Gerald McDermott: Az új keresztyén cionizmus

Egy korábbi bejegyzésben már foglalkoztunk Izrael és a zsidóság kérdésével evangéliumi keresztyén szemszögből, amelynek szerzője, Justin Taylor (a Crossway evangéliumi könyvkiadó ügyvezető alelnöke és a The Gospel Coalition evangéliumi keresztyén szervezet tagja) a Gerald McDermott által szerkesztett kötet (The New Christian Zionism: Fresh Perspectives on Israel and the Land) témával kapcsolatos újszerű látásmódját ismertette röviden. McDermott, aki egyébként anglikán pap, az Alabamában (USA) található Samford University-hez tartozó Beeson Divinity School tanára.

Alább McDermott írásának összefoglalása olvasható, amelynek apropója egy, az említett téma új megközelítési módjairól szóló konferencia (People of the Land: A Twenty-First Century Case for Christian Zionism) volt.

***

Általában három okot szoktak említeni azok, akik elutasítják a keresztyén cionizmust: 1.) ez a nézet az Újszövetséget félreértelmezi – szó szerint vesz bizonyos szakaszokat, holott az Ószövetségnek az ígéret földjére vonatkozó ígéretei kiszélesednek, és átvitt értelemben az egész világra vonatkoznak; 2.) úgy gondolják, hogy ez kizárólag azok számára fontos, akik a premillenizmus diszpenzacionalista ágát képviselik. Ebben a teológiai rendszerben a zsidó népnek nagy szerep jut, mivel a végidő eseményeinek feltételezett ütemtervében meghatározó állomás a zsidók újbóli összegyűjtése; 3.) kritikusai szerint a keresztyén cionizmus inkább politikai, mintsem teológiai jelenség, és olyan amerikai és izraeli jobboldali pártokhoz köthető, amelyek tévesen azonosítják a jelenlegi izraeli államot a próféciákban szereplő jövőbeni Izraellel.

Nos, egy 2015-ben Georgetownban megrendezett konferencián bibliatudósok egy olyan nézet mellett érveltek, amelyet „új” keresztyén cionizmusnak neveznek, és amely – elvileg – mindhárom előbb említett kritikai pont esetében újfajta megközelítéssel él.

Cionizmus az Újszövetségben

Azt az anticionisták is elismerik, hogy a többnyire száműzetésben író próféták előre megjövendölték az ígéret földjére való visszatérést, csakhogy véleményük szerint ezek a próféciák akkor teljesedtek be, amikor egyesek a Babilónba száműzöttek közül visszatértek újjáépíteni Jeruzsálem városát és annak lerombolt templomát a Kr.e. 6. században (annak is a végén). Ezzel szemben a konferencián résztvevő három újszövetséges tudós (Joel Willitts, David Rudolph és Mark Kinzer) úgy érvelt, hogy Jézus és az apostolok is egyértelmű tanújelét adták annak, hogy a zsidóknak az ígéret földjére való visszatérése egy várható jövőbeni esemény. Például amikor Jézus idézi Ézsaiás jövendölését, miszerint a templom „imádság háza lesz minden nép számára” (Mk 11,17; Ézs 56,1), úgy tűnik, hogy elfogadja – ahogy Richard Hays a nemrég megjelent Reading Backwards („Visszafelé olvasva”) című könyvében kifejti – Ézsaiás látomását „az eszkatológiai értelemben helyreállított Izraelt” illetően, ahová – Isten szent hegyére – eljönnek majd az „idegenek”, hogy „csatlakozzanak Izrael elszéledt fiaihoz”, akiket Isten „összegyűjtött” (Ézs 56,7-8). Hays hozzáteszi, hogy Jánosnak Jézus testéről mint új templomról szóló képi olvasatát (Jn 2,21) „nem szabad úgy értelmezni, mintha az egyenlő volna a helyettesítő teológia álláspontjával (lásd szuperszesszionizmus), sem úgy, mint ami egy direkt ellenséges hozzáállásról tanúskodik az Izraellel való folytonosságot illetően.” Hays szerint János nem tagadja a prófécia szó szerinti értelmét – azt, hogy a templom Isten háza –, pusztán csak „kiegészíti azt, éspedig úgy, hogy tipológiailag összekapcsolja a Jézusról szóló elbeszéléssel, és annak szó szerinti, történelmi értelmezésén túli mélyebb igazságával.” Ezen értelmezés szerint az apostolok egyszerre tekintették a templomot Isten házának, valamint Jézus teste képmásának, az emelletti bizonyíték pedig az, hogy még úgy is részt vettek a templomi liturgikus alkalmakon, hogy tudták: a vallási-templomi vezetőknek nagy szerepe volt a Messiás halálában (ApCsel 2,46).

Ezen kívül még más bizonyítékokat is említenek, amelyek arra utalnak, hogy Jézus is várta a zsidók jövőbeni összegyűjtését és Jeruzsálem felszabadulását, illetve helyreállítását. Máté evangéliumának 24. fejezetében arról beszél – idézve Zakariás próféciáját Jeruzsálem lakóinak gyászáról (Zak 12,7.10) –, hogy amikor majd az Emberfia visszatér, „jajgat a föld minden nemzetsége”. Máté evangéliumának 19. fejezetében pedig Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy „Bizony mondom nektek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének trónszékébe, ti is tizenkét trónszékbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett.” (28. vers) James Sanders megfigyelése szerint ezek a 12 törzsre történő, ismétlődően előkerülő utalások valójában Izrael helyreállítását jelentik (különösen is Jeruzsálem városának helyreállítást). Lukács feljegyzi, hogy Anna a gyermek Jézusról „mindazoknak beszélt, akik várták Jeruzsálem megváltását.” (Lk 2,38). Jézus magáról mondja, hogy Izrael üdvözölni fogja őt visszatérésekor: „nem láttok addig engem, míg el nem jön az az idő, amikor ezt mondjátok: Áldott, aki az ÚR nevében jön!” (Lk 13,34-35; Mt 23,37-39). Lukács egyértelműen arra utal, hogy Jézus eljövetelére Jeruzsálemben kerül majd sor (Lk 21,24-28). Amikor tanítványai közvetlenül a mennybemenetele előtt megkérdezik Jézust, hogy „ebben az időben állítja-e helyre Izrael országát” (ApCsel 1,16), Jézus nem cáfolja az azzal kapcsolatos feltételezésüket, hogy egy nap a fizikai Izrael igenis „helyreáll”. Jézus egyszerűen csak azt mondja, hogy az Atya már kijelölte ennek időpontját, és ezt nekik még nem kell tudniuk. Az evangéliumokban és az Apostolok Cselekedeteiben több ilyen utalás is található. Ezek miatt írta azt Markus Bockmuehl, hogy „a korai Jézus-mozgalom nyilvánvalóan továbbra is Izrael tizenkét törzsének helyreállítására összpontosított az új messiási királyság keretein belül.”

Pál, Péter és a Jelenések könyvének írója is hasonló elvárásokat fogalmazott meg. Pál Ézsaiásnak a helyreállítással kapcsolatos próféciáját használja fel (Ézs 59), amikor kijelenti: „akkor majd egész Izrael elnyeri az üdvösséget az Írás szerint: Sionból jön a szabadító és eltörli Jákob gonoszságát.” (Róm 11,26) Az ApCsel 3-ban Péter előre tekint, „míglen újjá teremtetnek mindenek, a mikről szólott az Isten minden ő szent prófétájának szája által eleitől fogva.” (ApCsel 3,21). Az „újjáteremtés” szó (vagy „megújulás”, „helyreállítás”), amellyel Péter itt él, ugyanaz (apokatasztaszisz), amelyet a Septuaginta (a görögnyelvű Ószövetség, amit köztudomásúlag a korai egyház is használt) a zsidóknak a világ minden tájáról Izraelbe való visszatérésére alkalmaz. A Jelenések könyvében a Bárány a történelem végső szakaszában a Sionra vonzza a követőit, és az új föld központja Jeruzsálem lesz, amelynek tizenkét kapujára „Izráel fiai tizenkét törzsének nevei” lesznek felírva. (Jel 21,2.12)

Jóval a diszpenzacionalizmus előtt is létezett már ez a nézet

A konferencián résztvevő többi tudós is úgy érvelt, hogy a keresztyén cionizmus története igazából egyidős magával a keresztyénséggel. A korai egyházban sokan, például Jusztinosz (Jusztin Mártír), Iréneusz, Tertullianus, illetve a harmadik századi egyiptomi püspökök is, hittek abban, hogy az általunk ismert történelem Jeruzsálemben fog véget érni, még akkor is, ha az egyház – legalábbis szerintük – az Izrael népével kötött szövetség helyébe lépett. Izrael földjére tehát mindig is különleges helyszínként tekintettek, még úgy is, ha az etnikailag többségében már nem zsidókból álló egyház miatt lesz is lényeges szerepe. Ez az ősegyházi cionizmus azonban Origenésznél (Kr.u. 184-242) hirtelen „elpárolgott”. Origenész a zsidó messiás és a földre vonatkozó ígéret között semmiféle kapcsolatot nem látott; szerinte vagy az egyik, vagy a másik teljesül, de egyszerre a kettő semmiképp nem. Robert Wilken a következőképp fogalmazza ezt meg: „Ha a Názáreti Jézus volt a Messiás, akkor a messiási korszakra vonatkozó próféciák már mind beteljesedtek, ezért a bibliatudósok feladata pusztán az, hogy felfedezzék, mi ezeknek az ígéreteknek a lelki, spirituális jelentősége. Jeruzsálem tehát „nem egy jövőbeli politikai központot, hanem a mennyei boldogság lelki vízióját testesítette meg.” Augustinus hajlandó volt ugyan az Izraeltől elvett földet „szent földnek” nevezni, de a földdel kapcsolatos ígéreteket Origenészhez hasonlóan elspiritualizálta. Miután az Augustinus által kidolgozott és képviselt amillenista eszkatológia elfogadottá vált a középkori egyházban – és ennek részeként az az elképzelés, hogy az egyház korszaka Krisztus „ezeréves” uralma –, nem tulajdonítottak jelentőséget a zsidó népnek vagy Izrael ősi földjének. A jövőbeli Izraelről szóló összes ószövetségi próféciát úgy értelmezték, mintha azok a Krisztus feltámadása után életre hívott keresztyén egyházra vonatkozó jövendölések volnának.

A reformáció korában a bibliai szöveg elsődleges értelméhez való visszatérés kellett ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon, és hogy Izraelnek, mint népnek és földnek újra üdvtörténeti szerepet tulajdonítsanak, amellett, hogy a reformátorok ragaszkodtak ahhoz, hogy az üdvösség útja mindenki esetében – zsidó és nem zsidó számára – azonos (tehát itt még szó sem volt arról, hogy a zsidó etnikumhoz, vagy néphez tartozás valamiféle „oldalágon” való üdvösséget biztosítana).

A pietisták és puritánok a 16. és 17. században az ószövetségi próféciák és Pál apostol írásai alapján arra a meggyőződésre jutottak, hogy a zsidók visszatérnek egyszer a földjükre és végül keresztyén hitre térnek. Ez azt jelenti, hogy jóval a 19. századi diszpenzacionalizmus felemelkedése előtt úgy gondolták már különböző protestáns egyházak képviselői, hogy a zsidóknak igenis fontos szerepe lesz a végidőkben. Aztán a holokauszt és Izrael 1948-as megalapítása után sok teológus (katolikusok és protestánsok egyaránt) felismerte a Róma 11 alapján, hogy az újszövetségi egyház, mint olyan, nem érvénytelenítette Isten Izraellel kötött szövetségét. Ezzel együtt felismerték azt is, hogy ennek a szent föld is szerves részét képezi e szövetségnek.

Maga Karl Barth (1886-1968) is meg volt győződve arról, hogy Isten zsidókkal kötött szövetsége továbbra is fennáll, töretlen, ebből fakadóan pedig a földnek is üdvtörténeti jelentősége van. Ugyanakkor Barth elutasította a diszpenzacionalizmus szinte minden jellegzetes tanítását. Például elutasította azt a felfogást, hogy az „utolsó idők” még nem jöttek el, ragaszkodva ahhoz, hogy e mostani korszak – az utolsó idők – Jézus első századi eljövetelével igenis megkezdődött. Elutasította a bibliai próféciák szó szerinti értelmezését is, mintha azok direkt jóslatok volnának, így például azt az elképzelést is, hogy szó szerint értelmezett nagy nyomorúság várható, vagy hogy bizonyos nemzetek és Izrael között katonai konfliktusra kell számítani. Ennek ellenére Barth úgy vélte, hogy ezek az eszkatológiai tévedések „helyes irányba mutató tévedések.” Tiszteletben tartotta azokat a millenarista kísérleteket, amelyek komolyan vették Isten szuverenitását a világ eseményeit illetően, beleértve a modernkori izraeli nemzetállam 1948-as létrejöttét. Ezt amolyan „világi példázatként” értelmezte, a feltámadás és Isten országának egyfajta analógiájaként. „Egy kis világosságnak” nevezte, ami tanúskodhat a „világ világosságáról”, azaz Jézus Krisztusról. Úgy vélte, Izrael modern történelme „feltartóztathatatlanul halad” még most is Isten üdvtörténeti céljainak a beteljesülése felé. Barth szerint a bibliai kinyilatkoztatás Jézus hármas parúziáját állítja elénk – a megtestesülést, Pünkösdöt és Krisztus eszkatologikus eljövetelét. Ez az eljövetel Barth szerint mind Izrael, mind az egyház számára jelentőségteljes esemény lesz. Ez az utóbbi eljövetel az ószövetségi próféciák tárgya – ezek egyértelműen a zsidók szent földre való visszatéréséről szólnak, arról az időről, amikor a pogányok Izraelbe mennek, hogy elsajátítsák a Tóra tanítását.

Egyébként nem csak protestáns teológusok jutnak el az újfajta keresztyén cionizmushoz. Gary A. Anderson, a Notre Dame Egyetem kiváló katolikus ószövetséges tudósa is amellett „a bibliai állítás mellett” érvel, hogy „Kánaán földjét Isten Izrael népének adta”. Az ígéret „egyszerre visszavonhatatlan és be nem teljesült”. Visszavonhatatlan, mert ez egy Isten által tett ígéret. Ahogy Pál mondja, még Izrael hitehagyása sem törölheti el az ígéreteket: „Isten igaz, viszont minden ember hazug” (Róm 3,4). Mindazonáltal, mondja Anderson, az ígéret beteljesületlen. A Tanach végén még mindig ott van a felszólítás: „Aki csak az ő népéhez tartozik közületek (…) menjen el!” (2Krón 36.23) Emellett a föld kihányja azt, aki nem méltó rá (3Móz 18,24-30). „Izrael földhöz való joga, bár isteni adomány eredménye, nem mentes a korlátozásoktól” – mondja Anderson. A Tanach szerint csak a messiási korban lesz biztosított az ígéret földjén való letelepedés Izrael számára. Anderson arra a következtetésre jut, hogy el kell kerülnünk „a hamis messianizmust”, azaz nem szabad megfeledkezni arról, hogy a földet mindig „feltételesen adják”. Ugyanakkor arra is emlékeztetnünk kell magunkat, hogy „az izraeli állam csodálatos megjelenését közvetlenül a zsidó történelem legsötétebb pillanata után nehéz a teológiai kereteken kívül értelmezni”.

Nem tökéletes, és nem is a végső

A konferencián részt vevő tudósok azt is felvetették, hogy bár szerintük Izrael 1948-as megjelenése a bibliai prófécia részleges beteljesedéseként értelmezhető, a jelenlegi zsidó nemzetállam eszkatológiai státuszát illetően visszafogottabban kell fogalmazni. Ahogyan a konferencia bevezetőelőadásában az egyik tudós fogalmazott: „Nem gondoljuk, hogy [a mai Izrael] tökéletes államalakulat; vagy hogy ne lenne szabad kritikával illetni a hibái miatt; vagy hogy szükségszerűen ez az utolsó zsidó államforma, amelyet az eszkaton előtt látni fogunk; vagy hogy ismerjük azt a bizonyos menetrendet vagy politikai sémát, amely az eszkatont megelőzően vagy az eszkatonban fog bekövetkezni”.

A felszólalók nemcsak teológiai, hanem gyakorlati érveket is felhoztak. Elhangzott, hogy Izrael a demokrácia és a szabadság szigete a tekintélyelvű és despotikus rendszerek tengerében. Megérdemli a támogatást, különösen most, amikor az antiszemitizmus világszerte rohamosan növekszik. De ezeknek a gyakorlati megfontolásoknak is (politikai, jogi és erkölcsi szempontoknak) az volt a célja, hogy alátámasszanak egy új teológiai érvet, amely szerint Izrael népe továbbra is jelentős szerepet tölt be az üdvtörténetben, és hogy Izrael földje, amely a szövetségi ígéretek középpontjában áll, továbbra is kritikus jelentőségű az isteni gondviselés szempontjából.