Kevin DeYoung: Harry Emerson Fosdick és az amerikai liberalizmus szelleme
Harry Emerson Fosdick és az amerikai liberalizmus szelle
1922. május 21-én Harry Emerson Fosdick felment a manhattani Ötödik sugárúton található, 1716-ban alapított The First Presbyterian Church gyülekezet szószékére, hogy elmondja leghíresebb prédikációját. Az amerikai egyház általában véve és a presbiteriánus egyház konkrétan is már akkor konzervatív és liberális táborra oszlott. Nem Fosdick prédikációja idézte elő a teológiai és egyházi megosztottságot, de az év tavaszán elmondott prédikációja egyértelműen leleplezte, sőt jól illusztrálta annak minden okát. Akármilyen szelíd, mérsékelt és békeszerető emberként gondolt is magára Fosdick, valaki, aki nem akar harcot szítani, nem fogja azt a címet adni prédikációjának, hogy Győzni fognak-e a fundamentalisták?.[1]
Az idők szavát visszhangzó igehirdetés
Fosdick aznap reggeli prédikációjának textusa az ApCsel 5,38–39 volt, ahol a nagyra becsült Gamáliél, a zsidó szanhedrin egyik vezetője azt tanácsolja a feldühödött tömegnek, hogy hagyják békén az apostolokat, „[m]ert ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül; ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket”. Akár Gamáliélnek képzelte magát, akár nem, Fosdick az 1. századi farizeus szavait tekintette mintának a 20. századra vonatkoztatva. Amire az egyháznak minden eddiginél nagyobb szüksége volt szerinte, az az elfogadás és a tolerancia lelkülete. Ez különösen is azon „tiszteletre méltó keresztyének sokasága iránti” jóindulatot jelentette számára, „akik képtelenek voltak ezt az új [tudományról, történelemről és vallásról szóló] tudást elméjük egyik rekeszében, a keresztyén hitet pedig [attól elkülönítve – a szerk.] egy másikban tárolni”. Fosdick – igazolva a bölcsességet, miszerint „a gáncsoskodás rosszabb, mint a heterodoxia” – úgy érvelt, hogy „a lehető legrémesebb egyház, amelyet az új, a keresztyén hit iránt elkötelezett nemzedékek számára fel lehet mutatni, csakis az intoleráns egyház”.
Prédikációja lényegét tekintve vádirat volt a fundamentalisták és azok „fundamentumai” [értsd: alapvető hittételei – a szerk.] ellen. Fosdick látszólag egyszerűen csak azt állította, hogy senkinek sincs „joga megtagadni a keresztyén nevet azoktól, akik eltérnek” a fundamentalizmus vitatott pontjaitól, mégis nyilvánvaló volt, hogy Fosdick kétkedve tekintett az alapvető keresztyén tantételekre – a fundamentumokra – is. Megkérdőjelezte a bibliai csodák és a szűzi születés történetiségét, tagadta a Szentírás tévedhetetlenségét és a megváltás engesztelésként való értelmezését, továbbá nem fogadta el szó szerint értendő, valóságos eseményként, hogy másodjára Krisztus a felhőkből száll majd alá.
Fosdick teológiai hermeneutikájának kulcsa azon meggyőződése volt, hogy a vallás evolúciós fejlődés eredménye, és a vallásos hitnek is fejlődnie kell. Ahogy az előző nemzedékek tagjainak is meg kellett tanulniuk, hogy a Föld forog a Nap körül, úgy a mi nemzedékünknek is rá kell jönnie arra, hogyan képes „új kombinációban egymáshoz kapcsolni az új tudást és a régi hitet”. Fosdick megítélése szerint a múlt megmerevedett tanai elfordították a művelt rétegeket az egyháztól, emiatt azok az egyházon kívül keresték hitbéli kérdéseikre a válaszokat. Ha az egyház nem kínál az új korhoz illő új eszméket, kínos helyzetbe fog kerülni, végül pedig érdektelenségbe fullad.
Prédikációjának felkavaró befejezésében Fosdick rendíthetetlenül kijelentette: „Egy pillanatig sem hiszem, hogy a fundamentalisták sikerrel fognak járni.” A szeretet győzni fog az intolerancia felett – ez az, ami igazán számít. „A modern viták terén sok vélemény létezik – jegyezte meg Fosdick –, és bár nincs bizonyosságom afelől, hogy melyik igaz, melyik hamis közülük, egyvalamiben biztos vagyok: az udvariasság, a kedvesség, a tolerancia, az alázat és a méltányosság a helyes hozzáállás. A vélemények tévedhetnek, a szeretet azonban soha nem téved.” Ez az utolsó mondat tökéletesen megragadja Fosdick prédikációjának, valamint annak a típusú liberalizmusnak a szellemét, amelynek előmozdításáért oly sokat tett. Fosdick számára „szégyellni való, hogy a keresztyén egyház apróságokon civakodik, miközben a világ szükséget szenved és haldoklik”. A fundamentalisták kétes teológiai elméletekhez ragaszkodtak, és tanbéli sajátosságok miatt vívtak háborút, holott – Fosdick szavaival élve – „a legtöbbüknek semmi jelentőségük sincs”! Fosdick szerint „egyetlen olyan dolog sem forgott kockán a vitában, amelytől az emberek lelkének üdvössége függött volna”. Az idők parancsszava nem teológiai vitákat követel tőlünk, hanem arra irányuló munkát, hogy „az emberek személyes életükben és társadalmi kapcsolataikban is megismerjék Jézus Krisztust”. Röviden, Fosdick egyházzal kapcsolatos vízióját inkább a liberalizmus tágkeblű szeretete, mintsem a fundamentalizmus szűkkeblű merevsége jellemezte. „Isten tartson meg minket azon az úton – buzdított prédikációjának utolsó sorában –, hogy intellektuális értelemben szívélyesek, nyitottak, szabadságszeretők, igazságosak, toleránsak tudjunk lenni, tolerancia alatt nem közönyösséget értve, mintha mit sem törődnénk a hittel, hanem azt, hogy mindig a törvény fajsúlyosabb részeire helyezzük a fő hangsúlyt.”
Nemzedéke eretneke
Harry Emerson Fosdick 1878-ban született a New York állambeli Buffalóban egy olyan családban, amelyet maga később „mélyen vallásosnak” és „a nonkonformizmus erős hagyományával átitatottnak” nevezett.[2] Jóllehet örömmel követte szülei hitét – még ha az visszaemlékezése szerint inkább csak átragadt rá, mintsem belekényszerítették volna –, a vallás lett gyermekkori boldogtalanságának legfőbb forrása. Önéletrajzában (inkább már felnőttként, mint gyermekként hangoztatta ezt) azon lamentált, hogy „gyermekkora legnyomorúságosabb óráit az a kicsinyesség és szűklátókörűség, az a fajta szánalmas törvényeskedés és azok a félelmet keltő, rettenetes fenyegetések okozták, amelyek az egyházak által képviselt vallást jellemezték”.[3] Érzékeny fiúként a mélyen vallásos és betegesen befelé forduló Fosdick felidézte, hogy „éjszakánként gyakran sírt, mert félt, hogy pokolra jut”. Gyötrődött, mert úgy gondolta, elkövette a megbocsáthatatlan bűnt, és emiatt örökké szenvedni fog a Jelenések könyve által lefestett borzalmak közepette.[4] Könnyű elképzelni, milyen felnőtté vált az ifjú Fosdick (legalábbis ahogyan ő emlékezett önmagára): a vallás gyógyító ereje iránt őszinte elkötelezettséget érző emberré, aki ugyanilyen rendíthetetlenül igyekezett megszabadítani a vallást a múlt elavult és haszontalan elemeitől.
Fosdick 1900-ban végzett a Colgate Egyetemen, ahol William Newton Clarke (1841–1912) liberális baptista teológus formálta erőteljesen gondolkodását. A Colgate-en Fosdick az evolúció szilárd hívévé és az ortodox keresztyénség kritikusává vált. Amikor az egyetemen először érezte a lelkészi elhívást, diáktársai többsége meglepődött. Saját bevallása szerint főiskolásként jobb táncos volt, mint teológus.[5] Valójában annyira kizsigerelték hitét, hogy Fosdick azon tűnődött, vajon fog-e egyáltalán kelleni lelkészként bármelyik gyülekezetnek is.
„Elegem volt az ortodox doktrínákból. A leghalványabb érdeklődést sem tanúsítottam a szekták vagy a felekezetek iránt. Még azt sem tudtam volna világosan megmondani, hogy mit gondolok a legfőbb keresztyén tantételekről. Nem tudtam elképzelni, hogyan alkalmazhatna bármelyik felekezet lelkészeként. Igazából nem is érdekelt. Egyszerűen csak nemzedékem lelki életének növekedéséhez szerettem volna hozzájárulni.”[6]
Hamarosan azonban már egész tömegek áhítoztak Fosdick lelkész után. Miután 1904-ben a New York-i Union Theological Seminaryn megszerezte a Bachelor of Divinity fokozatot, felszentelték baptista lelkésznek, és elfoglalta a New Jersey-beli montclairi First Baptist Church gyülekezet szószékét. Miután több mint egy évtizedig Montclairben lelkipásztorkodott, Fosdick három különböző New York-i gyülekezetben is szolgált a Hudson folyó túloldalán: a The First Presbyterian Churchben (1918–25), a Park Avenue Baptist Churchben (1925–30) és a Riverside Churchben (1930–1946) – utóbbi egy felekezetközi gyülekezet, amelynek kétezer-ötszáz férőhelyes gótikus katedrálisát ifj. John D. Rockefeller eleve azért terveztette meg, majd pedig finanszírozta felépítését, hogy Fosdick legyen ott a vezető lelkész. Fosdick 1915-től 1946-ig homiletikát is tanított a Union Theological Seminaryn.
Fosdick kétségtelenül a 20. század egyik legkiemelkedőbb prédikátora volt. Negyvenhét könyvet és számos cikket írt, továbbá ő szerezte a jól ismert A kegyelem Istene és a dicsőség Istene című himnuszt is.[7] Martin Luther King Jr. a század legnagyobb prédikátorának nevezte Fosdicket. A „modernizmus Mózeseként” is emlegetett Fosdick egyesek számára spirituális inspirációt jelentett, mások számára viszont a spirituális hanyatlás egyedülálló példáját testesítette meg. Amikor Ivy Lee ismert reklámügynök, Fosdick gyülekezetének tagja gondoskodott arról, hogy a Győzni fognak-e a fundamentalisták? című írást elküldjék az ország minden felszentelt protestáns lelkészének, és újranyomják számos liberális folyóiratban, nem maradt el a gyors és hangos reakció. Az ortodox presbiteriánusok számára Fosdick testesített meg mindent, amitől féltek, és mindent, amit csak rossznak tartottak felekezetükben.
Fosdick szerint Győzni fognak-e a fundamentalisták? című igehirdetése a toleranciáért mondott fohász volt – jóhiszemű kérés – arra vonatkozóan, hogy az egyház „egyaránt fogadjon be liberálisokat és konzervatívokat anélkül, hogy egyikük is megpróbálná elüldözni [vagy kiközösíteni, kiszorítani – a szerk.] a másikat”.[8] Ugyanakkor még Robert Moats Miller, Fosdick együttérző életrajzírója is elismeri, hogy „Fosdick saját magát csapta be”, ekként jellemezve Fosdick igehirdetését. „Mégis mit gondolhattak volna a konzervatív presbiteriánusok, amikor ez a baptista kijelentette a szószékről, hogy lényegtelen a szűzi születésbe vetett hit, valószerűtlen a Szentírás tévedhetetlensége, Krisztus felhőkön alászállva történő második eljövetele pedig csak a reménység elavult megfogalmazása?”[9] Felekezeti vitákba keveredve és a kritika támadását érzékelve Fosdick 1924-ben lemondott az Old Church lelkészi állásáról. „Eretneknek neveznek – mondta Fosdick búcsúprédikációjában. – Nos, eretnek vagyok, ha a hagyományos ortodoxia a mérce. Szégyellnem kellene magam, ha nem volnék csakugyan eretnek e mostani nemzedék tagjaként.”[10]
Az igazi liberalizmus bajnoka
E cikknek nem célja Fosdick munkásságának értékelése. A történelmi keresztyén ortodoxia felől nézve – nem beszélve a presbiteriánus egyház hitvallásairól – Fosdick elrettentő példaként szolgál arra, hogyan lehet a keresztyénség és a liberalizmus között húzódó, Machen szerinti szakadék rossz oldalára kerülni. A liberalizmus belső logikája szerint Fosdick sikeres – bár elavult – példa arra, hogyan juthat el valaki a keresztyén ethosz üzenetével a hitetlen világhoz, és hogyan szólíthatja meg azokat, akik egyébként talán nem hallgatnának rá. „A liberális teológia eszméje – írja Gary Dorrien Fosdick alma materének, a Union Theological Seminarynak a professzora – az a háromszáz éves elképzelés, hogy a keresztyén teológia valóban keresztyén lehet anélkül, hogy külső tekintélyen alapulna.” Liberalizmusnak azt a vélekedést nevezzük, amely szerint „a vallásnak modernnek és haladónak kell lennie a modern tudás és tapasztalat tükrében”. Nem más, mint az arról való meggyőződés, hogy lehet valaki hívő keresztyén anélkül is, hogy hinnie kellene a pokolban vagy egy, az egész Földre kiterjedő özönvízben, anélkül, hogy elhinné, hogy Isten megparancsolta a kánaániak kiirtását, és anélkül, hogy elhinné, hogy Isten szó szoros értelemben megkövetelte Fiának feláldozását a bűnért való helyettes és törvényes elégtételként”.[11]
Mindent egybevéve, Fosdick a liberalizmus egyik legtehetségesebb és leghatásosabb szószólójának számított a múlt században, ugyanakkor nem volt annyira radikális, mint amennyire néhány követője szerette volna, hogy az legyen. Nem volt forradalmár. Nagyra becsülte az egyházat, és hitt a keresztyénség átformáló erejében (ahogyan ő értette azt). Korának legtöbb fővonalbeli felekezetű protestánsához hasonlóan Fosdick is antikommunista és a demokrácia kérlelhetetlen támogatója volt.[12] Életének későbbi szakaszában Karl Barth svájci teológus hatására Fosdick hangsúlyozta, hogy az egyháznak túl kell lépnie a modernizmuson, és a világnak újra fel kell fedeznie a bűnről szóló tanítást. „Evangéliumi liberális” volt abban az értelemben, hogy komolyan vette a Bibliát – úgy vélte, hogy a Szentírás régi igazságokat tartalmaz, amelyeket új nyelven kell megfogalmazni –, és azt szerette volna, hogy az emberek kapcsolatba kerüljenek Jézussal.[13]
Ugyanakkor, még ha Fosdick evangéliumi indíttatásból igyekezett is megnyerni a tömegek szívét, teológiai értelemben – és erre utal eredetileg maga a szó – liberális volt. Sőt nyíltan és kendőzetlenül liberálisnak is nevezte magát. Joggal is tette ezt. Amikor Fosdick a bűnből való megváltásról prédikált, nem adott egyértelmű tanítást Krisztus engeszteléséről, nem tett említés az isteni haragról – csak valami homályos érzésről beszélt, miszerint Jézus „azért jött, hogy megmentse az embereket attól a belső rossztól, amely átok alá rekeszti az emberi életet”.[14] Ugyanilyen fontos, hogy Fosdick semmilyen értelemben nem hitt Krisztus istenségében. „Ahol jóság, szépség, igazság, szeretet honol, ott jelen van az isteni” – jelentette ki Fosdick egy 1933-ban elmondott prédikációjában. Jézust nevezhetjük isteninek, ha „lelki életének isteni mivoltára” gondolunk, de Jézus istensége csak mértékében különbözik a miénktől, lényegét tekintve nem.[15] A khalkedóni dogmát – miszerint Krisztus a Szentháromság második személye, örök Isten, istensége szerint egylényegű az Atyával, emberi természetet vett magára, így a két különböző természet elválaszthatatlanul egyesült egy személyben őbenne – kifejezetten elutasítva Fosdick azt állította, hogy a történelmi egyház „a felismerhetetlenségig eltorzította [Jézust]”.[16] Amikor Fosdick eretneknek nevezi magát, szaván kell fognunk őt.
Miller szerint Fosdick szolgálatát egyetlen sorban össze lehet foglalni: „…bár a csillagászat változik, a csillagok a helyükön maradnak.”[17] Lényegében egész pályafutása alatt mindvégig ez volt Fosdick lelkipásztori hitvallása. Egyik késői prédikációjában úgy fogalmazott, hogy a vallás hasonló az előzékenységhez: olyan lelkület, amelyet sokféle formában kifejezésre lehet juttatni.[18] Józsué könyve 7. fejezetének 6. verséről prédikálva – amely arról szól, hogy Józsué arcra borult az Úr ládája előtt – azt fejtegette, hogy „a ládák eltűnhetnek ugyan, de a vallás megmarad”.[19] Sok keresztyén számára – érvelt Fosdick – a „szent láda” valamely különleges tanítás vagy konkrét felekezet, apró rituálé, történelmi csoda, sajátos engeszteléselmélet, a hatszor huszonnégy órás teremtésben vagy a szűzi születésben való hit. „Az ilyen dolgok nagyon is értékesek lehettek hittapasztalatunk tekintetében” – állapítja meg Fosdick –, de nem szabad összekeverni a hit megőrzését a láda őrizgetésével.[20] A keresztyéneket túl könnyen elválasztják egymástól a hitvallások és a különféle rituálék, holott imáinkban és énekeinkben közös nevezőre juthatunk.[21] Ez volt Fosdick üzenetének és a 20. századi liberális keresztyénségnek a lényege. „Ha tehát azt kérdezzük, mi az igazi liberalizmus, azt kell mondanom, hogy az az eszme, amely kevés figyelmet fordít a megosztó árkokra, de szívügyének tekinti a vallás azon formáját, amely egyesíti az eltérő nézeten lévőket.”[22]
Forrás: https://kevindeyoung.org/harry-emerson-fosdick-and-the-spirit-of-american-liberalism/
Fordította: Márkus Tamás András
Hivatkozások:
[1] Fosdick, Harry Emerson: Shall the Fundamentalists Win? Christian Work, 102. sz. 1922. jún. 10. 716–722. o.
[2] Fosdick, Harry Emerson: The Living of These Days. An Autobiography. Harper and Row, New York, 1956. 15., 19. o.
[3] Uo. 33. o.
[4] Uo. 35–36. o.
[5] Uo. 57. o.
[6] Uo. 57. o.
[7] Lásd Smith, Gary Scott: Fosdick, Harry Emerson (1878–1969). In: Gary Scott Smith (szerk.): American Religious History. Belief and Society Through Time. 2. köt. Reconstruction to World War II. ABC-CLIO, Santa Barbara, CA, 2021. 145–147. o.
[8] Fosdick 1956, 145. o.
[9] Miller, Robert Moats: Harry Emerson Fosdick. Preacher, Pastor, Prophet. Oxford University Press, New York, 1985. 116. o.
[10] Fosdick 1956, 176. o.
[11] Dorrien, Gary: The Making of American Liberal Theology. Imagining Progressive Religion. 1805–1900. Westminster John Knox Press, Louisville, KY, 2001.
[12] Lásd például Fosdick A Religion to Support Democracy (1955) című prédikációját. In: Mark E. Yurs (szerk.): Answers to Real Problems. Selected Sermons of Harry Emerson Fosdick. Wipf and Stock, Eugene, OR, 2008. „A demokrácia felbecsülhetetlen szolgálatot tett nekünk, keresztyéneknek, és most, a szükség órájában azt kérdezi tőlünk a demokrácia, mit tehetünk érte. Milyen vallásnak kellene lennie a mi vallásunknak, ha támogatni szeretné a demokratikus hitet és gyakorlatot?” (216. o.)
[13] Mark Yurs „evangéliumi liberálisnak” nevezi Fosdickot az Answers to Real Problemshez (viii) írt előszavában.
[14] Fosdick The Modern World’s Rediscovery of Sin című igehirdetéséből (1941; Yurs 2008, 140. o.).
[15] Fosdick The Peril of Worshiping Jesus című igehirdetéséből (1933; uo. 32. o.)
[16] Uo. 33. o.
[17] Miller 1985, viii.
[18] Fosdick Conservative and Liberal Temperaments in Religion című igehirdetéséből (1955; Yurs 2008, 208. o.).
[19] Uo. 208. o.
[20] Uo. 212. o.
[21] Uo. 214. o.
[22] Uo. 215. o.
„Van olyan út, amely igaznak tűnik az ember szemében, de végül a halálba visz.”
(Példabeszédek 16:25)
https://www.hetek.hu/cikkek/online/barna-group-a-kereszteny-pasztorok-mar-kevesebb-mint-felenek-van
Frappáns link, köszönöm, abszolút ide tartozik!