Karl Barth: Tekintély az egyházban – a hitvallások jelentősége és szerepe (I. rész)

Az utóbbi 10-20 évben radikális változáson ment keresztül a kultúra és a társadalom, amelyben élünk. Korábban magától értetődő igazságok kérdőjeleződtek meg, és ez a változás kihatott a keresztyén közösségekre is. Dogmatikai-antropológiai – ezek nyomán pedig etikai – tévtanítások ütötték fel a fejüket a világegyház különféle szegmensein belül. E tanbéli torzulásokkal és kilengésekkel szemben csak az egyház egy része védekezett teológiai nyilatkozatok és állásfoglalások megjelentetésével, nagyobbik része pedig –, főként a fősodratú egyházak, – befogadták ezeket az új, a történelmi keresztyénség felfogásától merőben eltérő nézeteket. Magukat azonban továbbra is a kétezer éves keresztyénség autentikus képviselőinek tekintik. Ezt bizonyítandó arra hivatkoznak, hogy továbbra is vallják az óegyházi ún. egyetemes zsinatok határozatait, valamint a reformáció-korabeli hitvallásokat. Megint mások pedig egyszerűen hallgatnak, kivárnak (vagy csak pozitív üzeneteket közvetítenek, anélkül, hogy rámutatnának az elhajlásokra,) és próbálnak túlélni a számukra egyre inkább szűkebb mozgásteret biztosító jogi (és kulturális) környezetben. 
Ez az a kontextus, amiben Karl Barthnak az egyházi hitvallások jelentőségéről, szerepéről és funkciójáról szóló gondolatai iránymutatók lehetnek számunkra. A következő cikksorozatban Barth Egyházi Dogmatikájának (Kirchliche Dogmatik) hitvallásokról szóló fejezetét fogjuk közelebbről megnézni, oly módon, hogy annak tartalmát, amennyire csak lehet, szöveghűen ismertetjük.

***

Feltételezzük, hogy a mai egyház és az egykori egyház – az egyetemes hitnek a konkrét tételeit illetően – egységes, tehát közös az egyház hitvallása. Az egyházi hitvallás annak a belátásnak a megfogalmazása és kihirdetése, amelyet az egyház bizonyos témákat illetően felismert a kinyilatkoztatás alapján – azon kinyilatkoztatás alapján, amelyről a Szentírás tanúságot tesz –, és amelyre közös tanácskozás és döntés alapján jutott el.

Az egyház hitvallása magában foglalja a Szentírás által tanúsított kinyilatkoztatás adott egyházi értelmezésének megfogalmazását és kihirdetését. Ezért a hitvallás és annak tekintélye genezisénél fogva nem a Szentírás felett (vagy mellett), hanem mint egyházi hitvallás a Szentírás tekintélye alatt áll. Ez azért van, mert nem közvetlen kinyilatkoztatásból szól, és amit mond, az nem lehet a kinyilatkoztatás forrása az adott egyházi közösség számára. Sőt, Luther szerint még a Szentlélek jelenlétében és segítségében hívő zsinatnak sincs hatalma arra, hogy új hittételeket alkosson. Mégpedig azért nem – mondja Luther –, mert a hittételek nem szaporodhatnak oly módon a földön zsinati határozatok révén, hogy valamely új és titkos sugallatra visszavezetve hozzák meg őket. A zsinatok a Szentlélek által csak kihirdetnek olyan hittételeket, amelyek a Szentírásban világosan le vannak fektetve. A zsinatoknak ilyen értelemben a régi hitet kell megvallaniuk és fenntartaniuk éppen az új hitcikkelyekkel szemben.

Ebből fakadóan nem mondhatjuk, hogy a niceai zsinat fedezte fel vagy állapította meg – kvázi újonnan – a Krisztus istenségével kapcsolatos hitcikkelyt, mintha az korábban soha nem is létezett volna az egyházban. Ehelyett a zsinat a kezdettől fogva kinyilatkoztatott igazságot fenntartotta, megerősítette és kinyilvánította a kor követelményihez szabva (az ariánius eretnekséggel szemben).

Magától értetődően az egyházi hitvallások nem szólalhatnak meg más, a Szentírástól eltérő vagy azon kívüli egyéb kinyilatkoztatások alapján. A történelem vagy a természet nem lehet elégséges alap arra – ahogy egyes személyek Istennel kapcsolatos megtapasztalásai, istenélményei sem –, hogy Istennel kapcsolatos igazságokat fogalmazzunk meg.Az egyházi hitvallás nem lehet bizonyos egyházi hagyományoknak vagy szokásoknak – vagy azok egy-egy elemének – a megvallása sem. Csakis az apostoli hit megvallása lehet. Ez persze nem lehet akadály abban, hogy meghatározott történelmi időben és helyzetben, meghatározott történelmi kérdésekre adott válaszként öltsön testet, magyarázva az apostoli hit bizonyos elemeit, az azzal szembeni vagy annak ellentmondó elképzelésekkel szembehelyezkedve. Meg kell akadályoznia, hogy bárki is a Szentíráson kívül más alapon szólaljon meg, vagy más igazságot mondjon, mint amit a Szentírás hirdet.

Általános szabályként megfogalmazható: non alibi quaeramus Deum quam in eius verbo, nihil de ipso cogitemus nisi cum eius verbo, de ipso nihilloquamur nisi per eius verbum, amelynek jelentése: ne keressük Istent máshol, mint az ő szavában, ne gondoljunk rá máshogy, mint ahogy az ő szava beszél róla. Ezt az igazságot nem elég kimondani, be is kell tartani. Az egyház hitvallásának magyaráznia kell, majd pedig alkalmaznia kell a Szentírást. A hitvallás ilyen értelemben kommentár. Azaz nem elég, ha pusztán csak ismételgeti a bibliai szöveget. Természetesen rámutathat a konkrét szentírási passzusokra, hogy világossá tegye, milyen összefüggésben szeretné magyarázni a Szentírást, de alapvetően a saját szavaival, a kor nyelvén kell kifejtenie mondandóját.

De mivel maga az egyház az, aki – a Szentírásra hallgatva és annak igazságáról tanúságot téve – „beszél”, a hitvallás sem lehet több, mint kommentár, és nem helyezheti magát a Szentírással egy szintre.

A hitvallás tehát nem lehet olyan értelemben viszonyítási pont vagy döntőbíró, mint a Szentírás, hanem csak tanúságtétel és vallástétel arról, hogy Isten egyházában a vitatott cikkelyeket illetően a Szentírást mindig is így értették és ekképpen magyarázták, az ellentétes tanokat pedig mindig is elítélték és elutasították.

Az egyház hitvallása magában foglalja annak kifejtését, amivel kapcsolatban az egyház belátta, hogy az a Szentírás egyértelmű üzenete, és mint ilyen, igaz. A Szentírás forrás, amelyből az egyház mindazt meríti, amit az isteni kinyilatkoztatás felől tudhat. Erre a belátásra nem az egyházhoz tartozó egyének vagy bizonyos csoportok jutnak el, hanem maga az egyház – azok, akik az egyházat képviselik, illetve akik az egyház nevében felszólalnak. Az Egyháznakönmaga és a világ előtt is hitvallásban kell számot adnia a hitéről. A hitvallás az egy, egyetemes egyház nevében hangzik el, de részben maga az egyház is címzettje. Nyilvánvaló, hogy „egyetemes egyház” kitétel alatt nem statisztikai vagy jogi meghatározást értünk. Az, hogy sokan szólalnak fel, még nem garancia arra, hogy egy hitvallás mögött az egyetemes egyház áll, ahogy az sem, hogy egy konkrét felekezet vagy felekezetek.

Egy hitvallás, ha valódi hitvallásról van szó, csak lelki módon értelmezhető. Legalista vagy statisztikai szempontból nézve nem fogalmaztak meg és nem is hirdettek ki soha egyetlen hitvallást sem az egész egyház nevében (és számára), még az úgynevezett egyetemes zsinatok hitvallásait sem. Azaz hatalmi szóval vagy pusztán a megfogalmazók nagy számára hivatkozva egyetlen hitvallást sem lehet lenyomni az egyház vagy az egyház egy-egy részének a torkán. Ugyan jogi vagy statisztikai szempontból is fogalmaztak meg hitvallási iratokat, de azok mindig egyházon belüli ügyekre irányultak. Egyetemes csak az a hitvallás lehet, amely kizárólag a Szentíráson alapszik, és az egyetemes egyháznak szól. Vigyázzunk azonban! Az, hogy egy hitvallás a Szentíráson alapszik, nem jelenti azt, hogy a szövegét babonásan csak a Szentírás szavaiból muszáj összeszőni. Egyrészt olyan szavakból kell állnia, amelyeknek az értelmét korlátozza a Szentírás igazsága (nem feltétlenül egyeznek meg a Szentírás szavaival, de a Szentírás igazságát fejezik ki, arra mutatnak), másrészt a tartalmának a leglényegesebb dolgokra kell korlátozódnia, tehát nem lép fel szigorúan a részletkérdésekben.

Érdemes a hitvallások tekintélyéről is szólni. Az emberi vagy egyházi igeértelmezés – tehát egy hitvallás – tekintélye csak egyházi lehet, de nem isteni vagy kánoni. Ez azért van így, mert a hitvallást nem közvetlen isteni ihletésre diktálják, hanem emberek tanácskozása során születik meg. A megfogalmazók közül egyeseknek nagyobb, másoknak kisebb világosság adatott; egyeseknek nagyobb, másoknak kisebb a „tehetsége” az isteni dolgok megértésében és magyarázatában. Ezért a Szentírás egyházi értelmezése és így egy egyházi hitvallás – vagy a hit bármely kifejtése, például egy katekizmus vagy kegyes, hívő emberek bármely írása – csak azzal a feltétellel hagyható jóvá és fogadható el teljes mértékben, ha és amennyiben megegyezik a Szentírással, a mennyei és üdvözítő igazság egyetlen forrásával, a hit és a jó cselekedetek mozdíthatatlan, tévedhetetlen alapjával és szabályával.

Az egyházi hitvallás célja tehát, hogy mindenki előtt tanúságot tegyen az egyetlen kinyilatkoztatásról. Ezért az egyház tagjainak mint a hitvallás szerzőinek az összehívására, összejövetelére és különleges szerepének kijelölésére végső soron nem hozható fel egyéb döntő indok, csakis maga a Szentírás. Azok, akik azért gyűlnek össze, hogy hitvallást készítsenek elő vagy fogalmazzanak meg (még ha hivataluknál fogva – mint sokféle közösség képviselői – többé-kevésbé „zsinatot” alkotnak is), csak azt hozhatják fel mások előtt felhatalmazásként és tekintélyként, hogy Isten igéjének engedelmeskedve gyűltek össze, és valamit meg kell vallaniuk. Magától értetődő, hogy amikor így tesznek, akkor Isten ítélete alá helyezik magukat, vállalva annak kockázatát, hogy – nyilvánosan képviselve egy bizonyos tanítást, és elhatárolódva más tanításoktól – megbélyegezhetik őket. Nincs hitvallás e nélkül a kockázat nélkül. Ezt megköveteli az Isten igéjének való engedelmesség. Nyilvánvaló, hogy azok, akik hitvallásukkal az egyház nyilvánossága elé merészkednek, vállalják annak kockázatát, hogy mellettük szól ugyan a Szentírás tanúságtétele, de az egyház egy részében (akár nagyobb részében is) süket fülekre találnak, és ezért szükségszerűen eretnekként és különcként, felhatalmazás nélküli újítóként vagy reakciósként könyvelik el őket. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy ha azt akarják, hogy hitvallásuk egyházi hitvallásként kerüljön mások elé, és azt így mint olyat hallgassák – vagy akár csak megvitassák –, akkor az egész egyház nevében az egész egyházhoz kell szólniuk. Nem léphetnek fel kisebb igénnyel (akkor sem, ha számbelileg kevesen vannak), hiszen a Szentírás üzenete a tét.

Az a bátorság, amellyel vállalják a kockázatot, vállalkozásuk hitelességének egyik kritériuma. Az az irat, amelyet pusztán csak valamely egyházi frakció képvisel, vagy amely egy adott kör jelentőségét vagy befolyását igyekszik növelni az egyházban, nem lehet hitvallás. Nem elégséges indok egy hitvallás esetében az egyháznak csak egy részét vagy a nemzeti sajátosságát képviselni. Bármennyire is korlátozott az egyházban az adott hitvallás szerzőinek a mozgástere – még ha el is vannak nyomva –, ha valóban olyan a helyzet, hogy ország-világ előtt fel kell vállalniuk Isten igéjét, akkor semmiképp sem szólalhatnak meg úgy, mintha csak egy kis csoport érdekeit képviselnék, és semmiképp sem lehet cél, hogy csak saját szűk csoportjuk érdekeit érvényesítsék. Teljesen mindegy, hányan vannak, az egy, egyetemes egyház hangján kell megszólalniuk ugyanennek az egyháznak címezve üzenetüket. Ha nem vállalják ezt a felelősséget, akkor „beszédüket” nem tekinthetjük az egyház hitvallásának.

Ennek a kritériumnak megfeleltek a korai egyházi zsinatok. Az egyház ezen határozatai valódi hitvallások voltak, amelyeket azzal a bizonyossággal fogalmaztak meg, hogy az egyház nevében a Szentírásnak engedelmeskedve az egész egyházhoz szólnak. És bár külsőleg – legalábbis eleinte – az akkori egyház töredékének az álláspontját képviselték, szellemi értelemben Krisztus egyetemes egyházának közös ügyét reprezentálták. A felekezeti hitvallások is ezen a hangon szólaltak meg, gondoljunk a lutheránus vagy a református hitvallásokra. Ezért ügyeltek konzekvensen arra e hitvallási iratok megszövegezői, hogy bizonyítsák kapcsolatukat és egyetértésüket az ősegyházi hitvallások szerzőivel. Nem az volt a szándékuk, hogy egy olyan hitformát tárjanak a világ elé és magyarázzanak, amely 1517-ben keletkezett, és előtte nem is létezett, és amelyet csak bizonyos területek vagy lelki közösségek hívei képviseltek. Amit ezek a reformáció korabeli hitvallási iratok újra meg akartak vallani, az az egyház „régi” hite volt, és ezért az egész egyházra hivatkoztak, hiszen annak szerzői úgy gondolták, hogy az egész egyházat képviselik. Ezért léptek fel ilyen kényszerítő erővel, hiszen céljuk az előzőekből fakadóan nem az volt, hogy megtűrjék őket és különös hitüket, hanem az, hogy az egész egyház ismerje fel és fogadja el az általuk igeinek tartott álláspontot.

A következő szavakkal zárul az 1934-es Barmeni nyilatkozat, amelyet a náci ideológia ellen fogalmazott meg az akkori Németországi Protestáns Egyház egy szűk kisebbsége: „A Német Protestáns Egyház hitvalló zsinata kijelenti, hogy ezeknek az igazságoknak elismerésében és ezeknek a tévelygéseknek az elvetésében látja a Német Protestáns Egyháznak, mint a hitvalló egyházak szövetségének megkerülhetetlen teológiai alapját. […] Kér mindenkit, akiket illet, hogy a hit, szeretet és reménység egységébe térjenek vissza.”[1] Azok a nyilatkozatok, amelyek nem ezt az irányvonalat követik, bármilyen jelentőséggel bírjanak is, nem emelkedhetnek az egyházi hitvallások rangjára, és nincs joguk arra, hogy azok igényével lépjenek fel az egyháztagok előtt.

Forrás: Barth, Karl: 20. § Authority in the Church. (Authority under the Word) In: Church Dogmatics. The Doctrine of the Word of God. T&T Clark, New York, 2009.

[1] Fekete Károly: A Barmeni teológiai nyilatkozat. Vezérfonal a dokumentum tanulmányozásához. Ford. Dr. Török István. Kálvin Kiadó, Budapest, 2009. 29. o.