A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – X. parancsolat

A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” – X. parancsolat
– Fontosabb az e világi élet, mint a túlvilági –

(Korábbi részek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX. parancsolat)

Alább Michael J. Kruger (a charlotte-i Református Teológiai Szeminárium elnöke, az Újszövetség és a korai keresztyénség professzora) The Ten Commandments of Progressive Christianity (Cruciform Press, 2019) című művének részletes összefoglalása olvasható. Az említett kötet reakció Philip Gulley kvéker teológusnak, progresszív keresztyén szerzőnek az If the Church Were Christian – Rediscovering the Values of Jesus című művében kifejtett gondolataira

Végül elérkeztünk a progresszív keresztyénség tizedik és egyben utolsó „parancsolatához”. Ez egy „klasszikus” tézis, értve ez alatt, hogy az egykori keresztyén liberalizmus jól ismert szólamáról van szó. Nincs még egy olyan tézis, amely ilyen kifejezően ragadja meg a progresszív keresztyénség ethoszát. Ez a pont tárja fel igazán a progresszívek mentalitását: elfordultak az örökkévaló, transzcendens dolgoktól, azért, hogy csak és kizárólag a földi dolgokra összpontosítsanak. Ne törődjünk azzal, hogy mi lesz a halál után – mondják –, úgysem tudjuk, mi történik velünk. Csakis az számít, hogy segítsünk a szegényeken, enni adjunk az éhezőknek, és enyhítsük az emberi szenvedést. John Gresham Machen Keresztyénség és liberalizmus című művében pontosan rámutatott a liberális keresztyénség e jellemzőjére, amely végső soron a progresszív keresztyénségnek is egyfajta összefoglalása vagy összegzése.

Melyek e felfogás legfontosabb jellemzői?

Először is a lét horizontális aspektusának hangsúlyozása a vertikálissal szemben. A progresszív keresztyének is elismerik, hogy van valami baj az emberiséggel, csakhogy ez számukra kimerül a háborúkban, a szenvedésben, a szegénységben és a betegségben. Más szóval, az ember problémáját kizárólag horizontális szemszögből értelmezik: a probléma az, ahogyan az emberek ebben a világban egymáshoz viszonyulnak, és nem az – ami a történelmi keresztyénség nézőpontja –, hogy az emberek a szent Isten ellen lázadó, romlott, bukott bűnösök. Ez utóbbit nevezhetjük vertikális szempontnak (hogy hogyan viszonyul az ember Istenhez), de ezzel szemlátomást nem törődnek. Ennek következtében a progresszív keresztyénség legfőbb eszménye nem is lehet más, mint a jelenlegi, e világi problémák és nehézségek megoldása, kiküszöbölése. Az örökkévalóságról és a túlvilágról való beszédet legjobb esetben figyelemelterelésnek, legrosszabb esetben időpocsékolásnak tekintik. Gulley fájlalja, hogy az egyházat annyira „lefoglalja” a túlvilággal való foglalatoskodás, és „vagyonokat költ arra, hogy az embereket megmentse képzeletbeli helyek képzeletbeli veszélyeitől”.

Másodszor, a kegyelemből való megváltás helyett moralizmust hirdet. Ha nincs örökkévalóság, amely miatt aggódni kellene, akkor nyilván a legjobb (és a legtöbb), amit tehetünk, hogy a jó cselekedetekre összpontosítunk, kizárólag arra, hogy embertársaink segítségére legyünk. A progresszív keresztyénség legfőbb célkitűzése, hogy „jók” legyünk, és „jó” dolgokat tegyünk, tehát a kötelesség mint olyan. Gulley szerint, ha az egyház valóban keresztyén volna, azt tenné, amit Jézus tett: jobb életfeltételeket teremtene az emberek számára ebben a világban, és nem amiatt aggódna, hogy mi lesz velük a haláluk után.

Aki valamennyire ismeri Jézus tanításait, szavait, megdöbbentőnek kell találnia ezt a kijelentést. Jézus foglalkozott a túlvilággal – a halál utáni létezésünkkel, sorsunkkal –, sokat beszélt róla. Vegyünk csak egyetlen példát: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában.” (Mt 10,28)

Logikus, hogy bűn és ítélet híján (márpedig, ha nincs túlvilági élet, akkor nincs ítélet sem) nem marad semmi a progresszív keresztyének számára üzenetként, csak a moralizmus hirdetése.

Harmadszor, a bizonyossággal szemben a bizonytalanság hangsúlyozása a halál utáni élet tekintetében. Gulley érvelésének középpontjában az a meggyőződés áll, hogy a pokol mint olyan nem létezik. Így fogalmaz: „Úgy döntöttem, hogy semmilyen erőfeszítést nem fektetek abba, hogy megmentsem az emberek lelkét egy olyan pokoltól, amelyben nem hiszek.” Gulley könyvének e fejezetében többször is kijelenti, hogy a pokol nem létezik. De vajon honnan tudja Gulley? Miért ilyen biztos benne? Persze ezt nem támasztja alá semmivel, csak „kinyilatkoztatja”.

Ironikus, hogy mindeközben Gulley alázatos keresőnek állítja be magát, olyasvalakinek, aki bizonytalan a hitében. „Őszintén” bevallja, hogy nem jutott még el az istenismeret teljességére, és nem is hisz abban, hogy valaha is el fog jutni. Nos, ez a mozzanat rávilágít a progresszív keresztyénség legmegtévesztőbb és egyben legártalmasabb technikájára: először bizonytalannak mutatkozik – és másoktól is ezt várja el –, majd nem sokkal később becsempészi a képbe saját bizonyosságát, meggyőződéseit, amelyekhez tántoríthatatlanul ragaszkodik, remélve, hogy senkinek sem esik le, hogy érvelése mérhetetlenül képmutató és logikátlan.

Mire következtethetünk mindebből? Láthatjuk, hogy Gulley utolsó „parancsa” mesterien szövi egybe a progresszív keresztyénség legfőbb jellemzőit. Az emberre összpontosít ahelyett, hogy Istenre helyezné a hangsúlyt, a doktrínát – a tanítást – leértékeli az erkölccsel szemben, és a bizonytalanságot állítja mások elé „mérceként”, miközben mindvégig nagyon is biztos önmagában. Tragikus módon a progresszív álláspont teljesen elhomályosítja a keresztyénség valódi üzenetét – a Jézusról szóló üzenetet, az evangéliumot. Természetesen igaz, hogy Jézus közösséget vállalt a szenvedőkkel, gondoskodott róluk, és ugyanerre hívta a követőit is, a keresztyéneket. Ez azonban nem csaphat át moralizálásba, hanem csakis a Krisztus keresztjében elénk táruló kegyelemre adott válaszként értelmezhető. Sőt, keresztyénként soha nem lehet számunkra végső cél az időleges emberi szenvedés mérséklése (ad absurdum megszüntetése), mert még ha sikerülne is részleges eredményeket elérnünk ezen a téren – valamilyen módon sikerülne minden emberi szenvedést enyhíteni –, az emberiség legnagyobb, legégetőbb szükséglete – a bűn, az Isten elleni lázadásunk, lelki-spirituális „halálunk” és ennek eredményeképp örök kárhozatunk – továbbra is tátongó sebként éktelenkedne az emberiség „testén”. Jézus a következőre emlékeztet bennünket: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mt 16,26)