20
júl
2022

Karl Barth: Tekintély az egyházban – a hitvallások jelentősége és szerepe (IV. rész)

Korábbi részek: I. rész; II. rész; III. rész

***

Korábban arra a megállapításra jutottunk, hogy amikor vallástételre szánjuk el magunkat, akkor nem érdemes egy hamisan értelmezett szeretet fogalom oltárán feláldozni az igazság egyértelmű és a határozott kimondását, ami magában foglalja azt is, hogy világosan megnevezzük és elutasítsuk a tévtanokat. Ez rendkívül lényeges, hiszen éppen a tévtanok elleni tiltakozás garantálja a hitvallás határozott hangvételét, és ez különbözteti meg más hitvallásoktól tartalmi tekintetben – azoktól a hitvallásoktól, amelyek megelőzik és amelyek kijelentéseit pontosítani és tisztázni szeretné (illetve azoktól, amelyek majd követni fogják), de azoktól a hitvallásoktól is, amelyek tartalma ellen tiltakozik.

Épp ez az a tulajdonság, ami miatt a felekezetek megkülönböztethetők egymástól, illetve ami miatt ellentétek vannak köztük. Ezért nem szabad elfelejteni, hogy a hitvallás esetében az egyháznak adott „belátás” csak korlátozott. Ez a tartalmi különbözőség a földrajzi és időbeli eltéréseknél is markánsabban mutatja a keresztyén egyház szétszakadozottságát, és bizonyos értelemben kompromittálja a hitvallások tartalmát. Ezt pedig természetesen kizárólagosságuk csak felerősíti.

A hitvallások egymásnak ellentmondó meghatározásai (létezésük ténye önmagában is ellentmond a hitbéli egységnek), melyek a Szentírás eltérő értelmezésére vezethetők vissza, valamint a kölcsönös kiátkozások feltárják az egyház megosztottságát. Ez ahhoz vezetett, hogy ma már nem létezik olyan, felekezetek feletti és ökumenikus nézőpont, ahonnan e „vita dialektikáján” túlra tekinthetnénk, és ahonnan elindulhatna egy olyan jellegű „szerves fejlődés”, amely az egyház különálló részeit egyesítve megszüntethetné a felekezetek közötti teológiai ellentmondásokat.

Ha manapság erre törekednénk, akkor bizonyos értelemben a felekezeteken – tehát a látható egyházon – kívül találnánk magunkat, és miközben próbálnánk felekezetek feletti módon gondolkodni és ítélkezni, magunk ellen fordítanánk a felekezeteket. Erre azért kerülne sor, mert mindenki azt szeretné, még a neoprotestánsok is, hogy az ő „igenje” és „nemje” ne egy magasabb egységbe betagozódó láncszem legyen csupán, hanem az egyház egységének igazi, sőt egyetlen valódi kifejeződése. Bár valamiféle láthatatlan, tág egység felfedezhető Jézus Krisztus nevének hirdetésében és a sákramentumokkal való élés terén, az ezekkel kapcsolatos konkrét tantételeket már nem tudjuk egymással harmonizálni.

Ha az adott hitvallás szerzői valóban átérzik a felelősségüket a megszólalásukban, az óhatatlanul is felekezeti ellentétekhez fog vezetni, amelyek teljes meggyőződéssel képviselt, eltérő Szentírás-értelmezésre, illetve erre épülő teológiai ellentétekre vezethetők vissza. Még egy olyan elmélet sem teszi ezt semmissé, mint ami a 19. századi lutheranizmusban örvendett nagy népszerűségnek, nevezetesen hogy a lutheranizmus a római katolikus és református egyházak viszonylagos eltévelyedései között az aranyközéputat képviseli. Hasonlóképp vélekedett magáról az anglikanizmus is.

A felekezeti ellentétek feloldásáról és egy ökumenikus állásponthoz való közeledésről kizárólag és szükségszerűen csak akkor beszélhetünk, amikor a korábbi felekezeti ellentéteteket egy új, integratív nézőpontot képviselő felekezet feloldja, és a korábbi ellentétek pusztán másodlagos teológiai-gondolkodásbeli különbséggé válnak – például amikor két felekezet a kölcsönös megértésért folytatott küzdelme során a korábbi damnamusát visszavonja. Ahol azonban ez nem valósul meg, ott szembe kell nézni azzal, hogy a felekezetek kölcsönösen korlátozzák egymást. De ha hitünkről felelősségünk teljes tudatában teszünk vallást, és ha bízunk abban, hogy az „igennel” és „nemmel” engedelmeskedünk Isten igéjének –, azaz kimondjuk, hogy mit vallunk és hogy mit utasítunk el –, akkor ezzel a ténnyel meg kell barátkoznunk. A dolog lényegéből következik, hogy ha komolyan vesszük hitünk megvallását, szembe fogunk kerülni másokkal.

Emellett természetesen mindig imádkozhatunk (és imádkoznunk is kell) azért, hogy az egyház Ura állítsa helyre egyháza egységét, melyet mi, emberek nem tudunk megtenni. Szembe kell néznünk hitvallásainkban kifejezésre jutó belátásunk korlátozottságával, és azzal is, hogy ezt magunktól sohasem tudjuk meghaladni.

Ez a töredékesség nem csak a hitvallások közötti ellentmondások területén mutatkozik meg és nem is csak abban, hogy ezek egy időben léteznek, mintegy „párhuzamosan”, egymás mellett, hanem abban is, hogy a hitvallás apropója mindig egy konkrét tévedés, a Szentírás értelmezésével kapcsolatos zavar, vagy félresiklás. Ebből az következik, hogy a hitvallás sohasem egy teljesen átfogó felismerés kifejtése. Ha az volna, akkor megelőzné magát a tévedést és a zűrzavart, és eleve nem hagyná, hogy az kifejlődjön, hanem csírájában elfojtaná.

Sajnos a hitvallás rendszerint „túl későn” érkezik. Csak kísérlet arra, hogy „befedje a már kiásott kutat, amibe néhány gyermek már belefulladt”. Megoldást jelent ugyan, de csak azután, hogy az egyház egy része már elveszett. Az eretnekségek széles körben elterjedtek és viszonylag sokáig pusztítottak már, mire az egyház észbe kap. Ráadásul általában nem is testületileg történik ez, hanem szinte mindig olyan egyének küzdöttek az igaz hitért, akiknek a hangját – legalábbis kezdetben – nem azonosították az egyház hangjával. Elkötelezett álláspontjukat általában egyoldalúnak találták és tompítani próbálták. Később viszont ezek az előfutárok igazolást nyertek, és az, amit képviseltek, hitvallás formájában lépett fel az egyházon belüli tévedésekkel szemben. Jobb későn, mint soha! Ugyanakkor épp ez a „későn” tanúskodik arról, hogy a hitvallások esetében emberi, és ezért korlátozott belátást tükröző dokumentumokról van szó.

De a hitvallásoknak van egy másik jellemzője is. Mivel a hitvallások megfogalmazásának oka az egyházban lévő tévedés, a hitvallás tartalmát tekintve „csak” válasz lehet, és ezért – bár a Szentíráson alapul – témaválasztásában mégiscsak egy adott kérdés határozza meg. A hitvallás tehát lényegénél fogva „reakció”. Hitvallást tenni annyi, mint reagálni. A reakció lényege, hogy a tézisünk az antitézisre irányul – arra, amit el kell utasítanunk. Bizonyos értelemben a reakciónk felszínen tartja azt, aminek próbálunk gátat szabni. Ez is egyfajta korlátozó tényező a hitvallások esetében, túl az exegetikai módszereink és nyelvi eszközeink korlátain. Arról se feledkezzünk meg, hogy a hitvallások szerzői is emberek, és mint ilyenek, tökéletlenek (A hitvallások időhöz kötöttségét pedig korábban említettük már.)

Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy az előzőek fényében egyáltalán hogyan létezhet az egyes felekekezetekben bármiféle tekintély. Másfelől, korábban azt állítottuk, hogy a hitvallás tekintélye döntően épp annak korlátozott jellegén alapszik. Ezt a látszólagos ellentmondást fel kell oldanunk. A fő kérdés az, hogy mit értünk „korlátozottság”, vagy „töredékesség” alatt a hitvallásokat illetően.

Igaz, hogy a hitvallások korlátozottsága félreérthetetlenül arról tanúskodik, hogy azok emberi alkotások. Ez azonban csak a látható formájukra vonatkozik. Egy hitvallást nem szabad kizárólag földrajzi és politikai kérdésekre, bizonyos időbeli tényezőkre vagy a környezet által meghatározott dialektikus helyzetek sorozatára redukálni a keresztyén gondolkodás fejlődésén belül. Ha a hitvallásokat csak ilyen szempontból értelmeznénk, akkor nem tekinthetnénk rájuk az egyházban teológiai értelemben vett tekintélyként.

A hitvallási korlátokra tekinthetünk úgy is, mint a felekezetek sajátos „emberi mivoltáról” tanúskodó jellemzőre. De mit értünk ez alatt? Az egyházi hitvallás sajátos „embersége” alatt azt a szabadságot, a felelősség örömét, a bizonyosságot és szeretetet értjük, amelyben a hitvallás megszólal. Ez egy sajátos vonás, amit nem lehet pusztán külső tényezőkkel magyarázni – például azzal, hogy nyugatiak, vagy keletiek, ebben vagy abban az időszakban, ilyen vagy olyan vitákat követően fogalmazták azt meg. Azaz a hitvallások nem magyarázhatók pusztán földrajzi, időbeli és tartalmi jellemzőkkel. Nem mintha ezek ne volnának fontosak, de létezik egy ezek felett álló szempont. Ez nem más, mint Isten Igéje és akarata, mint az egyházat irányító hatalom. Nyilvánvaló, hogy az egyháztörténet eseményeinek valódi tárgya Isten igéje és az Ő akarata.

A hitvallás tehát nem jellemezhető pusztán a földrajzi, időbeli és tartalmi korlátaival. Azt is meg kell nézni, hogy vajon az adott hitvallás szerzői engedelmeskedtek-e Isten akaratának, vagy másképp fogalmazva: az adott hitvallás megfelel-e Isten szándékának. Igazából ez a legfontosabb kérdés. Ilyen értelemben a hitvallás nem csak „alulról”, hanem „felülről” való meghatározottsággal is rendelkezik. Bár a hitvallás sajátos körülmények összjátékának eredménye, a kérdés az, hogy – mindezek mellett ­– a hitvallás mögött végső soron Isten akarata áll-e, vagy sem. A kérdés az, hogy szólt-e Isten a Szentíráson keresztül az egyházhoz, és hogy egy bizonyos történelmi korban, bizonyos helyen adta-e a Lélek és a hit meghatározott mértékét különböző személyeknek, akik aztán felszólaltak Isten akarata szerint.

Valójában erre vezethető vissza, hogy annyiféle, egymástól eltérő felekezet létezik – sőt, ez szükségszerű fejlemény is. Ezért van keleti és nyugati keresztyénség; ezért létezik ősegyház és modern egyház, amelyek kölcsönösen megerősítik egymást. Erre vezethetőek vissza a felekezetek közötti fájdalmas ellentétek is. Az egyház látható formájának széttagoltsága azonban, tehát az „emberi” vonása, korlátozottsága, ami látszólag kompromittálja, nem lehet akadálya annak, hogy úgy tekintsünk az egyházi hitvallásra, mint ami igenis rendelkezik egyházi tekintéllyel.

Az egyházi hitvallások e kettős meghatározottsága (emberi mivolta és egyházi tekintélye) egyszerre érvényesül. Nem feltétlenül zárja ki egyik a másikat. Ha egyszer megfogalmazásra került a hitvallás, akkor létrejött egy kézzelfogható, történelmi dokumentum, amely szembeállítható az egyház többi részével, vagy akár későbbi korok egyházával is. Könnyen lehet, hogy az adott hitvallás földrajzi, időbeli és tartalmi korlátai a tekintélye ellen fognak szólni, de az is lehet, hogy mellette. Az eredete, korai vagy modern jellege, konkrét üzenete tehát szólhat az értéke és érvényessége mellett vagy ellen.

Csak akkor tudjuk majd hitvallásainkat helyesen értékelni, ha az Ige mérlegére helyezzük azokat, és meglátjuk, hogy ott, akkor és abban a formában, amikor és ahogy megfogalmazták őket, miért volt rájuk szükség. Csak így – Isten igéjének a fényében vizsgálva – tárulnak fel az egyházi hitvallás „transzcendens” jellegzetességei. Így válik a hitvallás „negatív tekintéllyé”, azaz „Isten haragjának, ítéletének és elutasításának dokumentumává” – egy olyan irattá, amely figyelmezteti az egyházat, amely felfedi az eretnekség és a hamisság természetét, tágabb értelemben pedig az Isten igéjével szembeni általános emberi engedetlenséget, „az összes emberi vakság mögötti vakságot.” Ugyanakkor éppen e háttér előtt lesz láthatóvá a hitvallás pozitív oldala: Isten bűnbocsátó kegyelme, igéjének hatalma, hogy egyházának új alapot adjon az igazság felismerése által, az ember részéről pedig az Istennek való engedelmesség azáltal hogy e felismerést szavakba önti. Innen nyeri tehát az egyházi hitvallás a maga tekintélyét, és ez képes áttörni minden emberi gyarlóságon.

 

Forrás: Barth, Karl: 20. § Authority in the Church. (Authority under the Word) In: Church Dogmatics. The Doctrine of the Word of God. T&T Clark, New York, 2009.

Hozzászólás írása