A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – II. parancsolat

A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” – II. parancsolat
– Az emberekben rejlő potenciál hangsúlyozása fontosabb, mint az, hogy megtört, gyarló mivoltukra emlékeztessük őket –

(Korábbi részek: I. parancsolat)

Alább Michael J. Kruger (a charlotte-i Református Teológiai Szeminárium elnöke, az Újszövetség és a korai keresztyénség professzora) The Ten Commandments of Progressive Christianity (Cruciform Press, 2019) című művének részletes összefoglalása olvasható. Az említett kötet reakció Philip Gulley kvéker teológusnak, progresszív keresztyén szerzőnek az If the Church Were Christian – Rediscovering the Values of Jesus című művében kifejtett gondolataira.  

Kevés olyan kérdés van, amely jobban elválasztaná a progresszív keresztyénséget a történelmi keresztyénségtől, mint a bűn kérdése. A bűn figyelmen kívül hagyása, sőt olykor-olykor egyértelmű elutasítása a progresszív keresztyénség alapvető jellemzője. John Gresham Machen évtizedekkel ezelőtt felhívta már erre a figyelmet a liberális keresztyénség kapcsán. Machen szerint a liberális keresztyénség nagyrészt a bűntudat „elvesztésében” gyökerezik.

Fel kell tennünk a kérdést: bűnösek az emberek? Ha igen, vajon mennyire súlyos az állapotuk? Közölnünk kell velük a diagnózist? Ha igen, hogyan tegyük? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy bűnösök vagyunk, Isten képmásaiként azonban potenciál rejlik bennünk?

Először nézzük meg, miként lehet megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy bűnösök vagyunk, ugyanakkor továbbra is magunkban hordozzuk Isten képmását. El kell ismernünk, hogy a progresszíveknek ez a tétele nyomokban tartalmaz igazságot – de csak nyomokban. A keresztyénség üzenete nem merül ki abban, hogy az ember bűnös. A „bűnös vagy!” üzenete önmagában kevés, sőt elégtelen. Krisztus valóban kiment a bűn hatalmából, de azután Lelke által elkezdi megújító munkáját minden egyes hívőben. Ily módon állítja helyre bennünk Isten képmását. Ilyen értelemben igenis beszélhetünk az emberben rejlő potenciálról – amelyet hangsúlyozni kell, és örülnünk kell neki. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy ez (az istenképűségünkben rejlő potenciál) csakis Isten üdvözítő kegyelme és Krisztus halála által valósulhatott meg. Ha ettől eltekintünk, akkor az emberben rejlő potenciál megerősítése hamar a humanista moralizmus egyik verziójává válhat. Másképp fogalmazva, hangsúlyoznunk kell mind a teljes romlottságunkat, mind pedig azt, ami a Lélek munkája révén bennünk rejlik – mindazt, amivel rendelkezünk Isten képmását hordozó teremtményként. A két aspektus összetartozik. Itt érkezünk el a progresszív üzenet hiányosságához. Az utóbbit szívesen elfogadják, de az előbbivel kapcsolatban tétováznak. Ismét szétválasztják azt, amit a Szentírás összekapcsol.

Miért történhet meg ez? Azért – és ez a második pont –, mert a progresszív keresztyénség elutasítja a bűnnel kapcsolatos szentírási tanítást. Persze itt valaki replikázhatna, hogy nem minden progresszív tagadja a bűnnel kapcsolatos bibliai tant. De a valóság azt mutatja, hogy ez nincs így. A progresszívek vagy szimplán tévesnek bélyegzik a bűnnel kapcsolatos keresztyén tanítást, vagy átértelmezik. Sőt azt állítják, hogy azok a keresztyén közösségek, felekezetek, amelyek hangsúlyt fektetnek az ember bűnösségére, igazából lelki abúzust követnek el, tehát „bántalmazók”. A progresszívek már csak azért is tagadják a bűn valóságát, mivel rendszerint magát a bűnesetet mint történelmi eseményt is elutasítják vagy csak mítosznak tartják. A teremtéstörténetet egyébként sem tekintik megbízható forrásnak, hiszen – mondják – roppant ellentmondásos és következetlen. Philip Gulley szerint fel kellene végre hagynunk azzal, hogy kárhozatot érdemlő nyomorult bűnösként tekintsünk magunkra.

Harmadszor, a progresszívek elutasítják Krisztus szabadító munkáját. A bűnről szóló bibliai tanítás elutasítása mögött egy még alapvetőbb bibliai igazság negligálása rejlik. A progresszívek szerint Jézus halálának célja nem az, hogy megszabadítson minket a bűneinktől, illetve azok jogos büntetésétől. Viszont ha valaki elutasítja vagy lekicsinyli a bűnről szóló bibliai tanítást, akkor „érthető módon” más okot kell találnia Jézus halálára. A progresszívek szerint Jézus nem szenvedhetett és halhatott meg a kereszten azért, hogy váltságot fizessen értünk, hogy elhordozza Isten bűneink feletti haragját, hiszen ez azt jelentené, hogy a bűn mégiscsak fajsúlyos dolog. Nem, a progresszívek más okokat keresnek.

Így jutunk el a progresszív keresztyénség másik fő jellemzőjéhez: a helyettes bűnhődés obligát elutasításához. Gulley kijelenti: az egyház általában úgy értelmezte az üdvösséget, hogy megmenekülünk a bűntől, aztán, amikor meghalunk, a mennybe jutunk. De mi volna – teszi fel a kérdést Gulley –, ha azt hinnénk, hogy ehelyett az üdvösség egy egész életen át tartó utazás az érettség, a szeretet és a teljesség felé? Nyilvánvaló, hogy ebben a képletben Jézus nem az, aki véráldozatával megmenti az emberiséget. Jézus itt csak valaki, aki példát mutat az érettségre, a szeretetre és a teljességre, valaki, akire, ha ránéznek a hívők, azt mondhatják: „Mi is lehetünk olyanok, mint ő!” Látszik talán, hogy a progresszív keresztyénség nemcsak a bűnről szóló bibliai tanítást utasítja el, hanem Krisztus kereszten végbement megváltói munkáját is. Így degradálódik a keresztyénség puszta moralizmussá a progresszívek kezében.

Végül – levonva az eddigiekből a következtetést – kijelenthetjük, hogy a progresszív keresztyénség nem tekinthető keresztyénségnek. Miután elvetették az eredendő bűn tanítását, és tagadják, hogy Jézus a bűnösökért halt meg a kereszten, kérdés, hogy mi marad meg a bibliai-történelmi keresztyénségből. Nem sok. Sőt John Gresham Machen (lásd I. parancsolat) azt mondaná, hogy ami megmarad, az minden, csak nem keresztyénség. Az eredmény valami egészen más. Egyszerűbb, ha ehelyett bízunk Pál apostol világos üzenetében: „Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok.” (1Tim 1,15)