Konzervatív-evangelikál társbérletbe kerestetik – Helyzetértékelés és válasz a progresszív vádaskodásra

Pár napja az egyik progresszív „keresztyén” oldalon megjelent egy reakció az egyik korábbi írásunkra. A cikk szerzője igazából csak elismételte szokásos csúsztatásait, légből kapott párhuzamait és alaptalan vádaskodásait. A progresszívekkel való párbeszéd – amint az említett szösszenet is mutatja – szinte lehetetlen, ugyanakkor a kívülállók, illetve a bizonytalan hívők irányában lehet relevanciája egy részletes viszontválasznak, pontosabban egy általános jellegű tisztázó írásnak, amelyben – ha nem is minden egyes pontra, mégis – reagálhatunk a leírtakra.

Először is: némelyek olyan hatást próbálnak kelteni, mintha a progresszívek sokan lennének – nagyon sokan –, mármint az egyházakon belül, és ebből adódóan jogosak lennének az egyházi közösségekkel szembeni elvárásaik. Tény, hogy bizonyos, magukat keresztyénnek tituláló progresszív vezéregyéniségek és az internetes közösségi oldalaik népes követőtáborral rendelkeznek, de ez rendkívül csalóka, ugyanis ezek a személyek nem tartoznak egyházi-gyülekezeti közösségekhez, nem látogatnak heti rendszerességgel istentiszteleteket/miséket, nem vállalnak gyülekezeti szolgálatot, sőt a többségük nem is keresztyén a szó klasszikus értelmében. Úgy tűnik, az ilyen rajongói oldalak tömegeket tudnak maguk mögött, de ez ne tévesszen meg, mégpedig a rajongótábor lényege miatt. Az ugyanis nem közösség, inkább csak tömeg, amelynek tagjai közös – leginkább politikai vagy közéleti – ügyek mentén rövid időre „hadrendbe” állíthatók ugyan, de nem a kultusz egyesíti őket. Az ilyen jellegű csoportosulásoknak nincs belső váza, hanem ide-oda vándorló személyek halmaza, amolyan „átjáróházak”. „Fűrészporból meg enyvből igen szilárd tömböt lehet előállítani és azt mindenféle tetszőleges formába préselni, de élő fát nem lehet többé belőle nevelni” – fogalmazott egy, a két világháború között is tevékenykedő keresztyén ideggyógyász a keresztyénségtől idegen különféle ideológiák követőtábora kapcsán, de szavai kiválóan alkalmazhatók a progresszív csoportokra is. A keresztyén üzenet milyenségét, biblikusságát, élő-lüktető voltát, Krisztus lelki jelenlétét mindig az üzenet köré szerveződő, pulzáló, intenzív gyülekezeti élet hitelesíti, legyen szó kisebb vagy nagyobb gyülekezeti közösségről. (Nem feltétlenül a létszám a lényeges, hanem a közösség integritása.) A progresszíveknek tehát a látszat és minden hamis látszatkeltés ellenére nincsenek helyi gyülekezeti közösségeik. Az illuzórikus tömeg, amelyet fel tudnak mutatni, jórészt egyházellenes indulatoktól fűtött, tisztán politikailag motivált, egyébként nagyon is széthúzó, heterogén massza, melyhez tartozhatnak ugyan nominális gyülekezeti tagok és a népszámlálás alkalmával magukat egy adott felekezethez tartozónak vallók, de a nagyobb részét ateisták, agnosztikusok vagy a hitet elhagyó/megtagadó, egyházakról lemorzsolódó egykori keresztyének, esetleg magukat csak „a maguk módján” vallásosnak tartó, de a történelmi keresztyénség hitével tudatosan szembenálló személyek teszik ki.

A mennyiségi kérdés azért lehet érdekes a progresszívek és a konzervatív evangéliumiak közötti vitában, mivel a Felszabtér nevezetű progresszív portál jó humorú szerkesztője szemére vetette csoportunknak, az Evangelikál Csoport Egyesületnek, hogy „fundamentalista szóbatudósok pár százas nézettségű videókkal és blogbejegyzésekkel próbálják magukra felhívni a figyelmet”. Először is, ha csoportunk ilyen csekély hatásfokkal működik, akkor javasoljuk, hogy szerkesztő úr tekintsen el a további reakcióktól, hiszen nem oszt, nem szoroz, hogy mit képviselünk, és milyen véleményeket hangoztatunk. Nem beszélve arról, hogy ebben az esetben leginkább – a biztosan rendkívül nagy olvasottságot elérő és persze közkedvelt – progresszív portál írásai irányítják ránk feleslegesen a reflektorokat. Másodszor, tagságunk jelentős része aktív gyülekezeti lelkész (aki pedig nem az, az aktív gyülekezeti tag), aki nem a partvonalról, a pálya széléről bekiabálva ad tanácsokat és instrukciókat, illetve fogalmaz meg elvárásokat azzal kapcsolatban, hogy az egyházban minek és hogyan kellene történnie, és az egyház hajóját milyen irányba kellene kormányozni. Szívesebben vennénk és megalapozottabbnak tartanánk olyan személyektől érkező kritikákat, akik egyházaink, gyülekezeteink tagjaiként, tevékenységünket látva-ismerve emelkednének szólásra. Aktív lelkészi szolgálatunkból fakadóan vissza kell utasítanunk a „szobateológus” vádat is, hiszen épp a keresztyénség tapasztalati oldalával való folyamatos szembesülés sarkall minket arra, hogy kifejezzük az azzal a „teológiával” és az azzal a „keresztyénséggel” szembeni averzióinkat, amely a gyakorlatban működésképtelen, és – amint számtalan példa mutatja – az egyház kiüresedéséhez, elnéptelenedéséhez és kegyességi szempontból az elszikesedéséhez vezet. Harmadszor, egyesületünk célkitűzése („…a történelmi protestáns felekezetekben lévő […] lelkipásztorok, teológusok, keresztyén hívők felekezeti és teológiai örökségének […], hitvallásosságának elmélyítése, hozzájárulva ahhoz, hogy tágabb értelemben a történelmi keresztyénség klasszikus, Szentírásra épülő és abban gyökerező dogmáit és etikáját, hitét és világnézetét a keresztyén hívők jobban megismerjék…” stb.) és csoportunk, valamint portálunk tevékenysége magától értetődő módon a magyar társadalomnak csak egy rendkívül szűk rétegének az érdeklődésére tarthat számot – nem beszélve arról, hogy még a hazai, az össztársadalmat tekintve kisebbségben levő keresztyénségnek is csak egy apró szegmense érdeklődik direkt teológiai tematikájú tartalmak iránt –, sajnos inkább a „magazinos” jelleg az uralkodó az egyházi-keresztyén sajtóban. Ugyanakkor még ennek ellenére is vannak kifejezetten nagy elérésű írásaink és videóink (többezres megtekintéssel rendelkező videók és több tízezres olvasottsággal rendelkező írások), ráadásul úgy, hogy nem fizettünk soha egyetlen cikk vagy videó hirdetéséért vagy reklámozásáért sem. Konferenciáink látogatottsága pedig – nem elfelejtve, hogy ezen alkalmakon kevesek érdeklődésére számot tartó teológiai résztémák kerülnek terítékre – a különféle egyházi-felekezeti konferenciákhoz képest kifejezetten magas.

De túllépve a számokon, a dolog érdemi részére koncentrálva: nemcsak progresszív agytrösztök, hanem újabban egyes egyházi emberek is annak a véleményüknek adnak hangot, miszerint az „evangelikálok” kiszorítanák a máshogy gondolkodókat, azt sugallva ezzel, mintha például a szexuáletika terén eddig megtűrtek lettek volna különféle, a „hivatalostól” eltérő álláspontok a történelmi egyházakban. Ezzel az evangéliumiakat kvázi szektaként szeretnék az egyházi közvélemény előtt beállítani, mondván, az evangéliumiak önkényes meghatározásokkal élnek arra vonatkozóan, hogy ki tekinthető keresztyénnek, és ki nem. Ez a vád két szempontból is képtelen gondolat: egyrészt épp a különféle teológiai tradíciókhoz vagy felekezetekhez tartozó, a Szentírás központi igazságait mégis közösen valló, egymással testvéri közösségben levő evangéliumi keresztyének testesítik meg példamutató módon azt az egységet, amely a számos kérdésben eltérően gondolkodó, de az evangélium lényegéhez ragaszkodó keresztyének között megvalósulhat. Magyarán, evangéliumi egység a felekezeti hitvallások által kijelölt határokon túl is létezik, ha nem is egy és ugyanazon egyházi közösségen belül, mivel a felekezeti hitvallás a másodlagos-harmadlagos szintű doktrinális kérdésekben is azonos állásponton levő keresztyének közösségét feltételezi. A felekezeti hitvallás eleve szűkebb keret, mint a felekezeteken átívelő evangéliumi mozgalom – már csak ezért sincs alapja az ilyen jellegű vádaskodásnak. Ilyen módon előbb kellene a felekezeti hitvallásokat támadni, mint az egyházhoz tartozó hitvallásos evangéliumiakat.

Másrészt abszurd, hogy egy adott felekezet törvényesen felszentelt, annak gyülekezeteiben szolgálatot teljesítő – az érvényben lévő hitvallások szerint katekéziseket, konfirmációi előkészítőket, bibliaórákat és igehirdetéseket tartó – lelkipásztorokat vádolnak „kirekesztéssel” és „önkényességgel”, csak azért, mert ragaszkodnak az ezen normatív hitvallási iratokban foglalt evangéliumértelmezéshez. Ez hogyan történhet meg, miféle logikátlanság ez? Milyen alapon lehet elvárni református és evangélikus lelkészektől, hogy ne ragaszkodjanak a Második helvét hitvallás vagy az Ágostai hitvallás tételeihez (vagy érvényben lévő etikai állásfoglalásokhoz), miközben a lelkészi felszentelésük lényegi részét képezi az arra vonatkozó fogadalom, hogy épp ezekhez ragaszkodva, ezek szellemében fogják hirdetni és tanítani az evangéliumot? Magától értetődőnek tűnik, hogy aki nem ért egyet ezekkel a dokumentumokkal, az nem tesz ilyen fogadalmat, és nem vállal szolgálatot az adott felekezetben. Mindenki oda tartozik és ott szolgál, ahol akar, és amely közösség által meghatározott kritériumoknak önként megfelel. Milyen kifordult gondolkozásmód és értelmetlen vádaskodás, amikor egy református vagy egy evangélikus lelkipásztort azért marasztalnak el, mert olyan teológiai keretnek tartja az egyháza érvényben lévő hitvallásait, amelyet illegitim átlépni vagy önkényesen megváltoztatni!? Ez egész egyszerűen abszurdum! Elfogadható kritika volna, hogy az evangéliumiak „kiszorítósdit” játszanak, miközben újra és újra az egyházaik hitvallási és az azok nyilatkozatai által megrajzolt doktrinális és etikai határokat húzzák alá, hogy azok idővel és a korszellem változásával se halványuljanak el? Nyilvánvalóan nem az. Azok, akik ilyen szidalmakat fogalmaznak meg, akkor járnának el korrektül, ha vágyaikat tettekre váltva kezdeményeznék az egyházi hatóságoknál, a teológiai szakbizottságokbál stb., hogy az egyházi hitvallásokat minősítsék át pusztán szimbolikus jelentőségű, semmiképp sem normatív, legfeljebb az adott felekezet történelmi emlékezetét, kontinuitását kifejező dokumentumokká, amolyan ereklyékké, és hivatalos szinten is felülvizsgálati kérelmet indítanának az egyház érvényben levő etikai állásfoglalásait illetően. Amíg ezt nem teszik meg, addig nincs alapjuk nemtelen eszközökkel támadni, folyamatosan becsmérelni és belső egyházi fórumokon „fúrni” a hitvallásokhoz, nyilatkozatokhoz ragaszkodó egyháztagokat, lelkészi személyeket.

A helyzet a következő: jelenleg egy egyházon kívüli, magát keresztyénnek tituláló csoportosulás egy, az egyházon belül levő kisebb körrel szövetkezve számonkéri az adott egyház lelkipásztor-teológusait, hogy azok miért ragaszkodnak olyan eltökélten egyházuk hivatalos, konszenzusos doktrinális és etikai álláspontjához, sőt úgy állítják be – olykor-olykor még az egyházi közvélemény előtt is részleges sikerrel –, mintha ez a típusú attitűd szélsőség, sőt bűn volna. Lényegében azt sugallják, mintha az egyháztagok vagy a lelkipásztorok részéről felvilágosult és dicséretes hozzáállás volna a felekezetük hitvallásaihoz, etikai állásfoglalásaihoz való hűtlenség, míg a hivatalos egyházi állásponttal való egyetértés és annak konzekvens érvényesítése durva, etikátlan és kirekesztő. Nem tesznek mást, mint hogy engedetlenségre ösztönöznek a lelkészi fogadalomnak az egyház hitvallásai és az egyház iránti hűségre vonatkozó passzusaival szemben, és etikusnak állítják be azt a fajta „józan kritikát”, amely relativizálja, megkérdőjelezi azok tartalmát. A legújabb fejlemény – ahogy előbb már utaltunk rá –, hogy a hitvallásokhoz és az etikai állásfoglalásokhoz ragaszkodó hozzáállásra ráragasztják az „evangelikál” jelzőt, mintha az valamiféle szitokszó, a szélsőséges vallási fundamentalizmussal való azonosulást kifejező címke lenne. Először tehát a hitvallásost evangelikálnak nevezik (a tartalmat és a viszonyulást tekintve jogosan), mivel a „hitvallásos” mint fogalom alkalmatlan számukra, hogy bunkósbotként használják harcuk során, majd céltudatosan és tervszerűen hamis képzettársításokkal terhelik az „evangelikál” fogalmát, a továbbiakban az intoleráns, erőszakra hajlamos vallási fundamentalistát jelölve vele. A terv szinte tökéletes, hiszen így a történelmi felekezetek hitvallásos (értsd: az érvényben levő hitvallásaihoz és etikai nyilatkozataihoz ragaszkodó) lelkészeinek a túlnyomó többségét (a 80-90%-át) agresszív, kirekesztő, egyeduralomra törő szektariánus csoportként lehet lefesteni a nyilvánosság előtt.

Mindezeken túl – és ezt ép ésszel nehéz felfogni – egyesek a progresszív oldalon a hitvallásos-evangéliumi irányvonalat, azaz a történelmi felekezetek még mindig nagyobb részét egész egyszerűen fasisztának és nácinak próbálják beállítani. Azokat tehát, akik ragaszkodnak a történelmi keresztyénség doktrinális és etikai örökségéhez, felekezetük hitvallásaihoz és etikai állásfoglalásaihoz, a vészkorszak előidézőinek, kiváltóinak, illetve aktív részeseinek szellemi örököseiként kezdik emlegetni. Ez az azonosítás egyszerűen dermesztő, botrányos, nem utolsósorban azért, mert végzetesen leértékeli a vészkorszak áldozatainak szenvedését, és hamis módon megbélyegez egy, az egyház megújhodását, az evangélium iránti hűségét célul kitűző, korokon és felekezeteken átívelő keresztyén lelkiséget. Ennél a lépésnél nehéz gyomorforgatóbb, aljasabb és történelmietlenebb narratívát elképzelni, de kifejező módon bemutatja a progresszívek eszköztárát, illetve azt az „ethoszt”, amely az evangélium és a történelmi keresztyénség védelmezőivel szemben vívott harcuk gyúanyaga. Történelmi tekintetben természetesen szakmaiatlan és dilettáns épp azokkal azonosítani az evangéliumiakat, akik keresztyénként kiszolgálták a náci, fasiszta, illetve nyilasideológiát – ehhez elég csak megkérdezni egy egyháztörténészt. Épp a magukat Német Keresztyéneknek (Deutsche Christen) nevezők ölelték keblükre a liberális teológia módszereit, egyes megállapításait és következtetéseit – amelyet előszeretettel használ a progresszív kurzus is, hogy bibliai megalapozást nyújtson etikai víziójának –, hiszen azok kapóra jöttek a keresztyénség és a Szentírás „zsidótlanításához”. Épp a náci ideológiát integráló „keresztyének” tartották maradinak azokat, akik hűek kívántak maradni az evangéliumhoz. Ez alapján magától értetődő tényként kellene végre kezelni, hogy egyes nyugati egyházak végzetes doktrinális deformációjában és szétverésében felelős, agresszíven expanzív progresszív ideológiát elutasító mai evangéliumi keresztyének tekinthetők a totalitárius diktatúrákkal szembeszálló belmissziós körök, ébredéspárti mozgalmak, evangelizációs társaságok és hitvalló csoportok szellemi örököseinek. Ők azok, akik azt a szellemiséget követik és közvetítik, ami hozzájárul ahhoz, hogy többször ne forduljon elő a történelemben ilyen. Az ilyen vádaknak pedig pusztán stiláris frázisként való puffogtatása egyszerűen átgondolatlan, rosszindulatú, és kiüresíti a szavak jelentését.

Itt muszáj szóba hoznunk egyes hazai progresszív vezéregyéniségek állandó stratégiáját, a megtévesztő címkézést és a hamis keretezést. Az egyik legismertebb progresszív „keresztyén” blogon, a már említett Felszabtéren nem először jelenik meg egy sajátos szerkesztői koncepciót tükröző ábra, különféle halmazokkal, illetve e halmazok metszetével jelölve a hazai keresztyén szcéna kegyességi-teológiai frakcióit. Ami az ábrát illetően különösen érdekes, az az, ahogyan a szerző önmagát, illetve magához képest más csoportosulásokat pozicionál. Önmagát és közösségét (a Felszabtér blog szerkesztői csapatát, továbbá a Kovász Közösség tagjait) „progresszív-liberális kereszténynek” titulálja (ezzel még egyet is értenénk), akiktől balra helyezkednek el a progresszív fundamentalisták, ugyanakkor ez a halmaz egész egyszerűen üres – nem tudni, hogy kik tartoznak ide, már ha tartozik egyáltalán valaki (mi magunk a Felszabteret ide helyeznénk). Meglepő továbbá, hogy olyan, eredendően evangéliuminak tartott szervezeteket sorol a „progresszív-liberális keresztények” és a „konzervatív-evangelikál keresztények” halmazának közös metszetébe, mint a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ), a Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom (SDG), a Sárospataki Református Teológiai Akadémia (SRTA) és a Pünkösdi Teológiai Főiskola (PTF) stb. Ez a lista annak fényében válik igazán kérdésessé, hogy tudomásunk szerint mind az SDG, mind a MEKDSZ vezetősége és tagsága elhatárolódik ettől a címkézéstől, nem tartják igaznak magukra vonatkozóan. Az SDG honlapján a Rólunk fül alatt többek között a következő olvasható: „Az SDG magyar református diákmozgalomként a Szentírás mellett a Magyar Református Egyház hivatalos és hatályban lévő hitvallásait vallja és képviseli.” Ezalapján, valamint e közösségek hitvallása és/vagy etikai kódexe – továbbá az SDG és a MEKDSZ tagságának, valamint a PTF oktatóinak az informális megnyilatkozásai – alapján kizártnak tartjuk, hogy az említett ábra kategóriái a valóságot tükröznék, így nem tudni, milyen ismérvek alapján sorolta a szerkesztő e nagy múltú szervezeteket a félig-meddig progresszív tömbhöz. Az sem egészen világos, hogy ezek az intézmények az ábra készítője szerint azért tartoznak ilyen „illusztris” társaságba, mert tagjaik, illetve munkatársaik közül egyesek konzervatív evangelikálok, míg mások progresszívek, vagy azért, mert általánosan a közösségeik irányvonalát jellemzi valamiféle puha, konzervatív-progresszív egyvelegű irányvonal. Természetesen az is beszédes, hogy a „konzervatív-evangelikál keresztények” nevet viselő halmaz üres, így azt sem tudjuk meg, hogy ki tartozik tisztán, üledékmentesen a konzervatív evangelikálok közé, a politikai jobbal való összefonodásokat teljesen mellőzve.

És ha már szóba jött a politikai szál: az ábra készítője – erről a Felszabtéren megjelent számos írás tanúskodik – csoportunk tagjait, valamint más evangéliumi vezetőket-teológusokat a „konzervatív-fundamentalisták” közé sorolja, ugyanoda, ahol a jobboldali és a szélsőjobboldali pártok is tömörülnek, bizonyos „szélsőséges konzervatív kereszténységgel” együtt (ők kik?). A hitelesség kedvéért: az Evangelikál Csoport Egyesület semmiféle politikai párttal nem áll kapcsolatban, semmilyen politikai párt mellett nem agitál, tagjaink nem párttagok (mivel a tagok nagy hányada aktív lelkipásztorokból tevődik össze, akik nem is lehetnek), nem jelenünk meg politikai pártokhoz köthető felületeken (szemben a progresszív keresztyénség hangadóival), és nem hergelünk más pártok vagy pártpolitikusok ellen (nem készítünk politikai szereplőket degradáló videós anyagokat). Természetesen csoportunk tagjainak is vannak pártpolitikai preferenciái – és igen, ezeket meghatározza az általuk képviselt teológiai ethosz –, de ez nem jelenti azt, hogy közösségünk szervezeti vagy anyagi értelemben bármiféle összefonódásban állna valamely politikai formációval. Lehet, hogy az említett írásokban a politikával való összefonódás vádja magát a felekezeteket érinti, vagy a felekezeteknek kifejezetten a vezetését, és akkor ilyen értelemben mindenkire rátolható, aki valamilyen szolgálatot teljesít a történelmi egyházakban, vagy az általuk fenntartott intézmények alkalmazottja, így viszont azokat a progresszíveket is érinti, akik felveszik a fizetésüket, és nem állnak fel a katedráról vagy a szószékről a „rendszer” ellen tiltakozva. Persze mindez csak fikció, nem több puszta találgatásnál, de gyanítjuk, hogy a háttérben valójában az áll, hogy bizonyos személyeket egyszerűen zavar a történelmi egyházaknak a családot, a házasságot és a nemeket érintő hivatalos etikai víziója, amely nagyon közelít vagy egybeesik a kormánypárt által felvállalt és az általa a magyar alkotmányban rögzített meggyőződéssel, és ilyen értelemben – talán így vélekednek – valamiféle „zsarolási potenciált” jelent a felekezetekre és a konzervatív teológiai csoportosulásokra a kurzus „kiszolgálását” ráégetni. Egyébiránt itt a progresszívekre nagyon is jellemző stratégiai megfontolásról van szó: pártpolitikai összefonódás vádjával illetni minden olyan, velük szembenálló csoportot, amelynek világnézeti-etikai vízióját politikai szinten is képviselik, így téve őket közéleti szempontból inaktívvá, dermedtté, hogy még véletlenül se hirdessék vagy érvényesítsék a közbeszéd befolyásolásával az általuk képviselt értékeket, míg ők – a progresszívek – ezt minden további nélkül megteszik.

Említésre méltó még a tárgyalt ábrán szereplő azon részlet is, hogy az SRTA a progresszív-konzervatív metszetbe került. Ez a teológiai fakultás hívta meg anno a Felszabtér szerkesztőjét egy tudományos konferenciára „előadni”, mire – lelkészek tömeges tiltakozása eredményeként – visszamondták a szeretetteljes invitálást. Ezt akkor néhányan az egyetemi szabadság durva megsértésének titulálták, holott egy egyházi fenntartású teológus- és lelkészképző intézményről van szó, és az előadó korábban az egyházi törvényeket áthágó magatartásra ösztönözte a Magyarországi Református Egyház (MRE) lelkészeit. (Talán emlékezünk még, arra biztatta őket, hogy kezdjék el Isten áldásában részesíteni az azonosneműek közötti „szeretetkapcsolatot”.) Nos, ha ez így van, és az SRTA valóban félig-meddig progresszív intézmény – és itt ne feledkezzünk meg az MRE által fenntartott Károli-egyetem oktatóival készült, élesen egyházkritikus hangot megütő, a progresszív gondolatokra erőteljesen nyitott vagy azok iránt minimum megengedő hozzáállást tanúsító Felszabtér-interjúkról se –, akkor a Felszabtér szerkesztője által mantraként ismételgetett helyzet nem felel meg a valóságnak, nevezetesen, hogy az MRE-ben általános félelem uralkodik, mivel elnyomják, kirekesztik és eltiporják a másként gondolkodókat, akik „félnek az egzisztenciájuk elvesztésétől”. Látszólag minden következmény nélkül nyilatkozhat bárki – tulajdonképpen bármit –, tehát ez a futószalagon készült rettegtetés álságos. Egyébként pedig a Károli hittudományi karán működő és a Felszabtéren is gyakran hivatkozási pontként emlegetett A protestáns fundamentalizmus hermeneutikai megközelítése kutatócsoportnak már maga a léte a tipikusan progresszív, túlburjánzó áldozatmentalitásból fakadó üldözési mánia falra festett ördögeinek a cáfolata. (Egyébként pedig nem gondoljuk, hogy az előbb említett szervezeteknek vagy akár az említett kutatóintézetnek a tagjai repesnének azért, hogy valaki a progresszióval szeretné őket „összekenni”.) Sőt ha valaki veszi a fáradságot, és megnézi az online cikkezések, kommentelések állandó szereplőit, egyértelművé fog válni számára, hogy a Felszabtér által felrajzolt erőviszonyok („…a fundamentalisták mindenhol ott vannak és mindenkit kiszorítanak…”) nem tükrözik a valóságot – valójában épp a fordítottja igaz. A lelkészi kar nagy része (mindkét történelmi felekezetben), teológiai tanárok egy része elhűlve és egyelőre viszonylag csöndben nézi, hogy egyházi hangadók, teológusok egy meghatározott köre milyen kijelentésekre ragadtatja magát, és – szakmaiatlannak titulálva és pellengérre állítva az álláspontjukat – milyen kíméletlenül fojtja bele a szót az online szekciókban mindazokba, akik továbbra is kitartanak egyházuk hivatalos irányvonala mellett.

Hasonlóan vaskos csúsztatás úgy lefesteni az egyházi-gyülekezeti közállapotokat, miszerint nem ildomos „kiadni” a progresszív portáloknak nyilatkozó egyháztagok gyülekezeteinek a földrajzi koordinátáit, valamint az e gyülekezeteket vezető lelkészek nevét, hiszen az „egyházvezetés ökle” nyomban „lesújtana” rájuk. A helyzet az, hogy tulajdonképpen közismert, hogy mely gyülekezetekhez tartoznak ezek az egyháztagok, és az is, hogy nyilatkozataik tartalma nem tükrözi sem az adott gyülekezetnek, sem annak vezetőjének az álláspontját. De eleve már az a helyzetértékelés sem igaz, hogy az egyházvezetés „ökle” bárkire is „lesújtana”. Aki ilyen gondolatokat hangoztat, az nincs tisztában sem a történelmi egyházak hagyományaival (tanbéli kérdéseket illetően mindig is eléggé toleránsak voltak, egyházfegyelmi ügyek a legritkább esetben indultak doktrinális elhajlások miatt), sem a gyülekezetek szerepével és működésével. A templomokba bárki bemehet, az istentiszteleteken és a bibliaórákon – hacsak a viselkedésével nem zavarja vagy teszi lehetetlenné a hitéleti alkalmat – bárki részt vehet, és a templomajtón kilépve jóformán azt mondhat, amit akar. Ez persze nem jelenti azt, hogy lelkészi személyek részéről tévtanítások konzekvens, nyilvános hangoztatása nem vonna maga után egyházfegyelmi intézkedéseket, de még így is elmondható, hogy hamarabb citálnak a Svéd Egyházban vagy a Németországi Protestáns Egyházban egyházi bíróság elé valakit, aki kritikával illeti a bibliai keresztyénség elveit megtagadó jelenlegi egyházi gyakorlatot, mint hazánkban, ha valaki hitvallásellenes tanokat hirdet a szószékről.

Ha tekintetbe vesszük az eddigieket, akkor különösen komikusnak fog tűnni, ha ilyen-olyan portáloknak szabadon nyilatkozó gyülekezeti tagok, tanárok stb. tevékenységét „ellenállásnak” vagy valamiféle „hősies küzdelemnek” bélyegzik. Felmerül a kérdés: intellektuálisan vagy erkölcsileg miért volna értékelhető teljesítmény az, hogy egyesek sürgetőleg lépnek fel azért, hogy a hazai történelmi egyházak változzanak el például a velejéig progresszívvé váló skandináv lutheránus egyházak képére és hasonlatosságára. Miért kellene pozitívan értékelnünk egy ilyen irányú kísérletet, főleg annak tekintetében, hogy látjuk, milyen eredményeket produkált a számokat illetően a progresszív kurzus hatalomátvétele ezen egyházak esetében? (a tagságukat tekintve összehasonlíthatatlanul nagyobb a csökkenés, mint a hazai protestáns egyházak esetében) Megdöbbentő, hogyan tematizálhatják úgy egyes hazai teológusok és egyháztagok a – lassan minden nagyobb nyugati, történelmi protestáns egyházi közösségben kizárólagos hegemóniára törő – progresszív etikai vízióval való azonosulásukat, mintha az erkölcsileg pozitív besorolás alá tartozó „szabadságharc”, morálisan helyes, bátor küzdelem volna. Érthetetlen és felfoghatatlan, hogyan gondolhatja bárki is, hogy ez a végtelenül hamis narratíva igaz. Milyen szellemi vakság és spirituális demencia vezet ilyen kicsorbult helyzetértékeléshez? (Ha egyházi berkekben karakánságra, bátorságra, kiállásra és kurázsira keresünk példát, úgy ajánljuk az olvasók figyelmébe Papp János baptista egyházelnök Egy kiáltó hang Közép-Európából címet viselő időszerű felhívását.)

De röviden visszatérve még az előző témához: az ábrán szereplő üres halmazok beszédesek: arról árulkodnak, hogy készítője hasraütés-szerűen – teljesen önkényesen, mások által is ellenőrizhető szempontrendszer nélkül – kategorizál, és ebben a legfőbb kritérium számára az, hogy magát valahová középre, a még szalonképes táborba helyezze, illetve hogy egy olyan konzervatív és evangéliumi csoportosulást posztuláljon, amelynek tagjai őt magát nem tekintik a szélsőséges, radikális progresszió képviselőjének, és vele minden további nélkül párbeszédet kezdeményeznének vagy folytatnának. Mivel ez a csoport üres, feltételezzük, hogy az említett progresszív szerkesztő jelenleg is várja a jelentkezőket az általa kreált, ürességtől kongó halmazba.