allegorizáló írásértelmezés teljesen bevett dolognak számított még).

A magaskritikai rendszer tehát nem úgy értelmezi a Bibliát, amit az Isten kinyilatkoztatott tévedhetetlenül a Szentlélek által ihletetten, hanem helyette megpróbál egy naturalista világkép talaján mindent kényszeresen racionalizálni, önkényesen szelektálni, hogy mit fogad el és mit nem, mi az, ami valós és mi az, ami csak legenda, amivel teljesen ignorálja Isten mindenhatóságát és azt, amit a Szentírás a saját természetéről kinyilatkoztat.

A modernisták lejtmenete: a Szentírás nem tévedhetetlen; az ember nem Isten képmására teremtetett; nincsenek csodák; nincs szűzi születés; Krisztus nem volt isten; engesztelés nem történt; a feltámadás mítosz; és végül: agnoszticizmus

Erről bőven lehetne még mit mondani, de a lényeg az, hogy a liberális teológia és exegézis egyes képviselői odáig mentek, hogy egyszerűen elutasították a Biblia csodás beszámolóit, mint amelyek a modern természettudománnyal és világképpel összeegyeztethetetlenek. Ezzel egyszersmind a hagyományos keresztyén apologetika alól is kihúzták a sámlit. Egyébként ez a megközelítés mai szemmel már nem sorolható a tisztán “tudományos”, vagy előítéletmentes megközelítések közé, mivel az egész rendszer egy elfogult és hibás előfeltevéseken alapuló világképben született.

RB.: Pontosan milyen világképben?

MTA.: A bibliakritika háttere nagyon kevert volt. Egyrészt a kantiánus és hegeliánus filózifia előfeltevésein alapult, másrészt egyházzal és vallással szembeni kritikus motivációk fonódtak benne össze romantikus-historizáló eszmékkel. A német bibliakritika ilyen értelemben a modernizmus gyümölcsének tekinthető. És ugye így jutunk el a vallás, illetve a hit átértelmezéséhez is, hiszen ha nem lehet közvetlenül a Szentírásra, mint isteni kijelentésre hagyatkozni – hiszen szükség van az azt kacifántosan, és sokszor egymásnnak is ellentmondó módon értelmező intellektuális elit közvetítő szerepére (értve ez alatt a magaskritika képviselőit) –, akkor hogyan lehet ezután megragadni a keresztyén hit hamisítatlan igazságait?

RB.: Milyen válasza volt erre a liberális teológiának? Hogyan tudta a hitet megtartani? 

MTA.: Az előzőekből fakadóan a liberális teológia az isteni kijelentést leválasztotta az Írásról, és azt a szubjektív érzések területére száműzte. Az Írásra így többé nem egy végső, abszolút tekintéllyel bíró instanciaként tekintettek, inkább csak “apropóként”, ugródeszkaként, egyszerű hivatkozási alapként, ami egy igen súlyos hiba és szinte kizárja a helyes értelmezés elérését, mivel nem úgy kezeli az Írást, mint aminek az mondja magát.

Mindez szinte automatikusan maga után vonta, hogy a vallás schleiermacheri értelmezése terjedt el. Eszerint a vallás lényege a teljes, vagy totális függőség-érzetben ragadható meg.

Mivel a statikus, írásba foglalt “külső” kinyilatkoztatás tekintélye megingott, a hit individualizálódott, a dogmák egyre inkább háttérbe szorultak, vagy feledésbe merültek. A szent és mindenható Isten – és az általa kijelentett hitigazságok – helyére egy individualizált, bensőséges, szubjektív módon formált krisztológia került, ami Krisztusra már csak erkölcsi tanítóként és példaképként tekintett.

Pál apostolt egyre inkább olyan színben tüntették fel, mint aki az eredeti, egyszerű, hamisítatlan, tiszta erkölcsiséget hirdető keresztyén mozgalmat kiforgatta, elferdítette, illetve dogmákkal teli vallássá torzította.

A teológiai liberalizmus nyomán az evangélium az üdvösségről szóló üzenet, jó hír, illetve tanítás helyett puszta erkölcsi programmá degradálódott, nélkülözve mindenféle transzcendenciát.

RB.: Ez a teológiai kontextus. Tudnál valamit mondani a társadalmi kontextusról is?

MTA.: Igen, például érdemes megnézni a Fabiny Tibortól származó idézetben is szereplő social-gospel mozgalmat. A social-gospel mozgalom is az előző teológiai premisszákból fakadt a 19. század végén és a 20. század elején: a liberális protestáns keresztyének számára a transzcendencia nélkül a szociális kérdések maradtak csak meg, amivel igazán elmélyülten foglalkozhattak. Az iparosodással rengeteg égető szociális probléma jelent meg, ezekre kerestek kielégítő választ – a szegénységre, az alkoholizmusra, a bűnözésre, etnikai konfliktusokra, iskolázatlanságra, a háborúk veszélyére stb. De a szociális evangéliumot hirdető pásztorok számára a Biblia csak hivatkozási alap volt, és kizárólag csak etikai értelemben, mintsem egy feltétlenül megbízható használati utasítás. Például Walter Rauschenbusch (1861-1918), német-amerikai lelkész, a social-gospel mozgalom egyik legismertebb alakja szerint Isten országa egyet jelent a szociális evangéliummal. Szerinte az „ország” nem egy transzcendes elképzelés, inkább teleológiai (célra fokuszáló) funkcióval bíró kifejezés: „a szociális evangélium megpróbálja … a történelem sodrásában felfedezni Isten országának kibontakozását; nem csak az egyház működésében, hanem a gazdasági erők és a különféle szociális osztályok összeütközésében.” (lásd Rauschenbusch: Christianizing the Social Order, 189.o.)

A keresztyénség dogmáit tehát történelmileg relativizálták, és ha fogalmaztak is meg részigazságokat, azokat teljes hangsúly tévesztéssel tették, a kereszténység legalapvetőbb elemeit pedig szinte teljesen mellőzték. Ekkor terjedt el igazán a historizáló dogmatörténet, ami a dogmákat pusztán az egyházi dogmafejlődés eredményeként, és nem statikus, örök igazságokként mutatta be.

Egy korábeli plakát. A képen szereplő bibliai idézet: “Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” (Ézs 40,8) A modernizmus, a tudomány, a hipotézisek, az ateizmus, a liberális teológia és a kultúra csatahajói bombázzák a Szentírás tekintélyébe vetett hitet.

Az evangéliumi keresztyének számára ez a típusú szociálisan aktív, de transzcendenciát és örök igazságokat mellőző „teológia” azért is volt vörös posztó, mert a liberális modernisták sokszor rettentően arrogáns polémiát folytattak a hitvallókkal szemben. Voltak szerzők, akik nyiltan kijelentették, hogy a keresztyén hagyomány annak története, hogyan hamisították meg Jézus eredeti tanításait, ebből kifolyólag egyáltalán nem releváns a jekenkor kérdéseit illetően.

Alister McGrath szavaival summázva az eddigieket, kijelenthetjük, hogy komoly teológiai következményei voltak a liberális teológia térnyerésének, hiszen több keresztyén hittételről kinyilvánították, hogy kívül esik a modern kulturális normákon – ezeket aztán vagy elvetették, mondván hibás és elavult feltevéseken alapulnak, vagy önkényesen átértelmezték, mégpedig olyan formában, ami szerintük jobban igazodik a kor vívmányaihoz.

RB.: Ez alapján kijelenthetjük, hogy a liberális és konzervatív teológia csatározásában nem a “tudományos” és “tudománytalan” megközelítés állt egymással szemben? 

MTA.: Jó kérdés, mert a konzervatív teológiára liberális oldalról újra és újra megpróbálják ráragasztani a tudománytalanság” címkéjét. A valóságban a következő történt: mindkét oldalon a teológiatudomány krémje sorakozott fel. Természetesen mindkét oldalon megvolt az adott szekértábor „népies”, egyszerű változata is. A két oldalt nem a teológia-tudományban való jártasság, hanem az eltérő előfeltevéseik különböztették meg egymástól. Ráadásul, ha megnézzük a liberális teológia akkori eredményeit, utólag – még a kortárs liberálisok szerint is – túlzónak, néhol szélsőségesnek, sőt komikusnak tűnnek. Hochgeschwender szerint a racionalista alapokon álló történeti Jézus-kutatás (historisch-kritische Jesusforschung) eredményei visszatekintve sekélyesnek és önkényesnek tűnnek. Maga a próbálkozás is (Jézus történelmi személyének Biblián kívüli rekonstruálása, megfosztva minden természetfeletti tulajdonságtól) inkább az idealista és pozitivista ideológia visszhangjának tűnik ma már. A bibliai szövegek osztályozása, elvetése, kiválogatása, azok hitelességének megítélése sokszor egészen zavaros volt, az ezek alapjául szolgáló bizonyítékok pedig messzemenőkig hipotetikusak. A korai szövegkritika racionalitás-kritériuma minden volt, csak éppen racionális nem.

Az evangéliumi keresztyének, ha úgy tetszik, a korai fundamentalisták jogosan érezték úgy, hogy a Biblia Krisztusa egyszerűen nem az, akit a liberális teológusok eléjük állítottak.

Folytatjuk!

Hozzászólás