30
ápr
2021

„A nyílt teizmus segít elrejteni a szívünk mélyén rejtező bálványokat” – beszélgetés a nyílt teizmusról (III. rész)

A nyílt teizmusról szóló beszélgetéssorozatunkat elsősorban egy 2019-ben lezajlott konferencia ihlette, másrészt John Piper, amerikai kálvinista-baptista teológus témával kapcsolatos egyik írása. Az említett konferenciának otthont adó felsőoktatási intézmény az STH Basel (Staatsunabhängige Theologische Hochschule Basel), egy Bázelben található evangéliumi teológiai főiskola. Az egész napos konferencián különféle szempontokból mutatták be a nyílt teizmus történetét, rendszerét, illetve e teológiai nézettel kapcsolatos pásztorálpszichológiai aspektusokat. (Az első és a második rész, valamint egy korábbi, a témát srikt kálvinista szempontból feldolgozó interjú itt, itt és itt olvasható.)

A beszélgetésünk harmadik, és egyben utolsó részében John Piper témával kapcsolatos gondolatait vitattuk meg a nyílt teizmusból fakadó kegyességi veszélyekre fókuszálva.

Parti Benedek: Erre a bizonyos cikkre te hívtad fel a figyelmem. Miért olyan fontos számunkra ez az írás, és milyen adalékokkal szolgálhat a korábbi két beszélgetésben elhangzottakhoz képest?

Márkus Tamás András: Piper, mint mindig, egyszerű, de tűpontos teológiai érveléssel mutat rá a nyílt teizmus legbizonytalanabb pontjára. Minthogy a teológia mindig szorosan kapcsolódik a mindennapi keresztyén élethez, ezért az érvelése rámutat arra, hogy lelkigondozói szempontból, illetve a kegyességünk megélése szempontjából miért zsákutca a nyílt teizmus rendszere. 

PB.: Kérlek röviden foglald össze az érvelését!

MTA.: Piper szavaival élve, a nyílt teizmus segít elrejteni, leplezni a szívünk mélyén rejtező bálványokat – a lényünk legmélyén lévő bálványimádást. Piper utal a Mt 6-ra, ahol is Jézus az igazi kincsről” beszél. Konkrétan ezt olvassuk itt: Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is.” Lelkünk egyik nagy szükséglete, hogy valamibe – valami végső értékbe – kapaszkodjon. Tudati szinten ezt nem gondoljuk általában végig, de ez a kincs” az, ami meghatározza az identitásunkat, a motivációinkat, tulajdonképpen ez a drive”, ami hajt minket egész életünkben. A nagy kérdés az – még sokszor egy keresztyén életében is –, hogy mi ez a kincs. Piper szerint ha ez a kincs nem Krisztus, hanem valami más, az bálványimádás. Ez igazából közhely, de mégis fontos igazság. Piper idézi a Kol 3,5-öt: Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás.” Nem kell tehát fa vagy kőszobrok előtt leborulni ahhoz, hogy bálványimádók legyünk. Így még az egyébként értékelhető, és önmagukban pozitív dolgok is bálvánnyá válhatnak az életünkben. 

PB.: Hogyan tudjuk lemérni, hogy mi számunkra bálvány, vagy hogy mi az, ami könnyen azzá válhat? 

MTA.: Leegyszerűsítve a következő a képlet: ha bármilyen földi dologra jobban vágyunk, mint Istenre, akkor bálványimádók vagyunk. Ez megfordítva azt jelenti, hogy nagyobb megelégedést kell találnunk Krisztusban, mint akármilyen földi dologban: például a kapcsolatainkban, a teljesítményünkben, a munkánkban, a hobbinkban, az egészségünkben, a vagyonunkban stb. 

PB.: Világos! De hogyan segíti elő a nyílt teizmus Piper szerint azt, hogy a lényünk mélyén meghúzódó bálványok továbbra is észrevétlenek maradjanak? 

MTA.: Kezdjük az elejéről. Azt már említettük a korábbi beszélgetésekben, hogy a nyílt teizmus a tragédiák, balesetek, az emberi gonoszságból fakadó bántások, bűncselekmények végső okát a Sátánnak vagy az ember autonóm akaratának tulajdonítja. Tehát ha a világban zajló események ok-okozati viszonyrendszerét vizsgálja, nem horgolja vissza a terítőt” egészen a szuverén Istenig. A végső ok a nyílt teizmus szerint nem a Sátán felett – és amögött – álló Isten mindenre kiterjedő tanácsvégzése és bölcsessége. Piper Gregory Boydra, a nyílt teizmus korábban említett egyik képviselőjére utal, aki a következőket állítja: amikor az egyik ember fájdalmat okoz a másik embernek, akkor téves Isten célját” keresni az események mögött. Tisztában van vele, hogy a keresztyének hajlamosak erre, amikor megpróbálják feldolgozni a bántásokat, gonoszságokat, különféle tragédiákat. De Boyd ezt egyszerűen zavaros gondolkodásmódnak tartja, akkor is, ha kegyesnek tűnik (Levelek egy szkeptikustól”; Chariot Victor Publishing, 1994, 44.o.). John Sanders, akit ugyancsak említettünk már korábban, hasonló dolgokat mond. Szerinte Istennek nincs külön célja a gonoszság ilyen-olyan megnyilvánulásaival. Nem is kell azután kutakodni. Említ egy elég szélsőséges példát, de a való életből veszi. Ha egy kéthónapos csecsemő gyógyíthatatlan csontrákban szenved, és a betegség kimenetele a biztos halál, akkor ez nem más, mint az értelmetlen gonosz egyik megnyilvánulása. Ha egy fiatal lányt megerőszakolnak, majd megölnek és feldarabolnak, amögött ugyanúgy nem kell értelmet, vagy célokat keresni – ez egy céltalan, értelmezhetetlen gonoszság, semmi több. Számtalan ilyen és ehhez hasonló esetet tudnánk sorolni. (Az Isten, aki kockáztat”, Downer Grove, InterVarsity Press, 1998, 262.o.)

PB.: Az előzőek kapcsán felmerül a kérdés: ha nem Isten áll minden egyes esemény mögött – vagy nem Isten végső terve, az Ő céljai –, akkor ki, vagy mi?

MTA.: A nyílt teizmus szerint vagy az ember autonóm akarata a végső instancia, ami ugye, mint láttuk, magát Istent is meglepetésként érheti, vagy egy gonosz lélek (Sátán, ördög, démonok), illetve e gonosz lény/lények akarata. Azt Boyd is elismeri, hogy Isten olykor-olykor felhasználhatja az ember, vagy gonosz szellemi lények akaratát saját céljai megvalósulásához, de ez szerinte korántsem jelenti azt, hogy a gonosz minden tevékenysége mögött Isten akaratát kell keresnünk. (God at War”, Downer Grove, 154.o.) Boyd szerint egy autonóm és rendkívül gonosz lény, a Sátán uralja ezt a világot, ezért ő a legfőbb oka a világon tapasztalható összes gonoszságnak, és nem Isten. (54.o.)

PB.: Mindez hogyan segít elrejteni a szív bálványait, illetve a lelkünk mélyén meghúzódó bálványimádást?

MTA.: Piper szerint éppen az előző okfejtés járul ehhez hozzá. A nyílt teizmus ugyanis tagadja, hogy Isten minden történés, esemény, minden dolog végső, tudatos irányítója lenne, pedig itt konkrét igei referenciákat lehetne sorolni (lásd Jób 2,10; Ámosz 3,6; Róm 8,28; Ef 1,11). A nyílt teizmus végső soron azt állítja, hogy nem őtőle, őáltala és őreá nézve van minden”, ti. Istentől. Ebből következően a különféle nyomorúságok által Isten nem is teljesítheti a ránk vonatkozó, velünk kapcsolatos tervét (Jer 29,11; 32,40). A nyílt teizmus tehát, mint rendszer azt állítja, hogy a hívőknek nem szabad Isten szándékáról gondolkodniuk, amikor különféle csapások érik őket, vagy amikor különféle nehézségeken mennek keresztül. Nem szabad feltennünk azt a kérdést, hogy vajon Isten miért engedi ezt vagy azt meg, mi a célja ezzel vagy azzal. Végső soron azután sem szabad kutakodnunk, hogy ezek az események hogyan járulnak hozzá a megszentelődésünkhöz.

Csakhogy – itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, amire a kérdésed vonatkozik – Piper szerint (és a klasszikus istentan, valamint az ortodox protestáns nézet szerint) a fájdalmak, tragédiák, csapások, nehézségek mindig egyfajta próbaként értelmezendők, amik alapján kiderül, hogy mennyire tartjuk többre a végtelenül bölcs, szuverén Istent annál, mint amiről le kellett mondanunk, vagy amit elvesztettünk. Azaz ezek a helyzetek egyszersmind próbatételek. 

PB.: Milyen bibliai referenciáink vannak, Piper mit említ? 

MTA.: Szerinte ezt látjuk végig a Szentírásban, de említ konkrét passzusokat is, például az 5Móz 8,3-at: Sanyargatott és éheztetett, de azután mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek. Így adta tudtodra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az ÚR szájából származik.” 

PB.: Hogyan foglalható össze ennek a bibliai passzusnak a tartalma a témánk szempontjából? 

MTA.: Úgy, hogy Isten rendeli el a nehéz időket, azért, hogy próbára tegyen; hogy kiderüljön, végső soron mivel élünk.” Rá vágyunk, vagy csak eszközként használjuk, hogy a viszonylag kényelmes, békeidőben leélt életet biztosítsa számunkra? Mi az az alapszükséglet – a legelemibb dolog –, amire vágyunk: Isten maga, vagy az általa biztosított kenyér”? Vajon Istent, vagy a tőle kapott ajándékokat szeretjük-e jobban? Dühösek leszünk, ha elveszi tőlünk azt, ami korábban mindennapos volt, amihez nagyon kötődtünk? Nos, Piper szerint a nehéz helyzetek lakmuszpapírként funkcionálnak az ember életében. Megmutatják, mi, illetve ki a végső reménységünk. 

PB.: Milyen egyéb igehelyek vannak, amik alátámasztják Piper tézisét?

MTA.: Például a Zsolt 66,10-12-ben is ezzel találkozunk: Mert megpróbáltál minket, Istenünk, megtisztítottál, mint az ezüstöt. Hálóba kerítettél minket, nehéz terhet raktál a hátunkra. Embert ültettél a nyakunkra, hol tűzbe, hol vízbe jutottunk, de kivezettél, és felüdültünk.” 

De Piper szerint Pál élete is erről tanúskodik. Ne feledjük, hogy Pál háromszor is kérte az Urat, hogy vegye el a testéből azt az ún. tövist – ami az eredeti szöveg alapján inkább karó –, ami valamilyen intenzív, vissza-visszatérő testi fájdalomra utal, de Krisztus ezt nem teszi meg, és közli vele ennek célját is: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,8-9). Pált is megpróbálja az Úr. A kérdés, hogy mi a fontosabb számára: Krisztus hatalmának a felmutatása akár a fájdalom árán is, vagy pedig egy fájdalommentes élet. 

De ezt a típusú próbát látjuk az 1Pt 1,6-7ben is: Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, a dicsőségre és a tisztességre.” Isten ezekkel a helyzetekkel a hitünket próbálja meg” – hogy valóban bízunk-e bölcsességében, kegyelmében és hatalmában –, hogy az salakmentes, egyre erősebb, egyre tisztább”, egyre kipróbáltabb legyen. Ugyanerről beszél Jakab is (Jak 1,2-3; 1,12): Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudva, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez. (…) Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.” 

PB.: Hogyan foglalható össze ezeknek az igeszakaszoknak az üzenete? 

MTA.: Egyszerűen fogalmazva azt mondják, hogy ezek a próbák, nehéz helyzetek felszínre hozzák, hogy hívő emberként kit szeretünk a legjobban, ki van az első helyen az életünkben: Isten, vagy valami/valaki más. A kísértések megmutatják Isten iránti szeretetünk és elkötelezettségünk mértékét. Piper úgy fogalmaz, hogy a nehéz idők, gondok, betegségek és tragédiák felfedik, a felszínre hozzák a látens bálványimádást. 

PB.: Ez világos, de a nehéz helyzetek mindenki számára teológiai nézőponttól függetlenül megterhelők, fájdalmasak. Miért számít, hogy kire-mire vezetjük vissza ezeket? 

MTA.: Ez így van, de nem mindegy, hogy milyen értelmezési keretbe helyezzük ezeket, hiszen az tudati, tapasztalati, érzelmi szinten is visszahat ránk. Piper azt mondja, hogy azok számára, akik úgy gondolják, hogy Isten szuverén Úrként, bölcsen uralkodik minden felett, a veszteségre adott válasz feltárja a személyiségük mélyén meghúzódó bálványimádó vágyaikat. Természetesen nem szabad elbagatellizálni, vagy könnyelműen elkegyeskedni, szimpla teológiai válaszokkal lecsapni a nehéz helyzetekből fakadó krízist, gyászt, értetlenséget, zavart, félelmet vagy bizonytalanságot. De ez, amiről most beszélünk, nem mirelit válasz”, hanem maga a kijelentés. Eszerint igenis fel kell tennünk ezekben a helyzetekben a kérdést: mivel veszítünk többet hosszútávon, mi a legfontosabb az életünkben? Ha ezekben a helyzetekben túlzott és tartós neheztelést, dühöt vagy keserűséget tapasztalunk, az világosan megmutathatja, hogy igazából jobban szeretjük azt (vagy jobban vágyunk rá), amit elveszthetünk, mint magát Istent. Ez Piper szerint egy nagyon is értékes felfedezés, mert bűnbánatra indíthat, és arra, hogy a kincsünk” – tehát a végső reménységünk, hitünk és bizalmunk tárgya – újra Krisztus legyen. Hogy újra benne keressük a végső megelégedésünket, ahelyett, hogy tartósan becsapnánk magunkat. 

PB.: Akkor, ha jól értem a nyílt teizmus ezt a típusú értelmezési keretet negligálja. 

MTA.: Így van! Egyetértek Piperrel, amikor summázva gondolatait azt mondja, hogy a nyílt teizmus pont ezt a szemléletmódot akarja elvenni tőlünk, megakadályozva, hogy e próbák által kiderüljön számunkra is, hogy hívőként mi a legelemibb szükségletünk. Tehát végső soron nem csak eltérő teológiai álláspontokról van szó, hanem eltérő kegyességről, eltérő megtapasztalásról. 

Visszautalnék Schmidre és Boydra. Mindketten úgy nyilatkoznak, hogy nekik személyesen is, illetve másoknak is elképesztően felszabadító volt hallani a nyílt teizmus téziseiről. Azt mondják, hogy számtalan levelet kaptak, amiben hitükben megroppant személyek fejezték ki hálájukat az irányukba amiatt, hogy újra megelevenedett a hitéletük, és hogy visszanyerték bizalmukat az Istenben. Korábban említettük, hogy a nyílt teisták szerint a kudarcos életű emberek számára állítólag pozitív üzenet, hogy a döntés rajtuk áll, ha elestek felállhatnak, és irányíthatják más irányba is az életüket. Csakhogy, ha belegondolunk, ez egy olyan ember számára abszolút nem vígasz, aki 50-60-70 évet eltékozolt már az életéből. Az élete nagy része zsákutca volt. Gondoljuk, hogy az, hogy a fennmaradó pár évében „változtathat”, és elindulhat más irányba, annyira felszabadító lenne? Felszabadító az a magyarázat, hogy elszúrtad az életed, mert ostoba voltál, rossz döntéseket hoztál, ezt dobta a gép, és igazából az egésznek semmilyen magasztosabb célja nincs, és nem is volt – az egyéni jellemfejlődésedre, a spirituális állapotodra, az Istennel való kapcsolatodra nézve sem? Szerintem ez inkább kiábrándító és elkeserítő. 

PB.: Hova vezethet a nyílt teizmus nézete a gyakorlati hívő életben, vagy milyen következményei lehetnek? 

MTA.: A válasz kapcsolódik az előbbiekhez. Piper szerint gátolja, hogy a fájdalmaink közepette meglássuk Isten szuverén Úr voltát, és azt, hogy végső soron minden az ő hosszútávú terveibe illeszkedik. Így megakadályozza azt is, hogy aktuális értetlenségünk, zavarunk, fájdalmunk, szenvedésünk ellenére belé tudjuk vetni bizalmunkat. Ezt kiegészíteném azzal, hogy ennek tudata olyan mély, benső természetfeletti békével tölt el minket, ami hihetetlen megnyugvást jelenthet a legemberpróbálóbb időkben is. A nyílt teizmus nem igazán teszi lehetővé ezt a megtapasztalást, hiszen azt tanítja, hogy Istennek nincs előre megírt terve, valamint hogy az ellenünk elkövetett gonoszságok megtervezése” egyedül a Sátánnak és a nekünk ártani akaró embereknek köszönhető. Emiatt aztán haragudni fogunk a Sátánra és a gonosz emberekre (ami persze Piper szerint is egy pontig jogos reakció), mivel azonban nem látjuk meg akár a legtragikusabb eseménysor mögött is a szuverén Istent, ezért nem is fogjuk tudni indikátorozni magunkat, hogy vajon a haragunk és a dühünk nem éppen abból fakad-e, hogy túlzottan ragaszkodtunk mindahhoz, amit éppen elvesztettünk, vagy amitől meg kell válnunk. 

PB.: És a klasszikus istentanból milyen megtapasztalás fakad?

MTA.: Ha a nyílt teizmussal ellentétben számolunk azzal, hogy Isten tanácsvégzése a legvégső oka mindannak, ami csak történhet velünk, amin keresztül kell mennünk – vagy, ha Jézus szavait követjük, őrá vezethető vissza, hogy az evilági kincsünket” el kellett veszítenünk –, akkor kénytelenek leszünk elvégezni azt az igen értékes önmunkát, hogy megvizsgáljuk a szívünket, hátha jobban szeretünk valamit Istennél és az ő bölcsességénél. Tehát a klasszikus istentan, a szuverén Istenről szóló elképzelés segít feltárni a bálványainkat.

PB.: Tehát végső soron a megszentelődésben való előrehaladásunkat segíti elő a szuverén, mindentudó Istenről szóló bibliai tanítás? 

MTA.: Igen. Piper az írása végén azt mondja a Fil 1,20-ra hivatkozva, hogy végső soron az egész keresztyén életünket úgy kell leélni, hogy az Krisztus végtelen értékét tükrözze. Ebben jelent hatalmas segítséget számunkra a mindenre kiterjedő isteni szuverenitással kapcsolatos meggyőződés, hiszen – összefoglalva újra az eddigieket – segít napvilágra hozni a fájdalom, a veszteség és a szenvedés megtapasztalása révén szívünk bálványait. Ha nem hiszünk Isten mindenható és szuverén Úr voltában (úgy, ahogy a klasszikus istentan beszél róla), annak a veszélynek tesszük ki magunkat, hogy a bálványaink továbbra is rejtve maradnak. Látva ezt, sajnos ki kell jelentenünk, hogy a nyílt teizmus minden jószándéka ellenére tagadja a kegyelem azon eszközeit, amelyekre feltétlenül szükségünk van a megszentelődésben való előrehaladáshoz. 

PB.: Köszönöm a beszélgetést! 

Hozzászólás