30
nov
2022

A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – I. parancsolat

 

A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” – I. parancsolat
– Jézus inkább a helyes életre vonatkozó példa, mintsem imádatunk tárgya

 

Alább Michael J. Kruger (a charlotte-i Református Teológiai Szeminárium elnöke, az Újszövetség és a korai keresztyénség professzora) The Ten Commandments of Progressive Christianity (Cruciform Press, 2019) című művének részletes összefoglalása olvasható. Az említett kötet reakció Philip Gulley kvéker teológusnak, progresszív keresztyén szerzőnek az If the Church Were Christian – Rediscovering the Values of Jesus című művében kifejtett gondolataira.

John Gresham Machen 1923-ban írta meg mára már klasszikusnak számító Keresztyénség és liberalizmus című művét. Ekkor még a nagy hírű református teológiai fakultás, a princetoni szeminárium professzora volt, ahonnan nem sokkal később távozni kényszerült az intézmény folyamatos liberalizálódása miatt. A könyv tulajdonképpen egyfajta válasz volt a liberalizmusnak a fővonalbeli felekezetekben történő felemelkedésére és hegemóniájára. Machen amellett érvelt, hogy a keresztyénség liberális felfogása nem csupán a hit újfajta megközelítése, nem is egyszerűen újszerű felekezeti nézőpont, hanem egy, a történelmi keresztyénségtől teljes mértékben eltérő vallás. Egyszerűen fogalmazva: a liberális keresztyénség nem tekinthető keresztyénségnek. Machen könyvének figyelemre méltó vonása nem más, mint prófétai jellege – megdöbbentő, hogy milyen előrelátó kijelentések szerepelnek benne. Machen úgy mutatja be a liberális keresztyénséget, mint a keresztyén hit moralista, terapeutisztikus verzióját, amely inkább a kérdéseket részesíti előnyben a válaszok helyett: legfőbb célkitűzése, hogy megmutassa, hogyan válhatsz „jó emberré”, ahelyett, hogy felmutatná, mit jelent a hit általi megigazulás és – ebből fakadóan – a szentségre való törekvés. A keresztyén hitnek ez az alternatív változata ma is létezik: progresszív keresztyénségnek hívják. Nem lehet tehát eléggé hangsúlyozni Machen művének jelentőségét – minden egyes teológusnak, teológushallgatónak el kellene olvasnia, sőt a teológiai képzéseket e mű elolvasásával illene kezdeni, és talán ezzel is kellene lezárni. Ha ezt tennénk, tisztában lennénk azzal, hogy hiába jelenik meg új címke alatt a liberális teológia („progresszív keresztyénség”), attól még sem nem új, sem nem forradalmi vívmány, egyszerűen csak ugyanannak a jól bejáratott rendszernek a felelevenítése, amely már generációk óta létezik és mérgezi a keresztyénséget.

John Gresham Machen

Kruger leírja, hogy akkor döbbent rá a liberális keresztyénség máig tartó jelenlétére, amikor rátalált Richard Rohr (hazánkban is jól ismert, progresszív teológiát képviselő, „világhírű” ferences szerzetes, keresztyén celeb) interneten posztolt áhítataira. Rohr egyik bejegyzésében tíz olyan alapelvet sorol, amelyet szerinte a modern keresztyénségnek meg kellene valósítania ahhoz, hogy releváns maradhasson a mai társadalomban is. Ezt a tíz elvet Rohr csak kölcsönvette, mégpedig egy kvéker szerzőtől, Philip Gulley-tól, aki az If the Church Were Christian – Rediscovering the Values of Jesus (Ha az egyház keresztyén lenne – A krisztusi értékek újrafelfedezése) című kötetében tárgyalja őket bővebben. Áhítatában – amelynek Rohr ironikus módon A lényeghez való visszatérés címet adta – egyfajta hitvallási iratként vagy nyilatkozatként hivatkozik Gulley „alapelveire”.

Richard Rohr

Nézzük meg tehát a progresszív keresztyénség első „parancsolatát”: Jézus inkább a helyes életre vonatkozó példa, mintsem imádatunk tárgya. Bizonyos szempontból ez az első parancsolat a progresszív keresztyénség mottójának is tekinthető. Ha választani lehet aközött, hogy Jézust imádjuk (ami magától értetődő módon megköveteli, hogy isteni lényként tekintsünk rá), vagy csupán egy példaértékű tanítóként tekintsünk rá (aki megmutatta, hogyan lehet igazán erkölcsös módon élni), akkor a liberálisok mindig az utóbbi megközelítést részesítik előnyben. Persze valaki mondhatná, hogy ez a parancsolat nem Jézus istenségének az elutasításáról, pusztán az eltérő hangsúlyokról szól. Nem lehet, hogy a progresszív keresztyénség valójában elfogadja, vallja Jézus istenségét, csak éppen az erkölcsi példáját helyezi előtérbe? Gulley írása – és Rohr hivatkozása – nem erről tanúskodik. Gulley – hűen követve ebben a teológiai liberalizmus egykori képviselőit – egyértelműen elutasítja Krisztus szűztől való születését, bűntelenségét és csodáit. Ezekre mind olyan mítoszként tekint, amelyeknek a célja Jézus „isteni státusba” emelése. Sőt Gulley szerint maga Jézus sem támogatta volna önmaga imádatát. Tagadhatatlan, hogy a progresszívek – még ha olykor-olykor mást állítanak is – csak és kizárólag erkölcsi példaként tekintenek Jézusra. Ezt a határozott álláspontot legtöbbször a megfogalmazással próbálják leplezni, úgymint például: „Nem számít, hogy Jézus Isten volt-e, vagy sem.” Természetesen nincs ebben semmi új. Machen idejében a liberális keresztyénség lényegében ugyanezt képviselte. Machen így fogalmazott: a liberalizmus példaként tekint Jézusra, a keresztyénség pedig Megváltóként. A liberalizmus a hit példájává teszi, a keresztyénség pedig a hit centrumává.

Philip Gulley

Ezen a ponton muszáj feltennünk a kérdést: van-e értelme, haszna a keresztyénségnek úgy, ha csupán erkölcsi példa számunkra Jézus? Több probléma is felmerül a megközelítés kapcsán.

Először is, Jézus nem pusztán erkölcsi tanítóként tekintett magára. Az igaz, hogy követői számára Jézus erkölcsi példa volt – pontosabban az is volt (lásd Jn 13,15). Jézus arra hívja tanítványait, hogy kövessék őt. De az nem igaz, hogy az evangéliumok csak így tekintenének rá – az evangélisták nem csak bölcs tanítóként vagy guruként mutatják be őt, mint aki hasznos életvezetési tanácsokat ad. Az evangéliumok elfogulatlan olvasása azt mutatja, hogy Jézus több, mint tanító. Az evangéliumokban Jézus a menny és föld Uraként jelenik meg. Az ezt bizonyító jánosi passzusokon kívül (pl. Jn 1,1; 1,18; 8,58; 10,30) Jézus istensége Máté, Márk és Lukács szinoptikus evangéliumaiban is nyilvánvaló tény. Michael Bird kanadai anglikán teológus közelmúltban megjelent művében (Jesus the Eternal Son – Answering Adoptionist Christology; Jézus, az örökkévaló Fiú) azt állítja, hogy még Márk is (akinek az evangéliuma, úgymond, a „legemberibb” Jézus-ábrázolást tárja elénk) határozottan magas szintű krisztológiát képvisel. Márk evangéliumában Jézus az „Úr”, maga Jahve, aki meglátogatja népét, aki megbocsájtja a bűnöket, aki a szél és a tenger Ura, sőt az egész világegyetem Bírája.

Másodszor, arról se feledkezzünk meg, hogy Jézusnak maguk a követői is Úrként hódoltak Jézus előtt. Míg a progresszív keresztyének látszólag bizonytalanok, sőt valójában elutasítóak Jézus imádatát illetően, addig az őskeresztyének egészen más hozzáállást képviseltek. Mivel Jézust Uruknak tekintették, fenntartás nélkül imádták őt. Különösen érdekes, hogy a legkorábbi keresztyének mindezt úgy tették, hogy közben teljes mértékben elkötelezettek voltak az egyistenhit mellett. Zsidó emberként pontosan azért imádhatták Jézust, mert hitték, hogy ő Izrael egyetlen és igaz Istene. Muszáj megjegyezni azt is, hogy Jézus soha nem utasította vissza a személyével kapcsolatos imádatot. Nem tűnt szégyenlősnek ezen a téren, nem volt számára kellemetlen, ha valaki leborult előtte, és dicsőítette őt (lásd Mt 14,33; Mt 28,8; Lk 24,52; Fil 2,10; Zsid 1,6, illetve a Jelenések könyve). De említést tehetünk a Szentírásban található és Jézus személyét érintő doxológiákról, valamint az első keresztyének istentiszteleti-liturgiai gyakorlatáról is, mint amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy a keresztyének körében Jézus személye kétségkívül imádat tárgyát képezte.

Harmadszor, Jézus erkölcsi példája csak akkor követendő (mégpedig normatív módon), ha ő egyszersmind Úr is. A liberális keresztyének sokat emlegetik Jézust úgy, mint példaképet, csak épp furcsa mód hiányzik a rendszerükből az indoklás, hogy miért is érdekelne bárkit is Jézus példája. Végül is, ha Jézus csak ember volt, miért gondolnánk, hogy magasabb rendű vagy jobb az ő sajátos erkölcsi kódexe, mint bárki másé. Egyáltalán, miért számít, hogy mit mondott vagy tanított? Főleg annak tekintetében, hogy Jézusnak számtalan abszolút állítás tulajdonítható, ami egyértelműen negatívum a progresszív keresztyének szemében. Ne feledjük, hogy a progresszív keresztyének szerint az erkölcs relatív, folyamatosan változik, kulturálisan kondicionált. Milyen alapon erőlteti rá az egyik ember saját normarendszerét, „erkölcseit” a másik emberre? – kérdezik a progresszívek. Ha így van, és Jézus ugyanolyan ember, mint mi, miért nem vonatkoznak rá ezek a kritikák? Erre egyes progresszívek azt válaszolják, hogy Jézusnak nem azért van erkölcsi tekintélye, mert isteni személy, hanem azért, mert próféta. Itt azonban megint vissza lehet kérdezni: honnan tudjuk, hogy ő valóban Isten prófétája volt? Ezt csak úgy tudjuk kideríteni, ha a Szentíráshoz fordulunk. Ez viszont felveti a kérdést, hogy vajon mit gondolnak a progresszívek a Szentírásról, a Szentírás természetéről. A legtöbb progresszív nem tartja megbízható dokumentumnak a Szentírást, és határozottan elutasítja az ihletettségét. De ha a Szentírás nem ihletett, és ezért nem is megbízható, honnan tudhatnánk, hogy Jézus valóban próféta volt?

Talán látjuk már, hogy a progresszív „Jézus mint erkölcsi példakép” megközelítés egyszerűen nem működik, ellentmondásos. Nem is beszélve arról, hogy a progresszívek Jézusra mint erkölcsi példaképre való hivatkozása teljességgel hiteltelen, mivel épp a progresszívek azok, akik nem követik Jézus tanítását. Hogy lehet Jézusra erkölcsi példaképként tekinteni úgy, hogy közben elutasítjuk azt, amit a házasságról tanított (lásd Mt 19,5–6), vagy szándékosan negligáljuk, hogy azt mondta, ő az üdvösség egyetlen és kizárólagos útja (Jn 14,6)? Ha eleve nem fogadnak el ilyen jézusi alaptanításokat, milyen alapon hivatkoznak Jézusra mint erkölcsi példaképre?

Negyedszer, vegyük tekintetbe, hogy a keresztyénség nem moralizmus. Igazából elérkeztünk az első tétellel kapcsolatos legalapvetőbb problémához. Ugyanis azzal, hogy eltüntetjük a képletből Jézus személyét mint imádatunk tárgyát, nem marad más hátra, csak egy moralista vallás. A progresszívek hangsúlyozzák, hogy nem a tan vagy a teológia a legfontosabb, hanem a hozzáállás, a viselkedés, az életmód. A hitvallásokkal és hittételekkel szemben a tettek az igazán lényegesek szerintük. Ez az állítás azonban teljesen ellentétes a történelmi keresztyénséggel, amelynek lényege és középpontja a kegyelem, nem pedig az érdem. A keresztyénség elsősorban nem arról szól, hogy mit teszünk mi, hanem arról, hogy mit tett értünk Isten Krisztusban. János apostol szavaival: „…nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn 4,10). John Gresham Machen kifejezően foglalta össze a liberalizmus és a keresztyénség között itt látható különbséget: a liberalizmus mindig felszólító móddal kezdi, míg a keresztyénség egy hatalmas indicativussal (értsd: kijelentő móddal). A liberalizmus mindig az ember akaratára apellál, míg a történelmi keresztyénség először mindig az Isten kegyelmi cselekedetét hirdeti.

Végül, összefoglalva az eddigieket, megállapíthatjuk, hogy a progresszív keresztyénség első parancsolata hűen tükrözi azt, ami a nyugati világban már több mint egy évszázada történik. Nem látunk mást, csak egy újabb hiábavaló kísérletet arra, hogy megőrizzék Jézus „erkölcsiségét”, miközben elvetik istenségét. Látjuk, hogy ez nem működik. Jézus erkölcsi tanításának csak akkor van értelme, és csak akkor követendő, ha megtartjuk Úr voltát. A kettőt soha, semmilyen körülmények között nem lehet elválasztani egymástól.

Ez is érdekelhet

Konzervatív-evangelikál társbérletbe kerestetik – Helyzetértékelés és válasz a progresszív vádaskodásra
Dogmatika nélkül nincs evangéliumi etika, avagy szabadulás a progresszív moralizmus béklyójából – reakció Pecsuk Ottó szavaira
Az Evangelikál Csoport Egyesület korrekciója Bolba Márta evangélikus lelkésznő kijelentései kapcsán
A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – X. parancsolat

Hozzászólás írása