Harc a fundamentalisták és a modernisták között – szemelvények egy felekezet történetéből, I. rész

/Az alábbi beszélgetés-sorozatban az ún. fundamentalista-modernista vita történetét, okait és következményeit vizsgáljuk meg. Megpróbálunk az elmondottakból tanulságokat is levonni. Tesszük mindezt azért, mert hazánkban sokan a „fundamentalista” kifejezést, illetve e kifejezés által jelölt eredeti mozgalmat (jórészt egyéni, szubjektív sérelmeik miatt, valamint megfelelő háttérismeret hiányában) jobb esetben vagy eleve negatívan értékelik, rosszabb esetben madárijesztőként használják, amire mutogatva a történelmi keresztyénséget – annak tantételeit, etikáját, egész ethoszát – szélsőséges egyházi csoportosulásként próbálják bemutatni. Egy korábbi sorozatban már megvizsgáltuk a  “fundamentalizmus” szó jelentéstartalmának változását, valamint a “Fundamentumok” című esszésorozat keletkezéstörténetét is. Hasznos lehet elolvasni e mostani beszélgetés előtt. Márkus Tamás Andrást, az Evangelikál Csoport vezetőjét Parti Benedek, baptista ifjúsági vezető, az Evangelikál Csoport tagja kérdezi/

Parti Benedek: Ma sokat beszélnek a teológiailag progresszív-liberális oldalon az ún. “fundamentalistákról”, sokszor anélkül, hogy pontosan definiálnák, kiket értenek alattuk. Az mindenestre világos, hogy ezzel a szóval homályosan azokra a keresztyénekre utalnak, akik a szemükben konzervatívok, az ő értékelésük szerintük tehát maradiak és bigottak. A fundamentalisták viszont hitvallók és liberálisok/progresszívek közötti harcról beszélnek, értve az utóbbiak alatt azokat, akik a történelmi keresztyén hit igazságaival, tantételeivel szembemennek, azokat negligálják vagy egyenesen tagadják. Jól érzékelhető, hogy a távolság – főként a szexuáletika és a bűn kérdésében – a két tábor között egyre nő, sőt, mára olyannyira mély és széles a közöttük tátongó szakadék, hogy lehetetlennek tűnnek a különféle álláspontokat áthidalni szándékozó próbálkozások – nem mintha erre lenne különösebb igény. Ugyanakkor ez a folyamat nem most kezdődött, mindennek vannak előzményei. Mit látunk ma? Mi a jelenlegi helyzet, ha a keresztyén egyházakra tekintünk, illetve meddig és kikhez, milyen csoportokig, egyházi vagy felekezeti közösségig vezethető vissza ez a szembenállás, vagy ha úgy tetszik, harc?

Márkus Tamás András: Ha a kortárs amerikai protestantizmus helyzetét nézzük, az ezzel foglalkozó szakirodalom általában két fő ágra, vagy csoportra szokta osztani a protestáns keresztyéneket: a fősodratú, teológiailag liberálisnak tekinthető felekezetek csoportjára, mint például az Episzkopális Egyház (Episcopal Church), vagy az Amerikai Evangélikus-Lutheránus Egyház (Evangelical Lutheran Church in America), Krisztus Egyesült Egyháza, vagy az USA Presbiteriánus Egyháza (PCUSA), valamint az ezekből korábban kiszakadt konzervatív felekezetekre, és különféle független “kisegyházakra” -– ezek tagjait nevezik olykor-olyakor bibliahívő, evangéliumi/evangelikál vagy fundamentalista keresztyéneknek. E felosztás nagyjából egy évszázaddal korábbra vezethető vissza, konkrétan a fundamentalisták és a modernisták között lejátszódó vitára. Fontos, hogy ebben a kontextusban a modernizmus a teológiai liberalizmussal megegyező, vagy ahhoz szorosan kapcsolódó fogalomként kerül elő. 

Azért fontos valamennyire tisztában lenni e vita történetével, mert akkor helyesen fogjuk megítélni a konfliktust is – látni fogjuk, hogy a vita neve (lásd: fundamentalista-modernista vita) félrevezető, mert azt sugallja, hogy a haladás ellenségei – retrográd, begyepesedett, maradi konzervatívok – álltak szemben a haladás képviselőivel. Valójában a Bibliát legfőbb tekintélynek tartó keresztyének álltak vitában a Bibliát, mint legfőbb tekintélyt elutasító keresztyénekkel, pontosabban magukat keresztyénnek nevezőkkel. A valódi történet lényegében erről szólt, és erről szól ma is. 

A kérdésre válaszolva: a fundamentalisták és a modernisták közötti harc egy olyan jelentős történelmi felekezet szakadásához köthető, ami az USA egyik presbiteriánus egyházában játszódott le 1920 és 30 között. Konkrétan az ún. északi Presbiteriánus Egyházról beszélünk, rövidítve a PCUSA-ról.

PB.: Említetted, hogy az egyik fél elfogadta a Bibliát legfőbb tekintélyként, a másik pedig nem. Ez a hozzáállásbeli különbség milyen konkrét témáknál ütközött ki?

MTA.: A szembenálló teológiai csoportok alapvető teológiai kérdésekről vitáztak: általánosan a keresztyénség szerepéről, a Szentírás tekintélyéről, Jézus halálának jelentőségéről – engesztelő áldozatáról és feltámadásáról –, a Bibliában leírt csodák hitelességéről stb. A protestantizmuson belül tömören fogalmazva tehát két nagy táborra szakadtak a keresztyének: egyik oldalon a fundamentalisták álltak, akik ragaszkodtak az ortodox keresztyén hit, azaz a történelmi keresztyénség tantételeihez és ezek időtlen érvényességéhez, a másik oldalon pedig a modernisták, akik azt szorgalmazták, hogy a keresztyén vallást adaptálni kell az adott korhoz és kultúrához, illetve az új tudományos felfedezések eredményeihez és egy újfajta erkölcsiséghez. A szakadás eleinte a presbiteriánus-református felekezetre korlátozódott – a Princeton Teológiai Szeminárium volt a kiindulópontja az egésznek –, de hamarosan átlépte a teológiai fakultás, illetve a felekezet határait, és az egész Egyesült Államokon végigsöpört, és előbb-utóbb tulajdonképpen minden USA-beli felekezetet érintett. Például az evangélikus egyházban csak később ment végbe a szakadás, de ma talán az evangélikusokat érinti a leginkább világszinten. 

PB.: Némileg előreszaladva: kijelenthetjük, hogy győzőtt valamelyik fél? 

MTA.: Nem igazán. Furcsán hangzik ebben a kontextusban a “győzelem” szó, mert a liberálisok térnyerése és “győzelme” az evangélium megőrzése szempontjából tulajdonképpen mindig súlyos vereséget jelent az adott felekezet egészére nézve. Ha viszont pusztán a szekértáborok közötti dominanciaharcra tekintünk, akkor megfogalmazhatjuk, hogy az 1930-as évek végére úgy nézett ki, hogy a teológiai liberalizmus hívei, tehát a modernisták megnyerték a háborút, és elfoglalták az USA legnagyobb felekezeteit, teológiai szemináriumait, keresztyén könyv- és lapkiadóit. A konzervatívabb keresztyének kiszorultak a keresztyénség fősodrából. Arra kényszerültek, hogy saját kiadókat (pl. Zondervan), folyóiratokat, teológiai szemináriumokat (Westminster Teológiai Szeminárium, Fuller Teológiai Szeminárium, Dallas Teológiai Szeminárium) és egyetemeket (Biola Egyetem) alapítsanak. Nagyjából az 1970-es évekig a helyzet változatlan maradt, mikor is a konzervatív protestáns erők befolyása szignifikánsan elkezdett nőni, ami a konzervatív keresztyén platformok térnyerését eredményezte a presbiteriánusok, a déli baptisták és más protestáns felekezetek körében. Ma pedig azt látjuk, hogy a liberális teológiát képviselő keresztyén közösségek a szélsőséges progresszív ideológia mentén haladva teljes önfelszámolásba kezdtek – hihetetlenül gyorsan apad a tagságuk –, míg az evangéliumi-fundamentalista közösségek, jóllehet egyre kiszolgáltatottabbak, tartják taglétszámukat, sőt, jelentős növekedést könyvelhetnek el.

PB.: A szűkebb értelemben vett fundamentalista-modernista vitának, illetve e két tábor közötti későbbi harcnak mi a tágabb történeti háttere? Magyarul melyek azok a kegyességi és történelmi folyamatok, amelyek a fundamentalisták és a liberálisok közötti kiélezett szembenálláshoz vezettek? Kérlek azokat az irodalmakat is mutasd be röviden, amelyek egyrészt ennek a beszélgetésnek is az alapját képezik, másrészt amelyek alapján az olvasó részletesebben is tájékozódhat a témáról! 

MTA.: Több honlap is foglalkozik e vita történetével, például az R.C. Sproul-féle Ligonier Ministrieshez köthető tabletalk magazin, vagy egy, direkt a PC(USA) történelmével foglalkozó blog. A fundamentalista-modernista vitának van egy külön wikipedia oldala is, ami rendkívül részletes, és kronológiailag is megfelelő sorrendben ábrázolja az eseményeket. Az itt szereplő információk alapját elsősorban Bradley J. Longfield „The Presbyterian Controversy: Fundamentalists, Modernists, and Moderates” (A presbiteriánus vita: fundamentalisták, modernisták és moderáltak) és „Presbyterians and American Culture: A History” (A presbiteriánusok és az amerikai kultúra: egy történet) című munkái képezik. Érdemes nekünk is e sorvezető szerint haladnunk, de hadd említsek meg még két fontos művet. Az egyik szerzője Darryl G. Hart, a címe pedig: „Defending the Faith: J. Gresham Machen and the Crisis of Conservative Protestantism in Modern America” (A hit védelme: J. Gresham Machen és a konzervatív protestantizmus válsága a modern Amerikában). Hart egyébként egyháztörténész, és a konzervatív Orthodox Presbyterian Church presbitere. A másik említésre méltó mű pedig Gray North hihetetlenül részletes munkája, a „Crossed Fingers: How the Liberals Captured the Presbyterian Church” (Keresztbe tett ujjak: hogyan foglalták el a liberálisok a presbiteriánus egyházat). A cím arra utal, hogy amikor „csuriban van az ujjunk,” akkor felmentést kérünk magunkban a hazugság, illetve a hamis eskü alól. North azt akarja kifejezni ezzel, hogy egyrészt már a konzervatívok sem ragaszkodtak elég konzekvensen a normatív hitvallásukhoz, mivel egy-két apróbb dologban már ők is „lazán” értelmezték azt – erre vezeti vissza, hogy nem, vagy csak nehézkesen, ímmel-ámmal indítottak tanfegyelmi eljárásokat azok ellen, akik viszont szembeötlő módon tértek el a Hitvallástól –, másrészt a liberálisok vissza-visszatérő retorikájára utal ezzel; arra, hogy elvileg elfogadják a Bibliát, mint legfőbb tekintélyt, valamint a normatív hitvallást, csak éppen máshogy értelmezik a legfőbb tekintély fogalmát, a Szentírásban foglaltakat, valamint a Hitvallás „rugalmas értelmezését” követik, tehát lényegében mégsem fogadják el, azaz hazudnak maguknak is és másoknak is.
De reagálva a kérdésed első felére: ezt a vitát az amerikai presbiteriánusok körében végbement két szakadás előzte meg, és ezek a szakadások lényegében a későbbi konfliktus előfutárainak tekinthetők.

PB.: Melyek voltak ezek a szakadások, és mikor mentek végbe?

MTA.: Az első a “régi oldal” (Old Side) és “új oldal” (New Side) közötti vitaként híresült el. Erre az Első Nagy Ébredés során került sor. Ennek következményeképp 1741-ben a presbiteriánusok két részre szakadtak. A két egyház 1758-ban aztán újra egyesült. 

PB.: Melyek voltak a két oldal közötti vitás pontok?

MTA.: A “régi oldal” és az “új oldal” közötti vita alapvetően három pont köré csoportosult: először is az egyházkormányzás terén eltérőképpen gondolkodtak a két oldal képviselői. A “régi oldal” képviselői úgy vélték, hogy az általános zsinat magasabb rendű joghatóságnak tekinthető egyházfegyelmi kérdésekben mint a kerületi zsinatok, és törvényhozási hatáskörrel is rendelkezik. Az “új oldal” képviselői viszont úgy gondolták, hogy az általános zsinat csak véleményezési jogkörrel rendelkezhet, tehát a kerületi zsinatok nem kötelesek elfogadni annak előírásait. A vita igazából arról szólt, hogy kinek van nagyobb hatalma: a központi vezetésnek, vagy a helyi erőknek. Egy konkrét eset köthető ide: a New Brunswick-i kerületi zsinat például engedélyezte, hogy olyan személyeket szenteljenek fel lelkésznek, akik egyébként nem feleltek meg az általános zsinat ordinációra vonatkozó követelményeinek. 

A következő nézeteltérés az ébredések sajátos kontextusához köthető: az Első Nagy Ébredés (1730-1755) során általános gyakorlat volt, hogy a lelkészek vendégprédikátorként jobbra-balra utaztak, és más gyülekezetekben is igét hirdettek. A “régi oldal” képviselőit zavarta, hogy az “új oldal” képviselői olyan helyekre mennek vendégszolgálatra, amelyek hagyományosan a “régi oldalhoz” tartoztak. Magyarul az “új oldal” képviselői rendszeresen prédikáltak olyan gyülekezetekben, amik a “régi oldalhoz” tartozó lelkészek felügyelete alatt álltak. A “régi oldal” ezt nem akarta engedélyezni, erre az “új oldal” képviselői megsértődtek, és azt kérdezték, hogy mégis hogyan történhet meg, hogy egy és ugyanazon felekezetben szolgáló lelkészek nem látják szívesen egymást a szószéken.

A harmadik pont pedig a “megtérés-élményhez” kapcsolódott. Mivel az “új oldal” lelkészei erősen ébredéspárti emberek voltak, ezért rettentő fontos volt számukra az ún. “megtérés-történet” – hogy egy keresztyén el tudja mondani a megtérésének a történetét, és ha valóban keresztyén, akkor ennek része kell hogy legyen az Isten szerinti megszomorodás, a kétségbeesés a törvény fenyegetései miatt. A “régi oldal” lelkészei azzal vádolták az “új oldal” lelkészeit, hogy túl gyorsan jelentik ki egyesekről, hogy hitetlenek, vagy hogy nincsenek megtérve, pusztán azért, mert egyesek nem prezentálják azt a sematikus megtérés-történetet, amit elvárnak tőlük. Az “új oldal” képviselői viszont azért ítélték el a “régi oldal” képviselőit, mert azok nem követelték meg a bizonyságtételeket, és nem beszéltek a törvény rettenetes szankcióiról – tehát a törvény átkoztató jellegéről – eleget, ami aztán ugye elvezethetne az Isten szerinti megszomorodásra, majd a megtérésre. Egyébként itt még nem volt szó doktrinális eltérésekről, inkább – ahogy látjuk – egyházkormányzati és kegyességi különbségekről csupán. 

A második konfliktus a “régi iskola” (Old School) és az “új iskola” (New School) közötti vitaként volt ismeretes, melynek következtében a presbiteriánusok 1836-ban két részre, tehát két felekezetre szakadtak ismét. Ez a szakadás a Második Nagy Ébredés (1790-1840) során ment végbe.

PB.: Mit képviseltek az “új” és a “régi iskola” követői? Mi volt közöttük a különbség, illetve mennyiben lehet erre az ellentétre a fundamentalista-modernista vita előfutáraként tekinteni? 

MTA.: Az “új iskola” képviselői ellenezték a Westminsteri Hitvallás merev értelmezését. Álláspontjuk szerint a hangsúlynak a lelki megújuláson – ha úgy tetszik, az ébredésen – kell lennie, amely a Szentlélekkel kapcsolatos tapasztalatokon alapszik. Persze ők is úgy gondolták, hogy ezt a megtapasztalást a Szentírásnak kell szabályoznia. Ezért ezek a csoportosulások kisebb hangsúlyt fektettek az egyetemi szintű teológiai oktatás megszervezésére és a normatív Hitvallásra, míg a “régi oldal, illetve régi iskola velük szemben sokkal fontosabbnak tartotta ezeket. Tehát az újak inkább a Szentírás tekintélyét és az ún. “megtérés-élményt” tartották szem előtt, szemben a Hitvallással. Az “új iskola” tagjai a Westminsteri HItvallás iránti hűséget tágabban értelmezték – nem úgy, hogy azzal pontra pontra, betű szerint minden egyes állításával egyet kellene érteni. Inkább a Westminsteri Hitvallás szellemisége iránti hűségről beszéltek. 

A “régi iskola” hívei viszont azt mondták, hogy a Westminsteri Hitvallás a presbiteriánus egyház alaptörvény-szintű dokumentuma, és mivel a Hitvallás egyszerűen csak a Biblia tanításainak az összefoglalása, az egyház felelőssége biztosítani, hogy a kötelékébe tartozó lelkészek igehirdetéseinek, tanításainak tartalma azzal teljes mértékben összhangban legyen. Azzal vádolták az “új iskolát”, hogy slendriánul kezeli a tanfegyelmet, és hajlandó kompromisszumot kötni az arminianizmussal, az unitarizmussal, és más, a református teológiai örökséggel ellentétes tanokkal. 

A “régi iskola” képviselői erős kritikával illették továbbá az “új iskola” ébredés-pártiságát, mondván az ébredéseken tapasztalható élmények érzelmileg manipuláltak és sekélyesek. Ez az ébredés-kritika elsősorban Charles Hodge-hoz, a Princeton Teológiai Szeminárium dogmatika professzorához volt köthető, aki régi vágású ortodox kálvinistaként ellenezte az ébredések érzelmi túlfűtöttségét. 

Az “új iskola” képviselői számára viszont az ébredés, mint olyan volt a kulcs az Isten országa eljövetelének hirdetésében. Ez nem véletlen, hiszen az “új iskola” képviselői alapvetően a felekezeti hovatartozását tekintve kongregacionalista, de teológiájában kálvinista Jonathan Edwards gondolataira építettek, Edwards  maga is az ébredések pártolója, sőt aktív résztvevője volt. 

Nagy ellentétet jelentett a két tábor között az is, hogy miként viszonyulnak más felekezetekhez. Az “új iskola” képviselői hajlandók voltak más felekezetű keresztyénekkel felekezeteken átívelően, felekezetközi szervezetekben is együttműködni a misszió és az evangelizáció terén, tehát készek voltak bizonyos pontokon a közös munkára a nem presbiteriánus keresztyénekkel. A régiek viszont úgy vélték, hogy a missziót és az evangelizációt a presbiteriánus felekezethez tartozó szervezeteknek kell végezniük, és abba nem szabad kívülállókat is bevonni, mivel az az egyház teológiai jellegzetességeinek a leépítését vonja maga után. 

Továbbá a két oldal máshogy viszonyult a teológiai szemináriumok professzoraihoz is: a Princeton Teológiai Szeminárium, tehát a “régi iskola” vezető intézménye megkövetelte a tanáraitól, professzoraitól kötelező jelleggel egy nyilatkozat aláírását. Ebben ki kellett jelenteniük, hogy a Hitvallás minden pontjával egyetértenek. Továbbá a régiek tudományos erőfeszítései nagyobbrészt a kálvinista ortodoxia védelmezésére irányultak. Ezzel szemben a Union Teológiai Szeminárium, az “új iskola” teológiai intézménye hajlandóságot mutatott arra, hogy alkalmazzon nem presbiteriánus oktatókat is, és az ott folyó akadémiai munka sem annyira a hitvédelemre koncentrált. 

Mindenesetre – válaszolva a kérdésed második részére – nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy a “régi iskola” volt a fundamentalisták korai megnyilvánulási formája, míg az “új iskola” a későbbi liberálisoké. Felfedezhetők bizonyos tendenciák, de látnunk kell, hogy az “új iskola” képviselői is fundamentalistáknak tekinthetők a teológiai ortodoxia tekintetében. Lehet, hogy a megtapasztalásokat, a hitélet látható aspektusait többre értékelték, de ők még ragaszkodtak az igaz tanhoz. Ha Jonathan Edwards igehirdetéseit valaki elolvassa, a legprecízebb protestáns ortodoxiával fog azokban találkozni, valamint ma már radikálisan keménynek és sok esetben sértőnek tűnő hangvétellel. 

Másrészt eleve a “régi” és az “új iskolán” belül is voltak szakadások, tehát egyik sem volt egy monolit tömb. Később, 1857-ben aztán az presbiteriánusok “új iskoláján” belül is nézeteltérés támadt a rabszolgaság kérdésében, ezért az ezen belüli déli frakció létrehozta a Presbiteriánus Egyház Egyesült Zsinatát (United Synod of the Presbyterian Church). 1861-ben aztán a presbiteriánusok “régi iskolája” is szétvált, és ezek déli frakciója megalapította az Amerikai Konföderációs Államok Presbiteriánus Egyházát (Presbyterian Church of the Confederate States of America), amit később, 1865-ben átneveztek az Egyesült Államok Presbiteriánus Egyházává (Presbyterian Church in the United States – PCUSA). 1864-ben az Egyesült Zsinat, tehát az “új iskola” déli felekezete összeolvadt a “régi iskola” déli felekezetével, az Amerikai Konföderációs Államok Presbiteriánus Egyházával (PCCSA). 1869-ben pedig az “új iskola” északi szárnya olvadt be az Amerikai Egyesült Államok Presbiteriánus Egyházába (PCUSA).

PB.: Ezek a nézeteltérések inkább egyes aktuális közéleti és egyházszervezeti kérdések mentén jelentek meg, valamint ma már elhanyagolhatónak tűnő kegyességi hangsúlykülönbségek mentén. Mi volt teológiai szempontból az a pont, vagy konkrét ügy, ahol egyértelműen megmutatkozott a fundamentalisták és modernisták közötti ellentét? 

MTA.: Ez a pont egyértelműen a német és holland eredetű magaskritikához köthető. Az amerikai presbiteriánusok a német magaskritikáról (= a történet-kritikai módszerről) először csak az azt kritizáló írásokon és tanulmányokon keresztül értesültek. 1829 és 1850 között a Charles Hodge által szerkesztett Princeton-i Szemle (Princeton Review), a “régi iskola” vezető teológiai folyóirata 70 cikket jelentetett meg a magaskritika ellen, 1850 után pedig még többet. Bevetették tehát a “nehéztüzérséget.” Csak 1880-tól kezdődően jelentek meg a magaskritika amerikai hívei az amerikai teológiai szemináriumokon. De ahogy megjelentek rögtön támadásba is lendültek. 

Hodge félelmei nem sokkal az 1878-ban bekövetkezett halála után sajnos valóra váltak. A presbiteriánusok között egyre többen és többen kezdtek el azért lobbizni, hogy alkalmazkodjanak teológiailag a modern időkhöz. 

PB.: És mi volt az általad említett konkrét ügy, ahol ez a szembenállás megmutatkozott?

MTA.: Az ún. Briggs ügyről van szó. Charles Augustus Briggs (1841-1913) a PCUSA kötelékében az első olyan lelkész-teológus, aki a magaskritika elkötelezett híve és támogatója volt – bár azért azt hozzá kell tenni, hogy nézetei jóval visszafogottabbak voltak, mint amiket magaskritika címszó alatt később propagáltak. A személye volt a forrása annak az 1880 és 1893 között lejátszódó vitának, ami megint csak a presbiteriánus egyházon belül tört ki. Briggs 1866-ban Németországban folytatott tanulmányokat, itt ismerkedett meg a magaskritikával. 1876-ban nevezték ki a héber nyelv professzorává a Union Teológiai Szemináriumon, ezzel ő lett az Egyesült Államok első magaskritikát képviselő teológiai professzora a presbiteriánusok között. Úgy vélte, hogy eleve a reformáció középpontjában is a vallási területen végbement innováció állt, és ezt a haladást a modern tudomány korában már semmiképp sem szabad akadályozni. Briggs szerint mindez megkövetelte a Westminsteri Hitvallás egyes, szerinte elavult kijelentéseinek az újragondolását. 

1880-ban elindították a Presbiteriánus Szemle (Presbyterian Review) című folyóiratot, és az alapítók közé tartozott Briggs is. Érdekesség, hogy Archibald Alexander Hodge, a Princeton Teológiai Szeminárium tanára és elnöke, a már említett konzervatív teológus, Hodge professzor fia volt a társszerkesztő Briggs mellett. 1881-ben Briggs egy írást tett közzé William Robertson Smith védelmében. Smith, neves skót ószövetséges és orientalista ugyancsak a magaskritika elkötelezett híve volt. A princetoni teológusok reagáltak Briggs írására, ezekre a reakciókra pedig Briggs. Ezek a pro-contra írások mind a Presbiteriánus Szemle hasábjain jelentek meg. Aztán 1889-ben a neves konzervatív teológus, Benjamin Warfield  (1851-1921) is társszerkesztője lett a Szemlének, ő pedig egyszerűen nem volt hajlandó publikálni Briggs egyik írását. Az egész vitát érintően ez egy kulcsmomentumnak tekinthető. Itt talán érdemes megemlíteni, hogy Warfieldnek “A Biblia ihletettsége és tekintélye” című ikonikus művét már magyarra is lefordították, a KIA gondozásában jelent meg. Warfield tehát Briggs felhívására nem volt hajlandó részt venni a keresztyénség tantételeinek és az egyház normáinak felülvizsgálatára irányuló törekvésekben. Warfield úgy fogalmazott, hogy leírhatatlan szomorúság van benne amiatt, amiért az egyház az energiáit hiábavaló dolgokra pazarolja – arra, hogy megfeleljen a körülötte lévő világ változékony hangulatának, elhanyagolva valódi feladatát, az evangélium hirdetését. Sajnos óvó figyelmeztetéseire csak kevesen figyeltek oda. Az ellenfelei Warfieldot és a vele egyetértőket egyszerűen csak maradinak bélyegezték. 

PB.: Végül mi lett Briggs sorsa? 

MTA.: 1891-ben kinevezték az Union Teológiai Szeminárium bibliai teológia tanszékvezető professzorává. Csakhogy a “Szentírás tekintélye” című beiktató beszéde rendkívül ellentmondásosra sikeredett. Míg korábban a magaskritika “technikai” oldalát ismerték csak – azt gondolták, hogy az egyszerűen csak a bibliai szöveg egyfajta tudományos megközelítésmódja –, most Briggs felfedte, hogy milyen végzetes következményekkel jár, ha konzekvensen alkalmazzuk azt. Kijelentette, hogy a magaskritika végérvényesen bebizonyította, hogy nem Mózes írta a Pentateukhoszt, hogy nem Ezsdrás írta Ezsdrás könyvét, nem Jeremiás írta Jeremiás Siralmait, a legtöbb zsoltárt nem Dávid, a Prédikátor könyvét nem Salamon – legfeljebb csak egy-két példabeszédet a Példabeszédek könyvéből –, és persze Ézsaiás könyvét sem Ézsaiás, annak egyik részét sem. Az Ószövetség nem isteni kijelentés, hanem csak egy történeti feljegyzés, ami az ember erkölcsi fejlettségének alacsonyabb állapotát tükrözi, a modern ember viszont messze túllépett Noé, Ábrahám vagy Jákób, Júda, Dávid és Salamon személyén. A Szentírás tele van hibákkal, és a Princeton Teológiai Szeminárium professzorai által vallott “tévedhetetlensége” a Szentírásnak csak a modern evangelikalizmus szelleme, amivel csak a gyerekeket lehet ijesztgetni. Nem csak a Westminsteri Hitvallás téved, hanem a Szentírás is, amire a Hitvallás hivatkozik. A Szentírás épp ezért nem alkalmas arra, hogy az alapján abszolút teológiai igazságokat fogalmazzunk meg. Briggs felszólította felekezete racionalistáit, hogy csatlakozzanak hozzá a múlt halott ortodoxiájának eltörlésében és az egyház megőrzéséért vívott harcában. 

Ez a szélsőséges és botrányos beiktatási beszéd magától értetődően hatalmas felzúdulást váltott ki a lelkészek körében, és a “régi iskola” vezetői Francis Landey Patton (1843-1932), a Princeton Teológiai Szeminárium elnökének vezetésével megpróbáltak fellépni Briggs ellen. Landey Patton teológiailag elkötelezett konzervatív volt. “Fundamental Christianity” (Az eredeti keresztyénség) című könyvében ezt írta: „nem változtathatjuk meg a keresztyénséget. Ha akarjuk, elutasíthatjuk, de az üzenete mindenki számára világos.” Egyébként a vezetése alatt 600-ról 1300 főre nőtt a Princeton hallgatóinak a száma. 

Említettük korábban, hogy 1869-ben újra felállt az egyesült presbiteriánus egyház. Ennek az egyesülésnek akkor az egyik feltétele az volt, hogy az általános zsinat vétójogot kap a teológiai tanárok, teológiai professzorok kinevezésében. Ez így is történt. Az 1891-es detroiti általános zsinaton a “régi iskola” képviselői sikeresen vetették fel a napirendi pontok közé Briggs kinevezésének visszavonását, amit aztán elsöprő többséggel – 449 igen szavazattal, 60 nem ellenében – jóvá is hagytak. Csakhogy az Union Teológiai Szeminárium tanári kara nem volt hajlandó eltávolítani Briggst, mondván egy ilyen lépés a “tudományos szabadság” elleni támadás volna. Így aztán 1892-ben a teológiai fakultás megszavazta, hogy testületileg kilép a presbiteriánus egyház kötelékéből. Ezek után a New York-i kerületi zsinat eretnekséggel vádolta meg Briggst, azonban a vádemelést 94-39-es szavazati aránnyal leszavazták. 

Folytatjuk!