Kard vagy törülköző? – egy könyvről és annak bemutatójáról

„Bátor dolog bátor könyvet kiadni” – valahogy így összegeztem magamban a tényt, hogy a Luther Kiadó képes volt megjelentetni Gregory A. Boyd „A keresztény nemzet mítosza” című művét, ami abszolút hiánypótló munka a hazai keresztény könyvpiacon, és valószínűleg sok értékes eszmecsere során fog hivatkozási alapot jelenteni. Még akkor is, ha akadnak hiányosságai.

 

Furcsa bemutatkozás

Boyd könyvének már a címe és alcíme is üzenetértékű: „A keresztény nemzet mítosza – hogyan pusztítja el az egyházat a politikai hatalomvágy?” A szerző amerikai evangelikál teológus és lelkész, s bár írása természetesen a tengerentúli viszonyokon alapszik, lehetetlen nem kiolvasni belőle, hogy általános iránymutatásokat kíván adni minden nyugati-jellegű demokráciában élő hívő számára.

Mivel a kötet éppen a választási kampány időszakában jelent meg Magyarországon, a csizmát nem volt nehéz az asztalra tenni. A hazai könyvbemutató is adta magát egy jó beszélgetésre, melyen dr. Fabiny Tibor (evangélikus teológus, a Hermeneutikai Kutatóközpont vezetője), Laborczi Dóra (újságíró, evangélikus teológus) és Nagy Gergely (Kálvinista Apologetika, református teológus) folytattak eszmecserét a könyvről és témáiról. A beszélgetés sok megfontolásra méltó gondolatot felszínre hozott, ám az egészből számomra egy meglehetősen nehezen érthető fordulat maradt a legemlékezetesebb. A nézőnek az a benyomása, hogy Fabiny és Laborczi némiképp szembekerült Nagy nézeteivel – ha nem is robbant ki semmilyen konkrét vita emiatt, a törésvonal mindazonáltal tapintható volt. Nagy ugyanis nemcsak elismerő, de kritikát tartalmazó véleményt is formált hozzászólásaiban a könyvről. Jó kérdés, hogy szerencsés-e ilyesmit művelni egy népszerűsítő rendezvény keretében? Szerintem igen, mivel maga a könyv is polemizál: az ilyen beszélgetés nagyon is jól illeszkedik a kiadvány hangvételéhez – nem elveszi, hanem meghozza az étvágyat az olvasáshoz.

Amikor Nagy arról beszélt Kálvin nyomán, hogy „az egész életünk istentisztelet”, a keresztény pedig hívőként kell jelen legyen a munkahelyén, a családjában, a társadalmi színtereken, vagyis ott szükséges világítania, ahol éli a mindennapjait – nos, ezekre a gondolatokra igazán furcsa reflexió érkezett. Az ember arra számítana, hogy egy ilyen triviális felvetésre csak hangos egyetértés lehet a válasz. Ám Fabiny meglehetősen abszurd módon moralizálásnak(!) nevezte Nagy kijelentéseit, mintha egy szót sem értett volna meg belőle, Laborczi szerint pedig az a baj a hiteles keresztény életvitellel, hogy „így nagyon sok nem keresztény ember is él”. Ezen a ponton már én is összezavarodtam: vajon mit érthetett Laborczi azon, hogy nagyon sok nem keresztény él krisztusi módon? Miért volna baj, hogy egy hívő tényleg igyekszik megélni a hitét az élet nyilvános színterein is? Rejtély!

 

Boyd és a felbolydulás

Természetesen a könyvbemutatónál sokkal fontosabb maga a könyv. Boyd a világ egyik legbefolyásosabb keresztény gondolkodója, aki egyébként termékeny író, hiszen legalább tizenöt mű címét jegyzi. Protestáns teológusként az ún. nyitott teizmus (open theism) egyik képviselője is – melynek lényege röviden az a gondolat, hogy a jövő alapvetően nincs meghatározva, hanem mind az ember, mind Isten számára részben vagy teljesen a szabad akarat révén meghozott döntések eredménye lesz. Egy ilyen rendszerben még Isten is állandóan reagál a változásokra, sőt maga is képes változni. Őszintén bevallom, hogy még soha nem foglalkoztam mélyrehatóan a nyitott teizmus filozófiai szemléletmódjával, de hazudnék ha azt állítanám, hogy első hallásra szimpatikusnak tűnik. Nem tartom magam „nyakas kálvinistának” sem, ám ettől nem látszik vonzóbbnak a Boyd által felvállalt paradigma (a nyitott teizmusról bővebben itt, itt és itt).

Lépjünk azonban tovább, mert Boyd jelen könyvében ennek a látásmódnak nincs gyakorlati súlya. A kötet ugyanis egy olyan témát jár körbe, amely égetően aktuális amerikai szemszögből, és azt hiszem ugyanennyire forró téma magyar szemszögből is: a kereszténység és a politika kapcsolatáról, szövevényes viszonyáról és megbetegítő szimbiózisáról van szó.

Rendkívüli kihívás erről a kérdésről befogadható, bibliahű és valamennyire objektív módon írni, hiszen mindannyian túlságosan érintettek vagyunk a témában. Lehet, hogy most az olvasók egy része nem fog egyetérteni velem, de a magam részéről azt látom, mind Amerika, mind Magyarország mára bináris politikai felosztású nemzetté vált: azaz valaki vagy bal, vagy jobboldali, vagy demokrata vagy republikánus, vagy liberális vagy konzervatív. Mindkét oldal meg van győződve a maga igazáról és előszeretettel mutat rá a másik térfél gyengeségeire. Ha akad is olyan, aki próbálja ezt a darabosságot árnyalni, akkor lagymatag és gyáva embernek fog tűnni, aki nem mer politikai kérdésekben állást foglalni. Boyd egyik első meglátása a könyv nyitó fejezetében is ennek a hálátlan helyzetnek a felvázolása.

A szerzőnek az volt a saját bőrén szerzett tapasztalata, hogy az amerikai hívők többsége szerint a keresztény hit kérdései egy az egyben lefordíthatók a politika nyelvére. Például, mivel Isten elveti az abortuszt, a hívőknek ebből következően olyan pártra kell szavazniuk, amely ugyancsak abortuszellenes. Mivel Isten nem támogatja a homoszexualitást, keresztény ember magától értetődően olyan jelöltre teszi a voksát, aki ellenzi a melegek jogait. Mivel Istennek fontos az ember szabadsága, a hívek arra a pártra szavazzanak, amelyik segít beteljesíteni „Amerika küldetését” – jelesül, hogy szabadsággal ajándékozza meg a világot. Boyd úgy látja, ha valaki veszi a bátorságot, hogy rámutasson arra, miszerint nem ilyen egyszerű a helyzet, azonnal jellemgyenge, hazaáruló, liberális, megalkuvó lesz, vagy „egyszerűen csak a sátán kutyája.”

A kötet központi tétele az a kijelentés, hogy az amerikai evangelikál társadalom nagy része elkövette „a nacionalista és politikai bálványimádás vétkét”: a hívők sokszor simán összemossák egymással Isten Országát és a nekik szimpatikus politikai erőket. Nem Jézus szemszögéből értékelik a politikai eseményeket, hanem inkább a politikai szimpátiájuk alapján olvassák a bibliai szövegeket és magyarázzák Jézus tanításait. Isten Országa sok evangelikál számára egyszerűen olyan jelmondatok tettekre váltását jelenti, mint amilyen a „vegyük vissza Amerikát Istennek” toposza. Mindennek a hátterében Boyd szerint egy hamis teológiai alapállás van, melyet egy nemzeti mítosz táplál a csodálatos amerikai keresztény nemzetről. Nos, bár én nem vagyok amerikai, voltam az Egyesült Államokban és jelenlegi tudásom alapján tűpontosnak látom a szerző diagnózisát. Rendkívül reális veszélynek tartom nálunk is, hogy a kereszténység politikai programmá válik, és ahelyett, hogy az egyház Isten Országát építené (ahogy azt Krisztus tanításaiban látjuk), egy fegyelmezett-idealisztikus társadalom megvalósításában nyújt segédkezet. Ebből a szempontból szerintem jót tenne, ha a hazai keresztények körében is némi pezsgést és felbolydulást keltene ez a kötet.

 

Kard vagy törülköző van a kézben?

A könyv következő három fejezete egy prédikáció stílusában igyekszik bemutatni mi a különbség a „kétféle ország” koncepciója között. Eszerint a „Kard királysága” névvel illethetjük a földi hatalmakat (utalva ezzel Pál római levelének 13. fejezetére, ahol a hatalom kardot visel) – ahol a kard nem feltétlenül az erőszakot szimbolizálja, hanem a politikai erők megkerülhetetlen jellegét. Bármilyen formában is működik egy földi ország – legyen az demokrácia, királyság vagy diktatúra –, mindig az alárendelő stílust fogja előnyben részesíteni, azaz tekintélyszemélyekre és forrásokra, no meg alattvalókra bontható, akiken uralkodni kell. Egyes formákban az alattvalóknak van némi beleszólásuk a dolgok menetébe (ilyen ugye a demokrácia), de a feljebbvalók az ilyen rendszerekben is uralkodnak a társadalmon. Boyd egyébként nem tartja ördögi jelenlétnek a „Kard királyságát”, sőt a Pál által is tanított engedelmességet helyesnek nevezi. Ugyanakkor a hatalom isteni kirendeltsége nem jelenti, hogy ez a hatalmat automatikusan szentté teszi, amelynek szándékaival Isten feltétlenül egyetért. (Gondolhatunk itt olyan szélsőséges példákra, mint Adolf Hitler vagy Sztálin rémuralma.) Azt is látjuk Krisztus megkísértésénél, hogy a Sátán állítása szerint a „föld összes királysága” neki adatott – amit Jézus láthatóan helybenhagyott. Az 1Jn 5,19 szerint az egész világ a gonosz hatalmában van, a Sátán maga pedig „e világ fejedelme” (Jn 12,31) – a fejedelem (görögül arkhón) politikai fogalomnak számított az ókorban, egy adott terület legmagasabb rangú tekintélyét jelölte.

Boyd szerint a „Kard királyságának” működési logikája a ius talionis, vagyis a „szemet-szemért” elve, ami állandó feszültséghez, harchoz, küzdelemhez vezet. Például, amikor amerikaiak hallottak arról, hogy Irakban bestiálisan kivégeztek egy amerikai állampolgárt, szinte egy emberként követelték a bosszút – mert valakinek fizetni kellett a gyilkosságért. Csakhogy maga a gyilkosság is már valaminek a bosszújaként történt, ami úgyszintén egy jogos bosszúja volt valami másnak: innentől kezdve pedig könnyen belátható hogyan dagad egyre nagyobbra ez a „bosszúlavina”, hiszen a szemet-szemért gondolkodást követve könnyű egy végtelen erőszakspirálba kerülni, amit az igazságszeretetünkkel és szenvedélyünkkel könnyedén tudunk helyesnek látni. A történelem maga az, ami folyamatosan táplálja a konfliktusra irányuló hajlamunkat, az egész mögött pedig romlott, bűnös természetünk képezi a kiinduló alapot. A Kard királysága hajlik az erőszakra.

Egészen más természetű azonban „Isten Országa” logikája, amely nem e világból való és végső soron nem is ebben a világban jelöli meg igazi céljait. Isten Országa nem a kard ereje szerint működik, hanem szinte homlokegyenest szembemegy azzal. Az ebben az Országban élők odatartják a másik orcájukat az ellenségnek, sőt imádkoznak is ellenségeikért, egymás szolgáiként funkcionálnak – vagyis alárendelés helyett alárendelődő szerepben látjuk őket. Maga a Mester is azt az utat választotta, hogy nem harcolt és győzött a szó fizikai értelmében, hanem a „vereségnek” számító kereszthalál mellett tette le voksát. Krisztus nem a kard hatalmában bízott, hanem a radikális önfeláldozó szeretetben – amivel persze Isten Országa mércéje szerint nem vesztesnek, hanem győztesnek nevezhető.

Jól illusztrálja mindezt az evangéliumi jelenet, ahol Jézus szép sorban elkezdi megmosni saját tanítványai lábait. Minden mennyei és földi hatalom birtokosa úgy viselkedik, mint egy közönséges háziszolga és pont azok lábait mossa, akikről tudhatta, hogy hamarosan elárulják, megtagadják, egyedül hagyják őt. Ennek a szépségét és erejét csak az értékelheti, aki érti miről szól Isten Országa. Nagyon megkapó volt számomra Boyd könyvében és szinte az elmémbe égett a mondat: „Ne karddal győzd le a világot, inkább törülközővel.”

 

Üldözöttből üldöző…

A biblikus felvezetés után a szerző egy rövid pillantást vet az egyháztörténelemre, annak is egy szerinte tragikus fordulatára: amikor Constantinus milánói ediktumát (Kr.u. 313) követően az egyház egyre inkább befolyásos, hatalmi pozícióba került. Ahogy valaki egyszer frappánsan megfogalmazta, a kereszténység „üldözöttből üldözővé” vált, amikor a „Kard királysága” valamiképpen gondolkodása meghatározó része lett és szép lassan dominálni kezdett az „Isten Országa” logikája helyett.

Nos, a konstantini fordulat szerintem egy meglehetősen komplex kérdés, amit Boyd kissé egyoldalúan tálal – fel sem veti azt a lehetőséget, hogy Constantinus esetleg tényleg megtérhetett és nem pusztán hatalomtechnikai okokból döntött a kereszténység támogatása mellett. Az azonban valóban igaz, hogy a kereszténység engedélyezett vallássá emelése (sőt, annak állami preferálása) oda vezetett, hogy mintegy hetven évvel később már bűnnek számított nem kereszténynek lenni. Nem sokkal később megszülettek az első feljegyzések arról, hogy keresztények pogányokat öltek. Az elkövetkező évszázadokban az egyház a kard erejével terjeszkedni kezdett, Nagy Károly pedig már ezt az utasítást adta a keresztény hadaknak: „Ha találtok még olyat a szászok között, aki nincs megkeresztelve, és ellenszegül a keresztségnek […] és pogány akar maradni, hát haljon meg.”

Hiányoltam Boyd könyvéből, hogy egyetlen oldalt sem szentelt a különválasztás feladatának: legalább a felvetés szintjén jó lett volna rákérdezni, mennyire nevezhetők kereszténynek azok, akik mások hitre kényszerítésére adták magukat, akik torkokat vágtak el, fejeket csaptak le Jézus nevében? Egészen biztos, hogy itt a kereszténységet látjuk működében – vagy inkább egy, a kereszténység címkéjét felhasználó katonai-politikai gépezet meglódulását? Nem akarom persze letagadni az elmúlt évezredek sötét foltjait, sem olcsó megkerüléssel kibújni a felelősség alól. De itt is szükség volna arra az árnyaltságra, aminek a hiányáról éppen maga Boyd tett tanúbizonyságot a könyv nyitó fejezetében. Igen, ókori és középkori keresztény szerzőknél is látunk erőszakra és akár antiszemitizmusra bátorító gondolatokat (például Szent Ágoston vagy Luther írásaiban), de mégsem mondhatjuk, hogy az átlagos hívő emberek népirtásban és gyilkosságokban lettek volna érdekeltek. A téma külön könyvet érdemel, és azt hiszem ilyen könyvek már születtek is – szerencsés lett volna néhányuk megállapításait figyelembe venni a fejezet kialakításakor.

 

A keresztény nemzet hamis illúziója

Amerika alapvetően keresztény nemzet – sokan gondolják így, habár főleg a Trump-éra szlogenjére hivatkozva ezzel egyidőben azt is helyesnek látják, hogy „vissza kell venni” Amerikát Isten számára. Boyd könyvének súlyponti része ezzel a mítosszal kíván leszámolni. Álláspontja szerint ugyanis ez egy népszerű hazugság, amelynek nemcsak bibliai, de amerikai történelmi alapjai sincsenek. Ráadásul a polgári vallásosság illúziója igencsak ártalmas eredményekhez vezethet az evangelikál hívők táborában.

Egyrészt, ha valaki úgy gondol Amerikára, mint keresztény nemzetre, elveszítheti a küldetésünk iránt táplált szenvedélyét. Mivel a kereszténység polgári vallás, felesleges a missziós küldetéstudat: ezért van az Boyd szerint, hogy az átlagos amerikai hívők fejében a „misszió” kifejezés mindig a más országokban zajló prédikálást jelenti, mintha csak ott több feladat lenne ezügyben, mint Amerikában. Az igazság azonban az, hogy a polgári kereszténység köpenye alatt Amerika pont olyan pogány, mint bármely más ország, ahova egyébként Amerika maga misszionáriusokat küld.

Másrészt, az öntudatos polgári vallásosság káros hozadéka az is, hogy rengeteg időt és energiát áldoz eme vallásosság javítgatására, a társadalom megjobbítására, mintha ennek Isten Országa szempontjából bármi hozadéka lenne. Boyd úgy véli, az amerikai kultúra számára lehet ugyan jó, ha visszavezetik az iskolai órák előtti imádkozást vagy megmarad az „Isten színe előtt” mondat a hűségeskü szövegében – de ha ilyen és ehhez hasonló dolgok megvalósulnak, tényleg közelebb jut ezzel Amerika Isten Országához? A polgári vallásosság csiszolgatása és a kultúra formálása mintha egyfajta végcélja lenne sok evangelikál hívőnek, amit teljes erőbedobással végez – de közel sem fektet ennyi szenvedélyt Isten Országának építésére. Boyd persze nem azt mondja, hogy a keresztényeknek semmiféle társadalmi relevanciájuk nincs, esetleg tilos lenne számukra a társadalmi szerepvállalás. Sőt, konkrét példákat hoz arra, hogyan lehet mindezt jól és hatékonyan művelni. A hívők társadalmi szerepvállalása nyilván úgy valósulhat meg leginkább, ha sóként és világosságként élik meg a hétköznapokban a hitüket (ld. jelen írásom első szakaszát).

Ezután kerül sor a könyvnek arra a gondolatmenetére, mely számomra a legkevésbé megrágható falatokat jelentette. Teljesen világos, hogy Gregory Boyd mélyen elkötelezett a pacifizmus mellett és az erőszak minden formájával szemben elutasító – még az önvédelemből, vagy akár a családjaink megmentése szándékával végrehajtott erőszak is ide tartozik. Számomra ez szélsőséges nézetnek tűnik, amivel bárhogyan is igyekeztem, képtelen voltam azonosulni. Nem mintha magam háború- vagy erőszakpárti volnék, pont ellenkezőleg, még a pókot is kisegítem a fürdőkádból ahelyett, hogy agyoncsapnám. Azt hiszem nincs olyan józan és értelmes ember, aki szeretné a háborút – valószínűleg ha a helyzet úgy is kívánja, még a hivatásos katonák többsége sem szívesen teljesíti a kötelességét. Mégis, a pacifizmus és az igazságos háború kérdése sokkal mélyebb teológiai etikai vizekre visz bennünket annál, ahogyan a kérdés itt tálalva van. Nem világos ugyanis hol kezdődik az igazságos háború melletti kiállás, és meddig tart pontosan a pacifizmus. Sokkal bonyolultabb kérdésről van szó annál a leegyszerűsítő megközelítésnél, miszerint támogatjuk-e vagy sem a háborúskodást. Vajon háborúpártivá válok azzal, ha imádkozom a fronton harcoló hozzátartozómért? Háborúpárti dolog-e olyan banktól kölcsönt felvenni, amelyről köztudott, hogy előszeretettel finanszírozza a hadsereg bizonyos projektjeit? Keresztényként a háború mellett foglalok állást, ha olyan ételfutártól rendelek ennivalót, amely a katonáknak is rendszeresen viszi az ebédet? Az is háborúpártiság, ha a hadseregnek dolgozom – például sofőrként, irodai munkában vagy más, a hadi cselekményeket nem érintő tevékenységekben –, vagy ez még belefér a pacifizmusba? Azt ajánlom a kedves olvasónak, ilyen árnyaltsági szintet ne keressen Boyd könyvében, mert nem fog találni – e nélkül azonban meglehetősen sommásnak és egyoldalúnak hat a szerző álláspontja.

Minden hibája és hiányossága ellenére azonban úgy gondolom, rendkívül fontos, aktuális és magával ragadó kötet „A keresztény nemzet mítosza”. A könyv elementáris hatását minden vitán felül az a tény adja, hogy a magyar olvasó magától értetődő könnyedséggel fogja átkonvertálni Boyd alapvető meglátásait a hazai politikai-társadalmi környezet viszonyaira. Nem is járunk messze az igazságtól, ha így teszünk. Álláspontom szerint nekünk is megvan a magunk mítosza arról, hogy keresztény nemzet vagyunk, amire egyrészt a történelmi múlt kútjából igyekszünk igazolásokat nyújtani (főként Szent Istvánra gondolva), másrészt a jelenlegi politikai szólamokat extrapoláljuk az egész társadalomra. Szubjektíve egyáltalán nem értek egyet mindezzel, sőt veszélyes szemfedőnek látom ha elhitetjük magunkkal, hogy mi hívő emberek vagyunk – mert egyszerűen szólva, sajnos nem vagyunk azok. Magyarországon az emberek szekuláris normák szerint élnek, amihez egyeseknél hagyománytiszteletből, családi örökségként, a politikai meggyőződés hozadékaként hozzáadódhat a kereszténység, mint egyfajta vallási adalék. Ettől azonban még nem leszünk bibliai értelemben megtért és újjászületett emberek – márpedig ha ez nincs, kereszténység sincs. Fontos volna, hogy Boyd könyvét sokan olvassák a „keresztény nemzet” mítosz itthoni hívei közül. Adhat számukra egy esélyt ahhoz, hogy demarkációs vonalat húzzanak a polgári vallásosságot kiszolgáló „Kard Országa”, és a mennyei állampolgárságot biztosító „Isten Országa” között – mielőtt utóbbi egészében meg nem mutatja magát.