Kevin DeYoung: Mi is az a teológiai liberalizmus?
A liberalizmus egyszerre hagyomány – amely abból a 18. század végi protestáns próbálkozásból ered, amely megkísérelte átalakítani a hagyományos keresztyén tanítást a modern tudás és értékek fényében – és sokféle irányzatot magában foglaló, de jól beazonosítható teológiai megközelítésmód.
Mint minden izmust, a liberalizmust sem könnyű besorolni. Gary Dorrien The Making of American Liberal Theology (Az amerikai liberális teológia kialakulása) címet viselő, háromkötetes nagyszabású műve mindazonáltal koherens képet ad egy olyan mozgalomról, amelyet ismert hermeneutikai és szociológiai modellek jellemeztek. Még ha az ember maga el is kerülné a liberális teológiát, akkor is bölcs dolog legalább valamennyire ismerni egy olyan mozgalmat, amely az elmúlt kétszáz évben mégis sokakra gyakorolt jelentős hatást.
Az alábbiakban a liberalizmus hét jellemzője következik, amelyet Dorrien trilógiájának első kötetéből válogattunk össze. A címszavak tőlem, az idézetek viszont az említett műből származnak.
1. Az igazi vallás nem külső tekintélyen alapul.
„A liberális teológia eszméje közel három évszázada létezik. Lényegében azt az elképzelést jelenti, hogy a keresztyén teológiát jogosan lehet keresztyénnek nevezni anélkül is, hogy külső külső tekintélyen alapulna. A 18. század óta a liberális keresztyén gondolkodók amellett érveltek, hogy a vallásnak modernnek és haladónak kell lennie, és a keresztyénség üzenetét a modern tudás és tapasztalat felől kell értelmezni.” (xii)
Mi több, Dorrien elismeri, hogy ez a fajta irányváltás újdonságnak számított az egyház történetében.
„A modern kort megelőzően a keresztyén teológia minden irányzata a tekintély mint olyan keretrendszerén belül volt értelmezhető: tekintélyre épült. Minden premodern keresztyén teológia a tekintélyen alapuló ortodoxia igényével lépett fel. Még a modern előtti keresztyénség talaján szárba szökkent misztikus és mitopoétikus teológiák is magától értetődőnek vették, hogy a Szentírás tévedhetetlen kijelentés, és azt is, hogy a teológia dolga e kinyilatkoztatás kifejtése.
Átvéve katolikus ellenfeleik skolasztikus módszereit, a 17. században a protestáns teológusok skolasztikus pontossággal formalizálták ezeket a téziseket. Nem véletlen, hogy a felvilágosodást megelőző vallásháborúk korát az ortodoxia koraként is emlegetik.
A református és a lutheri ortodoxia tehát még inkább megerősítette azt a reformátori elvet, hogy a Szentírás a hit egyetlen, hiba nélküli és elégséges szabálya, és azt tanította, hogy a Szentírás mindenben, amit állít, egyszersmind szigorúan tévedhetetlen is.” (xv)
Megjegyzendő, hogy Dorrien nem hiszi, hogy a tévedhetetlenség princetoni vívmány volna.
2. A keresztyénség a társadalmi megújulás mozgalma.
„A teológiai liberalizmus egyik legkifejezőbb meghatározását 1949-ben adta egyik nagy hatású, kései képviselője, Daniel Day Williams: »’Liberális teológia’ alatt a modern protestantizmus azon mozgalmát értem, amely a 19. század folyamán megpróbálta szerves egységbe hozni a keresztyén gondolkodást az evolúciós világnézettel, a társadalmi újjáépítés mozgalmaival és egy ’jobb világról’ szóló, a közgondolkodást uraló eszme elvárásaival. A keresztyén hitnek az a formája, amelyben a prófétai-progresszív történelemfilozófia Isten országa földi eljövetelének reménységében csúcsosodik ki.«” (xiv)
3. A keresztyénségnek hitelesnek és relevánsnak kell lennie.
„A liberális teológia legfontosabb jellemzője, hogy nyitott a modern intellektuális kutatás, különösen a természet- és társadalomtudományok ítéletei iránt; elkötelezett az emberi értelem és a tapasztalat tekintélye mellett; erkölcsös életmódként tekint a keresztyénségre; előnyben részesíti az engesztelés erkölcsi példaként való értelmezéseit; és elkötelezett amellett, hogy a keresztyénség hiteles és társadalmilag releváns legyen a modern ember számára.” (xxiii)
4. Az igazságot csak változó szimbólumokon és formákon keresztül lehet megismerni.
„Bushnell nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a kinyilatkoztatás igazságaival kapcsolatos »minden nehézségünk és vitánk« alapvetően arra vezethető vissza, hogy figyelmen kívül hagytuk azt, amit már tudtunk, nevezetesen, hogy ezek az igazságok jelképek és szimbólumok által fejezhetők ki. Szerinte e probléma nem kifejezetten az amerikai teológiára jellemző, »szinte egyetemesnek tekinthető bűn, amely megfertőzi az emberiség erkölcsi és szellemi kérdésekkel kapcsolatos érvelését«. Szerte a világon mindenki úgy tekintett az igazságaikat kifejező szimbólumokra, mintha azok maguk az igazságok volnának.” (151)
5. A teológiai vita a nyelvről szól, nem az igazságról.
„Bushnell különböző tanbeli kérdéseket vitatott meg ellenfeleivel, mindenkor azt állítva, hogy nézeteltéréseik a nyelvhasználatról, nem pedig a hit hiányáról szólnak: »Minden feltételezett eretnekségem e nagy témákkal kapcsolatban a spekulációk megfékezéséből és bizonyos konstruktív ítéleteknek vagy a priori érveknek a visszautasításából fakad. Ezek lényege, hogy úgy állítanak be kizárólag analógiaként használható kifejezéseket és csak szimbólumként értelmezhető – és így értelmezve valóban alapvető – misztériumokat, mintha azok valamiféle mélyebb bölcsességet és egzaktabb igazságot állítanának annál, mint amit ki szeretnének fejezni.” (151–152)
6. Mindaddig, amíg találkozhatunk Jézussal a Szentírás lapjain, nem tekinthetünk döntő kérdésként a bibliai tények és események történelmi pontosságára.
„Bushnell figyelmeztet, hogy a Szentírás hűséges olvasója nem köteles elfogadni az evangéliumi elbeszélés történelmi hitelességét, »mintha az Jézus életének mikéntjét és tényeit közölné velünk«. Pontosan ez volt a lényeg: »Mi a szimbólumokra csak szimbólumként tekintünk, igyekezve feltárni a bennük rejlő, illetve általuk bemutatott szükségszerű igazságokat: az isteni kiválóság és szépség transzcendens, csodálatosan magától értetődő valóságát.« Bushnell szerint bár a bibliai elbeszélés – eltekintve sarkalatos formátumának rendkívüli jellegétől – nem túl impozáns, minél többet tanulmányozzuk Jézus alakját, »azt a képet, amely a maga tiszta fényében ragyog ránk«, annál tisztábban látjuk minden igazság forrását és fényét: »Jézust, az isteni Igét, aki Istentől jött, hogy testtélétele által egy legyen közülünk, és Isten és az üdvösség közvetítője legyen az emberi nem számára.«” (399)
7. Az igaz vallás nem a Krisztusról szóló tantételek összessége, hanem a krisztusi út.
„Krisztus igéje nem tan vagy perdöntő érv, hanem az önmagát hitelesítő élet: erkölcsileg megújító szellemi erő, amely Krisztus Lelke által lehet a miénk. A bushnelliánusok mentorukon túllépve Krisztus emberségét hangsúlyozták, Munger és Gladden a Jézus személyére vonatkozó állítások tekintélye fölé helyezték tanítását. Akárhogy is, mindkét esetben az igazi vallás erőforrásának tekintett, magát hitelesítő erkölcsi kép volt az irányadó. Az igaz vallás Krisztus útja.” (399–400)
Dorrien megjegyzi, hogy a vallásnak ez az értelmezése a történelmi ortodoxia felfogásától való eltérést jelentette.
„A hagyományos protestáns ortodoxia Krisztus helyettes bűnhődését állítja a keresztyénség középpontjába: engesztelő áldozatként tekint Krisztus halálára, amely helyettesítő módon elégítette ki az isteni igazságosság megtorló követeléseit.” (400)
A liberalizmus új, progresszív vallása egészen másként értelmezte a keresztyénséget.
„Beecher[1] életének végére Munger[2] és Gladden[3] számára már szinte közhely volt az az állítás, hogy a keresztyénség lényegében életmód, nem pedig tanítás.” (405)
Következtetés
A liberalizmus nem szitokszó, amellyel dobálózni kellene. Nem más, mint a keresztyénség egy sokszínű, mégis jól beazonosítható megközelítésmódja, amely jelentősen eltér a történelmi ortodoxiától, pláne az evangelikalizmustól és a fundamentalizmustól. A liberálisok úgy gondolják, hogy relevánssá, hitelessé, hasznossá és emberibbé teszik a keresztyénséget.
A J. Gresham Machen[4] nyomdokain járó evangelikálok viszont úgy gondolják, hogy a liberálisok mással vannak elfoglalva: valamivel, ami nem nevezhető keresztyénségnek. Ez volt a választóvonal egy évszázaddal ezelőtt, és ez a törésvonal továbbra is fennáll.
Forrás: https://www.thegospelcoalition.org/blogs/kevin-deyoung/seven-characteristics-of-liberal-theology/
Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész
Hivatkozások:
[1] Henry Ward Beecher (1813- 1887), amerikai kongregacionalista lelkész, társadalmi reformer és szónok. Különösen is Isten szeretetét hangsúlyozta. Keresztyén evolucionistaként a szociáldarwinizmus elkötelezett támogatójának számított, valamint támogatta a rabszolgaság eltörlésére irányuló kísérleteket.
[2] Theodore Thornton Munger (1830-1910), amerikai kongregacionalista lelkész, teológus és író. Munger a teista evolúció híve volt.
[3] Washington Gladden (1836-1918), vezető amerikai kongregacionalista lelkész, a „social gospel” mozgalom korai vezetője.
[4] John Gresham Machen (1881-1937), amerikai presbiteriánus teológus, Újszövetség-tudós és pedagógus. A Princeton Seminary Újszövetség-professzora 1906 és 1929 között, ugyanitt az egyre inkább terjedő liberális-modernista teológia elleni konzervatív szembenállás vezéralakja. A liberalizálódó Princeton ortodoxabb alternatívájaként megalapította a Westminster Theological Seminary-t. Mivel az Északi Presbiteriánus Egyház elutasította a Westminsteri Hitvalláshoz való hűség kikényszerítésére irányuló konzervatív törekvéseket, Machen kivezette a konzervatívok egy kis csoportját az egyházból, akik aztán megalapították az Ortodox Presbiteriánus Egyházat. Nagyhatású és magyarul is megjelent művének címe: Keresztyénség és liberalizmus.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
