A fundamentalizmus rövid története

Még az 1970-es években, amikor egy teológiai főiskolán tanítottam, hangjában egy csipetnyi iróniával megkérdezte tőlem az egyik diákom, hogy milyen kifejezésekkel kellene jellemeznie nézeteit a szolgálata tekintetében, hogy – az ő szavaival élve – „nagykutya” legyen belőle. Ez alatt azt értette, hogy „fundamentalista”. Így hát én, szintén kissé szájbarágósan, felsoroltam a fundamentalista, baptista (elvégre baptista főiskolán voltunk), szeparatista,diszpenzacionalista, premillennista és republikánus kifejezéseket. Akkor mindketten derültünk ezen. Azonban most, ötven évvel később azon tűnődöm, vajon még mindig helyénvalók-e ezek a leíró kifejezések. Felekezethez nem tartozó teológiai fakultáson tanítok, de a tanítási nyilatkozatunk baptistának tekinthető. Szeparatistaként azonosítom magam, azaz véleményem szerint nem biblikus a – teológiai értelemben vett – liberálisokkal együtt munkálkodni a missziói parancs teljesítése érdekében. Továbbra is örömmel nevezem magam diszpenzációs premillennistának. De mi a helyzet a fundamentalistával? Úgy tűnik, hogy néhányunk számára ez a fogalom olyan, mint az elefánt a porcelánboltban.

Rövid elemzésünk kiindulópontjaként határozzuk meg úgy a történelmi fundamentalizmust, mint az amerikai protestantizmuson belüli vallási mozgalmat, amely a Biblia alapvető tanításainak szöveghű kifejtését [értsd: literális, szó szerinti értelmezését – a ford.] és az attól való eltérések határozott leleplezését hangsúlyozza. Ha és amennyiben ez a meghatározás elfogadható, akkor pontosíthatunk, és megvizsgálhatjuk a definíció három kulcsfogalmát.

 

A fundamentalista mozgalom

Egyes történészek szerint a fundamentalizmus kifejezés az 1910 és 1915 között kiadott The Fundamentals (A fundamentumok) című könyvsorozat megjelenésével kezdett „divatos” szóvá válni. William Bell Riley, a 20. század első felének egyik legjelentősebb fundamentalistája szerint a The Fundamentals volt az első lépés abban a folyamatban, melynek során a mozgalom elnevezése megszületett. Riley számol be arról, hogy ő és a The Fundamentalsszerkesztője, A. C. Dixon 1919-ben néhány napig közösen vettek részt egy bibliakonferencián a pennsylvaniai Montrose-ban. Ott – mondja – „megállapodtunk abban, hogy e létrejött kezdeti találkozót »The World’s Christian Fundamentals Associationnek« nevezzük”. A WCFA 1919 májusában tartott első konferenciája után, amelyen több mint hatezer fundamentalista vett részt, Riley így nyilatkozik: „A fundamentalista mozgalom újszülött csecsemő volt, de erőtől duzzadó csecsemő, amelyhez nagy reményeket lehetett fűzni.” Riley szerint ő volt az, aki elnevezte és útjára indította a fundamentalista mozgalmat. Valóban, a WCFA lett a legjelentősebb nem felekezeti fundamentalista szervezet az 1920-as években.

Egy évvel később, 1920. július 1-jén Curtis Lee Laws, a The Watchman Examiner szerkesztője cikket írt a bibliahívő baptisták nemrégiben tartott találkozójáról, akik azért jöttek össze, hogy megvitassák, hogyan szálljanak szembe a teológiai liberalizmussal az Északi Baptista Konvención belül. Laws a cikkében három elnevezést javasol ezeknek a baptistáknak, de kettőt elvet. Nevezzük őket konzervatívoknak? – kérdezi. Nem, ez túlságosan tág meghatározás lenne. Nevezzük őket premillennistáknak? Nem – válaszolja –, ez túlságosan szűkszavú. Így zárja: „Javasoljuk, hogy azokat, akik még mindig ragaszkodnak a dicső fundamentumokhoz, és nagyszabású harcot akarnak vívni a tanbéli fundamentumokért, nevezzük »fundamentalistáknak«.” Ekkor alakult meg az Északi Baptista Konvenció Fundamentalista Szövetsége. Így 1920-ban, épp száz évvel ezelőtt a fundamentalizmus elnevezést már mind a felekezeten kívüli, mind a felekezeti szervezetekre alkalmazták, amelyeket a teológiai liberalizmus és más veszedelmes nézetek, például az evolúcióelmélet ellenében hoztak létre.

A fundamentalizmus tehát mozgalommá vált. Ernest Sandeen történész azt állítja, hogy „a fundamentalista mozgalom öntudatos, strukturált, hosszú életű, dinamikus egység volt elismert vezetéssel, folyóiratokkal és nagyszabású gyűlésekkel-összejövetelekkel”. Más szóval, a fundamentalizmusnak volt struktúrája – megvolt a sajátos tanbéli álláspontja és története, kitűzött célja, voltak fundamentalista vezetők, fundamentalista egyházak és fundamentalista képzési intézmények.

Százéves története során a mozgalom természetesen módosult. A fundamentalisták első generációja nem gyakorolta az egyházi-intézményi elkülönülést. Úgy gondolták, hogy a hitet úgy tudják a legjobban megvédeni, ha szembeszállnak a nagy, történelmi felekezetekben jelen levő – teológiai értelemben vett – liberálisokkal. Az 1930-as évektől kezdve a fundamentalisták elkezdtek elkülönülni a nagyobb felekezetektől, és megalakították saját fundamentalista szervezetüket, amely egyházakból, missziós szervezetekből és oktatási intézményekből állt. Az újabb fordulat az 1940-es és 1950-es években következett be, amikor a fundamentalisták és az új evangelikálok számos kérdésben, különösen is az elkülönülésről szóló tanítás kapcsán különböző irányokban indultak el.

Érdekes módon az 1970-es években egyes fundamentalisták arról vitatkoztak egymás között, hogy kinek van joga használni e kifejezést, azaz a fundamentalistát. Az „álfundamentalisták” vitatkoztak az „új fundamentalistákkal”, és fordítva. Népszerű volt akkoriban a fundamentalista vezetők és szolgálatok aszerint való kategorizálása is, hogy hozzáállásukat tekintve militáns, mérsékelt vagy módosított fundamentalisták-e. Emlékszem, hogy írtam egy cikket abban az időben, melynek a címe a következő volt: Kérem, tegye fel a kezét, aki valódi fundamentalista. Most, 2020-ban azonban az a benyomásom, hogy sok, kifejezetten bibliahívő keresztyén habozik „fundamentalistának” nevezni magát – legalábbis anélkül, hogy megmagyarázná, mit ért a kifejezés alatt. Sok mindent ráaggattak erre a kifejezésre, ezek egy része indokolatlan, más része viszont jogos.

Én személy szerint úgy gondolom, hogy méltányolnunk kell a történelmi mozgalmat és a fundamentalizmus bátor vezetőit, akik „heroikus küzdelmet” vívtak Isten igéjéért. Ugyanakkor azt is, hogy egyetérthetünk George Marsden történésszel, aki 1980-ban azt írta, hogy „a fundamentalizmus jelentése jelentősen leszűkült az 1920-as évek óta”. Nem hiszem, hogy „fundamentalistának” kell neveznünk magunkat ahhoz, hogy eleget tegyünk a Szentírás arra vonatkozó szigorú felszólításainak, hogy tanítsuk Isten teljes tanácsvégzését, és küzdjünk a hitért.

 

A hit fundamentumai

Egy másik fontos kérdést is fel kell tennünk. Mik a hit fundamentumai? Tulajdonképpen a fundamentalizmus kifejezés azt sugallja, hogy tudjuk, mik a hit fundamentumai. Gyakran öt tantételt neveznek a hit fundamentumának: 1. tévedhetetlenség, 2. Jézus Krisztus szűzi születése, 3. a helyettes engesztelés/bűnhődés, 4. Krisztus testi feltámadása és 5. a csodák hitelessége. Később a csodák hitelességét gyakran kombinálták egy másik tanítással, így Krisztus második eljövetele került az ötödik helyre.

Honnan származik ez a lista? Az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyháztól (PCUSA), a The Doctrinal Deliverance of 1910 (Az 1910-es tanbeli felszabadítás) című dokumentumból. Amikor a New York-i presbitérium [értsd: az amerikai egyházi viszonyok között egy földrajzi terület gyülekezeteinek közös irányító és egyházfegyelmi ügyekben eljáró testülete – a ford.] felszentelt lelkésznek három olyan férfit, aki nem volt hajlandó elfogadni Krisztus szűztől való születésének tantételét, az 1910-es közgyűlés utasított egy egyházi bizottságot, hogy dolgozzon ki egy olyan nyilatkozatot, amelyet minden jövőbeli jelöltnek meg kell erősítenie ahhoz, hogy felszentelhessék. A bizottság által összeállított doktrinális nyilatkozat ezt az öt hitcikkelyt rögzítette „alapvető és szükséges” tantételként.

Ez az öt alapvető cikkely azonban nem fedheti le a hit valamennyi fundamentumát, nem igaz? Semmi konkrétumot nem mondanak például az egyedül hit által való megigazulásról. Természetesen 1910-ben kéznél volt a konzervatív presbiteriánusok számára a Westminsteri hitvallás, hogy alátámasszák ezt az öt alaptételt, és egyetértettek volna azzal, hogy az egyedül a hit által való megigazulás a keresztyén hit egyik lényeges eleme. De nyilvánvalóan nem gondolták, hogy a megigazulás tantétele kérdéses lenne bárki számára – akkoriban nem is volt az. Ezt az öt doktrínából álló jegyzéket egyfajta homokba húzott határvonalnak szánták, hogy ne kebelezzék be a felekezetet a teológiai liberálisok.

Sajnos a fundamentalizmuskutatás egyik korai történésze, Stewart Cole tévesen állította, hogy a Niagara Bibliakonferencia 1895-ben fogalmazta meg ezt az öt alaptételt tartalmazó doktrinális nyilatkozatot. Ez a tévedés a fundamentalizmusról szóló kortárs tanulmányokba is beszivárgott. A Niagara Bibliakonferencia valóban elfogadott egy hitvallást, de annak tizennégy pontja volt. Ezt a konferencia résztvevői 1878-ban fogadták el, majd 1890-ben Kanada törvényei szerint jogilag is bejegyezték [a konferenciasorozat preambulumaként – a ford.]. A Niagara-hitvallás kálvinista, felekezeteken átívelő, premillennista nyilatkozat, amely a konferencián részt vevők számára tanbéli követelményeket jelentett.

A kérdés az, hogy most akkor a hitnek öt fundamentuma van, vagy tizennégy? Vagy talán kilenc? A fent említett World’s Christian Fundamentals Associationnek kilencpontos doktrinális nyilatkozata volt. Riley szerint „a fundamentalizmus arra vállalkozik, hogy megerősítse a legfőbb keresztyén tantételeket […]. Nem próbál minden keresztyén tanítást olyan részletességgel kifejteni, mint ahogyan az a nagy felekezeti hitvallásokra jellemző.”

Ha egymás mellé tennénk a három hitvallást, hogy megvizsgáljuk őket, azt látnánk, hogy számos tantételt illetően jelentős átfedés mutatkozik közöttük. Azonban zavaró lehet, ha azt hirdetjük, hogy egyes tanok a hit fundamentumai, miközben más tanokat figyelmen kívül hagyunk. Továbbá ha azt mondjuk, hogy bizonyos tanok „alapvetőek”, akkor tisztáznunk kell, hogy milyen szempontból azok: az üdvösség, a felszentelés, az egyháztagság, a vallási szervezethez való tartozás, a mozgalomhoz való csatlakozás, az országos evangelizációban való részvétel vagy a tanári kar tagsága tekintetében? A presbiteriánusok öt alaptétele olyan esszenciális tanítás, amellyel mindazoknak, akik a presbiteriánus egyházon belül lelkészi felszentelésre jelentkeztek, egyet kellett érteniük. A Niagara Bibliakonferencián való részvételhez elengedhetetlen volt a tizennégy pontból álló Niagara-hitvallás elfogadása. Riley kilenc „jelentősebb keresztyén tantételének” az elfogadása elengedhetetlen volt ahhoz, hogy valaki a WCFA tagja lehessen.

A keresztyén egyházaknak és a felekezetközi szervezeteknek valóban meg kell határozniuk, hogy mely tanok elengedhetetlenek a tagsághoz vagy a részvételhez. Talán néhány további iránymutatást is el tudunk képzelni az alapvető hittételek meghatározására: 1. világosan tanítja a Szentírás; 2. megmagyarázza, ki az Isten; 3. leírja, mi az üdvösség, és hogyan lehet üdvözülni; és 4. figyelmeztet, hogy mit ne tagadjuk meg. De még mindig nyugtalan vagyok a tekintetben, hogy kijelentsem, bizonyos tanok a hit fundamentumai, mások pedig nem. Tudom, naivitás ezt mondani, de szívem leghőbb vágya, hogy amikor Isten rám tekint, Bibliához ragaszkodó embert lásson bennem. Az Úr azt mondja: „…így szól az Úr. Mert én arra tekintek, aki elesett és megtört szívű, és aki igéimet tiszteli.” (Ézs 66,2)

 

Harciasság

A harciasság nem bibliai kifejezés, és részben szintén negatív konnotációk tapadnak hozzá. Ezért óvatosnak kell lennünk ezzel a fogalommal, mert „testi” cselekedetek elfedésére is szolgálhat. A Szentírás arra tanít minket, hogy senkit se szóljunk meg, kerüljük a viszálykodást, legyünk megértők, „teljes szelídséget tanúsítva minden ember iránt”(Tit 3,2). A lelkipásztorok ne legyenek erőszakosak, hanem megértők és viszálykodást kerülők (1Tim 3,3). Ernest Pickering, aki az 1950-es évek végén az IFCA [Independent Fundamental Churches of America: teológiai tekintetben konzervatív, független egyházakból álló felekezetközi szervezet – a ford.] ügyvezető igazgatójaként, majd később lelkészként, a teológiai kar elnökeként és missziós vezetőként szolgált, személyiségét tekintve Isten béketűrő és szelíd követője volt, ugyanakkor elkötelezett fundamentalista is. Biblical Separation (Bibliai elkülönülés) című könyvecskéjében dr. Pickering védelmébe vette a szeparatista fundamentalizmust, de a mozgalom hat buktatóját is felsorolta, amelyek az én felfogásom szerint a „bibliaellenes harciasság” jellemzői: 1. helytelen lelkület – keserűség és harag, 2. bizonyos [másodlagos – a ford.] kérdések túlhangsúlyozása, 3. féktelen gyanakvás, 4. az ellenfelek elhamarkodott elutasítása, 5. maró gúny jellemezte beszédmód és 6. a személyes intés helyett nyilvános támadás.

E visszaélések ellenére azonban nem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Ahogy az egyik barátom írta: „A korrekció – kiigazítás, helyreigazítás – nem a harciasság feladása, hanem inkább etikus, óvatos, kedves, ugyanakkor határozott szókimondás, amely kiáll az igazság mellett, és kész megvédeni a tévedéssel szemben.” A Biblia arra biztat bennünket, hogy küzdjünk a hitért, „amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott” (Júd 1,3).

 

Következtetés

Végső soron Júdás apostol parancsa, hogy küzdjünk a hitért, a helyi gyülekezeteinkben élő emberek javát szolgálja. A keresztyén világot áthatják a hamis tanítások és a tájékozatlanság a Szentírás tartalma tekintetében, és talán mi magunk nem is tudjuk megoldani ezeket a világméretű problémákat. De amikor a tudatlanság és a hitehagyás a helyi gyülekezeteinkben élő embereket fenyegeti, akkor ez hirtelen már a mi problémánk – egyúttal a felelősségünk is. Ezért intézi hozzánk Pál apostol a következő felszólítást: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett. Tudom, hogy távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat, sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik hazugságokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat. Vigyázzatok azért, és emlékezzetek arra, hogy három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között intettelek mindnyájatokat.” (ApCsel 20,28–31)

 

Szerző: Dr. Larry Pettegrew
Forrás: https://shepherds.edu/a-brief-history-of-fundamentalism/