A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – III. parancsolat

A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” – III. parancsolat
– Ahelyett, hogy ítélkeznénk, a megbékélést kell hangsúlyozni –

(Korábbi részek: I., II. parancsolat)

Alább Michael J. Kruger (a charlotte-i Református Teológiai Szeminárium elnöke, az Újszövetség és a korai keresztyénség professzora) The Ten Commandments of Progressive Christianity (Cruciform Press, 2019) című művének részletes összefoglalása olvasható. Az említett kötet reakció Philip Gulley kvéker teológusnak, progresszív keresztyén szerzőnek az If the Church Were Christian – Rediscovering the Values of Jesus című művében kifejtett gondolataira. 

A progresszív keresztyénség további jellemzője, hogy nem igazán mutat érdeklődést aziránt, hogy miként viszonyulnak az emberek Istenhez, helyette az emberek közötti kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt. Művében Gulley manipulatív módon foglalkozik a megtört emberi kapcsolatokkal, kiemelve, hogy az egyházaknak többet kellene tenniük azért, hogy ezek a kapcsolatok rendbe jöjjenek és helyreálljanak. Csakhogy az egyház – érvel Gulley – ehelyett inkább azzal van elfoglalva, hogy megítélje az emberek viselkedését és életmódját. Gulley szerint a keresztyéneknek végre fel kellene hagyniuk az ítélkezéssel, és el kellene kezdeniük valóban „segíteni”.

El kell ismernünk, hogy a kitűzött cél helyes. A megtört emberi kapcsolatok helyreállítása bibliai érték. A Biblia sokat beszél az egymásnak való megbocsátás (Lk 17,4), az egymással való megbékélés (Mt 5,24; ApCsel 7,26), a férj és feleség közötti harmonikus viszony (1Kor 7,11) és a különféle csoportok közötti ellenségeskedés megszüntetésének fontosságáról (Ef 2,16). Gulley-nek kétségkívül igaza van abban, hogy az emberek közötti megbékélés a keresztyén üzenet lényeges részét képezi.

A probléma csak az, hogy Gulley mást tart a megbékélés alapjának vagy eszközének, mint a bibliai keresztyénség. Nem tesz mást, mint hogy fog egy bibliai értéket, és azt liberális érveléssel próbálja aládúcolni. Gulley szerint az emberek közötti megbékélés igazából akkor érhető el, ha az egyház kevésbé foglalkozik az „ítélkezéssel”. Ha az egyház megszabadulna az „ítélkezés kultúrájától”, nem hibáztatna mindig valakit, és végre feladná a fekete-fehér, illetve a vagy-vagy gondolkodás iránti vonzalmát – érvel Gulley –, akkor nagyobb segítséget nyújthatna az embereknek az egymással való megbékélésben.

Igaz ez? Attól függ, mit értünk az ilyen jellegű kijelentéseken. Ha itt csupán általános értelemben az egyházi kommunikáció módjára, „hangnemére” vagy hozzáállására gondolunk, akkor a lényegre tapintottunk. Az egyházaknak még a bűnre való rámutatás során is ügyelniük kell arra, hogy türelmesek és irgalmasak maradjanak. De ha az előbbi kijelentések arról szólnak, hogy az egyházaknak nem volna szabad bűnösnek vagy helytelennek nevezni az emberek viselkedését, életmódját, akkor rájöhetünk, hogy a látszólag jó cél mögött hamis érvrendszer húzódik meg. Ezzel a megközelítéssel igazából több probléma is van. Tekintsük át őket!

Először is, nem biblikus az az elv, miszerint semmilyen viselkedést vagy magatartásformát nem lehet rossznak nyilvánítani. A Szentírásban számtalan példa van arra, hogy Isten a prófétáin, választott képviselőin keresztül korholja népét (vagy más népeket) azok életmódja vagy magatartása miatt. Jézus is ezt tette, Pál is ezt tette. Sőt mi is erre kaptunk elhívást: „Ha pedig vétkezik ellened a testvéred, menj el hozzá, fedd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted a testvéredet.” (Mt 18,15) Ezen a ponton egyből felmerül, hogy milyen alapon ítélünk meg másokat, ha mi sem vagyunk bűntelenek. A Biblia nem követeli meg tőlünk, hogy bűntelenek legyünk, mielőtt felszólalnánk valamilyen bűn ellen. A tökéletesség nem előfeltétele annak, hogy kiálljunk az igazságért, és a bűnt bűnnek nevezzük, máskülönben soha senki sem ítélhetne meg semmilyen bűnt – beleértve azokat is, akik azokat ítélik meg, akik szerintük „ítélkeznek”. Annak, hogy valamit bűnnek nevezünk, nem a bűntelenségünk az alapja, hanem az, hogy Isten az adott cselekvést bűnnek nevezi-e, vagy sem.

Másodszor, azok, akik azt mondják, hogy semmilyen bűnt nem ítélhetünk el, nem nevezhetünk rossznak stb., tulajdonképpen maguk is ítéletet mondanak – ítélkeznek – mások felett. E megközelítés egyszerűen következetlen. Aki így érvel, maga alatt vágja a fát. Ebből is kitűnik, hogy a progresszív keresztyénség a mai kulturális légkör terméke. Egyrészt olyan világban élünk, amely minden eddiginél jobban hangsúlyozza, hogy ne ítélkezzünk, másrészt azonban a verbalitás terén generációk óta az egyik legítélkezőbb és legagresszívebb hozzáállást képviseli (ezt tanúsíthatják azok, akik a közösségi médiában aktívak). Az emberek bármilyen apró sérelem okán kifejezhetik erkölcsi felháborodásukat – annyira szabadon, mint talán még soha –, ugyanakkor látszólag nincsenek tudatában annak, hogy mennyire összeegyeztethetetlen ez a viselkedés azzal az úton-útfélen hangoztatott elvvel, hogy „ne ítélkezzünk”.

Harmadszor, az az elv, hogy semmilyen magatartásformát nem nyilváníthatunk helytelennek, elkerülhetetlen módon szelektáláshoz vezet. Árulkodó, hogy maguk a progresszívek is szelektíven alkalmazzák ezt az elvet. Amikor például a szexuáletikáról van szó, azt mondják, hogy ne ítélkezzünk mások felett. Szerintük mindenkinek meg kell engedni, hogy úgy és olyan formában fejezze ki magát, az érzéseit, a vágyait stb., ahogy neki tetszik. Viszont amikor például a rasszizmusról vagy a környezetvédelemről (vagy egyéb, a liberális politikai erők által felkapott témákról) van szó, hirtelen megengedhetővé válik a mások hozzáállásának, viselkedésének a leghatározottabb módon történő elítélése. Sőt ez immár nemcsak lehetőség, hanem türelmetlen elvárás is: mindenkinek el kell ítélnie, mégpedig kötelező módon az ilyen jellegű magatartásformákat.

Negyedszer, azzal, hogy semmilyen viselkedést nem lehet helytelennek vagy tévesnek nevezni, magát a megbékélés folyamatát ássuk alá. Az ítélkezéssel kapcsolatos progresszív megközelítés alapvető problémája az, hogy épp az általa olyannyira hangsúlyozott cél elérését gátolja, nevezetesen az emberek közötti megbékélést. Ez a megbékélés ugyanis csak abban az esetben mehet végbe, ha az emberek beismerik hibáikat, megvallják vétkeiket-bűneiket, és megbánják azokat. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, szükségszerűen ítéletet kell mondani az emberek állapotáról, hozzáállásáról és viselkedéséről. Fel kell ismerni, hogy objektíve helytelen az adott viszonyulás vagy cselekedet ­– el kell fogadni, hogy nemcsak „véleményről”, hanem „tényállásról” van szó. Amennyiben ez elmarad, úgy a megbékélés nem több illúziónál.

Összefoglalásképpen kijelenthetjük, hogy igen, a megbékélés hangsúlyozandó bibliai érték. Azzal is egyetérthetünk, hogy az egyházaknak nem szabad – rossz értelemben vett – ítélkező hozzáállást tanúsítaniuk, helyette türelemmel, szeretettel és irgalommal kell eljárniuk mindenkivel szemben. Ugyanakkor ez nem akadályozhatja meg a keresztyéneket abban, hogy Isten világos tanítását követve bizonyos dolgokat helyesnek, más dolgokat pedig helytelennek bélyegezzenek. Emlékezzünk Ézsaiás próféta szavaira: „Jaj azoknak, akik azt mondják a rosszra, hogy jó, és a jóra azt, hogy rossz, akik a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek mondják, akik azt állítják a keserűről, hogy édes, az édesről pedig azt, hogy keserű!” (Ézs 5,20)