A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – VIII. parancsolat

A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” – VIII. parancsolat
– A béke munkálása sokkal fontosabb, mint a hatalom, illetve a tekintély –

(Korábbi részek: I., II., III., IV., V., VI., VII. parancsolat)

Alább Michael J. Kruger (a charlotte-i Református Teológiai Szeminárium elnöke, az Újszövetség és a korai keresztyénség professzora) The Ten Commandments of Progressive Christianity (Cruciform Press, 2019) című művének részletes összefoglalása olvasható. Az említett kötet reakció Philip Gulley kvéker teológusnak, progresszív keresztyén szerzőnek az If the Church Were Christian – Rediscovering the Values of Jesus című művében kifejtett gondolataira. 

Azok számára, akik frusztráltak az intézményes vallás miatt, úgy tűnhet, hogy az egyházi vezetők csak a hatalom megszerzésével és megtartásával foglalkoznak. Sőt némelyek szerint az egyházak eleve vonzzák a hatalomra éhes, a mások feletti uralomra vágyó személyeket. A progresszív keresztyének – elvileg – ezt az állítólagos tendenciát szeretnék visszaszorítani, legalábbis mérsékelni.

Kezdjük azzal, hogy elismerjük, ebben a „parancsolatban” is felfedezhető némi igazság. Isten nem zsarnokoskodásra és hatalmaskodásra hívja az egyházi vezetőket, hanem alázatos és áldozatkész szolgálatra. Péter így mondja ezt a véneknek: „…legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.” (1Pét 5,2–3) Gulley számos példát felhoz a rossz egyházi vezetésre: kontrollmániás pásztorokat, illetve véneket, akik gátlástalanul átlépnek másokon, csak azért, hogy magukhoz ragadják a hatalmat. Valószínűleg nagyon sok keresztyén ismer hasonló történetet, akár saját tapasztalatból is. Ugyanakkor – az előző fejezetekhez hasonlóan –, még ha Gulley helyes diagnózist állít is fel, rossz (vagy erősen hiányos) gyógymódot prezentál. Lényegében azt állítja, hogy senki sem mondhatja meg nekünk, hogy mit tegyünk vagy mit higgyünk (bár ironikus módon Gulley egész könyve arról szól, hogy mit kellene hinnünk és tennünk). A probléma az, hogy túlságosan egalitárius megközelítést képvisel a vezetéssel kapcsolatosan – olyannyira, hogy végül nem hagy teret semmiféle tekintélynek az egyházban.

Egy kicsit részletesebben vizsgálva a kérdést: különbséget kell tennünk tekintély és tekintélyelvűség között. Gulley is megteszi ezt a szükséges különbségtételt. Míg az előbbi legitim, az utóbbi destruktív. A tekintélyelvűség a vezetés fentről lefelé irányuló, bántalmazó formája, amely mind az egyénnek, mind az egész közösségnek árthat. Maga Jézus is felismerte a tekintélyelvű vezetés veszélyeit: „Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok…”(Mt 20,25–26) Gulley-nak igaza van, amikor felveti, hogy előbb-utóbb foglalkozni kell ezzel a problémával, sőt minél előbb felszámoljuk a tekintélyelvűséget, annál hamarabb teremtünk egészséges légkört az egyházban. De rögtön felmerül a kérdés: hogy lehet eldönteni, hogy az adott vezetési stílus tekintélyelvű, vagy sem? Gulley ezen a pontos megemlít egy hasznos elvet: ha nem épít, hanem rombol, akkor tekintélyelvűségről van szó. Ez tartható definíció, és még biblikus alapjai is vannak, gondoljunk csak Pál szavaira: „Mert ha kissé túlozva dicsekszem is a hatalmunkkal, amelyet az Úr építésetekre és nem rombolásotokra adott, nem szégyenülök meg…” (2Kor 10,8) Ugyanakkor sok múlik azon, hogy ki hogyan értelmezi az építés és a rombolás közötti különbséget.

Adódik a kérdés: milyen is a tekintély legitim formája? Habár Gulley dicséretre méltó módon elítéli a tekintélyelvű vezetést, néhány kérdés továbbra is megválaszolatlan marad azzal kapcsolatban, hogy mi a helyes módja a tekintély gyakorlásának. Mi az egyházi, illetve gyülekezeti tekintély számára is elfogadható formája? Egyáltalán beszélhetünk ilyenről? Ez az a pont, ahol a dolgok homályossá válnak. Például, vajon az egyháznak van hatalma elítélni a hamis tanítást? Használhatják-e arra a tekintélyüket az egyházi vezetők, hogy megvédjék az igazságot, és leleplezzék a tévedéseket? Úgy tűnik, Gulley nem osztja ezt a nézetet. Elmeséli egy női lelkész történetét, akit progresszív teológiával kapcsolatos aggályok miatt citált maga elé egy egyházi bizottság. Gulley szerint már önmagában egy ilyen eljárás is a hatalommal való visszaélésnek tekinthető: „nem épít, hanem rombol”. Itt már nem valódi tekintélyről, hanem tekintélyelvű hatalomról van szó szerinte.

Gulley szerint az egyházi tekintély nem szól másról, csak „parancsokról és ellenőrzésről”. De kérdezzünk vissza: a helyes tanítás felett őrködni az hatalommal való visszaélés? Nem határozhatja meg az egyház, hogy mit tanítsanak és mit ne a kötelékébe tartozó személyek? Nem azt mondja Pál Titusznak, hogy a presbiternek az a feladata, hogy „ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket” (Tit 1,9)? És vajon a tekintély nem feltételez eleve valamiféle „parancsot és ellenőrzést”? Ha nem, akkor beszélhetünk egyáltalán még tekintélyről?

Gulley érvelése egyszerűen zavaros és következetlen, és kérdéseket vet fel az egyházi tekintélyről alkotott nézetével kapcsolatosan. Úgy tűnik, mintha Gulley számára önmagában a tekintély mint olyan helytelen, a tekintély gyakorlása pedig ab ovo zsarnokoskodás. Ez a tekintélyellenesség a progresszív keresztyénség általános jellemzője.

Kérdezzünk rá: mit jelent a békére való törekvés? Tegyük fel – követve Gulley tanácsát –, hogy az egyházban a hatalom helyett békére kell törekednünk. Mit jelent ez pontosan? Furcsa, de Gulley ezen a ponton elkezd a pacifizmus mellett érvelni, és korholja az USA-beli egyházakat, amiért a többségük támogatja az amerikai hadsereget. Gulley számára a „békének” ismét csak a horizontális aspektusa fontos: a nemzetek közötti béke, a katonai konfliktusok hiánya.

Az emberek közötti békés, harmonikus kapcsolatok alapvető bibliai értéket képviselnek. Amint már láttuk, a Biblia hangsúlyozza az egymásnak való megbocsátás (Lk 17,4), az egymással való megbékélés (Mt 5,24; ApCsel 7,26), a férj és feleség közötti harmonikus viszony (1Kor 7,11) és a különféle csoportok közötti ellenségeskedés megszüntetésének (Ef 2,16) jelentőségét. Gulley elemzéséből azonban teljesen hiányzik annak vizsgálata, hogy miként valósul meg az emberek közötti „horizontális” béke. Egyszerűen csak próbálkozzunk jobban? Az egyháznak az ENSZ miniatűr változatának kellene lennie? Merüljön ki abban a tevékenységünk, hogy tiltakozunk a háborúk és a fegyveres konfliktusok ellen? A Szentírásnak van válasza arra, hogy miként érhető el a béke, és az nem az, amit Gulley propagál:„Mert ő [Krisztus] a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést…” (Ef 2,14)

Az egymás iránti szeretetünk és az emberek közötti béke azzal kezdődik, hogy megértjük, mennyire szeret minket Isten Krisztusban. Ez utóbbi az előbbi alapja: „Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4,19) Más szóval, a horizontális – ember és ember közötti – béke alapja az, hogy felismerjük a vertikális – Isten és ember közötti – békére való ráutaltságunkat. Ezt az Istennel való „vertikális békét” egyedül ő, azaz Jézus tudja biztosítani.

Gulley-t szemlátomást nem érdekli, hogy miként teremtett békét Jézus. Számára a béke pusztán politikai és társadalmi jellegű fogalom. A progresszív keresztyénség így – mert közömbös számára a tanítás és Jézus váltsághalála – ismét puszta moralizmussá degradálódik.

Azt látjuk tehát, hogy a problémafelvetés helyes, de a megoldási javaslat téves. Gulley helyesen mutat rá a tekintélyelvű egyházi vezetőkkel kapcsolatos problémára – az anomáliára, hogy egyesek uralkodni akarnak a nyájuk felett, ahelyett, hogy gyengéden pásztorolnák. Az ilyen vezetők károkat okoznak úgy az egyes gyülekezeti tagoknak, mint az egész egyháznak. Ugyanakkor, bár Gulley diagnózisa helyes, az általa kínált gyógymód hibás. Azért, hogy megszabadítsa az egyházat a tekintélyelvű vezetőktől (értsd: a tekintélyükkel visszaélő vezetőktől), magát a tekintélyt akarja kilúgozni az egyházból, ami teljes mértékben bibliátlan törekvés. Ironikus módon így még sebezhetőbbé teszi az egyházat az ártó szándékú személyekkel és a hamis tanításokkal szemben. A rossz vezetés nem oldódik meg azzal, hogy megszüntetjük a vezetést. A megoldás nem ez, hanem az, hogy a rossz vezetést istenfélő, szelíd, de határozott Krisztus-központú vezetéssel kell felváltani.