A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – IX. parancsolat

A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” – IX. parancsolat
– Többet kellene foglalkoznunk a szeretettel, és kevesebbet a szexszel –

(Korábbi részek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII. parancsolat)

Alább Michael J. Kruger (a charlotte-i Református Teológiai Szeminárium elnöke, az Újszövetség és a korai keresztyénség professzora) The Ten Commandments of Progressive Christianity (Cruciform Press, 2019) című művének részletes összefoglalása olvasható. Az említett kötet reakció Philip Gulley kvéker teológusnak, progresszív keresztyén szerzőnek az If the Church Were Christian – Rediscovering the Values of Jesus című művében kifejtett gondolataira.

Amint már láttuk, a progresszív keresztyénség határozottan moralista: nem az számít, hogy mit hiszel, hanem az, hogy hogyan viselkedsz. Milyen különös, hogy ez a megközelítés hirtelen elpárolog, mihelyst a szexualitással kapcsolatos kérdésekről van szó – ilyenkor a progresszívek hirtelen az erkölcsi szabadság és az erkölcsi választás híveivé vedlenek.

Azt el kell ismerni, hogy retorikai szempontból igencsak hatásos a nyelvezetük. Ilyeneket szoktak mondani: „Istent nem érdekli, hogy mit csinálunk az ágyban, a takaró alatt.” A progresszívek tulajdonképpen azt mondják, amit mindenki hallani szeretne: a szexualitás terén szabad vagy arra, hogy úgy cselekedj, ahogy akarsz, azt tedd, amire csak vágysz, és – ezzel együtt – jó ember vagy, aki pusztán a „szeretet” elvét követi. Itt mindenki jól jár. Fenntarthatsz bármilyen, erkölcsi szempontból megkérdőjelezhető szexuális tevékenységet, miközben még meg is veregetheted a saját válladat erkölcsi felsőbbrendűséged miatt. Gulley írása ezt a jól ismert közhelyet a szexuális szabadosság melletti teljes körű érvvé bővíti. Igazából jól felépített, tudatos, ravasz stratégiáról van itt szó.

Nézzük meg ennek a stratégiának az egyes pontjait:

Első lépés: a szexuális bűnökben élők erkölcsi erényeinek hangoztatása. A progresszív „játékkönyv” első lépése az, hogy meg kell mutatni: a vitatott szexuális életmódot folytató személyek valójában kedves, csodálatos és minden szempontból erényes emberek. E lépés célja megkérdőjelezni, hogy a szexuális bűn valóban súlyos dolog. Hogyan lehetne az, ha ilyen – egyébként minden szempontból rendes – emberek követik el? Másképpen fogalmazva: ha „jó fej” emberek élnek olyan módon, amit én magam rossznak tartok, akkor talán érdemes lenne újragondolnom az adott magatartással kapcsolatos nézeteimet. Gulley ezt a lépést zseniálisan hajtja végre. Az általa felhozott első példa egy nyolcvanas éveiben járó pár, akik élettársi kapcsolatban, azaz „vadházasságban” élnek. Gulley elmondja, hogy milyen „kedvesek”, meg hogy a „szerény otthonukban” mindig „szívélyesen fogadják” a hozzájuk betérő vendégeket, és hogy az unokáikról készült képek sorakoznak az otthonuk falán. Gulley ebből azt a következtetést vonja le, hogy a közöttük lévő mély szeretetnek és tiszteletnek, illetve a közösen megteremtett szerető otthonuknak semmi köze nem lehet a bűnhöz.

Csakhogy a keresztyének nem így gondolkodnak a bűnről. Nem igaz, hogy valami csak akkor rossz, ha rosszindulatú, kellemetlen emberek teszik vagy követik el. Keresztyénként nem az alapján ítélünk meg valamit, hogy az adott dolog „minek tűnik” számunkra a kísérőjelenségek fényében, vagy hogy mit „érzünk”. Keresztyénként azt képviseljük, hogy valami akkor rossz, ha ellentétes Isten jellemével – amelyet Isten erkölcsi parancsolatai tükröznek. Így aztán előfordul (sőt gyakori), hogy nagyon kedves, más szempontból egyébként erényes emberek helytelen magatartást tanúsítanak életük bizonyos területein. Tömörebben fogalmazva: nem csak sorozatgyilkosok követnek el bűnöket. A szomszédban lakó kedves idős hölgy is követhet el nagy bűnöket.

Gulley (és általánosan a posztmodern ember) nem következetes ezen a ponton. Ha a „kedvesség” alapján minősítünk „jónak” egy adott magatartásformát vagy tettet, mi történik, ha egy kedves, szimpatikus emberről kiderül, hogy olyasmit csinál, amit mindenki elítélendőnek tart? Gondoljunk például a pedofil cselekményekre, a szexuális abúzusra stb. Ilyenkor is azzal érvelnénk, hogy „hát más szempontból kedves emberekről van szó, tehát a tettük más megítélés alá esik”?

Második lépés: annak hangsúlyozása, hogy a szexualitásnál léteznek Isten számára jóval lényegesebb dolgok is. A progresszív stratégia következő lépése Isten szentségének a lekicsinylése. „Őt amúgy sem érdekli a szexuális bűn – mondják. – Nem igazán zavarja, vannak sürgetőbb feladatai is.” Gulley világosan kimondja ezt a már említett idős házaspár kapcsán: vannak dolgok, amelyek sokkal inkább lekötik Isten figyelmét.

Természetesen nem lehet megtiltani, hogy valaki így ábrázolja Istent: laza fickóként, mindenkit ölelgető nagypapaként, aki nem akar beleszólni az életünkbe, csak azt akarja, hogy boldogok legyünk. Ez azonban nem a Szentírás Istene. A Biblia Istene végtelenül szent, és igazából elég sokat beszél a szexualitásról és a szexuális bűnökről. Nem azért, mintha a Biblia Istene prűd vagy régimódi lenne, hanem azért, mert egyrészt a szexuális bűn emberségünk lényegét támadja, másrészt mert a legalapvetőbb és legszorosabb emberi közösséget, a házasságot rombolja – amely utóbbinak egyedülálló módon kell kiábrázolnia a Krisztus és az ő egyháza közötti szoros viszonyt (Ef 5,32).

Harmadik lépés: fel kell mutatni, hogy a vitatott szexuális viselkedés végső soron jóra vezet. Az előzőhöz hasonlóan ez a lépés is „zseniális”. Ezen a ponton Gulley bemutatja, hogy tulajdonképpen miként vezet a szexuális bűn pozitív eredményekre, vagy hogyan járul hozzá más problémák mérsékléséhez. Érvelése mögött egy ki nem mondott előfeltevés húzódik meg, nevezetesen, hogy valami akkor jó, ha „jóra” vezet. Vagyis a „jó” eredmény az azt előidéző viselkedés erkölcsi értékének bizonyítékául szolgál. A már említett idős házaspárral kapcsolatosan Gulley megjegyzi, hogy anyagilag megszorultak, így együttélésük egzisztenciális szempontból lehetővé tette boldogulásukat, továbbá így nem voltak többé magányosak, hiszen társra leltek a másikban. A stratégia jól működik, hiszen az, aki ezek után azt meri állítani, hogy az említett párnak nem kellene ilyen formában együtt élnie, érzéketlennek fog tűnni.

Ez azonban – még egyszer alá kell húznunk – nem bibliai nézőpont. Lehetünk úgy is empatikusak, együttérzők a nehéz helyzetben lévőkkel, hogy közben emlékeztetjük őket arra, hogy Isten útmutatását kell követniük a szexualitás terén is. Ez a két dolog nem zárja ki egymást. Sőt a keresztyéneknek muszáj megkérdőjelezniük (és elutasítaniuk) azt az előfeltevést, hogy a nehéz körülmények és helyzetek igazolják a bűnös tetteket vagy a bűnös életformát. Az, hogy képtelen vagyok kifizetni a lakbéremet, nem jogosít fel arra, hogy kiraboljak egy bankot – ezzel több mint valószínű a posztmodern ember is egyetért. Ez magától értetődőnek tűnik, mégis ezzel a logikával élnek, hogy „tisztára mossák” a szexuális bűnöket.

Negyedik lépés: minden jó történetben van egy antagonista, a jó nemezise, akit le kell győzni. Az idős házaspár története – talán nem nehéz kitalálni – úgy folytatódik, hogy a gyülekezet elöljárója, akit tájékoztattak az idős házaspár helyzetéről, „kritikus” és „indokolatlanul feldúlt” volt, és ahelyett, hogy asszertív módon és pozitívan reagált volna, „kerek perec megítélte” őket, és megpróbálta rájuk erőszakolni „saját szexuális mércéjét”. Gulley még azt is felrója az említett gyülekezeti vezetőnek, hogy fukar volt, és nem volt hajlandó anyagi segítséget nyújtani a vadházasságban élő idős párnak.

Gulley leegyszerűsítő módon közelít a kérdéshez. Narratívája szerint nem a szexuális bűnökben élő emberek jelentik a problémát, hanem kizárólag az, aki rámutat a bűnre. Itt látjuk magunk előtt a „posztmodern erkölcsöt” a maga teljes valóságában. Gulley beszámolójából teljesen hiányzik annak gondolata, hogy a bűn árt az embereknek, és hogy az említett gyülekezeti vezető talán joggal aggódott a pár lelki-szellemi állapota miatt. El sem tudja képzelni, hogy szeretetteljes dolog szembesíteni valakit a bűnnel.

Ötödik lépés: higgyük el, hogy Jézus a mi oldalunkon áll. Az utolsó lépés a szexuális bűnök igazolásában, hogy – látszólag – Jézushoz fordulunk, és az ő segítségét kérjük. Gulley itt előveszi az azzal kapcsolatos szokásos közhelyeket, hogy Jézus kegyelmesebb a bűnösökkel, mint a törvénytisztelőkkel. Persze nem meglepő módon előkerül az a történet is, amikor a bűnös asszony megkeni Jézus lábát, azt azonban már elfelejti megemlíteni, hogy az asszony nem a bűneivel dacolva, hanem azokat bánva ment Jézushoz. Jézus maga mondja, hogy „neki sok bűne bocsáttatott meg” (Lk 7,47). Igen, Jézus megbocsát a bűnös embernek, de annak őszintén el kell ismernie, meg kell vallania, hogy bűnös.

Összefoglalva az eddigieket: a progresszív keresztyének IX. parancsolata stratégiai szempontból egyfajta „remekmű”. A szexuális bűn igazolásának klasszikus menetrendjét követi, és első pillantásra meggyőzőnek tűnik. Végső soron azonban nem állja meg a helyét. Nem arra lettünk elhívva, hogy – figyelmen kívül hagyva a szexet – csak a szeretettel foglalkozzunk, hanem arra, hogy mindkettőt szem előtt tartsuk. Pál emlékeztet bennünket: „…légy példája a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tiszta életben.” (1Tim 4,12)