Stempli a válasz helyett – Hogyan lesz a hitvallásos tiltakozásból „militáns fundamentalizmus”, miközben a teológiai kérdések válasz nélkül maradnak?
Mint ismeretes, súlyos egyházi botrányként azonosítottuk, hogy különféle civil szervezetek a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközséggel közös rendezésben mutatják be Johanna Wikberg svéd, leszbikus, „házas” lelkésznő és „queer teológus” „Keresztény és meleg – Az meg hogy lehet” című képregényét, amely bibliai passzusokra hivatkozva propagálja az azonos neműek közötti szerelmet. A bemutatónak a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium ad otthont, és az eseményen az egyházközség lelkipásztora, egy intézményvezető lelkipásztor, valamint dr. Béres Tamás, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rendszeres teológiai tanszékének vezetője is közreműködik – tehát a rendezvény egyértelműen az MEE intézményes háttértámogatásával valósul meg.
Különféle felekezetekhez tartozó, evangéliumi teológiát és szellemiséget képviselő teológusok, illetve a teológia iránt érdeklődők szövetségeként rendkívül súlyosnak ítéljük az eseményben megmutatkozó problémát. Nem egyszerűen arról van szó, hogy valamely egyháztag eltér a bibliai szexuáletika történelmi keresztyén álláspontjától. A kérdés azért különösen fajsúlyos, mert a bemutatott kiadvány a keresztyén szexuáletikával ellentétes következtetéseket közvetít, és ezeket sajátos, kifacsart, erősen ideológikus bibliaértelmezéssel igazolja, miközben az eseményen nem csupán magánszemélyek, hanem jelentős egyházi tisztséget betöltő lelkészek és teológiai tanárok is közreműködnek; mert a kiadvány kifejezetten fiatalokat céloz meg, tehát nem pusztán egy szűkebb akadémiai kör tudományos vitájáról van szó, hanem egy széles körben terjeszteni kívánt nézetrendszerről, amelyet a hitbeli nevelés és szocializáció eszközének szánnak; és mert az eseményre szemlátomást az evangélikus egyház vezetőinek, egyházkormányzóinak támogatásával vagy hallgatólagos beleegyezésével kerül sor.
Ez nyilvánvaló intézményi következményekkel járhat: azt üzeni, hogy ezek a tarthatatlan nézetek az egyház berkein belül legitim, megengedett és képviselhető tanításnak minősülnek. Mindez pedig felveti az evangéliumi hitű és meggyőződésű keresztyén egyének és csoportok helyzetének kérdését, nevezetesen hogy meddig tarthatnak fenn intézményes egységet egy ilyen, felülről is támogatott, a keresztyén tanítványsággal összeegyeztethetetlen egyházi közeggel.
Talán világossá vált az olvasó számára, hogy a felvetett, rendkívül súlyos ügynek egyszerre vannak hermeneutikai, antropológiai, etikai és egyháztani vonatkozásai – és ezek mindegyike egyaránt lényeges. Ennek fényében annak is világosnak kell lennie, hogy az oldalunkon korábban megjelent cikkünk nem a kulturális változásokra adott indulatos reakció, hanem józan megfontolásokon alapuló, az érintett egyházi közösség jövőjét szem előtt tartó figyelemfelhívás. Ugyanakkor nem mindenki látja így. Nevek említése nélkül – hiszen nem kívánunk személyeskedni – jelezzük, hogy az említett cikkre válaszul teológiai fakultások oktatóitól különös, ám a nemzetközi irodalomból jól ismert „bélyegeket” kaptunk. Például azt, hogy a szóban forgó cikknek a szerzője kriptofundamentalista, mindenkibe belemar és militáns, az Evangelikál Csoport tagsága pedig ítélkező, és negatív „vibe-ot” sugároz. Megkaptuk azt is, hogy az eseményre adott reakciónk csupán James Barr néhai skót református ószövetséges teológusnak a fundamentalizmus és a mainstream egyház közötti konfliktusáról szóló, 1977-ben (!) papírra vetett látleletét igazolja – figyeljünk, mert ez az elszólás azt sugallja, hogy az ilyen események a mainstream egyház teljesen normális „hétköznapjaihoz” tartoznak.
Itt röviden jegyezzük meg: egyrészt a hazai teológiai közegben egyfajta „Wunderwaffe”-ként kezelt Barr egyháza, a Skót Egyház azóta lehetővé tette az azonos nemű párok egyházi esketését; másrészt Barr megfontolásainak elfogadása sem jelenti annak a vitatható ideológiai „csomagnak” az elfogadását, amelyet most egyes körök a Magyarországi Evangélikus Egyházban igyekeznek elterjeszteni. James Barr fundamentalizmuskritikájából tehát nem következik progresszív szexuáletikai álláspont.
Továbbá, amikor emlékeztettük az említett személyeket – teológiai tanárokat – azon felelősségükre, hogy ez ellen fel kellene szólalniuk, egyszerűen hárítottak, mondván: nekik van más – jobb – dolguk, illetve mindez nem érdekli őket. (Jellemző, hogy az esemény kritikájának bírálatára van idejük és kedvük, magának az eseménynek a bírálatára azonban már nincs.) Viszonylag széles felekezeti kört átfogó csoportként – hiszen vannak közöttünk reformátusok, evangélikusok és baptisták is – azt is megkaptuk, hogy nekünk ez a botrány úgy kellett, mint egy falat kenyér. Értsd: mindez jól jön nekünk, mert hozzájárul saját identitásunk kialakításához. Ha egyetlen szóval akarjuk összefoglalni a minket ért kritika lényegét – amely szó szerint is előkerült e szép felsorolásban –, akkor az a „fundamentalizmus”, mondván megint kibújt a szög a zsákból, megmutattuk, kik is vagyunk valójában. Végső soron tehát a kritika szerint a valódi probléma nem az eseménnyel, hanem az azt kifogásoló személyek és csoport mentalitásával van.
A helyzet az, hogy az Evangelikál Csoport által hangsúlyozott doktrinális és etikai igazságok csupán a három legnagyobb hazai protestáns egyház felekezeti hitvallásainak és etikai állásfoglalásainak szűk keresztmetszetét adják – és a kört a kisegyházak felé is tovább szélesíthetnénk. Talán egyetlen kivételként a bibliai tévedhetetlenségről szóló Chicagói Nyilatkozatot lehetne említeni. Ahhoz azonban, hogy ez a jelen ügyben érvként felmerülhessen, bizonyítani kellene, hogy csoportunk éppen a bibliai tévedhetetlenség megvallása miatt helyteleníti és tartja botrányosnak az evangélikus gimnáziumban megrendezendő progresszív performanszot.
De hát nem erről van szó. Egyszerűen hitvallásos alapon, egyházaink jelenlegi etikai irányvonalát követve is tűrhetetlennek, megengedhetetlennek és igenis botrányosnak – durva határátlépésnek – ítélhetjük a nevezett eseményt. Ennek belátásához képzeljük el, milyen reakciót váltott volna ki bármely püspökből vagy egyházkormányzóból egy ilyen vagy ehhez hasonló program meghirdetése a nyolcvanas-kilencvenes évek hazai népegyházi közegében – és most nem a Biblia Szövetség (BSZ) vagy az Evangélikusok Közössége az Evangéliumért (EKE) szűkebb közösségeire gondolunk. Vagy akkoriban a református és az evangélikus egyházban még mindenki „fundamentalista” volt?
Látjuk tehát, hogy a „fundamentalista” címke itt nem fedi a szó valódi tartalmát. Ehelyett a fogalom jelentésének végletes kitágításával állunk szemben. Eljutottunk oda, hogy fundamentalistának minősül, aki teológiai és etikai alapon helytelenít (és ennek hangot is ad, felszólalva a történtek ellen) egy ilyen eseményt – amelyen egy „házas”, leszbikus „lelkésznő” egy képregényen keresztül, egyházi környezetben népszerűsíti az azonos neműek közötti szerelmet a fiatalabb korosztályok körében. Hol vannak már azok a „békebeli idők”, amikor azokat nevezték fundamentalistának, akik az elvilágiasodással szemben a szeparatizmust választották, vagy amikor harmadlagos hitigazságok mentén szakadtak szét felekezetek.
Mint látjuk, mára a genderideológia egyházi integrációja kerül az adiaphora, vagyis a hit szempontjából közömbös kérdések körébe, míg az ezzel szembeni ellenállás „militáns”, fundamentalista mentalitásnak minősül. Évek óta újra és újra felhívjuk a figyelmet arra, hogyan válik ez a hajdan elismerésre méltó megjelölés – fundamentalista, azaz a bibliai alapigazságokhoz, a „fundamentumokhoz” ragaszkodó – a progresszió kezében igény szerint formálható fegyverré. És mi az eredmény? Mára a genderideológia, a férfi és női identitáson túli önmeghatározások, valamint a homoszexualitás egyházi népszerűsítésének elutasítása lett a par excellence fundamentalizmus.
És – amint látható – a kondicionálás a magyar egyházak népét is érintette. Ugyanis nem hallunk hangos tiltakozást, a lelkészek nem alkotnak élőláncot az ilyen kezdeményezések megakadályozására, egy-két kivételtől eltekintve nem írnak petíciókat, nem tiltakoznak teljes erejükkel, és nem bombázzák levelekkel egyházkormányzóikat. Az egyházkormányzók pedig nem konfrontálódnak azokkal az egyházvezető testvéreikkel, akik támogatják vagy hallgatólagosan eltűrik az ilyen programok megvalósítását. Sőt, a legtöbben már-már ásítozó közönnyel veszik tudomásul ezt az újabb határátlépést – talán már nem is zavarja őket annyira. Dermesztő rezignáltság ez.
Ebből fakad, hogy mindezt úgymond „evangélikus belügynek” tartják. Nem akarnak mások dolgába beleszólni, nehogy felszólalásuk kotnyeleskedésnek tűnjön. De az is lehet, hogy valakit a rideg számítás vezet, miszerint az evangélikus egyházról lemorzsolódó hitvallók majd az ő közösségeikbe ejtőernyőznek át. Ezt a szempontot a mindenkori egyházkormányzóknak is figyelembe kellene venniük: ha elvi alapon nem is zavarják őket ezek a tendenciák, legalább az ezek miatt rövid és hosszú távon elvándorló egyháztagok, és így saját gyülekezeteik és az azokat vezető lelkészek megingó egzisztenciája miatt érezhetnék a cselekvés szükségességét.
De visszatérve a „fundamentalista” címke módosított használatára: láttuk, hogy a jelentését elképesztő mértékben kitágítják, és fegyverként használják arra, hogy a vitapartner által felvetett tartalmi kérdésről a tiltakozó, ellenvéleményét megfogalmazó személy vagy közösség hitelességére – pontosabban hiteltelenségére – helyezzék át a hangsúlyt. Így aztán nem kell többé megválaszolni, hogy helyes-e az, amit a másik kifogásol; ehelyett azt lehet sugallani, hogy maga a kifogás eleve valamiféle hibás beállítódás megnyilvánulása. Ilyenkor a „fundamentalista” címke – a hozzá társított „militáns” és „ítélkező” minősítésekkel együtt – egyértelműen a másik hiteltelenítését célozza. Védekezni pedig azért nehéz ellene, mert amint visszautasítjuk a címke ilyen értelmű alkalmazását, rögtön jöhet a válasz: „Éppen azért vagy »kripto«, mert nem vallod be.”
Ez először is azt jelenti, hogy már maga a címke egyfajta hermeneutikai szűrőként működik. Előre meghatározza, hogyan kell „olvasni” a tiltakozást és az annak alátámasztására felhozott érveket. Aki tehát ellenérzésének ad hangot a fent említett alkalom miatt, és cselekvésre hív, azt ezzel a rosszalló gyűjtőnévvel lehet illetni, merevséget, intellektuális zártságot és persze kirekesztésre való hajlandóságot tulajdonítva neki. Ez természetesen előre beárazza valamennyi érvünket, hiszen azt üzeni a kívülállóknak, hogy ellenállásunk nem felelős teológiai ellenvetés, hanem csupán egy torz, ítélkező mentalitás tünete.
Másodszor, érdekes, hogyan kerül ebbe az összefüggésbe az „ítélkező” címke. Úgy, hogy állításunk, figyelemfelhívásunk megítélését összemossák a személyünk megítélésével. Hiszen mi a kérdésünk? Az, hogy megengedhető-e, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház közösségeiben teológiai tanárok és lelkészek ilyen programokat szervezzenek, és ilyen, egyértelműen heretikus nézeteket terjesszenek, ráadásul kifejezetten fiatalokat célozva meg. Mi nézeteket bírálunk, és azok hazai egyházi legitimizációját vonjuk kétségbe, evangéliumi alapon. A másik fél ezzel szemben nem magára a felvetésre válaszol, hanem a személyünket minősíti, mentalitásunkat és szándékainkat bélyegzi meg.
Miért lehet sikeres ez a stratégia? Először is azért, mert megfordítja a bizonyítás terhét. Az eredeti kérdés ugyanis az, hogy miként igazolható az új értelmezés; milyen teológiai és etikai alapon népszerűsítheti az azonos neműek közötti szerelmet a fiatalabb keresztyén korosztályok körében egy felvállaltan leszbikus, „házas” lelkésznő produktuma a hazai, elvileg hitvallásos egyházi közösségekben? És milyen alapon segítheti ezt az őt meghívó, a kérdéses művet ilyen módon propagáló teológiai tanár és az eseményen közreműködő lelkipásztorok? Ahelyett azonban, hogy ezt a fajsúlyos kérdést tisztáznánk, a minket ért minősítések nyomán nekünk kellene bizonygatnunk, hogy kellően szeretetteljesek vagyunk-e, és nem rosszindulatból képviseljük-e az álláspontunkat. Így viszont, miközben a figyelem ránk és a személyünk megítélésére irányul, az eredeti kérdés szépen elsikkad.
Továbbá – és ezzel bezárul a kör – amikor elvi, teológiai álláspontunk hangoztatásáért ítélkezőnek bélyegeznek minket, ezzel közvetve saját magukat a méltányosság és a nyitottság oldalára helyezik. Ez különösen kényelmes megoldás azok számára, akik nem kívánnak nyíltan állást foglalni a progresszív értelmezés mellett, az azzal szembeni határozott fellépést azonban elutasítják. (ugye ilyenkor mindenkinek más dolga akad.) Ha pedig a tiltakozás megint csupán a „fundamentalisták túlzott reakciójának” minősül, akkor kevésbé tűnik szükségesnek a kifogásolt tanítás egyházi státusának tisztázása, illetve az ilyen és ehhez hasonló eseményeket szervező és lebonyolító teológiai tanárok és lelkészek eljárásának kivizsgálása, szükség esetén szabályozása.
Summa summarum: kísérteties minden újabb állomásnál szembesülni azzal, mennyire átlátszó ez a stratégia – és mégis milyen jól működik.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport eltérő felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik, hogy újragondoljuk az evangelikalizmusról alkotott nézeteinket. Sokan, akik az elmúlt években jelentős változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, továbbra is evangelikálnak vallják magukat. A kérdés tehát a következő: egészen pontosan meg kell határoznunk, mit jelent evangelikálnak lenni, és ki tekinthető evangelikálnak. (…) Nos, ha használjuk az evangelikál megjelölést, akkor annak nyilvánvalóan van jelentése is. Ez a kifejezés szűkíti a kört, és bizonyos értelemben kizárólagos. (…) Remélem, mindannyiunk számára teljesen világos: nem azt próbáljuk megfogalmazni, hogy általában mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki tekinthető evangelikál keresztyénnek. Erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Hogyan határozhatjuk meg tehát, mit jelent evangelikálnak lenni, megkülönböztetve ezt attól, hogy általában mit jelent keresztyénnek lenni? Ez napjaink egyik nagy kérdése, és úgy gondolom, az elkövetkező években egyre inkább szembe kell majd néznünk vele.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelical, 11–13. o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Ha viszont lelkészként azt mondom egy laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, rögtön megkérdezi: »Mi a különbség a kettő között?« És amint elkezdem magyarázni, máris forgatja a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a Szentírás tekintélyét, és nem tartom tévedhetetlennek, azt megértik. Ha azt mondom, hogy minden egyes részére nézve elfogadom a tekintélyét, és tévedhetetlennek tartom, azt is értik. De 35 éves pályafutásom során egyetlen emberrel sem találkoztam, aki értette volna, mit jelent az, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Be kell vállalni.
„Amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van.”
Ők vagy Isten „eltévelyedett juhai”, vagy a „romlottság szolgái”, de egyértelműen „hamis tanítók”.
Jól illik rájuk a következő igeszakasz:
„Mert hiábavalóság kevély szavait szólván, testi kívánsággal, bujálkodással elhitetik azokat, a kik valóban elszakadtak a tévelygésben élőktől, Szabadságot ígérvén azoknak, holott ők magok a romlottság szolgái; mert a kit valaki legyőzött, az annak szolgájává lett. Mert ha az Úrnak, a megtartó Jézus Krisztusnak megismerése által a világ fertelmeit elkerülték, de ezekbe ismét belekeveredve legyőzetnek, az ő utolsó állapotuk gonoszabbá lett az elsőnél.” (2Pe 2:18-20)
Figyelemmel kísértem a korábbi bejegyzéseket és a hozzájuk kapcsolódó hozzászólásokat. Úgy gondolom, hogy valamelyest ismerem a magyar társadalom problémáit, amelyek szükségszerűen az egyház életében is visszatükröződnek.
Nem szeretnék abba a teológiai vitába belemenni, hogy a homoszexualitás bűn-e vagy sem. Sokkal inkább az a kérdés foglalkoztat, hogy valóban ez lenne ma a keresztény gyülekezetek legsúlyosabb problémája? Ez az oka annak, hogy vasárnaponként egyre több templomban üresek a padsorok? Valóban ez az a kérdés, amelyben most a legelszántabban kellene állást foglalnunk?
Meggyőződésem, hogy az egyháznak ennél jóval több, sürgetőbb és önvizsgálatra késztető problémával kellene szembenéznie.
Ott van például az alkoholizmus, amely családokat tesz tönkre, emberi kapcsolatokat rombol szét, és testi-lelki értelemben egyaránt pusztít. De beszélhetnénk a mértéktelenségről, a falánkságról, a dohányzásról, a fogyasztói szemléletről és a hedonizmusról is. Ezekkel szemben vajon ugyanolyan következetességgel emeljük fel a szavunkat?
És mi a helyzet a keresztény értékeket nyilvánosan hirdető, ám magánéletükben azokkal olykor szöges ellentétben élő politikusokkal? Miért nem vált ki hasonló erkölcsi felháborodást a képmutatás, a kettős mérce, a hatalommal való visszaélés vagy az, amikor a kereszténység politikai identitássá, esetenként puszta kommunikációs eszközzé silányul?
Ugyanilyen fontosnak tartom az egyházak közpénzekkel való gazdálkodásának kérdését. A közpénzek felhasználása nem csupán jogi és pénzügyi, hanem erkölcsi felelősség is. A keresztény egyházaknak ezen a területen is példát kellene mutatniuk átláthatóságból, mértékletességből és elszámoltathatóságból. A reprezentatív beruházások és az intézményi érdekek mellett vajon mekkora figyelmet kapnak azok, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a segítségre?
Hol vannak a szegények, a hajléktalanok, a magányos idősek, a kiszolgáltatott gyermekek, a szenvedélybetegek és a társadalom peremére szorult emberek az egyház mindennapi küldetésében? Természetesen számos gyülekezet és keresztény közösség végez példaértékű szeretetszolgálatot, de fel kell tennünk a kérdést: valóban akkora hangsúlyt kap a rászorulók felkarolása, mint amekkorát az evangélium megkövetel?
Jézus nem véletlenül helyezte tanításának középpontjába az irgalmasságot, a felebaráti szeretetet és a képmutatás elutasítását. Máté evangéliumának 25. fejezetében nem arról kérdez, hogy ki milyen erkölcsi kérdésben foglalt állást, hanem arról, hogy enni adtunk-e az éhezőnek, inni a szomjazónak, befogadtuk-e a jövevényt, és meglátogattuk-e a beteget, a foglyot.
Nem azt állítom, hogy az egyháznak ne lenne joga és kötelessége erkölcsi kérdésekben állást foglalni. Azt azonban igen, hogy az erkölcsi következetesség nem lehet szelektív, és a keresztény hitelesség nem mérhető kizárólag azzal, hogy milyen határozottan ítéljük meg mások életét.
Talán érdemes lenne újra komolyan vennünk Jézus figyelmeztetését a szálkáról és a gerendáról (Mt 7,3–5).
Mert véleményem szerint az egyház egyik legsúlyosabb problémája ma nem az, hogy túl kevés bűnt nevez meg, hanem az, hogy időnként túl keveset beszél a saját mulasztásairól.
És talán a templomok kiürülésének okait is érdemesebb lenne először a keresztény közösségek hitelességében, szeretetében és társadalmi felelősségvállalásában keresni, nem pedig egyetlen erkölcsi kérdés köré szervezni az egyházi közbeszédet.
A kereszténység hitelességét ugyanis nem elsősorban az mutatja meg, hogy kiket és milyen hangosan ítélünk el, hanem az, hogy miként éljük meg azt az evangéliumot, amelyet hirdetünk.
Kedves Senkiii!
Köszönjük, hogy ilyen részletesen válaszolt a posztra, de a hozzászólása kissé félreviszi a témát. Biztos nem szándékosan, érezzük rajta a jószándékot és a pozitív lelkületet.
Nos, az Ön által felsorolt problémák valósak és súlyosak (bár mi, mint Csoport nem tudjuk megállapítani, hogy melyik mennyire, mármint az egész társadalomra vonatkoztatva). Az alkoholizmus, a képmutatás, a korrupció, a hatalommal való visszaélés, a kiszolgáltatottak elhanyagolása és az egyházi gazdálkodás visszásságai nem válhatnak mellékes kérdésekké. Ez igaz. Ezekkel kapcsolatban az egyháznak-egyházaknak önvizsgálatra, bűnbánatra és következetes cselekvésre van szüksége. Ez szintúgy igaz.
Ugyanakkor hozzászólásában két különböző kérdés csúszik egymásba, és ez egy tendenciózus, újra és újra visszatérő probléma. Az egyik az egyház (egyetemes egyház és annak egyes intézményes megnyilvánulásai) teljes küldetése, a másik egy meghatározott feladatot végző teológiai csoport (pl. az Evangelikál Csoport) munkája. Mi nem egy „egyház” vagyunk (igaz, a Csoport tagjai valamelyik egyházi közösségnek a tagjai), és nem is egy egyház teljes szolgálatát kívánjuk helyettesíteni. Olyan teológiai csoport vagyunk, amely az egyházban megjelenő tanításokat és jelenségeket vizsgálja teológiai szempontból, alakulása óta. Írásaink témaválasztásából ezért nem lehet közvetlenül arra következtetni, hogy a magyarországi egyházak milyen társadalmi problémákkal foglalkoznak, vagy melyeket tartják a legsúlyosabbnak.
Ráadásul az Ön által hiányolt szolgálatok nagyon is jelen vannak a magyarországi egyházakban: az evangélikus, református, baptista, pünkösdi és más keresztyén közösségek intézményesen, célzottan is foglalkoznak szenvedélybetegek segítésével, idősgondozással, gyermekvédelemmel, szegények és más kiszolgáltatott emberek támogatásával. Ezt csak azért írom, hogy nem igazán méltányos arra célozgatni, hogy az egyházak e feladatok helyett pusztán szexuáletikai vitákkal foglalkoznak.
De hogy a szűkebb, a cikkben is tárgyalt témára rátérjünk. A döntő különbség számunkra a bűnnel való küzdelem és a bűn teológiai igazolása között van. Nem tudom, hogy ez érthető-e? Nem ugyanaz tehát, hogy egyfelől egy egyházi közösségben jelen van az alkoholizmus (tehát küzdenek alkoholizmussal emberek), másfelől ha valaki azt kezdi tanítani, hogy az alkoholizmus jó, helyes, sőt keresztyénként üdvözlendő életforma. Nem ugyanaz, hogy a korrupció jelen van, mint az, ha a korrupció elősegítését teológiai érvekkel kifejezetten ajánlják. Ugyanígy más természetű helyzet, ha visszaélnek kiszolgáltatott gyermekek helyzetével, és ha valaki ezt helyesnek, támogatandónak állítja be. Természetesen már maga a visszaélés is azonnali fellépést követel, ez nem is kérdés! A visszaélés tanításként megjelenő igazolása ezenfelül kifejezetten teológiai állásfoglalást igényel.
Ha ilyen tanítás tűnik fel a színen, az a mi feladatunkat is közvetlenül érinti, és fel kell szólalnunk ellene (megjegyzem: nemcsak nekünk, mint ezt a feladatot felvállalt csoportnak, hanem minden tanítónak, lelkésznek, hittanárnak, sőt, egyháztagoknak is stb.) Egyes, az Ön által is említett kérdésről korábban mi is írtunk; ezek az írások visszakereshetők a cikkeink között.
Nos, a mostani ügyben sem azért került napirendre a szexualitás, mert ezt minden másnál súlyosabb problémának tartjuk, vagy mert kizárólag ezzel szeretnénk foglalkozni. Hanem azért, mert egy egyházi közösség egyes képviselői olyan előadót hívtak meg, akinek a tanításait az evangéliumi-protestáns hit alapján elfogadhatatlannak tartjuk. Az eseménynek ráadásul egy gimnázium ad otthont, egy teológiai tanár pedig jelenlétével és szereplésével támogatja, illetve hitelesíti ezeket a nézeteket. Ez már nem egyszerűen társadalmi probléma vagy magánéleti kérdés – az egyház tanítását, tanítói felelősségét és a fiataloknak közvetített üzenetet érinti.
Ilyenkor a felelősségteljes teológiai megszólalás nem az irgalmasság alternatívája – ezt nagyon fontos megérteni –, hanem annak része! Ha egy tanítást az evangéliummal ellentétesnek és megtévesztőnek tartunk, nem volna szeretetteljes közönyösen végignézni, ahogy azt keresztyén igazságként kínálják fel az egyháztagoknak és a fiataloknak. A Mt 25-ben megfogalmazott felelősséget tehát nem kívánjuk kijátszani a tanítás tisztaságával szemben – de fordítva sem! Az éhezőnek enni kell adni, a kiszolgáltatottat meg kell védeni, a visszaélést fel kell tárni, a hamis tanítást pedig meg kell nevezni. Az egyik nem teszi fölöslegessé a másikat.
Üdv,
Tamás
Kedves Senkiii! (Akárki) 🙂
A templomok attól nem fognak megtelni, hogy egyes „teológusok” az lmbtq közösségek, kalmárai, romboló devianciájuk terjesztői lesznek.
„A társadalom hipnotikus állapotban van. Le vagyunk szedálva. De mi a helyzet velünk, hívő keresztényekkel, akik részei vagyunk a társadalomnak? Erőtlenek vagyunk mi is ezekkel az erőkkel szemben? Ha nem látjuk őket, igen. Ha bagatellizáljuk a veszélyt, igen. Ha politikai identitások mentén értelmezzük a helyzetet, igen. Ha nem vértezzük fel magunkat Isten erejével, igen. Veszélyben vagyunk, ha nem értjük, mivel állunk szemben, vagy ha értjük, de már nem állunk vele szemben.
Nem kicsi a tét. Ha fontos a lelkünk üdvössége, ha fontosak a gyermekeink, unokáink, húzódjunk közelebb Isten igéjéhez és Krisztus keresztjéhez, hogy el ne sodródjunk, vagy ha már elsodródtunk, visszataláljunk a hit biztos sziklájához, és másokat is oda vezethessünk! Az evangélium az Isten ereje, de csak akkor, ha azt megtartjuk úgy, ahogy kaptuk.”
https://szabadosadam.hu/a-fekek-kioldva/
Köszönöm megtisztelő és elgondolkodtató válaszukat!
Igyekszem megérteni az álláspontjukat, és annak teológiai, illetve erkölcsi indokait is mérlegelni. Ugyanakkor továbbra is foglalkoztat egy kérdés: a Pareto-elv alapján, amely szerint a problémák jelentős része gyakran viszonylag kevés meghatározó okra vezethető vissza, valóban ez lenne ma az egyház egyik legsúlyosabb és legsürgetőbb problémája?
A kérdést azért tartom fontosnak, mert a téma rendkívül heves reakciókat és széles körű felháborodást váltott ki. Vajon ugyanilyen határozottsággal és erkölcsi érzékenységgel szólalunk fel az alkoholizmus, a családok széthullása, a keresztény értékeket nyilvánosan képviselők esetleges kettős erkölcsi mércéje, az egyházi közpénzfelhasználás átláthatósága vagy a szegények és elesettek iránti felelősségünk kérdésében is?
Nem kívánom kisebbíteni a felvetett erkölcsi kérdés jelentőségét, és nem vitatom az egyház jogát arra, hogy tanításának megfelelően állást foglaljon. Sokkal inkább az arányosságra, a következetességre és a keresztény küldetés lényegére szeretném felhívni a figyelmet.
Vajon nem lenne indokolt legalább ekkora figyelmet fordítanunk azokra a társadalmi és erkölcsi problémákra, amelyek nap mint nap családokat, emberi életeket és közösségeket tesznek tönkre?
Úgy gondolom, az egyház hitelességét nem csupán az mutatja meg, hogy milyen határozottan fogalmaz meg erkölcsi állásfoglalásokat, hanem az is, hogy mennyire következetesen alkalmazza saját tanítását önmagára, és milyen cselekvő szeretettel fordul a leginkább rászorulók felé.
Talán ebben az összefüggésben érdemes újra elgondolkodnunk Jézus szavain: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot” (Mt 9,13).
Kedves Senkiii!
Értem a felvetését – és ha jól értem, ugyanazt képviseli, mint amit az előző hozzászólásában is felvázolt. Ugyanakkor kérem vegye figyelembe, hogy mi nem valamiféle keresztyén „közszolgálati csatorna” vagyunk, akiknek a kiegyensúlyozott tájékoztatás lenne a feladata. Mi azt tematizáljuk, amit mi elsősorban problematikusnak, aktuálisnak vagy érdekesnek tartunk. Értem azt is, hogy Ön szerint az általunk felvetett téma nem a legsúlyosabb és legsürgetőbb problémája az egyháznak. Mi meg máshogy érezzük. Sajnáljuk, hogy ezzel ennyit kell foglalkozni, hiszen ennél a témánál ezerszer építőbb témák és ügyek is vannak. Vannak persze más fontos ügyek is, de – amint azt korábban is írtam – egyelőre ezen a téren akarják radikálisan átszabni a bibliai alapokon álló keresztyénség tanítását. Ott erősítjük támfalakkal a várfalat, ahol épp ágyúzzák. Ez idővel változni fog. A keresztyénség első négy évszázadában is számos társadalmi és erkölcsi probléma volt, az apostoli atyák és egyházatyák mégis elsősorban olyan tanbéli kérdésekkel foglalkoztak, ezekre fókuszáltak, amelyek terén tévtanítások merültek fel. Egyébiránt az arányosságot elő lehet segíteni úgy is, hogy nem egyetlen portáltól várja el, hogy legyen a témaválasztásait illetően sokszínűbb, hanem úgy is, hogy ha mi erről írunk, akkor például Ön a saját oldalán-blopgján meg arról, amit fontosnak tart. Más meg másról ír majd. És így együtt, összesítve kiadunk egy arányosan kiporciózott témaegyüttest.