28
ápr
2021

„Isten szeretetéből kifolyólag egy kalandra vállalkozik” – beszélgetés a nyílt teizmusról (I. rész)

A nyílt teizmusról szóló beszélgetéssorozatunkat elsősorban egy 2019-ben lezajlott konferencia ihlette, másrészt John Piper, amerikai kálvinista-baptista teológus témával kapcsolatos egyik írása. Az említett konferenciának otthont adó felsőoktatási intézmény az STH Basel (Staatsunabhängige Theologische Hochschule Basel), egy Bázelben található evangéliumi teológiai főiskola. Az egész napos konferencián különféle szempontokból mutatták be a nyílt teizmus történetét, rendszerét, illetve e teológiai nézettel kapcsolatos pásztorálpszichológiai aspektusokat. Az elhangzott öt előadásból talán a két legalaposabb és legérdekesebb előadást választottuk ki, hogy ezek alapján körvonalazzuk a magyar olvasóközönség számára a nyílt teizmus rendszerét. (egy korábbi, a témát srikt kálvinista szempontból feldolgozó interjú itt olvasható)  

Először Manuel Schmid (PhD) előadásáról beszélgetünk. Schmid, aki személyesen is szimpatizál a nyílt teizmussal (bár kritizálja is), a St. Chrischona Teológiai Szeminárium (TSC) egykori docense (a St. Chrischona egy Svájcban található evangéliumi teológiai főiskola). Schmid 2018-ban az előbb már említett STH Basel-en a nyílt teizmus témájából doktorált. Az interjúban feldolgozásra kerülő előadásában általános képet nyújt számunkra a nyílt teizmus exegetikai, bibliai teológiai alapjairól, dogmatikai rendszeréről”, valamint gyakorlati teológiai konzekvenciáiról. Márkus Tamás Andrással, református lelkésszel az előadásban elhangzó kijelentéseket vesszük górcső alá pontról pontra.

Parti Benedek: Miről szól a nyílt teizmus, hogyan jellemzi röviden Schmid? 

Márkus Tamás András: Arról, hogy Istent a szeretete arra készteti, hogy egy nagy kalandra vállalkozzon. Legalábbis ez a programszöveg.” De ha mint teológiai irányról beszélünk, a nyílt teizmust először is bibliai teológiai reformmozgalomnak tekinthetjük. 

PB.: Egészen röviden miben más ez, miben új, mint az eddigi teológiai irányok? 

MTA.: Van egy olyan evangéliumi mottó, ami leginkább egyetemi evangelizációs traktátusokon szokott szerepelni. Ez így hangzik: Isten szeret téged és egy csodálatos terve van az életedre vonatkozóan.” Schmid felteszi a legfontosabb kérdést: mi van akkor, ha még sincs így? Ha Istennek nincsen terve az életünkre vonatkozóan? Legalábbis nincsen egy előre elkészített, statikus, változhatatlan, tehát egy előre megírt terve számunkra, a teremtményei számára. Hanem, éppen a szeretetéből fakadóan mindannyiunk jövője egy nyitott könyv, amit közösen írunk Istennel, tehát a korábban említett kalandra együtt vállalkozik Isten és az ember. 

PB.: Akkor mi a nyílt teizmus mottója”, már ha van ilyen?

MTA.: Schmid szerint az előbbi mondatot a nyílt teisták a következőképpen fogalmaznák át: Isten szeret téged, éppen ezért nincs is konkrét terve az életedre vonatkozóan.” Vagy Isten szeret téged, éppen ezért végtelenül sok alternatívát kínál fel, és igazából te döntesz, hogy melyiket választod.” 

PB.: A nyílt teizmus elnevezés önmagában is elég beszédes. Németül offene Theismus”, angolul pedig Open Theism”, vagy Open View of God.” Pontosan mire utalnak ezekben az elnevezésekben a nyílt” vagy nyitott” szavak? 

MTA.: Maga a nyílt teizmus egy teológiai reformmozgalomként tekint magára. A nyitott”, illetve „nyílt” – szerintem az utóbbi kifejezőbb – mint kifejezés, Isten világhoz fűződő viszonyára vonatkozik. Isten a világ megteremtésével gyakorlatilag egy olyan kalandra vállalkozott, aminek a kimenetele kétesélyes, tehát nyitott”, ha úgy tetszik, nem előre lejátszott.” Tehát Isten már a teremtéssel is, ha úgy tetszik, kockázatot vállalt. Egy olyan történelem startvonalánál” állunk, aminek nem tudjuk, mi lesz a vége. Isten szabad teremtményeket hozott létre, ilyen értelemben Isten számára is nyitott történetről van szó, ugyanúgy, ahogy az a szabad teremtményei számára is. 

PB.: Mi motiválta erre Istent a nyílt teisták szerint?

MTA.: Mindennek a középpontjában az Istennel való szeretetkapcsolat áll – Isten és az Ő teremtményei közötti szeretetkapcsolat. Isten az, aki életre hívja ezt a viszonyt, és ő az, aki megőrzi, fenntartja azt. Isten azért hívta életre a látható világegyetemet és benne az embert, hogy ezt a személyes kapcsolatot megteremtse a teremtményeivel, elsősorban is az emberrel. A történelem ennek a kapcsolatnak a története. Ezen a bűn világba való bejövetele sem változtatott.

Isten a bűn, és a bűn által megromlott világ ellenére is tartja magát az eredeti céljához – tehát fókuszában ugyanúgy, mint egykor, a közte és az ember közötti szeretet-kapcsolat áll –, és mindent megtesz annak érdekében, hogy az embert újra és újra megpróbálja bevonni ebbe.

PB.: Mielőtt továbbmennénk a témát boncolgatva, Schmid előadásában elhangzik egy-két dolog a nyílt teizmus történetéről is – arról, hogy mikor indult a mozgalom, és kik a prominens képviselői. Kérlek mondj erről pár szót!

MTA.: A mozgalom az amerikai evangelikalizmusban gyökerezik. Nyilván ez az oka annak, hogy ezen a fórumon is tematizáljuk ezt a kérdést. A kezdete egészen pontosan egy programirat publikálásához kötődik, amelynek címe a következő volt: The Openness of God: A Biblical Challenge to the Traditional Understanding of God”. Ez a mű 1994-ben jelent meg. Tulajdonképpen a mozgalom alapító iratáról van szó. Az ebben található írások olyan személyekhez köthetők, akikre joggal hivatkozunk úgy, mint a mozgalom alapítóatyáira.” Az öt szerző ilyen értelemben a nyílt teizmus legjelentősebb képviselőjének számít mind a mai napig: Clark Pinnock, Richard Rice, John Sanders, William Hasker és David Basinger. De megemlíthetjük rajtuk kívül Gregory Boyd nevét is. Boyd ugyan nem sorolható e könyv szerzői közé, de Schmid szerint ő volt az, aki az utóbbi egy-két évtizedben igazán ismertté tette a nyílt teizmust, és ő volt az is, aki sokat tett azért, hogy filozófiai és teológiai értelemben elmélyítse, rendszerezze ezt az Istennel kapcsolatos új nézetet. 

PB.: Itt, ezen az oldalon egy korábbi interjúban már szóba került az a vita, ami a nyílt teisták és a nyílt teizmust ellenzők között lejátszódott. Schmid az előadásában hogyan kommentálja ezt a konfliktust? 

MTA.: Valóban, evangélikál körökben az USA-ban egy komoly vita robbant ki. Vehemensen támadták egyesek ezt az új irányzatot, amit igazából a klasszikus istentanra leselkedő veszélyként érzékeltek. Nem véletlen ez a reakció, hiszen egy, a teizmussal kapcsolatos új, unortodox nézetrendszert szerettek volna meghonosítani. 

PB.: Kik álltak szemben egymással? 

MTA.: A legfőbb ellenfelei a nyílt teizmusnak az újkálvinizmus képviselői voltak. Az újkálvinizmus, mint mozgalom ugyanúgy az ezredforduló tájékán kezdett erőre kapni és – most már visszatekintve kijelenthetjük – világméretű mozgalommá válni. Olyan személyekre gondoljunk, mint John Piper, Albert Mohler, vagy Wayne Grudem – őket említi név szerint Schmid. De hevesen támadta a nyílt teizmust Norman Geisler rendszeres teológus és apologéta is (Geisler csak moderált kálvinista volt), illetve Bruce Ware. Ők a nyílt teizmust egy szörnyű tévtanításnak bélyegezték, és a saját fórumaikon keményen érveltek ellene. Persze Schmid értékelése kissé elfogult, hiszen érintett valamelyest. 

PB.: Amennyiben? 

MTA.: Schmid eleve a nyílt teizmusról írta a doktori dolgozatát, és – bár kritizálja is – pozitív szempontból mutatja be. Nyilván az újkálvinisták támadását is ilyen szemüvegen keresztül nézi. A lényeg az, hogy nyílt teista oldalról persze úgy értékelték, hogy a konzervatív kálvinisták – mivel az új kálvinizmus eléggé elterjedt evangéliumi körökben, és erőteljes befolyást gyakorolt evangelikál közösségekre, egyébként mindenféle felekezeten belül, de főként a déli baptisták között – kiszorítósdit játszanak, és a nyílt teizmus képviselőit szabályos eretneküldözésnek vetik alá. Tény, hogy 2003-ban ki akarták tenni a nyílt teizmus egyes vezető képviselőit az Evangelical Theological Society-ból, amint arra Fazekas Bence utalt a korábbi interjúban. Voltak, akik önként adták fel professzori állásukat, de volt olyan is, aki elveszítette, aztán máshol tanított tovább. Szóval az utcára senki sem került, csak – érthető módon – máshol folytatták tanítói tevékenységüket. Ebben nincs semmi rendkívüli. Ha új, vagy a klasszikus protestáns teológiától erősen elütő tanokat kezdek hirdetni, akkor számolni kell a következményekkel. Schmid helyesen jegyzi meg, hogy ebből a szempontból van egy érdekes aspektusa is ennek a vitának, mégpedig az, hogy hol találhatók az evangelikalizmus határai, illetve mit jelent evangelikálnak, vagy evangéliumi hívőnek lenni. Ezt is át kellett újra gondolni. 

PB.: De miért támadták ilyen vehemensen ezt a mozgalmat? Mi benne az új elem, mi benne az igazán provokatív egészen konkrétan? 

MTA.: Schmid ezt vizsgálja meg az előadásában, éspedig három szempontból. 

Először is a bibliai-excgetikai alapjait, másodszor a rendszeres teológiai felépítményét, harmadszor pedig a gyakorlati konzekvenciáit. Végül pedig elmondja a saját véleményét minderről. 

PB.: Nézzük meg először az exegetikai alapokat! Milyen passzusokra hivatkoznak a nyílt teisták, ha hivatkoznak? 

MTA.: Igen, bibliai referenciák vannak szép számmal. A nyílt teizmus egyfajta vallásfilozófiai nézetként lett ismert. Két fő képviselője direkt erre a kutatási területre koncentrál: William Hasker és David Basinger. És mint ilyen, tulajdonképpen bibliai teológiai érvrendszerre épül. Azzal foglalkoznak, hogy a bibliai narratíva hogyan tematizálja Istent, tehát hogy konkrétan a bibliai szöveg hogyan beszél Istenről. Itt a bizonyító erejű bibliai passzusok három, egymásra épülő csoportjáról beszélhetünk. Ezek a nyílt teizmus képviselői szerint egyértelműen alátámasztják az istenképüket. 

PB.: Melyek ezek a csoportok?

MTA.: Az első csoportba olyan igehelyek tartoznak, amelyek arról szólnak, hogy Isten várakozással tekint a jövőre. Olyan textusok tartoznak ide, amelyekben az látható, hogy Isten számára a jövő nyitott lehetőségek tárháza. Maga Isten is várakozással, nyitottan” tekint az eljövendőre, tehát arra, hogy mit hoz a jövő. Kialakul egy helyzet, és Isten várja, hogy az ember hogyan dönt, ugyanis az ember szabadon dönt, Isten pedig ennek függvényében reagál valahogy, valamit. Ebben az összefüggésben Isten is új ismeretekkel gazdagodik, és ezen új ismeretek motiválják őt arra, hogy így vagy úgy lépjen ő is. 

PB.: Schmid milyen példát említ? 

MTA.:  Például a Gen 2,19-ben arról olvasunk, hogy Isten odavezette az emberhez az összes állatot, hogy megnézze, illetve megvizsgálja azokat, majd pedig nevet adjon nekik. Valahogy az ember, nyilván az állatok sajátosságai alapján, el is nevezte azokat. Ez Isten számára új ismeret volt példának okáért. Itt Isten az emberre bízza a névadást, amihez majd ő is alkalmazkodni fog.

PB.: Milyen egyéb példákat említ?

MTA.: Ide vehető még az a beszédmód is, ami nagyon sok helyen megjelenik a Bibliában Istennel, és az eljövendő eseményekkel kapcsolatban. Isten sokszor mondja azt, hogy ha ti ezt teszitek, akkor én így vagy úgy fogok cselekedni,” illetve, ha ti ezt és ezt nem teszitek, akkor ez és ez lesz a következménye.” Szép példája ennek, ahogyan Isten Mózessel beszélget, amikor elküldi őt Izrael népéhez, illetve magához a fáraóhoz. Itt Mózes és Isten is különféle eshetőségekkel számolnak, és ennek fényében vértezi fel Isten Mózest képességekkel, ezért adja mellé Áront stb. Tehát: ha a nép így reagál, akkor te ezt tedd majd, ha úgy, akkor azt, ha a fáraó hisz neked, akkor ez fog történni, ha pedig nem hisz, akkor ezt és ezt kell majd tenned.” Ebben a párbeszédben a ha” és az akkor” szavak az igazán lényegesek. 

PB.: Milyen érvek vannak még? 

MTA.: Eleve a próféták imperatívuszai is ide tartoznak, tehát az arra történő felszólítás, hogy a nép térjen meg, és tartson bűnbánatot, mert akkor ez és ez fog történni. Ez a beszédmód lényegénél fogva arról tanúskodik, hogy adott esetben a felszólításra reagálhattak volna pozitívan is a címzettek. Ha a prófétai szó elhangzásának idejében ezzel az eshetőséggel nem is lehetett számolni – tehát nem volt reális lehetőség arra, hogy a próféták imperatívuszaira pozitívan reagáljanak a címzettek –, akkor a nyílt teisták szerint eleve nem is lett volna értelme a próféták szolgálatának. Az egész csak színház, kirakat lett volna. A lényeg, hogy több lehetséges alternatíva állt az emberek rendelkezésére. Nézzük meg – Schmid idézi – a Jer 6,23-at: Hátha meghallgatják és megtérnek, mindenki a maga gonosz útjáról, és akkor megbánom azt a rosszat, melyet tenni szándékozom velük cselekedeteik gonoszsága miatt.” Itt is látjuk: ha” és akkor”. Isten annak függvényében cselekszik, ahogy a nép reagál a felszólítására. 

A nyílt teisták számára tehát a prófécia, mint bibliai műfaj önmagában bizonyíték a jövő nyílt teista értelmezése mellett. A próféta mindig azt hirdeti, hogy Isten üdvtette hogyan fog érvényesülni a jövőben, amennyiben Izrael hallgat Istenre, és megtér. Eleve a fenyegetéseknek ezért lehet értelme. A prófétai igehirdetés tehát önmagában is ellentmond az előre meghatározott, ha úgy tetszik, csak egyetlen vágányra állított jövővel kapcsolatos elképzelésnek. Inkább kooperációt, együttműködést feltételez Isten és az Ő népe között, tehát kondicionális, feltételes cselekménysorról van szó. Isten úgy jelenik meg, mint aki interaktív módon, az emberrel együtt vesz részt az eseményekben. 

PB.: Milyen bizonyítékokat említ még? 

MTA.: Követve Schmid előadásának gondolatmenetét, további bibliai-teológiai bizonyíték lehet még az azzal kapcsolatos narratíva is, hogy Isten bizony néha csalódik. Az ide kapcsolódó bibliai szövegek az előzőekre épülnek. 

PB.: Tehát a felszólításokhoz?

MTA.: Igen, hiszen ha az Istennel szövetséges nép Isten elvárásaival szemben cselekszik, vagy nem engedelmeskedik Isten felszólításának, akkor Isten csalódni fog. Miért tekintene vissza Isten bizonyos történésekre csalódással, amik nem az elvárásai szerint alakultak, ha nem azért, mert a váradalmai egyszerűen nem teljesültek. Ha előre le van játszva a jövő, akkor miért csalódna? Ebben az esetben a csalódás kinyilvánítása csak látványpékség. De van ennek egy másik oldala is.

PB.: Éspedig?

MTA.: Ha Isten tud csalódni, akkor az emberek csalódást is tudnak okozni neki. Ennek megfelelően ezek a bibliai igék az embernek tulajdonítják azt a képességet, hogy Istennek csalódást tud okozni, sőt, az Ő vele kapcsolatos terveit meg is tudja akadályozni. Schmid szerint például a Luk 7,29-31 szép példája ennek. Itt ezt olvassuk: Az egész nép, sőt még a vámszedők is hallgattak rá, és igazat adtak Istennek azzal, hogy megkeresztelkedtek János keresztségével, a farizeusok és a törvénytudók azonban elvetették Isten akaratát azzal, hogy nem keresztelkedtek meg általa.” Más fordításban még kifejezőbb lehet: a farizeusok meghiúsították” Isten szándékát. Említi Schmid az Ézs 5,4-et is: Mit kellett volna még a szőlőmmel tenni, amit meg nem tettem? Azt vártam, hogy jó szőlőt terem majd, miért termett mégis vadszőlőt?” Minden olyan igehely ide tartozik tehát, ahol Isten szomorú lesz, és maga mondja el, hogy mást várt. Igazából Isten megdöbben, hogy bár mindent megtett azért, hogy a nép megtérjen, de ők mégsem tértek meg. Nem érti, hogy ez hogyan történhetett egyáltalán meg…

PB.: Milyen típusú bizonyíték van még?

MTA.: A következő csoportja ezeknek a bibliai teológiai bizonyítékoknak, amelyek azt sugallják, hogy Isten megbán dolgokat. Igazából ezek a passzusok számítanak a legerősebb érvnek ebben a vitában Schmid szerint. Ezekben csúcsosodnak ki a korábban említett érvek. Itt tényleg arról van szó, hogy Isten saját döntései miatt szomorkodik, azokat megbánja, látva, hogy milyen következményekkel jártak – látva, hogy egy-egy döntése milyen eseménysorozatot indított útjára. Ez persze összekapcsolódik azzal, hogy csalódhat az emberben. Először csalódik az emberben, aztán meg, utólag, megbánja, hogy egyáltalán megteremtette az embert, vagy hogy adott neki újabb lehetőséget. Gondoljunk az 1Móz 6,5-re: Amikor látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az ÚR, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében.” Ezért történhet meg az is, hogy Isten revideálja a terveit, szándékait, mégpedig reagálva egy-egy újabb fejleményre. De gondolhatunk például Jónás igehirdetésére is. Egészen pontosan a Jón 3,10 az érdekes, ugyanis a próféta nem úgy lép fel Ninivében, mintha lenne esélye a népnek elkerülni a közelgő végzetet. Azt mondja a próféta, hogy még 40 nap, és elpusztul Ninive. Ez egy véglegesnek hangzó üzenet. Egy jövőbeni tény kihirdetése. Ninive lakói viszont – meglepő fordulatként –mindannyian bűnbánatot tartanak és Isten megbánja, hogy el akarta pusztítani az egész várost. Ennek eredményeként megváltoztatja a terveit, és mégsem pusztítja el a várost. 

PB.: Ez érthető, de tágabb kontextusban mire engednek következtetni ezek az igehelyek? 

MTA.: Arra, hogy Isten annak a népnek, amivel szövetségre lépett, belép a történelmébe, ami úgymond számára is kiszámíthatatlan fejleményeket tartogat. Bizonyos értelemben kontrollálhatatlan az események alakulása. Isten tehát rizikót vállal. Bekalkulálja a csalódás lehetőségét, sőt, a visszautasítást is, esetleg azt, hogy meghiúsulnak a tervei. Ebből fakadóan előfordul, hogy nem tudja kivitelezni az ember iránti szeretetéből fakadó terveit. 

PB.: De evidencia a teológiában, hogy Isten mindenható. Nincs olyan, hogy valamit, amit akar, azt ne tudná megtenni, nem? 

MTA.: Egyrészt a nyílt teizmus átértelmezi ezeket a klasszikus fogalmakat, másrészt itt azt látjuk, hogy Isten nem kényszerít rá semmit sem az emberre. Ő azt akarja, hogy az ember a maga szabadságában döntsön, vagy vegyen részt a vele való közösségben. 

PB.: Fazekas Bence az általad készített, korábban az oldalunkon megjelent interjúban azt mondta, hogy a nyílt teizmus teljesen emberszerű, antropomorf módon ábrázolja Istent. Úgy tűnik, hogy ez a vád igaz. Mi erre a nyílt teizmus válasza?

MTA.: A nyílt teizmussal kapcsolatban ez valóban újra és újra megfogalmazódó vád. A nyílt teizmus kritikusai szerint ez jogos vád, hiszen az, hogy Isten képes tanulni, vagy megbánni bizonyos döntéseket, emberszerű tulajdonság. Az antropomorf azt jelenti, hogy emberhez hasonló”, vagy ember formájú/alakú”, emberszerű.” A kritikusok szerint ez doktrinális értelemben zsákutca, tévút. Szerintük nem szabad Istent ilyen jellegű emberi tulajdonságokkal felruházni. 

PB.: De előbb említetted, hogy a nyílt teisták konkrét igehelyekre hivatkoznak. Ezeket hogyan lehet cáfolni? 

MTA.: Ezeket a szakaszokat az ellenfeleik, a kálvinisták szerint a világos és egyértelmű igehelyek fényében kell értelmezni, vagy más igékkel kell harmonizálni. Ugyanis a többi ige – ezekkel ellentétben – neutrális jellemzései Isten természetének. Ez tény, ezt kár vitatni, mármint hogy vannak más irányba mutató bibliai passzusok. A kérdés az, hogy mit kezdünk ezekkel. 

PB.: A nyílt teizmus ellenzői szerint hogyan kell feloldani ezt a problémát?

MTA.: Úgy, hogy a szembenállónak tűnő textusokat harmonizáljuk egymással, csak éppen máshogy, mint ahogy a kálvinisták teszik. Schmid megemlíti például Kálvint, aki úgy magyarázta a nyílt teisták által citált bibliai passzusokat, hogy azok pusztán csak Isten akkomodációját jelzik – azt, hogy kijelentésében alkalmazkodik az emberhez, az ember értelméhez és az ember érzelmi világához. Ezt úgymond nevelői szándéktól vezérelve teszi, hogy az ember megértse, mit akar, és mit gondol Isten. Mint amikor egy szülő alkalmazkodva a 4-5-6 éves gyermekének az értelmi képességeihez, elmagyarázza, hogy mi milyen veszélyekkel jár, és ha nem teszi ezt és ezt – amit a szülő elvár –, akkor mérges lesz vagy szomorú. Ezt a szülő a gyermek miatt, a gyermek érdekében, az ő életét védve tárja ilyen módon a gyermek elé, miközben a maga szintjén nyilván a saját érzelemvilágára nem lesz hatással szignifikáns módon, hogy a gyermek hogyan viselkedik. 

PB.: Miért kell Istennek így eljárnia az emberrel, mi a célja ezzel? 

MTA.: Ennek a kommunikációnak az a célja, hogy az ember megértse, hogy egy személlyel áll szemben, akivel élő kapcsolata lehet, és igenis számít, hogy hogyan dönt. Ugyanakkor – Kálvin (és nyomában a református teológia) szerint – ezek az igehelyek nem arról szólnak, hogy Isten össze-vissza változtatgatja a tanácsvégzését, folyamatosan újratervezve, vagy újraírva azt. 

PB.: Hogyan válaszolnak erre az érvre a nyílt teisták?

MTA.: Visszakérdeznek: ugyan honnan tudja Kálvin, vagy az ortodox, klasszikus teológia, hogy Isten valójában milyen? Honnan tudják a kálvinisták, hogy melyek azok az Istennel kapcsolatos leírások, amelyek fajsúlyosabbak, és amelyek fényében a többit is értelmezni kell?

PB.: Az Istennel kapcsolatos klasszikus attribútumokat hogyan tudják megkerülni a nyílt teisták?

MTA.: Schmid előadásából világosan kiderül, hogy nem megkerülik, hanem többnyire átértelmezik azokat. Ők ugyanis azt gyanítják, hogy az Isten személyével kapcsolatos ortodox nézet, ami Istennel kapcsolatban változhatatlanságról, idő felettiségről, vagy az abszolút szuverenitásról beszél, hellenisztikus előfeltevésekre épül (legalábbis e tulajdonságokat illetően). Tehát a hellenista filozófia fogalmait ráhúzták a bibliai istenképre, és a klasszikus teológia képviselői – leginkább persze a kálvinisták – mindent ennek fényében olvasnak, ez a kizárólagos hermeneutikai szűrőjük akkor, amikor Istenről beszélnek. 

PB.: Mi erre a bizonyíték, hogyan érvelnek, hiszen a kálvinisták, vagy a klasszikus istentan nem kálvinista képviselői is tudnak igehelyeket citálni nézetük alátámasztására – ahogy fogalmaztál, neutrális, vagy annak tartott istenleírásokat? 

MTA.: A nyílt teisták azt kérdezik, hogy miért van az, hogy az ortodox teológia képviselői bizonyos Istennel kapcsolatos textusokat lényegi, elsődleges, fajsúlyos textusoknak tekintik, míg más igehelyeket csak az adott szituációhoz alkalmazkodó narratívának. A nyílt teisták felteszik a kérdést, hogy miért kellene ezeket a másfajta, más irányba mutató igehelyeket a többivel harmonizálva neutralizálni”? Szerintük nem kell, és eleve az összes Istennel kapcsolatos leírás, lévén mindegyik emberi szó formájában szerepel a Szentírásban, szükségszerűen antropomorf jellegű: emberi fogalmakkal, elképzelésekkel, koncepciókkal írják le Isten létét, személyét. Ezek mind az emberi életvalóságból és tapasztalati mezőből származnak. A nyílt teisták szerint az Istennel kapcsolatos klasszikus teológiai attribútumok sem kevésbé antropomorf kifejezések, mint az elmúlás, vagy a történetiség. Ugyan miért kellene ezeket egymással szemben kijátszani? – kérdezik.

PB.: Ezek után felmerül, hogy egyáltalán az emberi szó alkalmas-e arra, hogy Isten lényével kapcsolatban adekvát kijelentéseket tegyünk… 

MTA.: A nyílt teisták szerint igen, az Istennel kapcsolatos beszédmód – mindezen sajátossága mellett – nem szükségszerűen alkalmatlan arra, hogy kifejezze Isten lényét. Tehát önmagában azért, mert antropomorf egy leírás, még nem téves. Itt érvként hozzák be, hogy mivel Isten az embert istenképűvé alkotta, és mivel Isten a fiában, Jézus Krisztusban testté lett, ezért a mi Istennel kapcsolatos antropomorf leírásaink is alkalmasak lehetnek arra, hogy Isten lényét megfelelően jellemezzék. Nem az a kérdés tehát, hogy mely bibliai leírások antropomorfak, és melyek nem, hanem az, hogy ezek közül a szükségszerűen antropomorf leírások közül melyik illik jobban Istenre, és melyik illik rá kevésbé. 

PB.: Úgy tűnik, hogy mindkét fél a saját álláspontja mellett vonultat fel igehelyeket, aztán pedig ezeket tartja adekvát, vagy adekvátabb jellemzéseknek Isten személyével kapcsolatban. Hogyan lehet így párbeszédet folytatni?

MTA.: Tényleg nem könnyű. Egyébként Schmid ezt a dilemmát érzékeli. Azt mondja, hogy a bibliai teológiai modellek egyfajta körkörös érvelést implikálnak. 

PB.: Mire gondol? 

MTA.: Arra, hogy az ún. exegetikai mikroperspektíva” meghatározza a teológiai makroperspektívát”, ami viszont visszahat az exegetikai mikroperspektívára”. Magyarul: nem mindegy, hogy milyen előfeltevésekkel vizsgáljuk magát a bibliai szöveget, az egyes témával kapcsolatos igehelyeket. 

PB.: Akkor tehát még Schmid szerint is elkövetik a nyílt teisták azt a hibát, amit a velük szemben állók, a klasszikus teológia képviselői is elkövetnek?

MTA.: Lényegében igen, pedig Schmid bevallottan szimpatizál a nyílt teizmussal. Azt mondja, hogy a nyílt teisták részéről szerencsésebb megoldás volna az Istennel kapcsolatos bibliai beszédmódra helyezni a hangsúlyt, mondván ha maga a Biblia is így beszél Istenről – legalábbis részben –, nyugodtan beszéljünk róla mi is így. Végülis erre maga a bibliai szöveg ad felhatalmazást számunkra. De ők – mondja Schmid – inkább azt erőltetik, hogy milyen lehet Isten valódi lénye. Ezt a nézetet akarják bizonyos igehelyekkel aládúcolni, megtámogatni, ilyen értelemben ugyanazt a hibát követik el, mint amit a másik oldal. A teológiai koncepciójukat akarják kimazsolázott passzusokkal alátámasztani. 

PB.: Talán a bibliai teológiai, illetve exegetikai érvek után megnézhetjük a rendszeres teológiai megfontolásokat, hiszen így halad előadásában Schmid is. Mit mond erről? 

MTA.: Ezek értelemszerűen az előbb említett exegetikai és bibliai teológiai bizonyítékokra épülnek. A nyílt teisták azt állítják, hogy a klasszikus teológia istentana eltorzult, ezért revízióra szorul. Különösen is az Isten tulajdonságaival kapcsolatos területe az istentannak, ezt már részben érintettük. A nyílt teisták szerint ezt sokkal inkább a bibliai szövegekhez kellene kötni, különösen is, amikor Isten mindentudásáról, mindenhatóságáról és változhatatlanságáról beszélünk. Ez az a három attribútum, amit sürgősen meg kellene újítani szerintük. 

PB.: Korábban azt állítottad, hogy ezek a fogalmak hellenista befolyásra vezethetők vissza. El kellene őket törölni a nyílt teisták szerint? 

MTA.: Nem, azért azt nem szeretnék, hogy ezeket az isteni tulajdonságokat a teológia törölje a szótárából, szemben például a folyamatteológiával. A kettő nem ugyanaz. Itt jegyzem meg ugyanakkor, hogy a nyílt teizmus és a folyamatteológia között csak az nem látja a kapcsolódási pontot, aki nem akarja, bár az utóbbi sokkal radikálisabb. A kettő között inkább sokszor csak retorikai különbség van, vagy mondhatnánk úgy is, hogy amit az egyik feldob, azt a másik le is üti. A folyamatteológia premisszái hasonlóak a nyílt teizmuséhoz, csak nagyobb elánnal ugrik neki a témának, és van bátorsága eljutni a radikális konklúziókhoz. De visszatérve az isteni tulajdonságokhoz. Itt jön ki igazából, hogy már a nyílt teizmus és a klasszikus teológia között is milyen hatalmas eltérések vannak. 

PB.: Tehát, ha jól értelm, a nyílt teizmus meghagyja, nem törli el a klasszikus teológia Isten tulajdonságaival kapcsolatos fogalmait, csak máshogy beszél róluk. 

MTA.: Pontosan. De a két értelmezés között radikális különbségek vannak. Vegyük például Isten mindentudását. Isten a a nyílt teisták szerint a történelem folyamán ugyanúgy tanul. Meglepődik bizonyos események, történések láttán, csalódik az ember reakcióiban – ez mind szembemegy a mindentudó Istennel kapcsolatos klasszikus teológiai elképzeléssel. A klasszikus teológia istenképe szerint Isten tényleg mindent tud, a múlt, jelen, jövő összes eseményét. Semmi nem lepi meg. És nem is tanul ezek által. 

PB.: De ha ezt elvetjük, hogyan beszélhetünk továbbra is Isten mindentudásáról?

MTA.:  A nyílt teizmus, mint mondtam, megtartja Isten mindentudását fogalmi szinten, de úgy értelmezi azt, mint Isten felülmúlhatatlan bölcsességét.” Tulajdonképpen itt az történik, hogy Istenről leválasztják az időtlenséget és a változhatatlanságot. A mindentudás egy mindenekfeletti bölcsességgé lesz. Ez a mindenekfeletti bölcsesség elég ahhoz, hogy ebben az előre megjósolhatatlan és kiszámíthatatlan kalandban részt vegyen Isten, és bizonyos értelemben a kezében tartsa azt. 

PB.: Tehát Isten mindenkinél bölcsebb – ilyen értelemben mindentudó –, de mégsem tud mindent? 

MTA.: Igen. Schmid ezt a következőképpen fogalmazza meg: Isten tud mindent, amit tudhat. Az ismerete hiánytalan és átfogó, ami a múltat, és a jelent – a jelen eseményeit, tényeit –, valamint a jövőt illeti , amennyiben ez alatt azt értjük, hogy átlátja a lehetőségek végtelen skáláját. Ez a bölcsesség nem csak tökéletes ismerete a valóságnak, egyfajta cselekvő bölcsesség is, ami Istennek az emberrel kapcsolatos eljárásában manifesztálódik – abban, hogy hogyan reagál új kihívásokra bizonyos döntéshelyzetekben. Mit lép bizonyos szituációkban, hogy megvalósuljon a legfőbb célja, az irántunk táplált szeretete.

PB.: tehát Istennek információ szintjén nincs előismerete a jövőről, és tökéletes bölcsességében bármilyen helyzettel is szembesül, tudja, mit kell lépnie? 

MTA.: Tulajdonképpen igen, de itt Isten részéről igazából nincs is szükség a jövő tökéletes ismeretére, ugyanis önnön bölcsességében olyannyira bízik, hogy szabadságot ad embernek arra, hogy cselekvőleg alakítani tudja a jövőjét. 

PB.: De akkor ez mégis kevesebb, mint a klasszikus értelemben vett mindentudás, nem?

MTA.: A nyílt teisták szerint nem, mert szerintük Istennek a nagysága éppen azon készségében mutatkozik meg igazán, hogy nekünk is megengedi, hogy a jövő alakítói legyünk. A nyílt teisták szerint ehhez sokkal több bölcsességre van szükség, mint az egyszerű mindentudás esetében. Sokkal mélyebb és nagyobb bölcsesség szükségeltetik egy olyasvalakivel való kapcsolat ápolásához, aki személyes létező és aki szabad, mintha Istent mindent, az utolsó molekuláig bezárólag elrendelne, kontrollálna és irányítana. Sőt, a nyílt teisták szerint ehhez az utóbbihoz nem is lenne szükség különleges bölcsességre. Furcsa mód tehát Isten nagyságát úgy növelik, hogy a másik oldalon kisebbítik. 

PB.: MIért jobb ez az értelmezése a mindentudásnak, mint a régimódi”, a klasszikus istentan szerinti?

MTA.: Azért, mert a nyílt teista értelmezés szerinti mindentudó Isten képes arra is, hogy megtapasztaljon bizonyos dolgokat, ami viszont a klasszikus teizmus szerint lehetetlenség. A nyílt teizmus Istene új tapasztalatokra tud szert tenni, felfedezéseket tud tenni. Itt jön ki, hogy mit jelent az, hogy Isten egy igazi kalandra vállalkozik az emberrel. Azt mondják, hogy ha ezek a tulajdonságok teszik emberivé az emberi életet, akkor helytelen lenne Isten nagyságát éppen az ilyen jellegű tapasztalatok hiányában meghatározni. Gregory Boyd hívja fel például arra a figyelmet, hogy számunkra, emberek számára milyen élvezetes az új dolgok felfedezése, vagy új dolgok alkotása – gondoljunk egy dal, egy költemény, egy festmény létrejöttének folyamatára, magára az alkotási folyamatra. Vagy gondoljunk szépirodalmi művek váratlan fordulataira, a játékos spontaneitásra. Gondoljunk kreatív táncokra. Az ember képes elcsodálkozni, amikor találkozik a számára ismeretlennel, váratlan dolgokkal. Így élhetünk át kalandokat. Élvezzük a meglepetéseket. Boyd azt mondja A lehetőségek Istene” című könyvének 129. oldalán, hogy ez jellemzi a mindentudó” Istent is. 

PB.: Akkor ezt, az új dolgok megtapasztalását, a meglepetésekre való nyitottságot nélkülözi a klasszikus istentan mindentudó Istene? 

MTA.: Lényegében igen. A klasszikus teológia istene számára ez nem csak ebben a világban nem lehetséges, hanem alapvetően soha, semmikor és sehol, hiszen mindent, percre pontosan tud előre. Semmin nem lepődhet meg, semmi nem okoz neki ilyen jellegű, a váratlanságból és a spontaneitásból fakadó örömet. 

PB.: Világos! Schmid az előadásában beszél a mindentudáshoz hasonlóan Isten mindenhatóságáról is. Ezt a fogalmat hogyan értelmezik át a nyílt teisták, már ha átértelmezik? 

MTA.: A nyílt teisták szerint a klasszikus teológia itt is túl merev, sőt, bibliaellenes elképzelést húz rá Istenre. Ne feledjük, előbb láttuk, hogy mit állítanak: Isten képes tanulni, Isten képes csalódni, sőt, képes megbánni dolgokat. Szerintük az ilyen irányba mutató passzusok teljesen szembemennek a mindenhatóság klasszikus teista eszméjével. Azt hangsúlyozzák a nyílt teisták, hogy Istennek nincs teljes mértékben ellenőrzése alatt az emberiség egész története, vagy történelme. Nem tudja teljes mértékben érvényesíteni a szándékát. Isten valós kockázatot vállal, és kész arra, hogy elfogadja, ha valami nem úgy történik, mint ahogy azt eltervezte. Bekalkulálja a kudarcot. Ebben a rendszerben Isten mindenhatósága valamiféle felszabadító erő”, nem egyeduralom, vagy szuverén uralom. Inkább Istennek azon hatalma, hogy más teremtényeket is felszabadíthat hasonló cselekvésre. Azt mondják, hogy a mindenhatóság fogalmát nem szabad egy filozófiai, determinisztikus keretbe beleszuszakolni. A mindenható Istenről való beszéd a nyílt teisták szerint nem Isten egyoldalú rendelkezési jogáról” szól, hanem arra utal, hogy neki összehasonlíthatatlanul gazdagabb lehetőségei vannak egy bűnbeesett, és vele gyakran szemben álló teremtmény befolyásolására. 

BP.: Tehát akkor mégiscsak befolyásolhatja az embert, vagy bizonyos folyamatokat. De mennyiben mindenható? Mit tehet meg, és mit nem? Logikusnak tűnik, hogy ha nem tehet meg mindent, akkor nem mindenható.

MTA.: A nyílt teizmus szerint Isten megtehet mindent, ami lehetséges számára. Vagyis mindent, ami logikailag nem lehetetlen. Ők is azt mondják egyébként a klasszikus teistákkal egyetemben, hogy Isten nem tehet olyat, ami erkölcsi tekintetben ellentétes a természetével. De ezen ők túlmennek. A nyitott teisták számára nem az a kérdés, hogy Isten létrehozhatott-e egy olyan világot, amiben mindent ő kontrollál, hanem az, hogy egyáltalán létre akart-e hozni egy ilyen világot. A kérdés tehát, hogy egy ilyen világ létrehozása megfelel-e a természetének. A nyílt teisták szerint nem. Szerintük a bibliai történelemben nem azt látjuk, hogy Isten mindig átverte az embereken a megfellebbezhetetlen akaratát. Inkább egy olyan hatalmat látunk magunk előtt, ami másokat is szeretne bevonni az általa kezdeményezett szövetség történetébe, annak kereteibe. Ez nem azt jelenti, hogy Isten tehetetlen, ugyanis a nyílt teisták szerint sokkal nagyobb hatalomra van szükség ahhoz, hogy a szabadjára engedett, és előre nem determinált világ feletti uralkodást kivitelezze és az eseményeket eljuttassa a kívánt célhoz. Isten igazából nem a determinisztikusan értelmezett mindenhatóságában bízik, hanem a szeretete erejében – hogy képes kockázatot vállalni ebben a világban anélkül, hogy kételkednie kellene abban, hogy eléri az általa a teremtés alkalmával kitűzött általános célokat. 

BP.: Mi a nyílt teisták legfőbb problémája a klasszikus istentan szerinti isteni mindenhatósággal? 

MTA.: Azt mondják, hogy egy olyan Isten – és itt a nagy kálvinista tanítóra, R.C. Sproulra hivatkoznak –, akinek az univerzum minden molekuláját az irányítása alatt kell tartania, a látszat ellenére rendkívül gyenge és valójában nem is méltó az imádatunkra. 

BP.: Miért ne lenne méltó rá egy, a világ legkisebb részecskéjét is kézben tartó hatalom? 

MTA.: A nyílt teisták itt az interperszonális kapcsolatokra hivatkoznak: rosszat jelent, ha valaki a másikat le akarja uralni, és ha az egyik ember a másik ember életének minden egyes apró momentumát meg akarja határozni – azt, hogy mi hogy történjen a másikkal. Ez ugyanis valaminek a kompenzálása.  Sőt, ez a típusú leuralás éppen a gyengeségnek és a bizonytalanságnak a jele. Aki viszont igazán nagy hatalommal rendelkezik – érvelnek a nyílt teisták –, az elég nagyvonalú tud lenni ahhoz, hogy elengedje a másik kezét, ne akarja a másikra rákényszeríteni az akaratát. Schmid ezzel summázza ezt az isteni tulajdonságot. 

BP.: Isten változhatatlansága maradt még hátra. Gondolom ezt a tulajdonságot is átértelmezik a nyílt teisták. Hogyan? 

MTA.: Ez az ő értelmezésükben inkább hűség. Isten a viselkedésében hűséges, azaz változhatatlan. Tehát nem a lényegét, vagy a lényét érintően változatlan, hanem a hozzáállása dolgokhoz, a viszonya valamihez, jelen esetben az emberhez. Mondjuk úgy, hogy a hozzáállása tükrözi az állhatatosságot. Ha valami mellett dönt, akkor nem pártol el attól.

Istennek a klasszikus istentan szerinti állandósága, vagy változhatatlansága a nyílt teisták szerint ezért tarthatatlan, mert azt a bibliai szövegek szerintük nem támasztják alá, ugyanis egy filozófiai értelemben változhatatlan Isten nem képes részt venni a történelem folyamataiban, és nem engedheti meg magának, hogy különféle események befolyásolják őt. A nyílt teisták ezért a változhatatlanságot Isten rendíthetetlen hűségeként értelmezik. Itt az immutabilitas-ról van szó, de az erről szóló bibliai igék mögött nem egy filozófiai felfogás áll, hanem – összefoglalva még egyszer az eddigieket – az, hogy Isten az emberi iránti odaadásában, az emberbe vetett bizalmát illetően nem változik meg soha. 

És ebből fakad az is, hogy a nyílt teisták szerint Isten mobilitását nem zárja ki a változhatatlansága, sőt, a változhatatlanul hűséges természetéből eleve az következik, hogy Isten bizonyos értelemben mindig változik, illetve alkalmazkodik az új helyzetekhez. 

Azt mondják, hogy Isten változhatatlanságáról nem lehet beszélni az Ő szeretetének kizárásával. A kettő ugyanis a legszorosabb módon tartozik egybe. Istennek ebben a rendszerben nem a transzcendens, ontológiai lénye a változhatatlan, hanem tulajdonképpen a karaktere, természete: az, hogy szeret, az, hogy jó. 

PB.: Akkor, ha jól értem, a nyílt teista rendszerben Isten a tapasztalatai, a tudása, vagy a tettei tekintetében nem változhatatlan.

MTA.: Így van, de pont azért képes változni, mert Isten a természetét tekintve – szeretetét, hűségét stb. – változhatatlan. Itt látunk tehát egy kölcsönösséget, az egyik aspektus feltételezi a másikat. Mivel Isten lényét az ember iránti változhatatlan szeretet jellemzi, ezért az emberiség eseménydús és változatos története az Isten részéről magaszintű változásra való képességet igényel. 

Körülbelül ez a nyílt teizmus szisztematikus indoklása, de valódi rendszerről nem igazán beszélhetünk.

PB.: Akkor nem beszélhetünk a nyílt teizmus esetében egy kidolgozott istentanról sem? 

MTA.: Mondjuk úgy, hogy megad bizonyos támpontokat, amelyekkel aztán ki lehetne dolgozni egy alternatív istentant. Viszont szisztematikusan kidolgozott istentanról, úgy, mint a klasszikus istentan esetében, nem beszélhetünk. Igazából csak a mindentudás, a mindenhatóság és a változhatatlanság átértelmezési kísérletéről beszélünk, és nem egy mindenre kiterjedő rendszerről. De már mondtam, hogy ezeket sem akarják eltörölni, csak a fogalmak revíziójáért küzdenek. 

PB.: De milyen gyakorlati következményei vannak mindennek? Elsőre úgy tűnik, hogy csak definíciós különbségekről van szó. 

MTA.: Pedig ez messzire vezet. Jóval több ez, mint egy, az istentan revideálására irányuló intellektuális kísérlet. A nyílt teisták úgy gondolják, hogy a nézetük sok-sok gyakorlati, kegyességi problémára válasz lehet. Konkrétan három aspektusát érinti ez a mindennapi keresztyén, illetve egyházi életnek.

PB.: Melyek ezek?

MTA.: Szerintük ezek az Isten tulajdonságaival kapcsolatos teológiai fogalmak nem szakadnak el majd a mindennapi élettől. Innentől kezdve sokkal érthetőbben és könnyebben fogjuk tudni megfogalmazni a teológiai igazságokat, ahelyett, hogy abszolút statikus kategóriákat állítanánk az emberek elé. Ezzel a régi helyére egy elevenebb, relacionálisabb, dinamikusabb istentan-modellt állíthatunk majd. Zárójelben teszem hozzá, hogy itt látszik meg igazán, hogy mennyire megfelel ez az istentan a posztmodern elvárásainak. A posztmodern jellemzőire érdemes gondolni: arra, hogy a valóság nagyon komplex, gyakorlatilag nincsen egységes világértelmezési rendszer, maximum csak rendszerek, de azok is rettentően szegmentáltak, töredezettek, kétesélyesek és viszonylagosak. Tulajdonképpen minden kiszámíthatatlan, de közben – épp ezért, mivel minden fluid – minden megváltoztatható, hiszen nincs kőbe vésve semmi sem. Itt is erről van szó: azt gondolják, hogy a realitás és a teológiai szaknyelv így, e szükségszerű változtatások eredményeképp konvergál majd egymáshoz, ezért sokkal könnyebben ki tudjuk majd fejezni magunkat. Ilyen értelemben a nyílt teizmusnak van egy apologetikus, vagy egy missziói célja. 

PB.: Milyen egyéb pozitívuma lehet még az általuk szorgalmazott paradigmaváltásnak? 

MTA.: Arra számítanak, hogy a nézetük a bibliai elbeszéléseket új megvilágításba helyezi, színesíti azok értelmezését. Gazdagabban tudjuk így feltárni a bibliai elbeszélések üzenetét, és nem egyetlen lehetséges, megkövesedett magyarázathoz nyúlunk majd reflexből. Itt nem csak azokról az igehelyekről van szó, amiket nézetüket alátámasztandó bizonyítékként hoznak fel, hanem alapvetően az egész üdvtörténetet egyfajta új megvilágításba lehet helyezni – annak történetét, ahogy Isten bánik a népével. De van még ennél is gyakorlatibb konzekvenciája. 

PB.: Micsoda?

MTA.: Kihatással van szerintük az imádságra is, egészen pontosan a könyörgésre, vagyis a kérő imádságra. Ez elvileg a hívő ember napi kegyességének szerves része, tehát tényleg fontos dologról van szó.

PB.: A klasszikus istentan, illetve a klasszikus teológia képviselői is szoktak könyörögni Istenhez. Nehéz elképzelni, hogy itt olyan nagy különbségről lenne szó.

MTA.: Egyetértek veled, de a nyílt teisták szerint a klasszikus teizmus rendszerében a könyörgés, mint olyan – illetve a könyörgésre adott válasz –, igazából értelmezhetetlen. Hiszen a legintenzívebb imádság sem változtat semmin, mivel előre el van rendelve minden. A történelem alakulását a legkevésbé sem befolyásolja a hívő ember imádsága, hiszen Isten mindent előre meghatározott. A nyílt teizmus szerint a klasszikus teizmusban az ima az imádkozó ember puszta önreflexiójává silányul. Benső monológ, de nem valódi kérés, hiszen, még egyszer mondom, nem változtat semmin. Az imádkozó a sorsát, a jövőjét, vagy más jövőjét nem alakítja” vele (vagyis Isten, akihez imádkozik, nem nyúl bele az események menetébe). Az ilyen imával az imádkozó legfeljebb magát formálja. De ha a jövő nyitott – mondják a nyílt teisták –, és Isten dinamikus módon vesz részt a történelemben, akkor az imádság is valós dolog, amelynek során Isten válaszol az emberi kérésekre, és hagyja, hogy ezek a kérések megérintsék, befolyásolják őt, vagy hatással legyenek rá. 

PB.: Én magam kálvinistának, tehát a klasszikus istentan képviselőjének vallom, hiszek a predesztinációban, mégis szoktam könyörögni Istenhez…

MTA.: Erre egy nyílt teista azt mondaná, teljesen mindegy, hogy a felszínen ki milyen teológiát képvisel, aki imádságban kér valamit Istentől, aki könyörög Istenhez valamiért, az valójában implicit módon nyílt teista. Hiszen mit kér? Azt, hogy Isten beavatkozzon a történelem menetébe, és feltételezi, hogy a kérése megváltoztatja valahogy a történelem, illetve a sorsa alakulását, egyszerűen azért, mert az imádság hatással lesz Istenre. Egyszerűen fogalmazva: meghallgatja Isten az imádságát. 

PB.: Szerintük az imaéletünknek csak erre az egy szegmenségre van ez hatással? 

MTA.: Állításuk szerint a közbenjárás gyakorlata is nyílt teista előfeltevéseken alapszik. Ez az az imádság, amikor valaki miatt imádkozunk Istenhez. Azért, hogy a másik embernek így vagy úgy alakuljon a sorsa, hogy Isten segítsen neki valahogy, tehát egy másik ember – vagy emberek – érdekében járulunk Isten elé, azon egyszerű októl vezérelve, mert érdekel a másik személye, ügye, sorsának alakulása. 

PB.: De miért sugall ez a típusú imádság egy nyílt teista istenképet? 

MTA.: Azért, mert az a meggyőződés húzódik meg mögötte, hogy a jövő nincs determinálva, Istenre hatást lehet gyakorolni, éspedig nem csak a saját sorsunkat, hanem mások sorsát illetően is.

PB.: Milyen praktikus következményei lehetnek még ennek az újszerű istentannak?

MTA.: Például az, hogy Isten jósága” nem kompromittálódik. A nyílt teisták szerint a klasszikus istentan képviselői képtelenek Istent mentesíteni a felelősség alól a világban tapasztalható rosszért. Sőt, szerintük a klasszikus istentan veszélye, hogy Istent bűnrészessé teszi. 

PB.: MIért tenné bűnrészessé, illetve miben?

MTA.: Igazából minden rosszban, ami csak történik. Egyébként valamilyen szinten logikus, amit mondanak. Hiszen ha Isten előre elrendelt mindent, akkor el kellett rendelnie a negatív eseményeket is. Egyébként ezen a ponton eléggé felerősödik a polémia a kálvinizmus jelenlegi képviselői, például John Piperrel szemben, aki a nyílt teizmus egyik legerőteljesebb bírálójának számít. 

PB.: Ezt a kálvinisták, ha jól tudom, úgy szoktál feloldani, hogy különbséget tesznek Isten szándéka, azaz pozitív akarata, és megengedő akarata között. 

MTA.: A nyílt teisták szerint ez művi különbségtétel. Hiszen még ha arról is van szó, hogy Isten csak” megengedi a rossz bekövetkeztét – úgy, hogy közben meg tudta volna akadályozni –, akkor Isten így is úgy is bűnrészes lenne. Ne feledjük, hogy bűncselekménynek számít a cserbenhagyás is. A jogban ugye vannak mulasztások. Például létezik ilyen, hogy a segítségnyújtás elmulasztása.” Ez büntetőjogi kategória. Isten tehát meg tudta volna akadályozni, hogy valami megtörténjen, közbeléphetett volna, de nem akadályozta meg, nem lépett közbe, ergo bűnrészes. Ez viszont árnyékot vet Isten jellemére. Furcsán jön ki, hogy Isten részt vállal a gonosz világunkban való tombolásában.

PB.: Mindez, Istennek a gonosszal való kapcsolata, hogyan néz ki a nyílt teizmus rendszerében? 

MTA.: A nyílt teizmusban az a jó – állítják a nyílt teisták –, hogy Isten mentesül a bűnrészesség vádja alól. Nem vállal felelősséget a rosszért, pontosabban nem lehet őt felelősségre vonni. Arról van szó, hogy az embert elkötelezetten szereti, emiatt bizonyos mértékű szabadságot ad neki. Ez a szabadság azonban visszavonhatatlan, Isten nem szüntetheti meg, akkor sem, ha a teremtmény azt a Teremtője akarata ellen akarja felhasználni. Ilyen értelemben a világban tapasztalható erkölcsi gonoszság a teremtény szabadságának az Istennel szembeni kiélése”. Ezért következik be a gonosz. 

PB.: De így sem iktatjuk ki teljesen Isten felelősségét, hiszen Isten volt az, aki egy ilyen világot életre hívott, nem? Ha nem teremti meg, akkor nincs bűn sem, nem jelenik meg ez az anomália. 

MTA.: A nyílt teisták erre azt felelnék Schmid szerint, hogy ez annak a világnak a következménye, amit Isten azért hívott életre, hogy együtt egy közös kalandra vállalkozzanak. A teremtés aktusa magában foglalja a szabadságot, és így a kockázatot is. Isten szeretetéből megteremt a maga képmására egy lényt, hogy vele közösségre lépve éljen ebben világban. De a szeretet implikálja a szabadságot, a szabadság pedig a kockázatot, mégpedig annak kockázatát, hogy az ember nemet mond Istenre, és szembemegy az akaratával, visszautasítja a szeretetét. A szabadság itt a legfőbb érték, a bűn annak csak árnyoldala. 

PB.: Milyen egyéb pozitív következménye lehet a nyílt teizmusnak egy átlagos hívő hitéletére vonatkozóan a nyílt teisták szerint? 

MTA.: Schmid szerint például a rugalmasság az élet kiszámíthatatlan fordulatai közepette. A nyílt teizmus dinamikus történetként értelmezi az életet. Isten szeretetteljes bölcsességével és hatalmával vezet végig bennünket az élet kiszámíthatatlanságán. A nyitott teista nézet képviselői is beszélnek arról, hogy Istennek terve van az életünkre vonatkozóan, de elutasítják, hogy ettől a tervtől nem lehet eltérni. Arról van szó, hogy az élet ilyen-olyan kiszámíthatatlan, vagy előre nem látható változásaiban is bízzunk Isten bölcsességében. A téves döntések után is merjünk rá támaszkodni, rá hagyatkozni, bízva abban, hogy kreatív útmutatásokat fog adni számunkra. Ebben rejlik szerintük a lelkipásztori, lelkigondozói potenciál is, főleg ha totálisan becsődölt életekkel, sorsokkal találkozunk. Az ilyen zsákutcába jutott embereknek azt tudjuk mondani, hogy van alternatívájuk. Nem fátumszerű a sorsuk, hanem dönthetnek. Az életük egészen más irányba is haladhat. 

PB.: Hogyan foglalnád össze Schmid előadását? Említettük, hogy ő maga szimpatizál a nyílt teizmussal, sőt, ahogy láttam bizonyos fórumokon erősen propagálja is a téziseit. 

MTA.: Igen, egyértelmű, hogy pozitívan méltatja azt. Szerinte ez egy rendkívül izgalmas teológiai nézet. Megkérdőjelezi az evangéliumi teológia bizonytalan elemeit, amiket eddig magától értetődőnek tekintettünk. Végső soron az az előnye, hogy az istentan mélyebb vizsgálatára ösztönöz bennünket. Az is érdekes továbbá, ahogy megpróbálja feltárni az Isten és az ember közötti kapcsolat egyes aspektusait. Szerinte az is egy pozitív elem, hogy a teológia középpontjába ismét a Teremtő és a teremtményei közötti szeretetviszony kerül. 

Az is pozitív adalék, hogy újra megnyitja azt a kérdést, hogy az emberi beszéd mennyiben képes az isteni kijelentés hordozójává, vagy közvetítőjévé válni, különösen is Isten személyét érintő információk tekintetében. Ebből a szempontból érdekes vitát nyit újra, hiszen többféle Istennel kapcsolatos beszédmódra lelünk a Bibliában, és ugye kérdés, hogy ezek közül melyik a legegzaktabb. Vajon e beszédformák közül melyik alkalmas arra, hogy a legpontosabban fejezze ki Isten lényegét. Egyáltalán, mik a kritériumai az Istennel kapcsolatos helyes” és helytelen” beszédmódnak? Schmid szerint ilyen kérdéseket tett újra aktuálissá a nyílt teizmus. 

PB.: Megfogalmaz kritikát is? 

MTA.: Igen. Még az ő értékelése is az, hogy bár a nyílt teisták erősen hivatkoznak a klasszikus teizmus esetében a hellenista befolyásra (tehát hogy a klasszikus teológia istenképe nagyobbrészt görög filozófiai eszmékre épül, és hogy emiatt ez felülvizsgálatra szorul), ez azonban történelmi és ismeretelméleti szempontból is megkérdőjelezhető szerinte. A probléma az, hogy a nyílt teisták úgy gondolják, hogy ők előítélet-mentesek, hogy nincs az istentannal kapcsolatos prekoncepciójuk. Schmid szerint ezzel az ellenfeleik” – a kálvinisták, és a klasszikus istentan szekértolói – szerénytelenségét követik. A nyitott teistáknak tehát óvatosabban kellene érvelniük, és sokkal részletesebben ki kellene dolgozniuk az elképzelésüket. 

Ide tartozik az is, hogy a nyílt teisták sokszor azzal vádolják az újkálvinistákat, hogy egyes bibliai passzusokat kijátszanak más igékkel szemben, és hogy ezekre sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek. De Schmid szerint a nyílt teisták – ha ezt az eljárást tesszük meg evangelikál paradigmának – ugyanúgy a mai evangelikalizmus részének tekinthetők, ugyanis ők is ugyanúgy hajlamosak arra, hogy bizonyos egy irányba mutató igéket csokorba szedjenek, és azokat egyszerűen értelmezve, „laposan” olvasva bizonyítékként lobogtassák maguk előtt. Schmid szerint teljesen mindegy melyik oldalról van szó, ez a bibliai szövegeknek csak egy korlátolt, szűkre szabott magyarázata, amivel nem lehet megelégedni. Ráadásul emiatt a nyílt teisták elszalasztják azt a lehetőséget is, hogy krisztológiai szempontból következetesen továbbfejlesszék a nézetüket. 

De ha már Schmid összefoglalását kérdezted, ő a nyílt teizmust, mint rendszert a klasszikus istentan és a folyamatteológiai elképzelések közé pozícionálja. 

PB.: Már korábban is szóba jött a folyamatteológia. Említetted, hogy van kapcsolat a nyílt teizmus és a folyamatteológia között, de mik a különbségek?

Röviden: a folyamatteológiák (mivel nem egységes jelenségről van szó, ezért „teológiákról” kell beszélnünk) általában tagadják a semmiből való teremtést. Egyes folyamatteológiák szerint Isten nem képes kölcsönhatásba lépni a teremtett világgal, neki is alkalmazkodnia kell bizonyos felette álló metafizikai elvekhez. Ezért Isten nem is avatkozhat be a világ történéseibe személyes módon, például csodák, vagy különleges teofániák által. Lehetne még sorolni a biblikus gondolkozás számára hajmeresztő téziseket. Persze a nyílt teizmus nem megy ilyen messzire, de a kiindulási pont közös, nevezetesen hogy a jövő nincs előre megírva, vagy elrendelve, hanem az a különféle alternatívák közötti szabad választás eredménye.

Na most a nyílt teizmus megpróbálja integrálni mindkét modell, a klasszikus istentan és a folyamatteológia erősségeit, de az a helyzet – és ezt megint csak Schmid fogalmazza meg kritikaként –, hogy néha-néha ellentmondásokba ütközik. A történelem folyamata egyrészt nyitott számukra, de azért valamilyen boldog befejezéssel számolnak ők is. Nem tudni pontosan, hogy mi lesz a világ sorsa egy ilyen nyitott modellben. Milyen lesz az apokalipszis? Nincs ezzel kapcsolatban kidolgozott nézetük. 

Másrészt a nyílt teisták ugye azt állítják, hogy Isten abszolút tiszteletben tartja teremtményei önrendelkezését, szabadságát, csakhogy szerintük is előfordul, hogy Isten egyoldalúan beavatkozik az emberi történelembe, vagy az egyes ember életébe. Schmid kérdése jogos: létezik makromenedzsment mikrovezetés nélkül? Ha Isten beavatkozhat egyoldalúan az ember életébe, illetve a történelem menetébe, akkor vajon nem hárítjuk ugyanúgy Istenre a felelősséget, hogy nem akadályozott meg hasonló közvetlen beavatkozásokkal történelmi vagy személyes tragédiákat? Legalább bizonyos helyzetekben korlátozhatta volna az egyén szabadságát, hogy ne tomboljon szabadon a gonoszság, nem? Az egyes eseményeket miért nem irányítja úgy, hogy azok is megfeleljenek távlati céljainak? Vagy nincsenek is a világvégére vonatkozó távlati céljai? 

PB.: Érdekes, ahhoz képest, hogy Schmid elvileg nyílt teista, elég részletesen kritizálja a rendszert. Mivel zárja az előadását, milyen záró üzenetet fogalmaz meg a publikum számára?  

MTA.: Nem vagyok benne biztos, hogy Schmid egyetértene ezzel – mármint azzal, hogy ő nyílt teista. Az viszont biztos, hogy nem rejti véka alá a szimpátiáját. Erről tanúskodik, hogy az előadása végén kifejezi ellenérzéseit a konzervatív újkálvinisták intoleranciájával” szemben. Megállapítja, hogy a kálvinista oldalnak különösen is nehezére esik a nem konvencionális tradíciókritikai újításokat megvizsgálni. Ezeket a kálvinizmussal szimpatizáló közösségeket, egyesületeket, oktatási intézményeket szerinte egyszerűen sokkolta a nyílt teizmus megjelenése, ezért reagáltak rá ilyen hevesen. Nem riadtak vissza attól sem, hogy a nyílt teistákat eretneknek bélyegezzék, vagy hogy személyesen ítéljék el őket. Schmid szerint az ilyen reakciók mögött mély félelmek húzódnak meg, mintha a keresztyénség fundamentumait akarnák egyesek romba dönteni. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy a liberálisabb teológiai vonulatok részéről is hiányzik a hajlandóság, hogy megértsék a konzervatív vonal képviselőinek az aggodalmait. Ez a helyzet semmiképp sem jó. Schmid szerint konstruktívabb és civilizáltabb megoldás lenne, ha először is különbséget tennénk a teológiai álláspontok és az azokból levont következtetések között, és érdemes lenne a szembenálló felek túlzó aggályait is külön kezelni. 

PB.: Miért lenne intoleráns kritikával illetni egy teológiai rendszert, rámutatva annak alapvető hibáira?

MTA.: Lelkigondozói szempontból érthető, miért mondja ezt Schmid. Röviden összefoglalom ennek történetét, bár nem tartozik szorosan a témához, inkább csak a kontextus jobb megértését szolgálja. Nem csak az amerikai nyílt teisták kaptak heves kritikákat, hanem a német nyelvterületen maga Schmid is. Az egész történet akkor kezdődött, amikor a nyílt teizmussal kapcsolatos doktori dolgozatán dolgozott, és a németnyelvű IDEA Spektrum evangéliumi havilap szerkesztői megkeresték. Egy interjút készítettek vele a nyílt teizmussal kapcsolatosan, amit 2018-ban, a lap áprilisi számában le is hoztak – az igazsághoz hozzátartozik, hogy eléggé megvágva, és igencsak provokatív címmel: „Istennek nincs terve az életedre vonatkozóan”. Ezenkívül egy evangéliumi képzési intézet, a zürichi központú IGW is megkereste – ennek Schmid maga is tanára volt –, hogy tartson a kutatási témájában két előadást a csendes napjukon. A reakciók nem maradtak el: számonkérő olvasói leveleket kapott. Volt, aki „felségsértéssel” vádolta meg. Felix Aeschlimann, az evangéliumi szellemiségű beatenbergi bibliaiskola (ami ma már egy felsőoktatási akkreditációval rendelkező teológiai szeminárium) docense például kijelentette, hogy a “nyílt teizmus istene nem a zsidók és keresztyének istene”, hanem Homérosz istenei szintjén lévő entitás. Többen is kifejezték ellenérzéseiket Schmid gondolataival szemben, azt állítva, hogy Schmid a téziseivel átlépte azt a bizonyos vörös vonalat. Egy ismert svájci blogger-teológus, a kálvinista meggyőződésű Hanniel Strebel is írt egy reakciót. Ebben „garázdaságnak” minősítette a nyílt teizmust, illetve azt állította, hogy a nyílt teizmus egy torz istenképet propagál, amit akadémiai szinten nem szabad megtűrni. Az álláspontját bibliai passzusok garmadájával igazolta. Schmid szerint Hanniel úgy mutatta be őt, mintha a nyílt teizmus kvázi misszionáriusa lenne – mintha fű alatt akarná becsempészni és elterjeszteni a nyílt teizmust a német evangéliumi világban. Aztán a német Ron Kubsch, egy evangéliumi teológiai intézmény, a Martin Bucer Seminar tanára és vezetője is írt egy elég kemény hangvételű választ Schmid kijelentéseire. Schmid ezeket a „támadásokat” zokon vette, és arra hivatkozott, hogy a TSC és az IGW oktatójaként 13 év alatt egyszer sem hozakodott elő a nyílt teizmussal, nem is hirdetett nyílt teista eszméket; no nem azért, mintha nem merte volna megtenni, hanem egyszerűen azért, mert nem ilyen témában tartott kurzusokat (egyébként homiletikát, hermeneutikát és kommunikációt oktat). Ugyan a mára nemzetközinek számító, evangéliumi és karizmatikus vonásokat felmutató bázeli ICF Church lelkészeként kétszer is vendégül látta a gyülekezetével a kortárs nyílt teizmus szellemi tűzoszlopát, Gregory Boydot, de Schmid állítása szerint Boyd egyszer sem beszélt a nyílt teizmusról. Nem is valamiféle nyílt teista guruként” hívták meg, és nem kell keresni semmilyen összefüggést az ICF teológiája, vezetősége és a Boyd által képviselt nyílt teizmus között. Schmidnek rosszul esett, hogy megvádolták azzal, hogy az ICF teológiailag tapasztalatlan közönsége előtt propagálja a nyílt teista tanokat, ahogy az sem érintette pozitívan, hogy a különféle munkáltatóinak védekeznie kellett a heves kritikákkal szemben, sőt, több panaszos azonnali felmentését követelte. Azzal védekezett, hogy a nyílt teizmus egyszerűen csak a disszertációjának volt a témája. Nonszensznek tartja, hogy egy pár oldalas interjú miatt – úgy, hogy senki sem kereste fel személyesen – a kritikusok ilyen szintű végleges ítéleteket fogalmazzanak meg vele szemben. Nehezményezte azt is, hogy nem a témával kapcsolatos több mint 600 oldalra rugó kutatása alapján mondtak felette ítéletet, hanem egy pár oldalas interjú, illetve egy kétórás előadás alapján.

PB.: Hogyan értékeled Schmid védekezését?

MTA.: Elhiszem, hogy rosszul érintették a támadások, a támadásoknak senki sem örül. Viszont ha valaki lelkész, közszereplő, nyilvános fórumokon is felszólal, akkor számolnia kell azzal, hogy kritikákat fog kapni több oldalról is, főleg úgy, hogy évezredes keresztyén tantételeket kezd el feszegetni, de akkor is – fogalmazzunk egy picit enyhébben –, ha csak új megvilágításba helyezi ezeket. Ráadásul Schmid visszavágása” kissé tendenciózus, amikor azt veti az ellenfelei szemére, hogy szakmaiatlanok, illetve hogy „hermeneutikai naivitás” jellemzi őket, mivel úgy érvelnek, hogy igéket gyűjtenek csokorba, aztán kijelentik, hogy „ez a Biblia álláspontja.” Ez egy tipikus érvelés, de Schmid elfelejti, hogy a teológia, ráadásul a protestáns teológia mire épül: a Szentírásra, az írott kijelentésre, ami a norma normans (= a mértékadó norma), lásd sola scriptura. Az tehát nem hermeneutikai naivitás a teológusok részéről, hogy igehelyekkel érvelnek bizonyos vitás kérdésekben. Így vitáztak végig az egyháztörténetben, kezdve az apostoli atyáktól, végig a reformátorokig, és utánuk is minden evangéliumi teológus – igazából mindenki, akinek fontos volt a Biblia. Maguk a nyílt teisták is bizonyos igehelyekkel érvelnek a nézetük mellett. Márpedig ha vannak olyan igehelyek, amelyek explicit módon szembemennek a nyílt teista előfeltevésekkel, akkor minimum harmonizálni kell ezekkel a nyílt teizmust, vagy ha ez nem lehetséges, akkor felül kell bírálni azt. Schmid szerintem naív, amikor kijelenti, hogy ezeket a kérdéseket indulatok nélkül, nyugodtan, szépen, egy kávé mellett meg lehet beszélni. Az igazságról vitatkozunk. Egyszerűen nem tud mit kezdeni azzal, hogy némelyek bibliátalannak, vagy egyenesen eretnekségnek, heretikus tannak bélyegzik a nyílt teizmust. Schmid ebből stíluskérdést akar fabrikálni. Azt mondja, hogy nem lehet így diskurzust folytatni, ez csak személyes, vagy intézményes hatalmi politika, semmi több. Szerintem téved. Egyszerűen el kellene fogadni, hogy a nyílt teizmus nézeteit egyesek a saját meggyőződésük alapján tényleg eretnekségnek tartják. Miért kell azt feltételezni, hogy akik így nyilatkoznak, azok vagy nem értik, vagy direkt nem akarják érteni a nyílt teizmus állításait? Ne feledjük: nem másodlagos (lásd a keresztség módja, ideje), és nem is harmadlagos doktrínáról (lásd különféle eszkatológiai modellek) van szó, hanem a teológia gyökeréről és alapjáról, az istentanról. Az előadása alapján is egyértelmű: ha ezt megváltoztatjuk, akkor a teológiánk és a kegyességünk is módosításra szorul.

Folytatjuk!

Hozzászólás