Igen a történelmi protestáns hitvallásokra és teológiai nyilatkozatokra, és igen a konfesszionalizmusra – III. rész

2024-ben jelent meg Carl Trueman evangéliumi – felekezetét tekintve presbiteriánus – teológus, egyház- és teológiatörténész, teológiai tanár Crisis of Confidence – Reclaiming the Historic Faith in a Culture Consumed with Individualism and Identity (A bizalom válsága – A történelmi hit visszahódítása az individualizmus és az identitás által felemésztett kultúrában) című műve. Truemant Albert Mohler, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium elnöke látta vendégül Thinking in Public című online műsorában, ahol az említett műről folytattak beszélgetést. Alább az ebben elhangzott legfontosabb gondolatokat szeretném összefoglalni és kiemelni – olyan igazságokat, amelyek a magyar evangéliumi, keresztyén közeg számára is útjelzők lehetnek az előttük álló időszak kegyességi – teológiai és etikai –, valamint kulturális küzdelmeiben. (I. rész, II. rész)

***

Ha megnézzük az egyház 19. és 20. századi történetét, azon belül is a liberális teológia fejlődését és azt, hogy hogyan integrálta a liberális teológiát a történelmi felekezetek nagy része, azt látjuk, hogy a liberális teológia egyik legfőbb érve a maga igaza mellett az volt, hogy az apostoli keresztyénséget sohasem jellemezte tanbéli stabilitás. A liberálisok közül sokan odáig is elmentek, hogy kijelentették: az Újszövetségben sem látunk tanbéli stabilitást, sőt az apostoli igehirdetésben sem. Még tovább menve: a korai egyházban sem látunk ilyet. Walter Bauer (1877–1960) német teológus az egyik művében azt állította, hogy az eretnekség és az ortodoxia kategóriái egyáltalán nem alkalmazhatók a korai egyházra, vagy ha mégis, úgy a korai egyházat inkább az eretnekség jellemezte, semmint az ortodoxia. Valójában ilyen megfontolások állnak a tanbéli folytonosság és a hitvallásosság elutasítása mögött. Később Elaine Pagels és Bart Ehrman népszerűsítette ezt a nézetet, és mind a mai napig megtalálhatók hasonló irodalmak a könyvesboltok polcain. Épp emiatt ez a kérdés nem csak az akadémiai körökben jelenik meg – bármelyik lelkész szembesülhet vele, ha egy gyülekezeti tag azzal áll elő, hogy olvasott valamit Bart Ehrmantől, és kíváncsi a véleményére. Vannak a magukat keresztyénnek vallók körében is olyanok, akik fogékonyak a zűrzavarra és a káoszra, és nem kell megerőltetniük magukat ahhoz, hogy találjanak a kételyeiket alátámasztó irodalmat.

Először érdemes a kánonról szólni. Vajon a kánon 4. és 5. századi találmány, vagy mikor született meg? Ha megnézzük a korai egyházi írásokat a 2. századtól kezdődően, akkor sok olyan könyvre találunk utalást, amely az Újszövetség kánonját alkotja, és ezek a hivatkozások hitelesnek tekinthetők. Nem azt látjuk, hogy úgy idéznek például Pál apostol Rómabeliekhez írt leveléből, hogy igazolniuk kellene Pál tekintélyét. Pusztán Pál idézése elég ahhoz, hogy eldöntsenek egy kérdést. Úgy tűnik tehát, hogy Bauer előbb említett tézise erősen túlzó. Maga Pál is küzd a korai egyházban dívó eretnekségekkel. Ha megnézzük Pál leveleit – az általa használt kifejezéseket –, lehet, hogy nem találjuk meg bennük az ortodoxia szót, de egyértelműen azt látjuk, hogy a hitnek van egy körülhatárolható, stabil tartalma, és hogy bizonyos személyek (egy bizonyos Sándor vagy a nikolaiták) kívül állnak azon. Bauer tézise viszont azt feltételezi, hogy nem létezhet stabil tartalom. Akárhogy is, Bauer gondolatai muníciót jelentettek a teológiai liberalizmus számára.

Így született meg az az érvelés, hogy a teológiai ortodoxia csupán a rend ráerőltetése az egyház természetes rendetlenségére – az eretnekségek uralta alaphelyzetre, azaz egyfajta teológiai zűrzavarra. E nézet szerint tehát nem létezett stabil ortodoxia. A megteremtése csupán politikai aktus volt – egy önkényes politikai döntés eredménye –, amely földi, hatalmi logikával magyarázható.

Ez így nem tartható, de Bauernek valamiben mégis igaza volt. Rájött arra, hogy ha létrehozunk egy idővonalat, akkor az eretnekség felbukkanása válik az ortodoxia megfogalmazásának az alkalmává. Helytálló észrevétel, hogy az egyház nagy hitvallásai és nyilatkozatai közül sok épp a hívő egyház részéről az eretnekségekre adott válaszként született. Még mielőtt katolizált volna, az anglikán John Henry Newman a tantételek fejlődéséről szóló igehirdetésében tesz egy megjegyzést, miszerint minden eretnekség az igazság egy olyan aspektusa, amelyet minden más igazság kizárásával erőltetnek. Gondoljunk csak a korai egyháznak a doketizmussal való küzdelmére. A doketisták tagadták az Úr Jézus Krisztus fizikai, testi valóságát, de még ez a tagadás is megragad valamit az igazságból, nevezetesen, hogy az Úr Jézus maga Isten. Mi itt a probléma? Nyilvánvalóan az, hogy ezt egy másik igazságnak – Krisztus emberségének – a kárára teszi. Kijelenthetjük tehát, hogy az eretnekség és az ortodoxia között dialektikus viszony áll fenn, amely hozzájárul az igazság egyre részletesebb kibontásához. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért lesznek egyre hosszabbak a hitvallások, és miért szerepel egy 16. vagy 17. századi hitvallásban jóval több artikulus, mint mondjuk egy 6. századi krédóban. Épp az előbb említett okokból szerepelnek teljes új fejezetek – például a megigazulással kapcsolatban – a reformátori hitvallásokban a korábbiakhoz képest.

A 17. század második felében John Owen és Richard Baxter között zajló vitára emlékeztethet mindez bennünket (mindketten nonkonformista, kálvinista lelkész-teológusok voltak). A felmerült kérdés az volt, hogy találhatunk-e olyan dokumentumot, amely lehetővé teszi, hogy a nonkonformisták (akik között voltak presbiteriánusok és baptisták is) valamiféle egységre jussanak. Baxter azt szerette volna, hogy ez a közös alap az Apostoli hitvallás legyen. Úgy vélte, hogy mivel az Apostoli hitvallás tömör és a részleteket illetően nagyvonalú, mindenkit az „ernyője” alá lehet vonni. John Owen azzal az indokkal ellenezte ezt, hogy épp ezért – épp a Baxter által pozitív értelemben említett okokból kifolyólag – volt szükség a Niceai hitvallásra. A Niceai hitvallás részletekbe menő fogalmazása szükséges ahhoz, hogy távol tartsuk az unitáriusokat és a sociniánusokat, akik egy homályosabb megfogalmazást talán még alá is írnának az istenségre vonatkozóan. A hitvallási dokumentumok idővel tehát azért bővülnek és lesznek hosszabbak, mert mindig felmerül egy olyan pont egy korábbi dokumentum kapcsán, amelyet valaki megpróbál kiforgatni, és amellyel foglalkozni kell. Ezért hasznosabbak a részletesebb hitvallási dokumentumok, mint a rövidebbek és a kevésbé alaposak.

Itt azonban nem csupán hasznossági szempontokról van szó. El kell jutni oda is, hogy az egyháznak szükségszerűen reagálnia kell a felmerülő kérdésekre, mégpedig a hamissággal szemben az igazság melletti kiállásként. A kérdés az, hogy az adott artikulálandó tétel része vagy nem része a hit szabályának; összhangban van a Szentírással, vagy nincs összhangban vele. Sok evangéliumi meggyőződésű ember azt gondolja, hogy az ilyen jellegű kiállás már a múlté, de ez nincs így.

Ilyen új, felmerülő kérdés például a szexualitással és az identitással kapcsolatos kérdéskör – ezekkel az egyház a korábbi évszázadokban nem találkozott. Ez felvet egy érdekes kérdést: ki kell-e bővítenünk hitvallásainkat és krédóinkat, hogy az ezekkel kapcsolatos választ is tartalmazzák? Egyesek szerint mindaddig nem tehetjük ezt meg, amíg el nem döntöttük, hogy a meglévő dokumentumaink alkalmatlanok-e erre a feladatra. Nézzük meg például a melegházasság kérdését. Úgy tűnik, hogy az a pozitív tanítás, amelyet a hagyományos protestáns hitvallásokban – legyenek lutheránusok, reformátusok vagy baptisták – találunk a házasságról, teljes mértékben megfelel az úgynevezett „melegházasság” kezeléséhez, mert meghatározza, hogy mi az igazság, így értelemszerűen kizárja a házassággal kapcsolatos összes hamis nézetet és illegitim kísérletet.

Persze nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy a jövőben valami olyan dolog merül fel, ami a hitvallás kiegészítését igényelné. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a hitvallások revíziójának története rendszerint negatív eredménnyel zárult. A revíziók alkalmával a hitvallások inkább eltávolodtak az ortodoxiától, mintsem hogy elmélyedtek volna benne. Természetesen nem szükségszerű, hogy így történjen. Mindenesetre ha valaki konfesszionalista, akkor el kell fogadnia annak a lehetőségét – hipotetikus módon mindenképp –, hogy az egyház (és nem bármely egyén) esetleg módosítani vagy kiegészíteni kívánja felekezeti hitvallását.

Mások – ugyancsak evangéliumi keresztyének – azt mondják, hogy ez nem elég, többre van szükség, mégpedig a keresztyén intézmények, a keresztyén iskolák és a különféle missziós szolgálatok jogi védelme érdekében. Az oka ennek az, hogy a keresztyének jogilag egyre sebezhetőbbé válnak. Ha ezt elmulasztjuk – mondják –, az LMBTQ-mozgalom és mások által felvetett nemi kérdésekkel szembesülve nem fogjuk tudni azt mondani, hogy az álláspontunk hitvallási tekintély kérdése. A liberalizálódó felekezetek és képzési intézmények reformja az utóbbi évtizedekben csakis azért mehetett végbe, mert ezek a dokumentumok hitvallási tekintéllyel rendelkeztek. Lehetőség van tehát arra is, hogy egy vezető testület, presbitérium vagy zsinat a történelmi hitvallások felülvizsgálata nélkül elfogadjon és hitvallási tekintéllyel ruházzon fel egy aktuális kérdéssel foglalkozó nyilatkozatot. Ezek a nyilatkozatok szavatolják a történelmi hitvallás biblikus és normatív értelmezését (pl. a nemiséggel kapcsolatos tanításukat illetően).

Az Amerikai Presbiteriánus Egyház (PCA) is testületileg elfogadja a Nashville-i nyilatkozatot, de más szinten kezeli, mint a történelmi hitvallását, a Westminsteri hitvallást, mivel a felekezet álláspontja szerint azok a kérdések, amelyekkel a Nashville-i nyilatkozat foglalkozik, egy idő után lekerülnek a napirendről, és ha minden aktuális kérdés kapcsán megfogalmazott válasz hitvallási tétellé válna, túlzottan is bő lére eresztenénk a normatív hitvallásainkat. Mind az Ortodox Presbiteriánus Egyházban, mind az PCA-ban készítenek a vezető testületek úgynevezett közgyűlési jelentéseket, amelyek nem tekinthetők ugyan azonos tekintélyűnek a felekezeti hitvallásokkal, ugyanakkor irányadók a lelkészek, a szolgálók és az egyháztagok számára.