Egy református reakció Cselényi László kálvinizmus „kritikájára”
/Az Evangelikál Csoport Egyesület megjegyzése: Egyesületünk és oldalunk az evangéliumi teológia széles spektrumát jeleníti meg – mind felekezeti tekintetben, mind a teológiai irányultság tekintetében. Ugyanakkor Cselényi László alábbi – a kálvinizmust, a kálvinizmus 5 pontját és magát a reformátort, Kálvint érintő – kritikája olyan kirekesztő és ellenségeskedést generáló hangnemet képvisel, ami teljesen szembemegy az evangéliumi egységre törekvő ethoszunkkal, amelynek a lényege éppen az, hogy párbeszédet folytassanak egymással az evangéliumi keresztyének különféle frakciói, és ne tévtanítónak bélyegezzék egymást. Ebből fakadóan természetesen igény szerint szívesen közzéteszünk arminiánus reakciót is, amennyiben annak célja nem az, hogy egymás hitét és üdvösségét megkérdőjelezzük/
Cselényi László előadása:
A reakció:
Drága Testvéreim!
Eredeti terveim szerint Cselényi László videója alá kívántam írni percek szerinti beosztásban az alábbi kommentsort. Mivel a megjegyzések, hozzászólások le vannak tiltva, egy ilyen cikk formájában tárom elétek az észrevételeimet.
Mivel magam nem vagyok szisztematikus teológus, csak egy mezei történész, nézzük meg Cselényi László állításait egyháztörténeti tények és összefüggések szempontjából. Ezek leginkább a videó második negyedórájában sorakoznak.
/Az előadásvideó perceit konkrétan feltüntetem, hogy a hivatkozott állítások leellenőrizhetők legyenek/
16’30” körül Cselényi azt állítja, hogy hibáira tekintettel kellett Kálvinnal Institúcióját nyolcszor átdolgoznia. Valójában Kálvinnak 1535-ből származó semmilyen alapvető állítását nem kellett revideálnia. Annál többet kellett az őt ért támadások miatt bővebben kifejtenie. Az eleve elrendelést az 1536-os Kis-Institúcióban éppen csak megemlíti az augustinusi kegyelmi kiválasztás formájában. Mivel azonban ellenfelei ebbe a kiragadott egy mondatba igyekeztek leginkább beleakaszkodni fő csapásirányként, az 1559-es Nagy-Institúcióban kénytelen volt részletes védelembe venni. Mindenek előtt leszögezi, hogy az üdvösség szempontjából nélkülözhető, de bibliai és gyakorlati szempontból is hasznos tanításról van szó. Valaki megszámolta, hányszor szerepel ezekben a fejezetekben a „tapasztalat” szó. Talán többször, mint az egész Nagy-Institúcióban együttvéve. Kálvin azt is hangsúlyozza, hogy az eleve elrendelés „hitem van, ezért ki vagyok választva” megállapítása téves, mivel még ez is látens üdvszerző jócselekedetté teszi a hitet. Az igazi látás benne csakis Krisztusra irányulhat. Éppen ezért nem lesznek a kálvinisták passzívak, mert arra néznek, Aki cselekszik. Magukban az engedelmességben erősítik a kiválasztás tudatát, körülöttük pedig arra bízzák a hatást, Aki mindent megtehet, de mindent saját elhatározása, saját tanácsa akaratából tesz. Nem teoretizálnak tehát, hanem a gyakorlatban foglalkoznak azzal, ami rájuk tartozik, és úgy tudnak eljárni, mint aki látja a láthatatlant.
22’30” körül Cselényi minden rosszat az ágostoni teológiára vezetett vissza. Augustinus az ember szolgai akaratában hitt. Ez magyarázza a massa damnatorum (elkárhozók arctalan tömege) tanítását, és az eleve tudásnál sokkal mélyebb gondoskodásnak tartotta az eleve elrendelést. Ha ez nem lenne igaz, akkor miért nem támadja Luthert hasonló elánnal?! Luther ugyanis hasonlóképpen ágostoni teológus volt. Ezt már azzal is bizonyította, hogy Erasmus De libro arbitro című műve ellenében megírta saját De servo arbitroját. Kálvin csak az augustinusi állítás második elemére hívta fel a figyelmet, hogy Isten nem azért mondja meg, mi lesz, mert tudja, hogy így fog történni, hanem azért lesz úgy, mert tudja, hogy így fog cselekedni.
Emitt Cselényi nyilván megmondja, hogy csakis a predestináció tanításából, annak szerinte tételezhető ésszerűtlen logikai képtelenségéből kíván érvet fabrikálni a tanítás ellenében. Ezzel nyilván bizonyítja saját szíve romlottságát, hiszen nyilván akarja bizonyítani, hogy saját képe szerint akarja Isten valóját meghatározni. Maga eszére támaszkodik, maga értelme szerint akarja meghatározni, milyen léte lehet Istennek, és milyen nem, függetlenül attól, ahogyan ő azt Magáról nyilván kijelenti.
24’21” Cselényi a „diktátor Kálvin” régtől ismert toposzait kezdi hangoztatni. Persze ebből logikusan következnek a tudatlanságot, betanítottságot kárhoztató kirohanásai, mintha a rossz kezdetekből csakis egy „lelki abszolutizmus kálvinizmus” következhetne. Arról persze nagyívűen elfeledkezik, hogy pont Kálvin volt az, aki az egyházat a legjobban elválasztotta az államtól. A régi toposzokat hangoztatja, amelyek részletesebb kifejtését és kritikáját alább a Castellio-ügynél foglaljuk össze.
25’00” Cselényi Castelliot idézi. Egy száműzött embernek sértettségében írt, katolikus támogatással kiadott és az ellenséges elemek által lelkesen idézett művét. Ilyen erővel akár Pázmány Pétert is választhatta volna. Pázmány ugyanis Luthert és Kálvint egyszerre gyalázta, és nem pártos torzításokat, hanem tudatos hazugságokat kreált a reformátorok ellen. Akármilyen divatja is volt (és van) Castellionak a Kálvin-ellenes körökben, nézeteit 1864 óta Magyarországon sem illik magában idézni. Így írtam erről az egyik tanulmányomban:
A különböző törekvésekre a református Fáy András (1786–1864) reagált 1842-es Óramutató című művében. Ebben dicsérte ugyan az ébredési protestantizmust laikus (értsd: nem papi, nem hierarchikus) és nyilvános (értsd: közérdeklődésből táplálkozó) szelleme miatt, ugyanakkor a protestantizmus lényegét a haladásban és a szabad vizsgálatban látta, ahol a reformáció átvette ugyan az ókori gyökerű haeresis–ortodoxia különbségtételt, de éppen maga meg is kezdte annak felszámolását, amikor nekiment a régi dogmáknak. A protestantizmus kialakulása által is katalizált fejlődés az újabb kor vízválasztójává az illiberalizmus–liberalizmus ellentétet tette, ahol a római katolicizmus szükségképpen az előbbi, a protestantizmus pedig az utóbbi oldalon áll. [Fáy ezzel teljes mértékben a Hegel–Schleiermacher–Baur-i definíció talapzatán áll. Magyarázatát elvégeztem itt Kovács Kálmán Árpád: A filozófia nyelve a magyar református ébredésben az előző századfordulón. Vita az erdélyi racionalizmusról. In: A „recepta religiók” évszázadai Erdélyben. Egyháztörténeti tanulmányok. (Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek 25.) Szerk.: Kolumbán Vilmos József. Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár, 2019. 247–272.] […] Fáy személyében, egyházszervezői tevékenységében és predesztinációtanában egyaránt nagyon keményen leszólja Kálvint. „[…] a nagy Lutherrel, békés Melanchtonnal és józan Zvinglivel egy rangba helyezni nem tudom; és vele mint emberrel megbarátkozni, annál inkább őt példányomul [értsd: példaképül] venni nem bírtam soha. Az absolutismusnak sem istennél sem embernél nem vagyok barátja! Ki genfi presbyteriumában, ezen protestáns inquisitio tribunaljában zsarnokilag elnökösködve, és megfeledkezve arról, hogy a reformatiót is vélemény-különbözés szülte, és ennek főelve lélekszabadság, eretnekeket üldözött, Castellio Sebestyént Genfből száműzette, Servetet, ki ellen vendégi, igazsági, keresztyéni jogokat megtapodott, elevenen megégettette, sok másokat tömlöczöztetett; sőt megfeledkezve, hogy ö maga is milly kínosan üldöztetett tanjai miatt, rendszeres munkát készített, a protestáns egyház azon jogának kivívására, hogy az eretnekeket tűzzel-vassal pusztíthassa; ki Zvinglinek jogát épen úgy foglalá el, mint Americus Vespusius a Colombét, — emberem soha nem lehetett.” Fáy András: Óra-mutató. Pest, Trattner–Károlyi, 1842. 23. Nem volt véletlen ez a hozzáállás a német típusú idealizmus és a hegeli dialektika uralmának idején. Madách Ember tragédiájában sem jelenik meg Kálvin, csak Luther, ő is csak a túl buzgó (vagy túbuzgó) fűtő személyében. Tekintsünk el attól, hogy a református Fáy gondolatmenete éppen a nyilvánosságelv szempontjából fordul önellentmondásba. Míg ugyanis a „nagy Luther” kiszolgáltatta egyházát a fejedelmi abszolutizmus „summum episcopusá”-nak, a „zsarnok és inkvizítor Kálvin” az egyházi főtanács által emancipálta azt a genfi városi befolyás alól. A „nemzet mindenese” végül – iskolai programjának részeként – a követendő képzésmetódusokról is szót ejt. Szerinte a bibliai holt nyelvekben, a (dogmatika-)teológiában, valamint a bibliaismeretben kiképzett pap egeket verdeső prédikációja is csak a füleknek papol. Fáy szerint a tradicionalista szellemben szóló prédikáció amúgy is csupán „önmagából szóló beszéd”. [ Ez nagyon súlyos és megvető nyilatkozat a hagyományos református hitvallásokkal szemben is, amelyek mindegyike szerint a prédikáció nemcsak Istenről, hanem Istenből való beszéd is („Praedicatio Verbi Dei est Verbum Dei”).
Révész Imre (1826–1881) tiszántúli püspök 1864-ben rengette meg az antikálvinista modernizmus egyik fontos elemét. Kálvin halálának háromszázados évfordulójára írt egyháztörténeti művében gazdag irodalomra alapozva, népszerűsítő stílusban bizonyította, hogy a Fáy-féle gondolkodás már az akkori tudományos szinten is meglehetősen korlátos, tendenciózus és ellenséges tudáson alapult. Az erőszakos inkvizítorként, türelmetlen zsarnokként, plagizátorként, a protestáns teológiai és egyházi abszolutizmus megalkotójaként beállított reformátor ugyanis nem akart soha senkinek a példa- vagy eszményképe lenni. Ő kizárólag Isten dicsőségére igyekezett mutatni. [ Révész Imre: Kálvin élete és a kálvinizmus. Pest, Osterlamm Károly, 1864, I–X.]
27’00” körül Cselényi – önmaga koncepciójához persze hűségesen – előkeríti a Szervét-per összes hazugságát. Azt persze nem mondja, hogy Kálvin figyelmeztette Szervétet, hogy Genfbe ne jöjjön, hogy a katolikusok már előbb halálra ítélték, és hogy a Nagytanács azért mondott ellent „diktátor”-ának, nehogy a Svájci Konföderáció egységét veszélyeztesse, ugyanis a katolikus kantonok kilépéssel fenyegettek az esetre, ha nem máglyára ítélnék. Nos, arra már szót sem érdemes vesztegetnünk, hogy Szervét egy szélsőségesen racionalista és materialista humanista volt. Azzal, hogy felfedezte a kis vérkört, úgy feltételezte, hogy megfejtette Arisztotelész lélektani alapkérdését, hogyan lesz a levegőből (elemi világ) dinamikus (melegvérűségben megragadható lélek. Felfedezéséért Szervét Istent nem dicsőítette, sem neki hálát nem adott, ellenben az emberi szellem erejére hivatkozva csak azt volt hajlandó elfogadni a Bibliából, aminek az igazságát az emberi értelem racionálisan beláthatja.
Talán Magyar Zoltánnak hívják azt az egyháztörténészt, aki a genfi konzisztórium (amit talán nem is úgy hívtak) tevékenységét kutatja. Ő azt mondja, a korabeli genfi súlyos ítéletszámok összehasonlítás szerint, arányosam a legalacsonyabbak közé tartoztak. A mérce túlvégén messze az a Spanyolország állt, ahol valamelyik válságos évben (talán 1569-ben) csak eretnekségért több mint tízezer embert végeztek ki. Magyar Zoltán szerint sehol nem volt máshol Európában gyakorlat, hogy először csak figyelmeztettek.
28’00” körül azt állítja Cselényi, hogy a Szervét-per kegyetlenségét a bécsi inkvizíciónál is átallották, és a Szent Bertalan-éji hugenottamészárlás ürügyéül is az szolgált. Nos, ki kell ábrándítanom: ha esetleg van is ilyen propagandisztikus hivatkozás rá (a jezsuita probabilitásetika korában semmi sem elképzelhetetlen) a bécsi inkvizíció tevékenységének és a Szent Bertalan-éjnek valójában semmi köze nem volt a Szervét-perhez.
30’00” Cselényi forrás nélkül közöl – talán – Institúció-idézeteket. Azt persze nem mondja hozzá, hogy 1.) Istennek elkülönítjük kijelentett (parancsoló) és titkos (dekretális) akaratát; 2.) hogy Isten csakis utóbbival rendelkezett a bűnről, mint akinek a kijelentett akaratával ellentétes dolgok sincsenek az ő (providenciális) akaratán kívül, mint aki mindenhatóságában a gonoszt is az Ő jó akarata véghezvitelére használja fel. Kálvin az Írás egyértelmű tanúsága szerint állítja: mivel a Szentírásban Isten leveti az ezzel kapcsolatban megfogalmazott vádakat, nekünk is ki kell mondanunk: Isten eleve elrendelése semmilyen formában nem teszi Őt a bűn eredő okává. Ahogy egyébként – korlátos hasonlattal élve – hétköznapi gondolkodásunkban sem szoktuk Marie Curie-t az atombombáért felelőssé tenni.
A dordrechti zsinat történetével nem foglalkoztam, de ajánlottak nekem egy könyvet róla, ami Saving the Gospel címen jelent meg. Vagyis ha nem a kontraremonstránsok nézetei szerint látjuk a Szentírás üzenetét, szükségszerűen a teológiai liberalizmus vagy a metodizmus operationalizmusához jutunk el. Ha pedig valamely vallásos cselekmény (pl. a megtérés) ex opere operato kiváltja az isteni kegyelem közlését, az mindenképpen szinergizmus, tehát látens katolicizmus. Az ennek a tendenciának ellene szegülő Dordrechti Kánonok és a Westminsteri hitvallás hitünknek olyan áldott összefoglalásai, amelyek miatt indokolt a reformáció korát 1648-ig kiterjeszteni.
33’00” körül rátér Cselényi a dordrechti zsinat – hogy keményebb szót ne használjak – „sajátos” történetfelfogásban való ismertetésére, hogy azután a 34’00” körül elhaló hangon rettenetes ítéleteket sorakoztasson, mintha a Contraremonstrancia elleni válaszkeresetükben nem maguk a remontránsok is hasonló büntetési tételek kiszabását kérelmezték volna… Az az állítás tehát, hogy itt egyirányú vádkeresetről lett volna szó, egyszerűen nem állja meg a helyét. Ráadásul tudomásom szerint a remontránsperben senkit nem végeztek ki, csak Oldenbarneveltet később, más cselekményéért (felsőbbség elárulásáért). Nos, a kor felajzott hangulata nem volt véletlen. 1609-ben fegyverszünet állt be a nyolcvanéves háborúban. Ugyanakkor már érlelődött a kor világháborúja, a harmincéves háború. A folyamatosan élesedő helyzet humanista „megoldása” lett volna Hugo Grotius természetjogi nézete. Grotius már kompromisszumot kívánt tenni a bibliai igazságok rovására. A népek jogában csak azokra az értékekre szabadna alapozni, melyek a természetes erkölcsi érzékeknek – nemcsak katolikus-protestáns, hanem keresztyén-mohamedán viszonylatban is – megfelelnek: pl. hogy nem szabad hazudni, az egyezményeket be kell tartani. Ez abban az időben nagy veszélyt jelentett volna a Németalföldi Köztársaság politikai nemzeti egységére, protestáns jellegű öntudatára, így szellemi és politikai önvédelmi képességeire nézve. Ne felejtsük el: 1648-ig (de 1635/42-ig mindenképpen) a katolikus túlhatalom fojtogató időszakát élte a protestáns Európa, amelyből csakis saját integer-volta védelme és megerősítése birtokában tudott kitörni. Ez végülis annyiban sikeres volt, hogy a Német-római Birodalom területén a katolikusoknak is le kellett mondaniuk az államelven egységesített katolikus társadalom erőltetéséről. Az 1648-es westphaliai békék a vallási türelem mint vallási erőszakmentesség hő kívánságával rossz kompromisszumot kötöttek az igazságkeresés rovására, amikor azt mondták, ha a teológusok eddig nem tudtak azonos értelemre jutni, akkor a hitbeli igazság igazából indifferens is, és csakis a polgári életben hitelesíthető hasznosság számít. A kompromisszum természetesen nem vonatkozott a Habsburgok német és cseh tartományaira.
34’33” körül rátér Cselényi az anglikán és puritán egyházpolitika jellemzésére, amiben csak az alábbi tények nem hangoznak el:
A főpatronátusi típusú egyházpolitikai berendezkedés protestáns jellegű államalakulatokban sem volt ismeretlen. Az angol parlament 1534-es határozata, az Act of Supremacy rendelkezett arról, hogy Jézus Krisztus után az angol egyház feje (supreme head of the Church of England) a király, és hazaárulást követ el az, aki a királyi jogot kétségbe vonja. Ez azonban a gyakorlatban az anglikán felső papság kinevezésének jogát jelentette, mivel az alsóbb fokon a királyi jogot a birtokos gentry patrónusi joga ellensúlyozta, amelynek birtokállományát a megszerzett valamikori kolostori földek gyarapították. Az angol polgárháború (1642-1649) és a lord protektorátus (1653-1658) szellemi képét meghatározó puritánok teokratikus rendben gondolkodtak. Ennek keretei között értelmezendő az az 1610-es óta képviselt nézetük, miszerint nem kérnek, de nem is adnak vallási türelmet. Tiszta és egyenes hozzáállás volt ez akkor, amikor üldözték őket. Uralomra kerülve azonban tiszteletben kellett tartaniuk a dzsentri (birtokos nemesség) rendi eredetű szerzett jogait, melyek közé a lelkiismeret szabadsága is beletartozott. A „szentek parlamentje” (1653) be kívánta vezetni ugyan a lelkészek állami bérezését egy általános központi vallásalapból, de a dzsentri lelkiismereti szabadságát sértette volna, ha patrónusként nem szólhat bele, milyen szellemben prédikálnak birtokain, így a tervezett intézkedést még ez a szűk, és hithűség szempontjából kétségen felül álló grémium sem tudta keresztülvinni.
A restauráció után a katolikusok és nonkonformista protestánsok jogait főleg a hivatalviselés területén korlátozták. Az 1662-es Corporation Acts (= Törvényhatósági Törvények) és Test Act (1673) hivatalosan 1828-ig érvényben maradtak. A „dicsőséges forradalom” parlamentjének 1689-es „Toleration Act”-je szabad vallásgyakorlatot biztosított mindazon protestáns vallásfelekezetek számára, amelyek elfogadták a Szentháromság dogmáját. A nonkonformisták vagy régi disszenterek (presbiteriánusok, independensek, kvékerek, baptisták) mellett a 18. század folyamán a hivatalos anglikán államegyház valamikori lelkészei által megteremtett arminiánus metodisták (John Wesley) és kálvinista metodisták (George Whitefield) részére is nyilvános istentiszteleti jogot biztosítottak. Bár a tolerancia érvénye alól az unitáriusok, a nem keresztény vallások és a katolikusok is ki voltak rekesztve, a törvény így is lehetővé tette, hogy az anglikán egyház dominanciája mellett 1707-től egy vallási szempontból protestáns meghatározottságú, de pluralista Nagy-Britannia alakuljon ki. A gazdasági prosperitásban fontos szerepet betöltő, nonkonformista kereskedő-tőkések és ipari vállalkozók hatására, valamint az Angliába történő ír katolikus bevándorlás kezelésére Robert Walpole kormánya 1726-ban elfogadtatta az „Indemnity Act”-et (=Felmentő Törvény). Ennek értelmében – szükség esetén – a főhatalomról szóló cikkelyt az állampolgári lojalitás tudomásul vételeként csak meg kellett hallgatni, de nem kellett utánamondani. Az 1773-as esküformula az alábbiakat várta el állampolgári hűségük bizonyításaként a korona katolikus alattvalóitól: 1.) a tridenti katekizmus egy szakaszának megtagadását, mely az eretnekek üldözhetőségéről szól; 2.) a jezsuita probabilitásetika megtagadását, mely a hitetleneknek tett esküt érvénytelennek tekinti; 3.) a pápa közvetlen és polgári joghatóságának megtagadását a Brit Birodalom területén. Bár az angol kormányzati politika korábban is tett számukra engedményeket, a katolikusok emancipációját csak az 1828-as „Toleration Act” biztosította.
Amellett hogy mindezen cselekmények az állami szuverenitás és az egyén lelkiismereti szabadsága helyes és társadalmilag hasznos egyensúlya körül vívódnak, hol lát itt olyat Cselényi László, hogy az evangélium ügyében „a westminsteri zsinat nem a királyok Királya, hanem a parlamenti alsó- és felsőházának dominanciája hozta volna döntéseit”?! [35’00” körül] Hacsak nincs egy hamis, más, saját, emberközpontú (antropocentrikus) evangéliumképe. Márpedig a mi nézetünk szerint az evangélium elsősorban az Isten örök dicsőségének és szentségének (hatalmának, igazságának, szeretetének) tükre, és nem az ember kiszolgálásának.
Összegzésként azt mondhatom: Ez a videó tele van hazugságokkal. Cselényi László azt az arminiánus missziót képviseli, amely valójában látens katolicizmus. A Szent Miklós legenda „a zsidó megtérése” története alapján akar misszionálni. A legenda szerint egy zsidó kereskedő vett egy Szent Miklós képet, és ráparancsolt, hogy vigyázzon a javaira. Amikor azt tolvajok mégis fölfedezték, fogott egy ostort, és jól megverte a képet. Ugyanekkor állítólag Szent Miklós megjelent véresen, tépetten az osztozkodó zsiványoknak, és megfeddte őket, hogy miattuk kínoztatik. A megijedt tolvajok félelmükben elmondtak és visszaadtak mindent. A meggyőzött zsidó kereskedő megkeresztelkedett. Az arminiánusok is azt hiszik, hogy ha ők megverhetik az ő kis istenkéjüket, az majd megjelenik a bűnösöknek, és ráveszi őket a megtérésre.
A szerző, Dr. Kovács Kálmán Árpád (PhD történelemtudomány) a Padragkúti Református Gyülekezet tagja
Azt mondom azért néktek: Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek; de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg az embereknek. Még a ki az ember Fia ellen szól, annak is megbocsáttatik; de a ki a Szent Lélek ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik.
Fenti szövegben egyetlen egyetlen egyszer sem használja a Bibliát a szerző, ennélfogva teljesen apokrif hangnemben tálal egyház, ill. történelemfilozófiai témákat, amiket ahányan vannak, annyiféleképpen veszik a bátorságot, hogy lássanak. Jézus mondja: Máté 7:26 És valaki hallja én tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, aki a fövényre építette házát: – A Jézus szavára való építkezés a filozófiai eszmefuttatásra is ugyanúgy igaz, fenti szöveg pedig nem Krisztus kőszikla-beszédére épül, ami nyilvánvalóvá teszi a homokra építkezést. Másik észrevételem igehelye: Luk 11:13 Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, akik tőle kérik. – Amely egyházban akármilyen kor diktálta bevett eljárásra hivatkozva embereket kínoztak, megégettek, lefejeztek egyházi parancsra, ott hogyan rendelkezhettek Isten Szent szellemével, sehogy, mert az ilyen lelkületű embereknek az Isten NEM ADJA A SZENT SZELLEMÉT, mivel a kettő egymást abszolút kizárja (vö. Ézs 1:15). A Krisztus parancsa ilyen cselekedetekre senkit nem hatalmaz fel (vö. 2Tim 2:19; Róma 13:10) Tehát hogy ezek a közönséges gyilkosok rendelkezhettek Isten Szent szellemével. Nem létezik szent inkvizíció, csak ördögi! Ezeknek utódai közül némelyek ma ezt állítják – ők szeretetből öltek –, ill. elődeik cselekedeteitől nem határolódnak el, mint fenti szöveg írója sem, hanem védő szöveget ír. Az írásban ez van: 1Tim 5:22 A kézrátevést el ne hirtelenkedd, se ne légy részes a más bűneiben; tenmagadat tisztán tartsd. – A mai egyházak összes tagja részes az elődök bűneiben, amiktől ha nem határolódik el, ugyanúgy a részesei, márpedig sokan nem teszik. Volna még mit mondani kritika gyanánt /pl. 1914-ben a ref. egyház könyvet adott ki, „Imádságok háborús időkre” címmel, amiben papok harci beszédei vannak, és kifejezetten fizikai ölésre buzdítás – ne mégis kinek a nevében?/ de nem viselik el, majd attól el fogják, aki elől kitérni nem lehet! (Vö. 2Kor 5:10)
1.) megírtam, hogy csak az egyháztörténeti tévedésekkel, csúsztatásokkal, hamisításokkal foglalkozom. Bibliiai igeverseket keresni indokolatlan. 2.) Aki elvakult és szektás módon fenyeget a Szentlélek elleni bűnnel, és próbál érzelmileg zsarolni, az önmagát ninősíti.
Summa: Ilyen emberekre nem vagyok hajlandó többet áldozni.
Tisztelt Szentesi Úr!
Önmagamat megtagadom, és néhány gondolatban mégiscsak reagálok az Ön által leírtakra:.
Alapvetően két dologra kell felhívnom szíves figyelmét:
1.) Nem tudom, miért várja el tőlem, hogy szöges ostorral verjem a hátamat a katolikus inkvizíció miatt?!
Kálvin az alábbiakban volt érintett az 1542-ben újjáélesztett Sacrum Officium tevékenységében (Hangsúlyozni szeretném, hogy a „Szent Hivatal” csak idézett intézménynév, de az Ön kedvéért megerősítem: bibliai értelemben én sem szentnek, sőt isteni átokkal terhelnek tartom ezt a bizottságot.) Tehát a Szent Hivatal néven újra elhíresülő római inkvizíció legtöbb áldozata kálvinista volt. Jóval több áldozata került ki közülük, mint az anabaptisták közül. Természetesen nem számoltuk ide az 1484-től (tehát jóval a reformáció előttről) jogfolytonos spanyol Inkvizíció tevékenységét, ahol a zsidó áldozatok száma a moriszkókét (kikeresztelkedett mórokét) előzi meg, és csak messze mögöttük lemaradva jönnek a protestánsok.
2.) Nem tudom, mi köze van a reformáció korának (1517-1648) a világháborúk korához (kezdete 1914)?!
De ha már Ön feltétlenül és megfellebbezhetetlenül valami adu-ászt akar kijátszani ellenemre, akkor hadd fejtsem ki ezen a területen is a gondolataimat!
Miért várja el tőlem, hogy szöges ostorral verjem az 1914-es „A háború és keresztyénség” miatt?
a.) Amit Ön a testi ölés dicsőítéséről ír, az konkrét hazugság. Ilyen valódi református hívőtől származó idézetet egy helyet sem fog tudni mutatni nekem.
b.) Mit ír Imre Lajos erdélyi református teológiai tanár az emlékiratában? „Hazánk különben is akarata ellenére sodródott bele a világháborúba […] így tamadt minden nemzetiség ellenünk, külföldön folytatott, nagy részben alaptalan propagandájával […] Már említettem, hogy Angliában [1912-ben – KKÁ] többen is érdeklődtek az öreg uralkodó, Ferenc József felől, és mindig feltették a kérdést: Igaz-e, hogy háború lesz, ha ő meghal? Most [1914-ben – KKÁ] látszott meg, hogy erre tudatosan előkészítették az európai köztudatot.”
c.) Ön öntudatlanul is azt a propagandát szajkózza, amivel a kommunisták (először a Galilei körösök) már a nagy háború alatt gyengíteni akarták a keresztyénséget.
d.) Ön ezzel az érvemmel szemben bizonyára a Mt 26, 52-re hivatozik. Akkor viszont hogyan magyarázza a Lk 22, 35-38-at? Még drága Jézusunknak is be kellett teljesítenie az ézsaiási „gonoszok közé számláltatott” próféciája mellett a bosszú- és a harci zsoltárokat is. (Ezzel Ön meg is kapta az első választ a biblicitásra vonatkozó igényére.)
Summa: Bármennyire is nem tetszik ez Önnek, a világháborút is (mint a zsidóknak az ő összes háborújukat – második biblicitási válasz) becsülettel meg kellett vívni. Hogy nem volt teljesen becsületes a magyarság hozzáállása, azt mutatja, hogy a mi népünk is elsősorban a győzelemre és nem a békére törekedett. Másrészt a magyar nemzet előkelő tagjai másokat (főleg a szegényparasztságot) lökdöstek oda a katonáskodásba. Mások lógóssággal és a háborún való nyerészkedéssel kérkedtek. Mindez a háború végére már a háború végére fellazította a társadalmi összetartást. De: Ki is akart igazságosabb békét, a központi hatalmak vagy az antant? – E kérdés megválaszolásához hasonlítsok össze az 1918-as bukaresti békét és a trianoni békediktátumot:
Előbbiben a központi hatalmak elismerték Románia birtoklási jogát Besszarábiára nézve. Magyarország néhány ezer km2 zömében lakatlan erdőterületet és csángó falut szerzett meg Romániától, Turnu-Severin (Szörényvár) lakosai népszavazáson dönthettek a Romániához vagy Magyarországhoz tartozás kérdéséről. (Románia mellett döntöttek.) Ez tehát valódi béke volt.
Az utóbbi békediktátumban Magyarország 2/3-át, a magyarság 1/3-át, az elcsatolt területeken majdnem 1/3-nyi (30%-os ) magyar lakosságot az érintettek bármiféle megkérdezése nélkül, főleg anyagi haszonszerzés okáért (vasútvonalak megszerzéséért) elcsatolták.
De még ebben a helyzetben sem esünk kétségbe, hiszen „Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak.” (Róm 8, 28). És itt megkérdezném: Ön tudja-e, hogy Isten eleve elrendelt végzésének eredménye, hogy Őt szeretheti?! (Ha ugyan szeretné, és nem itt gyűlölködne az Ő olyan igaz híveivel szemben, mint amilyen Kálvin is volt…) És ezzel Ön harmadszor is megkapta a választ a biblicitásra vonatkozó igényére.
Maradok tisztelettel:
dr: Kovács Kálmán Árpád
Tisztelt Dr. Kovács Kálmán Árpád!
Teljesen véletlenül akadtam Cselényi László videójára, de amit előadott a Kálvinista eleve elrendelés kritikájáról, az felkeltette az érdeklődésemet. Mert egyrészt nincs gyakorlata az egyházi hittételek kritizálásának a kereszténységben – holott egy rakás tévtan van forgalomban, amit a Biblia nem tanít –, másrészt nem is tudtam, hogy ezt a ref. egyház így tanítja. A Cselényi László kritikája szerintem megáll az eleve elrendelés ref. tévtanáról. Utána keveredtem erre az oldalra, ahol ön reagált erre a kritikára. Nos, az ön válasza késztetett a hozzászólásra, amiben nem volt célom kifejezetten a ref. egyházat támadni, hanem azt jegyeztem meg, hogy egyházi viták jellemzik az egyházi történelmet, tehát apokrif dolgokkal foglalkoztak inkább, mint az evangélium hirdetésére való koncentrálásra, tehát hogy gyarapítsák a kapott tálentumokat. Luk 19:13 Előszólítván azért tíz szolgáját, ada nekik tíz gírát, és monda nekik: Kereskedjetek, míg megjövök. – A keresztény egyháztörténelem főként nem erről szól, hanem hatalmi harcokról, tettleges bántalmazásokról, ahol a gyilkolásoktól sem riadtak vissza. Erre van egy mondás, – ha kardba helyezed a bizalmadat, elveszíted a keresztet – nem én találtam ki. Az sem az én feladatom, hogy megnevezzem ki kit gyilkolt fizikai értelemben, azt viszont a Biblia írja, hogy aki nem keresztényi módon él, ki kell közösíteni a gyülekezetből. (1Kor 5:11-13) Tehát a gyilkosságra nincsen feljogosítva senki a ker. gyülekezetben. Ezt nem tudták anno azok, akik magukat ebben gyakorolták? „Amit Ön a testi ölés dicsőítéséről ír, az konkrét hazugság. Ilyen valódi református hívőtől származó idézetet egy helyet sem fog tudni mutatni nekem.” Ezt olvastam: „„Veszessétek őket!” Katonák! Testvéreink! Kikre e nagy faladat néz s kiket harcmező felé vezető utatok idehozott a mi lakóhelyünkre… A honszerelmetekben, a vitézségetekben bizakodva kérünk: a háborgatóknak földére menjetek fel és a meglátogatásnak lakóit veszessétek el! Ezt a megbízást dobogja át szívünk a szívetekbe. A tágas csatatér bármelyik pontjára parancsoljon is benneteket a háború törvénye: ezt a megbízást el ne felejtsétek! … Eszetekben tartsátok, hogy kardok élén, fegyverek csövében, ágyúk torkában, a jövendőnk vajúdik! … Menjetek! … Az Isten áldjon! Az Isten segítsen! … „Előre!” … Ámen. Varga Csongor, berettyóújfalui ref. h.-lelkész. (Tartatott a harcmezőre induló 15. honvéd gyalog menetezred katonái előtt 1914 aug. 20-án.) (209.old.)” Ezt úgy kell érteni, hogy Isten segítsen a másik emberbe belevágni a szuronyt, csak mert más nemzetbeli? Hol van itt Krisztus? Ha maga nem érti, hogy mi a probléma, én nem fogom megértetni magával, majd a szellem kijelenti. És ha eddig nem jelentette ki, akkor a hiba az ön (önök, minden érdekelt) készülékében van. /Bocs, de nekem ez jön le./ A másik téma: „Ön tudja-e, hogy Isten eleve elrendelt végzésének eredménye, hogy Őt szeretheti?! (Ha ugyan szeretné, és nem itt gyűlölködne az Ő olyan igaz híveivel szemben, mint amilyen Kálvin is volt…” Hogy mennyire volt igaz hívő vagy nem, nem az én dolgom megítélni, nem is ismertem. Én a tiltott ölés gyakorlatáról beszéltem „Amely egyházban…”. Viszont akikben olyan szellem van, hogy embereket a földre dönget vele, hogy ott vonagljanak, rázkódjanak, miközben közöttük sétálva kajánul vigyorog, – az a sátán embere, hiszen az ige azonosítja az erejét: (2Thessz 2:9; Mt 24:24) Amit ráadásul a sz. szellem erejének tart, na ez már olyan, mint amikor Krisztust vádolták, hogy az Ördög erejével gyógyít. Csak itt fordítva van. Ami pedig az eleve elrendelés ref. hittételét illeti, hogy akiket Isten eleve az üdvösségre rendel, azokban ezt az üdvözítő munkát a világ teremtése előtt kiválasztottakban Ő maga végzi el, amihez a bűnös ember a maga részét nem teheti meg, mert az emberi érdem lenne, amely csorbítja Isten dicsőségét. Nos ez könnyen cáfolható tévtan, és hogy ezt vallja a református egyház, ismét azt bizonyítja, hogy akik ezt kitalálták, nem a szellem vezette őket. Ahol nem a szent szellem munkálkodik, törvényszerű, hogy tévtanokba keverednek, mert a tévtan a zavart emberi /vagy ördögi/ szellem terméke, amit igaznak tartanak és megtűrik. Itt a példa, Jel 2:20. Egyébként meg ha szembesül az eleve elrendelés tévtanával, szerintem az sem fogja zavarni, mert már régen rájött volna és zavarná, de nem történt meg. Az sem zavarja a kereszténységet, hogy ennyiféle egyház egymással és a Bibliával ellentétes dolgokat tanít – ami elválasztja őket – és fel sem tűnik nekik ez a hatalmas ellentmondás. Egy katolikus pap mondta, hogy a protestantizmus atomjaira bomlott, ellenben a katolicizmus rendíthetetlenül áll szakadás nélkül. Ja, a szakadékban, ahol Péter a kőszikla. Kérem, azért győz az ateizmus a kereszténység felett, mert hitehagyott, és amikor az ókori Izrael hitehagyottá lett, legyőzetett ellenségei által. Ma sincs másként. Ami meg a szablyát illeti, azért mondta Jézus, hogy vegyenek, hogy alkalma legyen kijelenteni, aki kardot fog … stb. sköv… Amit maga a háborúról mond, arról a Biblia ezt mondja: 2Tim 2:3-4. /Egyébként meg nincs szándékom magával vitázni, a Tit 3:9 szellemében./
Tisztelt Szentesi Úr! Amennyire teológiailag meg tudom ítélni, Ön a donatista tévelygés fogságában van. Amit Ön Varga lelkész buzdító beszédéről ír, az az általam írtakat támasztja alá. Ez a „veszessétek el a minket háborgatással meglátogatókat saját földjükön” mondattal foglalható össze. Ez ne szépítsük: bosszúra való felhívás. Hogy a merénylő szerb komitácsik mennyiben táplálták ezt a haragérzést, arról családi történetek alapján is tudnék mesélni… De találunk-e ilyet a bibliai történetben? Olvassa el a Moáb elleni hadjáratból a 2Kir 3, 18-19-et ”
Kevés pedig még ez az Úr szemei előtt, hanem a Moábot is kezetekbe adja.
És megvesztek minden kulcsos várost és minden szép várost, és minden jótermő fát kivagdaltok, és minden kútfőt betöltötök, és minden jó szántóföldet behánytok kövekkel.”
Elemezzük a történetet. Izrael bosszúvágya jogos volt-e. Igen: maga Mésa király sztéléjéből tudjuk, hogy betörései során még a magzatokat is kivágatta a várandós anyák hasából. Ellentmond-e Izrael bosszúvágya a mózesi törvényeknek? Szintén igen. Az 5Móz 20. részben van az ún. „ostrom törvénye”, ahol a 19-20. versekben ezt olvassuk:
„Mikor valamely várost hosszabb ideig tartasz körülzárva, hadakozván az ellen, hogy bevegyed azt: ki ne veszítsd annak egy élőfáját sem, fejszével vágván azt; hanem egyél arról, és azt magát ki ne irtsad; mert ember-é a mezőnek fája, hogy ostrom alá jusson miattad?
Csak a mely fáról tudod, hogy nem gyümölcstermő, azt veszítsd el és irtsd ki, és abból építs erősséget az ellen a város ellen, a mely te ellened hadakozik, mind addig, a míg leomlik az.”
Ez a törvény tulajdonképpen a totális háború tilalma: a túlélőket is védte, hogy ne haljanak éhen az ostrom után, hanem legalább a testi táplálék minimuma rendelkezésükre álljon az újrakezdéshez. Azt ne tudom tudja-e, hogy pl. a Képes krónikában szerepel egy olyan megjegyzés a tatárjárás kapcsán, hogy többen voltak a pusztítók után éhínségben meghaltak, mint ahány embert a tatárok megöltek és elhurcoltak…
Tehát jogos volt-e Izrael bosszúvágya? Igen. Túlment-e az isteni parancsokon? Szintén igen. Eredményes volt-e? Igen is, meg nem is. Igen, mert totális volt a pusztítás, még a moábita trónörökös is meghalt (apja a városfalon áldozta fel), stb.
De mégsem, hiszen maga a szöveg kimondja, hogy azt a fő célt, hogy Moáb visszahódoljon Izrael uralma alá, „mind e mai napig” nem sikerült elérni.
Hasonlóképpen: Jogos volt-e a magyarság bosszúvágya? igen. Elég, ha az 1848-9-es délvidéki mészárlásoktól (pl. zentai koponyagúla) kezdve történtekre gondolunk? Túlment-e az isteni parancsokon? Ha az Ön által is hivatkozott jézusi parancsokra, és mindenek előtt a békességszerzés vágyára (aminek szíve közepe a tiszta evangélium szerb nyelvű hirdetése, amiben a magyarság az Úr missziós parancsához képest rendkívül gyengén teljesített), szintén igen. Eredményes volt-e ez a kölcsönös bosszúvágy? Az I. és a II. világháborúban magyarok és szerbek kölcsönösen hatalmas pusztításokat okoztak egymásnak. Ennek a folyanmatnak a betetőzése volt az 1944-5-ös délvidéki (partizán)vérengzés. És az eredmény? Ma a magyarok és a szerbek Európa két legmegcsonkítottabb országa. Nekünk főleg Erdély fáj, a szerbeknek Koszovó.
Pont a gyűlölködés sehová nem vezető útjának belátása az, ami miatt a szerb államelnök azt nyilatkozta, hogy korábban, ha a magyarok valakivel mérkőztek, a szerbek biztos, hogy az ellenfeleknek szurkoltak. ma biztos, hogy a magyaroknak. Az akkori berettyóújfalui helyettes (! – ifjonti hevességű) lelkész szította a gyűlölködést, ezért ki is esett a református egyház emlékéből.
Üdvözlettel:
Kovács Kálmán
Róm 12:19 Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr.
„Ha a te néped hadba megy ki az ő ellensége ellen, az úton, a melyen te küldöd el, és imádkozándik az Úrhoz, fordulván az úton e város felé, a melyet te magadnak választottál és e ház felé, a melyet építettem a te nevednek:
Hallgasd meg a mennyekből az ő imádságokat és könyörgésöket, és szerezz nékik igazságot.” (1Kir 8, 44-47)
Kedves Dr. Kovács Kálmán Árpád !
Köszönöm az építő írását nagyon hasznos volt számomra!
Tarsoly László