A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – VII. parancsolat
A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” – VII. parancsolat
– Az igényeink betöltése fontosabb, mint az intézményeink fenntartása –
(Korábbi részek: I., II., III., IV., V., VI. parancsolat)
Alább Michael J. Kruger (a charlotte-i Református Teológiai Szeminárium elnöke, az Újszövetség és a korai keresztyénség professzora) The Ten Commandments of Progressive Christianity (Cruciform Press, 2019) című művének részletes összefoglalása olvasható. Az említett kötet reakció Philip Gulley kvéker teológusnak, progresszív keresztyén szerzőnek az If the Church Were Christian – Rediscovering the Values of Jesus című művében kifejtett gondolataira.
Dan Kimball They Like Jesus but Not the Church – Insights from Emerging Generations című könyvében rávilágított a fiatalabb demográfiai csoportok egyik legfontosabb jellemzőjére (amely jelentős eltérést mutat a korábbi generációkhoz képest), nevezetesen, hogy kiábrándultak az intézményes egyházból. Azt mondják ugyan, hogy Krisztust követik, de szkeptikusak az intézményes vallással, a vallási szervezetekkel szemben.
Művének hetedik fejezetében Gulley azon kesereg, hogy az intézményes feladatok (és működési zavarok) háttérbe szorítják az egyház küldetését és célját. Állítása szerint a legtöbb keresztyén egyszerűen nem hajlandó szembenézni ezzel. Úgy tűnik – írja Gulley –, hogy az emberek és az általuk létrehozott intézmények közös vonása, hogy figyelmen kívül hagyják a hibákat, még akkor is, amikor ezek a hibák megbénítják az egyház működését, akadályozva a növekedésben. Gulley számos hasznos észrevételt tesz ebben a fejezetben, de érveléséből érezhetően kiszüremkedik egyfajta „intézményellenes hangulat”, amely végül elválasztja Jézust az ő menyasszonyától, az egyháztól.
Nézzünk meg néhány szempontot ezzel kapcsolatban.
Először is, az egyház valóban nem tökéletes. Gulley-nak minden bizonnyal igaza van abban, hogy az egyház mint intézmény nem hibátlan. Számos példát felhoz olyan egyházi közösségekre, amelyek fukarok, belterjesek és az önfenntartás és a kézzelfogható eredmények megszállottjai. Akár még jogos is lehet a megjegyzése, hogy túl sok egyházat kvázi „vállalkozásként” vezetnek, és olyan „vállalati kultúrát” teremtenek bennük, amely inkább egy multihoz hasonlít, semmint Krisztus menyasszonyához. Az ilyen egyházak jobban aggódnak a részvényárfolyamuk, mint a körülöttük élő emberek és közösségek szükségletei miatt.
Sok mindennel egyet lehet érteni abból, amit Gulley felsorol, sőt valószínűleg ki tudnánk egészíteni a sort az egyéni történeteinkkel, tapasztalatainkkal is, már ami az intézményes egyház gyengeségeit illeti. Ez nem is annyira meglepő, tudván, hogy az egyház bűnös emberekből áll, és maga a földi egyház is e mostani, bukott világ része.
De – mindezek ellenére – nem szabad elfelejteni, hogy az egyház Krisztus menyasszonya. Az egyház még mindig Krisztus dicsőséges és csodálatos menyasszonya, és az is marad, akit Krisztus mélységesen szeret, és saját vére által megtisztított (Ef 5,25–27). Habár Krisztus testben való visszatéréséig nem is lesz tökéletes, joggal tekinthető szentnek, azaz Isten számára elkülönítettnek. Sajnos Gulley nem osztja ezt az egyházzal kapcsolatos biblikus, magasrendű nézetet. Számára az egyház mint intézmény lényegét tekintve nélkülözhető. Hogy miért? Mert szerinte alig van köze Jézushoz. Állításából ítélve úgy tűnik, hogy Jézus kevésbé törődött az egyházzal – sem a létrejötte, sem a fennmaradása nem tűnt számára különösebb prioritásnak.
Ezek a kijelentések megdöbbentőek, különösen Jézusnak az egyházzal kapcsolatos kijelentései fényében. Jézus az egyházra nem mint emberi képződményre tekintett, hanem úgy, mint aminek ő maga az életre hívója, építője és fenntartója: „Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem majd fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.” (Mt 16,18) Ezen túlmenően Jézusnak van gondja az egyház működésére is, különösen arra, hogy miként lehet helyreállítani és visszafogadni az elcsatangolt és elveszett juhokat, ahogyan arra a Mt 18,15–20-ban vázolt és már korábban is említett egyházfegyelmi eljárás kapcsán utaltunk. Fontos meglátni, hogy Jézus nemcsak a láthatatlan egyházzal foglalkozott – az egész világon szétszóródott hívőkkel –, hanem az egyház kézzelfogható, helyi megnyilvánulásával, a hús-vér helyi gyülekezettel is, amelynek szerves része az egyházfegyelem. Más szóval, Jézus megerősítette az egyházat mint intézményt is.
Gulley-nak eleve rossz a problémafelvetése, ebből fakadóan pedig hibás az általa kínált megoldás is. Mint már mondtuk, arra helyesen mutat rá, hogy az egyház tökéletlen intézmény. Valóban frusztráló látni, hogy egyes egyházakat teljesen lebénít a saját bürokráciájuk, intézményes működésük feltételeinek a biztosítása, hogy aztán ne tudjanak azzal foglalkozni, amire eredetileg az elhívásuk szól. De a Gulley által felkínált megoldás minden, csak nem megoldás. Ahelyett, hogy elvetnénk az intézményes egyházat mint „emberi intézményt”, vissza kell helyeznünk abba a szerepbe, amelynek betöltésére Krisztus életre hívta és építi saját dicsőségére. Nem szabad az egyházat pusztán a társadalmi problémák kezelésére szolgáló eszközzé degradálni. Bár az egyház a közösség szolgálatára van, elsődleges feladata mégiscsak Krisztus imádata és a róla szóló evangélium hirdetése.
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
