Progresszív tervgazdálkodás – tét nélküli dialógusok és irányított beszélgetések az egyházban

Nemrég értesültem Németh Zoltán lelkipásztor, a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) Országos Irodája Gyülekezeti és Missziói Osztályának vezetője korábbi meghökkentő kijelentéseiről. Ugyan 2021-ben fejtette ki és posztolta a Facebookon gondolatait, de azok evangéliumi keresztyén szempontból még 2024-ben is szélsőségesnek tűnnek. Ahogy a Lupták György nyugalmazott evangélikus esperessel készített beszélgetésünkből kiderül, az előbb említett lelkész tulajdonképpen a következőt állítja: a gyakorló homoszexuális kapcsolat nem bűn, ha felnőtt személyek között bontakozik ki, és kölcsönös beleegyezésen alapul, illetve bűn valakit – egy magát transzidentitásúként azonosító személyt – lebeszélni a nemváltásról, – ezt már csak én teszem hozzá – azaz az azzal együtt járó orvosi-fizikai „hentesmunkáról”, a nemi szervei amputálásáról, amely folyamat ráadásul visszafordíthatatlan testi-mentális következményeket is előidéz benne. Nem tartozik ennek az írásnak a központi témájához, de lelkipásztor úr figyelmét felhívnánk a konzervatívnak nemigen tekinthető, nagy hírű 60 Minutes című műsor egyik adására (link), amelyben olyan „átváltozók” vallanak egyéni drámájukról, akik egykor transzneműnek vallották magukat, de utólag megbánták a „nemváltásnak” nevezett kegyetlen procedúrát, és visszatértek (vagyis vissza szeretnének térni) a biológiai nemükhöz. Nem kevés konkrét eset ismert mára – maguk az áldozatok vallanak erről –, mikor is bizonyítható módon a „lebeszélés” hiánya kergetett bele nemi diszfóriában szenvedő fiatalokat egy olyan brutális és visszafordíthatatlan folyamatba, amely nemhogy enyhítette volna, de inkább csak fokozta a depressziójukat és öngyilkosságra való hajlamukat.

A Facebookon a mai napig elérhető idézett poszt alatt intenzív és terjedelmes kommentfolyam olvasható. Vannak, aki támogatásukról biztosítják a szerzőt, és elismeréssel nyilatkoznak róla – Gombkötő Beáta evangélikus lelkipásztor például kollégája „egyenességéről”, „bátorságáról”, „katarzist okozó sorairól”, „vonzó, krisztusi etikai kódexéről” értekezik, amely oly „ellenállhatatlan sokaknak” (ez a reakció talán megdöbbentőbb, mint maga a poszt) –, de akadnak olyan hozzászólások is, melyeknek a szerzői nemtetszésüknek adnak hangot, és egyértelműen helytelenítik a lelkipásztornak – egyébként a hivatalos evangélikus állásponttól eltérő – meggyőződését. Volt, aki rámutatott, hogy nem lehet úgy hangsúlyozni a szeretetet, hogy közben megfeledkezünk Isten igazságáról [utólagos korrekció: Gombkötő Beáta elolvasva írásunkat, kérte, hogy jelezzük: nem Németh Zoltán mondanivalójának tartalmát tekinti krisztusinak, hanem a bátorságát, hogy azt le merte írni, kitéve magát ezzel sokak elutasításának].

De ami igazán elgondolkodtató, az Bolba Márta evangélikus lelkipásztor többszöri megnyilvánulása. (Bolba Mártát már ismerhetik olvasóink, ő volt az, aki „homofóbnak” bélyegezte a saját egyháza lelkészei és tagjai által írt és szerkesztett dokumentumot, és azt egyesületünknek tulajdonította, lásd itt.) No nem azért – a világért sem –, mintha igazat szólna, hanem mert leplezetlenül, sallangmentesen, félrebeszélés nélkül tárja elénk azt az irányt – ha úgy tetszik, azt a jövőképet és a nem is oly távoli jövőben majd konszenzusosnak számító álláspontot –, amely felé a hazai egyházak (különösen is az MEE) egyre intenzívebben, egyre gyorsabban törekszik.

A dolog pikantériája, hogy a Bolba Márta (és Gombkötő Beáta) által képviselt álláspont nem fedi az MEE jelenlegi, „hivatalos” álláspontját a szexualitást [utólagos korrekció: Gombkötő Beáta elolvasva írásunkat, kérte, hogy jelezzük: nem tud szembemenni egyháza hivatalos álláspontjával, lévén ilyen nincs, nem létezik – állítása szerint sem az evangélikus lelkészek által írt Nomemberi állásfoglalás, sem a Hajdú-Szabolcsi Evangélikus Egyházmegye közgyűlésének nyilatkozata a homoszexualitásról, sem az Evangélikus Missziói Központ állásfoglalása a homoszexuális életformával kapcsolatban nem tekinthető hivatalosnak], nemiséget és házasságot érintően, ő mégis, úgy tűnik, mindenféle akadályoztatás, fenntartás, külső számonkérés vagy óvatosság, illetve benső kontroll nélkül, ráadásul igencsak rámenősen és számonkérően nyilatkozik a témában. Hogy ezt miért tudja megtenni – és miért épp azokkal szemben, akik egyébként az egyházuk „hivatalos” álláspontjához ragaszkodnak –, azt elég nehéz elmagyarázni egy kívülállónak, de teszünk egy próbát. Tömören fogalmazva: létezik az egyházi közösségek életében egy amolyan láthatatlan ideológiai-teológiai fordulópont, mikor is az adott egyházi közösség – elvileg vagy papíron – hivatalosnak tekintett álláspontját a többség vagy egy vezető, befolyásos pozícióban lévő kisebbség (például a teológiai fakultások tanári karának több mint a fele) már nem vallja magáénak, sőt azzal ellentétes véleményt képvisel. Ennek köszönhető bárminemű tanfegyelem hiánya, és ennek köszönhető az is, hogy épp a „hivatalos” álláspontot képviselő szolgálókat bélyegzik meg, szorítják sarokba és állítják be kvázi az egyház teológiai-kegyességi irányvonalával szembemenő, retrográd, (a szó összes negatív konnotációjával együtt) fundamentalista hőzöngőknek. Ez egy igencsak frusztráló, faramuci átmeneti helyzet, amelyben a többség valójában már – befolyását tekintve mindenképp – kisebbség, a normatív álláspont pedig nem több, mint partvonalra szorított kisebbségi vélemény. Nem árulok el titkot, ha azt mondom, ez a helyzet jelenleg az MEE-ben is, ezért Németh Zoltán vagy Bolba Márta igazából nem tud, mondhatni, képtelen olyan szélsőséges, progresszív álláspontot hangoztatni, amely megingatná betonbiztos státuszukat és támogatottságukat, és amellyel nem nekik lejtene a pálya.

További okként említhető a germán „nagytestvér”, a „Fritzek” hallgatólagos támogatása is – itt a testvéregyházi kapcsolatokra gondolunk, elsősorban a Németországi Protestáns Egyházra (EKD). Hiába számít szélsőségesnek Németh vagy Bolba véleménye, ők bizonyos értelemben (emlékezzünk az előző megállapításra) már nem pusztán csak a többséget, hanem a németekkel a hátuk mögött az abszolút többséget képviselik, tekintetbe véve, hogy az MEE tulajdonképpen az EKD húsz saját regionális egyházi közösségén túl a huszonegyedik, kvázi „határon túli” tartományi egyházának tekinthető (ideológiai-kegyességi tekintetben mindenképp). Ez a hajó – mondjuk ki –, úgy tűnik, elúszott az evangéliumiak számára.

De visszatérve a Bolba Márta megszólalásai mögötti eszmei alapozáshoz: Bolba egyfajta „fejlődésre”, progresszióra helyezi a hangsúlyt, amely folyamatosan bontakozik ki az idő előrehaladtával. Előremegyünk, nem hátra. Minél messzebbre jutunk, annál fejlettebbek leszünk. Visszafordulni, egy korábbi állapotot ideálisnak tételezni egyenesen vétek. Haladni kell, újabb és újabb szinteket megugorva, elhagyva – és ez az elv természetesen a bibliai kijelentés értelmezését, a dogmatikát és végül az etikát illetően is érvényes. Olyan, mintha a dialektikus és történelmi materializmus érvényesülne a gondolkozásában, mindenesetre a hegeli történelemfelfogás (hogy tisztában van-e vele, nem tudom) egyértelműen kimutatható benne, amely szerint története során a szellem dialektikus fejlődési utat jár be. Ehhez Bolba a kurrens progresszív teológia megfontolásait veszi alapul (akár tud róla, akár nem), mely szerint három egyenrangú kijelentésforrást kell a teológiai-etikai pozíció kialakításában figyelembe venni: a Szentírást, a tudományokat (itt elsősorban a társadalomtudományokra gondolnak) és a történelmet. Ezek közül is a legdominánsabb tényezőnek a „tudományok” számítanak: a kortárs (és ideológiailag semmiképp sem előjel nélküli) antropológiai, szexuálpszichológiai, pszichológiai és pedagógiai szempontok, és ezek alakítják, formálják a teológiai-etikai kritériumokat.

Bolba szerint, ahogy „felismertük, hogy a rabszolgaság, a nők tárgyiasítása stb. nem helyes, úgy azt is felismerjük, hogy az LMBT+ emberek […] kirekesztése is helytelen”. Később „társadalmi fejlődési folyamatokról” ír, sőt azt állítja, „a Biblián belül is megfigyelhető a fejlődés, Isten Szentlelke azóta is aktív, és a történelemben bontakozik ki”. Bolba szerint a kétezer éves keresztyénség szexuáletikája és házasságról alkotott képe nem az evangéliumot tükrözi – vagy nem abból fakad –, hanem csak az ókori társadalmi rendet. Bolba tehát egy szintre helyezi a rabszolgaság és a nők tárgyiasításának elutasítását az „LMBTQ-emberek” teljes egyházi integrációjával, értsd: a hagyományos keresztyén szexuáletika és házasságértelmezés meghaladásával. Ezzel tulajdonképpen azt állítja, hogy ha valaki keresztyénként elveti a rabszolgaságot és a nők tárgyiasítását, rossz dolognak tartja ezeket, akkor szükségszerűen támogatnia kell a progresszívek nemekkel és szexualitással kapcsolatos egyházi célkitűzéseit. Ha ezt nem teszi, fennáll a gyanú, hogy a rabszolgaság intézményét és a nők tárgyiasítását is visszacsempészné a társadalomba. E stratégia egyik leginkább visszataszító eleme, amikor az érvelésben a női lelkészség is terítékre kerül. Ezen okfejtés szerint azok – és csak azok – tekintik a női lelkészek elhívását legitimnek, szolgálatát értékesnek, akik genderügyben a progresszív álláspont térnyeréséért küzdenek az egyházban. Az érvelés szerint csak ők állhatnak az elnyomott „kisebbségek” mellé. Azonban – sugallják – akik a házasság biblikus, hagyományos, evangéliumi nézete mellett szállnak síkra, és elutasítják a militáns módon előretörő progresszív szexuáletikát, azok a női lelkészség legitimitását is kétségbe vonják. Itt tehát közvetlen jelentésátvitelt és árukapcsolást látunk. Emögött nyilvánvalóan az húzódik meg, hogy női öntudatukra apellálva, egyfajta elnyomott kisebbségként a női lelkészeket is maguk és az ügyük mellé állítsák. Azaz: egy női lelkész nem támogathat mást, csakis azt őt támogató progresszíveket. Ha a házasság és szexualitás evangéliumi nézetéért küzd, akkor azokkal árul egy gyékényen, akik előbb-utóbb őt magát is kipenderítenék az egyházból.

Mondanunk sem kell, ez az értelmezési kísérlet épp a női lelkészekre – mind az elhívásukra, mind az önértelmezésükre, mind a szolgálatukra – nézve dehonesztáló. Úgy állítja be, mintha valamiféle felszabadításteológiai „nyakék” egymást követő láncszemei lennének az elhívását egy adott egyházi közösségben lelkészként megélő nő, az Isten áldásában részesülő homoszexuális/leszbikus stb. pár és az aktív melegéletmódot folytató egyházi szolgáló. Egyikből – mintegy ontológiailag – következik a másik, nincs egyik a másik nélkül. Mondjuk ki: ez a manipuláció minősített esete. A lehető leghatározottabban vissza kell utasítani, hogy a női lelkészségre hivatkozva próbálnak antropológiai és etikai eretnekségeket elfogadtatni az eklézsiában.

Így már érthető a szándék: Bolba felgyorsítaná a dolgok alakulását, mikor is azt mondja: „Az egész egyház mulasztásban van, mert nem merte ezt a kérdést és a mögötte rejlő alapvető bibliaértelmezési kérdéseket nyilvános szisztematikus beszélgetésekben feltárni. Azt látom, hogy a skandináv, német egyházakban egy-egy ilyen kérdést 10-20 évig beszélgetnek át, mire nyilatkozat születik és változtatnak az egyházi gyakorlaton.” A kommentfolyamban Gombkötő Beáta egyetértően reagálva így ír: „Most hivatalosan is van szexualitás témában a nappali és doktori képzésben szeminárium/kurzus az EHE-n. Azokhoz a külföldi anyagokhoz képest, amiket ott olvasunk, valóban le vagyunk maradva nyilatkozatok, meg dialógusok terén.” Bolba örömmel nyugtázza, hogy „van fejlődés”, és kifejti, hogy neki „egy beszélgető egyház-vízió a szívügye”. Talán kitapintható már a Bolba (és részben Gombkötő) érvelése mögötti gondolatiság fő csapásiránya: a lényeg a „fejlődés”, amely beszélgetések, fórumok stb. révén érhető el.

A probléma ezzel csak az – ezt épp a Bolba által említett német és skandináv példák bizonyítják –, hogy ezek a „beszélgetések” egyirányú utcát jelentenek, nem lehet belőlük visszafordulni. A beszélgetés iránya (ez természetesen Bolba történelemfelfogásával korrelál) determinált, hiszen már a végcél is ki van jelölve: az EKD teológiai anyagai, nyilatkozatai, etikai kommünikéi jelölik ki. Bolba és Gombkötő univerzumában a diskurzusokat illető kérdés csak az lehet, hogy mekkora a haladás sebessége a kijelölt úton, de az fel sem merülhet, hogy már eleve maga a haladási irány is téves, és hogy az úton vissza kellene fordulni (vagy az útról le kellene térni).

Ezen a ponton érthető meg az is, hogy a konzervatívok-evangéliumiak miért vannak ab ovo vert helyzetben ebben az értelmezi mezőben: mivel Bolbáék az előre kijelölt úton való haladást kizárólagos módon az általuk elérni vágyott állapot felé való mozgásként értelmezik, mindenki, aki lassítja, gátolja e folyamatot, óhatatlanul magára vonja a kerékkötő, a torlasz, a küllők közé akasztott bot bélyegét, és hát ki akarna ilyen szerepben tetszelegni?

Nincs szükség különösebb prófétai karizmára ahhoz, hogy lássuk: az MEE az EKD teológiai és etikai „felismeréseit” fogja egy az egyben, ha úgy tetszik, szőröstül-bőröstül integrálni. Végső soron igaza van Bolbának, ez csak idő kérdése, mivel – ahogy megállapítottuk – ez egyirányú utca. Hogy ezt önszorgalomból hajtják-e végre a különféle teológiai szakbizottságok, vagy az EKD-nak (amelyhez, mint mondtuk, az MEE mind financiális, mind szervezeti, mind eszmei tekintetben ezer szállal kötődik) a központi direktíváit követve, az a jelen cikk írója számára nem ismert, de a végeredmény szempontjából lényegtelen is.

Az ehhez szükséges, alapot szolgáltató narratíva is kéznél van már, valahogy így fest: „Gyümölcsöző, intenzív párbeszédet folytattunk, és nem spóroltuk meg a tudományos munkát sem. Sokat beszélgettünk és vitatkoztunk, és bejártunk egy buktatókkal teli, de mégiscsak szép utat. Ezt az utat közösen tettük meg. Együtt.” Szó se róla, kissé humoros, mikor Bolba és Gombkötő azon sajnálkozik, hogy egyháza miért nem ment végig hamarabb, már évekkel ezelőtt ezen a bizonyos úton, hiszen akkor már megérkeztek volna oda – na hova? –, ahová a német és skandináv testvérek. Tehát akkor nem ad hoc, önkéntes alapú, szabad és őszinte diskurzusról (melynek végkimenetele változhat), hanem irányított beszélgetésről lesz szó, nemde? Nem is lehet szó másról, ha már most megbélyegzik egyházuk másként gondolkodó („fundamentalista”) tagjait, illegitim, „fejlődésellenes” véleményként szegregálva álláspontjukat. Tulajdonképpen Bolba és a hozzá hasonló progresszívek magukkal szeretnének beszélgetni, tükör előtt, esetleg olyanokkal, akiknek a véleménye legfeljebb csak árnyalatnyi különbségeket mutat.

Itt mutatkozik meg a Bolba és Gombkötő által emlegetett, hőn áhított „beszélgetés” tervgazdálkodás-jellege. Hiszen a forgatókönyv adott: egy-két-három év vitatkozás és beszélgetés után erre és erre az álláspontra fogunk jutni. Közösen. Együtt. Pont. Elterveztük, megvalósítjuk. Olyan eshetőség, hogy közben módosítjuk a számokat, az elvárásokat, ne adj’ Isten, az irányelveket, szóba sem jöhet – Bolba fejlődésről alkotott felfogása ezt kizárja. Azaz már most tudjuk, hogy végül a legteljesebb egyetértésre fogunk jutni (nem „esetleg” meg „talán”, hanem „biztosan”) – olyan álláspontra, amely kísértetiesen hasonlít majd az EKD tartományi zsinatai által kidolgozott és egyértelmű többséggel elfogadott kommünikéire, vagy pontosabban fogalmazva: azokkal teljes mértékben megegyezik.

Hát nem valóságos csoda – kérdezhetnénk –, hogy a budapesti teológiai tanárt a Lélek ugyanúgy vezeti, mint az ezer kilométerrel arrébb székelő marburgi, göttingeni, heidelbergi és tübingeni kollégáit? Akárki akármit mond, ez egyszerűen lenyűgöző! Hát nem erre valók az úgynevezett „testvéregyházi kapcsolatok”, hogy végül egy követ fújjunk mindig, mindenben? Ennek fényében feltárulhat előttünk az is, hogy a Septuaginta keletkezési körülményeivel kapcsolatos legendák a valóságot tükrözik.

Igaz, néhányan (lehet, hogy nem is kevesen) ellenállnak majd ennek a „fejlődésnek”, – az egyház közismert képét, a hajót alapul véve – vannak matrózok a fedélzeten, akik ellenzik a választott útirányt. A kajüt is dugig van civilekkel. Sebaj – mondja a kapitány és a tisztjei –, a kormánykerék most a mi kezünkben van, most mi irányítunk. Ez van! A matrózoknak (értsd: a lelkészeknek, szolgálóknak) inkább a vitorlákra, a kötelekre és a fedélzet tisztaságára kellene ügyelniük, ehelyett a kapitánnyal és a tisztekkel feleselnek. Még fellázítják hangoskodásukkal az utasokat! Nincs rá szükség, úgy sincsenek tisztában azzal, hogy mi történik (értsd: ne üssék az orrukat teológiai kérdésekbe, ezt majd a „szakértők”, a „tudósok” megteszik, az egyházkormányzók pedig majd meghatározzák az útirányt). Ők – a tagság – csak élvezzék az utazást! Soha nem gondoltuk volna, hogy ennyire aktuálisak lesznek a megboldogult dr. Szűcs Ferenc professzor szavai: Az egyház olyan hajó, amelyből kiszállni nem, csak kihányni szabad.

Nos, mi most megpróbálunk időgépbe ülni és megmutatni, nagyjából-egészében hogyan fest majd a Bolba Márta és Gombkötő Beáta által vágyott „dialógusok” egyik lehetséges végkimenetele. Alább az EKD egyik „leginnovatívabb” tartományi egyházának, a Hesseni és Nassaui Protestáns Egyháznak (Evangelische Kirche in Hessen und Nassau, EKHN) a házassággal kapcsolatos álláspontját (link) közöljük.

Az EKHN önmeghatározása szerint az Ágostai hitvallás talaján áll (akármit is jelentsen is ez manapság), és – ez különösen érdekes – elkötelezett a Barmeni teológiai nyilatkozat mellett. Ez a tartományi egyház olyan területeket fed le, ahol a reformáció különböző irányzatai egyszerre virágoztak Németföldön: míg a hesseni területeken Luther és Melanchthon hatása, addig a nassaui területeken Zwingli és Kálvin hatása érvényesült. Később a lutheránus és református gyülekezetek egy közös, uniált egyházba tömörültek. Ez csak abból a szempontból fontos, hogy a Magyarországi Református Egyház lelkészei és tagjai sem dőlhetnek elégedetten hátra – testvéregyházi kapcsolataik miatt nekik is résen kell lenniük. A progresszió egyébként is „ökumenikus”, nem ismer szervezeti és felekezeti határokat. Ezt a „fejlődést” mindenhová importálnák. Ilyen a kolonizáció: nem lehet előle kitérni – de lehet ellene harcolni.

* * *

Protestáns esketési szertartás minden pár számára

Szerző: Martin Reinel tiszteletes (evangélikus lelkész és médiaszakértő)

Természetesen homoszexuális párok is köthetnek egyházi házasságot. A szexuális irányultság nem számít az esketésnél. A protestáns egyházban a házasságkötés minden párt megillető szertartás. Az EKHN ezt szorgalmazza világszinten is.

A homoszexuális párok házasságkötése

Természetesen az egyházban a homoszexuális párok is áldást kapnak házasságukra. Az EKHN-ben a házasságkötéseket és az egyházi esketéseket a polgári házasságkötést követően a párral együtt és a párért ünnepeljük – függetlenül attól, hogy férfi férfival köt házasságot, nő férfival lép az oltár elé, vagy két nő házasságkötését ünnepeljük a házasságkötési szertartással.

Az áldás, amelyben a párok egyházi házasságkötésük alkalmával részesülnek, arra szolgál, hogy megerősítse kapcsolatukat, és útravalóban részesüljenek közös útjukon. Kérdésként merülhet fel, hogy az anyakönyvi hivatal után templomban is kössünk-e házasságot. Ez egy személyes és nagyon tudatos döntés. A templomi esküvőt elsősorban az indokolja, hogy a legtöbb pár szeretné a külvilág előtt is kinyilvánítani és a templomban megpecsételni egymás iránti szerelmét. Ezt egy nagyon különleges templomi szertartás keretében élik át. Így vallják meg szerelmüket és így pecsételik meg házassági szövetségüket Isten és a számukra fontos emberek előtt.

Isten áldása az embereké. A szexuális irányultság nem számít

Az esküvő elsősorban arról szól, hogy Isten áldását kérjük kapcsolatunkra. Ez az áldás Isten közelségét mutatja, és a bizalom jele. Az áldás azt jelenti: Isten közel van az emberekhez jó időkben és rossz időkben egyaránt. A menyasszony és a vőlegény az egyházi esküvőjén részesül Isten áldásának ígéretében. Úgy is mondhatnánk, hogy két ember kölcsönös szerelme Isten áldása alá kerül.

Hogy kinek milyen a szexuális irányultsága, és hogy egy heteroszexuális vagy egy homoszexuális pár akar-e házasságot kötni – ez az EKHN-ben tartott egyházi esküvő esetében lényegtelen. Ami fontos, az az, hogy a menyasszony és a vőlegény kifejezik abbéli szándékukat, hogy mint házaspár felelősséget vállalnak egymásért és kölcsönösen számíthatnak egymásra. Erre tesznek ígéretet egymásnak az esküvői istentisztelet keretében, és cserébe ígéretet kapnak: „Isten megerősít benneteket egymás iránti szeretetetekben és egymás iránti hűségetekben. Isten oltalmazza közös utatokat.”

A homoszexuális párok házasságkötése hosszú múltra tekint vissza az EKHN-ban

2019. január 1. óta az EKHN-ben az azonos nemű párok házasságát ünneplő egyházi szertartásokat hivatalosan „esküvői szertartásnak” nevezik. A Házasság mindenkinek című programunkat így véglegesítette az EKHN legfőbb döntéshozó testülete, az egyházi zsinat. Áldást osztó istentiszteletekre és a homoszexuális párkapcsolatok egyházi szertartás keretében való elismerésére azonban már ezt megelőzően is sor került, több évre visszamenőleg.

Az azonos nemű párok megáldása 2002 óta hivatalosan is lehetséges az EKHN-ben. A Rajnai Protestáns Egyház (Evangelische Kirche im Rheiland) után az EKHN volt a második protestáns tartományi egyház, amelyik elismerte a homoszexuális párok megáldását az egyházjog alapján. A homoszexuális párok egyházi áldása az EKHN Zsinatán lefolytatott széles körű teológiai vitát követően a kilencvenes évek óta élvezi a túlnyomó többség támogatását. Ráadásul a homoszexuális és leszbikus pároknak szóló áldásadó szertartásokat már jóval a hivatalos döntések meghozatala előtt is rendszeresen végezték a templomokban.

Lásd: A homoszexualitást a teremtés részének kell tekinteni – Az EKHN etikai kódexe. (link)

Az EKHN volt az első egyház, amely engedélyezte az áldásokat

2013-ban újabb lépést tett az egyházi közösség: a hessen-nassaui egyház Németországban elsőként hivatalosan is egyenlővé tette a homoszexuális párok megáldását a házassági szertartásokkal. Az EKHN egyházi rendtartását úgy dolgozták át, hogy az többé nem tesz teológiai értelemben különbséget az azonos nemű párok megáldására szolgáló istentiszteletek és a hagyományos esküvők/házasságkötések között. Innentől kezdve az áldó szertartásokat az egyházi anyakönyvekbe is be lehetett jegyezni, bár hivatalosan még nem a házassági szertartás címszó alatt. A lelkészek és az egyháztanácsok pedig bizonyos körülmények között kifogást emelhettek.

2002 óta Hessen-Nassauban már több száz azonos nemű pár élt a lehetőséggel, hogy protestáns templomban lépjen oltár elé. A 2019-es végleges kiegyenlítés és a Házasságot mindenkinek program jelenlegi szabályozása a korábbiakkal szemben megszüntette, hogy az egyes egyháztanácsok és lelkészek a homoszexuális párok esküvőjével szemben fenntartásokat emeljenek. Eddig ugyanis saját vallási meggyőződésükre hivatkozva megtagadhatták a homoszexuális pároknak kiszolgáltatott áldást. Most már, mint minden hivatalos aktus, például a keresztelés vagy a temetés esetében, a lelkészek csak egyedi esetekben tagadhatják meg a hivatalos aktust, például lelkipásztori okokból vagy saját meggyőződésük alapján, a Szentírás és a hitvallás megsértése miatt.

A világszíntű különbségek és a folyamatos diszkrimináció továbbra is nagy kihívás

Az EKHN álláspontját a „házasság és esküvő mindenkinek” kérdésében sajnos világszerte sok egyház, köztük a protestáns egyház sem osztja. Elutasítják az azonos nemű párok áldásban részesítését vagy esküvőjét, és így továbbra is diszkriminálják az embereket.

Az egyházi zsinat keretében 2018 őszén a házasságkötés kifejezésről folytatott vitája során Volker Jung, az EKHN egyházi elnöke a következőket mondta: „Ha a zsinat fenntartás nélkül kiáll az azonos nemű párok házassága mellett, az világos jelzés arra vonatkozóan, hogy egyházunkban milyen értelmezést és álláspontot tartanak megfelelőnek.” Ugyanakkor rámutatott, hogy „a témában meglévő feszültségeket – amelyek a bibliai tanúságtétel eltérő értelmezésében gyökereznek, és világszerte áthatják a kereszténységet – jelenleg nem lehet feloldani”.

Az EKHN 2023-ban hivatalos bűnvallásban kért bocsánatot a queer emberektől az általuk tapasztalt diszkriminációért és szenvedésért. A továbbiakban elhangzott azonban: „Ma már hisszük, hogy a homoszexualitás, a biszexualitás, a transz- és interszexualitás, a nem bináris és queer életmód a teremtés része. […] Különböző szexuális orientációjú, különböző nemű és sokszínű életmódot képviselő személyként szeretnénk az egyházat formálni.” A világ más egyházi közösségeivel való kapcsolatok és partnerségek tekintetében a bűnvallás kifejezetten hozzáteszi: „Az EKHN továbbá vállalja, hogy az ökumenikus partnereivel folytatott vitákban kiáll e sokszínűség elismerése mellett.”

* * *

Természetesen beidézhettük volna más tartományi egyházak állásfoglalásait is, lényegében ugyanezt képviselik – esetleg némelyik még nem ment ennyire messzire (vagy a gyakorlatban igen, de óvatosabban fogalmaz). Az EKD tartományi egyházainak sorában talán a bajor egyháztest (Evangelisch-Lutherische Kirche in Bayern) volt az egyik utolsó, amelyik a házasság témájában hellyel-közzel kitartott az evangéliumi álláspont mellett, de végül elmozdult progresszív irányban. Ez abból a szempontból érdekes, hogy talán a bajorok ápolják a legszorosabb kapcsolatot intézményi-pénzügyi-eszmei tekintetben a magyar evangélikusokkal. Nem kérdés, hogy a hazai evangélikus közösség teológiai-etikai „útkeresésére” gyakorolt hatásuk jelentős. A bajor tartományi egyház honlapján (link) többek között a következő sorok olvashatók a témát érintően: „A két ember közötti szerelem Isten ajándéka és Istennek az emberiség iránt megnyilvánuló szeretetének tükörképe. Ezt hivatott kifejezni a templomi házasságkötés. A házaspár Isten áldásában részesül, hogy kapcsolatuk megerősödjön közös életük és a házasságban való kölcsönös felelősségvállalásuk tekintetében. […] Protestáns szempontból nincs teológiai különbség egy heteroszexuális pár házasságkötése és egy homoszexuális pár áldásban részesítése között. Mindkét ceremónián – a homoszexuális párok megáldása és az esküvői szertartás során – ugyanazt az áldást adja Isten.”

Úgy látszik, van, ami nem változik: a németeknek valamiben mindig szélsőségesnek kell lenniük – mintha ez lenne a krédójuk. Legyen az szélsőbal, progresszív vagy szélsőjobb ideológiai-politikai álláspont, militarista-konzervatív vagy béke- és befogadáspárti nézőpont, hordjanak ilyen vagy olyan színekkel és szimbólumokkal tarkított karszalagot, a lényeg az, hogy valaki vagy valami előtt szalutálni és térdelni kelljen, és százszázalékos hatékonysággal és pontossággal kell kivitelezni mindazt, ami mellett elköteleződnek. De ez még nem minden: másokat, akik mást gondolnak a világról és a benne zajló folyamatokról, ideológiailag mielőbb kolonizálni kell és „fel kell világosítani”. Persze újra és újra lyukra futnak, rámehet a fanatizmusukra az állam, a társadalom és az egyház is – nem baj. Kein Problem. Nekivágnak újra, nagyobb erőbedobással, megkettőzött fanatizmussal. Megcsinálják! Wir schaffen das!

Ez szomorú, de a felelőssége a magyar eklézsiának csak korlátos a németek irányában. Ennél sokkal tragikusabb követni a „mindig felvilágosult” németeket a szakadékba vezető úton, bár hosszú időre visszanyúló hagyomány hazánkban a labanc-mentalitás és a németek irányában megnyilvánuló szervilizmus.

* * *

Nos, ez a Bolba Márta által említett fejlődés csúcspontja – vagy hát, ki tudja, lehet, hogy innen is van feljebb (értsd: lejjebb). Ez a Gombkötő Beáta által emlegetett „beszélgetések”, „dialógusok” végkimenetele. Ide kell eljutni. Ez a jövő! Az „ideális” egyház.

Feltűnhet az olvasóknak, hogy a fenti nyilatkozat olyan állapotot tükröz, amikor a hivatalos állásponttól való eltérésre már egyre kevesebb lehetőség adódik – a személyes meggyőződés kinyilvánítása (például az azonosneműek házasságának megtagadása lelkiismereti okokra vagy egyéni teológiai meggyőződésre hivatkozva) megtűrt, kivételes esetekké zsugorodott, azzal a kifejezett szándékkal kiegészítve, hogy sikerül mielőbb világszinten felszámolni a „diszkriminációt”. A teremtő „dialógus” tehát normatív, előíró, kizárólagos dogmává szilárdult.

A kérdés már csak az, hogy ha ennyire látjuk, hogy hová kell megérkeznünk, nem lenne egyszerűbb megspórolni az utat? Minek „beszélgetni” meg „fórumokat” rendezni arról, amit egyébként is tudunk, ráadásul azokkal, akikkel egyébként is egyetértünk a lényegről? Nem lenne őszintébb félretenni a „párbeszéddel” meg a nem elodázható „diskurzussal” kapcsolatos szólamokat, „a szirénhangokat”, a nagyobbrészt EKD-s teológiai tanulmányok magyarra átültetett, még a lelkészi kar tagjai számára is érdektelen kompilációinak a köröztetését és az azokkal kapcsolatos, gyér létszámú fórumok megrendezését? Hát nem lenne tisztességesebb egyszerűen, nem kertelve kimondani, hogy ezt szeretnénk és meg is valósítjuk rögvest? Minek ehhez még pár év? Kinek van szüksége erre a vergődésre? Teljesen felesleges a kifárasztás, a másik elbizonytalanítására, megroppantására és felőrlésére tett újabb és újabb kísérletek, hiszen – mint láttuk – már most is a progresszív ágenda a majdhogynem hegemón álláspont. Én azt javaslom, ne késlekedjenek! Mielőbb tegyenek javaslatot a hessen-nassaui tartományi egyház álláspontjának hivatalos szinten történő elfogadására és kihirdetésére. Higgyék el, sok-sok felesleges idegeskedést és „beszélgetést” meg lehetne ezzel spórolni. A progresszívek végre jó lelkiismerettel vallhatnák egyházuk hivatalos álláspontjának azt, ami már lényegében most is az, az evangéliumiak meg – minden gyászuk és bánatuk ellenére – tudnák, hogy mi a helyzet.