31
okt
2020

Fundamentumok: A római katolicizmus keresztyénség?

Az alábbi írás szerzője Thomas William Medhurst baptista lelkész. Medhurst 1862-1869 között szolgált a Baptista Egyházban, a skóciai Glasgow-ban a North Frederick utcában. Szolgálata alatt az egyháza aktív gyülekezet plántálást, evangelizációt és különféle tanítói tevékenységet folytatott. A lelkészsége alatt megduplázódott gyülekezetének tagsága.

Mondandójának éle talán a mai fül számára bántóan hat, lendületes katolikus-ellenessége pedig mai szemmel, a II. Vatikáni Zsinat után 60 évvel anakronisztikusnak tűnhet. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a Tridenti Zsinat kánonjait, amikből Medhurst kiindul, a Római Katolikus Egyház soha nem vonta vissza, nem hatálytalanította. Az általa említett történelmi események is tényszerűek. Azt persze nem tagadhatjuk, hogy manapság sok olyan társadalmi cél lebeg előttünk, amelyekért – legalábbis időszakosan – közösen küzdhetünk katolikus egyháztagokkal és a római klérus egyes képviselőivel. De, különösen most, a reformáció évfordulóján (október 31.), emlékeztetnünk kell magunkat azokra a fundamentális, biblikus, a reformátorok által újra felfedezett és az evangéliumi keresztyének által közösen vallott hitelvekre, amelyekkel Róma soha nem azonosult, és amelyeket egyházi átokkal sújtott. Továbbá a szorosabb, ún. ökumenikus együttműködést megakadályozandó érdemes figyelemmel kísérnünk a Római Katolikus Egyházban jelenleg érvényesülő lesújtó tendenciákat: a leginkább a cölibátusra visszavezethető paphiányt, a folyamatosan és tömegesen előforduló molesztálási ügyeket és ezek eltussolását, az egyházi vezetés legfelsőbb köreibe is begyűrűző és egyre nagyobb befolyással bíró homoszexuális lobbit, valamint Ferenc pápa számtalan vitatható kijelentését.

 

A RÓMAI KATOLICIZMUS KERESZTYÉNSÉG?

T. W. Medhurst, Skócia, Glasgow

Tisztában vagyok vele, hogy ha vállalom annak bizonyítását, hogy a római katolicizmus nem tekinthető keresztyénségnek, akkor számolnom kell azzal, hogy „bigottnak, keménynek és kíméletlennek” neveznek. Mindazonáltal nem fogok meghátrálni, mert úgy gondolom, hogy ennek a témának a helyes megértése milliók üdvösségére van hatással.

Az egyik oka annak, amiért a pápizmus a 19-20. században ekkora hatalomra tudott szert tenni Nagy-Britanniában és Írországban, és hogy továbbra is növekszik a befolyása, az az, hogy sok protestáns az igaz keresztyénség egyik formájaként tekint rá; úgy gondolják emiatt, hogy gyengéden kell bánni a katolicizmussal még a nagy tévedései ellenére is. Sokan azt feltételezik, hogy a reformáció korában már megreformálták, és hogy már sokkal közelebb áll az igazsághoz, mint korábban. De továbbra is ugyanaz; és ha megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy olyannyira eltér az igaz keresztyénségtől és olyan szinten szemben áll azzal, hogy lényegét tekintve nem is keresztyénség.

A keresztyénség, ahogy arról a Szentírás könyvei tanúságot tesznek, nem más, mint a Krisztus általi megváltás. Úgy állítja elénk az Írás Krisztust, mint egyszerre tökéletes embert és örökkévaló Istent, mint Isten-ember közvetítőt; akit az Atya azért küldött, hogy mindazok helyettesítőjévé váljon, akiket Atyja neki adott. A keresztyénség azt tanítja, hogy Általa Isten igazsága felragyogott, és irgalma nyilvánvalóvá vált; hogy mindenki számára, aki bízik benne, Krisztus betöltötte a törvényt, és elhozta a teljes igazságot; hogy csak általa igazulhatunk meg Isten előtt; hogy Krisztus halála tökéletes áldozat volt, teljes elégtétel és engesztelés a bűneinkért, amiért Isten nem kéri számon a bűneinket, hanem ingyen, teljes bűnbocsánatban részesít bennünket. Továbbá a keresztyénség azt tanítja, hogy Krisztus felment a mennybe, és ott ül az Atya Isten jobbján; hogy elküldte a Szentlelket, hogy Ő legyen az egyetlen képviselője a Földön; hogy Krisztus az egyetlen közvetítő az igaz Isten és a bűnös ember között; hogy egyedül a Szentlélek által lehet bűnismeretünk, és hogy egyedül a Szentlélek vezethet el a Krisztusba vetett bizalomra; és hogy mindazok, akik bíznak Benne és engedelmeskednek neki, hitből és szeretetből fakadó engedelmességgel, üdvösséget nyernek, Isten papjai és királyai lesznek, és Benne elnyerik az örök életet.

Ez az a keresztyénség, amit az apostolok hirdettek. De az apostolokkal párhuzamosan a Sátán sem tétlenkedett, és azt hirdette, amit Pál „másik evangéliumnak” nevezett. Nyilván Pál nem arra utal, hogy ezt az üzenetet „másik evangéliumnak” hívták. Ez egyszerűen az, amiről azt mondja, hogy a „Sátán ravaszságával megcsalta Évát.” (2Kor 11,3). Így aztán néhányan, miközben állították, hogy az evangéliumot tanítják, eltántorították az embereket a „Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől.” De ezzel lényegét tekintve mégiscsak egy másik evangéliumot hirdettek. Pál, amikor azokról beszél, akiket megtévesztettek, ezt mondja: „csodálkozom, hogy attól, aki Krisztus kegyelme által elhívott titeket, ilyen hamar másik evangéliumhoz pártoltok. Pedig nincsen más evangélium, de egyesek megzavartak titeket, és el akarják ferdíteni Krisztus evangéliumát.” Ezzel azt akarja mondani, hogy csak egyetlen evangélium létezik, bár mást is lehet annak nevezni; azt mondja ezekről, akik megrontották Krisztus evangéliumát, hogy „ha valaki más evangéliumot hirdet…, az átkozott legyen” (Gal 6,1-9). Kijelenti, hogy ezek „álapostolok, szélhámosok, akik Krisztus apostolainak adják ki magukat”, és hozzáteszi, hogy „nem is csoda, mert maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát. Nem meglepő tehát, hogy szolgái is az igazság szolgáinak adják ki magukat, de a végük cselekedeteikhez méltó lesz” (2Kor 11,13-15).

Vizsgáljuk meg jól e szentírási szakaszok jelentését. Pál azt mondja, hogy nincs más evangélium; evidens módon ebből az következik, hogy ezek a tanítók nem a keresztyénség tanítói voltak, hanem a sátáni megtévesztés szolgálatában álltak.

Azt állítom, hogy Róma tanítása legalább annyira eltér a Szentírás tanításától, mint az, amit Pál másik evangéliumnak nevez; és hogy ezért az apostol szavai felhatalmaznak minket arra, hogy kijelentsük, hogy a római katolicizmus nem keresztyénség.

ELŐSZÖR is, a keresztyénség arról szól, amit Krisztus tanított és parancsolt a Szentírásban. De a római katolicizmussal kapcsolatban még az sem mondható el, hogy kizárólag a Szentírásra épülne. Jogot formál arra, hogy az abban foglaltaktól eltérjen – hogy kiegészítse a Szentírást a tovább hagyományozott tradíciókkal. Eltér az Írástól és hozzá is ad azáltal, hogy új dekrétumokat hagy jóvá. Például eltiltják az embereket az úrvacsorai kehelytől az ún. „misében”, ugyanakkor beismerik, hogy „a keresztyén vallás kezdete óta” ez nem volt tiltva (21. ülésszak, 2. fejezet). A római katolicizmus szerint a Szentlélek a zsinatokat és a pápát felhatalmazta olyan döntések meghozatalára, amelyek révén valójában a Krisztus által kinyilatkoztatott tantételek teljesen megsemmisülnek. Ezt nem nehéz bizonyítani, ha az olvasó törekszik arra, hogy nyomon kövesse, milyen következményekkel járt mindaz, amit Róma tanít a keresztség általi újjászületésről, az átlényegülésről, a szentségek és cselekedetek általi megigazításról, vagy a szentek segítségül hívásáról, amelyek teljesen ellentétesek Krisztus tanításával.

A Tridenti Zsinat kánonjait, amelyek 1546 és 1563 közötti ülések során születtek meg, a római katolicizmus „Bibliájának” tekinthetjük. Egy római katolikus pap még 1848-ban lefordította ezeket angolra Dr. Wiseman jóváhagyásával. A zsinat kimondja, hogy életre hívásának egyik célja az „eretnekségek kipusztítása” volt. Jó, de akkor mi az igazság mércéje? Kimondták, hogy Róma megkapta a szent iratokat és „az íratlan hagyományokat…, amiket a Katolikus Egyház szakadatlan folytonossággal megőrzött, és ezeket egyenlő jámborsággal fogadja el és tiszteli” (4. ülésszak); így tehát a „Szentírást azon értelmezés ellenében, amelyet tartott és tart az egyház, értelmezni ne merje senki, mert az egyháznak az igazi tiszte megítélni a szent iratok értelmét és értelmezését. Ezért az atyák egyhangú értelmezése ellenében értelmezni ne merjük” azt. (4. ülésszak).

De Krisztus azt parancsolta, hogy „mindent vizsgáljunk meg” (1Thessz 5,21); hogy „kutassuk az Írásokat” (Jn 5,39); hogy magunk győződjünk meg arról, ahogy azt a béreaiak tették, hogy a hallottak megegyeznek-e azzal, amit a Szentírásban olvasunk (ApCsel 17,19). Megparancsolja nekünk, hogy „az egészséges beszéd példájának tekintsük”, amit ő és az apostolai kijelentettek (2Tim 1,13). Azt parancsolja, hogy „küzdjünk a hitért, amely egyszer és mindenkorra a szentekre bízatott” (Júd 3). Róma azonban azt mondja, hogy „senki ne merje ezt megtenni”, és „arra buzdít minden keresztyén fejedelmet”, hogy „tartassák be” (az emberekkel) e „rendeleteket” (16. ülésszak), és ne „engedjék”, hogy ezeket az „eretnekek vitassák” (25. ülésszak). Egy római katolikusnak nem lehet saját véleménye. Elméjének a teljes behódolás és rabság állapotában kell léteznie. Ő maga nem tehet arra kísérletet, hogy megértse a Szentírást. De ha némelyek ezt mégis megpróbálják – ha meg merik fogadni a tanítást, és teljesítik Krisztus akaratát ahelyett, hogy kitalációkat fogadnának el és emberek parancsainak engedelmeskednének, amelyek teljesen felforgatják és elpusztítják Jézus igazságát és akaratát –, akkor Róma az állami uralkodót fogja megbízni azzal, hogy eltántorítsa őket, és pénzbírságokkal, bebörtönzésekkel és halálbüntetéssel arra kényszeríti majd őket, hogy lehetőség szerint mondjanak le arról, amit Isten megkövetel tőlük – arról, hogy akár a haláluk árán is ragaszkodjanak az igazsághoz és kövessék azt.

A Biblia, a teljes Biblia, és semmi más, kizárólag csak a Biblia lehet a keresztyénség zsinórmértéke és szabálya. Ez maga a keresztyénség, ha a tanítását elfogadjuk, ha az ígéreteire támaszkodunk, ha abba a Megváltóba vetjük a hitünket, akit bemutat, ha örömteli szeretetből engedelmeskedünk neki, és ha nem vagyunk hajlandóak követni más tanításokat. De a római katolicizmus mindezt tagadja; ennélfogva a római katolicizmus nem keresztyénség.

MÁSODSZOR, Krisztus megparancsolta nekünk, hogy legyünk „szelídek” az „ellenszegülőkkel” (2Tim 2,25). Azt mondja, hogy „szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt 5,44), illetve, hogy „tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket és áldjátok azokat, akik átkoznak” (Luk 6).

De a római katolicizmus az embereket gyűlöletre tanítja, és arra ösztönözi őket, hogy ha módjukban áll, üldözzék halálra azokat, akik nem fogadják el a tanítását. Gyilkos indulat és ördögi tettek jellemzik. „Megrészegedett a szentek vérétől.” A történelem lapjaira olyan figyelmeztetések vannak feljegyezve, amelyek mindenkit megszólítanak és minden generáció érzelmeire hatnak. Az egyik ilyen figyelmeztetés 1572 augusztus 4-ről származik. Ezen a napon a pápista egyház tagjai megfogadták, hogy lemészárolják a protestánsokat. Ezreket gyilkoltak le, akiknek az egyetlen bűnük az volt, hogy protestánsok. Párizs utcáit vér borította. A zokogás és a jajveszékelés hangjai keveredtek a harangok zúgásával, a fegyverek csörrenésével és a gyilkosok esküivel. A király, IX. Károly állítólag az ablaknál állt és hébe-hóba rálőtt a menekülőkre. A bűn, a kegyetlenség és szenvedés minden verziója szörnyűvé és irtózatossá tette ezt a félelmetes éjszakát. Soha nem került sor hasonlóra – egyetlen, a keresztyének befolyása alatt lévő városban sem –, hogy ilyen sokaság a vérontásban és a bűnözésben lelje élvezetét. Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy mi értelme visszaemlékezni egy ilyen távoli időbe nyúló szörnyűségre? Válaszolok: azért kell emlékezni rá, mert ezt a tettet a római egyház szentesítette, és úgy tekintettek rá, mint érdemre – a római egyház rendeleteihez és tantételeihez való hűség bizonyítékára. Amikor Rómában kézhez kapták ennek a tömegmészárlásnak a hírét, elsütötték az Angyalvár ágyúit. A várost kivilágították, és XIII. Gergely pápa és bíborosai körmenetben zarándokoltak el a templomokhoz, és hálát adtak a szentek kegyhelyein. A lotaringiai bíboros a IX. Károlynak írt levelében csodálattal telve és a véres cselekedetek láttán tapsikolva így szólt: „Minden reményemet túlszárnyalja, amit elért Felséged; soha nem gondoltam, hogy ez sikerül. Mindazonáltal mindig azt gondoltam, hogy felséged tettei gyarapítják Isten dicsőségét és halhatatlanná teszik felséged nevét.”

Egyesek szerint Róma abbahagyta az üldözést. De a tények mást mutatnak. Sem a cselekedetei, sem az előírt rendelkezései nem mutatnak ilyen irányba. Róma megerősíti, hogy  az egyház megváltoztathatatlan, megmásíthatatlan, tévedhetetlen és nem változik, kivéve akkor, ha a szükség vagy a jövőre vonatkozó tervei úgy kívánják. És bizony gyakran előkerülnek olyan tények, amelyek bizonyítják, hogy az üldöztetést még mindig jóváhagyja. Rómának jelenleg kevés hatalma van. Ez a másokat üldöző szellemiség jóllehet, egy időre fel van függesztve, de még mindig jelen van. Ha semmi nincs, ami visszatartsa, akkor nem képes a véleménykülönbségeket máshogy kezelni, csak kínpaddal, karóval, hüvelykujj-csavarral, spanyolcsizmával, orrgyilkosok tőrével és tömegmészárlással. Azok viszont, akik értékelik szabadságukat, azok, akik szeretik az igazságot úgy, ahogy az Jézusban előttük van, ne legyenek közösségben sem a sötétségnek eme cselekedeteivel, sem azokkal, akik ezeket alkalmazzák. Mutassuk meg, hogy nem tudunk szimpatizálni egy ilyen kegyetlen szellemiséggel; hogy szeretjük a reformáció mártírjainak nemes seregét és hogy őrizzük nevük emlékét – azok emlékét, akik meghaltak, hogy kiszabadítsák országukat és utódaikat Róma rabláncaiból.

Egyetértek Dr. Samuel Waldegrave-vel, amikor azt mondja, hogy „az angol papok egyházgyűlése okosan cselekedett, amikor Erzsébet királyné idejében elrendelték, hogy az ország minden plébániatemplomát John Fox mártírokról szóló könyvének egy másolatával kell ellátni.” És jó lenne, ha annak minden példánya „minden házban, sőt minden kézben” ott lenne. Mert „Róma megkettőzött erőfeszítéssel munkálkodik azon, hogy Nagy-Britanniát leigázza”, és a „nép megfeledkezett arról, hogy Róma szirénhangja bár elbűvöl, de el is pusztít.”

HARMADSZOR: Krisztus áldozatát illetően a keresztyénség azt tanítja, hogy „egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye” (Zsid 9,28), hogy akiket az ő áldozata megszentel „Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer és mindenkorra” (Zsid 10,10), azokat „egyetlen áldozattal örökké tökéletessé tegye” (Zsid 10,14). Ezek a szentírási passzusok kijelentik, hogy Krisztus áldozata egyszer és mindenkorra fel lett ajánlva, és hogy soha nem ismételhető meg. De Róma kijelenti, hogy Krisztust minden alkalommal újra feláldozzák, amikor az úri szent vacsorát, amit misének neveznek, celebrálják. És akik ezt bemutatják igazából áldozópapok.

A Tridenti Zsinat kimondja (22. ülésszak), hogy „mivel a misében történő isteni áldozat ugyanazt a Krisztust foglalja magába és áldozza fel vértelenül, mint aki a kereszt oltárán egyszer saját magát adta vérontásával áldozatul, ezért a szent zsinat azt tanítja, hogy ez az áldozat valóban engesztelő. Így már megtörténhet, hogyha igaz szívvel és helyes hittel, félelemmel és tisztelettel töredelmesen és bűnbánaóan járulunk Istenhez, „irgalmat találunk és kegyelmet kapunk, amikor segítségre szorulunk.” Ezen áldozattal az Úr kiengesztelődik, megadja a kegyelmet és a bűnbánat adományát, elengedi a vétkeket, és a legnagyobb bűnöket is. Egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz a felajánló is a papok szolgálatán keresztül, mint aki akkor a kereszten önmagát feláldozta, csakis a feláldozás módjában van különbség.” A zsinat gyertyák, tömjénezés és tradicionális, liturgikus ruhák használatát parancsolja; valamint azt, hogy a papok „a kehelyben feláldozandó borhoz vizet is keverjenek”.

A 9. fejezet első kánonában a zsinat kimondja, hogy „ha valaki azt állítaná, hogy a szentmisében Istennek nem igazi és tulajdonképpeni áldozatot mutatnak be, vagy hogy a szertartás nem más, minthogy magunknak Krisztust vesszük táplálékul, legyen kiközösítve.”

A 3. kánon arról rendelkezik, hogy „ha valaki azt állítaná, hogy a szentmise áldozata csakis dicséret és hálaadás, vagy csupán visszaemlékezés a kereszten történt áldozatra, és nem engesztelő áldozat, vagy hogy csak annak használ, aki veszi, és sem élőkért, sem halottakért, sem azok bűneiért, büntetéseikért elégtételükért és más szükségleteikért nem szabad felajánlani, legyen kiközösítve.”

A római katolicizmus Krisztusát újra és újra feláldozzák az élők és a holtak bűnének elengedése érdekében; az élőkért, és azokért is, akik a purgatóriumban (tisztítótűzben/szerk.) vannak. Ez tényleg a keresztyénség Krisztusa?

A 13. ülésszak első kánonjában a zsinat kimondta, hogy „ha valaki tagadná, hogy a legméltóságosabb oltáriszentségben igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus teste és vére, együtt az ő lelkével és istenségével, és emiatt az egész Krisztus, hanem azt mondaná, hogy ez csak jel, vagy ábra, vagy erő szerint van, legyen kiközösítve.”

Azonban a Biblia és a keresztyénség Krisztusa a mennyben van, „az Istennek a jobbján”, ahol „ő mindenkor él, hogy esedezzék azokért, akik általa járulnak Istenhez” (Zsid 7,25; Kol 3,1; Ró, 8.34); testi formájában sem fog visszatérni mindaddig a Földre, amíg másodszor „a bűn hordozása nélkül meg nem jelenik azoknak, akik várják őt üdvösségükre” (Zsid 9,28; 2Thessz 1,10), és „amikor majd csodálják mindazok, akik benne hittek” (1Thessz 1,10). De a római katolicizmus Krisztusa Róma oltárain van; állítólag papjai varázsigéi idézik meg, és ostya formájában és alakjában van jelen. Milyen félelmetes istenkáromlás ez! A pap kiejt bizonyos szavakat, megadja az ünnepélyes felszentelést, majd magasba emeli az ostyát. Kóstold!; érintsd!; nézd!; szagold!; vizsgáld meg! – ez csak ostya! De a pap megerősíti, a Tridenti Zsinat megerősíti, a római katolicizmus megerősíti, a téveszmék szegény áldozatai megerősítik – miközben meghajolva előtte kijelentik –, hogy, „ez a mi Krisztusunk, a mi Istenünk!” Itt van ennek a babonának a csúcspontja. Krisztus személyét egy falat kenyér jeleníti meg. Vajon ez a falat kenyér a Biblia Krisztusa? És az a rendszer vajon, ami deklarálja, hogy az, keresztyénségnek tekinthető?

NEGYEDSZER: A keresztyénség a római katolicizmus teljes ellentéte a bűnös Isten előtti megigazulásának módját illetően.

Hiszen mit mond az Írás? „A törvény cselekedeteiből senki sem fog megigazulni őelőtte” (Róm 3,20). „Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember a törvény cselekvésétől függetlenül (Róm 3,28). „Ahogy Dávid is azt az embert mondja boldognak, akinek Isten cselekedetek nélkül tulajdonít igazságot” (Róm 4,6). Izraellel kapcsolatban olvassuk: „mert azzal, hogy Isten igazságát nem értették meg, hanem a maguk igazságát igyekeztek érvényesíteni, nem engedelmeskedtek Isten igazságának, mert a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására” (Róm 10,3-4).

„Isten ugyanis Krisztusban … nem tulajdonította nekik vétkeiket” (2Kor 5,19). „Mert azt, akit nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Kor 5,21). „Mivel tehát megigazultunk hitből, békességünk van az Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róm 5,1). A keresztyénség által tanított tantétel az, hogy minden ember bűnös; hogy megigazulás nélkül egyetlen bűnös számára sincs remény; hogy egyedül Krisztus igazságának beszámítása igazít meg minket; és hogy az Ő igazságában hit által részesülünk.

De mit mond a római katolicizmus? Azt mondja, hogy az az igazság, amely által az emberek megigazulnak, az, amelyet a Szentlélek Isten kegyelméből, Krisztus által munkál ki bennük; hogy ennek eszköze a „keresztség szentsége … amelynek híján soha senki nem részesülhet a megigazulásban”; hogy ez az az igazság, amit a „benső ember” „fogad be”, amikor a Szentlélek megújít minket; hogy ez egy olyan igazság, amit „befogadunk”, amiben „részesülünk” és ami „belénk van öntve”, és nem tulajdoníttatik (6. ülésszak, 7. fejezet). A zsinat nyilatkozatai között szerepelnek a következő kijelentések: „Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazulttá tevő hit nem más, mint bizalom a Krisztusért bűnbocsátó isteni könyörületben, vagy hogy egyedül ez a bizakodás tesz megigazulttá, legyen kiközösítve” (6. ülésszak, 12. kánon). „Ha valaki azt állítaná, hogy a jó cselekedetekkel az elnyert megigazulás nem őrződik meg, és nem is nyer növekedést Isten szemében, hanem a tettek csak az elnyert megigazulás gyümölcsei és jelei, de nem növekedésének oka is, legyen kiközösítve (24. kánon). „Ha valaki azt állítaná, a megigazult ember jócselekedetei oly módon Isten adományai, hogy egyben nem a megigazult ember érdemei, vagy hogy maga a megigazult ember jócselekedeteiért, amelyeket Isten kegyelme által és Jézus Krisztus – akinek élő tagja – érdeméből tesz, nem érdemli ki valóságosan a kegyelem növekedését, az örök életet, és (amennyiben a kegyelem állapotában hal meg) az örök életbe lépést, s ugyanígy a dicsőség növekedését: legyen kiközösítve.” (32. kánon). Látható, hogy a római katolicizmus egyházi átokkal sújtja a keresztyénség igaz tanait!

De még egy dolgot hagy említsek, bizonyítandó, hogy a római katolicizmus nem tekinthető keresztyénségnek, bár sok egyéb bizonyíték is rendelkezésre áll.

ÖTÖDSZÖR: A keresztyénség azt mondja, hogy „mert egy az Isten és egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus” (1Tim 2,5), aki az Atya jobbján van (Ef 1,20), ahol ő „mindenkor él, hogy esedezzék” értünk (Zsid 7,25). A keresztyénség szerint csak egy közvetítő létezik, és csak Jézus által juthatunk Isten jelenlétébe, másképp nem.

De mit mond a római katolicizmus? Idézek „A májusi ájtatosság könyvecskéjéből”, ami pápai jóváhagyással jelent meg. „Nagy szükség van Máriára, hogy üdvösséget nyerj. Ártatlan vagy? Még ha ártatlan is vagy, nagy veszély fenyeget. Hány, még nálad is ártatlanabb ember esett bűnbe és kárhozott el végül? Bűnbánó vagy? A kitartásodban mégis bizonytalan vagy. Bűnös vagy? Milyen nagy szükséged van Máriára ahhoz, hogy megtérj. Ó jaj, ha Mária nem lenne, talán elvesznél! Ennek a hónapnak az ájtatossága azonban megszerezheti számodra pártfogását és üdvösségedet. Lehetséges, hogy egy ilyen gyöngéd anya segíthet meghallani egy ilyen odaadó fiút. A rózsafüzérért és a böjtért néha megadta a legnagyobb bűnösöknek is a kegyelem jelét. Gondolj bele, hogy mit meg nem tesz majd érted, ha egy teljes hónapra odaszánod maga a szolgálatára!

Itt azt látjuk, hogy Mária minden, Jézus Krisztus pedig semmi. A római katolicizmus azt tanítja, hogy helyénvaló az összes eltávozott szent közbenjárását kérni (25. ülésszak). Mennyire félelmetes, hogy a bűnösöket így tartja távol Jézustól, és akadályozza meg, hogy általa Istenhez jussanak.

A pápaság intézménye hangsúlyosan keresztyén-ellenes; szemben áll az összes Krisztus által viselt tisztséggel. Ellensége prófétai tisztének, hiszen láncra veri a Bibliát, amit maga Krisztus inspirált. Ellensége papi tisztének, hiszen a misével tagadja áldozatának hatékonyságát, amit egyszer és mindenkorra felajánlott a Kálvárián. De ellensége királyi tisztének is, mert letépi Krisztus fejéről a koronát, hogy feltegye a pápáéra.

Tényleg keresztyénségnek lehetne nevezni azt, ami annak éppen az ellentéte? Keresztyénség lehet az, ami gyűlöli, leértékeli, és megpróbálja elpusztítani a keresztyénséget? Keresztyénségnek lehet tekinteni azt, ami tiltja a lelkiismereti szabadságot és az egyéni véleményalkotás jogát? Ki ad parancsot a Biblia elégetésére? Ki tanítja a szentek és az angyalok imádatát? Ki állítja, hogy szűz Mária parancsol Istennek? Ki nevezi őt Isten anyjának és a mennyek királynőjének? Ki löki félre Krisztus közvetítő szerepét, és helyez másokat helyébe? Ki teszi az üdvösséget a gyónástól függővé – attól a gyónástól, ami olyan hitvány, hogy maga a Sátán is szégyellné? Keresztyénségnek lehet tekinteni azt, ami átkozott eretnekségként elítéli a hit általi megváltás útját? Keresztyénségnek lehet nevezni azt, ami pápai bullákkal és zsinatok rendeleteivel akarja előírni a fejedelmeknek és az egyszerű embereknek a keresztyének üldözését? Ki az, amelyik felesketi a püspökeit és az érsekeit, hogy teljes erejükkel üldözzék őket? Keresztyénség lehet az, ami életre hívja és fenntartja az inkvizíciót? Keresztyénségnek hívhatjuk azt, ami olyan kegyetlen és vérszomjas, hogy becslések szerint 1200 év alatt 50 milliónyit pusztított el Krisztus követői közül, ami átlagosan erre a hosszú időszakra lebontva évi 40 ezer embert jelent? Nem, nem lehet! A protestánsoknak mennydörögniük kell a választ, „nem!”

Egy ilyen rendszer támogatása azt jelentené, hogy Isten ellen harcolunk. De Isten azt követeli tőlünk, hogy „álljunk ellene az ördögnek” (Jak 4,7), és ne legyen közösségünk „a sötétség cselekedeteiben” (Ef 5,11) „Nincs béke Rómával” – ennek kell ott lennie az ajkunkon, és ennek kell meghatároznia az életünket. „Nincs béke Rómával” (Ryle püspöktől származó idézet/szerk.), akár leplezetlenül skarlátvörösben jelenik meg, akár a protestáns név köpenyét ölti magára.

A mennyei hang így szól (Jel 18,4): „Menjetek ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek bűneiben, és hogy a rá mért csapások ne érjenek titeket”. Ez a mennyei hang bizonyítja, hogy lehetnek igaz keresztyének a római egyháztestben is. De ez bizonyítja azt is, hogy bár benne vannak, valójában nem tartoznak oda; és így arra fognak törekedni, hogy kimeneküljenek belőle, hogy ne vegyenek részt a bűneiben.

Isten arról tájékoztat minket, hogy ez a rendszer a Sátán műve; hogy szolgái „az igazság szolgáinak adják kimagukat, de a végük cselekedeteikhez méltó lesz” (2Kor 11,15); hogy ő, a Sátán az, aki elfordítja az embert „a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől” (11,3); ő a szerzője a „titokban folyó törvénytiprásnak”, ami már akkor is működött, amikor az apostolok még éltek, és ami egyre inkább felfedte magát, és ami megmarad mindaddig, amíg az Úr Jézus el nem pusztítja, „megsemmisítve eljövetelének fenségével”; ez a rendszer „a Sátán munkája a hazugság minden hatalmával, jelével és csodájával és a gonoszság mindenféle csalásával azok számára, akik elvesznek, akik nem szerették az igazságot, hogy általa üdvözüljenek.” (2Thessz 2,7-10).

Azok, akik szeretik Istent, ugyanakkor kapcsolatban állnak ezzel a rendszerrel, hallják meg a parancsot, amely úgy szól: „menjetek ki belőle, én népem!” Semmilyen mértékben ne vegyünk részt bűneiben: szent utálattal tagadjuk meg összes szimbólumát; hűséggel és igaz felháborodással szabaduljunk meg romlottságától. Ne legyen semmiféle római katolikus kovász a tanainkban, hanem komolyan küzdjünk Jézus Krisztus evangéliumának tiszta hitéért. A keresztyén életgyakorlatból is száműzzünk minden római katolikus elemet. Ehelyett engedelmeskedjünk a hit és az élet minden területén Isten igéjének, és csakis annak. Semmi ne legyen a római katolicizmusból az istentiszteletünkben, a templomainkban, a külsőségeinkben és a ruházatunkban. Mivel Izrael tömjénezett a rézkígyónak, amelyet még Mózes készített, ezért Ezékiás darabokra törette (2Kir 18,4). Ugyanezen okból fejezzük be a keresztvetés római katolikus, babonás gyakorlatát, akár személyekről, akár épületekről van szó. „Menjetek ki belőle!”

Ti, akik az üdvösséget keresitek, menjetek Jézushoz. Isten őt magasztalta fel királyként és üdvözítőként. Egyedül ő képes megmenteni azokat, akik általa járulnak Istenhez. Az Atya kinyújtott karral készen áll, hogy a tékozló bűnbánót magához ölelje. A Fiú kész arra, hogy ingyenes, tökéletes és teljes megbocsátást adjon minden megváltott bűnösnek, és hogy megigazítsa azokat, akik rajta keresztül mennek Istenhez. A Szentlélek kész megszentelni, megújítani, vezetni és segíteni mindazokat, akik segítségül hívják. A megváltott bűnösök gyülekezete a Földön készen áll arra, hogy befogadjon közösségébe és osztozz vele örömeiben. Az angyalok felhangolták a hárfákat, az ujjaik a húrokon vannak már, és készek arra, hogy diadalmas fogadtatásban részesítsenek, és hogy örvendezzenek feletted. Gyere úgy ahogy vagy! Gyere azonnal! „Aki én hozzám jön” – mondja Krisztus –, „azt én nem küldöm el” (Jn 6,37).

Forrás: Tha Fundamentals (1917), III. kötet, 288-300.

1 Response

  1. Szilágyi József

    “… nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli Őt, és igazságot cselekszik.” (ApCsel 10:34b-35)
    “Testvéreim, én szívemből kívánom, és könyörgök értük Istenhez, hogy üdvözüljenek. Mert tanúskodom mellettük, hogy Isten iránti buzgóság van bennük, de nem helyes ismeret szerint.” (Róma 10:1-2)

Hozzászólás