13
júl
2022

Karl Barth: Tekintély az egyházban – a hitvallások jelentősége és szerepe (II. rész)

Korábbi részek: I. rész

***

Az egyházi hitvallás olyan belátást tartalmaz, amelyet az egyház „ajándékba kapott”, tehát azt nem kipréselte magából, nem „megalkotta”, hanem a Szentlélek erejével felismerte, felismerését pedig szavakba öntötte. Nem az egyház „találja ki” tehát a hitvallás tartalmát, hanem a Szentírásban találja azt meg, és úgy fogadja, mint ajándékot a Szentlélek részéről. De a hitvallást meg kell különböztetnünk a teológiai munka eredményeinek összegzésétől is. A hitvallás szerzői nem bibliamagyarázatot írnak, nem is a keresztyénség természetének megértésére vállalkoznak. Ezek a tevékenységek üdvözlendők, és állandó aktualitással bírnak, de az egyházi hitvallások megfogalmazásának rendelt ideje van.

Természetesen mindig a Szentlélekre kell hagyatkozni, amikor egyházként szólalunk meg – ez bármilyen teológiai résztéma kifejtése esetében igaz, de nem jár feltétlenül együtt új hitvallással. Önmagában az, hogy egy tanítást aktualizálni kell, vagy hogy bővebb kifejtésre szorul, nem elégséges alap ahhoz, hogy egyházi hitvallást adjunk közre. Nem írhatunk hitvallást pusztán azért, mert tudjuk, hogy szükség van hitvallásra. Az elméleti vagy gyakorlati jellegű teológiai munka nem lehet ennek a kényszernek az eszköze. Teológiai munka nem képes egyházi hitvallást létrehozni, bár kétségtelenül szükséges feltétele. Az egyházi hitvallás célja tehát nem lehet más, mint a hit megvallása.

Az egyházi hitvallás egyházi esemény: az egyház és a Szentírás találkozásának eredménye. Ezt a találkozást nem lehet kívülről kikényszeríteni – vagy megtörténik, vagy nem. A maga esetlegességében még a legkomolyabb teológiai munka sem hozhatja létre. Akkor születik meg, amikor a konkrét és sürgető kérdések tekintetében nem marad más hátra, mint hogy kimondjuk azt, amit a Szentírás mond; amikor a konkrét tévedések elkerülése végett az azokkal szembenálló szentírási igazsághoz menekülünk; amikor nem az egyház találja meg az igazságot, hanem az igazság találja meg az egyházat, tehát amikor nem megragadjuk, hanem elfogadjuk a Szentírás igazságát. Csak ebben az esetben beszélhetünk egyházi hitvallásról. A valódi krédó az egyház szükségletéből születik. Kényszerhelyzet, amelyet Isten igéje kényszerít rá az egyházra, nevezetesen, hogy hitünkből fakadóan meg kell szólalni. Valódi krédóról csak akkor beszélhetünk, amikor az egyház már minden egyéb lehetőségét kimerítette.

Ha nincs más lehetőség, csak ez, akkor ebből fakadóan bizonyossággal és erővel fogunk megszólalni. Ha a hitvallást ajándékba kapott felismerésként értelmezi az egyház, akkor nem engedheti meg, hogy mások úgy értelmezzék, mintha pusztán emberi gondolatok kifejtése vagy teológiai reflexió volna. Már mondtuk, hogy nem nélkülözheti az exegézist – nyilván támaszkodni fog rá –, de jóval több, mint egy-egy bibliai téma alapos feldolgozása. Magában foglalja majd a dogmatika és az igehirdetés aspektusait is, de több mint theologoumenon (olyan teológiai kijelentés vagy fogalom, amely nélkülözi az abszolút tanítói tekintélyt), és a funkciója sem csak az építés. Megjelenik majd benne bizonyára a szerzők személyes hite is, de nem a szubjektív hit miatt emelkedik olyan rangra, hogy másoknak is arra kelljen majd figyelni. Ha valódi igei felismerés szülte a hitvallást, akkor nem bocsájthatja vitára és nem teheti közzé úgy megállapításait, mintha szabadon dönthetnénk róluk. Amit a hitvallás megfogalmaz és hirdet, az egyházi dogmaként jelenik meg. Ez azt jelenti, hogy kijelentéseit – azok tartalmát – senkire sem kényszerírti rá és senkire sem akarja ráerőltetni, de mindenkit felszólít, hogy foglaljon állást velük kapcsolatban: döntéshelyzet elé állít, hogy elutasítjuk mint Isten igéjével ellentétes pontokat, vagy elfogadjuk őket mint Isten igéjével megegyező cikkelyeket. Természetesen a Szentírás a hitvallás alapja és bírája. A Szentírás áll – ebben a kettős értelemben – a dogma mögött. Ha elfelejtik vagy megtagadják a Szentírásnak ezt a bírói funkcióját, akkor a hitvallás nem lehet hiteles. A hitvallás nem helyezheti magát egy szintre a kinyilatkoztatással, miként azt a római katolikus dogma teszi. Egyedül a Szentírás kölcsönöz tekintélyt a hitvallásnak. Ha csorbát szenved az a bizonyosság, hogy a Szentíráson alapul, akkor többé nem lehet hiteles, mivel így az emberi elképzelések kifejtésének szintjére süllyed.

Az egyházi hitvallás általános jellemzője, hogy igei felismerése, illetve annak kimondása és kifejtése mindig meghatározott körülmények között történik. Ez egyfajta korlátozás, de nem mond ellent sem a hitvallás szándékolt egyetemességének, sem az egyházi dogmaként neki tulajdonított bizonyosságnak. Ellenkezőleg, éppen ezért – ilyen keretek között – egyetemes és egyházi dogma, és ezért tulajdoníthatunk neki egyházi tekintélyt.

A hitvallás eleve korlátok közé van szorítva azáltal, hogy a Szentíráson alapul, végső és döntő legitimitása ugyanis a Szentírásból ered. A Szentírás tanúságtételére az egyház a maga tanúságtételével „csak” válaszol a hitvallásban. Tehát tekintélyét tekintve az egyházi hitvallás sohasem vetekedhet az isteni tekintélyű Szentírással. Ugyanakkor az, hogy eredete és tárgya egyfajta korlátot jelent a hitvallás számára, nem gyengíti, hanem megalapozza és megerősíti tekintélyét.

A hit megvallására irányuló késztetés és hozzá szükséges bátorság, a felelősség felvállalása egy ilyen követelés megfogalmazásakor, ennek a követelésnek a végigvitele, a konzekvens teológiai elköteleződés képessége, amely nem fél a következményektől – ebben áll az egyházi hitvallás ereje. De mindezek abban gyökereznek, hogy a hitvallás abból a konkrét felismerésből fakad, amely az egyháznak meghatározott helyen, időben, azaz sajátos körülmények között adatik. Nyilvánvaló, hogy egy egyházi hitvallás mögött az egyháznak csak egy része áll, az is egy konkrét szükséglettelegy erre adott, hitben megfogalmazott, a Szentírás tanúságára épülő konkrét válasszal, az egyház többi részével szemben.

Azért itt észrevehetők szabályszerűségek. Például az, hogy az egyházi hitvallás „határa” sokszor meglepő módon egybeesik a földrajzi határokkal. Az úgynevezett Apostolicumnak (a Hiszekegynek), ennek az egyetemes keresztyén hitvallásnak az ősi formája olyan európai, nyugati keresztyén csoportokhoz köthető, amelyek a római egyház köré csoportosultak, igaz, a keletiek befolyása is kimutatható rajta. A Niceai és a Nicea-konstantinápolyi hitvallás Szentháromság Istennel kapcsolatos kijelentéseiben, valamint az Efezusi és Kalcedóni hitvallás krisztológiai meghatározásaiban nagyrészt a keleti keresztyénség döntéseit látjuk, bár kimutatható a nyugati keresztyénséggel való együttműködés is. A II. Arausicanum (orange-i zsinat, Kr. u. 529) esetében, amely Augustinus javaslataival foglalkozott, szintén tipikusan nyugati hitvallásról van szó. Előreugorva az időben: a református hitvallásokat is értelmezhetjük úgy, mint Európa északi – persze területileg megosztott – részének hitvallásait, a Tridentinumot, majd a Vatikánumot (amely lényegében olasz többségű volt) és az ezen zsinatok során született dokumentumokat pedig úgy, mint az európai Dél előbbire adott válaszát. A 20–21. században pedig az egyre inkább függetlenedő afrikai és ázsiai missziós egyházak kezdenek önálló egységgé válni, még akkor is, ha kapcsolatban vannak az amerikai és európai egyházakkal.

A hitvallások eredetének megértése miatt érdemes látni, hogy a felekezeti határok kölcsönhatásban vannak a politikai, kulturális és gazdasági csoportosulásokkal és mozgalmakkal. Nyilvánvaló, hogy e határokat nem lehet kizárólag földrajzi szempontok alapján rekonstruálni, de ez a szempont is jelentős. Ugyanis megerősítheti, de gyengítheti is az adott hitvallást e körülmények sajátos összjátéka: hogy konkrétan melyik csoportosulás hitvallásáról van szó.

A felekezeti hitvallások korlátainak mindezeken túl időbeli jellege is lehet. Beszélhetünk régi és új hitvallásokról. Régi vagy új mivoltuk egyszerre lehet a tekintélyüket erősítő, de megkérdőjelező tényező is. Az egyházi hitvallásnak mint olyannak az időbeli korlátját nagyon korrekten és világosan fejezi ki például a lutheránus Egyességi irat (Formula Concordiae) bevezetője: „Az egyéb hitvallások [értsd: a Szentíráson kívüli hitvallási iratok – a szerk.] […] nem olyan bírák, mint a Szentírás, hanem csupán a hit tanúi és magyarázatai arról, hogy egy-egy korban az akkor élők Isten egyházában miként értették és magyarázták vitás kérdésekben a Szentírást, és hogyan ítélték el a vele ellenkező tanítást.”

A reformátori hitvallások jól példázzák, hogy még ha egy hitvallás „jelene” már „múlttá” vált is, a kor, a régiség,amelyre szert tesz, garantálja az értékét. Ilyen esetben a későbbi kor egyháza különösen fontosnak tarthatja, hogy eszmeileg csatlakozzon egy korábbi kor hitvallásához, kifejezve ezzel, hogy minden korszak egy és ugyanazon, változhatatlan hitét vallja, és ugyanúgy elutasíthatja, hogy bármilyen újszerű tanítást elfogadjon.

Melanchthon, Luther és mások levelezéséből tudjuk, hogy eredetileg az Ágostai hitvallást sem nevezték hitvallásnak, csak „apológiának”. Először az Egyességi irat előszava nevezi „szimbólumnak”, azaz hitvallásnak. Ugyanilyen tapintattal tartózkodott a német protestánsok egy része is attól, hogy az újonnan megfogalmazott és terjesztett nyilatkozatokra (például a Barmeni nyilatkozatra, amelyet az úgynevezett Német Keresztyének – Deutsche Christen – ideológiája és tevékenysége ellen írtak) hitvallásként utaljon. Megelégedtek azzal, hogy „teológiai nyilatkozatnak” nevezzék. Mégis, utólag kétségtelen, hogy mind az Ágostai hitvallás, mind az Egyességi irat, valamint az említett modern dokumentumok önmagukban is hitvallásnak tekinthetők, amellett, hogy az új hitvallások jellemzőit hordozzák magukon. Lényeges, hogy ezek a hitvallások nem akartak új hitvallások lenni – olyan értelemben semmiképp, mintha valamiféle „új hitet” kívántak volna megvallani –, annyiban viszont igenis hitvallásoknak tekinthetők, hogy újból megvallották a régi hitet.

A régi hit újbóli kifejezésének törvényessége, bizonyos körülmények között – az új helyzetekre tekintettel – feltétlenül szükséges új döntések meghozatalának kényszere, az elvárás, hogy világosan kimondjuk, miért vagyunk kénytelenek a régi hitvallással újból megvallani Isten igéjét – ezek együtt adják egy új hitvallás sajátos értékét, függetlenül attól, hogyan fogadják majd.

Így került a Niceai az Apostoli hitvallás mellé, a Nicea-konstantinápolyi a Niceai hitvallás mellé, aztán pedig az Efezusiés a Kalcedóni a Nicea-konstantinápolyi hitvallás mellé. A reformáció egyházai is ilyen szellemben fogalmazták meg saját hitvallásaikat, visszatekintve az óegyházi hitvallásokra, és megismételve őket. Így születnek a mai hitvallások is – visszatekintve a reformátori hitvallásokra, azokat magyarázva és megerősítve. Minden esetben új hitvallásra volt szükség, amely azonban nem lehetett teljesen „új”, csak a réginek aktualizált és pontosabb változata. A régi hitvallás minden esetben érvényes maradt, csak pontosabb formában fejezték ki, azaz csak egy új hitvallással kibővítve lehetett igazán érvényes.

Az egyházi hitvallások időbeli korlátai tehát kölcsönösen feltételezik egymást – a földrajzi meghatározottságnál is jobban –, a régi és új hitvallások kölcsönösen erősítik egymás tekintélyét. Természetesen vannak határaik, korlátozott a tematikájuk, hiszen egy meghatározott dolog kapcsán szólalnak meg.

 

Forrás: Barth, Karl: 20. § Authority in the Church. (Authority under the Word) In: Church Dogmatics. The Doctrine of the Word of God. T&T Clark, New York, 2009.

Hozzászólás írása