A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – VIII. parancsolat
A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” – VIII. parancsolat
– A béke munkálása sokkal fontosabb, mint a hatalom, illetve a tekintély –
(Korábbi részek: I., II., III., IV., V., VI., VII. parancsolat)
Alább Michael J. Kruger (a charlotte-i Református Teológiai Szeminárium elnöke, az Újszövetség és a korai keresztyénség professzora) The Ten Commandments of Progressive Christianity (Cruciform Press, 2019) című művének részletes összefoglalása olvasható. Az említett kötet reakció Philip Gulley kvéker teológusnak, progresszív keresztyén szerzőnek az If the Church Were Christian – Rediscovering the Values of Jesus című művében kifejtett gondolataira.
Azok számára, akik frusztráltak az intézményes vallás miatt, úgy tűnhet, hogy az egyházi vezetők csak a hatalom megszerzésével és megtartásával foglalkoznak. Sőt némelyek szerint az egyházak eleve vonzzák a hatalomra éhes, a mások feletti uralomra vágyó személyeket. A progresszív keresztyének – elvileg – ezt az állítólagos tendenciát szeretnék visszaszorítani, legalábbis mérsékelni.
Kezdjük azzal, hogy elismerjük, ebben a „parancsolatban” is felfedezhető némi igazság. Isten nem zsarnokoskodásra és hatalmaskodásra hívja az egyházi vezetőket, hanem alázatos és áldozatkész szolgálatra. Péter így mondja ezt a véneknek: „…legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.” (1Pét 5,2–3) Gulley számos példát felhoz a rossz egyházi vezetésre: kontrollmániás pásztorokat, illetve véneket, akik gátlástalanul átlépnek másokon, csak azért, hogy magukhoz ragadják a hatalmat. Valószínűleg nagyon sok keresztyén ismer hasonló történetet, akár saját tapasztalatból is. Ugyanakkor – az előző fejezetekhez hasonlóan –, még ha Gulley helyes diagnózist állít is fel, rossz (vagy erősen hiányos) gyógymódot prezentál. Lényegében azt állítja, hogy senki sem mondhatja meg nekünk, hogy mit tegyünk vagy mit higgyünk (bár ironikus módon Gulley egész könyve arról szól, hogy mit kellene hinnünk és tennünk). A probléma az, hogy túlságosan egalitárius megközelítést képvisel a vezetéssel kapcsolatosan – olyannyira, hogy végül nem hagy teret semmiféle tekintélynek az egyházban.
Egy kicsit részletesebben vizsgálva a kérdést: különbséget kell tennünk tekintély és tekintélyelvűség között. Gulley is megteszi ezt a szükséges különbségtételt. Míg az előbbi legitim, az utóbbi destruktív. A tekintélyelvűség a vezetés fentről lefelé irányuló, bántalmazó formája, amely mind az egyénnek, mind az egész közösségnek árthat. Maga Jézus is felismerte a tekintélyelvű vezetés veszélyeit: „Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok…”(Mt 20,25–26) Gulley-nak igaza van, amikor felveti, hogy előbb-utóbb foglalkozni kell ezzel a problémával, sőt minél előbb felszámoljuk a tekintélyelvűséget, annál hamarabb teremtünk egészséges légkört az egyházban. De rögtön felmerül a kérdés: hogy lehet eldönteni, hogy az adott vezetési stílus tekintélyelvű, vagy sem? Gulley ezen a pontos megemlít egy hasznos elvet: ha nem épít, hanem rombol, akkor tekintélyelvűségről van szó. Ez tartható definíció, és még biblikus alapjai is vannak, gondoljunk csak Pál szavaira: „Mert ha kissé túlozva dicsekszem is a hatalmunkkal, amelyet az Úr építésetekre és nem rombolásotokra adott, nem szégyenülök meg…” (2Kor 10,8) Ugyanakkor sok múlik azon, hogy ki hogyan értelmezi az építés és a rombolás közötti különbséget.
Adódik a kérdés: milyen is a tekintély legitim formája? Habár Gulley dicséretre méltó módon elítéli a tekintélyelvű vezetést, néhány kérdés továbbra is megválaszolatlan marad azzal kapcsolatban, hogy mi a helyes módja a tekintély gyakorlásának. Mi az egyházi, illetve gyülekezeti tekintély számára is elfogadható formája? Egyáltalán beszélhetünk ilyenről? Ez az a pont, ahol a dolgok homályossá válnak. Például, vajon az egyháznak van hatalma elítélni a hamis tanítást? Használhatják-e arra a tekintélyüket az egyházi vezetők, hogy megvédjék az igazságot, és leleplezzék a tévedéseket? Úgy tűnik, Gulley nem osztja ezt a nézetet. Elmeséli egy női lelkész történetét, akit progresszív teológiával kapcsolatos aggályok miatt citált maga elé egy egyházi bizottság. Gulley szerint már önmagában egy ilyen eljárás is a hatalommal való visszaélésnek tekinthető: „nem épít, hanem rombol”. Itt már nem valódi tekintélyről, hanem tekintélyelvű hatalomról van szó szerinte.
Gulley szerint az egyházi tekintély nem szól másról, csak „parancsokról és ellenőrzésről”. De kérdezzünk vissza: a helyes tanítás felett őrködni az hatalommal való visszaélés? Nem határozhatja meg az egyház, hogy mit tanítsanak és mit ne a kötelékébe tartozó személyek? Nem azt mondja Pál Titusznak, hogy a presbiternek az a feladata, hogy „ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket” (Tit 1,9)? És vajon a tekintély nem feltételez eleve valamiféle „parancsot és ellenőrzést”? Ha nem, akkor beszélhetünk egyáltalán még tekintélyről?
Gulley érvelése egyszerűen zavaros és következetlen, és kérdéseket vet fel az egyházi tekintélyről alkotott nézetével kapcsolatosan. Úgy tűnik, mintha Gulley számára önmagában a tekintély mint olyan helytelen, a tekintély gyakorlása pedig ab ovo zsarnokoskodás. Ez a tekintélyellenesség a progresszív keresztyénség általános jellemzője.
Kérdezzünk rá: mit jelent a békére való törekvés? Tegyük fel – követve Gulley tanácsát –, hogy az egyházban a hatalom helyett békére kell törekednünk. Mit jelent ez pontosan? Furcsa, de Gulley ezen a ponton elkezd a pacifizmus mellett érvelni, és korholja az USA-beli egyházakat, amiért a többségük támogatja az amerikai hadsereget. Gulley számára a „békének” ismét csak a horizontális aspektusa fontos: a nemzetek közötti béke, a katonai konfliktusok hiánya.
Az emberek közötti békés, harmonikus kapcsolatok alapvető bibliai értéket képviselnek. Amint már láttuk, a Biblia hangsúlyozza az egymásnak való megbocsátás (Lk 17,4), az egymással való megbékélés (Mt 5,24; ApCsel 7,26), a férj és feleség közötti harmonikus viszony (1Kor 7,11) és a különféle csoportok közötti ellenségeskedés megszüntetésének (Ef 2,16) jelentőségét. Gulley elemzéséből azonban teljesen hiányzik annak vizsgálata, hogy miként valósul meg az emberek közötti „horizontális” béke. Egyszerűen csak próbálkozzunk jobban? Az egyháznak az ENSZ miniatűr változatának kellene lennie? Merüljön ki abban a tevékenységünk, hogy tiltakozunk a háborúk és a fegyveres konfliktusok ellen? A Szentírásnak van válasza arra, hogy miként érhető el a béke, és az nem az, amit Gulley propagál:„Mert ő [Krisztus] a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést…” (Ef 2,14)
Az egymás iránti szeretetünk és az emberek közötti béke azzal kezdődik, hogy megértjük, mennyire szeret minket Isten Krisztusban. Ez utóbbi az előbbi alapja: „Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4,19) Más szóval, a horizontális – ember és ember közötti – béke alapja az, hogy felismerjük a vertikális – Isten és ember közötti – békére való ráutaltságunkat. Ezt az Istennel való „vertikális békét” egyedül ő, azaz Jézus tudja biztosítani.
Gulley-t szemlátomást nem érdekli, hogy miként teremtett békét Jézus. Számára a béke pusztán politikai és társadalmi jellegű fogalom. A progresszív keresztyénség így – mert közömbös számára a tanítás és Jézus váltsághalála – ismét puszta moralizmussá degradálódik.
Azt látjuk tehát, hogy a problémafelvetés helyes, de a megoldási javaslat téves. Gulley helyesen mutat rá a tekintélyelvű egyházi vezetőkkel kapcsolatos problémára – az anomáliára, hogy egyesek uralkodni akarnak a nyájuk felett, ahelyett, hogy gyengéden pásztorolnák. Az ilyen vezetők károkat okoznak úgy az egyes gyülekezeti tagoknak, mint az egész egyháznak. Ugyanakkor, bár Gulley diagnózisa helyes, az általa kínált gyógymód hibás. Azért, hogy megszabadítsa az egyházat a tekintélyelvű vezetőktől (értsd: a tekintélyükkel visszaélő vezetőktől), magát a tekintélyt akarja kilúgozni az egyházból, ami teljes mértékben bibliátlan törekvés. Ironikus módon így még sebezhetőbbé teszi az egyházat az ártó szándékú személyekkel és a hamis tanításokkal szemben. A rossz vezetés nem oldódik meg azzal, hogy megszüntetjük a vezetést. A megoldás nem ez, hanem az, hogy a rossz vezetést istenfélő, szelíd, de határozott Krisztus-központú vezetéssel kell felváltani.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), a Niagara Biblia Konferencia által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
