A lelkészeknek még mindig szükségük van egyetemi szintű teológiai végzettségre

– A legújabb tendenciák ellenére a formális teológiai képzés még mindig fontos szerepet játszik az evangéliumi egyházakban –

Noah R. Karger, a Gordon-Conwell Teológiai Szeminárium MDiv hallgatója, és a Center for the Study of the Global Christianity nevű szervezet kutatási asszisztense, egy aktuális jelenségről ír egy, a Christianity Today online platformján nemrégiben megjelent cikkében. Egy olyan, egyre inkább terjedő – véleményem szerint káros – mentalitást tematizál, ami egy ideje már hazánkban is felütötte a fejét.

Elöljáróban érdemes tisztázni, hogy a Gordon-Conwell Teológiai Szeminárium (GCTS) az egyik legnívósabb USA-beli teológiai kar az evangéliumi irányvonalat képviselő teológiai fakultások között. Fő kampusza a Massachusetts állambeli Hamiltonban, három másik kampusza pedig a Massachusetts állambeli Bostonban, az észak-karolinai Charlotte-ban és a floridai Jacksonville-ben található. Az ún. Teológiai Iskolák Szövetsége (Association of Theological Schools) szerint a Gondon-Conwell az egyik legnagyobb teológiai szeminárium Észak-Amerikában a beiratkozott nappali tagozatos hallgatók számát tekintve.

Itt kapcsolódunk a fentebb említett cikkhez. Az írás szerzője a következő adatokat sorolja: a Gordon-Conwellre jelentkező hallgatók száma az elmúlt 10 évben rohamosan csökkent – Karger szerint 50%-al. Ugyanakkor, mivel az amerikaiak több mint egyharmada továbbra is evangéliumi hívőként azonosítja magát, e csökkenő tendencia oka némiképp rejtélyes.

Az egyik lehetséges magyarázat az evangéliumi hívők egy részének a teológiai képzéssel, mint olyannal kapcsolatos felfogása: akadálynak, felesleges béklyónak tartják.

Ugyanakkor a teológiai képzésre hagyományosan és régóta úgy tekintenek, mint ami a lelkipásztorrá válás szükséges feltétele és eszköze. Az általános elvárás és a szokásos eljárás az, hogy előbb meg kell szerezni a teológus mesterfokozatot (MDiv), és csak azután lehet jelentkezni az adott felekezet kötelékén belül a lelkipásztori állás betöltésére. Csakhogy az evangéliumi gyülekezetek-felekezetek – derül ki a cikkből, – manapság egyre inkább lemondanak erről a kritériumról, sőt, egyre inkább eluralkodóban van az a nézet, miszerint a teljesidejű lelkipásztori szolgálathoz nincs szükség semmiféle egyetemi-főiskolai szintű teológiai képzésre, sőt, egyesek szerint ez egyenesen káros.

Bár az informálisabb jellegű teológiai képzések iránti megnövekedett érdeklődés üdvözlendő az egyházban – itt online képzésekre, bibliaiskolai szintű kurzusokra gondolhat a szerző –, ezek nem helyettesíthetik azt, amit az akkreditált, többéves, felsőfokú teológiai képzések nyújtanak: megbízható és bevált módszert a kompetencia és – ami talán még fontosabb, – az elhívás bizonyos fokának igazolására.

Egyetértünk Kargerrel, aki szerint egyszerűen nem lehet bizonyos akadályokat átugrani a szolgálathoz szükséges érettség és képességek eléréséhez vezető úton. Ezt még azok sem tehetik meg – valamilyen formában nekik is tanulniuk kell, és ez bizony időt vesz igénybe –, akik nem szereznek felsőfokú teológiai képesítést. Akár tetszik, akár nem, a lelkészi szolgálatra való felkészülés sok-sok tanulást és lelki munkát igényel a részünkről. Erre az egyetemi szintű teológiai képzés az ideális. Igenis, jó elmélyülni a teológia tudományában, és huzamosabb ideig csak a teológiára koncentrálni, egészséges módon távolságot tartva minden mástól a képzés ideje alatt, hogy tényleg csak a lényeggel tudjunk foglalkozni.

A cikk szerzője szerint tehát a teológiai képzés egyedülálló lehetőség a lelki fejlődésre, továbbá biztosítja a bibliai tudományokban való elmélyüléshez szükséges teret és időt.

Ugyan egyesek számára azok a típusú lelki próbatételek és hitbeli válságok, amelyekkel sok hallgató a képzés ideje alatt küzd, olyasféle „visszalépésnek”, vagy akadálynak tekinthetők, amely valamiképp a végső cél útjába állhat, de az ember nem térhet ki a kimerültség, a csömör elől azzal, hogy elmenekül a cinizmusra okot adó helyzetek elől. El kell fogadni – fogalmaz Karger –, hogy egy bűn alá rekesztett, bukott világban élünk, és a lelkipásztor feladata nem az, hogy a szenvedés és a kétségek között lábujjhegyen sasszézzon, hanem hogy imádságos szívvel „átgázoljon” rajtuk.

Pál Timóteusnak adott útmutatása szerint a lelkipásztoroknak készen kell állniuk arra, hogy „hirdessék az igét és álljanak elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő” (2Tim 4,2), tehát hogy mindig, mindenféle élethelyzetben képesek legyenek adni magukból. Karger Clairvaux-i Bernátot említi, aki különbséget tett csatorna és víztározó között, mégpedig a következő szempont alapján: míg a csatorna „kiárasztja, amit befogad”, addig a víztározó „a túlcsorduló” vízmennyiségtől „veszteség nélkül szabadul meg”. Bernát megfigyelte, hogy korának egyházában a víztározó típusú szolgálók „túlságosan ritkák” voltak. Karger felteszi a kérdést: „mennyivel inkább így van ez ma?” Itt a szerző arra utal, hogy nem elég ezt-azt, mindenféle rendszer nélkül, folyton magunk után futva összeolvasni és továbbadni, nem elég lóhalálában, a mindennapi teendők mellett „felkészülni” a következő szolgálatra, igehirdetésre, hanem kell lennie egy olyan időszaknak – elkülönített, összefüggő időtartamnak – az életünkben, amikor „feltöltődünk” – nem csak lelkiképpen, hanem a bibliaismeretet és a teológia különféle tudományterületeihez tartozó ismereteket illetően is.

Az „Istenre várva” (1950) című könyvében Simone Weil, 20. századi francia írónő, aktivista, filozófus és misztikus így érvelt: „A tanulással kapcsolatos keresztyén felfogás kulcsa az a felismerés, hogy az imádság lelke a fegyelem.” Úgy vélte, hogy a fegyelem elsajátítása a tanulás során, legyen szó matematikáról vagy teológiáról, lényegében nem más, mint az imádságra való felkészülés. Végül is, figyelem és összpontosítás nélkül hogyan is tudnánk az ajtónkat bezárva, a benső szobánkban titokban imádkozni Istenünkhöz?

Karger szerint nem azért kell jelentkezni egy felsőfokú teológiai képzésre, hogy „a világhoz igazodjunk”, hanem azért, hogy „megváltozzunk értelmünk megújulásával, hogy megítélhessük, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm 12,2) Ezzel az átalakulással a lelkipásztorok felkészülten fognak kikerülni a teológiai szemináriumokról, de nem arra lesznek felkészülve, hogy a világnak és a sikerességgel kapcsolatos világi mércéknek megfeleljenek, hanem arra, hogy a gyülekezetet Krisztus útján vezessék.

A teológiai szeminárium tehát egy olyan hely – nem így fogalmaz Karger, de erre céloz –, ahol kicsit „hátrébb léphetünk”, kiszakadhatunk a hétköznapokból, és ahol megtanulhatjuk elengedni a világi értelemben vett pörgést és „növekedést.” Ez egyfajta „önfeledt létmódot” feltételez, amelyben lehetőségünk van felfedezni Istent az Ő minket, a személyiségünket átalakító dicsőségében. Az életünkben a teológiai képzés ideje – ez a közbeeső időszak – nem pusztán egy elvégzendő feladat, amit le kell tudni, hogy aztán továbblépjünk, hanem bizonyos értelemben maga a cél. Ezért – mondja Karger, – a teológiai stúdium nem csak eszköz, hanem egyben cél is.

***

A kérdés az, hogy helyes-e Karger diagnózisa? Az Evangelikál Csoport Egyesület Facebook-csoportjában is elindult egy beszélgetés a fentebbi cikk kapcsán, amelynek során újabb szempontok merültek fel. Egyesek szerint nem is annyira mentalitásbeli, mint inkább anyagi szempontok dominálnak abban, hogy kevesebb a felsőfokú, nappali teológiai képzésre jelentkezők száma.

Jogos felvetés lehet, hogy az amerikai tandíjak úgy elszálltak, hogy legalább fél-, de inkább főállás nélkül sokan nem tudják vállalnia azok költségeit. Ha emellé hozzátesszük, hogy több jó egyetem is elérhetővé teszi az óráit, képzési anyagait online is – ráadásul ingyen –, érthetővé válik a jelenség. Egy szó, mint száz, az akkreditált képzéseknek nagyon felment az ára. Egyszerűen drágák, kevesek engedheti meg maguknak, ráadásul rugalmasabb, nem akkreditált, online alternatívák is megjelentek a piacon. Ezek „elvégzése” kényelmesebb, mind jó (nem muszáj a gyülekezetet és a szeretteket hátrahagyva más államba költözni), mind rossz értelemben (kisebb a számonkérhetőség és a felelősség).

Konkrét példát említve: a nívós Westminster Theological Seminary MDiv képzésének éves tandíja több mint 11 millió forint, bár azt írják, hogy ennek a felét a tanulók többségének elengedik. De évi 5 millió forint 4 éven át még így is sok, legalábbis megterhelő az „átlag” amerikai számára is.

De vajon tényleg csak erről van szó? Nem valószínű, mert ez korántsem csak „amerikai” jelenség. Korábban említettük, hogy ez a tendencia megfigyelhető hazai környezetben is, ahol a teológiai képzések zöme államilag finanszírozott, ráadásul a teológiai karok kapkodnak a jelentkezők után, mert hallgatók nélkül magát a fakultást – a tanári gárdát stb. – sem tudnák fenntartani. Sajnos emiatt a teológiai karok képzési kínálatában – piaci alapon – a teológiai súlypont eltolódik, és mindenféle egyéb, eredendően nem teológiai tematika kezd dominálni (pszichológia, coaching stb.).

Úgy tűnik, Kargernek mégiscsak igaza van: a dolog hátterében egy sajnálatos szemléletváltás áll. Ezért mondja, hogy maguk a gyülekezetek és az egyes keresztyének sem tartják már fontosnak a szolgálók – elsősorban lelkészjelöltek – teológiai képesítését. Itt nem pusztán igénytelenségről van szó, hanem egy lényeges teológiai aspektus figyelmen kívül hagyásáról, nevezetesen, hogy mi jogosít fel valakit arra, hogy lelkipásztori szolgálatot töltsön be egy gyülekezetben. Ne feledjük, az egyes teológiai képzéseket általában konkrét felekezetek működtetik és tartják fenn. Tehát a teológiai stúdium elvégzése, majd pedig a teológus-lelkész diploma megszerzése szükséges előfeltétele annak, hogy az adott egyházi közösség rábólintson az illető lelkészi szolgálatra történő kirendelésére (vagy arra, hogy a gyülekezetek által lelkészként meghívható legyen).

Ezek a szegmensek mind az ún. „külső elhívás” részét képezik. Külső elhívásnak azt nevezzük, amikor egy adott egyházi közösség valamilyen külső, „hivatalos” aktus által hitelesít egy, magának bensőleg isteni elhívást tulajdonító személyt, és szolgálatra küldi ki a látható egyházba. Ez a reformáció korában magától értetődő igazság volt, lásd II. Helvét Hitvallás XVIII. fejezete (Az anyaszentegyház szolgáiról, rendeltetésükről és kötelességeikről): „Az egyházi szolga hivatalát senki se bitorolja (…). Az egyházi szolgákat törvényes egyházi választással kell meghívni és megválasztani (…). De ne akárkit válasszanak, hanem alkalmas embereket, akik helyes és szent tudománnyal, kegyes ékesszólással, tiszta bölcsességgel, mértékletességgel és erényes élettel tűnnek ki…”. (…) Akiket pedig megválasztottak, azokat a vének nyilvános istentiszteleten és kézrátétellel iktassák be. Itt elítéljük mindazokat, akik saját akaratukból futnak, holott nincsenek megválasztva, elküldve vagy beiktatva. Elítéljük az alkalmatlan szolgákat is, akik nincsenek felruházva a pásztori szolgálathoz szükséges ajándékokkal.”

Nyilvánvaló, hogy önmagában a teológiai stúdium elvégzése nem garancia az alkalmasságra, vagy a tiszta tanításra – gondoljunk a liberális teológiai intézményekre. Teológiai képesítéssel a háta mögött is lehet valaki alkalmatlan szolga, de ez nem a teológiai stúdium hibája.

A kérdés itt valójában nem is az, hogy kinek van, vagy kinek nincs teológiai képzettsége, hanem az, hogy aki lelkészi szolgálatra és egy gyülekezet pásztorolására érez magában elhívást, úgy, hogy közben lehetősége lenne a jövőbeli szolgálatát teológiai stúdiummal és képesítéssel megalapozni, de mégsem teszi, annak mi a motivációja? Miért áll ellen? Milyen személyiségbeli torzulások állnak a háttérben, hogy ezt a lehetőséget szándékosan negligálja, vagy visszautasítja? A tapasztalatok azt mutatják, hogy – nyilvánvalóan egy, a minket körülvevő kultúrát átható individualizmusból, lázadó szellemiségből fakadó – „parasztpróféta” attitűddel van dolgunk, amolyan büszke dilettantizmussal, amit mindig meg lehet ideologizálni a magunknak tulajdonított spirituális hatalommal – azzal, hogy minket maga Isten kent fel a szolgálatra, és az ahhoz szükséges tálentumokat és karizmákat Ő maga, személyesen biztosítja számunkra, nincs szükségünk ehhez külső, emberi hitelesítésre, sőt, egy ilyen még megalázó és sértő is lenne számunkra.

E mentalitás mögött – ahogy említettük – a legtöbbször egyszerű izgágaság, békétlenség, türelmetlenség áll, valamint az állhatatosság és a fegyelem kóros hiánya. Egészen prózai okokról van tehát szó: arról, hogy nem vagyok hajlandó beülni az „iskolapadba”, nem akarok „keccsölni”, tanulni, magolni, dolgozatokat és beadandókat írni, felkészülni és levizsgázni, szigorlatozni. Nem vagyok hajlandó ehhez a „menetrendhez” szabni az időmet, ehhez igazítani az életmódomat, nem akarom magam külső emberi tekintély alá helyezni, valamint nem vagyok hajlandó egy meglévő felekezet struktúrájába betagozódni, annak normatív hitvallási iratait elfogadni és aszerint – egy nagyobb közösség részeként – tanítani másokat. Ez mind akadály az ilyen típusú személyiség számára. Tény, hogy sokkal könnyebb egy, az egyéni „kifinomult” ízlésem szerint személyre szabott kotyvalékteológiát gyártani, aztán önjelölt „kisprófétaként”, magamnak tanítói tekintélyt vindikálva „osztani az észt” az innen-onnan, leginkább a már meglévő felekezetekből összehalászott, saját közösségeikből kiszakított keresztyéneknek.

Nem szabad a lelkipásztor-tanítók külső elhívását elhagyni. Igenis, meg kell követelni annak részeként a több évet magában foglaló, elmélyült teológiai stúdiumot, és a tanulmányok eredményes lezárásáról tanúskodó teológusi diplomát. Van elég problémája a keresztyénségnek – azon belül az evangéliumi világnak – egyébként is, nem szabad hagyni, hogy a keresztyén közösségek háza táján sertepertélő szerencselovagok is ártsanak neki.