14
Júl
2021

Harc a fundamentalisták és a modernisták között – szemelvények egy felekezet történetéből, III. rész

A beszélgetés korábbi részei: I. rész; II. rész

Parti Benedek: Beszéltünk a PCUSA-n belüli megosztó egyházszervezeti, vagy missziós-stratégiai kérdésekről, illetve részben érintettünk teológiai nézetkülönbségeket is. Mikorra datálható a teológiai tartalmat érintő kiélezett szembenállás a két tábor között? 

Márkus Tamás András: Igazából ez fokozatosan ment végbe, a fundamentalisták és a modernisták között feszülő szakadék egyre inkább mélyült a presbiteriánus egyházban. De a döntő pont, amire a kérdés vonatkozik, talán Harry Emerson Fosdick 1922. május 21-én elmondott “Nyerhetnek-e a fundamentalisták?” című prédikációja volt. Fosdick elvileg baptista hátterű volt, de külön engedélyt kapott az igehirdetésre az egyik New York-i presbiteriánus gyülekezetben. Az igehirdetésében Fosdick méltatta mind a presbiteriánus, mind a baptista felekezetben lévő liberálisokat, őszinte evangéliumi keresztyénekként mutatva be őket, akik csak a történelem, a tudomány és a vallástörténet új felfedezéseit szeretnék a keresztyén hittel összeegyeztetni. Viszont a fundamentalistákat, tehát azokat, akik ragaszkodnak a történelmi keresztyén hittételekhez, intoleráns, begyepesedett emberekként írta le, akik figyelmen kívül hagyják az új felfedezéseket, és önkényes határokat húznak a vallási kérdésekről szóló vitákban. Fosdick szerint nem kell támadni azokat, akik megkérdőjelezik a történelmi keresztyén hittételeket. Ez azért van, mert az új tudományos felfedezések, azaz a “modern tudomány” tükrében egyesek egyszerűen lehetetlennek találják Krisztus szűztől való születését, a helyettes engesztelést vagy Krisztus második eljövetelét szó szerint értelmezni és elhinni. Szerinte tolerálni kell az egyházon belül az eltérő nézőpontokat, hiszen ezek szabadon képesek egymás mellett létezni. Felerősítette ezt a típusú hangot, hogy Fosdick prédikációjának kissé átdolgozott formáját “Az új ismeret és a keresztyén hit” címmel röpiratként kezdték el terjeszteni a protestáns lelkészek között – 130 ezer felszentelt lelkésznek postázták ki –, valamint önálló írásként megjelentették három, vallási kérdésekkel foglalkozó folyóiratban is. Fosdick közeli jó barátja, a baptista multimilliomos olajmágnás, John D. Rockefeller finanszírozta ezt. Fosdick tehát – ahogy magát beazonosította – a “liberális-progresszív keresztyénség” támogatójaként úgy vélte, hogy ha a keresztyénséget nem igazítják az új ismeretek tömkelegéhez,  akkor intellektuálisan nem lesz életképes, és nem is lesz védhető. Természetesen jó liberálishoz méltóan erőteljesen pocskondiázta az inspirációval kapcsolatos konzervatív nézetet – tévesen úgy mutatva be azt, mintha egyenlő lenne a mechanikus inspirációval, azaz a diktálás elmélettel –, valamint a Szentírás literális olvasatát, illetve értelmezését, azt sugallva, mintha a konzervatívok valamiféle primitív hermeneutikát követve mindent abszolút szó szerint értelmeznének. Továbbá az azzal kapcsolatos elképzelést, hogy a Szentírás eredeti kéziratai hibátlanok, értelmetlen és haszontalan elméletnek nevezte. 

Harry Emerson Fosdick

PB.: Milyen reakció érkezett Fosdick széles körben terjesztett nézeteire? 

MTA.: Clarence E. Macartney (1879-1957), a philadelphiai Arch Street Presbiteriánus Egyház konzervatív lelkipásztora, aki a konzervatív presbiteriánusok egyik legjelentősebb vezetője lett, saját igehirdetésein keresztül válaszolt Fosdicknak. Az igehirdetést, aminek a “Győzhet-e a hitetlenség?” címet adta, gyorsan elkezdték ugyanúgy röpiratként osztogatni, mint Fosdick prédikációját. 

PB.: Miről szólt ez az igehirdetés, vagy milyen gondolatokat fogalmazott meg benne Macartney?

MTA.: Szerinte a liberalizmus fokozatosan szekularizálta az egyházat, és ha nem szabnak ennek a folyamatnak rövid időn belül gátat, akkor az egy olyan keresztyénséghez fog vezetni, amit “vélemények, elvek és jó célok” jellemeznek, de ami “nélkülözi az Isten iránti hódolatot, magát Istent és Jézus Krisztust is.” Macartney nem fogadta el Fosdick alaptézisét, miszerint az egyház, illetve a keresztyénség igazságait mindig az adott kor igényeihez kell szabni, alkalmazkodva a mindenkori társadalom állapotához. Különösen is az Első Világháború okozta “sokkélményre” hivatkozott Fosdick, mondván az egyház üzenetét adaptálni kell a megváltozott körülményekre. Azzal érvelt, hogy a frontról visszatérő katonákra, akik átélték a háború borzalmait, nem lehet ráerőltetni az egyház hagyományos tantételeit – értve ez alatt a bűnről szóló dogmát, a megtérést, vagy az ítéletet stb. Macartney ezzel szemben azt állította, hogy a keresztyénség hitigazságai állandóak és mindig aktuálisak bármilyen kor bármilyen társadalmában, és minden problémára választ jelenthetnek. 

PB.: Fosdick igehirdetését követte valamilyen egyházfegyelmi lépés is, vagy csak “oda- és vissza szólógatások” mentek? 

MTA.: Macartney vezetésével a philadelphiai kerületi zsinat azzal a kéréssel fordult az általános zsinathoz, hogy az utasítsa a New York-i kerületi zsinatot olyan intézkedések meghozatalára, amelyek biztosítják, hogy a New York-i Első Presbiteriánus Gyülekezet tanítása és igehirdetése megfeleljen a Westminsteri Hitvallásban foglaltaknak. Az egyházfegyelmi eljárásban (ha úgy tetszik, “eretnek-per”) Fosdick védelmét John Foster Dulles, egy laikus presbiter látta el.

PB.: Térjünk most rá a fundamentalista-modernista vita egyik legismertebb – vagy legalábbis a sokak által leginkább felkapott – területére, a darwinizmus teológiai értékelésére. Mennyiben tematizálta ezt a harcot, vagy ezt vitát a Darwin személyéhez köthető evolúció-elmélet, és pontosan mit képviseltek a szembenálló felek? 

MTA.: A téma valóban jelen volt, ezt kár lenne tagadni. A “régi iskola” szerinti presbiterianizmus neves képviselője, a Princeton nagyhírű tanára, a rendszeres teológus Charles Hodge (1797-1878), aki 1851-től egészen a haláláig a Princeton Teológiai Szeminárium elnöke volt, azon kevés presbiteriánus akadémikusok közé tartozott, akik már az Első Világháborút megelőző időszakban támadást intéztek a darwinizmus ellen. Hodge a teológiai tudományt a lehető legmagasabb szintén űzte, tehát nem lehet kijelenteni, hogy a darwinizmus elleni hangok csak a primitív fundamentalista-biblicista köröket jellemezték. 1874-ben Hodge kiadta a “Mi a darwinizmus?” című írását, három évvel azután, hogy megjelent Darwintól “Az ember származása és a nemi kiválasztás” című opusz. Hodge azzal érvelt, hogy ha Darwin tézise kizárja az isteni tervezőről szóló érvet – márpedig úgy tűnik, kizárja –, akkor az valójában ateizmus és összeegyeztethetetlen a bibliai keresztyénséggel. Asa Gray (1810-1888), neves amerikai botanikus, a teista evolúció elkötelezett híve erre azt válaszolta, hogy a keresztyénség igenis összeegyeztethető Darwin téziseivel. Egyébként sok más keresztyén tudós is elfogadta a teista evolúció valamelyik formáját. Fontos megemlíteni, hogy maga Darwin sem zárta ki elsődleges okként a Teremtő munkáját. A helyzet tehát az, hogy egyrészt a darwinizmust elutasító konzervatívok közül sem volt mindenki primitív biblicista, másrészt sok konzervatív tudós teista evolúcionista volt, azaz egyfajta Isten által irányított szelekciós folyamatot elképzelhetőnek tartottak. 

Charles Hodge

PB.: Azért is érdekes, amit mondasz, mert liberális-progresszív oldalról tulajdonképpen ma is azzal írják le a régebbi és a kortárs konzervatív teológusokat, hogy “evolúció-ellenesek”, tehát – következtetnek – tudományellenesek. 

MTA.: Igazából a legtöbb teológus egyáltalán nem is reagált a darwinizmus eszméinek terjedésére támadólag. Ennek oka, hogy eleinte nem volt egyértelmű, hogy Darwin szelekció-elmélete hegemóniára tör-e a tudósok körében. Amikor az evolúció széles körben elfogadottá vált, a keresztyén akadémikusok, teológusok nem igazán próbálták megcáfolni. Inkább olyan értelmezési rendszereket próbáltak kidolgozni, amelyek révén a darwinizmus összeegyeztethető a keresztyén tanítással. Ez igaz volt még a Princeton egyes tanárainak a munkásságára is, akik a presbiterianizmus “régi iskoláját” képviselték. Gondoljunk például Hodge tanítványára, B.B. Warfieldre, vagy Hodge fiára, a szintén teológiai tanár A.A. Hodge-ra – mindketten a teista evolúcióra hajazó elméleteket támogattak. Ugyanakkor voltak természetesen harcos anti-darwinisták is, például William Jennings Bryan, aki az egyik legjelentősebb név a témánk szempontjából, de ő sem volt egyébként tudomány-ellenes.

PB.: Mit érdemes tudnunk róla – ki volt ő, milyen szerepet töltött be fundamentalisták és a modernisták közötti harcban? 

MTA.: William Jennings Bryan (1860-1925) egy ügyvéd volt, aki a már említett Cumberland Presbiteriánus Egyházban nevelkedett – ez az egyház a felépítésében presbiteriánus volt, de teológiájában az arminianizmus felé húzott. Mondtam korábban, hogy ennek az egyháznak egy része egyesült 1906-ban a PCUSA-vel. Bryant, aki egyébként presbiter volt egy gyülekezetben, 1890-ben beválasztották a kongresszusba. Háromszor is – 1896-ban, 1900-ban és 1908-ban – demokrata elnökjelölt volt, de egyszer sem sikerült győznie a választáson. Az 1900-ban elszenvedett veresége után önvizsgálatot tartott, és arra a következtetésre jutott, hogy a politika iránti rajongása elhomályosította keresztyéni elhívását. Így aztán 1900-tól kezdve előadásokat kezdett tartani a Chautauqua programban.

PB.: Mi volt ez a bizonyos Chatauqua-program?

MTA.: Egy metodista alapítású felnőttképzési program és szociális mozgalom, ami tulajdonképpen nyári szabadegyetemként működött. Szabadtéren felállított sátrakban adtak elő akadémikusok, teológusok, politikusok, zenészek. Bryan beszédei vallási és politikai témákat öleltek fel. A következő 25 évben egészen haláláig az egyik legnépszerűbb oktatója volt ennek a programnak. Több százezer ember előtt volt alkalma szónokolni. 

Chautauqua program

PB.: Miért támadta ennyire a darwinizmust? 

MTA.: 1905-re arra jutott, hogy a darwinizmus és a magaskritika a modernizmus megnyilvánulásaiként arra szövetkeztek, hogy előmozdítsák az egyházon belül a liberalizmus térnyerését, aláásva a keresztyénség alapjait. Innentől kezdve kezdett felszólalni az előadásaiban az oly gyorsan terjedő darwinizmus ellen, ami szerinte csak a “gyűlölet törvényét” propagálja – azt, hogy az erősek elnyomják és megölik a gyengéket. A darwinizmust “irgalmat nélkülöző” elméletnek nevezte, és arra figyelmeztetett, hogy alááshatja az erkölcs alapjait. Bryan 1913-ben Woodrow Wilson külügyminisztere lett, de 1915-ben lemondott, mert úgy vélte, hogy a Wilson adminisztráció hamarosan belép az első világháborúba (válaszul az RMS Lusitania elsüllyesztésére), és azt határozottan ellenezte. Amikor aztán az Egyesült Államok 1917-ben belépett az Első Világháborúba, Bryan önként jelentkezett a hadseregbe, bár nem engedték bevonulni. A Németországról kialakult negatív képet összekapcsolta az evolúció-elmélettel, és azt állította, hogy éppen ez az eszme – az, hogy az erősek letarolják a gyengéket – a német militarizmus forrása. Nem is tévedett nagyot. Bryan azzal érvelt, hogy Németország militarizmusa és “barbársága” azon meggyőződésből fakad, hogy a fajok eredetére vonatkozó darwini gondolatot teljesen integrálta. Ez alapján gondolták a németek, hogy a “túlélési harc” egyaránt vonatkozik nemzetekre és egyénekre is. Bryan úgy vélte, hogy ugyanaz a “tudomány” lúgozta ki a Szentírásból a csodás és természetfeletti elemeket és hirdeti azt, hogy az ember nem Istentől teremtetett, ami felelőssé tehető a németek által a háborúban bevetett vegyi fegyverek és mérgesgázok előállításáért. A darwinizmushoz kötötte Nietzsche filozófiáját is, valamint a részben Herbert Spencer nevével fémjelzett szociáldarwinizmust. Úgy érvelt, hogy Németország felváltotta a keresztyén tanítást Nietzsche filozófiájával, ami azon alapult, hogy csak az erősebb egyed, azaz a legrátermettebb túlélése biztosított, és ha ezt az ideológiát magához öleli Amerika, akkor Németország sorsára fog jutni. Ezeket az aggodalmakat csak felerősítette James H. Leuba pszichológus 1916-os tanulmányának megjelenése. Leuba kimutatta, hogy az egyetemi hallgatók jelentős része elveszítette hitét egyetemi évei alatt. Sokan ezt is az darwinista eszme térhódítására vezették vissza.

William Jennings Bryan

PB.: Bryan elképzelései milyen konkrét dolgokban öltöttek testet? Hogyan “támadta” a darwinizmust? 

MTA.: 1921-ben indította el a darwinizmus elleni “hadjáratát”, amikor meghívást kapott egy, a virginiai Union Teológiai Szemináriumon rendezett előadás-sorozat megtartására. A “Darwinizmus fenyegetése” címet viselő előadását a következő szavakkal zárta, parafrazeálva az általa mondottakat: a darwinizmus egyáltalán nem tekinthető tudománynak, az pusztán egymásba font hipotézisek terméke, valamint tudományosabb a Teremtés könyvének az eleje, mint a darwinizmus egész rendszere. Ezek az előadások egyébként nyomtatásban is megjelentek, és országos bestsellernek számítottak. Itt fontos megemlíteni, hogy a Németországot érintő kritika (lásd a szociáldarwinizmusra és Nietzsche filozófiája épülő társadalmi eszme) beárnyékolta a német magaskritikát is, amit könnyű volt megvádolni azzal, hogy részben darwinista előfeltevésekre épül.

PB.: Mégis hogyan? Hogyan jutunk el a darwinizmustól egy szövegkritikai módszerig? 

MTA.: A Bibliában leírtakra többé nem szakrális, vagy szent szövegként tekintettek, nem természetfeletti kinyilatkoztatásként, hanem vizsgálható, szétszedhető, feldarabolható konstruktumként, ami szintúgy fejlődés, azaz valamiféle “evolúció” eredménye. Ezen az alapon kötötte össze Bryan a darwinizmust és a magaskritikát, és mindkettőt a presbiteriánusok bibliai hitére leselkedő veszélyként mutatta be.  

PB.: Milyen reakciók születtek erre? 

MTA.: Például Harry Emerson Fosdick védelmébe vette a darwinizmust és a magaskritikát is. Az 1920-as évek elején Bryan és Fosdick a New York Times hasábjain kezdtek el egymás ellen cikkezni. Illetve az 1923-as általános zsinatra is áttolódott ez a kultúrharc. 

PB.: Amennyiben? 

MTA.: Bryan kampányolni kezdett, meg szerette volna választatni magát az általános zsinat moderátorává, tehát a zsinati gyűlés vezetőjévé. A szavazást kis különbséggel elvesztette: 451-en szavaztak Charles F. Wishart tiszteletesre, míg rá csak 427-en. Nos, Wishart a Wooster College elnöke volt, egyébként pedig elkötelezett támogatója annak a kezdeményezésnek, hogy a presbiteriánus főiskolákon és egyetemeken oktatható legyen az evolúció-elmélet. Bryan nem hagyta annyiban a dolgot. Javaslatot tett arra, hogy a vezetőség állítsa le minden olyan egyházi fenntartású iskola, főiskola és egyetem finanszírozását, ahol a darwinizmust oktatják. A vele szembenállók azzal érveltek, hogy ennek nincs értelme, mivel már eleve rengeteg presbiteriánus hisz az evolúcióban. Bryan végül még Machent sem tudta erről meggyőzni. Az általános zsinat egyszerűen csak az evolúció materialista, tehát nem teista értelmezését utasította el egy elítélő határozat formájában. De igazából az 1923-as általános zsinaton nem a darwinizmus volt a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy mi legyen Fosdick sorsa, aki enyhén szólva is igencsak felborzolta a kedélyeket az előző évi provokatív prédikációjával. 

PB.: Végül mi lett vele, kitették a presbiteriánus egyházból? 

Henry Sloane Coffin

MTA.: Az általános zsinat egyik bizottsága azt javasolta, hogy testületileg ismét fejezzék ki a Westminsteri Hitvallás iránti töretlen elkötelezettségüket egy nyilatkozat formájában, de hagyják a konkrét ügy kivizsgálását a New Yorki-i döntéshozókra. Ez a bizottság különvéleményként egy olyan nyilatkozat megfogalmazását javasolta, amivel a felekezet kifejezheti újra az 1910-ben megfogalmazott 5 fundamentum iránti elkötelezettségét, továbbá ami előírja a New York-i zsinatnak, hogy kényszerítse hitvallásosságra az Első Presbiteriánus Gyülekezetet, hogy továbbra is ragaszkodjon a Westminsteri Hitvallás szoros értelmezéséhez. Emiatt aztán heves vita alakult ki. Bryan kezdetben kompromisszumos megoldásra törekedett: cserébe a Fosdick elleni vádemelés megszüntetéséért az 5 fundamentum melletti újbóli kiállást szorgalmazta. Amikor látta, hogy erre semmi esély sincs, azért kezdett intenzíven lobbizni, hogy elfogadják a bizottság különvéleményét. Ezt 439-359-es szavazati aránnyal sikerült megszavaztatni. Csakhogy sokan nem értettek egyet a döntéssel. 85 bizottsági tag tiltakozást nyújtott be, amellett érvelve, hogy az általános zsinat nem tárgyalta megfelelő módon Fosdick ügyét. Azt mondták, hogy az általános zsinat az elé kerülő ügyekben hivatott dönteni, és nem törvényhozó testület, ilyen módon nem írhatja elő az egyházalkotmány megsértése nélkül az 5 fundamentum kötelező elfogadását a szolgálók számára. Ezzel párhuzamosan Henry Sloane Coffin, a New York-i Madison Avenue Presbiteriánus Gyülekezet lelkésze és az Union Teológiai Szeminárium elnöke, valamint a PCUSA előadója a gyülekezetével együtt kiadott egy közleményt arról, hogy nem hajlandó elfogadni az 5 fundamentumot, és ha Fosdickot eltávolítják a szószékről, akkor a gyülekezetével együtt elhagyja az egyházat. Azt látjuk, hogy egyre nagyobb bázisa volt az egyházon belül a dogmatikai szabadosságnak – ezt egyébként egy nyilatkozat formájában is kifejezték. 

PB.: Milyen nyilatkozatról van szó pontosan? 

MTA.: Kezdjük az előzményekkel. Az 1923-as általános zsinat előtt Robert Hastings Nichols, az Auburn Teológiai Szeminárium történelem-professzora közölt egy cikket, amiben azt állította, hogy a presbiterianizmus “régi” és “új iskolájának” 1870-es egyesülése, valamint a Cumberland Presbiteriánus Egyházzal való 1906-os unió által létrejött egy olyan egyházi közösség, ami nyitott a doktrinális sokszínűségre. Két héttel az 1923. évi általános zsinat után 36 egyházi vezető találkozott a New York-i Syracuse-ban, és Nichols írását felhasználva egy olyan nyilatkozatot tett közzé, ami később csak Auburni Megerősítésként (Affirmation) híresült el. 

PB.: Ha jól értem ez egy teológiailag liberális álláspontot képviselő nyilatkozat volt. Miről szólt? 

MTA.: A dokumentum eleje megerősíti a Westminsteri Hitvallásban foglaltakat, további részeiben viszont amellett érvel, hogy az amerikai presbiterianizmuson belül mindig is nagy hagyománya volt a Szentírással és a Hitvallással kapcsolatos értelmezési szabadságnak. A nyilatkozat megfogalmazói szerint az általános zsinat által normatívnak tekintett 5 fundamentum nemcsak erre a szép hagyományra mondott nemet, de szembement a Presbiteriánus Egyház alkotmányával is, ami elvileg megkövetelte minden doktrinális változtatás esetében a kerületi zsinatok előzetes jóváhagyását. Míg egyes egyháztagok kielégítőnek tartották az 5 fundamentumot, mint ami egyfajta keretként biztosítja az Íráshoz és a Hitvalláshoz való megfelelő hozzáállást, mások nem fogadták el. Emiatt aztán gyülekezetenként változott, hogy hogyan értelmezték az Írás és a Hitvallás egyes passzusait. 

PB.: Mi volt a hatása ennek a nyilatkozatnak? 

MTA.: Az Auburni Megerősítést 1923 novemberétől kezdték terjeszteni. Végül 174 lelkész írta alá. 1924 januárjában a sajtóban is megjelent – ehhez 150-en adták a nevüket. Egyébként a konzervatív rendszeres teológus, Oliver Buswell, akit a fundamentalizmushoz szoktak sorolni, e nyilatkozat történetét tragédiának nevezte. Rendszeres teológiájában kiemeli, hogy a felszentelt presbiteriánus lelkészeknek csak mintegy 10%-a írta alá ezt a megerősítésnek nevezett dokumentumot, ami valójában szerinte csak hitigazságok tagadásának tekinthető. Ő is megemlíti, hogy a dokumentum eleje elutasítja, hogy a felekezet általános zsinatának joga lenne dogmatikai kérdésekben törvényhozói szerepkörben eljárni. Buswell azt mondja, hogy ez igaz, ugyanakkor az általános zsinat alkotmányos erejénél fogva egyszerűen csak deklarálta az egyház történelmi hitigazságait.

A Megerősítés második része pedig konkrétan a zsinat által elfogadott 5 fundamentumnak a tagadása. A Szentírás tévedhetetlenségével kapcsolatban nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy “nagyon ártalmas tantétel”, a maradék négyről pedig – Krisztus szűztől való születéséről, helyettes engeszteléséről, csodáinak történetiségéről és testi feltámadásáról – pedig azt mondja, hogy azok csak “elméletek”, és nem lehet őket lakmuszpapírként tekintetni annak eldöntésében, hogy ki hitvallásos, és ki nem. 

Sajnos 1923 után az Auburni Megerősítés dominánsá vált a felekezeten belül. De Buswell felhívja azért a figyelmet arra, hogy talán nem véletlen az sem, hogy 1910-ben, 1916-ban és 1923-ban az általános zsinatnak még nem okozott problémát elfogadni az 5 fundamentumot alapvető tantételként.

PB.: Mi történt ezután, hogyan folytatódott a történet? 

MTA.: A fundamentalisták és modernisták közötti harc következő fontos állomása az 1924-es általános zsinat volt. Már 1923-ban elkezdték előkészíteni a terepet a konzervatívok a rákövetkező évben tartott zsinatra. Ennek legfőbb eszköze John Gresham Machen “Keresztyénség és liberalizmus” című ikonikus műve volt, amiben Machen amellett érvelt, hogy a liberalizmus – ami olyan tanításokat karol fel, melyek nem tolerálhatók az egyházon belül – ellentmond a keresztyénség alapelveinek, ezért az tulajdonképpen a történelmi keresztyénség ellen visel hadat. Machen szerint a teológiai liberalizmus és modernizmus lényegében nem a keresztyénségnek egy ága, vagy módozata, hanem egy alternatív vallás, ami végeredményben nem is nevezhető keresztyénségnek. 

PB.: Hogyan reagáltak erre a liberálisok? 

MTA.: Ők sem tétlenkedtek. A New York-i zsinat, amelyikre korábban az általános zsinat rábízta Fosdick ügyét, elfogadott egy olyan jelentést, ami lényegében felmentette Fosdickot az ellene felhozott vádak alól. Ugyancsak ez a zsinat 1923 júniusában felszentelt két olyan embert – Henry P. Van Dusent és Cedric O. Lehmant –, aki nem voltak hajlandó megerősíteni Krisztus szűztől való születésének tantételét. 

De történt egyéb is: 1923. december 31-én Henry Van Dyke nyilvánosan letette a Princetoni Első Presbiteriánus Gyülekezetben betöltött lelkészi tisztségét, így tiltakozva Gresham Machen “fundamentalista prédikációi” ellen. Mondjuk ez nem tartott sokáig, hiszen rá egy évre Van Dyke ismét felvette a szolgálatot. 

1924 májusában az Auburn-i Megerősítést újból kiadták különféle kiegészítő anyagokkal együtt. Immár 1274 aláíró támogatta nyilvánosan és névvel a dokumentumot. 

PB.: Pontosan mi történt az 1924-es zsinaton? 

MTA.: Az általános zsinat 1924 májusában a michigani Grand Rapidsban ülésezett. A moderátori szerep megszerzéséért folytatott kampányban Bryan Jennings az ismertségét és befolyását is latba vetve az egyik jelöltet, a már említésre került, teológiailag konzervatív Clarence E. Macartney-t támogatta. Macartney akkor philadelphiai lelkész volt, aki ugyebár fontos szerepet játszott a Fosdick elleni vádemelésben. Macartney-nak ugyan csak pár szavazattal, de sikerült legyőznie a teológiailag csak mérsékelt konzervatívnak számító Charles Erdman-t, a Princeton Teológiai Szeminárium tanárát. Macartney Bryant nevezte ki alelnökének. 

Ezen az általános zsinaton végül semmilyen intézkedést nem foganatosítottak az Auburn Megerősítés ellen, Van Dusen és Lehman ordinációjának ügyét pedig a New York-i szinódusra bízták. 

Henry P. Van Dusen, 1945-től 1963-ig az Union Theological Seminary elnöke

Harry Fosdick ügyét a mérsékeltek próbálták elkenni. Mivel Fosdick eredetileg baptista volt, ezért az általános zsinat utasította a Nos York-i Első Presbiteriánus Gyülekezetet, hogy ajánlja fel Fosdick számára a csatlakozást – tehát hogy felekezetet váltson –, abban az esetben pedig, ha ezt nem tenné meg, szabaduljon meg tőle. Fosdick nem volt hajlandó csatlakozni, ezért végül októberben lemondott a gyülekezet-vezetői tisztségéről. 

Ez az év inkább a konzervatívok számára könyvelhető el győzelemként, de a rákövetkező évben tartott általános zsinaton fordult a kocka. 

PB.: Mi történt? 

Charles R. Erdman

MTA.: Az ohiói Columbusban tartott 1925-ös általános zsinaton a presbiteriánusok már nem akartak foglalkozni a Fosdick üggyel. A teológiailag csak mérsékelt konzervatív Charles R. Erdmant az általános zsinat moderátorává választották. Bár nem volt Erdman liberális, ezt a lépést mégis a fundamentalisták elleni válaszcsapásként értékelték. Ugyanis Erdman, aki a Princeton Teológiai Szeminárium gyakorlati teológia professzora volt, heves vitákat folytatott a konzervatív tanárkollégáival, többek között Gresham Machennel, illetve Clarence Macartney-val. Erdman teológiailag tényleg inkább konzervatívnak számított, de a “tisztaság, a béke és a haladás” (ez volt a kampányszlogenje) égisze alatt a felekezeten belüli egységért küzdött elsősorban, és nem a liberalizmus ellen.

Itt fontos megállni egy pillanatra, mert ez egyáltalán nem mellékes momentum – jelzi, hogy nem a liberálisok felelősek elsősorban egy felekezet liberális irányba való elmozdulásáért, hanem azok a “gyáva” konzervatívok (vagy akik csak “látszatra” konzervatívok), akik a mérleg nyelveként a “kompromisszum keresés jegyében” természetesen a liberálisok kezére játszák az egész közösséget. Erdman ilyen értelemben igenis felelőssé tehető abban, hogy nem sokkal később, pár évtizeden belül a PCUSA az agnosztikus modernizmus markába került. Erdman volt az Machennel szemben, aki az egyházon belül a Westminsteri Hitvallás “szabadabb” értelmezéséért lobbizott, tehát hogy toleránsabban kezeljék, ha valaki itt-ott eltér a Westminsteri Standardtól. Meg is lett az eredménye. Ha Erdman előre látta van volna, hogy milyen irányt vesz a PCUSA ideológiailag és teológiailag – bár történelmietlen ezen lamentálni –, akkor valószínűleg máshogy cselekedett volna. 

PB.: Mi lett az általad említett két lelkész sorsa, akik nem fogadták el, hogy Krisztus szűztől született?

MTA.: Van Dusent és Lehmant a New York-i zsinat anélkül engedte felszentelni, hogy megerősítették volna Krisztus szűztől való születését. A reakció nem maradt el az általános zsinat részéről: kötelezte az összes lelkészjelöltet, hogy nyilvánosan erősítse meg Krisztus szűztől való születésének tantételét, valamint Van Dusen és Lehman ügyének újratárgyalására kötelezte a New York-i zsinatot. Válaszul az általános zsinat New York-i biztosai Henry Sloane Coffin vezetésével tiltakozást nyújtottak be, mondván az általános zsinatnak nincs joga megváltoztatni vagy kiegészíteni a lelkészi szolgálatra történő kirendelés feltételeit azon túl, amit az 1870-ben és 1906-ban tartott általános zsinatokon már megfogalmaztak. Coffin és a liberálisok eltökélték, hogy kivonulnak az általános zsinatról, és ha kell, a gyülekezeteiket is kiléptetik a presbiteriánus egyház kötelékéből, csakhogy ne kelljen alávetniük magukat a Bryan és köre általi vezetésnek. Egy 15 tagból álló különleges bizottságot neveztek ki az egyházalkotmánnyal kapcsolatos kérdések megvitatására. Erdman végül meg tudta győzni Coffint, hogy ne hagyja ott az általános zsinatot és ne lépjen ki a felekezetből, azzal érvelve, hogy mivel az ő alkotmány-értelmezése a helyes, ezért a másik oldal úgysem fogja tudni megvalósítani a céljait. 

Folytatjuk!

Hozzászólás