30
ápr
2022

„Ez most már csontomból való csont, testemből való test” – beszélgetés férfiról és nőről Karl Barth gondolatai alapján, XII. rész

A beszélgetés I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII. IX.X. és XI. része

Parti Benedek: A beszélgetésünk végéhez közeledve, definiáljuk az elhangzottak fényében ismét, hogy mi is a házasság?

Márkus Tamás András: A házasság nem más, mint egy férfi és egy nő teljes és kizárólagos egyesülése arra az időre, amely még előttük áll és amely számukra adatott. Házasságra lépni annyit jelent, mint lemondani a házasságból való kilépés lehetőségéről. Mivel azok, akik házasságot kötnek, teljesen és kizárólagosan „eljegyzik” egymást, az egyesülésük végleges, és ugyan nem az örökkévalóságra, de nem is csupán egy bizonyos időre szól, hanem a földi pályafutásukat érintő közös jövőjükre.

PB.: Beszéltünk már férfi és nő kapcsolatának, házasságának az alapjáról, illetve annak egyik leglényegesebb eleméről, a szerelemről. Érdekes, hogy Barth – tulajdonképpen megelőzve korát – keresztyén teológusként milyen nagy jelentőséget tulajdonít a szerelemnek. A szerelemre ma nagyon nagy hangsúlyt helyeznek, de azt is látjuk, hogy a szerelem nagyon változékony.  Hogyan lehet egy ilyen hol megjelenő, hol elmúló érzés egy olyan kapcsolati forma alapja, amelynek szerves része az állandóság és tartósság? Miben több a házasság, mint a szerelem?

MTA.: Én úgy látom, hogy Barth ettől a különbségtételtől ódzkodik, de azért, mert szerelem alatt mást ért, mint a minket körülvevő kultúra, tehát nem valamiféle heves, érzületi fellángolást csupán. Számára a „szerelem” egy átfogó fogalom, tulajdonképpen elköteleződés, illetve döntés. Ilyen értelemben nála mind a szerelem, mind a házasság a teljességre vonatkozik. Legfontosabb eleme pedig a hűség, ami kizárólagosságot feltételez. Beszéltünk róla, hogy a házasság az Isten és az ember közötti szövetségi kapcsolat hivatott kiábrázolni, megjeleníteni. A szövetség az alapja az egész teremtésnek – erről is volt már szó. Ez azt jelenti, hogy eleve a szövetségre nézve teremtetett minden. A szövetség lényege a kegyelmes Istennek a szövetséges társa iránti hűsége, állhatatossága, azaz: szeretete. Hóseás próféta könyvében ez egészen radikális módon jelenik meg. Hóseás cselekvése – az, hogy a folyamatosan paráználkodó feleségét újra és újra vissza kell fogadnia, sőt, szeretnie kell –, érzékletesen jeleníti meg ezt a mindent felülmúló hűséget, amellyel Jahve újra és újra odafordul a népéhez. Ez az a hűség, amelyet Jézus tanúsít az övéi, az egyház iránt – ezért nem hagyja árván soha az ő népét. E hűség miatt jelenthetjük ki egyértelműen, hogy a házasság tartós „élettársi”-, tehát egy egész életre szóló társas kapcsolat.

PB.: Maga Jézus is azt mondja, hogy amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza. Hogyan értsük ezt a felszólítást a – sajnos keresztyének között is rendkívül gyakori – házassági válások tükrében?

MTA.: Fontos ez az ige. A Mk 10,9-ben és a Mt 19,6-ban is megtalálható, de csak az előbb mondottak fényében értelmezhető. Legyünk óvatosak, nehogy valamiféle kontextus nélküli parancsként értelmezzük ezt, mert az 5Móz 24,1 világosan szól a válólevél fogalmáról, tehát a házassági válás lehetőségéről. Ez a passzus a Tóra része, tehát nem lehet negligálni.

PB.: Akkor most a Szentírás szerint lehet válni, vagy nem?

Erre nem lehet egymondatos választ adni, különösen, ha olyan bibliai részekre tekintünk, mint Ezsdrás könyvének 10. fejezete, ahol maga Ezsdrás pap, Isten embere szólítja fel a nép tagjait – természetesen isteni jóváhagyással –, hogy bocsássák el feleségeiket (sőt, gyermekeiket is), mivel azok nem a népből valók voltak, tehát nem zsidók. Mindezt érdekes Pálnak az 1Kor 7,12-13-ban szereplő konkrét utasítása mellé helyezni, ahol azt mondja az apostol – nyilván az Úr akaratát tolmácsolva –, hogy senki se bocsássa el hitetlen házastársát. Barth szerint az ószövetségi és az újszövetségi felfogás között itt szakadék tátong. Nyilván nem ellentmondásról van szó, hanem teljesen eltérő kontextusról.

PB.: De itt mégiscsak két eltérő irányú parancs van előttünk, nem?

MTA.: Nem a konkrét mondat a lényeg, hanem az, hogy hogyan olvassuk, milyen szemüveggel magát a bibliai szöveget. Sokat beszéltünk már az 1Móz 2,18-25-ről – teljesen egyértelmű, hogy Isten „kezdetben” milyen kapcsolati formának tervezte a házasságot. Jézus nem tesz mást, minthogy erre a passzusra visszautal, tanúságot téve az életre szóló, tartós házasság mellett. Ez az Ószövetség házassággal kapcsolatos tanításának „ethosza.” Viszont – és itt válik érthetővé talán a látszólagos ellentmondás –, ha pusztán jogi szempontból olvassuk az Ószövetséget, akkor aligha fogunk mást találni, mint amit maguk a farizeusok is, nevezetesen a válás tényleges engedélyezését. Nyilvánvaló, hogy az Újszövetség álláspontja ennek szöges ellentéte. Sokkal radikálisabb: a válás teljességgel megengedhetetlen: „aki elbocsátja feleségét (…) és mást vesz feleségül, az házasságtörő.” Sőt, „aki elbocsátja feleségét (…) az házasságtörővé teszi őt (értsd: a feleségét), és aki elbocsátott asszonyt vesz feleségül, az házasságtörést követ el” (Mt 5,32), illetve: „ha a feleség bocsátja el férjét, és máshoz megy férjhez, házasságtörést követ el.” (Mk 10,12). Pál ugyanilyen határozottan fogalmaz az 1Kor 7,10-ben: „A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljon el a férjétől”, illetve: „A férj se bocsássa el feleségét!” (1Kor 7,11) Szerepel itt egy közbeiktatott záradék is Pál részéről, ami ugyancsak lényeges: „Ha azonban elválik (mármint a nő), maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki férjével!”

PB.: Miért élezi ki ezt a kérdés, a válás tiltását ennyire az Újszövetség az Ószövetséggel szemben?

MTA.: Valóban kiélezi, de – és ez a lényeg itt – ez nem a törvény kiélezése, hanem annak radikális meghaladása Isten országának tényleges eljövetele, a törvény betöltése, illetve a megváltó kegyelem megjelenése által. A házassági válás kapcsán észlelhető ó- és újszövetségi eltérések tehát az „ígéret” és „beteljesedés” dinamikájában válnak érthetővé. Egy új helyzet állt elő: az Emberfia eljött, és vele együtt az „utolsó idők” is. Lelkének uralma alatt élünk. Ez az új helyzet teszi lehetetlenné a válás engedményét. Végső soron az 1Móz 2,18-25 is elnyerte valódi értelmét ezzel, ami eredetileg is erről szólt, csak a bűneset beárnyékolta az eredeti isteni tervet.

PB.: De mégis, mivel magyarázzuk a válás ószövetségi engedményét?

MTA.: Barth szerint az ószövetségi emberek képtelenek voltak abból a nézőpontból szemlélni a dolgokat, amelyből az újszövetségieknek már egyenesen muszáj. Az újszövetségi hívők nem tudnak mást tenni a teljesebb kijelentés fényében, csakis felszólalni a házasság állandósága mellett, ebből fakadóan pedig a házasság felbontása ellen. De ezt nem a törvény rettenetesen kiélezett értelmezése alapján, nem szigorú követelések formájában teszik, hanem az evangélium tükrében.

PB.: Ez pontosan mit jelent, mármint a gyakorlatban?

MTA.: Mivel az apostol is hívőknek ír, mi is újszövetségi hívőknek beszélünk arról, hogy mire hív Isten a házasságban. Elvileg olyan emberekről van szó, akik hallották és befogadták az evangéliumot. Épp ezért előttük nem a törvény betűjét kell lobogtatni, hogy még véletlenül se váljanak el, hanem arra kell rámutatni, hogy a szabadság, amire Isten az evangélium által hívja őket, képessé teszi őket arra, hogy Isten házassággal kapcsolatos eredeti tervét megvalósítsák. Tehát elsősorban nem a „határvonalat” kell kijelölni számukra, hanem azt a pályát felrajzolni előttük, amin szabadon közlekedhetnek. Az evangélium tükrében beszélni a házasság felbonthatatlanságáról azt jelenti, hogy az evangéliumot hirdetjük és tanítjuk – azt, hogy az evangélium hogyan formálja át az életünk különféle szegmenseit. A pozitív üzenetet kell tehát elsődlegesen hirdetnünk: azt, hogy akik meghallják Isten szavát, akik elhívást kapnak a házasságra, azok szabadok rá, hogy Isten akaratával összhangban lépjenek házasságra, valamint hogy azzal összhangban éljenek a házasságon belül.

Barth szerint korábban a keresztyénséget sajnos nem ez a hozzáállás jellemezte.

PB.: A törvényeskedő mentalitásra céloz? 

MTA.: Barth úgy fogalmaz, hogy korábban a válás tilalma a keresztyén jogi kódex része volt. De nekünk a házasság definícióját, lényegét kell kibontanunk az emberek számára, mégpedig az evangélium tükrében. Ha megértik, hogy mi a házasság, és hogy miért ilyen, akkor szinte magától értetődő lesz, hogy a házassági válás miért problematikus. Hiszen mi lenne valójában a házasság, ha nem állandó és kizárólagos szövetségi kapcsolatként, hanem pusztán alkalmi társulásként vagy ideiglenes, az érintettek által meghatározott próbaidőre szóló együttélésként definiálnánk? És egyáltalán, szerelemnek/szeretetnek lehetne nevezni azt, amely egy ilyen „házasság” alapját képezné?

PB.: Tehát Barth szerint, ha nincs valódi szerelem, akkor a házasság eleve rossz alapra épül?

MTA.: Igen, de – mint mondtuk – Barth értelmezésében a szerelem tulajdonképpen az igazi, nagybetűs szeretet, aminek persze része mind a vonzalom, mind a teljes önátadás és elköteleződés. Ha nincs szerelem, akkor a házasság lényegében nem volna más, csak a szerelem állandó „eljátszása”, mímelése, a teljes és kizárólagos, egész életre szóló kapcsolat pedig egy petyhüdt és esetleges kísérletezéssé válna, amely nélkülöz minden valódi fegyelmet és mentesül minden valódi erőfeszítés alól. „Valóban olyan jó, kényelmes és megnyugtató” ­– kérdezi Barth –, ha a szakítás állandó lehetőségét előre bekalkuláljuk (sőt, egyesek szerint be is kell kalkulálni), és ha „felszabadulunk az egész kapcsolat komolysága alól”, így fosztva meg magunkat tőle? De a kérdést másként is feltehetjük, nevezetesen, hogy egyáltalán elképzelhető-e olyan szerelmi és házassági kapcsolat, amely komolyan számol a szakítás lehetőségével? Bármennyire is problematikus a férfi és nő közötti kapcsolat, mindig egy állandóságra irányuló vágy és elvárás jellemzi. Tehát a férfi és nő közötti kapcsolat eleve egy olyan kölcsönös koordináció, amelyet nem módosíthat sem idő, sem a viszontagságok.

PB.: Mit kezdjünk mindezek fényében az életre szóló hűség fogadalmát nélkülöző élettársi kapcsolatokkal, vagy a nyitott házasságokkal?

MTA.: Egyik sem tartható a szerelem/szeretet valódi értelmét alapul véve. Az ideiglenes társulás nem teljes életközösség. A férfi és nő közötti valódi szeretetkapcsolat célja mindig az állanóság. Barth úgy fogalmaz, hogy az ideiglenes házasság gondolatát csakis olyanok találhatták ki, akik dilettánsok a szerelem és a házasság terén. Egyszerűen nem működik, maga a gyakorlat cáfol rá. Itt nem árt tisztázni – ezt sokan nem értik, vagy nem hajlandók elfogadni –, hogy nem a társadalom, az állam vagy az egyház találta fel az élethosszig tartó házasság eszméjét, ezek legfeljebb csak felfedezték azt. Barth szerint a szerelem és a házasság természetéből fakad az állandóság igénye. De nem magából fakadóan, hanem Isten rá vonatkozó igéje és döntése miatt. Ezt fejezi ki a következő kijelentés is Jézus részéről: amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza.

PB.: De honnan tudhatjuk, hogy mit kötött össze Isten, amit aztán ember számára tilos szétválasztani?

MTA.: Ez jó kérdés! Barth válasza az, hogy ez az ige arra a házasságra, tehát életre szóló társas kapcsolatra vonatkozik, amely az Ő parancsa szerint meghozott, szerelemben fogant döntésben gyökerezik, és amelyet e parancsnak megfelelően kötnek és élnek meg. Barth szerint itt arról a házasságról van szó, amely Isten elhívásán nyugszik és amely egyértelműen Isten ajándéka. Ezt az ember akkor sem bonthatja fel, ha fel akarná. Az Isten által alkotott házasságban az „én a tiéd vagyok” és „te az enyém vagy” kijelentéseket az teszi igazán fajsúlyossá, hogy mindaddig igazak, „amíg a halál el nem választ”.

PB.: De mi a garancia arra, hogy a felek a házasság kötelékén belül egy életen át hűségesek egymáshoz, és hogy együtt maradnak, amíg csak a halál el nem választja őket?

MTA.: Itt el szoktuk követni azt a hibát, hogy pusztán külsődleges okokkal magyarázzuk a jó házasság lényegét. De Barth szerint a legszenvedélyesebb érosz sem garantálhatja azt, hogy a házasfeleket Isten kötötte egybe. Ezt még az ünnepélyesen fogadott eskü sem garantálja, sem a polgári házasság intézménye, de még a pap/lelkész áldása sem, sőt, még a házasfelek kitartó erőfeszítései sem. A szimpla emberi cselekvés nem lehet a helyettesítője, sem a biztosítéka, de még a jele sem annak az isteni komponensnek, amely a házasságot állandó és felbonthatatlan egyesüléssé teszi. Barth megállapítása rendkívül lényeges: nincs olyan házasság, még a legjobb sem, amelyben az emberek ellenőrzést gyakorolhatnának annak isteni alapja fölött. Tehát a házasság misztériuma nincs a kezünkben, nem tudunk felette rendelkezni, sokszor még tudatában sem vagyunk annak.

PB.: Gondolhatjuk úgy, vagy felismerhetjük, hogy áldás van egy házassági kapcsolaton, például a saját házasságunkon?

MTA.: Lehetséges, hogy bizonyos pozitív jelek alapján úgy gondoljuk, hogy igen, és így megerősödve bátorságot gyűjtünk a közös élethez. De akkor sem tudjuk a házasság isteni alapját valamiféle „lepkehálóba” befogni, nem vagyunk képesek ellenőrzésünk alatt tartani. Amit mi meg tudunk tenni, az az, hogy hittel ragaszkodunk ahhoz, hogy Isten kegyelméből, saját érdemeink nélkül megadatott nekünk az isteni elhívásra épülő házasság.

PB.: Miért olyan fontos ezt hangsúlyozni, főleg, ha nem is tudjuk leellenőrizni? Miért nem lehet egyszerűen csak deklarálni, hogy házasságban élünk, ezért tennünk kell érte?

MTA.: Mert a jó házasságért folyamatosan „dolgozni” kell. Ha felismerjük, hogy a házasság alapvetően isteni alapítású intézmény, hogy a házas állapotra személyesen Isten hívott el bennünket, akkor a legtöbb, amit tehetünk azért, hogy működjön, az az, ha folyamatosan Isten kegyelméből merítve próbálunk létezni benne, imádkozni érte, és hálásan elfogadni azt Isten kezéből átvett ajándékként. Ezért mondja Barth, hogy csak hitben lehet helytállni igazán egy házasságban. Mivel a helytállásunk hitben történik, vigyázni kell, nehogy elessünk. A hit és Isten igéje mindig segítségünkre lesz abban, hogy hálásak, alázatosak és óvatosak legyünk – nem utolsó sorban abban is, hogy ne legyünk kemények és gőgösek, önelégültek és ítélkezők azokkal szemben, akik nálunk kedvezőtlenebb helyzetben vannak. Igen, vannak jobb és rosszabb házasságok – ettől függetlenül ezek mind házasságok. Aki azonban hitben éli meg „jó” házasságát, az irgalmas lesz azokkal szemben, akiknek a házasságában sok nehézség van. Egyébként a hit és Isten szava még a kevésbé jó házasságban élőket is képessé teszi arra, hogy elkerüljék a legrosszabbat, illetve hogy enyhítsék a házasságon belüli problémákat, és ki tudjak hozni a jót a rosszból is. A házasság tehát mindig Isten titka marad, amit csak hitben lehet igazán felismerni és megélni.

PB.: De hogyan lehet egy ilyen „bizonytalansági tényező” árnyékában élni?

MTA.: Ez találó megfogalmazás, ez valóban bizonytalansági tényező. Igen, élhetünk olyan házasságban, amely esetében aktuális a kérdés, hogy vajon nem hiányzik-e belőle az isteni alap és ezáltal a valódi és lényegi állandóság. Sőt, Barth szerint nincs is olyan házasság – egy sem –, amelyről elmondható volna, hogy mellőzi ezt az árnyoldalt. Az egyes házasságok közötti különbség csak az, hogy bizonyos házasságok esetében ez az árnyék sokkal sötétebb, más házasságok esetében kevésbé, így az előbbiekre még inkább az, hogy Isten szavában és a Benne való hitben keressenek menedéket.

PB.: Elképzelhető, hogy már egy házasságban ismerik fel egyesek, hogy az nélkülözi az isteni alapot?

MTA.: Barth szerint ez is egy eshetőség. Igen, sőt, hitben lehet ezt is felismerni (ilyen értelemben ez kvázi az isteni ítélet felismerése), mármint azt, hogy a kapcsolat nem isteni alapozású; hogy az az emberi szeszélyen és tévedésen nyugszik, és hogy így felbontható, mert minden látszat ellenére soha nem is volt valódi kapcsolat.

PB.: Ez elég meredeknek tűnik, főleg annak a nagyon kifordult és nyilvánvalóan igeellenes gyakorlatnak a tükrében, hogy egyesek, hívő keresztyének Istenre, az Ő vezetésére hivatkozva lépnek ki a házasságukból, és kezdenek viszonyba mással. Hogyan is lehetne ez legitim gyakorlat? Barth szavai nem vezetnek ilyen irányba?  

MTA.: Teljesen egyetértek, ugyanakkor véleményem szerint Barth itt nem erre a nyilvánvalóan erkölcstelen és igeellenes gyakorlatra gondol. Amiről ő beszél az egy hitben való belátás a rossz döntést illetően. Tény, hogy vannak házasságok, amelyeknek nincs meg az isteni alapjuk, persze ettől lehetnek jogilag érvényes házasságok, és ha a felek hitre térnek, változnak, ez az isteni alap létrejöhet.

Barth odáig megy, hogy egyes házasságok fel is bonthatók, mert a látszat ellenére soha nem is voltak valóban megalapozott és megkötött házasságok. Bizonyos esetekben Isten „ítéletet mond” egy házasság felett – deklarálva, hogy nincs isteni alapja –, és így az nem csak hogy felbontható, hanem fel is kell bontani. Másrészt Barth szerint ez nem valamiféle általános döntés afelől, hogy az adott házasság szükségszerűen felbontandó. Jézus mondatát nem lehet megfordítani a következőképpen: „amit Isten nem kötött egybe, azt az ember válassza szét.” Barth szerint ez pusztán annyit jelent, hogy bizonyos házasságok egyszerűen tönkre fognak menni, mert genezisüket tekintve nélkülözik a megfelelő alapot. De nem azt érti ez alatt, hogy a válás nem bűn, vagy hogy jogilag megalapozott lépés. Ő pusztán a válás spirituális okait keresi. Márpedig a spirituális oka bizonyos házasságok felbomlásának az, hogy eleve hiányzott az isteni alap, ami nélkül egyetlen házasság sem lehet „felbonthatatlan”. Az a házasság, amiből hiányzik a valódi és lényegi állandóság Isten megítélése szerint nem tartós házasság. Egyébként Barth azt mondja, hogy egy ilyen döntés maximum ultima ratioként merülhet fel, tehát a legvéső esetben csak mint szélsőség. Viszont nem szabad tagadni, hogy egyáltalán felmerülhet, mert akkor a realitásnak fordítunk hátat. Még ez a negatív döntés, a véglegesnek elismert házasság elítélésének elfogadása is lehetséges és szükséges lehet a hit szabadságában és ezért a hit engedelmességében – mondja Barth. Ilyen esetben szerinte megfontolandó a házasság jogi felbontásának a lehetősége is.

PB.: De konkrétan milyen jellegű házasságokra gondol vajon itt Barth?

MTA.: Ez a tétel nyilvánvalóan olyan házasságtörő, vagy abuzív, a feleket érzelmileg (vagy akár testileg) teljesen felőrlő kapcsolatokra vonatkozik (vagy olyanokra, ahol a partnereket külső behatás, kényszer hatására kényszerítették bele a házasságba, esetleg teljesen meggondolatlan módon léptek frigyre stb.), amelyeknél épp az isteni alap hiánya miatt egyszerűen nincs a helyreállásra lehetőség. Ez a lehetőség viszont – a jogi lépés – nem áll fenn az isteni alappal rendelkező házasság esetében.

Ugyanakkor Barth szerint komoly okok szólhatnak amellett is, hogy e felismerés ellenére se járjuk ezt az utat – mármint a jogi értelemben vett szétválás útját. Eleve mindig fel kell tennünk a kérdést, hogy valóban arról van-e szó, hogy hiányzik az isteni alap, és ezért tényleg felbontható-e a házasság. De még ha valaki egyértelműen fel is ismeri ezt az isteni ítéletet, akkor sem biztos, hogy Isten igéje arra szólítja fel, hogy e negatív felismerés végső következményeként meg is ragadja ezt a lehetőséget.

BP.: Nem veszélyes ez? Nem teszik ezek a megfontolások túl könnyűvé a válás, mint lehetőség irányába való elmozdulást?

MTA.: Barth szerint mielőtt erre az útra lépnénk, a lehető legkomolyabb módon, lelkiismeretesen fel kell tenni azt a kérdést magunknak, hogy megpróbáltunk-e mindent megtenni a házasság megmentése érdekében – Isten elé vittük-e a dolgot, meghánytuk-vetettük-e, hogy még ha nehéz is a helyzet, Isten nem arra hív-e minket, hogy továbbra is reménykedjünk és türelmesek legyünk. Csak ezek után lehet megfontolás tárgyául tenni a házasság formális felbontását.

BP.: Miért nem lehet egyszerűen csak deklarálni, hogy a válás bűn, és mint ilyen, hívő ember számára tilos?

MTA.: Jogos felvetés, de Barth arra emlékeztet, hogy az Újszövetség válásellenessége nem a tiltás felől fogalmazódik meg, hanem evangéliumi módon kerül artikulálásra. Itt a „szabadság felajánlásáról” van szó – arról, hogy az elnyert, megtapasztalt kegyelemmel hogyan él az ember –, és nem arról, hogy legyártunk egy keresztyén törvénykönyvet. Ilyen értelemben – mondja Barth – a „törvényes” válás nem része a házasságra vonatkozó isteni parancsnak. Az ige világos: a házasság felbonthatatlan. A házasság felbontása csak a házasság emberi intézményéhez tartozik.

PB.: Hogyan lehet ezt a kettőt elválasztani egymástól – az intézményt és a házassággal kapcsolatos igei tanítást?

MTA.: Valóban nehezen érthető, de itt Barth arra gondol, hogy az emberi intézmény számol olyan házaságok létrejöttével is, amelyeknek nincs isteni alapjuk és – ha úgy tetszik – alkotmányuk, tehát amelyek nem Isten parancsa szerint köttettek, és amelyeket nem eszerint élnek meg a hétköznapokban. Barth szerint ezért bontható fel az ilyen jogilag, mert egy magasabb szinten eleve „érvénytelennek” minősül.

Tény, hogy ezt a Barth-féle eszmefuttatást lehet nagyon rosszul is érteni, de lehet jól is. Barth itt nem egy általános, gyülekezeti szinten érvényesülő házasság-etikát tár elénk, hanem a házasságok törékeny voltából, valamint a válások nagy számából kiindulva keresi a lehetséges okokat. Azt mondja, hogy itt mutatkozik meg a házasság, mint pusztán emberi intézmény „gyengesége.”

PB.: A házasság bűn miatti megromlására gondol?

MTA.: Érinti azt is, de ő elsősorban arra gondol, hogy a Krisztus személyében eljött új korszak, Isten országának eljövetele és a szövetség beteljesedése egy új helyzetet teremt. Aki a házasság, mint emberi intézmény keretrendszerére helyezi a fő hangsúly – tehát arra, hogy mikor lehet, és mikor nem lehet törvényesen válni –, az úgy gondolkodik hívőként Barth szerint, mintha nem most élne, tehát nem Krisztus, illetve a Lélek uralma alatt. Aki így gondolkodik, számol a régi szív keménységével.

PB.: Mindennek tükrében mi a teendő abban a keserves helyzetben, ha valaki felismeri, hogy rosszul döntött, tehát mindenféle isteni alapot nélkülöző házasságot kötött, ami nyilvánvalóan nagyon nehezen működik, ha egyáltalán működik?

MTA.: Barth azt mondja, hogy még ha valaki fel is ismerte, hogy a házasságkötése alapjai hiányoztak, akkor sem kell feltétlenül a válás mellett döntenie. Választhatja a másik utat is: „a türelem, a remény és az ígéret útját, bármennyire sivár kilátásai is vannak.” Ez nyilvánvalóan a keservesebb út, de Isten kegyelméből és hitben ez is járható. Itt érdekes megjegyzéssel él Barth: azt mondja, hogy aki ezt az utat választja, az közben tisztában van azzal, hogy amit házasságnak nevez és aminek látszatát kelti, valójában nem az. Egy ilyen házasság negatív értelemben üzenetértékű, egyfajta figyelmeztetés. Azt üzeni, hogy jól gondolja meg mindenki, hogy kivel és milyen alapon köti össze az életét.

Barth egyébként azért fogalmaz ilyen erősen, mert nem szeretné, hogy azok, akiknek jó a házasságuk, lenézzék, vagy megítéljék azokat, akik a válásig jutottak. Egyszerűen azt szeretné hangsúlyozni, hogy akiknek – minden nehézség ellenére – jól működik a házasságuk, kegyelemnek, isteni ajándéknak tekintsék, és még véletlenül se gondolják, hogy maguk miatt, (vagy mert jobb hívők) működik. Van az a pont – mondja Barth –, amikor igenis tiszteletben kell tartani a másik döntését a válás kapcsán.

PB.: A válás lehet jobb út, mint együtt maradni, még ha nehéz is?

MTA.: Barth szerint igen, bár erősen megkérdőjelezhető (legalábbis számomra), amit ezzel kapcsolatban mond, ugyanakkor, ha a nagyon megterhelt, abuzív, házasságtörő, vagy testileg és érzelmileg felőrlő házasságokra gondolunk, érthető. Ő maga azt mondja, hogy a törvényes válás egyes emberek számára igenis üdvösebb út, ami a káoszból rendet teremthet – visszatérést egy olyan pontra, ahol elkezdhetjük rendezni a sorainkat, ahol elkezdődhet a gyógyulás. Itt megint hangsúlyozza, hogy a váláson átment embereket nem lehet megvetni, „szennyezettnek” tekinteni, és nem lehet tőlük egyszerűen megtagadni az egyház áldását egy második házasság során. Persze az sem járható út, ahogy egyesek könnyen átlendülnek a válásuk tényén. Ezért mondja Barth, hogy előzetesen igenis hatni kell a lelkiismeretre, és minden érvet fel kell hozni a negatív döntés ellen, ugyanakkor, még ha sor kerül is a válásra, muszáj együttérezni a felekkel, és ha már a dolgok ilyen fordulatot vettek, meg kell próbálni őket elvezetni az újrakezdéshez – vagy az egyedülállósághoz, vagy egy esetleges második házassághoz.

PB.: Többször előkerült már a beszélgetés során, hogy az igazi, valódi házasság az, ami isteni alapozású. Ez világos, de mégiscsak kell valami gyakorlati, konkrét fogódzó atekintetben, hogy valamiképp felismerjük, meg van-e ez az alap, vagy sincs.

MTA.: Ez az igény jogos. Talán úgy lehet fogalmazni, hogy a házasság létrejöttének a legfontosabb aspektusa egy misztérium – az, hogy Isten által elrendelt és szentesített életközösségről van-e szó. Ezt mi nem tudjuk befolyásolni, de ennek lehetnek jelei, amelyek meglétéből visszakövetkeztethetünk az isteni szférára is. Mire gondolok (pontosabban Barth mire gondol): a valódi házassághoz – annak megkötéséhez és megéléshez – mindkét fél részéről szabad és kölcsönös szeretetre van szükség. Továbbra is fenntartjuk, hogy nem a felek egymás iránti szeretete, hanem Isten elhívása és ajándéka a házasság igazi alapja. De ennek az alapnak van emberi vonatkozása is ott, ahol Isten elhívását komolyan veszik és ajándékát átveszik. Emberi oldalról ekkor történik meg, hogy a két fél elhatározza az életre szóló társas kapcsolat létrehozását és fenntartását, ezért kölcsönösen elhatározzák, hogy a legszorosabb közösségben fognak együtt élni. Ez az elhatározás magában foglalja, hogy e két ember nem pusztán embertársként, nem pusztán bajtársként, munkatársként és barátként tekint egymásra, hanem partnerként ebben a legbensőségesebb kapcsolatban. Két ellentétes nemű ember (nyilván csak férfiról és nőről lehet szó bibliai alapon) e sajátos és kölcsönös felismerésében, választásában és szeretetében jön létre a házasság. Több eleme is van ennek a folyamatnak: kölcsönös felismerés, választás és szeretet – és természetesen kölcsönös szabadság arra vonatkozóan, hogy Isten szavának szabadon engedelmeskedve ragaszkodjanak egymáshoz.

Egyébként itt szembesülünk a probléma egy olyan aspektusával, amelyet Barth szerint mind a római katolikus, mind a protestáns házassági etika többnyire „figyelemre méltó lazasággal, figyelmetlenséggel, sőt nemtörődömséggel kezelt”; mintha Isten parancsa csak akkor válna sürgetővé, amikor a résztvevők a polgári-egyházi házassági ceremónián túlestek és így már „házasok”. Ez annyiban érinti a kérdésed („honnan ismerhető fel, hogy a házasság rendelkezik-e az isteni alappal?”), hogy az, amit keresünk – az isteni alap – nem a hivatalos házasságkötés alkalmával jön létre. Az csak egy hitelesítés. Ez Barth gondolkodásának egyik legfontosabb eleme. Barth szerint – idézzük most szó szerint – „ezt a tényt azért nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert a legtöbb, ha nem az összes boldogtalan házasság kudarca belső összetételük hibájára – egy, a kölcsönös felismerés, választás és szeretet e folyamatában bekövetkezett hibára és félreértésre – vezethető vissza.” Az tehát – mondja Barth, „amit a házasság későbbi és külső fejlődésében általában – szűkebb és tágabb értelemben vett – szakításnak neveznek, egy olyan hasadásból ered, amely a házasság alapjában rejlik, és amely így folyamatosan feltárul.” Ez azt jelenti, hogy a polgári-egyházi ceremóniák során sok esetben olyan kapcsolatokat szentesítenek „házasságként”, amelyek alapjuk és tartalmuk tekintetében nem felelnek meg a házasság kritériumának.

PB.: A keresztyén etika alapvetően konstans volt abban a tekintetben, hogy mit tekint házasságnak, nem?

MTA.: A külső kereteket tekintve igen, de Barth szerint sokszor nem tett szemrehányást a számtalan és néha egészen szégyentelen, pénzért, pozícióért és előnyökért kötött embertelen házasságokra (de ide sorolhatjuk a szeretetet nélkülöző, kényszerből megköttetett házasságokat is), amelyeket a fennhatósága alatt kötöttek, és amelyeket gondolkodás nélkül megáldott és „keresztyén” házasságként elfogadott. Barth kérdése jogos: a keresztyén etika e területen miért volt ennyire sekélyes, ennyire elnéző, majd pedig – a válás tekintetében – olyan szigorú? Illetve miért kerülte meg nagymértékben a szeretet problematikáját, mintha mindenki mindent tudna róla?

PB: Ha jól értem, Barth azt feszegeti, hogy a keresztyén etika csak a határokra, pontosabban a határok átlépésének tilalmára helyezte a hangsúlyt, a tartalomra viszont, ami e határokon belül van, nem, vagy kevésbé.

MTA.: Így van! Barth szerint erre vezethető vissza az is, hogy tudósokra, legújabban pedig a pszichológusokra lett bízva, hogy megadják az embereknek az ezen a ponton hiányzó útmutatást. Erre vezethető vissza az a sajnálatos tény is (pontosabban erre is, mert vannak kulturális okai is), hogy a keresztyén etika a kívülállók szemében olyan ridegnek, keménynek, sőt, közömbösnek tűnik.

PB.: Még mindig áll a kérdés, hogy – amennyiben a tartalom, és annak alapja, az isteni alap ­a fontos – miként lehet felismerni azt, hogy valódi alapja van-e a házasulandók közötti kapcsolatnak, tehát a leendő házasságnak?

MTA.: Amit tudhatunk, az az, hogy a házasságra vonatkozó döntés mindig kölcsönös döntés során születik meg. Ugyan Isten hív- és készít fel a házasságra, de a felek közös elhatározása által teszi. Isten a feleket egymással való találkozásukban, egymásra vonatkozó döntésükben, a felek kölcsönös felismerése, választása és szeretete által egyesíti. Nyilván, ezt az isteni felhatalmazást a feleknek muszáj megvizsgálni, de enélkül nem helyes házasságot kötni. Nem helyes, ha az ember Isten útmutatására való hivatkozás nélkül, önkényesen cselekszik.

PB.: Sokan így házasodnak, és van, akinél – úgy tűnik — működik.

MTA.: Lehetséges, de aki így köt házasságot, az olyan, mintha szerencsejátékosként ugrana bele valamibe, ami csak hasonlít a házasságra, de nem az. Természetesen Isten még ebben az esetben is jóvá tudja tenni az ember hibáit. Ami az alapból hiányzik, az esetleg pótólható, tehát ami nem házasságként indult (már ami annak isteni alapját illeti), az később még házassággá válhat. De ez nem változtat azon a tényen, hogy ilyen esetben az ember rossz alapra épített. Barth itt kritikusan nyilatkozik Lutherről. Azt mondja, reméli, hogy nem gondolta komolyan, amikor azt mondta, hogy azért vette feleségül Catherine von Borát, hogy a pápaság orra alá borsot törjön. Hasonlóképpen nem követendő példa, hogy Kálvin hagyta, hogy feleségét a barátai válasszák ki neki tulajdonképpen egyfajta „trófeaként”. Etikai szempontból több mint kétséges volt az az eljárás is, hogy ugyanebben az időszakban a misszionáriusoknak Kínában és Afrikában látatlanban menyasszonyokat jelöltek ki feleségül.

PB.: Sokat beszéltünk a házassági isteni alapjairól – arról, hogy házasságra Isten hív el – de arról is, hogy a kölcsönös szeretet/szerelem, illetve egymás kölcsönös választása elengedhetetlen hozzá. Hogyan lehet az isteni és az emberi oldalt összeegyeztetni?

MTA.: A házasságra való isteni elhívás és az ember részéről a „felismerés, választás és szeretet szabad döntése” közötti összefüggés azért különösen hangsúlyos, mert a házasság emberi alapját tekintve elsősorban a kegyelmi kiválasztottság tényének, illetve Jahvének az Ő népe és Krisztusnak az Ő egyháza iránti szeretetének a visszatükröződése. Ez azért fontos, mert nem érthetjük meg igazán ennek az életre szóló kapcsolatnak a jelentőségét, kizárólagosságát és emberi mivoltát anélkül, hogy folyamatosan ne tekintenénk vissza erre az eredetire – az Isten és az Ő népe közötti kapcsolatra. A házasság emberi vonatkozásában tehát megfelel a kegyelmi kiválasztás és a szövetség archetípusának.

PB.: Ez konkrétan mit jelent a férfi és nő vonatkozásában?

MTA.: Azt, hogy az ember szabadon dönt valaki mellett, mégpedig egyszer és mindenkorra szóló döntést hoz – ahogy Isten is döntött egy konkrét nép mellett. Felismeri az ember a másikban a társat, kiválasztja, mégpedig önmagáért választja, és ígéretet tesz arra, hogy szeretni fogja mindhalálig. Barth ezen a ponton erős kritikát fogalmaz meg a protestáns etika hozzáállásáról.

PB.: Miért?

MTA.: Azért, mert Barth szerint kevesbé, sőt, alig beszélt a házasság előbb említett szempontjairól, arról, hogy a házasság mit hivatott kiábrázolni. Helyette tirádákat intézett a cölibátus ellen, arra hivatkozva, hogy Isten csak a házasságban gyönyörködik, és gyűlölettel viszonyult a váláshoz, illetve az erotikáról és a romantikáról legtöbbször dehonesztálóan nyilatkozott.

PB.: Ennek az oka nem az, hogy maga a Szentírás sem taglalja részletesen a témát?

MTA.: Igen, ez egy gyakori érv, hogy a Szentírás tanúságtétele ebben a tekintetben túl karcsú, de mint láttuk, a házasság szorosan kapcsolódik a Szentírás központi témájához, mégpedig a szövetséghez, az Isten és a népe közötti egyedülálló viszonyhoz. Barth azt mondja, hogy olyan ez, mintha nem látnánk a fától az erdőt.

Az sem elégséges érv – erről is volt már szó –, hogy az Ószövetség erről keveset beszél, mivel ennek nyilvánvaló okai vannak, mégpedig Izrael Istennel szembeni hűtlensége. Ebben a kontextusban – kérdezi Barth –, hogyan is lehetne a férfi és nő közötti kölcsönös szeretet fogalma más, mint fájdalmas emlék? A téma tehát jelen van, csak az események árnyékot vetnek rá. Ennek ellenére a kegyelmi szövetség, ami az Ábrahám magvából származó fiú eljövetelében fog beteljesedni, központi téma. Ez az ígéret azonban elterelte a figyelmet a férfi és nő kapcsolatának problémájáról és az utódnemzésre irányította. Barth szerint e körülmények fényében már az is figyelemre méltó, hogy az 1Móz 2-ben és az Énekek énekében az ószövetségi kánon egyértelművé teszi a direkt e témával kapcsolatos szövegeket igénylők számára, hogy a párválasztás kérdését – a felek kölcsönös szeretetét és szerelmét – nem lehet az Ószövetség központi üzenete szempontjából irrelevánsnak tekinteni. Jóllehet ezek a passzusok az egész Szentíráshoz képest marginális szövegek, és a házasságról alkotott nézetük csak a szövetség történetének fényében nyer értelmet, de nincs jogunk ahhoz – mondja Barth –, hogy ezek nélkül próbáljuk meg értelmezni az Ószövetséget. Világosan megállapítható, hogy e szakaszok a házasság előfeltételét és alapját képező kölcsönös szeretetről szólnak.

PB.: Az újszövetségi tanúságtétel egyértelműbb ebben a kérdésben?

MTA.: Egyrészt igen, másrészt olyan, direkt a szerelemmel kapcsolatos utalásokat, mint az 1Móz 2,18-25 és az egész Énekek éneke, nem találunk az Újszövetségben. Viszont épp az Újszövetség központi üzenete teszi lehetővé számunkra, hogy megértsük, már eleve az Ószövetség e marginális szövegeiben is – noha a szövetséget megtörte a nép és hűtlen volt Istenhez, és az utódlás volt az elsődleges szempont a férfi és nő kapcsolatát illetően – a házasság alapjáról van szó, a férfi és nő kölcsönös kapcsolatáról, a szerelmükről és a másikra irányuló választásukról. Barth így fogalmaz: “a Jézus Krisztusban beteljesedett kegyelmi szövetség és vele együtt a házasság most már nem az emberi hűtlenség árnyékában, hanem az isteni hűség fényében áll, és az isteni hűségnek ez a fénye most már nem csupán az ígéret fénye, hanem a világ Megváltójaként megszületett izraeli Messiás jelenlétének a fénye.”

PB.: Az újszövetségi kijelentés fényében hogyan változott meg a házassághoz való hozzáállás?

MTA.: Az ebben a végső eónban, tehát világkorszakban a keresztyén közösség számára a házasságon kívüli állapotnak, mint különleges elhívásnak és ajándéknak a lehetősége szükségszerűen azzal az indirekt jelentőséggel bír, hogy a házasság egyetemes rendelkezése és magától értetődő „szokás” volta is átértelmeződik: a házasságra is különleges elhívásként és ajándékként kell tekinteni. Ha így tekintünk rá, akkor a monogámia követelménye, a promiszkuitás kizárása (és a válás, mint lehetőség abszurditása) többé nem egyszerű elvárásnak tűnik majd, hanem a házasság lényegi adottságának. Ne feledjük, hogy az Újszövetség úgy beszél a házasfelekről, mint akik az „Úrban” egyesültek és egyetlen egésszé váltak örökre. Ez pedig emberi oldalról azt jelenti, hogy a házasság csak egy nagyon személyes, mindkét fél által szabadon és felelősségteljesen meghozott döntés révén jöhet létre és állhat fenn. Nos, visszatérve a korábbi kritikára, ez az a pont, amit Barth szerint a keresztyén etika figyelmen kívül hagyott – a kölcsönös megértés, önátadás és vágyakozás lényeges voltát.

PB.: Említetted, hogy egy adott házasság isteni alapját nem lehet egyszerűen kimutatni, leellenőrizni, de mégiscsak vannak jelei, amelyek alapján következtethetünk rá. Milyen jeleket kell keresnünk?

MTA.: így van. Egyszerűen abból következtethetünk – mást nem tudunk tenni, hiszen a házasság isteni alapja nem áll emberi kontroll alatt –, hogy a két fél mély szeretetet érez egymás iránt, szeretettel viseltetnek egymás irányában, mégpedig abban az értelemben, hogy készek és elszántak a közös „munka” elvégzésére. Emberi oldalról ezt egy döntés előzi meg, tehát végső soron mi a döntésből – a döntés komolyságából (és abból, amivel ez jár: a kölcsönös megértésből, önátadásból stb.) – következtethetünk vissza a házasság transzcendens alapjára.

PB.: Mi a helyzet azokkal a házasságokkal, amelyek e komponensek nélkül köttettek meg? Egyáltalán, hogyan értékeljük ezeket?

MTA.: Barth szerint égbekiáltó engedetlenség Isten parancsával szemben, ha valaki pusztán az általános vagy konkrét testi vágyak kielégítése, a biztonság vagy a meggazdagodás érdekében, a szülei vagy a családja aggodalmaira vagy elvárásaira való tekintettel, társadalmi vagy szakmai előnyök reményében köt házasságot. Ha valaki ilyen indokokból megy bele egy házasságba, az csak egy házasság-szerű képződményt kap – az ilyen házasság a szó valódi értelmében nincs „megkötve.” Sőt, Barth szerint az sem legitim ok a házasságkötésre, ha valaki nagyra becsüli a partnere jellemét, szimpatizál vele, osztozik a céljaiban, csodálatra méltónak találja a másik státuszát vagy a munkáját. Ez még mindig csak „megközelítése” a házasságnak, és nem az abba való belépés. De Barth ennél is továbbmegy, és bizony a következő megjegyzése sok keresztyént is hidegzuhanyként érhet: még az ún. keresztyén indítékok, például a hitben vagy a szolgálatban való közösség, vagy egy állítólagosan krisztusi cél elérése sem helyettesítheti a férfi és a nő egyszerű és sajátos szeretetét, amire aztán a döntésük épül. Tehát az érosz is lényeges komponens itt.

PB.: Érosz alatt hagyományosan a vonzalmat, elsősorban a testi vágyat értjük, nem?

MTA.: A közfelfogásban igen, leginkább a szexualitásra, vagy érzékiségre asszociálunk e szó hallatán. De már a görögöknél sem csak ezt jelölte, hanem valamiféle archetipikus őserőt. Nyilvánvalóan az érzékiség sem zárható ki a szó jelentéstartományából, de Barth óva int attól, hogy elsősorban ilyen értelemben használjuk ezt a fogalmat. Ha az éroszra kizárólag, vagy elsősorban a vágy, és különösen a testi vágy értelmében gondolunk, akkor nem érthetjük, hogy miről van itt szó. A szerelem akkor jogos, ha önátadás előzi meg és ha azt nem pusztán a saját szükségleteim kielégítésére irányuló vágy uralja. Az örömérzet itt a lényeg, ami abból táplálkozik, hogy a másiké lehetünk, hogy hajlandóak vagyunk a másikhoz tartozni, hogy úgy érezzük, a másik mellett jó helyen vagyunk és hogy a másikkal közös az életcélunk. A valódi érosz, az igazi szeretet/szerelem „törvényes”, mert egyfajta belátás előzi meg – annak megértése és felismerése, hogy a másikhoz tartozunk, hogy a másik a társunk. Ez az Isten parancsa által megszentelt érosz. Tulajdonképpen ez a szó nemes értelmében vett „társválasztás.”

De vigyázat! Jellegénél fogva ez nem cserélhető fel más, ugyanezzel a kifejezéssel jelölt dolgokkal. Mind a puszta testi vágytól, mind az elme és a lélek puszta rokonszenvétől az különbözteti meg, hogy gyökere mindkét oldalról egy „integráns megértésben” rejlik. Aki valóban szeret, az a másikat szerves egésznek látja. Nem „ezért”, vagy „azért” szereti a másikat, hanem önmagáért, egészben – a lelki társát látja a másikban. Úgy kívánja őt, ahogy van.

Hozzászólás írása