„Ez most már csontomból való csont, testemből való test” – beszélgetés férfiról és nőről Karl Barth gondolatai alapján, XI. rész

A beszélgetés I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII. IX. és X. része

Parti Benedek: Ma sokan kifogásolják – és ez viszonylag új jelenség –, hogy a házasság biblikus modelljét a keresztyének társadalmi szinten is érvényesíteni próbálják, elfeledkezve arról, hogy ez szűkebb értelemben nem is vallási, vagy direkt keresztyén együttélési forma, hanem teremtési rend. Eleve abba is belekötnek sokan – sajnos még magukat keresztyénnek nevezők is –, hogy létezik egyáltalán biblikus házasság- és családkép, rendszerint úgy érvelve, hogy a Biblia házasságra vonatkozó normatív tanítását a történeti könyvekben előforduló házasság-formákra (pl. többnejűség) való hivatkozással szeretnék relativizálni. Egy mai ember számára hogyan lehetne érvelni a monogám házasság unikalitása mellett? 

Márkus Tamás András: Röviden úgy, hogy férfi és nő csakis a házasságnak ezen formájában tud kiteljesedni. A féri és nő egymásra irányuló orientációja, ami a másik intellektuális és testi „életét” tartja szem előtt, csakis egy ilyen monogám, abszolút és kölcsönös hűséget követelő kapcsolati formában valósulhat meg. Az „én-te” viszony alkalmas egyedül a valódi együttlétre, és a másik megerősítésére – arra, hogy a hétköznapi életünk során is „tudatában legyünk” a másiknak, mert ez a valódi közösség. Kizárólag egy ilyen kapcsolati formában valósulhat meg Barth szerint a „másik nagylelkű felszabadítása.”

PB.: Mire utal ezzel a kitétellel?

MTA.: Tulajdonképpen a másik kiteljesedésére! Ha így értelmezzük a „szabadságot”, a másik félnek egy ilyen állapotra való „felszabadítása” egy olyan feladat és kötelesség – mondja Barth –, amelynek teljesítése korántsem magától értetődő. Tehát ez egy munka, amely megköveteli a kölcsönös elfogadást és együttműködést, valamint a kölcsönös megerősítést, tehát a hűséget és a szeretetet. Sőt, mindennek nem csak újabb és újabb gesztusokban és nekibuzdulásokban kell kifejezésre jutnia, hanem állapottá kell válnia a férfj és a feleség kölcsönös együttélésében és egymásra irányultságában. Barth szerint ez egy „hatalmas mű”, amihez igenis oda kell tennünk magunkat. Csak ott – mondja Barth –, ahol ez a munka elvégzésre kerül, ott jön létre a házasság „világa”, vagy légköre. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ez gyermekekkel, vagy gyermekek nélkül valósul meg. Az ilyen házasságnak van értelme és egyáltalán házasság „jellege”. Az ilyen életközösség sokak számára példa és menedék lehet. Az ilyen házasság tulajdonképpen misztérium, amelynek a legbensőbb lényege el van rejtve a kívülállók előtt, és ami a benne lévő felek számára folyamatosan aktualizálódik. Ehhez természetesen szükséges előfeltétel, hogy a férfi és nő közötti bibliai rend megvalósuljon.

PB.: Erről az ún. „rendről” már beszéltünk, de nem mehetünk el amellett, hogy ha erről beszélünk, az sokaknál kiveri a biztosítékot. Gondolod, hogy a 21. században is annyira fontos ennek a rendnek a megvalósulása egy jól működő házasság tekintetében?

MTA.: Teljes mértékben, erről nem mondhatunk le. Az egy férfi és egy nő közötti tökéletes, életre szóló társas kapcsolathoz ez a rend is hozzátartozik, tehát hogy a férfi az első és a nő a második. Azt, hogy ez a sorrend hogyan érvényesül, nem szabad egy meghatározott korhoz vagy hagyományhoz kötni – akik ellenkeznek e gondolat ellen, sokszor itt hibáznak, mert egy konkrét megnyilvánulási formával azonosítják ezt –, de a jó házasságnak ez a rend igenis alapvető szegmense, lásd 1Kor 11, vagy Ef 5. Például Schleiermacher, a teológiai liberalizmus „atyja”, akire már többszor utaltunk, Barth szerint a házasságról szóló igehirdetéseiben „ügyes zsonglőrködéshez” folyamodott (különösen is az Ef 5-ről szóló igehirdetésében), hogy ezt a férfi és nő közötti „normális egyenlőtlenséget” relativizálja. Szerinte a nő férfinak való „alávetettsége” csupán azzal függ össze, hogy a férfinak kifelé, tehát a külvilág felé kell képviselnie a családját, mondván ő az, akinek a kenyerét a homloka verejtékével kell megkeresnie, míg a feleségnek az a rendeltetése, hogy gyermekeket szüljön, és így csak közvetve vehet részt a társadalom ügyeiben. Barth azt mondja, hogy ez az értelmezés helytelen, azt meg én teszem hozzá, hogy a 21. században már irreleváns is, mert nem csak a férfiak a kenyérkeresők, tehát Schleiermacher nézete teológiailag liberális, de a nemek társadalomban betöltött szerepének kontextusában már avítt.

PB.: Mi az említett szakaszok helyes értelmezése?

MTA.: A férfinek úgy kell viszonyulnia a nőhöz – a férjnek a feleségéhez –, mint ahogy Krisztus viszonyul az egyházhoz. Szeretnie kell feleségét, tehát állandóan meg kell szabadítania őt minden tehertől, vagy szolgaságtól. A nőnek pedig úgy kell a férfihez viszonyulnia, mint ahogy az egyház viszonyul Krisztushoz. Tehát a feleség, akit a férje szeret és óv, szabad arra, hogy nőként, feleségként elfoglalja a helyét a férfi oldalán és kövesse őt.

Barth ezt a kapcsolati struktúrát nevezi férfi és nő „normális egyenlőtlenségének”. Ez abban áll, hogy a házasságban elsősorban a férfi felelőssége, hogy biztosítja, hogy a társa, a nő kiteljesedjen és ebben a közösségben szabadon éljen. Természetesen a nő felelősségét sem lehet negligálni, de a férfi nem várhatja meg a nő reakcióját, tehát a férfi a kezdeményező. A férfi a felelősség tekintetében megelőzi a nőt, neki kell biztosítania, hogy a kapcsolatuk „szabadságban való közösség” legyen a nő számára. Ezért is van az – mondja Barth –, hogy végső soron minden panasz, ami a házasságban felmerül, elsősorban a férfi ellen irányul. Ez ott van az emberekben ösztönösen – a házassággal kapcsolatos problémák esetében általában a férfi felelőssége merül fel először. Ilyen esetben jogosan gondolnak arra, hogy talán a férfi nem elég „erős” és kedves ahhoz, hogy hatékonyan hívja a nőt a szabadságra és a közösségre, a házasságban való érett helytállásra és önkorlátozásra. Ez tetten érhető abban is, hogy a házassággal kapcsolatos problémák okozta bűntudat is elsősorban a férfit érinti, mert elsődlegesen ő felel a nőért és kettejük kapcsolatáért.

PB.: Arra utalsz, hogy ha a férj a helyén van, akkor a nő be fog rendeződni mellé?

MTA.: Lényegében ezt mondja Barth. Ha a Krisztus-egyház analógiát vesszük alapul, ugyanezt látjuk. Krisztus kezdeményező, önfeláldozó szeretete az első, az egyház pedig ezt látva követi Krisztust, bízva Benne. Ha a nő érti, hogy miben áll a férfi „elsőbbsége” és „felsőbbrendűsége” – ami ugyebár nem elnyomást és zsarnokoskodást, hanem a kezdeményezésben és a felelősségvállalásban megnyilvánuló elsőbbséget jelenti –, akkor hajlandó lesz nem pusztán elfogadni, hanem szabadon vállalni is az őt megillető alárendeltséget, tehát azt, hogy elfogadja a férfi kezdeményező és a felelősségvállalás területén megvalósuló vezető szerepét.

PB.: Ez érthető, de ennek ellenére azt látjuk, hogy progresszív oldalról állandóan kiforgatják az „elsőbbség” és „vezető szerep” szavakkal fémjelzett, a házasságban férfi és nő között megvalósuló teremtési rendet. Mit lehet ez ellen tenni?

MTA.: A helyzet az, hogy egy ponton túl semmit. Bárhogy körülírhatod, magyarázhatod, mindig bele fognak kötni, de azért, mert nem önmagában e rend torz formáival van gondjuk, hanem önmagában a renddel – annak ideális, gyümölcsöző formájával is. A liberális vagy progresszív teológiai körök eleve a házassággal kapcsolatos bibliai passzusok irányában is ellenérzéssel viseltetnek, nyilván akkor azok szöveghű magyarázata sem fogja elnyerni a tetszésüket. Mutathatsz bármennyi jó példát a való életből, viszolygással tölti majd el őket. Szerintem ez el kell engedni, mert nem érvekről és ellenérvekről van itt szó, hanem az Írás férfi és nő kapcsolatára vonatkozó útmutatásainak a követéséről, illetve az azzal szembeni tudatos lázadásról, vagy annak egyszerű negligálásáról. Azaz nem exegetikai, bibliaértelmezési, vagy bibliai teológiai kérdés ez, hanem kegyességi, lelkiségi.

PB.: Ennek ellenére azért írjuk körül, hátha meggyőzhetők egyesek mégis!

MTA.: Rendben! Barth is felteszi a kérdést: miben áll a férfi nővel szembeni elsőbbsége? Bizonyára nem abban – mondja –, hogy „több”, „nagyobb” és jobb, mint a nő! Biztosan nem arról szól, hogy neki valamiféle előnye van a nővel szemben, aki pedig hátrányos helyzetben van hozzá viszonyítva. A férfi szeretetteljes vezetéséről, a nő részéről pedig bizalomból fakadó követésről van szó. És hova vezet az út? – kérdezi ismét Barth. A válasza: „Nem a tőle (a férfitól) való méltatlan és bosszantó függőségbe, hanem a szabadságba. Nem egy nagy mélységbe, nem „alá”, hanem felfelé, a vele való közösségbe!” A Szentírás szerint a férfi „feje” a nőnek. Miért is? Azért, mert a férfi elsősorban önmagát teszi felelőssé az életben való közös előre jutásukért – azért, hogy együtt, közösen, szabadon és szeretetben éljék meg a kapcsolatukat. Ezt jelenti a kettejük közötti „normális egyenlőtlenség”. Ha ennek a rendnek az értelmét és célját elfogadja a férfi és a nő, akkor az alkalmazásnak számos lehetősége kínálkozik majd számukra, tehát konkrét házaspárok esetében lehet, hogy eltérő megnyilvánulási formákkal találkozunk majd. Ez tehát nem valamiféle ókori patriarchális házasságeszmény „univerzalizálása”, hanem a bibliai parancs elfogadása, ami más és más módon ölthet testet konkrét korokban, de még adott házasságokban is. A lényeg tehát a rend elfogadása, annak megértése és egyéni módon megélt „gyakorlása”, illetve az, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül és ne szegjük meg. Barth szerint annak a férfinak, aki a házasságot választja életútként, igenis tisztában kell ezzel lennie.

PB.: Szerintem ez így most már világos és egyértelmű mindazok számára, akik jóindulattal is hittel olvassák a Szentírás házasságra vonatkozó iránymutatásait is. Most menjünk egy picit tovább. Sajnos ma már az sem egyértelmű, hogy a házasság kizárólag egy férfi és egy nő szeretetkapcsolata. Vannak olyan keresztyének is, akik ugyan elfogadják, hogy az Írás hogyan definiálja normatív módon a házasságot, de nem értik, hogy miért így. Mi tehát a monogámia, pontosabban a monogám házasság teológiai alapja?

MTA.: Ha a házasságot az ige, tehát a rá vonatkozó isteni parancs fényében nézzük, akkor világos, hogy az egy kizárólagosságot megkövetelő és egész életre szóló társas kapcsolat. Félre ne értsük: a kizárólagosság nem úgy valósul meg, hogy a férfi és a nő elzárja magát a külvilágtól, nem találkoznak senkivel és magukba zárkóznak. Nem, hiszen mindketten kapcsolatban állnak valamilyen módon más férfiakkal és nőkkel – mind a családjukban, mind azon kívül –, vannak ismerőseik, munkatársaik, barátaik stb. Egyesek szorosabban kötődnek a férjhez, mások a feleséghez. Ez teljesen természetes, és ettől a házasság csak gazdagodik. De mindez feltételezi, hogy a házasság kizárólagos „élettársi” kapcsolat. Barth ezt a következőképpen fejezi ki: a házasság „nem ismer harmadik felet, sem férfit, sem nőt az élet és öröm azon elemének misztériumában, amely az egésznek a középpontját képezi, a feladat és a munka viszonylatában, amelyet a párnak kell elvégeznie, a szabadság, a közösség és a rend dialektikájában, amely e kettőnek és csak e kettőnek a sorsa… A házasság lényegét tekintve monogámia.”

PB.: Ezzel kapcsolatban újra és újra fel szokták hozni, hogy bizonyos kultúrákban a többnejűség elfogadott, sőt, magában a Szentírásban, az Ószövetségben is több esetben látunk ilyen házasságokat. Mit kezdjünk ezzel?

 MTA.: Nos, a házasság intézménye gyakran valóban a bigámia formáját öltötte, és sok helyen még mindig így van, és ki tudja, látva a társadalmi folyamatokat, talán újra elterjed ott, ahol most nincs jelen. Barth szerint nincs garancia arra, hogy a házasság, mint intézmény mindig a monogámia formájában fog megjelenni. Sőt, el is ismeri Barth, hogy a törvény, illetve a szokások által védett intézmény mindig ki lesz téve annak, hogy támadják, és rákérdezzenek: mi a probléma a bigámiával? A monogámiát megkövetelő törvény és szokás csakis abból a tényből merítheti a tekintélyét és hatalmát – mondja Barth –, hogy azt egy magasabb joghatóság követeli meg – teológiai-etikai szempontból maga Isten, az Ő szava.

De ahhoz, hogy lássuk a monogámia szükségességét, látnunk kell annak értelmét és célját is, ehhez viszont vissza kell térnünk ahhoz a tényhez, hogy az igazi házasság eredete és nélkülözhetetlen alapja az egy férfi és egy nő közötti szerelem, illetve szeretet. A szeretet a kulcs, mert a szeretet – mondja Barth – mindig választás. Szeretni azt jelenti, hogy egy konkrét nőt vagy férfit választunk, és senki mást. Az a férfi, aki azt hiszi, hogy lehetséges és megengedett egyszerre vagy felváltva több nőt szeretni, még nem kezdett el a szó szűkebb és igazi értelmében szeretni. Még a kísérletezés stádiumában van, és ha nem lép túl a bizonytalanságán, akkor mindig is botcsinálta módon fog megfelelni e szereppel. Már láttuk – korábban már említettük –, hogy Don Juan nem hős, hanem éppen hogy a gyenge, elköteleződni és valóban szeretni képtelen férfi őstípusa. Ha a házasság alapja a szeretet, akkor mondhatjuk, hogy a házasság a szerelemből-szeretetből meghozott döntés bizonyítéka, illetve annak megerősítése és kifejeződése. Ezért lehet szó a valódi szerelem esetében csakis monogámiáról.

De a valódi szeretet és a szerelem még több is, mint választás.

PB.: Éspedig?

MTA.: Barth szerint a szerelem-szeretet nem csak választ, hanem közben reméli is, hogy igazi, azaz objektíve helyes és szükséges választásra jut. Barth itt arra gondol, hogy az egymást szerető felek nem csak szubjektíve választják ki egymást, mondván a „másik jó lesz számomra”, vagy „ő illik hozzám”, hanem úgy érzik és úgy gondolják – sőt, talán jobb szó, hogy felismerik –, hogy objektíve egymásnak teremtettek. Tehát rátaláltak a másikban arra, aki direkt nekik teremtetett, és akivel emiatt olyan módon tartoznak össze, ahogy senki mással sem. Barth szerint a szerelem e ténynek a felfedezésén, illetve kivitelezésén nyugszik. Ilyen értelemben az nem pusztán választás, hanem egy már meghozott, objektíve helyes és szükséges választásba való „beleütközés”. Barth szerint a valódi szeretet „ezt gondolja, ezt reméli és ebben hisz”, és „e reményben, gondolatban és hitben a szerelmesek bizonyos értelemben meghaladják magukat, felfelé tekintve egy olyan sors felé, aminek nem ők a kovácsai, hanem amire ők is csak rátaláltak” – felismerik a sorsukat, nevezetesen, hogy ők ketten egymásnak lettek szánva, és senki másnak. Igazából az egymásra irányuló választásuk ennek a felismerésnek a következménye. Az egymás melletti döntésük arról tanúskodik, hogy felkészültek kapcsolatuk kizárólagosságos jellegére. A házasság jellegénél fogva ezért monogám.

PB.: És mi van azokkal – köztük keresztyénekkel is –, akik elváltak? Ők mit nem vettek tekintetbe?

MTA.: A feleknek az az egymásra irányuló bizonyossága és elszántsága, amiben felismernek egyfajta magasabb akaratot, Barth szerint csak „emberi mű”, hiszen egyikük sem tévedhetetlen. Ezért fontos, hogy az egymásra irányuló szeretet számára Isten parancsa legyen mérvadó. Egyébként pedig magában a házasságban, mint olyanban a két személyt már nem az foglalkoztatja, hogy többé-kevésbé biztosak-e választásuk helyességében, vagy hogy megtalálták-e az igazit, vagy sem. A házasságban – akármennyire volt is szerencsés a felek választása – már csak a teljes élettársi kapcsolatra vonatkozó kötelesség és feladat áll előttük. Az, hogy mit kezdenek ezzel a kötelességgel és feladattal, igazolja azt, hogy választásuk helyes volt vagy sem. Ez már csak kettejük kötelessége és feladata, csak ők tudnak ennek megfelelni, és csak ők tudják teljesíteni – nem hárman, vagy négyen. Egy harmadik fél – legyen az férfi vagy nő – csak zavarhatja és rombolhatja ezt a kapcsolatot. Mindennek fényében a nem hívő felek közötti házasság tartóssága tulajdonképpen lutri, mert legfeljebb valamiféle egyetemes szeretetidea lehet valamiféle magasabb joghatóság, amely arra készteti őket, hogy mindenféle nehézségben kitartsanak egymás iránti kizárólag elköteleződésükben.

PB.: Egyre jobban terjednek a házasság alternatív formái, illetve a nyitott házasságok, ahol a felek egymás engedélyével lépnek hosszabb-rövidebb időre kapcsolatra a házaspárjukon kívül más személyekkel. Mindezt elvileg úgy teszik, hogy szeretik a házastársukat, még sincs igényük a monogámiára. Mivel magyarázható ez? Vagy másképp feltéve a kérdést: ha a szerelem az alapja a monogámiának, mi van akkor, ha a szerelem a felek részéről enyhülni kezd, vagy elmúlik? Miért kellene továbbra is a monogámiához ragaszkodniuk, ha annak alapja szertefoszlik?

MTA.: Ahogy a monogámia szerelemre alapozása önmagában csak töredékes lehet, úgy a házasság természetére való alapozása is az lesz. Ne feledjük: bűnös, tökéletlen emberek szerelméről és házasságáról van szó. Azaz nem önmagában a szerelem és a házasság természetéből következik automatikusan a monogámia – ideális esetben igen, de jelenleg egy bűnnel fertőzött világban élünk. Ha tehát a monogámiát kizárólag a szerelem érzetéhez vagy a házasság meghatározásához kötjük, akkor valóban furcsának tűnik annak feltétel nélküli követelménye. Ezért mondhatjuk, hogy a szerelem és a házasság természete csak akkor követeli meg a feltétel nélküli monogámiát a házasfelek részéről, ha azok Isten igéje, illetve parancsa alatt állnak. Az isteni parancs alapja pedig Istennek az Ő népével való szövetsége, vagy újszövetségi nyelvezettel, Krisztusnak az egyházával való szoros kapcsolata – ez a kapcsolat abszolút monogámiát tükröz. Márpedig a házasság pont ezt a kapcsolatot ábrázolja ki. Hogyan lehetne szó akkor másról a házasság esetében, mint monogámiáról. És ne feledjük: Isten az Ő népét szabadságra hívta fel, hiszen megszabadította a „szolgaságból”, a bűnből. Ezért a házasság tekintetében a monogámia elsősorban nem parancs, vagy törvény, hanem – ahogy Barth mondja – ajándék, meghívás, engedély, sőt, szabadság. A házasság köteléke Isten szövetségi hűségét képviseli és szimbolizálja. Isten – Jahve, vagy Elohim – mellett nem lehetnek más istenek. Krisztus az egyetlen közvetítő Isten és ember között. Ugyanígy, az egyetlen Szentlélek közli velünk Isten ajándékait a maga sokféleségében. Ebben a szövetségben az Isten által választott partner – akár egyéni, akár kollektív formában – kizárólagos partner. Ne feledjük: Isten csak Izrael népét választotta ki megannyi nép közül az Ószövetségben; Izrael összes törzse közül csak Júda törzsét, Júda törzséből csakis Dávid házát, Dávid házából kizárólag „az Isai törzsökéről titokban kihajtott vesszőszálat”, Mária fiát, a Názáreti Jézust, valamint a sokféle társulás és közösség közül egyedül az Egyházat, amely mindenütt ugyanaz – az egy, szent és egyetemes egyház, amelyen kívül nincsen más népe Istennek. De ugyanígy említhetnénk, hogy Isten egy Mózest, egy Jeremiást, egy Pétert és egy Pált választott ki. A felsoroltak közül egyik sem helyettesíthető a maga helyén és funkciójában, nem cserélhető fel, nem utánozható – mindegyik a maga idejében volt ott, ahová Isten helyezte. Nos, a házasságot e kiválasztottság és szövetség fényében kell szemlélni, és e kiválasztottság és szövetség szigorú isteni parancsa alá tartozik, tehát csak és kizárólag monogámia lehet.

A szerelmeseknek tehát fel kell ismerniük, hogy nem pusztán egymást választják, hanem az objektíve helyes és szükséges választást hozzák meg, amellyel egy magasabb rendeltetést és hivatást teljesítenek be és amelynek értelmében ők ketten kizárólag egymáshoz tartoznak, és senki máshoz. A házasság – még ha konkrét formája tökéletlen is –, mivel két ember teljes életközössége, kizár minden harmadik felet.

Az eddig mondottakból következik az is, hogy a hűség követelménye, vagy inkább a hűségre való felhívás nem magából a házasságból ered, hanem úgymond „felülről áramlik bele” – egyrészt úgy, mint a szerelemből való választás egyedi volta, másrészt a házasságban mint az állandóság és a szeretet iránti elkötelezettség a választott partner irányában. Ennek fényében a monogámiát és a felek közötti kizárólagos szeretetet evangéliumi módon kell értelmezni, és nem jogi értelemben megkövetelt adottságként kezelni – mint látjuk, sajnos a házasságok többsége épp arra megy rá, hogy bár a felek hallgatólagosan ismerik a házasság monogám természetét, elvileg a házasságkötésnél vállalják is, de nem tartják hozzá magukat, elbuknak. Ha valaki nincs Krisztusban, hiába is akarnánk rákényszeríteni a monogám kapcsolatot, mert ő ezt szükségtelen kötöttségnek, puszta hagyománynak fogja érezni, nem pedig valaminek, ami ajándék és amire fel lett szabadítva.

Hitben járva viszont, azaz a szövetség, Isten szabad, kiválasztó kegyelmének hálás megerősítésében viszont – mondja Barth – nem lehet elfogadni semmilyen „ingatag” erotikát, sem a poligámiát a férfi és a nő kapcsolatában. Egyszerűen hitben magunk mögött hagyjuk ezeket a lehetőségeket. A férfi mind a szerelemben, mind a házasságban hitből mondja: „ez a nő, és senki más!” Ugyanígy a nő is, hitből képes azt mondani: „ezt a férfit akarom és nem a többit!”

PB.: Miért olyan fontos hangsúlyozni, hogy itt hitbéli döntésről van szó, hiszen a „hitetlen” felek közötti házasságokra is érvényes a monogámia parancsa, nem?

MTA.: Igen, de nem tudod azt kikényszeríteni. Ráadásul, ha legalista módon csak azokat a határokat hangsúlyozzuk, amelyeket semmiképp sem szabad áthágni, akkor még semmit sem mondtunk a házasság ethoszáról, értelméről és céljáról. Ezt viszont csak hitben vagyunk képesek meglátni. De ha megláttuk, már nem a büntetésről vagy szankciótól való félelem miatt nem lépjük át a határait, hanem azért, mert „szabadok vagyunk” nem átlépni azokat – magyarul nem is akarjuk átlépni azokat. Nem mindegy tehát, hogy mi motiválja a monogám kapcsolatot: a leglista gondolkodás, vagy a hitből fakadó engedelmesség.

PB.: Korábban már szóba hoztam, de térjünk rá vissza: az Ószövetségben elfogadottnak számított a többnejűség. Akik ma fellépnek a monogám házasság-felfogás ellen, gyakran éppen erre a tényre mutogatnak. Mit kezdjünk ezekkel a bibliai szakaszokkal?

MTA.: Már érintettük ezt a kérdést, és ott hangsúlyoztam is, hogy a Szentírásban mindig különbséget kell tennünk leíró és normatív szakaszok között – ne feledjük, a Szentírás az emberiség többezer éves történelmét fogja át. Barth szerint az Ószövetség esetében egyértelmű, hogy a többnejűséget fenntartások nélkül gyakorolták, és hogy a törvény és a próféták nem emeltek ellene kifogást, legalábbis nem direkt módon. Egy klasszikus példa a pátriárkák története. Mégis, a háttérben, amolyan „búvópatakként” megjelenik annak gondolata, hogy az igazi házasság monogám viszonyrendszer, különösen a következő szakaszokban: Gen 21,8-25, Énekek éneke (amelyet kifejezetten Salamonnak tulajdonítanak, akinek 700 felesége és 300 ágyasa volt), Hós 11,3 stb. Az Újszövetséghez fordulva pedig, úgy tűnik, a poligámia hirtelen eltűnik a szemünk elől. Az összes házasságról szóló passzus nyilvánvalóan egy férfi és egy nő kapcsolatára vonatkozik.

Ha viszont a leíró szakaszokat összekeverjük a normatív szakaszokkal, vagy nagyon legalista módon közelítjük meg a kérdést, akkor Barth szerint nem következtethetünk arra, hogy a többnejűség kifejezetten tilos, a monogám házasság pedig általános rendelés. Vannak is olyan, magukat keresztyénnek nevező körök (alapvetően szekták), amelyek épp ezért megengedőbbek ezen a ponton, gondoljunk a mormonokra (bár a mai mormon közösségek legnagyobb része elutasítja a többnejűséget, a vallásalapító Joseph Smith anno bevezette az egyház tagjai között, és azt mintegy fél évszázadig gyakorolták is). Azokban a közösségekben, ahol az Ószövetséget nem az Újszövetség fényében olvassák, könnyen el lehet jutni oda, hogy a többnejűséget elfogadottnak tekintsék. De itt is, mint másutt, a legalista megközelítés teljesen idejétmúlt. Ha biblikusan gondolkodunk – mondja Barth –, akkor nem gondolkodhatunk legalista módon. A Biblia nem egy törvénygyűjtemény, hanem a szövetség története, és annak a Jézus Krisztusban eljött királyságban/országban való beteljesedésének az üzenete. Emiatt nem tehetünk mást, az Újszövetség felől nézve csakis az 1Móz 2, a Hóseás könyve és az Énekek éneke lehet számunkra normatív a házasság tartalmára és formájára vonatkozóan.

Az Ó- és Újszövetség közötti különbség és egység itt is, mint másutt, az ígéret és a beteljesedés, az ország bejelentése és annak tényleges eljövetele közötti különbség és egység. Az ország ígéretének és beteljesedésének ószövetségi szférájában a monogámia vagy poligámia kérdése még nyitott kérdésnek tűnhetett, és egy ideig a monogámia kizárólagosságának háttérben kellett maradnia. Barth nem tudja elfogadni azt a gyakran hangoztatott nézetet, hogy Isten ideiglenesen elnéző volt a pátriárkákkal és a poligámiában élő királyokkal szemben. Szerinte a monogámia normatív volta eleve a szövetség, mint olyan létrehozásával már a kezdet kezdetén megszületett, és feltétlen érvényességgel bírt, ugyanakkor ez is olyan téma volt, mint a Jahve és Izrael közötti kapcsolat, amit az Ószövetség csak sejtetett, de nem nyilatkoztatott ki teljesen. Isten országához hasonlóan ezt is hirdették ugyan, de még nem teljes valóságában. Sőt, még azok számára sem vált nyilvánvalóvá teljes mértékben annak kényszerítő és feltétel nélküli természete, akik hittek és engedelmeskedtek Isten szavának.

PB.: Mi lehetett ennek az oka?

MTA.: Barth szerint az, hogy az ókorban, különösen is Izraelben a házasság szükségszerű módon szinte teljes egészében az utódlás miatt volt elsősorban fontos (nyilván itt a fiú utódokra kell gondolnunk), és mert a többnejűség ebből a szempontból egyértelműen hasznosnak tűnt. Ilyen összefüggésben szemlélve a házasság és a szerelem csak korlátozott mértékben lehetett önmagáért, tehát a saját méltósága miatt lényeges. Érdemes itt szó szerint idézni:

„Csak a szövetség kiteljesedése, az ország eljövetele, a Fiú születése, Isten szabad kiválasztó kegyelmének az Egyetlenben való megnyilvánulása oldhatná fel az ebből az összefüggésből elválaszthatatlanul fakadó feszültséget, felszabadítva a házasságot és a szeretetet, mint saját jogukban és méltóságukban létfontosságú kérdéseket, hatékonnyá és láthatóvá téve őket, ezáltal feltétlen és kényszerítő erejű határozottsággal kinyilvánítva a többnejűséggel szemben a monogámia melletti isteni döntést. Az, hogy mindez valóban megtörtént, az az előfeltételezés, amelyre az Újszövetség olyan markánsan és alapvetően támaszkodik. A fiú és az örökös kérdése most már választható és másodlagos szempont. A férfi és a feleség most már közvetlenül áll egymással szemben. A szerelem, mint választás és a házasság, mint élettársi kapcsolat önálló problémává válik. Miért? (…) Azért, mert Isten szabad kiválasztó kegyelme nem csupán hirdettetik, hanem meg is jelent és normatívvá vált azoknak az életében, akik felismerték és elismerték azt és ennek jelenlétében kívánnak élni.”

De ne feledjük, amit már előbb is hangsúlyoztunk, hogy a monogámia feltétlen követelménye nem alapulhat immanens módon a szerelmen vagy a házasság, mint élettársi kapcsolat természetén, mivel mind a kettő emberi „vállalkozás.” Egyiknek sincs eredendően kategorikus imperatívusz jellege. Mint kifejtettük, a monogámia igazi alapját az isteni parancsban találjuk meg. Ebből a gyökérből táplálkozva nyeri el mind a szerelem, mind a házasság – mindkettő a maga módján – kategorikus imperatívusz jellegét, mégpedig a két partner minden lehetséges harmadik féltől való elszigetelődése formájában. Ez a monogámia alapja.

Egy keresztyén hívő tehát nem térhet ki a monogámia elől, mert azt Jézus Krisztus parancsolja.

PB.: Nem lehet egy olyan hátulütője ennek az érvelésnek, hogy csak a keresztyén hívőktől várja el a házassági hűséget és a monogám viszonyrendszert, míg mások esetében nem?

MTA.: A monogámiát a szekuláris állam egyébként sem tudja kikényszeríteni – a házasság definícióját igen, de azt, hogy a jogi kereteken túl ki milyen tartalommal tölti fel a házasságát, azt nem, mert az magánügy. Továbbá – mondja Barth – ha a tekintély ebben a tekintetben számunkra Isten parancsa, akkor nincs okunk Brunnerrel együtt azt mondani, hogy: „ahol a házasság alapja a szerelem, ott már a kezdetektől fogva minden elveszett. A házasságot a szerelemre alapozni annyi, mint homokra építeni”. Erre Barth válasza az, hogy a házasságot nem a szerelemre kell építeni, nem önmagára, nem is a teremtés rendjére, hanem a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott isteni parancsra.

PB.: Nyilván arra utalt Brunner, hogy a szerelem illékony, tehát nem lehet a házasságot kizárólag egy ilyen ingatag érzésre építeni.

MTA.: Ez igaz, de Barth szerint akkor sem engedhetjük meg, hogy a „szubjektív individualizmus szellemétől” való félelem arra sarkalljon minket, hogy elválasszuk a szerelmet a házasságtól, mintha ezek együtt nem biztosítanának számunkra komoly alapot. Igenis fontos a szerelem-szeretet, és az isteni parancs ugyanúgy vonatkozik a szerelemre, illetve szeretetre is, hiszen egy, a monogámiára irányuló szükséges orientációt biztosít számunkra. Biztos, hogy nem szolgálja a monogámia ügyét, ha a szerelem fontosságát defetista módon elkezdjük tagadni, vagy megpróbáljuk a szerelmet hitelteleníteni.

PB.: Felmerül egy fontos kérdés a monogám házasság keresztyén tanítása kapcsán, ami talán egyre inkább fontosabbá válik, ahogy haladunk előre az időben, nevezetesen: bizonyos missziós területeken a keresztyén egyház óhatatlanul is szembesül a többnejűség intézményével. Mit szabad és kell ilyen helyzetben mondanunk?

MTA.: Ez valóban egy aktuális és komoly kihívást jelent tágabb értelemben a keresztyén egyház, szűkebb értelemben a teológiai etika számára. Egyébként Barth is nevesíti ezt a dilemmát. Tény, hogy a többnejűség széles körben elterjedt intézmény. Különféle tradíciókban gyökerezik, írott és íratlan törvények szabályozzák, nyilvánvalóan ma is jelen van. Nem zárható ki annak a lehetősége sem – gondoljunk a nyugati országok nagy számú muszlim népességére –, hogy ismét olyan területeken intézményesüljön, ahol eddig nem volt jelen. Barth szerint ez a legcsekélyebb mértékben sem változtathatja meg az isteni parancs tartalmát, és az utóbbi hirdetése során a keresztyén egyház nem köthet kompromisszumot – nem térhet el tőle és nem hallgathatja azt el. Ugyanakkor az is nyilvánvaló Barth szerint, hogy nem szabad többet mondania az isteni parancsnál. Tehát a keresztyén misszió feladata nem az, hogy létrehozzon, fenntartson vagy megvédjen egy intézményt egy másikkal szemben. Nem feladata az sem, hogy európai szokásokat, joggyakorlatot kényszerítsen rá afrikai vagy ázsiai népekre (nyilván ez európai területen a bevándorlók esetében már komplikáltabb a helyzet). Nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a monogámia intézménye a legcsekélyebb garanciát sem jelenti arra nézve, hogy a monogámiára vonatkozó isteni parancsot majd betartják és nem hágják át. Sőt, nem hagyhatja figyelmen kívül azt a paradox tényt sem, hogy a többnejűség keretein belül is lehetnek adott esetben olyan házasságok, amelyek kifejezetten jól működnek, akár olyanok is, amelyek a látszat ellenére az isteni szándék értelmében monogámok.

Ugyanakkor mindez nem akadályozhatja meg, hogy a keresztyénség szembeszálljon a többnejűség intézményével, de nem azért, hogy azt mindenáron lerombolja és a monogámia intézményével helyettesítse, hanem azért, hogy az igehirdetés, Isten üzenetének közvetítése által a házasságra vonatkozó isteni parancsot megerősítse. Ez aztán elkerülhetetlenül is inkább az intézményes monogámiát fogja előmozdítani, mint az intézményes poligámiát. Tehát a keresztyén igehirdetés elsődleges és alapvető feladata magának a parancsnak a hirdetése, nem pedig az abból fakadó következmények, társadalmi rend kikényszerítése.

PB.: Mit lehet kezdeni azzal, ha egy olyan kultúrában felnevelkedett, szocializálódott férfi tér meg, akinek mondjuk egynél több felesége is van?

MTA.: Barth itt azt mondja, hogy a monogámiára vonatkozó isten parancs kérlhetetlen hirdetése ellenére ilyen esetben érdemes türelmesnek lenni a másikkal szemben, és nem támadni közvetlenül a poligámia intézményét és az annak keretei között folytatott életet. Barth úgy fogalmaz, hogy „átmenetileg késleltetnünk kell a támadást.” Ugyanis adódhatnak olyan helyzetek, amelyekben a poligámia, mint intézmény azonnali megszüntetése (például egy férfi meglévő feleségei közül egy kivételével az összesnek az elbocsátása) nemcsak kegyetlen, hanem etikailag is felelőtlen volna, ráadásul zűrzavart idézne elő a társadalmi kapcsolatokban, amelyeket egy adott kultúrában egy sajátos jogrend véd – ez a jogrend a társadalmi biztonság garanciája az adott társadalomban. Barth itt odáig megy, hogy kijelenti: brutális lépés lenne a keresztyén egyház részéről, ha ilyen társadalmakat és kultúrákat elérve a férfiakat a keresztség és az intézményes többnejűség közötti választás elé állítaná.

PB.: Nem veszélyes ez? Nem válik így azok számára is opcionálissá a többnejűség, akik mondjuk az európai kultúrkörben keresztyének?

MTA.: Nem, mert ez a lehetőség Barth értelmezésében csak akkor áll fenn, amikor a keresztyén misszió érintkezésbe kerül a többnejűség intézményét tradícióját tekintve társadalmilag támogató és jogi értelemben elfogadó kultúrkörrel – tehát számára ez csak a „belépési ponton” valid. Ha és amennyiben a hosszútávon eredményesen akar fellépni a többnejűséggel szemben a teológiai etikának itt  külön kell választani a célt és e cél társadalmi szintén való erőszakos kikényszerítését. Mindig szükséges először is az adott szituációt bölcsen megismerni, a lehetőségeket felmérni. Ez – ha mondhatok egy gyakorlati példát – azt jelenti, hogy egy, az iszlám világhoz tartozó országban nem biztos, hogy azzal kell kezdeni a missziót, hogy a többnejűség Isten szemében bűn, és ezért mindenkitől megköveteljük, hogy adja ki a szűrét az első házasságát követően magához vett feleségeinek. Ha az evangélium meggyökeresedik és elterjed egyszer ezekben az országokban (ehhez persze az is szükséges, hogy lehetőleg törvényileg ne nyomják el), úgy szépen lassan a többnejűség struktúrája is lebontásra kerül.

 

Folytatjuk!