Karl Barth: Tekintély az egyházban – a hitvallások jelentősége és szerepe (III. rész)

Korábbi részek: I. rész; II. rész

***

Korábban megállapítottuk, hogy egy hitvallás nem úgy jön létre, hogy valamely keresztyén közösség egyszer csak „gondol egyet”, és úgy dönt, hogy szabadon és átfogó módon kifejti hitének tartalmát. Ilyen „ártalmatlan” szándéktól vezérelve soha nem születik hitvallás. Egy hitvallást, amely mögött ott az egyház tekintélye, mindig konfliktushelyzet hív életre. Minden esetben van előtörténete, és ez sosem abból a vágyból fakad, hogy közös hitünk felmerülő kérdéseit (akadémikus vagy egyházpolitikai ügyek szintjén) újból és újból megvitassuk. Ehelyett olyan viták előzik meg, amelyekben a közös hit addigi megvallása és így a Szentírás jelenlegi értelmezése (és alkalmazása) kérdőjeleződik meg, mivel egyesek a hitben való egységet máshogy értelmezik, és a meglévő egységre hivatkozva olyan eltérő tanítást és gyakorlatot propagálnak, amely a valódi egységet elhomályosítja, emiatt aztán az egységet újra fel kell fedezni. Az a hitforma, amely aktuálisan érvényes és amely eddig a pontig az egység kifejeződése volt, többé már nem elégséges.

Ha az egyház meg akarja őrizni egységét, akkor hitének pontosabb kifejtésére van szükség – olyan hitformára, amelyben ítéletet mondanak és döntést hoznak tanbéli kérdésekben, illetve amelyben, mint egyház elismernek és megvallanak bizonyos tant, vagy tantételeket. Minden hitvallás rendelkezik egy ilyen sajátos előtörténettel. Ez különbözteti meg a hitvallást a népszerű bibliai teológiáktól vagy dogmatikáktól, azaz a hitvallás nem pusztán egy tömör „summa theologiae”. A hitvallásban erőteljesen jelen van az a szempont, hogy egy konkrét helyzetben kell megszólalni, mégpedig valamivel szemben, olyan ügyben, ami egy ideje zavart kelt az egyházban. Egy olyan tanításra kell reagálni, amely magát a Szentírásból eredezteti, de nem onnan ered. A hitvallás emiatt konfrontatív. A hitvallási helyzet a konfrontatív tanítás kifejtésének alkalma, amennyiben azzal az igénnyel lép fel, hogy az egyház egységének megőrzése érdekében szólal meg.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy például az arianizmus és egyéb, ariánus vonásokat felmutató tanítások – a 4. századi hitvallások kiváltó okai, – nem csupán a megtűrés szándékával, hanem egyenesen azzal az igénnyel léptek fel, hogy ők a meglévő hitbéli egység egyetlen jogos képviselői. Hasonlóképp, a reformátori hitvallások is egy olyan ellenféllel álltak szemben, amely a tanítását teljes mértékben az egyház tanításával azonosította és azt kizárólagos módon képviselte. Az ún. „német keresztyének” (= a nácik ideológiáját integráló német protestánsok) tanítása – legalábbis kezdetben – nem egy egyházi irányzatként indult, hanem azt a német protestáns egyház új dogmájának, tanrendszerének szánták. Első pillantásra egészen más volt a helyzet a 18. és 19. századi liberalizmussal, amely még furcsa mód lényegesnek tartotta egy vele szemben álló, konzervatív ellenmozgalom létezését, mint saját létezésének dialektikus kiegészítését. Svájcban ez a helyzet olyan formában emelkedett már-már dogma szintjére, hogy kimondták: két vagy három egyházi irányzatra mindenképp szükség van az egészséges egyensúly fenntartása érdekében. Persze, az ellenkező véleményekkel szemben ez a típusú tolerancia hirtelen szélsőséges intoleranciába csapott át. Ez valójában szükségszerű, tekintetbe véve, hogy egy tanítás igazolása mindig együtt jár annak kizárólagos kinyilvánításával. Erre ügyelni kell, mert az eretnek tanítások is ilyen igénnyel lépnek fel. Ez akkor is igaz, ha az eretnekség mögött álló erők csak az általuk képviselt tan megtűrését szeretnék kiharcolni (sőt, még akkor is, ha épp egy általános „tolerancia-tan” érvényesüléséért küzdenek). Ez azért van így, mert egy tan/tanítás sohasem csak vélemény, hanem lényegénél fogva a vélt igazság kifejeződése, és mint ilyen, az egyház egységének záloga. Ebből kifolyólag kénytelen intoleráns lenni, akár elismerik, akár nem. Ha egy eretnekség pártfogói részéről látszólag csak az az igény merül fel, hogy tűrjék meg a jelenlétüket, akkor is számolnunk kell azzal, hogy nem csak a meglévő hitbéli egységet igyekeznek kibővíteni, hanem azt (felváltva egy másikkal) épp hogy szeretnék megsemmisíteni.

A hitvallási harcot tehát úgy kell megvívni, mint az egyház létéért vívott élet-halál harcot. Az eretnekséggel, azaz az „ellentanítással” szemben a hitvallás elfordul a hit egységének épp életben lévő és most már kétértelmű kifejezéseitől, és odafordul a Szentíráshoz, mint a felmerült ellentmondás bírájához.

A hitvallás szerzői meglátják, hogy őket – a lelkiismeretüket – a Szentírás más módon köti, mint az ellenfeleiket, ezért másként értelmezik a meglévő hitbéli egységet szavatoló kifejezéseket, melyeket az ellentanítás megjelenése kétértelművé tett. Nincs más mód, meg kell szólalni újból, mert már nem tudják megakadályozni, hogy ellenfeleik ezekre a meglévő kifejezésekre hivatkozzanak. Ezért most a régi hitvallás újbóli megfogalmazására, kifejezéseinek tisztázására, pontosítására van szükség. Olyan fogalmakra, amelyek nyilvánvalóvá teszik a Szentírás ítéletét az adott vitában, úgy, ahogy azt a hitvallók felismerték.

Konkrét példákat említve: a 4. században az ariánusok éppúgy az Apostoli Hitvallásra hivatkoztak, ahogy Athanasius követői. Az 5. században mind az antiochai mind az alexandriai egyház a Nicea-konstantinápolyi hitvallásra hivatkozott. A 16. században a római katolikusok és az evangélikusok egyaránt az ókori nagy zsinatokra hivatkoztak, a „német keresztyének” pedig a reformátori hitvallásokra, ugyanúgy, ahogy a „német keresztyénekkel” szembenálló hitvallók is.

A különféle felekezetek először mindig arra tettek kísérletet, hogy tisztázzák a homályossá vált helyzetet. Csak ezt követően születtek meg a hitvallási iratok. Senki sem gondolhatja, hogy ezek a konfliktusok mellékesek, mintha ezeket máshogy is, kevésbé radikális eszközökkel is meg lehetne oldani. E tisztázási kísérletek fajsúlyos voltáról tanúskodnak az Egyességi Irat nyitó szavai: credimus, confitemur, docemus (= hisszük, tanítjuk és valljuk).

Mind a három kifejezés lényeges. Az első kifejezés, a hisszük, arra utal, hogy ami kockán forog és amit meg kell erősíteni, az a Szentírásra épülő keresztyén hit. Ezen áll vagy bukik az egyház egysége. Ezt azért kell hangsúlyozni, hogy ne gondolja senki, hogy ez a konfliktus másképp is rendezhető. A második kifejezés, a tanítjuk arra utal, hogy itt nem szubjektív véleményről van szó, hanem az egyház hitéről, amit az egyháznak, ha nem akarja feladni az Urának való engedelmességét a világ felé tanúsítania kell. A harmadik kifejezés, a valljuk, jelzi, hogy nem akadémiai vagy egyéni döntés áll a hitvallás hátterében, hanem az egyház tényleges élete – az igehirdetésnek és a katekézisnek meg kell felelnie a hitvallásban foglaltaknak. Az, ami a hitvallásban kifejezésre jut, része a rendszeres istentiszteleti alkalmaknak, tágabb értelemben a gyülekezeti életnek.

Természetesen egy hitvallásban nem csak pozitíve jut kifejezésre mindaz, ami az egyházi hitvallás tartalmává vált, tehát nem pusztán szentírásmagyarázat és arra épülő tanítás –, hanem negatíve is. Ha valamire igent mondunk, együtt jár azzal, hogy másvalamire határozottan nemet is kell mondanunk. El kell utasítani azt a tant, amely veszélyezteti az egyház egységét, sőt, azok egyházi státuszát is, akik ezt a bizonyos tant képviselik. Itt nincs más út: szükség van egy igenre és egy határozott nemre is. Nincs olyan lehetőség, hogy „igen is meg nem is”, vagy „talán igen, talán nem”. Szükség van egy világos „nemre” az ambivalens, homályos helyzet tisztázásához. Erre a „nemre” a római katolicizmus bevett formulája az „anatéma” (= megátkozás, kárhoztatás). Kimondani az anatémát azt jelenti, hogy az illető, vagy egy adott csoport az általa képviselt tanítással az egyház egységén kívül találja magát. Nem állíthatja többé, hogy az egyház tanítását képviseli. Legyen teljesen világos a számára is, hogy a tanítása a keresztyén hittől idegen.

Tulajdonképpen ugyanezt akarják kifejezni a reformátori hitvallásokban megtalálható formulák is. A már említett 1934-es Barmeni Nyilatkozatban olvasható a következő vissza-visszatérő formula: „Elvetjük azt a hamis tanítást…”.  Természetes, hogy az ilyen és ehhez hasonló megfogalmazások nem kellemes olvasmányok azoknak, akik az érintett (tév)tanokat védik. Ezért sem szabad elfelejteni, hogy ezeket nem szabad meggondolatlanul alkalmazni.

Történelmileg is érthető, hogy a neoprotestantizmus miért találja ezeket a dokumentumokat sokszor radikálisan hierarchikusnak, szeretetlennek és visszataszítónak. Ennek ellenére le kell szögeznünk, hogy ha egy hitvallás valamit határozottan kimond, akkor ezt nem teheti meg anélkül, hogy valamit ugyanilyen határozottsággal el ne utasítana. Nem szabad azt gondolni, hogy ez a „nem” fog megosztást szülni az egyházban. Épp ez állítja helyre az egyház veszélybe került egységét, ilyen értelemben a „szeretet sajátos kifejeződésének” kell tekintenünk. Ahhoz, hogy beteg embert az orvos egyáltalán kezelhessen, a páciensnek szükséges tudnia – és el kell fogadnia a tényt –, hogy beteg. Ebben jelent segítséget a hitvallásban kimondott anatéma. Tehát nem csak a „belül lévők” védelméről, hanem az egységet megbontók és jelenleg „kívül lévők” számára nyújtott segítségről is szó van. Ha nincs bátorságunk kimondani a „damnamus”-t (= elítéljük), akkor elhagyhatjuk a credimust, a confimeturt és a docemust is.

Sőt, ha a nem tudjuk kimondani, hogy mit ítélünk el, akkor még nem érett meg az idő a hitvallásra. Egyelőre visszatérhetünk az adott téma teológiai tanulmányozásához. A damnamustól való félelem biztos jele annak, hogy egyáltalán nem vagyunk meggyőződve arról, hogy az általunk megvallott tanítás tényleg megfelel az írott kijelentésnek és valóban kifejezi az egyház egységét. E meggyőződés híján nem lehet felelősségteljesen nyilatkozni, legfeljebb csak az ellenfeleinkkel szembeni, hirtelen felindulásból fakadó véleményünket nyilváníthatjuk ki, ez azonban meggondolatlanság volna részünkről.

Fennáll a veszély – ez szükségszerűen kardként lebeg minden hitvallás felett –, hogy vétkezünk a hit meglévő egysége ellen, ha ítéletet mondunk egy olyan kérdésben, amely csupán vélemények és érzelmek harcának tekinthető. Jogos ez a félelem, hiszen ha ilyen ügyben mondjuk ki az anatémát, lényegében magunkat szakítjuk ki a hit valódi egységéből. Ugyanakkor még ez a veszély sem lehet ok arra, hogy ne mondjuk ki a „nemet”, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik ahhoz a hitvalláshoz, amelyet Isten igéjének engedelmeskedve teszünk. Természetesen az ellenfelek rögtön arrogánsnak, szeretetlennek és intoleránsnak tartják majd ezt a hozzáállást.

Ha csak pozitíve, mintegy „ártalmatlanul” megismételjük a hittételeket –, és itt még nincs szó anatémáról – akkor is úgy fogják érezni, hogy megtámadták és megsértették őket. Ha az ellenfél meghallja a pozitív állítás „igenjét”, akkor ezzel együtt meg fogja hallani a tévtanításra kimondott burkolt „nemet” is. Ha az „igen” valamilyen módon nem tartalmaz „nemet”, akkor nem is beszélhetünk igazából hitvallásról.

Ugyanakkor a „nemnek” a lehető legegyértelműbbnek kell lennie. Újabban azt látjuk, hogy a modern nyilatkozatok-hitvallások legtöbbje ilyen értelemben nem is hitvallás. Megpróbálják az „igent” úgy kifejezni, hogy közben – amennyire csak lehet, – elrejtik a „nemet”, hogy aztán a lehető legtöbben egy rendkívül általános „igen” zászlaja alá tudjanak tömörülni. Ez azonban az igazság kárára kötött kompromisszum. Ha „dicsekedni” szeretnénk azzal, hogy milyen „szeretettel” járunk el ezekben a helyzetekben, megfeledkezünk arról, hogy amikor hitvallástételre szántuk el magunkat, a célunk az volt, hogy az igazság kedvéért a lehető legpontosabbak legyünk, és ne általánosítsunk. Ne feledjük, maga a szeretet követeli meg azt, hogy határozottan különbséget tegyünk igazság és hamisság között.

Forrás: Barth, Karl: 20. § Authority in the Church. (Authority under the Word) In: Church Dogmatics. The Doctrine of the Word of God. T&T Clark, New York, 2009.